Ugrás a tartalomhoz

História 1994-04

Glatz Ferenc , Kertész István , Szakály Ferenc , Fodor Pál , Hegyi Klára , Péter Katalin , Tóth István György , Vörös Károly , Szász Zoltán , Niederhauser Emil , Sipos Péter , Hanák Péter , Kovács Éva , Kosáry Domokos , Pótó János

História

11. fejezet -

Horthy Miklós és Magyarország német megszállása

SIPOS Péter

Horthy Miklós és Magyarország német megszállása

1943. április

A kormányzó az ausztriai Klessheimben 1943 áprilisában Hitlerrel folytatott megbeszélése után bizalmas körben kijelentette, hogy „nem akarja többé látni azt az örült szobafestőt”. Az indulatos kitörés is kifejezte, hogy Horthy és Hitler viszonya korántsem volt bensőséges. A tengellyel szövetségben álló kisebb államok vezetői közül Hitler sokkal szívélyesebb kapcsolatokat tartott fenn Gustaf von Mannerheim finn tábornagy hadsereg-főparancsnokkal, Ion Antonescu román tábornagy államvezetővel, vagy akár III. Borisz bolgár cárral.

A német vezér és kancellár azonban tisztában volt azzal, hogy Magyarországon Horthy nélkül vagy éppen ellenére semmi sem történik. Ezért őt tekintette a birodalom számára előnyös német–magyar viszony kulcsemberének. Hitler számára 1943-ig nem okozott különösebb gondot, miképpen biztosítsa Horthy szövetségi húségét. 1938–1941 között elsődleges eszközként a kormányzó megnyerésére a trianoni békében elcsatolt területek részleges visszajuttatását vagy az erre vonatkozó ígéreteket alkalmazhatta. A visszaadható territóriumok a Bácskával elfogytak, s a további magyar igények beleütköztek a többi csatlós ország, elsősorban Románia érdekeibe. Viszont 1941 júniusától Horthy Németországban látta azt az erőt, amely megmenti hazáját a bolsevizmustól. Ez a remény további területi nyereségek kilátása nélkül is elegendő volt ahhoz, hogy Horthy megbízható partner maradjon.

1942 késő őszétől azonban El-Alamein, Sztálingrád és Észak-Afrika már érzékeltette, hogy a háborúban fordulat bontakozik ki az angol–amerikai–szovjet koalíció javára. Horthy ez időtől mindinkább Nagy-Britanniától és az Egyesült Államoktól remélte, hogy a szovjet befolyást távol tartják nemcsak Magyarországtól, hanem az egész térségtől, amelyet – vélekedett – nem engedhetnek át Sztálinnak. Nem tartotta reménytelennek azt sem, hogy a nyugati hatalmak támogatásával a visszaszerzett területek vagy azok jelentékeny része meghatározható egy Hitler utáni Európában is. Bizakodását erősítette, hogy Olaszországban a „kiugrás” után helyén maradt a dinasztia, és a kormányzat élére az uralkodó bizalmi embere került.

A német vezetés tudatában volt annak, hogy az 1943-as esztendő Horthy Miklósa már nem azonos a korábbi évek hűséges szövetségesével. Hitler éppen az 1943 második felében bekövetkezett olaszországi fejleményekből vonta le azt a tanulságot, hogy Horthyt – és vele együtt Magyarországot – csak erőszakkal tarthatja meg a tengely kötelékében. Célja áprilishoz képest nem módosult – a Kállay-kabinet helyébe egy új, teljesen megbízható, feltétlenül és szolgaian némethűségű kormányzat. Nem változott a német Magyarország-politikának azon sarktétele sem, hogy a rezsimváltás a birodalom számára a legtöbb hozammal és a legkevesebb ráfordítással Horthy közreműködésével és jóváhagyásával valósítható meg. A tavaszi klessheimi találkozón azonban kiderült, hogy a kapacitálás és az érvelés önmagukban hatástalanok. Ezért német részről szükségesnek tűnt, hogy új módszert iktassanak be a Hitler–Horthy-viszonyba: a kormányzót kényszeríteni kell a vezér és kancellár követeléseinek maradéktalan teljesítésére.

