Ugrás a tartalomhoz

História 1999-04

Kollár Zoltán , Kristó Gyula , Tóth István György , Hajdu Tibor , Glatz Ferenc , Sipos Péter , Sztikalin, Alekszandr , Bíró László , Marx György , Kovács Éva , Keresztély Krisztina , Buchrucker, Hasso , Poudade, Paul , Bessenyey Ferenc, B. , Vígh Annamária

História

4. fejezet -

Kuruc fejedelem – labanc herceg

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

TÓTH István György

Kuruc fejedelem – labanc herceg

Megszólítások a kora újkorban

A „megszólítások” az emberek közötti kapcsolatrendszereket tükrözik. Hivatali alá- és fölérendeltségeket, személyes baráti-szerelmi viszonyokat egyaránt. A köznapi élet rejtett vonulatai ezek, amelyeket ritkán örökítettek meg a források, és amelyeket még ritkábban dolgoztak fel tudományosan. Az Árpád-korról e témában 1998. évi 2. és 4. számunkban, a kései középkorról a 7., a török korról a 8., az ötvenes évekről pedig ez évi 2. számunkban találhatnak cikket olvasóink. Sorozatunkat a kora újkor tárgyalásával folytatjuk.

1592-ben igencsak főtt egy, a padovai egyetemen tanuló fiatal erdélyi arisztokrata feje. Megkapta apjaura levelét, írta haza Kornis György, és megértette a tanácsát, hogy csak a tanulással foglalkozzon. Amúgy sem utazott volna azonban sehová, mert akkor egy másik erdélyi főurat, Jósika Istvánt kellett volna elkísérnie az itáliai útján. Jósika pedig azt üzente Kornisnak és tanulótársainak, hogy ők mint az inasai kísérjék el az útja során, és „mindenütt Illustrissimus Dominusnak hínók, úgy megtisztölnűk, bizony [= bizonyos] dolgot írok Kegyelmednek [így szólította az apját a kor szokása szerint a fiatalember], mint szolga kegyelmes urát szokta.” Az Itáliában utazó erdélyi arisztokrata, Jósika István tehát a kint tanuló honfitársaival akarta a kísérete tekintélyét emelni, ők azonban diákként is tudatában voltak a saját rangjuknak: „sem az szolgálatot fel nem vevők, sem pedig fejedelmünk titulussát neki nem adók” – írta Kornis György. A kényes helyzetet végül is úgy sikerült elkerülni, hogy „deákul nem is szóllóttunk véle”, így nem kellett eldönteni, minek titulálják latinul a nagyravágyó Jósikát.

Bezzeg másként beszélt velük a szintén Itáliában utazó erdélyi kancellár, olvashatjuk a levélben, bár a rangja, kísérete, de tudása és erkölcse is messze Jósika fölé emelte, „mégis különben viselte magát hozzánk”: Asztalához hívatta az arisztokrata diákot, aki bármikor bemehetett hozzá, „és úgy beszéllettem véle, az mint illett” – állapította meg elégedetten a fortyogó, méltóságában megsértett főrangú tanuló.

I. Címek, megszólítások

Kornis György tehát nem akarta kegyelmes uramnak nevezni a másik erdélyi urat, mert ez a cím szerinte csak az erdélyi fejedelemnek járt ki. Már a padovai diák leveléből is kitűnik, hogy a címeknek a kora újkorban is igen nagy jelentőségük volt: nem véletlenül hangsúlyozta azután Miskolczi Csulyak István református lelkész a nemesből előbb arisztokratává, majd erdélyi fejedelemmé emelkedett Rákóczi Zsigmondról a temetési beszédében, hogy „ő adott az Rákóczi nemzetnek (= nemzetségnek) nagyságos nevet”, azaz emelte a családját a „nagyságos úr” megszólítással járó arisztokrácia soraiba. Rákóczi Zsigmond azonban, bár erdélyi fejedelemmé választották, azután is „magát kegyelmes úrnak nevezni nem engedte sohasem”, korábbi hű embereitől megválasztása után sem fogadta el, hogy ilyen előkelő címmel szólítsák. (Hozzátehetjük azonban, hogy az öt erdélyi fejedelmet adó Rákóczi-dinasztia alapítóját ebben valószínűleg nemcsak a szerénysége vezethette, hanem az a tény is, hogy fondorlatos csalással szerzett fejedelmi trónja igencsak ingatag volt, egyévnyi uralom után le is kellett mondania.)

