Ugrás a tartalomhoz

História 1999-03

Kosáry Domokos , Kovács Éva , Kovács Éva , Bíró László , Gergely András , Szász Zoltán , Hermann Róbert , Niederhauser Emil , Bíró László , Györkei Jenõ , Szûcs László , Vida István , Hadas Ferenc , Vezényi Pál, dr. , Kedves Gyula

História

9. fejezet -

Jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában

TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

NIEDERHAUSER Emil

Jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában

Terhek és szolgáltatások

A jobbágyfelszabadítás a modernizáció egyik fontos lépése volt, mert szabaddá tette a mezőgazdasági termelést, az egykori jobbágyoknak pedig megadta a városba, az iparba való átmenet lehetőségét. A ciszlajtán területen ez viszonylag könnyen ment, különösen a cseh tartományokban, amelyek iparuk szempontjából már a megelőző évtizedekben eléggé fejlettek voltak. Porosz és mecklenburgi vonatkozásban az egységes Németország megteremtése oldotta meg a kérdést, hiszen a birodalmon belül szabaddá tette a munkaerő áramlását. Oroszországban és Romániában az ipar fejletlensége, az iparfejlődés pénzügyi korlátai érdemben csak a századfordulóra tették lehetővé a modernizálást. Az oszmán birodalom törzsterületén belül a századfordulóig nem történt modernizálás, az új balkáni államokban sem sok történt ebben az irányban. Itt a korábbi évszázadok elmaradottsága nem tette lehetővé nemhogy a gyors, de még a lassú modernizációt sem. A jobbágyfelszabadítás tehát csak a polgári keretek kialakításának egyik mozzanata volt, a modernizáció további megvalósítása sok helyütt még a pártállamnak is gondot okozott.

Nyugaton a jobbágyfelszabadítás folyamatosan, nagy fordulatok nélkül valójában a késő középkor óta ment végbe, a kelet-európaitól lényegesen eltérő körülmények között. Mindez Kelet-Európában, az oszmán birodalom kivételével, voltaképpen sokkal rövidebb idő, olykor néhány év alatt zajlott le, állami törvények és rendeletek formájában. Ezért elsőrendű szempont bevezetésképpen felvázolni az állami kereteket, amelyek közt a felszabadítás végbement.

Államok, politikai rendszerek

Elsőnek a Habsburg Birodalmat említem meg, már csak azért is, mert a magyarországi jobbágyfelszabadítás ennek keretein belül valósult meg. A birodalom felülről, abszolutisztikusan kormányzott, de külön-külön országaiban rendi jellegű állam volt, a 19. század első felében végül is a Napóleon felett aratott győzelem aurájával rendelkező, európai nagyhatalom, persze az idők során egyre elavultabb belső berendezkedéssel.

Poroszország némiképp erre a képletre emlékeztetett, hiszen ugyancsak abszolutisztikus állam volt, de egyes tartományaiban rendi gyűlésekkel, úgy mint a Habsburg Birodalom. Csak a napóleoni háborúk idején verekedte fel magát végképp a nagyhatalmak sorába, akkor is a legifjabbnak számított. Minthogy éppen a bécsi kongresszus utáni időkben jelentős nyugati német államok is hozzátartoztak, egészében magasabb gazdasági szintet jelentett a Habsburg Birodalomnál, de éppen eredeti porosz tartományai keleten nemigen különböztek attól. Legfeljebb a Habsburgoktól az előző században elhódított Szilézia képviselt magasabb gazdasági színvonalat jelentős manufaktúráival.

Oroszország a napóleoni idők óta vitathatatlanul európai nagyhatalom volt, s ezen belül az európai még külön is hangsúlyozandó. Korábbi elkülönültségének a nemzetközi kapcsolatok szempontjából már vége volt, I. Sándor cár joggal tekinthette magát a kontinens arbiterének.

Külön kell szólni a két dunai fejedelemségről, a fejlettebb Havaselvéről és az elmaradottabb Moldváról. Az 1831–32 során az orosz megszálló hatóságok által kialakított, az ún. „két szervezeti statútum”-ban rögzített rend bizonyos minimális alkotmányosságot jelentett, de a két fejedelemség még mindig az oszmán birodalom szuverenitása alatt állt.

Végül az oszmán birodalom, már ekkor Európa „beteg embere”, a reformkísérlet ellenére az elmaradottság mintaképe volt, gyakorlatilag hol az orosz cár, hol az európai nagyhatalmak védnöksége alatt, belül teljesen abszolutisztikus módon kormányozva.

