Ugrás a tartalomhoz

História 1993-11

Sipos Péter , Lehár Antal , Ólmosi Zoltán

História

2. fejezet -

Egy katonatiszt naplója, 1919–1921. (Anton Lehár: Erinnerungen. Gegenrevolution und Restaurationsversuche in Ungarn 1918–1921 címû kötetébõl)

LEHÁR Antal

Egy katonatiszt naplója

I. Napló egy hadseregről

1919. november 9-én érkezett meg a szombathelyi hadosztály csapatainak parancsnoksága a Budapesttől 40 km-re lévő Martonvásárra. Itt kellett előkészíteni csapataim Budapestre történő bevonulását.

Az akkoriban a Dréherek1 tulajdonában lévő, az országút közelében fekvő martonvásári kastélynak nem volt építészetileg jelentős homlokzata, de pompás, öreg parkkal, ódon kápolnával és szép, értékes, festett üvegablakos lépcsőházzal rendelkezett. A ház valamikor a Brunswick család tulajdonában volt, s arról nevezetes, hogy itt játszódott le a szerelmi idill Beethoven és halhatatlan szerelme, egy Brunswick grófnő2 között. Babonás tisztelettel lépek tehát be. Már az előtérben leveszem a sapkámat, csendesen hódolok a nagy zeneköltő géniuszának. A hely, ahová egy derék ember belép, mindörökre megszentelődik. Ma a birtok, amit Dreher vitézi székhelyként a magyar hadsereg rendelkezésére bocsátott, Horthy szárnysegédje, – Magasházy3 – kezében van.

1919. november 10-én Sigray gróf4 és Szmrecsányi5 megérkeztek Martonvásárra. Meglátogatjuk huszárainkat a Dreherek tordai6 vadászkastélyában, ott ebédelünk. Élvezzük a háború előtti úri élet rendkívül érdekes, ám fárasztó voltát. Elődeink itt kutyákkal vadásztak a rókákra és a szarvasokra. A legdrágább ír hunterek, a legértékesebb angol és magyar telivérek töltötték meg a márvánnyal és keményfával borított istállókat. Csodálatos lovaglópálya, kitűnő akadályok, sövénykerítések, árkok és víz, borpince sokféle borral, klubszerű bútorzat, perzsaszőnyegek, angol sportképek, fácánkert, több ezer nyulat elejtő hajtóvadászatok – és mindez kevesebb, mint egy óra alatt elérhető a fővárosból. Valóban egy hercegi birtok, amit hosszú távon csak hatalmas bevételek révén lehet működtetni. A jövedelem azonban önmagában nem elégséges. Ehhez az a – lassanként kihaló – mentalitás is hozzátartozik, amit a magyarok „igazi magyar úr” megjelöléssel szoktak emlegetni.

Mondják, hogy amikor egyszer egy fiatal mágnás türelmetlenül kirántotta kocsisának kezéből a gyeplőt, s így förmedt rá: „Hol vannak a régi, jó magyar kocsisok?”, a kocsis szomorúan a következő szavakkal válaszolt: „Ott, ahol a régi, jó magyar urak maradtak!”. Más idők, más emberek. Isten óvjon attól, hogy a mi ellenforradalmunk elősegítse a régi feudális dicsőség rövid idejű újjáéledését.

A legitimista7 sem akarhat múmiákat konzerválni, hanem evolucionistának kell lennie. Minél inkább a törvény talaján áll, annál inkább kell törekednie, hogy a törvények az emberi cselekvés és gondolkodás fejlődésével összhangban maradjanak.

1919. november 11. A budapesti bevonulás megbeszélésére Siófokra8 utazom. Másfél órás megbeszélés Horthyval.9 Alig lépek be, máris ecseteli beszélgetését Vázsonyival, akit durván és udvariatlanul akart lerohanni. Ez a leírás Sigray és Pallavicini10 elbeszélése alapján már ismert volt előttem, mert Horthy nekik is ugyanazt mondta, mint nekem. Vázsonyi11 egy meggyőződéses zsidó. De az új Magyarország egyik legkitűnőbb jogásza, aki szegény maradt, minden szegény zsidó ügyvédje, de azoké a mágnásoké is, akik meg akarják takarítani a honoráriumot. Nagyon szellemes és talpraesett, nyílt demokrata, a magyarországi szegény zsidóság feltétel nélkül követi. Esterházy12 minisztériumában igazságügyminiszter volt, Őfelsége első zsidó titkos tanácsosa13 lett és még felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tehet számunkra, mert nyíltan és feltétel nélkül a legitimizmus mellett kötelezte el magát. Hogy miért kell így megsérteni őt, akinek Bethlenhez14 hasonlóan a kommunizmus alatt emigrálnia kellett, felfoghatatlan számomra.

Azután Horthy Friedrich15 miniszterelnökről kezdett el beszélni. Neki feltétlenül le kell mondania. Akkor, ha Friedrich lemond, az angolok (szóban) olyan Magyarországot ígértek meg neki, amely nagyobb, mint korábban volt. Pozíciónk felülmúlja Németországét is. Uralkodó szerepet kapunk Közép-Európában és milliókat számolatlanul. (Ezen a helyen a következőket írtam naplómba: És ezt Horthy elhiszi?)

Sok, a szívemhez közelálló katonai kérdés megtárgyalása elől Horthy kitért. Láthatóan ezekről nem volt tájékozott.

E megbeszélésről összbenyomásként a következőket jegyeztem le: „Horthy láthatóan úgy viselkedik, ahogyan azt mozgatói akarják a politikai és katonai háttérből. Hogy milyen ő maga és milyen mértékben követ egy irányt – a saját irányvonalát – azt a jövő fogja majd eldönteni.”

Azután megbeszélés Pallavicini Györggyel, Szmrecsányival és Sigrayval. A szóvivő Pallavicini György, aki terveihez láthatóan Horthy támogatását és az én egyetértésemet igyekezett megszerezni. Egy államtanácsot akart létrehozni Andrássy,16 Csernoch17 hercegprímás és még egy politikus részvételével – csak Apponyival18 vagy Wekerlével19 nem! Friedrichnek szerinte is feltétlenül le kell mondania a miniszterelnökségről. Hadügyminiszter lehet a kabinetben, amely majd mindegyik jelenlegi minisztert átvenné. Miniszterelnöknek Pallavicini természetesen saját magát gondolta. Főként angol befolyásra támaszkodik, és hangsúlyozza, hogy az angolok soha nem fogják elfogadni Friedrichet. Kérdésemre, hogy ennek az elképzelésnek milyen konkrét támasza van, Pallavicini nem tudott semmilyen meggyőző érvet felhozni.

Mindenesetre ez a siófoki látogatás leleplezte azt a mély szakadékot, ami Friedrich miniszterelnök és Horthy főparancsnok között kialakult. Az egyedüli hadra fogható, fegyelmezett gyalogos hadosztállyal pedig én rendelkeztem köztük.

1919. november 13. Az amerikai Trux ezredes látogatása törzsem főhadiszállásán. Azzal a szolgálati ürüggyel jött, hogy megtekintse hadosztályom mozgását, azonban nyíltan megmondta, hogy fácánokat akar lőni. Kérdezem tőle, hogy a tulajdonos vagy a vadászat irányítói meghívták-e a vadászatra, erre egészen naivan így válaszolt: az nem is szükséges, mert ő az antanttól jött. Ezek a kisebb esetek sértették leginkább az érzékenységünket.

Elődeink így mentek Afrikában a néger törzsekhez, vagy a sziú indiánok vadászterületein cserkészni. És a bennszülöttek jogai? Mit jelent az? Mi vagyunk a fölényben levő faj, az urak. Már az is kegy tőlünk, ha főnökeitekkel és vezetőitekkel szemben a látszatot fenntartjuk. Mi a jog hatalom nélkül?

Trux elmeséli, hogy Budapesten egy gálaelőadást készítettek elő számunkra. Azt vetettem ellene, hogy semmilyen alapunk sincs arra, hogy örömteli ünnepségeket tartsunk. Addig kell keményen és állhatatosan dolgoznunk, amíg a gálaelőadást majd Bukarestben jelenthetjük be. Ezt a választ az amerikai nagyképűnek és arrogánsnak találta. A szomorú helyzet iránti finom érzés és megértés hiánya, melyben szegény hazám van, váltotta ki belőlem – természetem ellenére – e nagyzoló szavakat.

A zalai ezred zenekarának muzsikája szól a kastély előtt. A zenekar csupán egy Beethoven-művet tart a repertoárján: a gyászindulót. Felhívom tisztjeim figyelmét Beethoven martonvásári kapcsolataira. Egy ünnepélyes perc. Az amerikai is meghatódni látszik. Felfogja-e a mi régi kultúránk lényegét? Ezután jut eszembe, hogy a legnagyobb muzsikus egyáltalán nem csak Európáé. az egész világhoz tartozik. Vajon mikor fogja követni a kultúra közösségét minden nép és faj egyenjogúsága?

1919. november 14. Életem egyik szerencsés napja. Korán útra kelünk egy menetoszlop autóval. Tétényben az első diadalkapu, szívélyes fogadtatás a hatóságok, különböző küldöttségek, a pap, az asszonyok és a gyerekek részvételével. Sok virág és szalagok. A helybeli úriemberek egész éjjel virrasztottak, hogy semmiből ne maradjanak ki. A cigányzenekar játszott. Több átéjszakázott és ingadozó alakot is lehetett látni. Az egyik szónoknak az alkohol a torkára forrasztotta beszédét. Sietünk tovább. Budafokon újra megállítanak bennünket. Virágok, beszédek. Mindenütt örömteli fogadtatás. Amíg a Gellért Szállóhoz érkezünk, autómat szó szerint a pereméig virágokkal töltötték meg.

A jelentések a csapatok felvonulásáról pontosan egyeznek. A vasi ezred – éppen kivagoníroztak – lelkesen üdvözöl. A tüzérséget mindenesetre a budai magaslatokon készenlétbe állítottuk. Az eddig „vörös” Budapest megszállásáról volt szó, így minden meglepetésre fel kellett készülnünk.

A román csapatok végre visszahúzódnak a hidakról. Ima és himnusz után mindegyik menetoszlop egyszerre lendül mozgásba. Fő hadoszlopom, a 106-os zászlóalj egyik százada élén állok (ez a vasi ezred azon zászlóalja, amelyre átruháztam a régi 106-os ezredem tradícióját). A „Lehár báró indulóval”20 vonulunk be a városba. Leírhatatlan ujjongás és lelkesedés. Egy szempillantás alatt mindenütt piros-fehér-zöld zászlók röpködnek.

A kaszinó előtt díszmenetben vonulnak fel csapataim. Az emberek utat engednek, s a tömeg hangos kiáltozásban tör ki. Asszonyok sikoltoznak és sírnak. Amint leszálltam a lóról, egy idős, elegáns hölgy lépett hozzám, s még mielőtt elháríthattam volna, sírva megfogta a kezem és megcsókolta. Erre én is kezet csókoltam neki.

Szállodám, az Astoria előtt emberek ezrei gyülekeztek. Egy évvel korábban, az utolsó pillanatban, nagy nehézségek árán tudtam megmenteni a biztos haláltól báró Lukachich altábornagyot,21 a Mária Terézia Rend lovagját. Valószínűleg ugyanazok az emberek kiabáltak akkor „le vele”-t, akik ma „éljen”-t harsognak. A két dátum között volt a kommunizmus. Az ilyesmi szkeptikussá tesz a tömeg viselkedésével szemben.

Teszek egy körutat Budapest mindegyik kerületében, megnézem csapataim gyülekezési pontjait. Elmegyünk a Kerepesi temetőbe. Ott nyugszik jó édesapám,2 aki a 3. bosznia–hercegovinai ezred vezetőjeként 19 évvel ezelőtt Budapesten hunyt el. Megállok, és az összes virágot, amit az autómba dobtak, édesapám sírjára helyezem. Remek ember volt, aki csak szolgálatát, feleségét és gyermekeit ismerte. Hogy örültem ennek a napnak! És most új erőt merítek közelségéből: kitartani és szilárdan kiállni minden mellett, amit helyesnek ismertél meg.

Mivel az összes, Budapestre bevonuló csapategység alárendeltségembe tartozik, meglátogatom a Szegedről vontatóhajóval éppen megérkező szegedi ezredet is. Diendorfer23 alezredes nagyon jó benyomást tesz rám. Az ezred csak két gyenge zászlóaljjal rendelkezik, kb. 550–600 tűzfegyverrel. Többségükben önkéntesek, de nem pótkeret, és nem újoncok. Diendorfer mesél szegedi szenvedéseiről. A franciák és a jugoszlávok foglyai voltak, és ezek most, az utolsó pillanatban engedték el, s fegyverezték fel őket. Pénzt bocsátottam rendelkezésére, hogy az egység ellátmányát feljavítsam. Az atrocitásoktól való feltétlen tartózkodást követeltem, amit Diendorfer megígért, és ezrede tisztességére legyen mondva, a következő napokban be is tartott. Csapataim néhány órán belül elnyerték a budapestiek bizalmát. Mindenütt megajándékozták őket, és a zsidók is, akik pedig pogromot vártak, kifejezték örömüket, amint látták, milyen kemény fegyelmet tartunk. Tömegesen jelentkeztek tisztek a hadosztályomba való belépésre. Elutasítottam őket azzal, hogy a Budapesten önállóan felállítandó csapatokhoz csatlakozzanak.

Törzsem nagy odaadással dolgozik. Amikor este 9 órakor, az összes csapategység, őrhely, laktanya megtekintése után az irodába jövök, egy úr sem hiányzik, bár mindenkinek van Budapesten rokona vagy ismerőse. Vezérkari főnökömnek, Keresztes őrnagynak felesége és távolléte alatt született gyermeke is Budapesten tartózkodik. Lorenz százados mindig mellettem van. A parancsnokság munkáját lelkesedés és öröm jellemzi, s ez a hangulat a csapategységekre is átterjed.

Az őrjáratok folyamatosan járják az utcákat, mindenütt készültség. Tizenkét óra eltelte után meggyőződtem arról, hogy Budapest teljesen a kezünkben van és a legutolsó proletárig mindenki fellélegzik, mert a rend és a biztonság, ill. az élet és a mindenki számára biztosított magántulajdon pártoktól és vallástól független.

1919. november 15. Munkás, mozgalmas nap. Az őr- és laktanyai szolgálattól kifáradt csapataimnak még mindig bevetésre készen kell állniuk a kaszárnyákban, amelyeket a románok kimondhatatlanul tönkretett és bepiszkított állapotban hagytak hátra. Nem akadt egy teljesen ép ablak sem. A padlódeszkák feltépve, minden szoba tele emberi ürülékkel.

A frissen kinevezett városparancsnok, Dáni24 altábornagy, akinek semmilyen pénzeszköze nincs és csak kevés ember áll rendelkezésére, minden ügyben hozzám fordul, azonban a legjobb akarattal sem tudok embert adni számára, mert így a zászlóaljak munkakülönítményekké válnának, és ez károsítaná a harckészültségüket. Mindez nehézségekhez vezetett, amit csak hosszadalmas tárgyalások és magyarázkodás után sikerült elhárítanom.

Az antantbizottságnál,25 amelynek engedelmeskednünk kell, naponta egy másik hatalom képviselője az illetékes. A tegnapi olasz kifogásolja a két, Szombathelyen építtetett, és Budapestre felhozatott páncélautómat. Adjuk le az antantnak – utasít. Azonnal bevagoníroztatom és elszállíttatom. Az olasz képviselő most minden laktanyában keresi.