Az erdélyi fejedelemség az európai államok között egyedülálló helyet foglalt el, hiszen uralkodója egyszerre volt a hűbérese a török szultánnak, ugyanakkor alattvalója a magyar királynak (aki legtöbbször a német-római császár is volt), de mégis joggal tekinthette magát szuverén európai uralkodónak.

Ha valaki az első „igazi” erdélyi fejedelem, Báthory István címei alapján akart volna eligazodni az erdélyi politikában, akkor ugyancsak zavarban lett volna. A választott magyar király címét viselő János Zsigmond után uralkodó Báthoryt a török szultán ugyan Erdély fejedelmének „nevezte ki”, ő maga azonban kezdetben óvatosan csak az erdélyi vajda címet használta, elismerve ezzel, hogy ő mindössze Miksa magyar király „vajdája”. Nagyot fordult azonban a kocka azután, hogy Báthoryt lengyel királlyá választották, a vajdából így egyszerre „királyi felség” és Erdély fejedelme lett, aki testvérét, Báthory Kristófot nevezte ki – immár saját vajdájává. Azt persze minden kortárs erdélyi tudta, hogy az igazi döntések nem Kristóf vajda udvarában, hanem a távoli orosz fronton, „István király” erdélyi kancelláriájában születnek.

A megszólításoknak azért volt igen nagy jelentőségük, mert kifejezték, hogy kit minek ismert el a környezete – az pedig, hogy ki milyen címre tartott igényt, azt mutatta meg, hogy ő minek tartotta önmagát.

II. A „hivatalos” király, fejedelem, gróf

A megszólítások bonyolult rendje, a tisztelet megadásának a rendszere Magyarországon a kora újkorban is alapvetően ugyanaz maradt, mint a késő középkorban.* A magyar királyok azonban most már általában a német-római császár tisztét is betöltötték, ezért nem egyszerűen Felségnek, hanem Legszentebb Császári és Királyi Felségnek (Sacratissima Caesarea Regiaque Majestas) titulálták az uralkodókat.

A főurakat, akárcsak a középkor végén, Nagyságos (Magnificus) címmel tisztelték meg, amit legtöbbször a Spectabilis (Tekintetes) szóval együtt használtak, Tekintetes és Nagyságos Uramként (Spectabilis et Magnífice Domine) fordultak a főurakhoz. Az arisztokraták azonban Mohács után már nemcsak bárói (barones) címet viselhettek, mint a középkori nagyurak, hanem a Habsburgoktól egyre többen kaptak grófi rangot is, ezt latinra a középkori ispánhoz hasonlóan comesnek fordították. Mivel pedig a grófok a legtöbbször valamelyik vármegye főispáni tisztét is betöltötték, egymás után kétszer is kitehették latin okleveleikben a comes szót. A grófi rangból a Habsburgok kétfélét is adományoztak a híveiknek: lehetett valaki magyar gróf és lehetett a Német-római Birodalom grófja, ez utóbbi titulusnak határozottan nagyobb volt a tekintélye, sokan egymás után (ebben a sorrendben) mindkét címet elnyerték.

Arisztokraták

Az arisztokrácia csúcsán a hercegek álltak, ilyen rang Magyarországon azonban nem volt, hanem a Habsburg királyok mint a Német-római Birodalom császárai birodalmi hercegi címmel tüntettek ki néhány arra érdemes magyar főurat. Így kapott 1687-ben Esterházy Pál birodalmi hercegi címet, miután sikerült elfogadtatni a magyar országgyűléssel a Habsburgok örökös királyságát. A hercegek latin neve „princeps Sacri Romani Imperii”, német elnevezése pedig „Fürst des Heiligen Römischen Reiches” volt, ám a kortársak magyarul nem a később használatos terminussal hercegnek, hanem fejedelemnek nevezték őket – akárcsak a Fenség megszólítással, ezzel is kifejezve, hogy a rang tulajdonképpen a Német-római Császárságon belül valamely terület felett uralkodó herceget jelölt.