A parasztok helyzete

A Habsburg Birodalomban, Poroszországban (és a két mecklenburgi nagyhercegségben) és Oroszországban jobbágyrendszer volt. Ami azt jelentette, hogy a jobbágyok a föld használata fejében szolgáltatásokkal tartoztak a földesúrnak. Elvben a feudális járadék mindhárom formája ismert, de a terményjáradék elhanyagolható mennyiség volt. Változó nagyságú volt viszont a robot, és jelentős a pénzjáradék.

Az orosz területen éppenséggel egyes esetekben csak a pénzjáradék volt használatos, ott, ahol a parasztok fő jövedelmét a háziipar tette ki, s a földesurak ezt adóztatták. A Lengyel Királyságban, vagyis az Oroszországhoz tartozó lengyel területeken a jobbágyrendszert még a napóleoni háborúk idején fennálló Varsói Hercegség idejében, 1808-ban felszámolták, de a föld használata után a szokásos szolgáltatások itt is jártak. Voltaképpen ez volt a helyzet a két dunai fejedelemségben is. Végül az oszmán birodalom sem ismerte a személyes jobbágyságot, a parasztok ráják voltak, akik földjük után ugyancsak szolgáltattak, itt ez azonban jórészt pénzszolgáltatást jelentett.

Ami a parasztok tényleges helyzetét illeti, a Habsburg Birodalomban (ezen persze a későbbi szóhasználat értelmében a ciszlajtán területeket értem) megkülönböztettek jobb és rosszabb birtokjogú jobbágytelkeket (eingekaufte és uneingekaufte), amely arra a fikcióra vezethető vissza, hogy a jobbágy, pontosabban az elődei valamikor nagyobb összeget fizettek a földesuraságnak, ennek fejében jutottak a jobb birtokjoghoz. Ezen túlmenően megkülönböztették a dominicalis és a rusticalis földet. A dominicalis túlnyomó része ugyancsak a jobbágyok birtokában volt, szerződés alapján. A földesúr saját kezelésében lévő föld az osztrák tartományokban gyakorlatilag csak az erdőség volt, a cseh és a galíciai területeken már több, de ott is a paraszti birtoklás volt az uralkodó. Az osztrák és a cseh tartományokban féltelkes gazdaság jelentette a többséget, Galíciában inkább a negyedtelek. Számításba kell venni az 1770-es években végrehajtott Mária Terézia-féle urbariális reformot, amely a földesúr–jobbágy viszonyt közjogi szintre emelte és pontosan megszabta a szolgáltatásokat, a belső-ausztriai területeken a jobbágybirtok nagyságától függetlenül, ami azt jelenti, hogy itt a robotszolgáltatás már eltűnt.

Poroszország is ismerte a dominicalis és rusticalis terület kettősségét, de a szolgáltatások állami szabályozása nem létezett. A porosz törzsterületeken és a két Mecklenburgban igen nagy volt a saját kezelésű föld aránya, Poroszországban pedig jelentős volt a parasztok kezében lévő föld nagysága.

Oroszországban a majorsági gazdálkodás csak a 18. század során kezdett elterjedni, akkor is csak az ún. feketeföldes kormányzóságokban, a többi területen viszont nem volt jelentős. A telekfogalom a törzsterületeken ismeretlen, mert ott az obscsina (orosz faluközösség) volt szokásban (az egykori lengyel–litván államhoz tartozó területen viszont megtalálhatjuk). A szolgáltatásokat semmi sem szabályozta, a földesurak igyekeztek is növelni, de a robot- és a pénzszolgáltatást párhuzamosan és csak csekély mértékben emelve, nehogy nagy legyen a paraszti ellenállás. Egy 1802-es rendelet elvben lehetővé tette, hogy a jobbágyok nagyobb pénzösszeg fejében megváltsák személyi szabadságukat, a föld azonban ilyen esetben a földesúré maradt. 1861-ig a sokmilliós jobbágyságból csak nem egészen negyven ezren tudták így megváltani magukat a nem mezőgazdasági munkából, hanem háziiparból és kereskedésből élő parasztok.

Különleges volt a három balti kormányzóság (nagyjából a mai Észt- és Lettország) parasztjainak a helyzete. Ez inkább a lengyel vagy cseh viszonyokra emlékeztetett, majorsági gazdasággal és telki rendszerrel. Itt 1816–1819 közt megtörtént a jobbágyok személyes felszabadítása, de föld nélkül, a továbbiakban a parasztok bérlők voltak, vagyis szabadon elkergethetők. A sok visszaélés miatt az 1861. évi felszabadítással nagyjából egyidejűleg itt módosították a helyzetet olyan értelemben, hogy a nagybirtokos köteles volt a birtok jelentős részét örökbérletbe adni.

