A magas életszínvonal még nem garancia a jó életminőségre!

Daniel Kahneman legújabb felmérései a Princeton Egyetemen (USA) arra az eredményre jutottak, hogy a vagyonosság ugyan elégedettséggel tölti el az embert, de a 70 ezer dollárnál nagyobb jövedelem tulajdonképpen nem befolyásolja a mindennapi közérzetet. Ennek függvényében kétfajta boldogságpolitika lehetséges. A New York Times tette fel a kérdést: „Az a jobb, ha minél több gazdagot termel ki magából a gazdaság, vagy ha minél többen kerülnek be a középosztályba? " Stiglitz és kollégái arra szeretnék rábírni a kormányzatokat, hogy egy mutató, a GDP helyett legalább tucatnyival dolgozzanak. Németországban, Angliában és Franciaországban vezető állami tisztségviselők már ezekre alapozzák munkájukat. Az első hullámban az ökológiai mutatók kerültek majd széles körben használatba, mivel ezek kézzelfoghatóbbak, és a gazdaságra gyakorolt hatásuk is jobban mérhető. A népesség lelki-szellemi jólétét firtató adatok valószínűleg csak ezután épülnek majd be a köztudatba és a politikai, gazdasági döntésekbe. Ma már közgazdász körökben elfogadott, hogy mindenképpen szükség van a fenntartható fejlődési mutatók globális újraértelmezésére. Nem helyes a kizárólagos GDP alapú fejlődés értékelés, hiszen ez kizárólag az ipari, mezőgazdasági, szolgáltatási kibocsátásokat méri, ezért önmagában inkomplett, semmiképpen nem lehet a jólét mércéje, és egyébként is torzít. Amikor a bruttó nemzeti termék mutatóját kialakították, a gazdaság ipari gazdaság volt, a fogalmak, a statisztikai technikák mind az ipari teljesítést mérték. Azóta viszont például a szolgáltatások is hallatlan mértékben fejlődtek, ezek mérésének technikája viszont el kellene térjen az ipari kibocsátás mérésétől.