Feketekávé Beniczkynél.26 Nagy gond Clerk27 fellépése miatt. Beniczky Horthytól biztosítékot kapott arra vonatkozóan, hogy Horthy nem törekszik katonai diktatúrára és a katonai hatóságokat alárendeli a kormánynak, ezzel szemben viszont Clerk feltétel nélkül követeli Friedrich lemondását – ami nyilvánvalóan Horthy egyik feltétele. A kritikus pillanatban a politikai vezetők még kevésbé egységesek, mint bármikor. Ki lesz a nevető harmadik?

Délután alárendelt parancsnokaimmal a helyszínen beszélem meg a parlament előtti díszszemlét. Ellene voltam mindenfajta ünnepélyességnek. Ha már meg kell lennie, a nemzeti hadsereg egy, Magyarországon soha nem látott bemutatót fog nyújtani. A programot tervező Lorx28 ezredest azonban arra kértem, a csapatokat illetően adjon szabad kezet számomra, amit ő elfogadott. Erre kidolgoztam a parancsokat, úgy hogy törzsem ma sem pihenhetett.

Este 9 óra 30. Vacsora Friedrich miniszterelnöknél. Először vagyok a miniszterelnökségen és meglepett e helyiségek szépsége. A vacsora után azt kérdezi tőlem Friedrich, hogy vajon kivihetőnek tartom-e Horthy elmozdítását.

Azt válaszolom neki, hogy Horthyt mint főparancsnokot ő maga helyezte fölém, ezért a leváltás csak akkor következhetne be, ha a minisztertanács egy másik fővezért nevezne ki, és ezt a szolgálati szabályzat előírásának megfelelően az addigi főparancsnok útján hozza tudtomra.

Friedrich erre felvilágosítást kér tőlem arról, hogy a tisztek Horthy mögött állnak-e. Nyíltan mondom neki: Igen. Ugyanúgy, ahogy én is Horthy mellett állok. Egy szakadást a tiszti állományban szerfelett veszélyesnek tartok. Horthyt tisztességes jelleműnek gondolom. Bár rossz tanácsokat kapott, végül is változtat rajtuk. A tiszteket elválasztani tőle, azt jelentené, hogy kritikus időben a hazának rossz szolgálatot teszünk. Friedrich láthatóan csalódott. Én azonban elhatároztam, hogy politikusokkal soha nem beszélek nyíltan, hanem velük szemben is a katonai tények mellett maradok.

1919. november 16. Ismételt bevonulás Budapestre. Kelenföldön jelentkeztem lovon, kivont karddal, mint az összes felvonuló, Horthy melletti csapat parancsnoka. Az út mentén arccal felállított csapatok menetoszloppá záródtak utánunk. A pillanat lenyűgöző hatású volt. 6000 ember oszlopban, az Alkotmány utcán vonulva, acélsisakban tüzérséggel és lovassággal a nyomában, egyetlen parancsszó nélkül, a Rákóczi-induló hangjai mellett, kifogástalan rendben és nyugalomban a Parlament épülete előtt felsorakozott. Lelkesedés kiáltása hullámzott át a nézőseregen. Sok idős ember – köztük miniszterek – sírt.

Ha valaki a bevonulás hivatalos változatát akarja megismerni, nézze meg az 1919-es „Horthy-kalendáriumban” . Ezt az akkori fővezérség adta ki. A csapatok bevonulásának bemutatásánál a nevemet egyáltalán nem említik. Az akkor fölvett filmből a fővezérség parancsára a rólam szóló kockákat a legutolsó részletekig kivágták. A fővezérség azonnal létrejövő cenzúra hatósága bizonyítottan megtiltotta minden újságnak a nevemnek akárcsak az említését is.

„Szégyellem, hogy olyan sok idegen tollal kell ékesítenem magamat” – mondta Horthy a bevonulás után, anélkül azonban, hogy akárcsak egy szóval kifejezte volna tisztjeimnek vagy a nyilvánosságnak szégyenérzetét. „Olyan irigy rád, mint egy primadonna, és dühbe gurul, ha valaki jót mond rólad” – mondta nekem néhány nappal később a Mária Terézia-lovag, báró Lukachich altábornagy, és óvott Horthy környezetétől.

Én azonban, aki Horthyval szemben ismét korrekten és lojálisan viselkedtem, nem tápláltam illúziókat arról, hogy mit jelentett számomra a bevonulás Budapestre: ezredesek és tábornokok százai keltek életre Budapesten. Az új magyar hadseregben kívántak ismét szolgálni. Mindnyájan idősebbek voltak rangban, mint én, aki Magyarország egyedüli gyalogos hadosztályát vezényeltem. Mit használtak az érdemek és a munka. Szemükben egyszerűen csak szerencsém volt. És mivel a fővezér ebben a pillanatban nem állt köszönettel mellém, hanem nyíltan ellenem foglalt állást, csak idő kérdése volt, hogy ellenségeim mikor látják elég veszélytelennek helyzetüket Magyarországon arra, hogy elintézzenek engem. Így lett 1919. november 16. sorsom egyik fordulópontja. A szombathelyi hadosztály éppúgy, mint előtte értékes eszköz maradt Horthy kezében. Parancsnoka azonban elkövette azt a bűnt, hogy nélkülözhetővé vált. Horthy elég erősnek érezte magát, hogy ezt még azon a napon az érintettel – azaz velem – nyíltan érzékeltesse.

Belsőleg kijózanodva, de harag nélkül a szívemben, az elkövetkező napokban kizárólag csapataim elszállásolásának és ellátmányának a gondjaira összpontosítottam. Utasításokat kellett kiadni, biztonsági előírásokat felülvizsgálni, őr- és laktanyaszolgálatot szabályozni, hogy a csapatok harckészültségének kialakítására és fokozására is maradjon még idő. Gyakran merültek fel megoldhatatlan problémák, melyek a katonai és a tiszti kötelességtudattal és jóakarattal szemben igen magas követelményeket támasztottak.

Hamarosan megkezdődött – a román kivonulás ütemének megfelelően – az egyes zászlóaljak és századok széttelepülése a Dunától balra fekvő területekre. A csapatok magatartása, miután közvetlen felügyeletemtől megszabadultak, fegyelmük próbakövévé vált! A szombathelyi gyalogos hadosztály egységei mindenütt fényesen tartották magukat. Barátnak és ellenségnek egyaránt el kellett ismernie ezt. Itt csak egy körülményt szeretnék megemlíteni: ez volt a Britannia-különítményesek29 ideje, a nyílt utca legitimációja és a fiatal, meggondolatlan tisztek különböző támadásainak korszaka. Ebben az időben fiatal tisztjeim a saját embereikről gondoskodó régi stílusú beosztott tisztek maradtak. Egy sem hagyta magát a különítményes tisztek naponta kínált példája alapján félrevezetni, s hatásköréből kilépve olcsó aszfaltbabérokat aratni. Egyetlenegy atrocitást sem tudtam tisztjeimről feljegyezni. Fiatal tisztjeim ebben az értelemben tartották meg hűségüket, ami nekik is nagy megbecsülést hozott.

1919. november 30. A korábbi hadügyminiszter, Schnetzer30 vezérőrnagynál tettem látogatást. Schnetzer elmesélte, hogy mint hadügyminiszter meglehetősen önzetlen volt, s a siófoki fővezérségnek átadta jogosítványai egy részét, hogy az akták gyorsabb elintézését lehetővé tegye addig, míg a közlekedést a románok budapesti jelenléte akadályozza. Ezt a teljhatalmat azonban Horthy nem akarta többé feladni, pedig a románok kivonulásával a viszonyok normalizálódtak.

Az ellentétek a hadügyminisztérium és a fővezérség között hovatovább tarthatatlanná váltak. A hadügyminisztérium nem küld többé szolgálati jegyet a fővezérségnek, mert az hosszú idő óta nem küldi vissza a szolgálati jegyeket a minisztériumba, hanem minden olyan ügyet is maga intéz, ami a hadügyminisztérium hatáskörébe tartozik. Emiatt konfliktus keletkezett a fővezérséggel, amely során miniszterkollégái cserbenhagyták őt. Schnetzer saját lemondásáról a reggeli lapokból értesült. Friedrichet is hamarosan kimesterkedték ebből az állásból.

Schnetzer keserűen mondta: Én Budapesten szervezkedtem, te Nyugat-Magyarországon létrehoztad a nemzeti hadsereget és Horthynak Siófokon volt egy sajtó- és propaganda osztálya. Ezzel csinál most egy második „honfoglalást”. (Példálózás Horthy fehér lováról a budapesti bevonuláskor. Árpád szürke s fehér lovon lovagolt, amikor az országot birtokba vette a magyarok számára.)

1919. december 21. Tea József főhercegnél.31 A főherceg jelezte, éppen leveleket kapott Svájcból. Őfelsége ezúton nyomatékosan kifejezte kívánságát, hogy ő, József, Magyarország nádora legyen. Természetesen a feltétel nélküli legitimitás álláspontján állt. József igen élesen támadta Andrássy grófot, aki csak azért propagálta Ottót32 Károly helyett, hogy maga kerüljön egy régens-tanács élére.

1919. december 24. A budapesti lakosság csapataimnak egy még soha nem látott karácsonyi meglepetést készített elő. Minden katona több ajándékot kap, Lorenz nagy odaadással vezényelte és hajtotta végre a gyűjtést. A derék emberek megszolgálják a kevés örömöt. Senki sem mehetett haza. De bátran kitartanak. Hiszen ők Magyarország legnagyszerűbb katonái.

1919. december 26. Beniczky (belügyminiszter) láthatóan lehangolt. Hangsúlyozza, hogy minden a katonai diktatúra irányába mutat. A hadsereg mindenütt beleavatkozik az ő hatáskörébe. A felelősséget viszont neki – Beniczkynek – kell viselnie. Súlyos atrocitások voltak Kecskeméten és környékén.33 Az államrendőrség azonnal kinyomozta a tetteseket. A katonai hatóságok azonban megakadályozzák letartóztatásukat és megbüntetésüket. Ezen felbátorodva újabb és újabb bűncselekményeket követnek el, és szabotálják a rendfenntartó szolgálatot.

Beniczky törekvő és jellemes ember. Amikor legutoljára a dzsentri kaszinóban34 bor és szivar mellett ültünk, a záróra előtt öt perccel felállt, és elhagyta a társaságot. „Lehetetlenné válok holnap a Nemzetgyűlésben, ha mint belügyminiszter nem tartom be az általam kiadott rendeletet.” Sigray gróf iváncsai meghívására Beniczky, aki szenvedélyes vadász, egy bottal felfegyverkezve jelent meg a vadászaton. Állhatatosan elutasította, hogy fegyvert vegyen a kezébe addig, amíg nincs vadászengedélye. Egy ilyen ember mint a rendőrség legfelsőbb főnöke, nem viseli el tartósan az atrocitásokat, hanem inkább lemond.

Csapataimat atomjaira szakították és sokszor kisegítő csendőrszolgálatra osztották be, ami teljesen ellentétes katonai rendeltetésünkkel. Amikor a vezérkari főnök, Berzeviczy35 vezérőrnagy elé terjesztem, hogy milyen bomlasztóan hat a soproni ezredre, ha egészen kis csapatokba szétosztva rendőri szolgálatra használják fel, mint jelenleg pl. Miskolcon, Sátoraljaújhelyen, Tokajban, Diósgyőrben, Putnokon, Szolnokon stb., Berzeviczy tábornok szó szerint a következőképpen válaszolt: „Belátom, de hát nincs egyebünk, mint a Te zászlóaljaid.”

1919. december 31. Huszár36 miniszterelnök szilveszter estére meghívta hadosztályom tisztjeit a miniszterelnökségre. Friedrich hadügyminiszter egy fellengzős beszédet tart nekem és hadosztályomnak, „Magyarország igazi megmentőinek”. Ennek egyértelműen Horthy-ellenes éle kínos nekem, mert szükségtelenül kiélezi az ellentéteket, ami csak károsítja a haza ügyét.

1920. január 1. Tisztjeim átadnak nekem egy pompás vitrinben egy díszkardot, amelynek kovácsolt ezüstből készült domborműve az én piavei támadásomat és budapesti bevonulásomat ábrázolja. A kulcslyuk Budapest, a zár bevonata pedig Magyarországot ábrázolja. A kardra címert, Mária Terézia-keresztet, és bátorsági érdemérmet erősítettek. A damaszkuszi penge a négy megye – Moson, Sopron, Vas és Zala – címerét és egy engem dicsérő feliratot viselt. Örültem a muzeális darabnak, hiszen az később a nemzeti hadsereg első tüzérhadosztályára fog emlékeztetni.

1920. január 17. József főherceg vacsorát ad a Nemzeti Kaszinóban.37 Horthy fél órán keresztül váratta a főherceget. Végre a két halálos ellenség egymás mellett ül, én kettejükkel szemben. Az asztalnál és utána alig egypár szót beszéltek egymással. A főherceg láthatóan bizonytalan és ideges, nem találja meg a megfelelő hangot, a helyes magatartást. Horthy ingerült, határozottan elutasító volt, Berzeviczy egészen passzív. A főherceg csak akkor melegedik fel, amikor a beszélgetés témájaként az első világháborút vetem fel, és mesélhet háborús élményeiről. József főhercegnek, mint katonának jó volt a híre, Isonzónál hadtestparancsnokként egyenesen kiválónak mutatkozott. Hiába, a katonák mindjárt közelebb kerülnek egymáshoz, megértik egymást, amint nem a politikáról esik szó.

1920. január 19. Beniczky nagyon izgatott. Horthy ismét a szemére hányta, hogy egy Friedrich szervezte puccstól tart, amelyben én is részt vennék. Egy megbeszélésen, 1919. december 16-án tett már nekem egy hasonló szemrehányást. Ellentmondok: Amilyen csirkefogó valaki, úgy gondolkodik másokról is. Mindenesetre a fővezérségnél van néhány ember, akik életmentőként és védőangyalként nélkülözhetetlenné akarják tenni magukat. Minden lépésünket megfigyelik, és naponta elmesélnek rólunk egy rémtörténetet Horthynak. Nem lehet fellépni ellene, mert mindezek a támadások a hátunk mögött zajlanak, és Horthy soha nem nevezi meg besúgóit.

A következő naplójegyzet megvilágítását szolgálja az utána álló megjegyzés: Az állapotok a hadügyminisztériumban nevetségesek voltak. A főterem bal oldali ajtaja Friedrich hadügyminiszterhez vezetett, a jobb oldali az államtitkárhoz és a „jövő emberéhez” Soós tábornokhoz38 nyílt. A fővezérség teljesen ignorálta Friedrichet és csak Soóssal tárgyalt. A közbenjárás Friedrich hadügyminiszternél gyengítette a fővezérség szemében nemcsak az érintett személy pozícióját, hanem az ügyet is, mert a referensek nagyobbrészt Soós oldalán álltak, és maga Friedrich, aki látta rövid hivatali idejének kilátásait, félvállról vette teendőit.

Aki – mint én – gyakran fordult meg szolgálati okból a hadügyminisztériumban, minden illetékességet homályosnak és hamisnak talált. Amikor egyszer kategorikusan kértem a minisztériumban Soóst, mondja meg nekem, ki a döntésképes a minisztériumban, akihez a tisztek fordulhatnak, a következő ködös választ adta: „Igen, ezt az egyes tisztek tapintatosságára kell bízni.” Emellett Soós ellenséges viszonyban volt a fővezérséggel. Horthy szó szerint azt mondta nekem: „Örülök, hogy végre túladtam Soóson. Valósággal föllélegzem.” Röviden: zűrzavar volt, harc a hatalomért, amelynek következményeit megéreztük, s amelyben mi a csont szerepét játszottuk az érte dulakodó kutyák között.

1920. január 20. Dáni tábornok, városparancsnok felkeresett. Egy kampányt kell indítani Friedrich hadügyminiszter ellen. Friedrichet a Tisza-gyilkosságban való részvétellel vádolják. (Ez a vád egy megrendelt, hamis tanúvallomás alapján végül valóban Friedrich lemondásához vezetett. Amikor a bírósági eljárás végén teljes mértékben rehabilitálták, minisztersége már szóba sem került. A gyanúsítás mérge tehát kívánság szerint hatott.)