A presszió súlypontját – a koncepció szerint – az 1943 szeptembere óta érlelt Margarethe-terv megvalósítása, Magyarország német megszállása alkotja. Horthy pedig az occupatio bellica nyomasztó árnyékában nyilván sokkal készségesebb alanya lesz a rábeszélésnek, mintha ellenszegülés esetén csak újabb argumentumokkal és nem a Führer hadosztályaival vetne számot.

Ezért határozta el Hitler 1944. március 15-én, miután Himlerrel és Ribbentroppal tanácskozott, hogy március 18-ra megint Klessheimbe rendeli Horthyt. Nem invitálásról, hanem ultimátumról volt szó, hiszen más időpontot nem is kínált… A kormányzó még aznap a késő esti órákban a budapesti német követ révén tájékoztatást kapott a vezér és kancellár óhajáról.

Klessheim, 1944. március 18.

A meghívás kézhezvétele után Horthy választhatott – utazik, vagy nem tesz eleget Hitler kívánságának. Kállay miniszterelnök az elutasítást tanácsolta. Ghyczy külügyminiszter és Csatay honvédelmi miniszter nem foglalt egyértelműen állást. Annál inkább megtette ezt Szombathelyi vezérkari főnök, aki végül meggyőzte az államfőt, jobban teszi, ha elmegy Klessheimbe. A vezérezredes döntő érve az volt, hogy csak Horthy, és ő is csupán ott veheti rá Hitlert arra, engedélyezze végre a keleti fronton lévő magyar csapatok hazahozatalát.

A magyar katonai és politikai vezetők ugyanis azzal hitegették magukat, hogy Hitler tárgyalni akar velük; Csatay még egy listát is magával vitt a magyar katonai sérelmekről, amelyeket szóba kívánt hozni a megbeszéléseken. Figyelemre méltó tény, hogy Horthy a meghívás elfogadásának vitájába nem vonta be a kormánynak a miniszterelnök után legtekintélyesebb tagját, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert. A brit külügyminisztérium március 26-án megfogalmazott véleménye szerint, amennyiben Horthy nem kívánt beleegyezni a német tervekbe, eleve nem fogadta volna el Hitler meghívását. Edmund Veesenmayer a magyarországi helyzetről és a teendőkről 1943 decemberében készített jelentésében szintén számot vetett azzal az eshetőséggel, hogy Horthy nem tesz eleget egy újabb meghívásnak. „Abban az esetben… fennáll annak a lehetősége, hogy a birodalom egyik vezető személyisége keresse fel Horthyt, s ebben baráti oldalról elsősorban Göring birodalmi marsall és Himmler SS birodalmi vezető nevét említették.” Számításba jöhetett még Ribbentrop külügyminiszter vagy Keitel vezértábornagy, a véderő főparancsnokságának főnöke, akik 1942 januárjában már jártak küldetésben Magyarországon. Nyilván bárki is lett volna Hitler megbízottja, ugyanazokat a követeléseket tolmácsolja Budapesten, amelyekkel Horthy Klessheimben szembesült, és a német hadsereg megszállja az országot. Csakhogy a kiutazás elvetése már önmagában véve is az ellenszegülés üzenetét tartalmazta volna. Nem szólva a teljesen más tárgyalási pozícióról a hazai környezetben, ahol a sorsdöntő órákban a politikai és katonai vezetőkkel megmaradhatott volna Horthy kontaktusa. Ennek híján viszont a nem németbarát miniszterek, tábornokok is csupán tétován, tanácstalanul ődöngtek, nem lévén mód nemhogy a felkészülésre, de még a rögtönzésre sem az államfő és Legfelsőbb Hadúr távollétében.

