Ugrás a tartalomhoz

História 1995-056

Glatz Ferenc , Ádám Magda , Romsics Ignác , Niederhauser Emil , Hajdu Tibor , Balogh András , Szokolay Katalin , Szarka László , Nagy Zsuzsa, L. , Szász Zoltán , Bíró László , Palotás Emil , Kosáry Domokos , Bíró Mária, T. , Takács Péter , Csetri Elek , Gyáni Gábor , Tóth István György , Stegena Lajos , Bernáth Viktória , Borbereky, Horst , Frenkl Róbert , Kertész István

História

22. fejezet -

Régi erdélyi méhészkönyvek

EMBER ÉS KÖRNYEZET

CSETRI Elek

Régi erdélyi méhészkönyvek

A méhészet már a középkortól tért hódított. Oklevelek és elbeszélő források mellett a Magyarország területén megjelenő olyan helynevek, mint a mezőségi Mezőméhes, a békési Méhes, a gömöri Méhi vagy a bihari Méhkerék, Sonkolyos és Vársonkolyos, nemkülönben a háromszéki Gelence tanúskodnak erről. Conscriptiókban, urbáriumokban és leltárakban később éppúgy feltűnnek a méhészetre utaló kifejezések, mint a születő erdélyi magyar tudományos irodalomban. Gondoljunk csak Melius Péter Herbariumára (1578), Lencsés György 16. század végi Ars medicajára vagy Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediájára. Apáczai talán gyermekkori falusi élményeire, a reális szükségletekre és a virágzó Németalföld tapasztalataira támaszkodott, mikor a Res rustica hasábjain meleg szavakkal emlékezett meg a méhekről. Elmondja róluk, hogy „királyt tartanak, akinek minden engedelemmel vagynak, […] napestig mind munkálódnak, kamaracskáikot csudálatos ácsmesterséggel csinálják; az öregek honn munkálódnak, az ifjabbak odaki.” Beszél kedvenc méhvirágaikról és a méhkosarak készítéséről szintúgy, mint a „méhkert” kiválasztásáról.

Rongyosra forgatott könyvecskék

Egy 1802. évi hiteles másolatban maradt fenn I. és II. Rákóczi György fejedelmek (1630–1660) „főméhészmesteré”-nek, Horhi Miklósnak Nagyváradi Méhészkönyv című munkája.

A mű ihlető forrása a főméhészmester saját, huzamosabb ideig gyűjtött tapasztalata volt, hiszen a Rákócziak gazdaság politikájában a méhtartásnak igen nagy súlya volt. Kiterjedt birtokaikon maguk is nagyban tenyésztették a rajok ezreit, másrészt pedig állami egyedárúságba, azaz fejedelmi kezelésbe vették a méz- és viaszkereskedelmet. A Rákóczi-birtokon 37 évig főméhészmesterként működő szerző alatt méhészmesterek és udvarbírák szolgáltak, akiknek munkája, népi tapasztalata és gyakorlata ugyancsak benne foglaltatik a méhészkönyvecskében. Bizonyos, hogy a szerző iskolázott ember volt, s munkája összeállításához felhasználta az elmaradhatatlan római szerzők írásait is.

A munka népszerűségére vall, hogy húsz kéziratos másolatát ismerjük. A 17. századi nyomtatott példányok eltűnése ugyancsak szapora olvasottságával, nagy fokú publicitásával magyarázható.

Babona és tapasztalat

A 17. század végén a megjelent munkák másolatai, különböző változatai forogtak közkézen, de eredeti munkák is születtek. Első és legjelentősebb közöttük egy kiadatlan kézirat: A méhek dajkaságáról és gondviseléséről való dolgok renddel így következnek címmel.

A szerző pontokba sűrítette a korszak méhtartásában felhalmozott tudást és tapasztalatot. Így például: szemben azzal az avítt, de az újabb időkig szokásos gondolkodással, amely a méhek tavaszi kieresztését a csillagok járásától tette függővé, írónk a jó és meleg időjárás eljövetelét ajánlja időpontul. Az egész munka a méhtartásban a megfigyelést, a tapasztalatot tartja a cselekvés és eljárás alapjának. Az akkori deákos világhoz képest szép erdélyi magyar nyelven ír, idegen szavakat és kifejezéseket csak módjával használ, ezzel szemben nem egy szép, elfeledett régies szót, szóképet és fordulatot őriz. Az író tudatosan magyarít és ahol teheti, kerüli az idegenszerűséget. Kéziratában a „sovány idő” ha nem nagy, „kicsinység” kárt teszen s ilyenkor a méh „tekervényesen mégyen”, társai meg „leomlanak” az éhségtől. S nem egyszer állítja a szerző, hogy a méhtartással kapcsolatos ilyen vagy olyan eljárás „ezen a sarkon forog” és így tovább.

Ezzel szemben egy 1747. évi etédi (Udvarhelyszék) könyvecske méhészbabonáival áll elő. Széltében-hosszában hirdeti a hiedelmeket a kirakástól a teleltetésig. A méhesgazda lelkére köti, hogy tavasszal „veres posztón”, „kakas vérrel megkenvén a posztót” kell kibocsátani a méheket. Ugyanakkor a méhkosár ellopása ellen a leghatásosabb ellenszernek azt a módszert tartja, hogy a kas helyét megkenik annak faggyával, „amely gyertyát a vőfély hordoz, mikor a menyasszonyt viszi” a nászszobába.

A 18. század közepén robbanásszerűen három méhészeti munka arat megérdemelt sikert az erdélyi könyvpiacon. Az első az 1762-ben Kolozsvárott napvilágot látott Erdélyi méhecske. Szerzője nem más, mint Pálfi Lőrinc (1720–1775) minorita szerzetes. A csíkszéki Mindszenten született, majd megszerezte a hittudományok borostyános fokozatát. Több előkelő családnál volt káplán s vidéki kastélyok és udvarházak kertjeiben, uradalmaiban nyílt alkalma, hogy megismerkedjen a méhészettel.