1920. január 21. Úgynevezett tábornoki tanács a hadügyminisztériumban. Horthy csak néhány percig elnököl. A személyi ügyeket igen következetlenül beszélik meg. Egyes tábornokokról és ezredesekről, akik a kommunizmus alatt súlyosan vétkeztek, alig esik szó, szolgálnak tovább, másokat viszont minden további nélkül kommunistának bélyegeznek és félreteszik őket. Délután ünnepélyesen körülhordozzák Szent István jobb kezét. „Véletlenül” egy jelentéktelen, egyenruhakérdésekkel foglalkozó ülésen való részvételre kaptam parancsot, ezért nem tudok megjelenni a felvonuláson.

A Prónay-századot „Szombathelyi Határvadász zászlóalj”-ként az én gyaloghadosztályomhoz kell beosztani. Prónay, Salm stb. századának az a híre, hogy nagyon sok gyilkosság terheli a lelkiismeretüket. Most a századot szombathelyi egységgé akarják alakítani, azért, hogy ha később egyszer a gyilkosságok felmerülnek, azt lehessen mondani: mi, szombathelyiek részt vettünk ezekben. Ez ellen igen határozottan fogok fellépni.

Egyszer Horthy a Prónay-századról igazán egyértelmű célzást tett: „Vannak embereim, akik minden utamba álló embert hidegen mosolyogva megölnek.” Így válaszoltam akkor neki: „Excellenciás uram, az egész hadosztályomban nincsen egy tiszt vagy katona, aki képes lenne egy gyilkosság elkövetésére.” És ennek így kell maradnia a hadosztályomnál. Előbb elpusztulok, mintsem eltérjek a hagyományos, tiszti mércének megfelelő felfogástól.

1920. január 22. József főherceg meghívat egy megbeszélésre. Mindig ugyanarról a témáról folyik a szó. A főherceg nádor akar lenni. Felháborodottan utasít el minden, távolabbi tervekre utaló vélekedést. Azonban, ha a nemzet ragaszkodik hozzá, nem állítja szembe magát annak akaratával.

Érzem, József nagyon kívánatosnak tartaná ajánlatomat, hogy csapataimmal az ő oldalán lépjek fel. Én azonban ezzel szemben nyomatékosan hangsúlyozom, soha nem adom a kezemet ahhoz, hogy a hadseregben szakadást idézzek elő. Együtt megyek addig, amíg ez a Károlynak tett hűségeskümmel összeegyeztethető. Ha már ez nem az a helyzet, akkor félreállok. Vállalja a felelősséget a világtörténelem előtt az, akit a nemzetgyűlés kitüntetett bizalmával. Ez ugyanaz a válasz volt, amit Horthynak is adtam. A főherceg megelégedett vele. A búcsú hűvösre sikerült. De én nem tudok másként cselekedni.

1920. január 23. Vacsorázom a dzsentri kaszinóban, amikor Apponyi gróf az asztalához kéretett. Egy rendkívül érdekes beszélgetésre került sor a békekonferenciáról, aminek Apponyi nagyon pesszimistán nézett elébe. Apponyi teljesen legitimistának tartotta magát. Amíg a megkoronázott király él, nem gondolhat egy másik királyra. Példaként Bethlen Gábor39 ismert magatartását hozta fel, aki ugyan háborút vezetett a király ellen, amikor azonban felszólították arra, hogy koronáztassa meg magát, a következő szavakkal utasította el: „Magyarországon csak egy megkoronázott király lehet.” Apponyi formális jogi szempontból tökéletesen beszélt, és egészen a szívem szerint. Nem tudom, miért nyilatkozik szinte az összes mágnás olyan kedvezőtlenül az ő kormányzási képességeiről. Ahogy én az Apponyival folytatott megbeszélés során, hogy úgy mondjam, megkaptam a magasabb politikusi beavatást, úgy következtek az elkövetkező napokban érdekes találkozások Andrássyval, Windischgrätz-cel,40 Szterényivel,41 Wekerlével, Vázsonyival és számos más, különböző irányzatú politikussal. Az ideiglenes államfő kérdése képezte a megbeszélések fő témáját, amelyek nagyon tanulságosak voltak számomra, mégsem változtattak kezdettől kialakított és kifejtett álláspontomon. Mindezt a legegyértelműbben egy újságírónak adott válaszomban fogalmaztam meg, aki mindenáron egy nyilatkozatot akart hallani politikai álláspontomról. Azt válaszoltam neki: „Katona vagyok és nem foglalkozom politikával. Kivéve, ha politizálásnak minősítik azt a szándékot, hogy a katona a királyának tett esküjéhez feltétlenül hű maradjon.”

A Duna és a Tisza között

Még szombathelyi parancsnokságom alatt a városban, de más helységekben is létrehoztak úgynevezett propagandaiskolákat, amelyekben Siófokról külön ideküldött fanatikus tanárok arra alkalmas fiatal tiszteket a „propagandaszolgálatra” képeztek ki. – A tanárok zömmel radikális kálvinista-keresztény beállítódású tartalékos tisztek voltak. Ha az ott előadott tananyagot megfosztjuk nemzeti-patrióta köntösétől, akkor három lényeges propagandairányzat válik láthatóvá: az izgatás a zsidók ellen, gyűlölet a Habsburgokkal szemben, és a Horthy-kultusz ápolása. Ami a zsidók elleni uszítást illeti, az egész országban érezhetővé váltak annak szomorú következményei. Számtalan röplapot, izgató képet és plakátot terjesztettek tömegével bizonyíthatóan a fővezérség tisztjei. A „destruktívnak” bélyegzett, zömmel zsidók által nyomtatott, szerkesztett újságokat, amint azok a postához értek, felgyújtották vagy kidobálták a mozgó vonatokból, a keresztény lapokat viszont arra kényszerítették, hogy a fővezérség sajtóirodájában készített, fékevesztetten zsidóellenes uszító cikkeket hozzanak nyilvánosságra.

Amikor Budapesten először látogattam meg a zalai ezred laktanyáját, minden fal tele volt a legmocskosabb antiszemita plakátokkal. Egy katonai propagandajárőr vállalta a kaszárnya kidíszítését, és sok fáradságba került „hazafias” tevékenységük nyomainak eltávolítása.

Ami a Habsburgokkal szembeni gyűlöletet illeti, a propagandának ezt a részét bevált recept szerint „szájról szájra” terjesztették. Példaként a Mária Terézia-lovag, báró Willerding42 altábornagy, gyalogsági felügyelőnek a hatvani katonaiskolában tett szemléje jut eszembe. Egy éppen akkor propaganda-tanfolyamot végzett hadnagy tartott „hazafias oktatást”. Élénk színekkel ecsetelte azt a vészterhes befolyást, amit a Habsburgok gyakoroltak Magyarország sorsára. Amikor végül azt kezdte magyarázni az állománynak, hogy a világháborús veszteségekért csak Károly osztrák–német beállítódása a felelős, aki emiatt veszítette el a trónt, s ezért új királyt fognak választani, Willerding feldühödött. Félbeszakította a propaganda-tanfolyam túlontúl szorgalmas tanulóját. Később azonban úgy nyilatkozott nekem, hogy tulajdonképpen minden beavatkozás hiábavaló, amíg a fővezérség támogatja ezt a garázdálkodást.

Ami végül a Horthy-kultuszt illeti, arra nem szükséges sok szót vesztegetni. Egész Magyarország emlékszik az óriási plakátra, Horthy aláírásával, kezében a hajókormánnyal. Ahová hadosztályom egy-egy egysége parancs szerint bevonult, kíséretében a fővezérség által meghatalmazott tiszti különítmény is megjelent, s egy tekercs plakáttal és csirizes fazékkal házról házra járva felragasztották, felszegezték a falra a Horthy-plakátokat, és Horthy-képeket osztogattak. A magyar viszonyokat tekintve ez hallatlan pazarlás volt. A reklámok költségei valószínűleg messze túllépték a korábban a nemzeti hadseregnek gyűjtés címszó alatt többé-kevésbé szelíd ráhatással behajtott összeget. Ezeket a tényeket elöljáróban a kormányzóválasztás körüli napoknak a jellemzésére kellett elmondanom. A választás lebonyolításáról Héjjas,43 Prónay44 és Ostenburg45 szerepéről sajnos csak olyanok elbeszéléséből tudok képet alkotni, akik akkor Budapesten voltak. Parancsnokságomnak ugyanis a választás előtt három héttel el kellett hagynia Budapestet. A hivatalosan „Lehár-hadosztálynak” nevezett csapataimnak akkoriban Miskolcig és Szolnokig tartott az illetékességi helye. Ezért parancsnokságom új székhelyéül Hatvant javasoltam. Ez volt ugyanis körzetem természetes közlekedési centruma. Vezérkari főnökömnek azonban azt válaszolták, hogy Hatvan túl közel fekszik a kormányzóválasztás előtt álló Budapesthez – így kerültem Mezőkövesdre.

Mezőkövesd, ahová 1920. február 8-án érkeztem meg, Magyarország egyik legfigyelemreméltóbb községe. A speciális magyar stílusú háziipar, a hímzés hazája. Matyók – így hívják a helybelieket – százai a magyar nemzeti jelleget tükröző színpompás kosztümeikben, asszonyok és lányok fénylő selyemben és díszes fejdísszel, a legények nagyszerűen hímzett kötényekkel felejthetetlenül festői képet nyújtottak.

A város szokatlanul ünnepélyesen fogadott. Február 13-án egy antantmissziós látogatott meg bennünket. Vezetője, a francia Berthelot ezredes mutatta még a legtöbb jóérzést és megértést helyzetünk iránt. Vigasztalt bennünket az oly sok magyar vidék elveszítéséért, s eközben Elzász–Lotaringiára utalt, amit a franciák – ötven év múltán – visszakaptak. Csak amikor egy úr elővigyázatlanul Németországra terelte a vitát, kezdtek a gömbölyded ember szemei szikrázni, bajuszának a vége pedig remegni. „Németországot tönkre kell tennünk, hogy soha többé ne tudjon háborút indítani.” Amikor a fanatikus gyűlölet így elhatalmasodik, legjobb hallgatni. Különösen jelenlegi helyzetünkben. Itt szeretném megjegyezni, hogy a bennünket kísérő antant-misszióval mindig jól kijöttem. Ezeket az urakat mindig annak a feleségnek a receptjével kezeltem, aki arra a kérdésre, hogy a férjjel hogyan kell a legjobban bánni, a következő tömör mondattal válaszolt: „A bestiát jól kell tartani.”

A francia hiú volt, de alapos. Az olasz csak saját presztízsén fáradozott aggályoskodóan, de láthatóan még érezte Caporettót46 a tagjaiban. Az angol – egy fiatal százados – személyes kapcsolatot is keresett velem, ezen túlmenően azonban volt egy ellenünk szervezett besúgószolgálata. Debreceni tartózkodásunk ideje alatt az angol – egy vörös skót, nyári frizurájával, meztelen lábakkal és nadrág nélküli skótszoknyával – a debreceni asszonytársadalom ideálja volt. Egy alkalommal megkért, rendeljem el, hogy a legénység üdvözölje őt. Azt válaszoltam neki: „Nagyon szívesen, amint az ön angol ordonánca engem és tisztjeimet üdvözölni fog.” – „Ezt Ön nem követelheti meg egy angol katonától” – szólt e gentleman arcátlanul naiv válasza.

1919. február 14-én Miskolcon találkoztam a Mária Terézia-lovag Nagy Pál47 altábornaggyal, aki ott új körzetét szervezte. Egy proletárházikó hátsó traktusában találtam őt, egy rendkívül szerény szobácskában, nagyon nyomott hangulatban. Sok hízelgőt mondott a Miskolcon állomásozó Soproni Ezredről. Amikor 1918-ban Wartholz kastélyában Károly császár és király előtt ünnepélyesen megújítottuk a hűségesküt, az altábornagy feltétel nélküli legitimistának vallotta magát. Akkor úgy tűnt, nincs jó viszonyban Horthyval. Soha nem tartottam volna lehetségesnek, hogy a híres magyar Fokos-hadosztály48 egykori parancsnoka fegyverrel a kezében lép fel királya ellen.

Ehelyütt ismét egy olyan esetet kell megemlítenem, amely egyértelműen jellemzi Horthy és tanácsadóinak mentalitását velem és hadosztályommal szemben. Mint az imént ismételten kiemeltem, Horthy védelmi gárdájának – a Prónay- és a Héjjas-különítménynek – hajmeresztően erőszakos cselekedetei és túlkapásai homlokegyenest ellentétben álltak a csapataimnál a háború előtti stílusban alkalmazott fegyelemmel. Nem minden hátsó szándék nélkül írtam egy jelentésben a következőket a főszemlélőnek, báró Willerding altábornagynak:

„A hozzám beosztott csapategységek az elmúlt nehéz hónapokban maradéktalanul teljesítették kötelességüket. Különösen fegyelmi vonatkozásban nem volt egyetlen kedvezőtlen eset sem feljegyezhető. A hadosztály büszke arra, hogy minden atrocitástól, túlkapástól stb. teljes mértékben távol tartotta magát. Minden tiszt kínosan ügyelt arra, hogy a hadosztály jó hírét éppen ebben a vonatkozásban megőrizze. Nem akartunk terrorcsapatokká alakulni, hanem csak harci egységekké, azt azonban teljesen és egészen.” Csapataimnak ez a jó híre, a bizalom, amit a terrorkülönítményekkel ellentétben a lakosság minden rétegénél élveztünk, a fővezérség szemében szálka volt. A „szombathelyi csapatok” sem lehettek kivételek az atrocitások alkalmazásában. Hogy lehetett ezt elérni?

Az eljárás nagyon egyszerű volt. Mint már említettem, egy nap Horthy parancsa azzal lepett meg, hogy a Prónay-zászlóalj, anélkül hogy beosztották volna hozzám, attól kezdve a „Szombathelyi Határvadász-zászlóalj” nevet viseli. Ez azt jelentette, hogy e terroralakulatnak minden tette immár „Szombathely”, tehát az én cégnevem alatt fog folyni. Természetesen a legélesebben tiltakoztam, a parancsnokságról való lemondással fenyegetőztem. Végül a parancsot visszavonták.

De épp ezekben a Somogyi és Bacsó49 meggyilkolása utáni napokban hívta magát – nyilván nem minden szándék nélkül – a Prónay-zászlóalj „Szombathelyi Vadászzászlóaljnak, és e gyilkosságok vizsgálatáról a későbbiekben nyilvánosságra hozott aktákban mindig csak „Szombathelyi Vadászzászlóaljról” esett szó, amin mindig a Prónay-zászlóalj volt értendő, amelynek – jegyezzük meg – Szombathelyhez és derék csapataihoz semmi köze sem volt. Ettől azok, akik egyszer meg fogják írni a Somogyi-gyilkosság történetét, nem tekinthetnek el.

Február 25-én a Tisza menti Szolnokra érkeztem. A szombathelyi hadosztály utászai egy hadi hidat készítettek elő. Ez volt a nemzeti hadsereg első hadi hídja a „legmagyarabb folyó”, a Tisza fölött. Délután három órakor vonult át az első század a Tiszán. Már korábban előreutaztam Szajolig, mindenütt borzongással ismertem fel a visszavonult románok nyomait. A lakosság olyan riadt és nyomott volt, hogy az örömöt szinte fel sem fogta, amint az első magyar katonákat megpillantotta. Február 26-án aztán a hadosztály zöme is átvonult a szemem láttára a Tiszán. 1920. március 2-ig azonban még Szolnokon maradt a hadosztály-parancsnokság. Március 1-én Horthyt Budapesten ideiglenes kormányzóvá választották. A választást minden addigi tapasztalatom ellenére őszinte örömmel üdvözöltem, mert abban reménykedtem, hogy a hatalmi harc Budapesten enyhébb formákat ölt, és mindenekelőtt a nemzeti hadsereg gyorsan erőre kap.