A két dunai fejedelemségben a szolgáltatásokat csak a szokásjog szabályozta. A szervezeti statútumok értelmében azonban a megművelt földterület kétharmadát a földesúr köteles volt a parasztoknak átengedni, de szolgáltatások fejében. Az erdő földesúri tulajdonban maradt.

Az oszmán birodalom területén gyakorlatilag az egész megművelt föld a parasztok kezén volt, ez után tartoztak érdemben pénzszolgáltatással a földesúrnak. Ez a helyzet 1838-tól kezdve módosult, amikor a Tanzimat, vagyis a nagy reform értelmében az egykori szpáhibirtokokat az állam vette saját kezébe (a szpáhik kegydíjat kaptak), a parasztok tehát most már csupán az államnak tartoztak szolgáltatással, gyakorlatilag adóval.

A jobbágygazdálkodás válsága

A jobbágyfelszabadítás előtti évtizedekben egyre sűrűbben vetődött fel mindenfelé a jobbágyrendszer tarthatatlan volta. Elsőrendűen a gazdaság kialakításának nehézségei, sőt lehetetlen volta hozta elő a kérdést. Nem tekinthetünk el humanitárius megfontolásoktól sem, amelyeket részben földesurak vetettek fel, részben az államhatalom felelős személyei.

Ez a két mozzanat persze nagyon általános. Oroszországban például tudni lehet, hogy a 19. század első két harmadában a termeléseredmények átlagosan csökkenőben voltak. A nehézségeket a nagy latifundiumok kevésbé érezték meg, inkább a kisebb földtulajdonnal rendelkezők.

És volt még egy speciális kelet-európai szempont, a nemzeti-nemzetiségi kérdés, a terület soknemzetiségű mivolta következtében. Ez a tervezeteket is módosította, a végrehajtásba is olykor beleszólt, mint majd az oroszországi lengyelek esetében meglátjuk. A nemesi uralkodó osztálynak vagy feudális elitnek a nemzeti igényekért folytatott küzdelemben szüksége volt a paraszti tömegekre, mert különben azok felhasználhatók voltak az elit ellen, mint azt az 1846. évi galíciai parasztfelkelés bizonyította.

A jobbágyfelszabadítás hol egy törvényes aktushoz, hol pedig folyamatos változáshoz köthető. A ciszlajtán területen a forradalom értelmében létrejött birodalmi gyűlés 1848. szeptember 7-én hozott első törvénye mondta ki. Poroszországban 1807-ben indították el a reformot, de ez csak a jobbágyok egy részére terjedt ki, a végleges, valamennyi jobbágyra érvényes rendezés 1850-ben következett be, ugyancsak törvénnyel.

Oroszországban ugyanez megint pontos dátumhoz köthető: 1861. február 19. (március 3.). Ez II. Sándor cár születésnapja volt. A végrehajtás évekre húzódott el, 1882-ben még mindig voltak meg nem váltott birtokok, amikor a megváltást mindenkire nézve kötelezővé tették. A Lengyel Királyság vonatkozásában 1864-ben (a lengyel felkelés végső szakaszában) hoztak erről törvényt. A két dunai fejedelemségből egyesült Romániában 1864-ben történt meg, nem a jobbágyfelszabadítás, hanem a parasztok földhöz juttatása. Az oszmán birodalomtól elszakadó vazallus szerb fejedelemségben ez valósult meg, Bulgáriában pedig az 1878-as felszabadulás után. Görögországban az önálló állam létrehozása (1831) után szentesítették az addigra kialakult helyzetet. A többi balkáni területen pedig egyszerűen az idők során valósult meg, törvényhozási aktus nélkül.

A jobbágyfelszabadítás elvei

A ciszlajtán területen az 1848. szeptemberi törvény minden, a parasztok birtokában lévő földet, tehát a dominicalist is a parasztok tulajdonába adta. A földesurak kárpótlását úgy oldották meg, hogy a pénzre átszámított szolgáltatások egyharmadáért nem járt kárpótlás, azért mert ennyire becsülték a földesúr kötelező szolgáltatásait, amelyektől persze ugyancsak elestek. Itt jött számításba a jobb vagy a rosszabb birtokjog. A jobb birtokjogúak csak az összeg egyharmadát fizették meg, a másik harmadot az illetékes tartomány vállalta magára. A rosszabb birtokjogúak mindkét harmadot fizették, persze nem egyszerre, hanem részletekben, a földesurak pedig kárpótlási kötvényeket kaptak. Ez porosz mintára történt.