Még mielőtt kitört volna a Rákóczi szabadságharc, I. Lipót császár birodalmi hercegi címet adományozott későbbi nagy ellenfelének, II. Rákóczi Ferencnek. Rákóczit a szabadságharc alatt azután erdélyi fejedelemmé és a rendi konföderáció vezénylő fejedelmévé választották – bár mindkét címnek fejedelem a magyar fordítása, a latin terminusok (princeps, illetve dux) világosan jelzik, hogy ég és föld volt a két titulus közti különbség: II. Rákóczi Ferenc princepsként szuverén uralkodó volt Erdélyben, Magyarországon viszont duxként csak a felkelt nemesek szövetségének „vezére”. Rákóczi azonban még azelőtt, hogy akár erdélyi fejedelem, akár vezérlő fejedelem lett volna, a birtokán élő „egyszerű” földesúrként is mint „Mi felsővadászi Rákóczi Ferenc fejedelem” adott ki okleveleket. Ennek oka azonban nem az volt – mint ezt kurucos szemléletű történetíróknál később gyakran olvashatjuk –, mert karizmatikus küldetéstudattal rendelkezett, és ezért már a szabadságharc kitörése előtt felvette a fejedelmi címet. A feudális társadalomban akármekkora küldetéstudat dagasztotta is valaki keblét, senki nem adományozhatott címet sajátmagának, azt mindig csak felülről lefelé lehetett kapni. Elvben e címeket el is lehetett veszteni, ám a magyar gyakorlat szerint „az úr a pokolban is úr”, a gróf a vérpadon is gróf, és a családjától egy „megtévedt” arisztokrata miatt a király nem vette el az ősök érdemeiért adott címet. „Így pl. Rákóczi nagyapját, Zrínyi Pétert lefejeztette ugyan Lipót császár, de grófi címét nem kobozta el tőle, a vele együtt kivégzett Nádasdy Ferenc országbíró fia pedig nemcsak megmaradhatott grófnak, de „labanc” tábornokként Lipót császár egyik hadvezére lett. Rákóczi tehát az okleveleiben sűrűn előforduló címzéssel nem azt akarta mondani, hogy: én, Rákóczi Ferenc, aki majd hamarosan szabadságharcot fogok kirobbantani, nem is azt, hogy: én, akinek apja, nagyapja, dédapja, ükapja Erdély fejedelme volt (hiszen az erdélyi fejedelmi cím nem öröklődött), hanem egyszerűen csak lefordította magyarra azt a birodalmi hercegi címét, amelyet nem mástól, mint a„fő labanc” Lipót császártól kapott. Így érthető azután, hogy az erdélyi történetíró, Cserei Mihály Lipót császár gyűlölt főminiszterét, Lobkowitz birodalmi herceget mindig csak mint „Lubkovic fejedelmet” emlegette. Pedig – köztudomású – ha valakitől, akkor az abszolutizmust Magyarországon bevezető hercegtől kevéssé volt várható, hogy kuruc szabadságharcot fog indítani.

Köznemesek

Az 1608-tól az országgyűlésen a többi nemestől jogilag is elkülönülő, a felsőtáblán saját névre szóló, külön királyi meghívóval helyet foglaló arisztokraták alatt a köznemesek széles rétege helyezkedett el. A bárói, grófi, hercegi címmel nem, csak nemességgel rendelkezőket az utókor mind a mai napig egységes rétegnek hiszi, a kortársak azonban nagyon jól tudták, hogy az elvben egységes közjogi állapot két, minden szempontból élesen eltérő csoportot fogott össze.

A 16–17. századi „bizonytalan csatázó üdőben” még sok szempontból cseppfolyós volt a nemesség belső rétegződése, de a 18. század legelején, mire a végvári idők végleg elmúltak, már kikristályosodott állapotokat találunk. A nemesség felső birtokos rétege (ők élhettek vagyonukból valóban nemeshez méltó módon) a praenobilis („főbb nemesek") nevet viselte, e réteg tagjait a birtokukon lévő adózó portákról portalistáknak is nevezték. Megszólításuk nem egyszerűen nobilis, azaz nemes, hanem egregius et generosus (vitézlő és nemzetes).