A Horthy által kiadott hivatalos lap, a „Nemzeti haderő”, melynek szerkesztősége és kiadatási helye maga a fővezérség volt, hetedik számának vezércikkében – feltétlenül Horthy tudtával és hozzájárulásával – a kormányzóválasztást a következő duplanagy betűkkel nyomtatott zárómondattal kommentálta: „A magyar nép felébredt önkívületéből. Arra gondolhat és azt akarja, hogy Horthy erős keze és egyénisége addig kormányozza Magyarország sorsát, amíg hazánk első nemzeti királyát megválaszthatjuk.” Tehát ez volt az új kormányzó programja.

Debrecen – bevonulás Kelet-Magyarországra

„Legyünk büszkék a balszerencsében, ám fogadtassuk magunkat felszabadítóként, akik sajnos nem vagyunk.” Ez volt a felfogásom a hadosztály tiszai előrenyomulásáról, amely az egész akkori Magyarországon átívelő nevezetes bevonulásunk utolsó aktusát bevezette. Ennek az előrenyomulásnak egyes lépcsőit egy antant bizottság határozta meg, amely szorgalmasan fáradozott azon, hogy csapataim lehetőleg elkerüljék a találkozást a visszavonuló román utóvéddel.

Ennek az antant bizottságnak csak egy dolog volt a háttere: a presztízs. Antant csapatokat a korszak felső-sziléziai tapasztalatai alapján sohasem küldtek volna Magyarországra. Ezenkívül angolok, franciák, olaszok úgy voltak egymással, mint kutya és macska. A románok erőteljes ütemben siettek haza. Ebből az utóbbi állapotból következőleg az osztagom mozgásba lendült, ami a nyilvánosság előtt egy – sajnos nem létező – győzelmes felvonulás benyomását keltette. Csapataimnak az a feladat jutott, hogy minden, a románok által kiürített helységben olyan gyorsan, amennyire lehetséges az államhatalmat – ami másfél éve a Károlyi-forradalom, a bolsevizmus és a román ellenség okkupációja következtében súlyosan megrendült – ismét visszaállítsa.

A három poklon is keresztülment nép, amely hónapokon keresztül majdnem teljesen el volt zárva a külvilágtól, végre ismét szabad lett, s felszabadítottnak kellett éreznie magát az első saját húsból és vérből való katonái láttán. Így aztán előrenyomulásunk igazi győzelmi menethez hasonlított. Sohasem hagyták ki a lakosok, hogy bennünket ünnepélyesen fogadjanak, megvendégeljenek és ünnepeljenek. Ünnepnapok láncolata volt ez mind a „felszabadítottak” mind az én derék nyugat-magyarországi katonáim számára. Az Alföld parasztjai által ontott örömkönnyek – amikor megpillantották testvéreiket az ország túlsó határáról – gazdagon kárpótoltak, jutalmaztak a fegyveres szolgálat fáradozásaiért és nélkülözéseiért, 1919 és 1920 hideg őszén és telén.

Hogy mindegyik hozzám beosztott parancsnok számára a bevonulás örömét és büszkeségét előkészítsem, Bugsch (ma Szepessynek hívják) dandárparancsnok elsőként vonulhatott be Nyíregyházára, Seidl ezredes Debrecenbe, Kő ezredes Miskolcra, Bobest alezredes Székesfehérvárra.

Karcag, az egyik legszebb és leggazdagabb alföldi parasztváros tiszteletbeli polgár címet adományozott nekem. A küldöttség szóvivőjét Csontosnak50 hívták. Kisgazda volt ősi, naiv beszédmóddal, azonban kétséget kizáróan egy jó adag furfangos ravaszság is rejtőzött benne. Később megtudtam, hogy Csontos a bolsevik direktóriumban is szerepet játszott. Nekem a királyhoz való hűségét bizonygatta. Aztán Horthy jelöltje volt a nemzetgyűlési választásnál és szabad királyválasztó. 1921 októbere után – ahogy elmesélték – ő terjesztette elő a javaslatot arra, hogy megfosszanak karcagi tiszteletbeli polgári címemtől. Bizakodva remélem, Csontos szóvivője lesz egyszer annak a küldöttségnek, amely Ottó királyt „örökös” hűséggel fogja Karcag város nevében üdvözölni.

Debrecen különösen ünnepélyesen fogadott 1920. március 12-én. A város bankettet adott tisztjeimnek és megvendégelte a csapatokat. A román invázió súlyos szenvedései után a lakosság vendégbarátsága, szívélyessége, becsületessége és természetessége jótékony hatású volt. Baltazárt,51 a kálvinista püspököt egyenes, liberálisan gondolkodó embernek ismertem meg.

Egy Kertész nevű zsidó polgár bevonulásunk feletti örömében földbirtokából 100 holdat íratott a nevemre a telekkönyvi hivatalban. Az ajándékot csak katonáim részére fogadtam el. Amint azonban kiderült, hogy a földterület fekvése kizárja felosztását egyes derék altisztek részére, eladtam a 100 holdat és a bevételt maradéktalanul szétosztottam csapataimnak. Így ebből a birtokból nem maradt más, mint a jó szándék, amelyet azonban még ma is gondosan őrzök. Mély vágyam, hogy egyszer a magaménak nevezzek egy darab hazai földet, bizonyára életre szólóan, sőt talán a síron túl is kielégítetlen marad

Az újonnan felállított „debreceni” körzet parancsnokságát hamarosan Hegedűs Pál52 tábornok vette át.

Debrecenben értesültem az utolsó pillanatig titokban tartott parancsról, hogy a csapatoknak fel kell esküdniük Horthyra.

Néhány nappal korábban Hegedűs Pál tábornok magánlakásán kérdezte meg tőlem, nyilatkozzak, „hogy állok Károly királlyal”. Természetesen azonnal világos lett számomra, hogy Hegedűs feladatul kapta ennek felderítését. Nyíltan megmondtam neki, hogy Őfelségének tett eskümhöz feltétel nélkül ragaszkodom, azonban úgy tudom, Horthyt ugyanez az eskü köti.

Naplómat szó szerint idézve: „Windisgrätz herceg felesége53 Svájcban volt. Őfelsége üzeni, hogy a legteljesebb a bizalma Horthy iránt és hogy Horthy lehetővé fogja tenni Őfelsége visszatérését. Isten adja, hogy Őfelsége bizalma indokolt legyen. Nekem is az a véleményem, hogy a visszatérést nem szabad puccs-szerűen végrehajtani, hanem Őfelségének ugyanabban az udvari vonatban kell visszatérnie, amelyben elhagyta az országot.

Őfelsége parancsa számomra irányadó. Tehát éppúgy,mint korábban,minden erőt megbízható katonák kiképzésére fordítok.

Remélhetőleg Horthy útja célhoz vezet.”

Ebben az értelemben nyugtathatom meg Hegedűs tábornokot, aki megkönnyebbülten mondta: „Igen, ez valami egészen más, mint amit rólad Budapesten meséltek.” Azt válaszoltam Hegedűsnek, hogy Budapesten sajnos valószínűleg csak azt mesélik, amit Horthy környezete szívesen hall. Hegedűs tiltakozott ezen véleményem ellen.

Amikor az eskü előtti napon az esküszöveg előttem feküdt, súlyos lelkiismereti konfliktusba kerültem. Mint olyan katona, aki a feltétel nélküli engedelmesség álláspontján áll, elhessegettem magamtól a kézenfekvő gondolatot, hogy alárendelt csapatparancsnokaim döntésének befolyásolása végett akárcsak egy szót is vesztegessek. Magamban azonban tisztázni kellett az ügyet. Azonnal bejelentkeztem Hegedűs tábornoknál, és vezérkari főnökének, Keresztes ezredesnek a jelenlétében szolgálatilag jelentettem, nem vagyok abban a helyzetben, hogy letegyem az esküt, amely szövege szerint koronás királyom ellen is igénybe vehető. Hegedűs tábornok azonban nyilvánvalóan felkészült erre a lépésemre, mert azonnal közölte: „Felhatalmaztak arra, hogy nyomatékosan közöljem az ezredes úrral, ezt az esküt soha nem fogják Őfelsége ellen felhasználni, sőt ellenkezőleg arra szolgál, hogy a kormányzó a csapatokat Őfelsége érdekében szorosabban vegye kézbe.”

Ennek bizonyítására Hegedűs nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az esküszövegben Horthyt nem Legfelső Hadúrként, hanem Főhadúrként jelölik. Mert a Legfelső Hadúr a koronás király és az is marad. Ez olyan magától értetődő, hogy nem is szükséges külön felidézni. Ilyen feltételek mellett kész voltam az eskü letételére. Kifejezett fenntartásomat Hegedűs még aznap jelentette Budapestnek, miként 1921 októberében Őfelsége előtt újból nyomatékosan megerősítette.

1920. április 14-én Horthy bevonult Debrecenbe. Ez a nap a Habsburg-dinasztia trónfosztásának az évfordulója. A magyar országgyűlés ezt 1849. április 14-én Debrecenben proklamálta. Ez a sokszor megjegyzett és élesen kommentált „véletlen” időpont-találkozás tapintatosan elkerülhető lehetett volna.

Debreceni tartózkodásom következő heteit szemlék töltötték ki, amelyek a vidék minden részébe Bihartól Borsod megyéig vezették utamat. Eljutottam a legszélső új – egyébként még ideiglenes – határokig, Berettyóújfaluig, Nyírbátorig, Mátészalkáig, Vásárosnaményig, Záhonyig, Sárospatakig, Göncig. Gyakran voltam úgy, hogy harcrakész hadosztályommal követni kellene a leszerelést követelő, semmiképpen sem a csúcspontján álló román hadsereghordát. Ezen természetesen nem volt mit gondolkodni.

A teljes hadikészültségre feltöltött szombathelyi hadosztálynak azonban végül ütött az órája. Hónapok óta úton voltunk. Mióta Szombathelyen helyettesem, Vogt ezredes helyett Szívó4 tábornok vezényelt, csökkent az onnan bevonuló tartalékok száma. A hadügyminisztérium anyagilag nem sokat tudott segíteni, mert a többi csapategység még nálunk is rosszabbul állt. Egymás után adtam le egységeket más körzetek számára. Ez utóbbiak ugyan elég legénységgel, de csak kevés felszereléssel rendelkeztek. Ismételten megtörtént, hogy a tőlem leadott egységekből embereket ingbe és gatyába öltöztetve küldtek vissza. Visszatartották a visszaküldött katonák cipőit, egyenruháit és fegyvereit, amivel saját állományukat szerelték fel.

Régi kiirthatatlan szokás a hadseregben, hogy az adott parancsnokság alá helyezett idegen csapatokat, lehetőleg a saját egységek előnyére használják ki. gy helyezték zászlóaljaimat – amint a románoktól hihetetlen állapotban átvett laktanyákat végre megtisztították – ismételten egy másik kaszárnyába, hogy azokat is helyreállítsák. Hónapokon keresztül jártak huszonnégy órás, nehéz őrszolgálatba Debrecenben a derék nyugat-magyarországiak. Feljegyeztem naplómba, hogy egyszer az egyik zászlóalj tizenkét tisztjét rendelték ki egyidejű paranccsal gabonamalmok őrzésére, úgy hogy csupán négy tiszt maradt a szolgálat ellátására.

Mivel hadosztályom minden szállítóeszközzel és intézménnyel el volt látva, a helyi hatóságok joggal gondolták, hogy szállítóeszközeink vonatkozásában a legteljesíthetetlenebb követeléseket állítsák. Ugyanakkor azonban a lovakat mezőgazdasági munkákra is rendelkezésre kellett bocsátani. Az embereket és az állatokat egyaránt túlhajszolták, ruházatból és lábbeliből nem volt elegendő pótlás, a kiképzést akadályozták. Félreértések keletkeztek, mivel igen gyakran – minden jóakarat ellenére – nem lehetett maradéktalanul teljesíteni minden kívánságot. Egy kiváló, Rózsa nevű tiszt előrelátásának köszönhetően a még olcsó áron feltöltött élelmezési raktár a hadibiztosságok küzdelmének tárgyává vált, amit csapataim iránti kötelességszerű gondoskodásból nem szemlélhettem tétlenül.

Ilyen dolgok miatt könnyen károsodott a tisztek és a legénység harci öröme, szelleme és friss munkakedve. Ezért majdnem mindig úton voltam, hogy az ügyeket elsimítsam, elcsendesítsem, buzdítsak és közvetítsek. A rendezett viszonyok fokozatos kialakulásával azonban missziónk befejeződött. Ismételt budapesti szolgálati tartózkodásaim alatt sürgettem a hadosztály hazaszállítását Nyugat-Magyarországra. 1920. június közepén a hadosztály” szívélyes búcsút vett a tiszántúli lakosságtól.

Maradéktalanul és egy lövés nélkül teljesítette a sors által kiszabott feladatot, az új Magyarország pacifikálását. Hazámnak minden oka meglenne rá, hogy ne felejtse el teljesen a „Lehár-hadosztály teljesítményét.

Legszívesebben csak katonaként tevékenykedtem volna. A politikai hatalmi küzdelmek Budapesten kevéssé érdekeltek. Azonban éppen exponált helyzetem kényszerített arra, hogy az akkor legégetőbb kérdéssel – a trianoni békediktátum miatt mind aktuálisabbá váló német ajkú Nyugat-Magyarország átcsatolásával Ausztriához – nyíltan szembenézzek.

Német-Nyugat-Magyarország

A trianoni békediktátum következményeként a főként német ajkúak által lakott Wieselburg, Ödenburg és Eisenburg – magyarul Moson, Sopron, Vas megyék – részeit Német-Ausztriának ítélték (egy sor horvátul beszélő faluval). Én találtam ki Siebenbürgen (Erdély) analógiájára a Dreiburgenland, később csak Burgenland elnevezést, amit aztán Ausztria is átvett.

Én mint e terület katonai parancsnoka kényes szituációba kerültem, mert Magyarország természetesen minden eszközzel igyekezett fellépni az antant erőszakos követelése ellen. Számos konferencián és megbeszélésen minden lehetségeset megpróbáltunk, hogy megakadályozzuk a békediktátum végrehajtását.

Egy Teleki55 miniszterelnökkel folytatott megbeszélésen álláspontomat így határoztam meg: „Sopronban születtem, tehát magyarországi német vagyok. De magyar tiszt vagyok, és mint ilyen maradéktalanul teljesítem kötelességemet.

A kérdés végleges elintézése előtti kísérletek – betörések a parancsnokságom alatti területre – határozottan visszautasításban részesülnek. A német lakosság mindaddig abszolút lojálisan fog viselkedni, amíg a mi oldalunkról nem provokálják. Ezért kezességet vállalok. A legrosszabb eset az a fejlemény lehet, ha az antant átadásra kényszerít bennünket. Ezt el kell fogadnunk. Díszszázad, a magyar zászló bevonása, az osztrák felhúzása. Minden haszontalan erőszak igénybevétele nélkül. Az antant ellen nem tudunk háborúskodni.”

A Teleki által elfogadott álláspont értelmében kíséreltem meg mindenütt megnyugtatólag hatni, a stájer fél által foganatosított propagandaintézkedések ellen azonban határozottan felléptem. Ezek egyébként addig majdnem teljesen hatástalanok maradtak, amíg én voltam a parancsnok, mert a lakosság bízott bennem, mint aki – függetlenül attól, melyik oldalról jön – nem tűri a túlkapásokat.

