Ugrás a tartalomhoz

Környezetmenedzsment

Dr. Szűcs Edit, Dr. Budai István, Matkó Andrea (2011)

5. fejezet - Környezetközpontú irányítási rendszer

5. fejezet - Környezetközpontú irányítási rendszer

A környezetvédelemmel kapcsolatos közfelfogás nagy változásokon ment keresztül az utóbbi évtizedekben. Jelentősen nőtt a társadalom környezeti érzékenysége és tudatossága, és a vállalatok körében is megfigyelhető tendencia az egyre tudatosabb alkalmazkodás a környezeti változásokhoz. Az elmúlt évtizedekben végbement technológiai és műszaki fejlődés hatására megugrott a környezeti károk mértéke, és erőteljesebben jelent meg a társadalmi elvárás, hogy a vállalatok mind nagyobb felelősséget tanúsítsanak tevékenységük következményei iránt. Az ökológiai piac bővülését segíti elő, hogy a szigorodó állami előírásokon túl egyre fontosabbak a környezetorientált közéleti követelések, illetve nő a fogyasztók igénye a környezetbarát termékek iránt.

Mára már nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdaság/gazdálkodás és a környezet egymástól elválaszthatatlan rendszerek. Az összekapcsolódást két ellentétes irányú folyamat biztosítja: a környezetből anyag és hulladékok jutnak a környezetbe. (Kósi-Varga-Kovács-Kőmíves, 1997) A megnövekvő kereslet és ennek hatására a felfokozott termelés a természeti erőforrások kimerüléséhez vezethetnek, és a termelés, valamint a használat során így egyre nagyobb mennyiségű hulladék képződik.

Korábban a termelésnél és technológiai kiválasztásnál a döntő szempontot csak a gazdasági hatékonyság képviselte, ugyanis a környezetszennyezésnek externális szerepet tulajdonítottak, azaz a környezet károsítását olyan külső tényezőként kezelték a vállalatok, amely együtt jár a termelésükkel, és mivel őket nem érintették a károsítás negatív hatásai, ezért nem is állt érdekükben a szennyezés megfékezése vagy megszüntetése. Ha volt is a vállalatoknál környezeti megbízott, feladata csak a releváns jogszabályok figyelemmel kísérése, légnemű kibocsátások ellenőrzésére és a vízminőség vizsgálatára terjedt ki.

Az évek során a növekvő környezetterhelés és a jelentős katasztrófák hatására azonban mind a politikai, mind a társadalmi szféra részéről egyre erőteljesebben fogalmazódott meg a környezetbarát technológia kifejlesztése és alkalmazása iránti igény. (Kósi-Varga-Kovács-Kőmíves, 1997)

A környezeti gondolkodás területén nagy előre lépést jelentett az ENSZ 1992-es Rio de Janeiróban megtartott második környezetvédelmi világkonferenciája, ahol megfogalmazták a környezetpolitika és a gazdaságpolitika összekapcsolásának szükségességét, amelynek jelszava a fenntartható fejlődés lett. Ennek megfelelően az Európai Unió V. Akcióprogramja „Fenntarthatóság felé” címmel az integrált környezetvédelem megvalósítását tűzte ki célul, amely a gyártó, a kereskedő, valamint a fogyasztó közötti megosztott felelősségen alapul. (Hargita, 2000) A program a fenntartható fejlődés mellett a fenntartható fogyasztásra is hangsúlyt helyez, ugyanis nemcsak a termelés, hanem a fogyasztás is látható nyomokat hagy, és gyakran visszafordíthatatlan károsodást okoz.

A fenntartható fejlődés elve szerint a környezetvédelem nem választható el a fejlődési folyamattól, annak szerves részét kell, hogy képezze.

Ennek megvalósításához arra van szükség, hogy létre jöjjenek azok a döntési mechanizmusok, amelyek a környezetvédelmi és fejlődési kérdéseket a döntéshozatalba integrálják. Ezeket a mechanizmusokat úgy kell kialakítani, hogy a következő elvek domináljanak (Nánási, 1997):

 A környezetvédelmi jogi szabályozás kialakításánál kiinduló alapelvként a megelőzés és elővigyázatosság kell, hogy érvényesüljenek, ugyanis ezen elvek jelentik a környezetkárosítás és –szennyezés megelőzését.
 A környezetkárosító felelősségének elve a „szennyező fizetˇ” kiterjesztett megjelenésében értendő, azaz a felelősség mind a környezetszennyezőt, mind a környezethasználót érinti.
 Az együttműködés elvének az állam, illetve intézményei és a környezethasználó, valamint az érintett egyének, társadalmi csoportok és szervezetek közötti kooperálási kapcsolatban kell érvényesülnie.
 Az átláthatóság elve szerint a környezetvédelmi szempontok érvényesülése a döntési mechanizmusokban feltételezi a döntési folyamat átláthatóságát, ennek biztosítéka az információhoz való hozzájutás, a nyilvánosság és a társadalmi részvétel elvének érvényesítése.