Pálfi igazi szerzetesi szelídséggel és állatbaráti szeretettel közeledik a méhecskéhez. Szemében a „méh egy repdeső, tiszta és csinos állat”, s lehetetlen meghatódás nélkül olvasni az ember és állat közötti közelség, természetszeretet költői képekbe foglalt mondatait. A deákos műveltség korában Pálfi szinte bocsánatot kér „magyar pennájáért”, pedig nincs mit szégyellnie: székelyföldi gyermekkorában magába szívott olyan patinás népi nyelvezettel ír, hogy gyönyörűség olvasni. Közben ilyen igazmondó versikét jegyez be könyvébe:

„A szeles, híves esztendő,

A méhnek igen veszendő.”

A babonát megveti, de a valós népi hagyományt tiszteli.

1763-ban újabb méheskönyvet nyomtattak ki, Szigeti Gyula József Méhész könyvecskéjét.

A szerző Nagyenyeden vagy környékén lehetett gazdatiszt. Könyvét elsősorban kezdő méhészeknek és birtokosoknak szánta, annak anyaga összeállításában antik szerzők műveit, valamint a népi méhészek eredményeit használta. Minden bizonnyal ismerte a 17. században megjelent erdélyi méhészkönyveket is.

Előszavában Szigeti is a méhek iránti mély csodálatát fejezi ki. Nem kevésbé méltányolja közösségi rendjüket: királyuk iránti ragaszkodásukat, a méhek kaptárbeli elhelyezkedését és munkamegosztását, valamint termékeik értékét. „Tábori rendjük” leírásában mintha a Bethlen Kollégium diákjainak szigorú életvitele elevenednék meg. Egyebekben tudományos tételek, népi hagyomány, kisebb részben pedig hiedelemanyag keveredik benne. Mindaz, ami a korabeli Erdély méhészei között kavargott.

Verses méhészet

Mind Pálfi, mind Szigeti kiadványától merőben különbözik a század harmadik jelentős méhészeti könyve, Széki Vesmás Márton Erdélyi méheskertje (1774). Az első, amelyben magyar szerző méhészeti tanácsait versekbe foglalja. Talán iskolai neveltetése, a magasabb tanintézetekben szokásos poetikai fogalmazványok gyakorlata, talán hajlamai késztették arra, hogy Baróti Szabó Dávidhoz és Révai Miklóshoz hasonlóan „magyar versekbe” öntse mondanivalóját.

Vesmás pujoni (Doboka vm.) birtokos, armalista nemes volt, aki a méhészgazda környezetét, a kor hangulatát kiválóan vissza tudta adni, s akit szintén melegség és ragaszkodás töltött el a „kis bogárkák” iránt. Istenes hitű, leíró költeményeiben is fejtegeti a méh hasznát az emberiség számára, szintúgy a méhtartással járó élvezetes munkát és folytatására biztatja a „kegyes olvasó”-t:

„A méheknél pedig nincs mesterségesebb,

Nincs gyűjteményeknél sehol is édesebb.

Szabó- s ácsmunkánál az övék jelesebb.

Egyéb bogaraknál nemzetek nemesebb.”

„Mulatság kedvéért” leírja ugyan a méhészeti babonákat, ráolvasásokat is („gatva- és pendelykötőn”, farkasgégén való kieresztés, a méh visszacsalogatása a kaptár dugójával és boronafogával stb.), de tudja, hogy azok „nem használnak”, sőt inkább a méhész lelkében „kárt tesznek”. Egy helyütt még a méhtársadalom demokratikus rendjét is megdicséri. Leírásaiban sokszor pikáns, szinte naturalista módon és élénk színekkel dolgozik.

A gyergyói nép sajátos méhtartási gyakorlatát 1771-ben Fridvaldszky János örökíti meg. Ekkor láttak napvilágot az első hasonló munkák román és német nyelven is.

A felvilágosodás kedvező közege termelte ki a korszak legjelentősebb, de csaknem feledésbe merült munkáját, Csenálossi Ravazdy András Méhtolmácsát (Diószeg, 1791). A szerző a bihari Apáti-Keresztúron volt birtokos és a munkájában többször emlegetett Komló-völgyben volt a méheskertje.

Ravazdy gyakorlott és olvasott méhészgazda volt, aki munka közben számos tapasztalatot gyűjtött és több módszert próbált-kísérletezett ki. Több maga összeállította készítményt ajánl méhbetegségek gyógyítására és nem eredménytelenül. Az első méhészeti szakírónk, aki tisztában van a méhcsalád tagjainak nemiségével, azok funkciójával. Érdekes és vonzó előadásának köszönhetően könyve darabjait ronggyá olvasták, s megsemmisült. Így csak egy teljes és egy csonka példánya maradt ránk.

A 19. század elején, a reformkorban születő korszerű agrártudomány részeként megjelenik a tudományos méhészeti irodalom. Jelentős műve Milotai Ferenc munkája (A méhészet kérdésekre és feleletekre röviden felszabdalva. Kolozsvár 1833). Szerzője már szakember volt, aki a keszthelyi Georgiconban szerezte agrártudományi ismereteit, majd Erdélyben volt jószágigazgató.

*

A középkorból öröklött hagyományos, népi ihletésű, félig irodalmi, félig tudományos, babonákkal kevert, ízes nyelvezetű, hosszú téli estéken olvasmányul szolgáló méhészkönyvek padlásra, ládafiába jutnak, s az új módszerekkel együtt modern méhészeti könyvek kerülnek az asztalra.