Felajánlották nekem a vitatott terület kormánybiztosának független állását. Hamarosan rájöttem, hogy mindenekelőtt arról volt szó, hogy amint a területet elcsatolják, a magyar területek veszteségének ódiumát énreám hárítsák. Erre nem került sor, de a nyugalomról és a rendről gondoskodtam.

1921. húsvét után nem voltam többé katonai parancsnok. Azt hitték, durva erőszakkal többet érhetnek el. Prónay és Héjjas bandáit ráeresztették az ártatlan lakosságra. Burgenland végül – egészen Sopronig – Ausztriához csatlakozott. Szívem azonban ebben az új helyzetben is ahhoz az országhoz húzott, amely nekem a világháborúban a leghűségesebb és legjobb katonákat adta, amelyhez a legszebb emlékeim kötődnek.

Naplómból

1920. június 21. Táviratilag Budapestre hívtak a hadsereg fegyverzeti kérdéseinek megbeszélésére. Nagyvonalú kísérleteket akarnak új fegyverekkel. Nem tanácsoltam. Több pénzbe kerül, mint amit egy kis állam elő tud teremteni. Már a régi Ausztria–Magyarországon is túl rövid volt a takaró. Számunkra csak a háború előtti Szerbia módszere marad: átvenni a készet a nagy államoktól. Háborút csak egy nagyhatalom szövetségeseként lehet vezetni, annak kell a legújabb fegyvereket és szerzeményeket szállítania. Bennünket „segédnéppé” degradáltak.

1920. június 19. Háromnegyed órás megbeszélés Horthyval. Mint mindig, most is Horthy vitte a szót. Mivel nem tudtam félbeszakítani, ismerem a felfogását. azonban éppoly keveset tud rólam, mint korábban. A hadosztály tevékenységét illetően kevés érdeklődést és megértést mutat. Úgy tűnt, mindent magától értetődőnek talál. A megbeszélés folyamán Horthy úgy gondolkodott: „Mindenre képes vagyok. Ha szükséges, sztrichnint használok és a legaljasabb eszközökkel dolgozom. Ellenségeink is hullagyalázást követtek el velünk szemben.” „A legkoszosabb és legmocskosabb kezet is megragadom, ha segíteni akar nekünk. Ezzel a franciákra gondolok.” És akkor Horthy egy meglehetősen kalandos tervet fejtett ki nekem Nagy-Magyarország visszaállításáról.

„A franciák segíteni fognak ebben.” Horthy szerint így: Német-Nyugat-Magyarország kérdésében miniszterelnökünkhöz56 egy képviselő interpellációt fog intézni a terület elcsatolására vonatkozóan. A miniszterelnök ekkor ki fogja jelenteni, hogy mi nem kívánjuk Német-Nyugat-Magyarországot átadni. Erre a francia miniszterelnök57 Párizsban majd úgy nyilatkozik, hogy az átadás iránti vonakodásunkkal szemben nincs ellenvetése. Ezzel a kérdést megoldották.

Majd ezután a franciák abban is segíteni fognak, hogy minden régi magyar területet a Dráváig, továbbá Aradot, Temesvárt, Nagyváradot visszakapjuk, valamint egész Szlovákiát, az Árvában és Szepességben lévő kicsi területekig. A szlovákiai kérdés megoldása Prónay és Ostenburg révén történhet (naplóm szó szerint teszi hozzá: valóban állítja, olyan hihetetlen, ahogy hangzik). Embereikkel civil ruhában bemennek Felső-Magyarországra és az egész vidéket fellázítják. Aztán beküldünk néhány zászlóaljat mi is.

Végül Erdélybe Horthy testvére58 (korábban lovastiszt volt, és Horthy a magyar hadsereg lovassági főfelügyelőjévé nevezte ki) köteles egy egész ezredet Borgoprundig59 vezetni.

Erdélyben egy Szent Bertalan-éjszakát kell rendezni. Mindent úgy kell előkészíteni, hogy egy éjszaka alatt minden románt agyonüssenek. Nem szabad egynek sem élve átlépnie a régi magyar határt, de ha mégis, úgy csak ingben és gatyában, mert a hadseregünk felszerelésére szükségünk van a zsákmányolt anyagra. És így tovább. Nem tudom, talán Horthy gúnyolódni akart akkor velem, vagy nagyon jó hangulatban volt. Mindenesetre ebben a stílusban folytatta.

És a franciák? Nos, azok mindehhez asszisztálni fognak. Nekünk már most bele kell mennünk a piszkos üzletbe, és a magyar vasutat egy francia konzorciumnak eladni.60 Ez az eladás elkerülhetetlen.

Mélyen megrendülve hagytam el a királyi palotát. Ha az előadott politikai koncepciót komolyan gondolták, akkor komisz napok várnak ránk. A minisztérium lemondás előtt áll.

1920. június 29. Seidl ezredes közli velem, hogy Soós hadügyminiszternél tett jelentése alkalmával Soós közölte vele, hogy Prónay és Héjjas stb. akciói következtében az antantcsapatok közeli, ismételt bevonulása előtt állunk. Seidl a csapatok nevében megköszönte előrelátásomat, amelynek értelmében az ellenforradalom kezdete óta egyetlen túlkapást sem tűrtem el, és ezzel megelőztem egy újabb megaláztatást.

Egy lósorozás miatt itt tartózkodó őrnagy mesélte, hogy Lingauer61 képviselő visszatérve tiszántúli agitációs körútjáról, nem tudta eléggé dicsérni, hogy katonáim öntudatlanul is milyen propagandát folytattak mellette. Utalt fegyelmükre, a nyugalom és pogrommentes rendre Nyugat-Magyarországon.

1920. július 5. Hajdani vezérkari főnököm, Keresztes ezredes közli velem a budapesti antant bizottság követelését: Baranya és Pécs jugoszlávok által történő kiürítése után Lehár ezredesnek kell oda a hadosztályával bevonulnia, mert csak ő nyújt garanciát arra, hogy a lakosság számára félelmetes pogromok és atrocitások megszűnnek.

Az ellenségek elismerése csak irigyeim és rejtőzködő pesti ellenfeleim számát szaporítja. Természetesen egyáltalán nem lehet arra gondolni, hogy Horthy belemegy ebbe az ötletbe.

1920. július 24. Kőszeg városa díszpolgári címet adományozott nekem. Az utóbb megválasztott díszpolgárok egyike Liszt Ferenc62 volt. Remélhetőleg Jambrits Lajos polgármesternek nem lesznek olyan nagy kellemetlenségei, mint karcagi kollégájának. Kőszeg végtére is közelebb fekszik a művelt Nyugathoz, mint az Alföld, és a derék kőszegi polgárokat nem lehet olyan könnyen megfélemlíteni, mint a kisgazdákat a Hortobágy szélén.

1920. szeptember 3. Sigray gróf mesél Horthyval folytatott megbeszéléséről. Sigray vázolta a kormányzónak minden komolyan és hazafiasan gondolkodó ember nyugtalanságát, amelyet a királykérdés Horthy környezetében nyíltan antilegitimista módon történő kezelése váltott ki. Prónay azt a tervét fogalmazta meg, hogy Albrecht63 főherceget (Frigyes fia) kiáltsák ki királynak. Magasházy és Gömbös64 minden alkalommal nyíltan a legitimizmus ellen lépnek fel.

Horthy kétszer is nyomatékosan mondta Sigraynak:

„Az arcomba köphetsz, ha egyszer valami más leszek, mint elkötelezett legitimista.”

Sigray úgy gondolja, hogy Horthy lavírozik, s a végső esetre, illetve a jövőt tekintve is, nyitva akarja hagyni a visszavonulás útját, egyébként azonban nincs saját koncepciója. Horthy tárgyalásairól a franciákkal Sigray úgy vélekedett, hogy Franciaország mérvadó hivatalos körei távol állnak ettől a tervtől, és hogy nyilvánvalóan kisebbségi francia körök azok, akikkel Horthy bizalmi emberei látszólag a Magyar Államvasutak megvétele kapcsán tárgyalásokat folytatnak.

1920. szeptember 19. Bejelentették Horthy szombathelyi tárgyalását. Lemondás az utolsó pillanatban! (Mint azt később maga Horthy közölte velem, közvetlenül indulás előtt egy bizalmas értesítés jött Szombathelyről, hogy egy merényletet terveznek ellene. A minisztertanács erre egyhangúlag felszólította őt, hogy halassza el szombathelyi látogatását. Nem először szükséges hangsúlyoznom, hogy sem politikai tényezőknek, sem a rendőrségnek nem volt tudomása semmilyen készülő merényletről vagy annak bármiféle jeléről. Ez nyilvánvalóan felelőtlen elemek csínytevése volt, azzal a céllal, hogy Horthy bizalmatlanságát irántam még inkább elmélyítsék és ellentéteket szítsanak ott, ahol még lehetőség lenne Horthyt közelebb hozni a legitimista irányzathoz.)

Horthy helyett Teleki miniszterelnök jött. A miniszterelnök látogatása kisebb botránnyal végződött. A püspök, Mikes gróf65 Telekit öt másik gróffal és Sréter66 hadügyminiszterrel hívta meg estebédre. Rubinek67 és Nagyatádi-Szabó68 miniszterek az „Aranybárányban” vagy az állomáson ettek, Huszár miniszternek pedig én biztosítottam társaságot a Savaria Szállóban. A miniszterek szidták a „grófwirtschaftot”. A főispán, Cziráky Józsi69 gróf, a világ legjámborabb és legszeretetreméltóbb embere, egészen levert volt. Sigray már délután hazautazott, az ünnepi előadás félig telt ház előtt zajlott le. Teleki Pál gróf, miniszterelnök fellépése egyébként jó benyomást keltett. Bizonyára olyan ember, akinek jellemében meg lehet bízni.

1920. szeptember végén Budapestre hívattak. A két hadosztályparancsnok részvételével megtartott ülésen Sréter hadügyminiszter mindannyiunk meglepetésére kategorikusan közölte, hogy Magyarország négy héten belül háborút indít Csehszlovákia ellen. A döntés visszavonhatatlan, az ügyet politikailag teljesen előkészítették. Mi csak hadosztályaink állapotáról és igényeiről beszélhetünk, hogy ezeknek az adatoknak az alapján a hadügyminisztérium és a vezérkari főnökség megtegye az előkészületeket az offenzív csapásra.

Nem akarom részletezni az ezt követő megbeszélést. Csak annyit rögzítek belőle, hogy ez idő tájt egyetlenegy magyar hadosztály sem volt olyan csapás- és harcra kész, mint az enyém. A bizonyára még a minisztériumban lévő jegyzőkönyvek ezt kétségtelenül megerősítik. Álláspontom egy támadó háború ötletéhez, amely nyilvánvalóan a tervezett szlovákiai és német–csehországi Szudéta-vidéki felkelésekkel áll összefüggésben, az itt következő, Horthyval Gödöllőn folytatott feljegyzésből nyilvánvalóan látható. (Gödöllő a koronás király nyári rezidenciája – most Horthy lakja.)

Horthy szokásához híven rögtön magához ragadja a szót. Anélkül, hogy hagyná magát félbeszakítani, a következő dolgokról beszélt: , (Horthy) az első napoktól a legteljesebb bizalommal volt irántam. El kell ismernie, hogy minden feladatot, amivel megbízott, fényesen megoldottam. (Megjegyzésem: És a köszönet érte?) Horthy éppen egy miniszterválságról jön: A minisztérium minden héten lemondás előtt áll. (Amikor Héjjas és bűntársai ellen a kormány komolyan el akar járni, Horthy háttéremberei megtámadják.) Magyarországnak egy katonai diktatúra lenne a legjobb. Ez azonban a magyar pénz teljes elértéktelenedését vonná maga után. A bolsevik veszély Magyarországon még mindig igen nagy. (Horthy ebből él – gondoltam csöndben.) Várható egy Friedrich-puccs. Friedrich Károly királyt akarja visszahozni. Egy másik puccsot József főherceg, Szterényi etc. készít elő. Beniczky, Sigray és Szmrecsányi is meglepetést tartogatnak. Andrássy Gyulát Horthy legszívesebben láncra veretné és internáltatná. Károly királyra nem is lehet gondolni. Talán később, egyszer, a fia.

Csehszlovákia megérett az összeomlásra. – Horthy – keresi most a közeledést Romániához. (Röviddel ezelőtt az utolsó emberig meg akarta őket semmisíteni!) Bécsi képviselők voltak nála. – Horthy – felajánlotta nekik, hogy elfoglalja Bécset, és átadja a keresztényszocialistáknak! Ezek azonban visszariadtak egy ilyen tett következményeitől. (Milyen szívesen válaszoltam volna Horthynak: Bécset a magyarok nem a kereszténydemokratáknak adnák, hanem Ausztria császárának. Mert ha Ausztria császára visszatérését Bécsbe a magyaroknak köszönheti, akkor évszázadokra biztosított azok vezető szerepe a Dunánál.)

A franciákkal – Horthy – nagyon jól áll. Minden gaztettre kész azok ellen, akik hullarablást követtek el velünk szemben. (Mintha azok nem néztek volna át már régóta rajtunk.) Aki útjában áll neki – Horthynak –, vagyis minden oppozíció, vérbe lesz fojtva etc. Ezzel Horthy befejezte a megbeszélést. Néhány percre azonban türelmét és engedélyét kértem, hogy én is előadjak egy-két dolgot.

Láthatóan meglepetten mondta Horthy: kérem. Ismét helyet foglaltunk, és nyomatékos szavakkal óvtam Sréter hadügyminiszter terveitől. Magyarország túl kicsi, és területileg sincs többé lehetőség arra, hogy egyedül indítson háborút. Mint egy nagyhatalom segédnépe, vagy Ausztriával, vagy Horvátországgal együtt talán lenne esélye Magyarországnak, főleg amíg a többi utódállamban a lakosság nagy része a régi Monarchiához kötődik. Azonban a Monarchiához való visszatérés gondolata nélkül jelenleg kilátástalannak látok minden vállalkozást.

Eközben elszorult szívvel vettem levegőt. Talán valóban használok az országnak is, ha Sréter mozgósításra és a Csehszlovákiába történő bevonulásra irányuló buzgólkodását lehűtöm. Ez akkor katasztrófához vezetett volna, bár a csehek sem voltak felkészülve egy téli hadjáratra.

1920. október 14. Egy parancs minden T. (hírszerző) tiszt számára arról kér jelentést, milyen a tisztikar hozzáállása egy (természetesen antilegitimista) „nemzeti királysághoz”, ki folytat propagandát Károly király vagy más trónkövetelők mellett. Mivel Sréter hadügyminiszter álláspontja – mint feltétlen Habsburg-ellenes – általánosan ismert, világos, hogy megrendelt jelentések fognak befutni, amelyeket aztán a „hadsereg véleményeként” fognak Horthy elé terjeszteni!

A besúgás megakadályoz minden szabad szót bajtársi körökben. Alamusziság és stréberség lesznek a következmények. Ez olyankor alakul ki, amikor egy hadsereg a király iránti szeretetet és hűséget nem tekinti magától értetődőnek. Az egyedüli kérdésben, amelyben a hadseregen belül nem lehet tere a különböző véleményeknek, a véleménykülönbségeket művileg tenyésztik és támogatják.

Hogy volt képes Horthy, aki nekünk még mindig feltétlen legitimistaként mutatkozott, Sréter tábornokot hadügyminiszterré tenni, holott jól tudta, Sréter nyíltan antilegitimistának vallja magát. Sréter gyakran folytat propagandát a Habsburgok és a koronás király ellen. Hogy akarja igazolni Horthy a szavai és a tettei közötti örök ellentmondást egyszer a történelem előtt? Hová kell annak vezetnie, ha Horthy mindig az antilegitimista elemekre támaszkodik és így minden legitimista vezetőt elidegenít magától?