Horthy a kiutazással ugyan számottevően szűkítette mozgásterét, de még mindig többféle módon reagálhatott Hitler azon közlésére, hogy csapatai bevonulnak Magyarországra. A német fél nem hagyott semmiféle kételyt abban a tekintetben, hogy milyen lépést vár a kormányzótól: a teljes beleegyezést, amit az előre megfogalmazott nyilatkozat aláírásával és publikálásával bizonyíthatott volna a nyilvánosság számára. Válaszolhatott volna Horthy az abszolút elutasítással, amit lemondásával demonstrálhatott volna. Avagy nem mond ugyan le, de teljesen visszavonul a közügyektől, felfüggeszti államfői tevékenységét, beleértve a hadúri jogok gyakorlását is. További változatként kínálkozott az a megoldás, hogy deklaratíve és formálisan ugyan nem adja beleegyezését a megszálláshoz, de a helyén marad, gyakorolja kormányzói jogkörét, abban a reményben, hogy a német kívánságok teljesítésével esetleg elejét veheti a követelések eszkalációjának, sőt idővel elérheti a magyar szuverenitás teljes helyreállítását.

Horthy ugyan első felháborodásában a második megoldáshoz, a lemondáshoz kívánt folyamodni, de a harmadik, esti találkozóján Hitlerrel, közvetlenül elutazása előtt, úgy döntött, hogy bár nem ír alá semmiféle nyilatkozatot, mégis a helyén marad. A német véderő főparancsnokságának hadinaplója szerint az esti zárótanácskozást követően Horthy kijelentette, hogy „most teljesen és egészen megértette a Führer szándékait, és ezért elfogadja követeléseit”. Szó szerint így tájékoztatta a véderő vezetési törzsének helyettes főnöke március 19-én éjszaka a megszállási hadművelet irányító délkeleti főparancsnokot és a többi érintett német szolgálati szervet.

Kállay: visszavonulás

A magyar fővárosba való visszaérkezése után Kállay a fentebb említett harmadik változatot javasolta a kormányzónak. Kérte, hogy teljesen vonuljon vissza az ügyek vitelétől, ne írjon alá semmiféle kinevezési okmányt vagy bármilyen egyéb államiratot, ne éljen hadúri jogaival sem. Horthy ezt ugyan nem fogadta el, de megpróbálta menteni, ami még menthető. Visszautasította Imrédy Bélát, a német vezetés első számú miniszterelnök-jelöltjét és Sztójay Döme berlini magyar követ mellett döntött. A tábornok-diplomata vezetésével egy ügyvivő jellegű hivatalnok-kormányt kívánt kinevezni. Tervét azonban a német fenyegetések hatására feladta, és március 23-án az alkotmányosság ismérveinek teljesen megfelelő koalíciós politikai kormányt hagyott jóvá, amelynek tagjai hagyományos esküt tettek előtte. Csak a közjogban verzátus szakemberek figyeltek fel arra, hogy az eskütételnél nem volt jelen zászlósúr, és az eskütétel után Horthy nem fogadta külön kihallgatáson szokás szerint a minisztereket. Az meg éppen titokban maradt, hogy a török és a svájci követet a kormányzó utasítására bizalmasan tájékoztatták a kormány megalakulásának „valódi körülményeiről”.

A magyarországi közvélemény, a közigazgatási apparátus, a fegyveres testületek stb. számra viszont az volt a mérvadó, hogy a kormányzó hozzájárulásával sorra jelentek meg olyan manifesztációk, amelyek egyértelműen kifejezték bizalmát a kormányban. A Magyar Élet Pártjának (a „kormánypárt”-nak) április 1-jén tartott értekezletén Lukács Béla pártelnök hangsúlyozta, hogy az utat a kormányzó mutatja, „őt kell követni, az ő szavára kell ügyelni”. A következő napon megjelent hivatalos kormánynyilatkozat szerint szükség van minden nemzeti erő összpontosítására a nemzet önvédelmi harca érdekében, mert „ez az akarata a legelső magyar embernek, a Magyar Királyság Főméltóságú Kormányzójának”. Május 24-én Sztójay miniszterelnök kormánya parlamenti bemutatkozása alkalmából felszólította a nemzetet, kövesse a kormányzót, és engedelmeskedjék az általa megbízott kormány útmutatásainak.

Államfői jogok gyakorlása

Horthy 1944. március 19-e után nem csupán a kormány tagjait nevezte ki, hanem teljes körben gyakorolta államfői jogait. Az illetékes miniszterek előterjesztésére kinevezett többek között államtitkárokat, főispánokat, főpolgármestert a főváros élére, egyetemi és főiskolai tanárokat stb. Számos alkalommal adományozott Signum laudis-t, más kitüntetéseket, valamint kormányfőtanácsosi és egyéb címeket.