Napjainkban azoknál a vállalatoknál, amelyek felismerik, hogy a hosszú távú fennmaradás feltétele a környezeti felelősség, a környezetvédelmi szempontok beépülnek a tervezésbe, és nemcsak a gyártás során jelennek meg, hanem a csomagoláskor és szállításkor is.

A fenntartható fogyasztás azt jelenti, hogy a környezetkárosítás veszélyeivel számolnak a fogyasztók, és jelen szükségleteiket úgy elégítik ki, hogy az ne veszélyeztesse a jövő generáció szükségletének kielégítését. Ehhez a termékek élettartamának növelésére és az újrahasznosítás mértékének fokozására van szükség. A környezettudatos fogyasztó nemcsak gazdaságossági szempontokat vesz figyelembe egy termék megvásárlásakor, hanem értékeli környezetkímélő tulajdonságait is. (Vágási, 2000) A környezettudatos fogyasztói magatartás elterjedésével nő a vállalatokra gyakorolt nyomás, hogy környezetbarát terméket, illetve szolgáltatást állítsanak elő környezetkímélő technológiával, minimális hulladék keletkezése mellett.

A környezetvédelmi minimum teljesítését hatósági törvények és rendeletek biztosítják, azonban környezetkárosító termékek gyártásával és a kibocsátási határértékek túllépésével nő a vállalatok jogi és gazdasági felelősségének kockázata. (Bakács-Barna, 1999) A nagyobb vállalatok körében ezért gyakori jelenség, hogy elébe mennek az állami szabályozásnak, és önként döntenek az offenzív környezeti magatartás mellett, hiszen például kevesebb nyersanyagot és energiaforrást igénylő technológiák nyereségesebb működést is lehetővé tesznek.

A vállalkozói szférában egyre nagyobb szerep jut az önkéntes környezetvédelmi eszközöknek, amely a nemzetközi tapasztalatok alapján a legolcsóbb és környezetvédelmi szempontból a legbiztonságosabb megoldást jelentik.

A vállalatok önkéntes környezetvédelmi tevékenységei azon a feltételezésen alapulnak, hogy a fogyasztók – egyéni vagy szervezeti – már nem csak az árra és a minőségre koncentrálnak, hanem egyéb szempontokat is figyelembe vesznek, mint például a környezeti szempontokat, döntéseik során. (Várnai, 1996)

A vállalatok részéről az önkéntes módszerek alkalmazásához a legfőbb vonzerőt a piac szolgáltatja, de lényeges fejlődés tapasztalható a hatóságokkal való viszonyukban is: lehetőség van arra, hogy haladékot kérjenek a határértékek betartásában, és megfelelő feltételekkel csökkenthető a hatósági ellenőrzés is. (Lakics-Tóth-Némethné-Papanek, 1997) Egyre több minőségügyi szakember követeli meg a szállítóktól is a környezetbarát termékeket, így nem csak a nagyvállalatok, hanem a kis- és középvállalatok körében is megjelenik a környezeti felelősség.

A környezet fokozatos károsodása egyre nagyobb nyomást gyakorol a vállalatokra, és a fogyasztók részéről megjelenik a növekvő igény a környezetkímélő termékek, gyártási eljárások és szolgáltatások iránt. Napjainkban a piacok telítettek, így a versenyben egyre inkább nő a vállalati arculat (image) fontossága.

Ebben egyre erősebb szerephez jutnak a vállalatok etikai és környezeti jellemzői, ezért a vállalatok saját érdeke, hogy bekapcsolódjanak olyan minősítő programokba, amelyek kedvező képet alakítanak ki róluk mind a vásárlók, mind a vállalat egyéb érintettjei körében. (Várnai, 1996) Nem csak a jó vállalati image kialakítása ösztönözheti a vállalatokat arra, hogy önkéntes programokhoz csatlakozzanak, hanem az a meggondolás is, hogy az önkéntes vállalások később kötelező érvényűvé válhatnak, és ebben az esetben az a cég kerül előnybe, amely már korábban eleget tett az előírások betartásának.

Bár a vállalatvezetők többsége még ma is arra törekszik, hogy a környezet károsítása vagy a környezeti elemek túlzott igénybevétele révén jusson versenyelőnyökhöz, tömegesen találhatunk példát ennek az ellenkezőjére is.