1920. október 27. Budapestre hívattak. Szakvéleményt kell adnom a hadsereg csökkentésének végrehajtásáról. Az offenzíva terveket tehát átmenetileg feladták. Október 28-án az Astória Szálló szobájában megírtam egy memorandumot a nemzeti hadsereg csökkentésének végrehajtásáról.

Amikor Keresztes ezredes a budapesti zavarodottságot vázolta, amely szerint a Honvédelmi (hadügy) Minisztériumnak elkerülhetetlenül 7–8000 aktív tisztről 1500-ra kell csökkentenie a létszámát, szárazon így válaszoltam Keresztes barátomnak: a kérdés hamarosan minden aktualitását elveszíti számotokra. Felvesznek egy vezérkari ezredest, és a Honvédelmi Minisztériumban felállítanak neki egy osztályt a kérdés tanulmányozására. Aztán munkalehetőségeket (munkahelyeket) ígérnek az osztályon, és ezzel az egész nyugtalanságnak vége. Keresztes csak nevetett. Mégis úgy történt azonban, ahogy ezt előre megmondtam. Kory vezérkari ezredest, az álláscsökkentéssel foglalkozó új osztály vezetőjévé nevezték ki. A létszámcsökkentés azzal kezdődött, hogy 20 új beosztást hoztak létre a Honvédelmi Minisztériumban.

1920. november 1. Már éppen el akartam utazni Budapestről, amikor hívattak Horthyhoz. Azzal kezdte, hogy hangsúlyozta legitimista mivoltát. Amikor 1919. augusztus 17-én először érkezett Budapestre, ki kellett volna kiáltani József főherceget királlyá. , Horthy megakadályozta ezt, és lemondásra kényszerítette a főherceget. Isten lásson a lelkébe egészen a szíve mélyéig! Isten legyen a tanúja (Horthyé), hogy ő legitimista, aki hivatalát minél előbb, annál szívesebben átadná Károly királynak. , (Horthy) azonban Károly visszatérését korainak tartja. A franciák, az angolok és az olaszok határozottan ellene vannak. A jugoszlávok és a csehek azonnal bevonulnának.

Minden lehetséges erő arra törekszik, hogy Károly királyt különböző nyilatkozatok kiadására ösztönözzék. Andrássy Gyula egy gonosztevő, akit Horthy legszívesebben felakasztana. Ez az alak – Rakovszky István70 – ellene dolgozik, mert nem csinált belőle miniszterelnököt.

Neki (Horthynak) van Károly királynál egy bizalmi embere, aki minden javaslatot elküld neki, amit ezek az emberek a király elé terjesztenek. Mindenről informálják, ami Svájcban történik. (Naplómban egy szó van feljegyezve: „Schonta?” – később megkérdeztem erről Őfelsége Károly király szárnysegédjét, Schonta fregattkapitányt. Biztosított róla, soha nem tudósított semmit Horthynak Svájcból. A kérdés tehát nyitva marad, vajon Őfelsége környezetében valóban volt-e besúgója Horthynak, vagy Horthy ezt jogtalanul mondta nekem.) Horthy így folytatta: „December közepén, miután a birtokreform és a békeszerződés elintéződik, szétkergetem a parlamentet. Aztán egy megváltozott választójog alapján új parlamentet választunk. Még egyszer át kell olvasnom eskümet, átgondolva, hogyan tudom megkerülni. Ugyanis ha a parlament még azelőtt feloszlik, mielőtt az új választójogot elfogadja, a régi választójog alapján kell választani. Ezt azonban semmi esetre sem engedélyezem.”

„Amit neked most elmondok, eddig csak négy személlyel közöltem. Röviddel ezelőtt voltak nálam a legkomolyabb hazafias egyesülés képviselői. Elismert, elsővonalbeli államférfiak. Felajánlották nekem Magyarország koronáját. Elutasítottam. Egyáltalán nem gondolok rá, bár a király feloldott eskümtől.” Hitetlenkedő, elutasító mozdulatomra: „Igen bennünket – az egész haditengerészetet – Őfelsége feloldozott az eskü alól. Téged is feloldoztak?” Azonnal határozott „Nem, soha!”-val válaszoltam. „Ahogyan én tudom, Őfelsége József főhercegen kívül egyetlenegy tisztet sem oldozott fel esküje alól.” Erre Horthy: „Nos engem feloldoztak”

Az integritást illetően Horthy azonnal Szlovákiáról kezdett el beszélni. Az ősszel már nincs mit tenni. Ám az év elején!

Akkor a szudétanémetek, a lengyelek és mi egyidejűleg indulunk meg. Minden elő van készítve. Egy cseh sem megy ki élve Szlovákiából. Egy meghatározott napon, egy meghatározott órában minden laktanyában kinyitnak egy ciángázos üveget. Öt percen belül az összes cseh meghal. Nem szabad semmit sem kivinniük a cseheknek! És aztán megkezdjük a Felvidék magyarosítását. Bevetem vitézeimet, akik gondoskodnak arról, hogy hamarosan minden magyar legyen. A legnagyobb gond a pénzkérdés. A valuta még hiányzik. De ha egyszer saját (Horthy) kormánya lesz, olyan megbízható emberekkel, mint Bethlen, Vass,71 Tóth,72 akkor azonnal lesz elegendő valuta is. Mindezek során alig jutottam szóhoz. Horthynak nem volt türelme meghallgatni engem.

1920. november 14. Megbeszélés Horthyval. Hamarosan ismét Felső-Magyarországról kezdett beszélni. Szövetségre lép a szudétanémetekkel és a lengyelekkel a csehek kiverésére. Amint ismét a ciángáz felhasználásáról beszélt, sikerült szóhoz jutnom. Azt az ellenvetést tettem, hogy ezt az ötletet gyakorlatilag kivihetetlennek tartom. Ilyen mérgesgázpalackot nem lehet eldugva az ágy alatt tartani. Folyamatos ellenőrző vizsgálat szükséges és levegő járta helyiségekben a legszigorúbb felügyelet alatt kell tartani. Ilyen pokoli eszközök egyidejű tárolása egész Csehszlovákiában technikailag kivihetetlen. Magyarország ezzel az egész világ beláthatatlan méretű megtorló intézkedéseinek tenné ki magát. Szerencsére az ügy gyakorlatilag lehetetlen.

Horthy erre úgy reagált, hogy a tervezett feladatot feltétlenül végre akarja hajtani.

Erre, mondom, egyesével igen. De ezreket ugyanabban az időben? Különböző helyeken? Valahol az ügyet biztosan elárulják, vagy véletlenül felfedezik. Aztán jön a pánik. Mindenki arra fog törekedni, hogy megszabaduljon a veszélyes üvegektől. Ezek az intézkedések a kútmérgezés katasztrófájába tartoznak, és minden körülmények között elvetendők.

1921. február 10. Ebéd Andrássy Gyula gróffal. Az összeomlás eseményeinek kapcsán úgy vélekedett: „Károly király mindenekelőtt legjobban nyugalmát és méltóságát őrizte meg. Az utolsó pillanatig arra törekedett, hogy korrekten és alkotmányosan kormányozzon.”

Andrássy szerint a cseh külügyminiszternek73 Párizsban nyilatkoznia kell arról, hogy Károly király Magyarországra történő visszatérése esetén Csehszlovákiában senki sem lépne fel Károly ellen. Tisztek, alkalmazottak és a lakosság egyöntetűen Károly mellett lennének, és a szlovákokat ebben az esetben nem tudnák tartani. „És akkor” – mondja Andrássy – „csak Magyarország lenne Károly király visszatérése ellen.”

1921. március 8. Megbeszélés Horthyval. Néhány Nyugat-Magyarországgal foglalkozó szó után a magas politikára siklik át.

A magyar politika megpróbált tárgyalni a jugoszlávokkal. Ezekkel azonban nem lehet semmit sem kezdeni, mert Pécset nem akarják átadni. Aztán a románokkal próbálkoztak. Azok egyszerűen közölték, hogy jól tudják, el akarjuk tőlük venni Erdélyt. Addig amíg a románok erősebbek mint mi, megtartják Erdélyt. Ha a magyarok erősebbek lesznek a románoknál, akkor elveszik Erdélyt a románoktól. Ilyen egyértelmű helyzetben a tárgyalásoknak nincs értelme.

Most ő – Horthy – a csehekkel kísérletezik. A csehek késznek mutatkoztak Pozsony, a Csallóköz, Kassa visszaadására. A tárgyalások 3–4 napon belül megkezdődnek. – Horthy – reméli, hogy a Csallóközbe és Pozsonyba hamarosan bevonulhat.”

Aztán nagyon felháborodottan nyilatkozott Szilágyi74 képviselőnek az atrocitásokról szóló egyik beszédéről. „Legszívesebben agyonütnék egy ilyen kutyát. Oda fog vezetni, hogy szét lesz zavarva ez a parlament.”

Ellenkeztem, hogy az ilyen túlkapások igen nagy kárt okoznak külföldön. Nyugat-Magyarországon bezárattam a Prónay-különítmény öt tisztjét. Ez az egyedüli hatásos eszköz, amit Prónay ellen alkalmazni lehet. Horthy megszakította a beszélgetést.

Este megbeszélés Beniczkyvel, közli velem, hogy Őfelsége ügyeinek vezetésével megbízott egy bizottságot. Ez Apponyiból, Andrássyból, Rakovszkyból, Beniczkyből és Tóth Sándorból75 áll, s mindnyájan – Beniczkyvel bezárólag – titkos tanácsosok.

1921. március 13. A Honvédelmi Minisztérium hívott fel telefonon. Egy Németh nevű hadnagyot, a Prónay-különítmény tagját letartóztattam. Egy kereskedő önkényes utcai ellenőrzésekor „elfelejtette” visszaadni annak pénztárcáját. Maga a miniszter követelte, hogy engedjem szabadon a hadnagyot. Horthy katonai irodája is azonnali szabadon bocsátását követelte. Mivel bírósági vizsgálatot rendeltem el, a katonai ügyész referátumára kell hagyatkoznom.

1921. március 16. Éppen most telefonált a vezérkar főnöke, hogy hagyjam futni Némethet, a Prónay-hadnagyot. Prónay keze szemmel láthatóan nagyon messze ér.

Az ügyész indítványozta, hogy az éppen egy hónapja vizsgálati fogságban lévő hadnagyot helyezzék szabad lábra. Hozzájárulásomat adtam. 1921. március 17-én maga Prónay jelent meg irodámban a hadnagy kiszabadítására. Sajnos az érintettet már szabadon engedték. Különben fogságban kellett volna tartanom, nehogy a meghátrálás látszatát keltsem Prónay előtt.

1921. március 26. Nagyszombat. Vass miniszter Mikes püspöknél vendégségben tölti a húsvéti ünnepeket. A miniszterelnök, Teleki gróf Sigray grófnál Iváncson. Holnap egy Nyugat-Magyarországgal kapcsolatos fontos megbeszélésre kell utaznom.

Délután a feltámadási körmenet. Mikes viszi az oltári szentséget. A baldachin után követem, jobb oldalamon Vass miniszter, díszszázad, zene, díszlövések, templomi zászlók, nép. Utolsó alkalommal hajtják meg előttem Magyarország zászlaját! Sietek haza békés otthonomba. Holnap húsvétvasárnap. Mivel pihenni térek, nem sejtem, hogy a Pinka-völgyében az országúton egy autó száguld Szombathely felé. Benne ül – kalandos utazás után eljutva Magyarország határáig – koronás királyom és uram.

II. A restaurációs kísérletek 1921 tavaszán és őszén

Őfelsége húsvéti látogatásának előtörténete

Őfelsége restaurációs kísérleteinek története Károly király mind jobban csökkenő bizalmát jelzi Horthy jóakarata iránt. Egyre kevésbé bízott abban, hogy Őfelsége számára szabaddá teszi az utat a trónhoz. Magamat és a rendelkezésemre álló erőket kezdettől fogva elhatározottan, feltétel nélkül a király szolgálatába állítottam, míg Horthy ezzel szemben alighogy hatalomhoz jutott, máris fenntartásokat fogalmazott meg. A különbség felfogásunk között az volt, hogy én a törvényes állapot helyreállítását, azaz a király visszatérését törvényeink integráns alkotórészének, a magyar káoszból történő megmenekülésnek tekintettem, addig Horthy és emberei egyáltalán nem gondoltak arra, hogy a könnyen megszerzett hatalmat kiengedjék a kezükből – még a jogszerű királynak sem. Mégis, mekkora utat kellett megtennünk, amíg eddig a felismerésig eljutottunk!

Az ellenforradalom elején József főherceg tűnt a legveszélyesebb trónkövetelőnek. Így Őfelsége szemében egyenesen hasznosnak tűnt, hogy Horthy az antant missziók előtt lehetetlenné tette József főherceget, és maga dörgölődzött a helyére.

Hamarosan azonban Horthy legjobb hiszemű védelmezői, köztük a legitimisták is, megsejtették, hogy a király nem számíthat feltétlenül Horthyra. IV. Károly nem gondolt arra a befolyásra, amely Horthy környezetében mind jobban erősödött és hatott erre az önmagában gyenge jellemre.

Egy kis esettel világítom meg: Az akkori fővezérség, tehát Horthy egy újságot adott ki, amit én alapítottam és támogattam, később azonban átengedtem a fővezérségnek. „Katonai lapok” volt a címe. Az alapításkor az volt a cél, hogy az egyszerű katona számára a tekintély, a fegyelem és a hazaszeretet szükségességét közvetítse. Ebben az újságban, amit jelenleg Horthy legbensőbb bizalmi emberei szerkesztenek, jelent meg a következő címmel jegyzet: „Kormányzó”. Az állt benne, hogy századok óta akkor választanak kormányzót Magyarországon, ha a nemzet király nélkül van, és ezért egy új „királyválasztás” előtt áll. Ez a pár mondat leleplezte a hatalom Gellért Szálló-beli (a fővezérség székhelye) birtokosainak valódi céljait Budapesten. Arra figyelmeztették a legitimistákat, hogy Horthy részéről egészen más várható, mint a király visszahívása.

Amikor a fővezérségtől a csapatokhoz küldött propagandatisztek, akiket külön tanfolyamokon készítettek fel, a katonaiskolákban a legvadabb beszédeket tartották a Habsburgok ellen (ez a propaganda egyaránt folyt Károly és József főherceg ellen, egy harmadik fél – Horthy – javára, aki jóllehet állandóan elhárította azt a vélekedést, hogy antilegitimista lenne, az agitációt semmilyen módon nem akadályozta meg), amit én egyébként saját hadosztályomban igen élesen és energikusan leállítottam, legalábbis számomra hamarosan világossá vált, hogy ettől a fővezérségtől nem sok jót várhat a király. Mindazonáltal Horthyt inkább gyenge eszköznek tekintettem nagyravágyó, önző alakok kezében, mint e Habsburg-ellenes kampány kiötlőjének. Akkoriban – a gyalogsági hadosztállyal éppen Budapesten voltam – fordult Hunyadi Józsi gróf76 őexcellenciája, Őfelsége, a császár és király főudvarmestere hozzám, hogy Őfelsége megbízásából egyengessem Magyarországra történő visszatérésének útját.

Addig, bármily hihetetlenül hangzik, egyáltalán nem voltam kapcsolatban Károly királlyal. Egyszerűen természetesnek, tiszti kötelességemnek éreztem, hogy Őfelségének tett hűségeskümet megtartsam, s egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy egy cs. és k. tiszt másként gondolkodjon erről. Az egész ellenforradalmat nyitánynak tartottam a király visszatéréséhez, s olyan gorombán utasítottam el minden kísérletet, amely a királykérdés megoldásának másik változatában akart érdekeltté tenni, hogy végül egy politikus sem pályázott rám. Az ellenfelek azért, mert hajthatatlannak ismertek meg, a legitimisták meg azért, mert bennem minden körülmények között biztosak voltak, tehát egyáltalán nem volt szükséges tovább fáradozni velem.