Horthy szükégesnek tartotta, hogy a nyilvánosság előtt bizonyítsa, minden rendjén van Hitlerhez fűződő kapcsolataiban. Ezért küldte el április 20-án a szokványos születésnapi üdvözlő táviratot, és nem feledkezett el május 1-jén, a „német munka ünnepén” sem a gratulációról.

A fontosabb rendeletek és törvények előzetes láttamozásának jogával Horthy változatlanul élni kívánt. Április 23-án kormányzói kegyelmet kaptak mindazok, akiket a „nemzeti irányú politikai mozgalommal, ill. törekvéssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény miatt” ítéltek el. Az amnesztia egyértelműen a nyilasokra vonatkozott.

Horthy a német megszállást követő hónapokban több alkalommal is megjelent a nyilvánosság előtt. Április 8-án meglátogatta a fővárosban a bombatámadástól sújtott kerületeket, felkeresett egy kórházat is. A humánus cselekedetnek az adott pillanatban politikai jelentősége volt, mert cáfolta azokat a városszerte elterjedt pletykákat, melyek szerint fogoly, akit házi őrizetben tartanak a budai Várban. Hasonló célt szolgált részvétele május 12-én az új magyar harceszközök hajmáskéri bemutatóján. Június 12-én megszemlélte a Hadiakadémiát, június 18-án pedig részt vett a 76. születésnapja alkalmából adott tábornoki ebéden. Mindez arra vall, hogy deklarálni kívánta, hadúri jogainak is teljes birtokában van. Ismételten kísérletet tett arra, hogy katonai kérdésekben érvényesíteni tudja akaratát a német kívánságokkal szemben. Latolgatta a honvéd főparancsnoki tisztség helyreállítását, halogatott egyes nyilvánvalóan német érdekeket szolgáló kinevezéseket, feltartóztatta magyar alakulatok, így az 1. lovashadosztály, hadialkalmazását német szempontok szerint. Végül azonban minden vitás kérdésben visszavonulásra, ideig-óráig védelmezett álláspontjának a feladására kényszerült. Hasonlóan kudarcot szenvedtek azon törekvései, melyekkel legalább fékezni kívánta a mind erőszakosabb német gazdasági penetrációt. Május 22-én a miniszterelnökhöz intézett kormányzói kéziratban tiltakozott az ellen, hogy földbirtokok, mezőgazdasági üzemek, ipari, kereskedelmi vállalatok, ingatlanok, épületek, termelőeszközök „idegen hatalom” birtokába kerüljenek. Felszólította a kormányt, hogy minden ilyen esetben kérje ki beleegyező határozatát. Eredménnyel azonban ez a lépése sem járt, tehát végső soron nem igazolódott be azon reménye, hogy helyén maradásával megóvhatja az ország szuverenitásának legalább a törmelékeit.

A „zsidórendeletek”

Horthy a német megszállás után egyetlen esetben mondott le előzetes szentesítési jogáról. Sztójay az 1944. március 29-i minisztertanácson bejelentette: „a Kormányzó úr Ő Főméltósága az összes zsidó rendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak, és azok tekintetében nem akar befolyást gyakorolni.” Holott a kormányzó már ekkor teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy mit jelent a zsidókérdés „végső megoldása”. Ha előbb nem, akkor 1943 áprilisában Klessheimben Hitler és Ribbentrop kijelentései kétségtelenné tették, hogy a deportálás egyértelmű a zsidók elpusztításával. A kormányzó sorsára hagyta a zsidó vallású magyar állampolgárok túlnyomó többségét, ezért osztoznia kell a felelősségben végzetükért. Igaz, nem járult hozzá ahhoz, hogy a fővárosi zsidóságot is haláltáborokba szállítsák. Több más, német befolyás alatt álló országban az államvezetés a zsidóság egy tömbjét szintén afféle „zálognak” tekintette, amelyet nem szolgáltattak ki a németeknek. Így jártak el Romániában, Franciaországban, Bulgáriában és Szlovákiában is.

Mindezen a tények fényében kell értékelni a kormányzó szerepét a német megszállás első hónapjaiban. A legendákat is.