A vállalatok napjainkra lassan ráébrednek, hogy az offenzív viselkedésmód nyereséges lehet, ugyanis az energia- és a nyersanyag felhasználás csökkentésével, valamint a hulladék minimalizációval csökkenthetők vállalat költségei, és elkerülhetők a határérték túllépés miatti bírságok és büntetések.

A vállalatok számára kedvező hatással is járhat a környezetvédelem, a „zöld üzlet” egyre nagyobb lehetőséggel kecsegtet, a vállalatok növekvő környezeti érzékenysége pedig a távlati gondolkodásnak kedvez.

Környezettudatos irányításnak nevezzük szervezetek működtetését oly módon, hogy a szervezet által végzett tevékenységek és a kibocsátott termékek, szolgáltatások ne veszélyeztessék az emberek egészségét, és minél kevésbé terheljék a munkahelyi, települési és természeti környezetet. (KÖVET-INEM, 2000) A környezettudatos irányítás gyakorlati módszerei közé tartoznak például a környezetközpontú irányítási rendszerek, a tisztább technológiák, a hulladékminimalizálás, az energiaracionalizálás, a belső képzés, a környezetbarát termékek, a zöld marketing, a szállítási és egyéb logisztikai rendszerek átalakítása, az ökológiai könyvvitel, az öko-controlling és egyéb eszközök.

A környezetközpontú irányítási rendszer (KIR) alatt a szervezet azon tevékenységeinek összefogását értjük, amelyek hatással vannak a környezetre. Célja a természeti erőforrások megóvása, a szennyezések és kockázatok csökkentése, a dolgozók és a környéken lakók egészségének megőrzése.

A környezettudatos vállalatirányítás legelterjedtebb eszközei:

 környezetközpontú irányítási rendszer (KIR) – ISO 14001 vagy EMAS szerint;
 környezeti teljesítményértékelés – az ISO 14 031 szabvány alapján;
 tisztább termelés – pazarlások, elfolyások, hatékonyság növelése, megtakarítási lehetőségek feltárása;
 környezetbarát termékek – környezetbarát termékfejlesztés, ökocímkézés.

A környezeti menedzsment eszközeinek alkalmazásával a cégek javíthatják környezeti teljesítményüket, és piaci versenyhelyzetüket.

Alapvető célja a környezetvédelem segítése, és a szennyeződés olyan mértékű megelőzése, amely egyensúlyban van a társadalmi-gazdasági szükségletekkel. A követelmények nagy részének teljesítését együttes intézkedésekkel lehet elősegíteni, illetve bármikor újra lehet gondolni. A megközelítés módszerét a következő 5.1. ábra szemlélteti.

5.1. ábra - A Környezetközpontú Irányítási Rendszer modellje

5.1. ábra: A Környezetközpontú Irányítási Rendszer modellje


(forrás: MSZ EN ISO 14001:2005)

A környezetközpontú irányítási rendszerre vonatkozó nemzetközi szabványoknak nem a szervezet jogi kötelezettségeinek növelése a célja, hanem a vállalatok ellátása a hatékony környezeti menedzsment rendszer eszközeivel. Ezek a gazdasági és környezeti célok elérése érdekében integrálhatók más menedzsment követelményekkel. A szabvány alkalmazása önkéntes, de a környezetközpontú irányítási rendszerek bevezetése gyorsan terjed a világon. Az ISO 14001 szabvány (elődje a BS 7750 brit nemzeti szabvány), valamint az EMAS alapján 1994-től megindult a környezetközpontú irányítási rendszerek kialakítása és regisztrálása. Az ISO 14001 nemzetközi szabványt 1996-ban az Európai Szabványosítási Szervezet (CEN) változtatás nélkül kiadta európai szabványként EN ISO 14001 jelzéssel. Ezzel hatálytalanította az ugyanebbe a tárgykörbe tartozó BS 7750 szabványt. Így az ISO 14001 és/vagy az EMAS szabvány szerint vezethetik be a vállalatok a környezetközpontú irányítási rendszerüket. „Prognosztizálható, hogy az ISO 14001 válik általánossá az egész világon, mert az EMAS jóváhagyása, regisztrálása csak az Európai Unióban lehetséges.

Eszközök a vállalatirányítás technológiai dimenziójában

Kedvezőbb környezeti tulajdonságú termékek esetében lehetőség van egy pozitív értékelésre, tanúsításra: pályázati úton nyerhető el a környezetbarát védjegy használatának joga, ha a termék megfelel a minősítési feltételeknek.