Hunyadi a fenség azon parancsát is közvetítette nekem, hogy az addig csak futólag ismert Ostenburggal működjek együtt, és össze is hozott vele. Általános tájékozódásra került sor az erőviszonyokról. Ezt inkább akadémikus természetű megbeszélések követték Beniczkyvel, Sigrayval, Vázsonyival és Windischgrätzcel a király esetleges visszatéréséről.

Azt az álláspontot képviseltem, hogy amíg az ellenségek (románok és jugoszlávok) nem vonulnak vissza a kijelölt határok mögé, Őfelségének csak akkor szabadna az országba jönni, ha József főherceg vagy akár egy másik trónkövetelő meg akarná előzni, mert ebben az utóbbi esetben minden más szempontot mellőzni kell. Amellett voltam, hogy addig a pontig Horthyt feltétel nélkül támogassák, s arra kell törekedni, hogy kétségtelenül antilegitimista környezetének nyomásától megszabaduljon.

Károly királynak és Zita77 királynénak akkoriban még sok híve volt az országban, Lojális maradt majdnem minden közös tiszt és sok valóban példaadóan „hűséges” honvédtiszt. Politikusok, katonák, polgárok és parasztok – a munkássággal ebben a periódusban sajnos egyáltalán nem számoltak, szabad préda volt – mindannyian a forradalmi irtózat benyomása alatt álltak. Habár a horthysta táborban teljes komolysággal beszéltek a tervről, hogy a hadsereg segítségével kell egy királyt választani a Duna jegén, mint 1458-ban, a lakosság zöme mindenekelőtt nyugalmat akart, és ez végül is nem tett lehetővé más további kísérletet, csak a visszatérést a régi, bevált viszonyokhoz.

Abban az időben kaptam Őfelsége első hozzám írott levelét.

Így szólt:

„Kedves Lehár

Örömmel szereztem tudomást titkos tanácsosomtól az Ön hűséges magatartásáról. Öntől egyébként soha nem vártam mást. Ön a magyar történelem legnehezebb napjaiban megingathatatlan maradt. Én és az én forrón szeretett magyar népem ezért köszönettel tartozik. A jövőben is számítok az Ön kipróbált ragaszkodására és hűségére.”

Villa Prangins, 1920. február 11-én

Károly m. p.

A titkos tanácsos nevét az A. H. kézírásban kivágták. Az illető (G. R.) nyilvánvalóan félt a következményektől, ha ismertté válik, hogy a királynál volt. Ilyen terror működött akkor minden ellen, amitől féltek a legitimisták, de ilyen nagy volt a hitvallói bátorság is Őfelsége titkos tanácsosainál.

Horthy hamarosan tudomást szerzett Őfelsége kegyéről irántam. Ami számomra egyszerűen magától értetődő kötelességnek tűnt, s amit a király nagyra tartott. Ez a fővezér szemében árulás volt.

Beniczky már 1920. január elejétől a legkomolyabban a király visszatérésén munkálkodott. Az első kísérlet – az úgynevezett Kovács–Gáspár-affér volt. Őfelsége számára kiállítottak egy útlevelet, amelyet azonban Őfelsége soha nem látott, tehát nem is használt. (A név Windischgrätz herceg komornyikjáé volt, aki aztán a frankhamisítási botrányban78 játszott szerepet.) Erről a parlamentben is szó volt. Közelebbi ismeretem vagy részvételem nélkül, egy összejövetelen beszélték meg véglegesen Pinkafőn Szmrecsényi, Beniczky, Schager báró,79 Junker és Klobucaric részvételével. Szmrecsányi H. P. százas Mercedes autóját, amelyhez Schager bárónak kellett gondoskodnia hóláncról, készenlétbe állították. Az akciót úgy gondolták, hogy a magyar rendőrfelügyelő, Klobucaric, Junker újságíróval és svájci levelezővel, valamint egy Lenz nevű harmadik úrral Őfelségét Tirolon és Stájerországon keresztül futár autóval hozza Magyarországra. Budapestre megérkezve Őfelségének a minisztertanács elé kellett volna lépnie, megesketni őket, amelynél Ostenburgnak kellett gondoskodnia a szükséges asszisztenciáról. Horthytól akkor senki sem várt semmilyen ellenállást. Környezetével és Prónayval a gyors elintézést remélték.

Mint Junker nekem később elmesélte, Bécsben minden készen állt az utazásra. Junker azonban babonából ellenállt a pénteki indulásnak Svájcban. Délután a bécsi rendőrség letartóztatta Klobucaricot, kiváló horvát bizalmi emberünket. Junker véleménye szerint Bécs Magyarországról kapott jelzést az előkészített államcsínyről.

Hogy ki árulta el idő előtt a tervezett akciót, máig nem derült ki. Hogy Horthyt az egész ügyről értesítették, az kétségtelenül bebizonyosodott, mert barátai vitték az ügyet a parlament elé. Beniczky, aki a miniszterelnöki szék várományosa volt, nem jön számításba, és megbetegedve egy kissé kétértelmű ellenzéki helyzetbe került. Ostenburg – Horthy fő támasza a kormányzóválasztásnál – Prónay vetélytársává vált.

Beniczky másodszor is megkísérelte Őfelségét az országba hozni. Ez alkalommal egy olyan útlevél segítségével kellett volna ennek megtörténnie, amelyet Horthy kormányzó környezetében lévő, Miske nevű (korábban Gerstenbergnek hívták) alkalmazott nevére állítottak ki. Mivel az említett az útlevélképen szemüveget viselt, Schager báró ugyanolyan szemüveget szerzett Őfelségének. Azonban ezt a tervet is idő előtt elárulták.

Ezek az első félresikerült restaurációs kísérletek súlyos következményekkel jártak. Miután Magyarországra való utazási szándékát elárulták, Őfelsége érthető módon nagyon megdöbbent, s nem avatott be senkit Magyarországon húsvéti utazásának előkészületeibe. Erről csak akkori titkára, von Hye80 tudott volna kielégítő felvilágosítást adni.

Világossá vált számomra, hogy az előkészületek hiánya, és Károly híveinek teljes meglepetése miatt húsvétkor nagy lehetőséget engedtünk ki a kezünkből. Beniczky első restaurációs kísérletének meghiúsulása és e próbálkozás ismertté válása után a Horthy által foganatosított sikeres intézkedések a legitimisták ellen alkalmasak voltak arra, hogy felébresszék Őfelsége gyanakvását az ellenforradalom szándékainak tisztessége iránt.

Őfelsége Horthy iránti bizalmát ezután az a Horthy által elrendelt eskütétel rendítette meg, amiről Horthy biztosította Őfelségét – amint Őfelsége engemet is –, hogy az egész ártalmatlan, és nem Őfelsége ellen irányul. Sokkal inkább olyan intézkedés, hogy a hadsereget Őfelsége –aki mint korábban, most is a „Legfőbb Hadúr” – a „Hadúron” keresztül szorosan a kezébe vegye, hiszen a hadsereg az alkotmány betartására esküdött fel, a megkoronázott király pedig az alkotmány integráns alkotórészét jelenti! Ezen elv nevében engem is hivatalosan a Horthyra teendő esküre ösztönöztek! Először Horthy 1921. húsvéti hadparancsa fedte fel Horthy hazugságait a hadsereg és királya felé címezve.

Ezenkívül Horthy bevonulása Debrecenbe, éppen a Habsburg-dinasztia 1849-es debreceni trónfosztásának évfordulóján – amint ezt később elmesélték nekem – nagyon lehangolta Őfelségét. Ez elnézően megítélve is tapintatlanság volt a valamikori cs. és k. admirális és szárnysegédtől.

1920 nyarán az országot északon, keleten és délen egészen a trianoni határvonalig megtisztították. A határidő, amelyet Horthy a visszatérésre többé-kevésbé meghatározott módon kilátásba helyezett, eljött (Horthy a leghatározottabban kinyilvánította ezt, azonban soha nem teljesítette). Mivel azonban Horthy nem tett semmilyen intézkedést, Őfelsége elveszítette türelmét.

Őfelsége a legitimista politikusokat egy döntő megbeszélés összehívására ösztönözte, ami 1920. november 8-án zajlott le. Rakovszky, Beniczky, Andrássy, Gratz,81 Csernoch és Apponyi vettek részt rajta és megfogalmaztak egy „nyilatkozatot”, ami Őfelsége álláspontját kívánta rögzíteni Horthyval szemben. Horthy ezt a lépést is halogatóan kezelte, ami Őfelségét – bizonyára franciaországi ösztönzéssel – gyors elhatározásra kényszerítette. Hogy Horthy Őfelsége döntéséről teljes mértékben tudott, vagyis hogy magyarországi visszatérése nem halasztódik tovább 1921 tavaszánál, bizonyítja a hercegprímásnak, Csernoch kardinálisnak 1920. november 18-án Őfelségéhez írott levele. Ez a levél azért is tanulságos, mert kétségtelenül kiviláglik, hogy Őfelségét a „nagy” antant oldaláról (Franciaország) bátorították fel a restaurációra, továbbá hogy Csernoch maguktól az antantképviselőktől sem tudott restaurációellenes megnyilvánulást idézni, csak olyan megjegyzéseket, amelyeket személyileg egyoldalúan érdekelt elfogult (Horthy, József főherceg) közvetítettek. Ha csak József közlését hasonlítjuk össze Horthyéval, az előbbi csak Őfelségéről, de nem a Habsburgokról beszél, míg az utóbbi – természetesen – minden Habsburgot szeretett volna kirekeszteni az uralkodásból. A hercegprímás nyilatkozatai semmiképpen nem tudták megnyugtatni Őfelségét József főherceg terveit illetően. Végül így került sor Őfelsége húsvéti látogatására, a párviadal nyitányára Károly király és Horthy között, ami a valóságban Anglia és Franciaország közötti párviadal volt. Anglia mindkét menetben nyíltan odaütött, Franciaország egyszer sem volt elég bátor a parádéhoz.

Hogy Károly király milyen módon jött 1921 húsvétján az országba, még tisztázatlan. 1924-ben egy kétségtelenül legitimista portugál gróf, Lasuen keresett meg, aki az alábbiakat közölte velem: Őfelsége Pranginsból egy spanyol útlevéllel, gyalog átment a francia határon. Aztán autóval Strassbourgig jutott. Xavier,83 Parma hercege három hálókocsijegyet váltott, amivel e három úr Bécsbe utazott. Ott megkeresték Erdődy Tamás grófot,84 aki ifjúkori játszótársa volt Károly királynak, és aztán Őfelsége a következő reggel Erdődy kíséretében, akinek birtoka (Vöröstorony) útba esett autóval Neunkirchen–Zimmersdorf irányában Magyarországra, Szombathelyre érkezett.

Meglepetés Szombathelyen

Nagyszombat, 1921. március 26., éjszaka 11 óra körül, éppen lefeküdni készülök.

11 óra 30-kor kutyáim ugatni kezdenek, felébredek, Almásy Tédy,85 Mikes püspök személyi titkára lép a szobába, és arra kér, menjek azonnal a püspökhöz. Az odafelé vezető úton elmondja nekem, hogy Őfelsége éppen most érkezett teljességgel váratlanul – Erdődy Tamás gróf kíséretében – Szombathelyre. A palotába bejutva Mikes püspök és Vass miniszter társaságában találkozom Őfelségével.

Jelentkezem Őfelségénél, s ő azonnal a katonai helyzetre kérdez rá. Először visszakérdezek: Hogy viszonyul a külföld Őfelsége visszatéréséhez, van Őfelségének meghatározott biztosíték a kezében? Őfelsége így válaszol: „Legyen nyugodt, a legmérvadóbb hely biztosított arról, hogy bár lármát csapnak majd, tiltakozni fognak, azonban külföldről semmi komolyabb fellépéstől nem kell tartani. – Hogy ki ez a hely, egyelőre nem mondhatom meg.”

Véleményemet a következőkben foglalom össze: A fegyelem feltétlenül jónak értékelhető. A tisztikar Nyugat-Magyarországon (a hozzám tartozó Nyugat-Magyarországon) a legnagyobb részben abszolút Őfelsége oldalán áll.

Az állomány igen csekély. A húsvéti szabadság következtében egyharmadra csökkent le. Az éppen most bekövetkezett negyedik átszervezés és az antantfelügyelet intézkedései következtében a hadsereg távolról sem olyan harckész, mint kb. nyolc héttel ezelőtt.

Ha a hadsereg zárt és egységes marad, úgy a kisantant fenyegetése nem jelent nagy veszélyt. Ha a központ határozottan lép fel, a hadsereg feltétlenül követni fogja. Ha azonban a hadsereg nem lép fel egységesen, ha szétesik, vagy polgárháború tör ki, ez a kisantant86 számára meghívást jelent az aktív beavatkozásra. – S nem ez lenne a legveszélyesebb. – A lakosság azonban oly mértékben a háborútól való félelemben él és olyannyira kimerült már a háborútól, hogy ismerve a Habsburg-ház magyarországi ellenségeinek gátlástalanságát az eszközök felhasználásában, lehetséges, hogy az ellenpárt akár szerb segítséget is igénybe vesz és a nálunk de facto fennálló központosított sajtócenzúránál és a sajtót legyűrő szervezetnél várható, hogy az egész nyilvánosságot Őfelsége ellen irányítják, anélkül, hogy ezt Szombathelyről meg lehetne akadályozni.

Végül vázoltam Őfelségének, hogy tartós siker szükséges, amely nem teszi kockára az ország teljes egzisztenciáját, mert ha ebből az országnak kára lenne, például Német-Nyugat-Magyarország elveszítése, ha a szombathelyi csapatoknak Budapestre kell vonulniuk, és néhány cseh zászlóalj a Pozsony melletti hídfőből elfoglalná a folyosót, emiatt olyan agitáció indulna Őfelsége ellen, hogy a sajtópropagandának könnyű játék lenne felingerelni az egész közgondolkodást Őfelségével szemben.

Véleményem szerint a törvényes királynak csakis a törvényes utat kell járnia. Az indító lökést az Őfelsége melletti mozgalomhoz azonban feltétlenül magának Budapestnek kell adnia. Ennél számolni kell Horthyval. Horthyt egy teljesen legitimista érzületű embernek tartom. Nem sokkal korábban mondta nekem, hogy az arcába köphetek, ha egyszer valami más lenne, mint Őfelsége hűséges katonája. Számolni kell azonban Horthy és környezete hiúságával. Soha nem bocsátanák meg, ha Lehár ezredes, illetve Szombathely képezné a restauráció kiindulási pontját.

Meg kell hagyni Horthynak azt az érdemet, hogy Őfelségét visszahelyezze. Meg vagyok arról győződve, hogy Horthy, aki sok éven át császári és királyi szárnysegéd volt, aki egész karrierjét a legmagasabb udvarnak köszönheti, akit a régi király kamarásnak nevezett ki, akit Őfelsége sorhajókapitányból az ellentengernagyi rendfokozat átugrásával közvetlenül altengernagynak nevezett ki,87 aki egész mostani helyét Őfelsége kegyének és bizalmának köszönheti, akit önkéntesen egy különleges eskü által megerősített kapocs fűz az uralkodóhoz és annak családjához, Őfelségénél tisztként fog jelentkezni. A tiszti becsület álláspontjáról, a Horthyval folytatott megbeszélések alapján, arra az esetre, ha Őfelsége váratlanul az országba jön, számomra és Horthy számára semmilyen más korrekt megoldást nem látok, minthogy Horthy maga adja át a kormányzati hatalmat Őfelségének.

Ebben a pillanatban Őfelségének egy felelős minisztériumot kell létrehoznia, és ez vállalná a felelősséget Isten, Őfelsége és az ország előtt, hogy Őfelsége jelenléte Magyarországon az ország boldogságához vezet és nem okoz katasztrófát az országnak.