Porosz területen az 1807-es reform csak a jómódú (spannfähig, tehát igaerővel rendelkező) parasztokat érintette, a szolgáltatások kárpótlását a paraszti földterület egy részének átadásával oldották meg. Ez persze csak a jobbágyok kisebb hányadát érintette. Az 1850-es rendezés a porosz törzsterület minden jobbágyára kiterjedt, itt az ausztriai rendezéshez hasonlóan számították ki az elesett szolgáltatások pénzértékét, ezt az összeget kamatozó államkötvényekben adták oda a volt földesuraknak. A kötvényeket folyamatosan kisorsolták, a parasztok pedig hosszú éveken keresztül fizették meg az összeget az államnak. A két Mecklenburgban a baltihoz hasonló megoldás történt, az összes föld a földesúr tulajdonába ment át.

Az orosz jobbágyfelszabadítás hosszan elhúzódó folyamat volt, a császári család birtokában lévő jobbágyok és az állami jobbágyok felszabadítása később történt meg, itt föld átadására nem került sor. A magánföldesúri parasztok esetében a törvény területenként szabta meg pontosan, hogy egy családfőre esően mennyi a megkapott föld alsó és felső határa. A részletes vizsgálat azt mutatta, hogy általában a felső határt adták meg, de a parasztok így a földjük legalább egyötödét kénytelenek voltak átadni a földesúrnak. A kárpótlást az ismert porosz minta szerint oldották meg. Lehetséges volt az is, hogy a föld nagyobb részének átadásával a parasztok nem voltak kötelesek kárpótlást fizetni, de ezt kevesen választották. A paraszti kárpótlási fizetési kötelezettséget csak 1905-ben törölték el. A Lengyel Királyságban, ahol a földesurak lengyelek voltak, a rendezés során a parasztok nemcsak az addig kezükben lévő földet kapták meg tulajdonukba, hanem azon felül mintegy 700 000 ha területet, ezt az elkobzott nemesi birtokokból adta meg az állam. 1864-ben a cél világos volt: a lengyel parasztok leválasztása a nemesi vezetésű nemzeti mozgalomtól. Ezt a célt is sikerült elérni.

Romániában a megművelt föld vonatkozásában megmaradt az 1/3–2/3 megosztás, a parasztok pedig porosz mintára teljesítették a megváltást.

Az oszmán birodalomban végül is a parasztok megkapták az összes földet, amely addig birtokukban volt. Érdemben a politikai fordulatok és államváltozások miatt a parasztoknak nem kellett megváltást fizetniük, hiszen csak az állammal álltak szemben. A görög területen régóta meglévő nagybirtokok fennmaradtak.

Végrehajtás: reform felülről

A jobbágyfelszabadítás kiváltó oka a Habsburg Birodalomban egyértelműen az 1848-as forradalom volt. Ez Poroszországban 1807-ben a Napóleontól elszenvedett csúfos vereség következménye, az 1850-es teljes rendezésben megint az 1848-as forradalom játszott szerepet. Romániában az 1848-as forradalom csak messzi kiváltó ok volt, 1864ben az új állam berendezkedése és szalonképessé válása Európán belül tette szükségessé a reformot, a földesurak nagy ellenállása mellett. Az oszmán birodalomban a gazdasági nehézségek is számításba jöhetnek, de ennél fontosabbak voltak a politikai változások, az egyes államok kiszakadása a birodalomból és ténylegesen önállóvá válásuk, ha ennek elismerése csak később következett is be. Vagyis összegezve: a gazdasági nehézségek már régóta szükségessé tették volna a változást, de politikai megrázkódtatás nélkül ez talán még hosszabban is elhúzódott volna. Oroszországban nem találunk forradalmat, itt a porosz kezdethez hasonlóan a krími háborúban elszenvedett vereség és presztízsvesztés volt a kiváltó ok.

De még ahol forradalom is volt az ok, a végrehajtás már kizárólag az államhatalom ügye maradt, az szabta meg, általában természetesen inkább a földesuraknak kedvezve. Az átalakulás néhány évtizedre vissza is vetette a mezőgazdaságot. Érdemben azonban a jobbágyfelszabadítás voltaképpen a felülről végrehajtott polgári átalakulás egyik kérdése volt, jó néhány más mellett. Tipikus ebből a szempontból Oroszország, ahol a jobbágyfelszabadítást követték a hatvanas évek reformjai, amelyek megteremtették a polgári átalakulás szervezeti kereteit. Meg kell említeni azt az oroszországi és romániai megkötést, hogy a parasztok földjüket csak parasztoknak adhatták el, ami gyakorlatilag hosszú időre a földhöz kötötte őket.