Egy-egy termék vagy technológia környezetbarát jellegének eldöntése bonyolult feladat. Csak körültekintő elemzés után jelenthetjük ki egy termékről vagy technológiáról, hogy környezetbarát, sőt értékelésünket rendszeresen felül kell vizsgálni. Környezetbarátnak akkor nevezhetnénk egy terméket, ha maga a termék, előállításának folyamata és a fogyasztása során keletkező hulladékai nem környezetszennyező hatásúak.

Vagyis a termékkel kapcsolatos ökológiai mérleg a „bölcsőtől a sírig” szemléletben fejlődésként jelent meg a „bölcsőtől a bölcsőig” szemlélet, azaz a hulladéknak egy másik termék nyersanyagává kell válnia. (Kerekes-Kindler, 1997)

A gyakorlatban nem léteznek „hulladékmentes” termékek, mégis indokolt ennek a pozitív jelzőnek a használata minden olyan termékre és technológiára, amelyek a hasonló célt szolgáló termékek és technológiák közül azzal tűnnek ki, hogy kedvezőtlen hatásuk jelentősen alacsonyabb a megszokottnál. Azt sem szabad elfeledni, hogy egy-egy termék, technológia környezeti-ökológiai értékelése társadalmi elfogadottság kérdése is.

Sok esetben arról, hogy egy termék környezetbarát vagy sem, egyedül az ökocímkék tájékoztatják a vásárlókat. Az ökocímkék a terméken található megkülönböztető minősítések (jelek, ábrák, feliratok), melyek alkalmazásának célja a jó minőség iránti igény megalapozása és a magas elvárásoknak megfelelő, változatlan minőségi színvonal garantálása. Ezek a minősítések jelzik, hogy a termék – a piacon szereplő választéktársaihoz képest – valamilyen többletfunkcióval, illetve plusz előnyös tulajdonsággal rendelkezik. (KÖVET-INEM, 2000)

A környezetbarát védjegy esetében a többletfunkció a környezetbarát jelleg, amely megnyilvánulhat a termék erőforrás-takarékosságában, újrafelhasználhatóságában, kisebb vagy kevésbé káros emissziókban, stb. a nem környezetkímélő alternatívával szemben.

Tiszta technológiák

A tiszta technológiák fogalma a zárt láncú gazdaság szemléletének bevezetéséhez kapcsolódik. Gyakorlati megjelenítése a német Kreislaufwirtschafts- und Abfallgesetz (KrW/ AbfG) törvény, valamint az angol nyelvterületen hasonló „Closed Loop Economy” törekvés. (Kerekes-Kindler, 1997) A szabályozás lényege, hogy a termékek kibocsátói gondoskodjanak a fogyasztásból, illetve felhasználásból kikerült termékekről elsősorban az újrahasznosítás kiterjesztésével, illetve ezzel összhangban a hulladék-kibocsátás minimalizálásával.

Az állam ez irányú törekvéseinek három eszköze: a termékdíj kiterjesztése, a környezetterhelési díj, valamint a feldolgozói vállalkozások létrejöttének támogatása.

A magas és egyre emelkedő ártalmatlanítási költségek, valamint az egyre csökkenő erőforrások pioritást adnak a gazdasági körfolyamatoknak. A „zárt láncú gazdaság” megoldást adhat a maradandó szennyezést okozó termelésre és fogyasztási termékek hulladékainak ártalmatlanítására, valamint kiterjesztése garantálja a természeti erőforrások kímélését. Ez a rendszer „gyárkapun” belül oldhatja meg a környezetszennyezések kezelését. Bár a termék ára nőhet, de a belső környezetirányítási rendszerekkel ellensúlyozhatóak az ebből eredő költségek. (Mang-István-Murvai-Csizmadia-Tóth, 1997)

A tiszta technológiákra való áttérés során csökkenthető:

 az anyag-, energia- és munkaerőinput,
 emisszió, hulladék-kibocsátás, „end of pipe” szennyezés és hulladék-elhelyezés mértéke,
 bírságfizetés,
 környezetkárosítás, alapanyag kitermelés mértéke.

Ezzel egy időben növekedés tapasztalható több területen is:

 információs adatbázis kiszélesedése a monitoring rendszeréből,
 technológiai hulladékhányad nagyobb arányú kezelése,
 fokozódik az újrahasznosítás,
 csökkenek a helyi költségráfordítások.

Természetesen teljesen zárt körfolyamat nem létezik, de lehetőség van szennyező anyagokban szegény, illetve forráskímélő eljárások alkalmazására. Az iparban nagyobb hatásfokú technológiákat kell bevezetni, és törekedni kell arra, hogy az egy termékre eső energia- és anyagfelhasználás minél kisebb legyen. (Varga, 2005)