A saját jobbágyokkal nem rendelkező kisnemeseket viszont egyszerűen csak nemesnek (nobilis) titulálták, igaz, gyakran ők is megkapták az előkelőbben csengő egregius (vitézlő) titulust is, de a generosust már sohasem. Nem véletlenül mondták a tanúk egy vármegyei nemességvizsgálat alkalmával az egyik vasi nemesi famíliáról a 18. század első éveiben, hogy a legjobb emlékezetük szerint ők nemcsak „a közönséges nemesek közé számláltattak”, hanem „portás fő ember számban voltak mindenkor”, mert jobbágyaik is voltak – a nemesség két rétege ekkor már élesen kettévált.

Jobbágyok, polgárok

A jobbágyok, mezővárosi polgárok meg kellett, hogy elégedjenek a circumspectus (körültekintő) és a providus (előrelátó) titulusokkal. Bármilyen alacsony rangot is jeleztek azonban ezek a címek, mindig szorgosan kiírták őket az írnokok, hiszen ezek is kifejezték viselőjüknek a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét.

III. Barátság, szerelem, család

Mindezeket, a mai kor emberének körülményesnek, nehézkesnek, sőt néha már megmosolyogtatónak tűnő megszólításokat nemcsak a hivatalos oklevelekben, pecsétes iratokon, de a családtagok egymás közti bizalmas leveleiben is megtaláljuk, sőt még a vőlegények is így írtak szerelmes leveleket a mátkáiknak. „Szolgálatomat ajánlom Kegyelmednek, mint szerelmes uramnak” — írta Rákóczi György felső-magyarországi nagyúrnak, a későbbi erdélyi fejedelemnek Lorántffy Zsuzsanna, azaz a saját felesége. A szerelmes szót nem szabad a mai értelemben gondolnunk, egyszerűen szeretetteljest értettek alatta. „Szolgálatomat ajánlom kegyelmednek, mint szerelmes öcsém uramnak" – írja egyik rokonának (de nem a mai szóhasználat szerinti öccsének) Thurzó György nádor özvegye, Czobor Erzsébet. Formulák voltak ezek a megszólítások, akár írnoknak diktálták, akár – jóval ritkábban – saját kezükkel vetették papírra a főurak, nemesek e leveleket, a formuláskönyvek sablonjait alkalmazták, és így akkor is hű szolgálatukról és „szerelmükről” biztosították a másikat, ha éppen perben-haragban álltak.

Még a 16. századi Magyarország legendás szerelmű főúri házaspárja, Nádasdy Tamás és nagyon szeretett, jóval fiatalabb felesége, Kanizsai Orsolya levelezésében is a legtöbb, mégoly bensőséges hangulatú levél is hivatalos hangú megszólítással kezdődik, ráadásul gyakran a magyar nyelvű levelek elé is latinul írták ki a címeket: Spectabilis ac Magnifica Domina (Tekintetes és Nagyságos Úrnő). Néha azonban a magyarországi társadalom csúcsán elhelyezkedő házaspár közvetlen hangon levelezett: „Szerelmes Orsikám!” – szólítja meg ilyenkor Nádasdy a feleségét. A rendkívül bizalmas viszonyban álló főrangú pár még azt is megengedhette magának, hogy az ország első méltóságának bonyolult címzéséből tréfát űzzön: Azt írta Nádasdy – olvashatjuk Orsolya asszony egyik levelében –, hogy ha hazatér a nádorválasztásból, más módon fogadja majd őt Kanizsai Orsolya, mint eddig, hiszen már a király helyetteseként tér haza a lékai várába. „De jól meglássa nádorispán uram is, mint jű haza, mert nyilván kevély nádorispánné asszonyra talál” – írta válaszában a feleség. A nádori tisztséggel járó címek közül pedig – írta Orsolya – a kunok bírájáét választja, mert ő maga bort nem szeret inni, de a kunok adójában bizonyára sok bozaitalt (erjesztett köleslé) nyerhet.

Az ország egyik leggazdagabb főura, a legmagasabb rendi méltóság betöltője és felesége magánlevélben tréfálkozhatott a nádorispán, a székelyek ispánja, a kunok bírája stb. hangzatos címén – egyébként azonban az országlakók nagyon is tiszteletben tartották, hogy kinek-kinek milyen titulus dukál.

* Lásd Tringli István cikkét a História 1998/7. számában. (A szerk.)