Mivel Mikes gróf püspök, Vass miniszter és az időközben megérkezett Lingauer képviselő megnyilvánulásai ugyanabban a síkban mozogtak, javasoltam a véletlenül Sigray grófnál Iváncson lévő Teleki Pál gróf miniszterelnök idehozatalát és vele megbeszélni a módozatokat, melyek alapján Horthy átadná a kormányzást Őfelségének.

Oswald főhadnagyot, személyi adjutánsomat küldtem autóval Iváncsra és mindkét urat elhozattam. Mivel Erdődy Tamás gróf nyomatékosan közölte, hogy Őfelségét felismerték az osztrák határon, és emiatt vasárnapi visszautazásom ismert lesz, felébresztettem törzsem főnökhelyettesét, Várjon őrnagyot,88 és kiadtam a szükséges intézkedéseket Őfelsége személyes biztonságára. De facto már korán, húsvétvasárnap a bécsi rendőrség tudott Őfelsége jelenlétéről.

Eközben Vass miniszter megfogalmazta Őfelsége kiáltványát. Én egy olyan kiáltványtervezetet tettem le, amely még abból az időből származott, amikor az országba jöttünk, és azt hittem, hogy Magyarországra történő belépésünkkor Őfelsége nevében lépünk fel.

A Vass által fogalmazott kiáltvány szövegét később Lingauer képviselő biztonságba helyezte. Vass miniszter akkoriban a király körüli miniszter volt. Csak később, amikor ismét Budapesten volt, fedte fel újra szívét Horthy számára.

Húsvét vasárnapja

Három óra múlva érkezett meg Teleki és Sigray. A lépcsőházban tájékoztatták Telekit az eseményről, majd egy megbeszélésre vonult vissza velünk. Teleki megdöbbent, egy polgárháború lehetőségéről beszélt, és csak nagyon nehezen tudott uralkodni magán.

Aztán odamentünk Őfelségéhez. Teleki a gyenge katonai helyzetet vázolta Őfelségének, kifejezte félelmét, hogy amennyiben a nagyantant felbátorítja a kisantantot, azok nekünk fognak esni. Aztán utalt a belpolitikai nehézségekre, amelyek azonban leküzdhetők, s a következő, konkrét javaslattal zárta mondanivalóját: Mivel az időpontot szerencsétlenül választották meg, kívánatos lenne Őfelsége azonnali elutazása. Ha ez lehetetlen, mert Őfelsége jelenléte ismertté vált, amint erre Erdődy Tamás utalt, csak egy út lehetséges: azonnal Budapestre utazni, hogy az ügy puccs jellegének – ami Szombathelyen fennáll – elejét vegyék. Teleki is kifejezte véleményét, hogy Horthy átadná a kormányzást Őfelségének, ha a belső nehézségek leküzdhetők. A dolgok további fejlődése szerinte attól függ, mennyire komolyak a kisantant fenyegetései.

Őfelsége azt az ellenvetést tette, hogy egészen határozott és megbízható információkkal rendelkezik, hogy a kisantant és a nagyantant egy része is tiltakozni fog magyarországi jelenléte ellen. Ugyan ez nagyon sok „lármával” fog járni, azonban egészen biztosan nem fognak aktívan Magyarország ellen eljárni. A nagyantant egy része Őfelségét fogja támogatni, de az érintett személyiséget nem lehet nyilvánosan megnevezni. Őfelsége magyarországi jelenlétével segíteni szeretne az országnak a normális viszonyok helyreállításában, de semmilyen feltétel mellett nem szeretné az országot új bonyodalmakba taszítani.

Ha Őfelsége Budapesten meggyőződhetne arról, hogy jelenléte az ország számára háborút jelentene – ami katasztrófához vezethet – úgy Őfelsége elhagyja az országot. Feltétlenül követeli azonban, hogy adják meg neki a lehetőséget az azonnali, Budapestre való utazáshoz, hogy ott beszélhessen Horthyval.

Őfelsége Horthyt abszolút lojálisnak tartja, aki nem tenne semmit, ami katonai esküje és katonai becsülete ellen lenne. A katonai esküt illetően Őfelsége ez alkalommal és később is többször hangsúlyozta, hogy József főherceg kivételével senkit sem oldozott fel hűségesküje alól, és hogy a katonáknak adott engedély a nemzetállamokban való szolgálatra és a hűségnyilatkozat letételére, az egyes nemzeti államok rendjének fenntartása érdekében történt. Azonban mindig ahhoz tartsák magukat, hogy ezzel senkit sem oldott fel esküje alól. Ezután olyan döntést hoztak, hogy Szombathelyen mindent el kell kerülni, ami puccs jellegűnek látszik, vagy Horthy-ellenes éllel, ill. bizalmatlansággal magyarázható.

Teleki vállalta, hogy Őfelsége előtt másfél órával elutazik, és felkészíti Horthyt, mialatt Őfelsége Sigrayval másfél órával később megérkezve a miniszterelnökségen értesítést vár Telekitől. Mivel tudomásunk volt arról, hogy minden telefon- és távíróhelyet a különböző kémszolgálatok ellenőriznek, Teleki, Sigray és én teljes telefon- és táviratzárlatra adtunk parancsot, hogy Őfelsége utazása zavartalan legyen.

Teleki reggel 6 órakor Vass miniszter kíséretében utazott el. Őfelsége Sigrayval, Jármy ezredessel,89 Anesini főhadnaggyal,90 Almásy főhadnaggyal (ő vezette az autót) reggel 7 óra 30-kor. Egy harmadik autóban Farkas százados91 és Zawieruszinszky92 főhadnagy kísérték őket.

Őfelsége kísérői később elmesélték, hogy Őfelsége az úton Budapest felé rendkívül fáradtnak látszott. Székesfehérvár és Budapest között olyan mélyen aludt, hogy Tétény és Budafok flaszterján még a leghevesebb rázódásokra sem ébredt fel.

Mi történt Budapesten?

A budapesti eseményekről a következőképpen értesültem: körülbelül délután 1 óra 30 perckor érkezett meg Őfelsége a miniszterelnökségre. Teleki autója még nem ért ide. – Jármy ezredes a Várba ment, és közölte a kapuban álló Magasházy századossal, hogy Őfelsége megérkezett. Hitetlen arckifejezésére Sigray gróf szintén megerősítette a hírt. Erre Sigray és Jármy Őfelségéért mentek, aki gyalog indult a kormányzóhoz.

Őfelsége két és fél órán át beszélt négyszemközt Horthyval. Ez idő alatt ebédet is szolgáltak fel. A megbeszélés tartalmáról Őfelsége csak szűkszavú tájékoztatást adott. Megemlítette nekem azt a benyomását, hogy Horthy a politikusokat ürügyül használja fel, és azt is nyomatékosan mondta, hogy Horthy hangsúlyozta: a budapesti helyőrség megbízhatatlan, és a személye elleni merényletek sem zárhatók ki. Röviden, a megbeszélés Horthyval Őfelségében azt a benyomást keltette, hogy trónja és a dinasztia ügyének megmentése érdekében azonnal el kell hagynia Budapestet és vissza kell térnie Szombathelyre.

Horthy csak előszobáig kísérte Őfelségét, ott átadta Magasházy századosnak, aki egy hátsó képcsőn gyalog a miniszterelnökségre vezette őt, ott sürgette Őfelségét, hogy azonnal szálljanak be a kocsiba és Jármy ezredessel utazzanak el anélkül, hogy Sigray grófot megvárnák. A halálosan fáradt királynak egy rövid pihenést sem engedtek meg a miniszterelnökség egyik vendégszobájában.

Amint Őfelsége elhagyta a Várat, már Horthy előszobájában volt Teleki és néhány más miniszter, aztán Gömbös, Prónay is megérkezett. Őfelsége Budapesten volt, felelős kormányából senkivel sem beszélt. Hegedűs altábornagy szerint a katonai irodából Fischer őrnagyé93 a dicsőség, hogy az Őfelsége látogatásának bejelentése és Horthyhoz való megérkezése közti időben „doppingolta”, azaz megdolgozta Horthyt. Továbbiakban Lingauer képviselő közölte, hogy Őfelsége ott-tartózkodása alatt Horthy rövid időre elhagyta a szobát, és megbeszélést tartott Gömbössel. A hivatalos kommünéké, amely szerint Őfelsége a kormány és a pártvezetők tanácsára hagyta el Budapestet, tudatos hazugság.94 Amikor Sigray követni akarta Őfelségét, Horthy a szobájába hívatta, és amikor Sigray ellenvetést tett Horthynak, mondván neki: el kell kísérnie Őfelségét, Horthy a következőket válaszolta: „Ez nem szükséges, Őfelsége felmentett Téged ez alól.”

Horthy tehát egészen egyedül, minden felelős tanácsadó nélkül a magyar korona viselője ellenében eldöntötte a helyzetet. Őfelségét sorsának legnehezebb fordulópontján vezető és tanácsadó nélkül az utcára tette. Saját, halálosan fáradt királyát, aki négynapos út után éppen egy nyolcórás autóutat követően megérkezett, ugyanabban – ez után az igénybevétel után – a kis autóban az országútra kergette. Amikor március 28-án kora reggel Őfelsége teljesen kimerült állapotban, fagytól átfázva, átéjszakázva a szombathelyi püspöki palotába megérkezett, a kapubejáratnál vártam őt. Egy fűtött szobába vezettem, és gyorsan egy forró teát készítettem számára. A teára várva Őfelsége mesélt nekem a fogadtatásról, amelyet Horthy előkészített számára.

Feljegyzéseim szerint Őfelsége szó szerint a következőket mesélte: „Horthy azt mondta nekem, Budapesten nincs mit tenni. Azonban azt tanácsolja, próbáljam meg Bécsben, Lehár bizonyára szívesen ott lesz.” Őfelsége azt kérdezte tőlem, mit szólok Horthy ezen tanácsához. Azt válaszoltam: „Őfelség, Magyarország a nagyantant egyik országával sem határos. El tudja képzelni Őfelséged, hogy Olaszország Jugoszlávián keresztül vagy Ausztrián keresztül vonulva megtámadja Magyarországot, anélkül, hogy ezzel kiváltaná Franciaország ellenállását? Ezért Magyarországon nem kell félni a nagyantanttól. Más a helyzet azonban Ausztriával, amely hosszan határos Olaszországgal. Ha bevonulunk Ausztriába, már Bécsújhelynél olasz csapatokba ütköznénk. Egyébként egy ilyen előrenyomulás Bécs felé, csuklóból egyáltalán nem vihető véghez. És csak egy katonai szempontból laikus személy adhatott Őfelségének ilyen tanácsot, vagy olyan valaki, aki szándékoltan kudarcot akar okozni.” Ezzel a kérdést lezártuk, és Őfelsége később sem tért vissza erre az ügyre. Ezért sem tudom elhinni, hogy Őfelsége ezzel az esztelenséggel lépett volna fel Horthy irányába, hogy mi Bécs ellen vonuljunk. Biztosra veszem azonban, hogy Horthy beszélt egy ilyen tervről Őfelségének. Az sem vitatható, hogy Horthy arra törekedett, hogy felforgató mozgalmakat támogasson.

Bizonyíthatóan személyesen tárgyalt a bajor Kanzler95 képviselővel, a bajor polgárőrség megbízottjával és a bécsi legitimista vezetőkkel, például Novak von Arienti96 altábornaggyal is, akinek bizonyítható módon három magyar hadosztályt ajánlott fel, mialatt ügynökei Münchenben és Bécsben a csillagos eget is megígérték. gy vélem, az volt a szándéka, hogy a szomszéd államokban is lehetőség szerint sok zavart okozzon, és az antantállamok előtt így igazolja a saját nélkülözhetetlenségét, mint a rend biztosítékát.

Őfelsége visszatér Szombathelyre

Amikor március 27-én (húsvétvasárnap) 20 óráig semmilyen hírt nem kaptam Budapestről, Lingauer felhívta a katonai irodát és azt az értesülést kapta, hogy Őfelsége úton van Szombathely felé. 23 óra körül egy rejtjeles távirat érkezett Horthytól, amit egy óra alatt megfejtettek. A távirat szó szerint a következőt tartalmazta: „Báró Lehár ezredes Szombathely. Kérlek a haza érdekében igyekezz, hogy a ma éjjel Szombathelyre visszaérkező Károly királyt még az éj folyamán a határon átszállítsd. Horthy.” Később kaptam az értesítést, hogy Teleki és Sigray is még az éjszaka visszatérnek Szombathelyre. Aztán jött egy telefonon bediktált parancs, amelynek értelmében Beniczky és Szmrecsányi képviselőket, tekintet nélkül mentelmi jogukra, le kell tartóztatni. Aláírás: „Kormányzóság”. Bediktálta: Magasházy. Ebből fejlődött ki aztán az úgynevezett Beniczky-affér.

Húsvéthétfő, március 28-a. Éjszaka két órakor érkezett meg Teleki Sigrayval. Mutattam nekik Horthy sürgönyét. Közöltem, hogy embertelennek és barbárnak tartom, hogy Őfelségét háromnapos vasúti utazás és 600 km-es autóút után ismét kitesszük egy ausztriai inkognitóban történő utazás veszélyeinek. Nem lehet tőlem követelni, hogy koronás királyomat formálisan dobszóval a határra küldjem, és ott talán a következő osztrák csendőrnek kiszolgáltassam. Nem lehet Őfelségét, megkoronázott királyunkat arra kényszeríteni, hogy egy éjszakát fogdában vagy egy lebujban töltsön el. A következményekre való tekintet nélkül ellenálltam egy ilyen parancs végrehajtásának. Teleki végül igazat adott nekem.

E megbeszélés hatása alatt négy órakor Teleki közölte a kormányzósággal (Horthyval), hogy Őfelsége még nem érkezett meg, és javasolja Őfelségét további intézkedésig Szombathelyen tartani. Ekkor Teleki és Sigray nyugovóra tértek.

Őfelsége 5 óra 17-kor érkezett meg a püspöki palotába. Személyautója Várpalotánál összetört. Kb. 180 km-t tett meg a kísérő kocsiban egy padon ülve. Két, prém nélküli posztókabátban űzték ki Őfelségét a hideg éjszakába. Olyannyira fázott az úton, hogy Zawieruszinszky főhadnagy alig tudta benne a lelket tartani.

Minden elcsendesedett, egyedül vártam Őfelségét a lépcsőházban. Már az első szavaknál egészen más megvilágításba került a helyzet, mint ahogy ezt Horthy távirata nekünk jelezte. Őfelsége egyáltalán nem gondolt arra, hogy elhagyja az országot, egyszerűen visszatért Szombathelyre, mert félt attól, hogy Budapesten korlátozzák személyi szabadságában, illetve személyes biztonságát is fenyegetve érezte. Még mindig hitt Horthy lojalitásában és hitte, hogy szombathelyi útja révén Horthy helyzetét Budapesten úgy megkönnyíti, hogy ő majd Őfelsége számára egyengeti az utat Budapesten.

Őfelsége ekkor maga fogalmazott meg egy parancsot Horthynak, és írásbeli támpontokat adott egy kiáltvány megalkotására, amit Horthy egyetértésével azonnal nyilvánosságra kell hozni. Rögtön telefonáltam a kormányzóságra, és fél nyolckor kértem Horthyt a Hugheshez (öníró távírókészülék, amelyen távírászoknak történő diktálással közvetlen, írásban rögzített beszélgetéseket lehetett folytatni). Eközben Őfelsége fél hétkor pihenni tért, anélkül azonban, hogy a félelmetes fizikai megerőltetések és lelki izgalmak után valamennyit aludni tudott volna.

Horthy igent mond, aztán nemet

Reggel fél nyolckor a következő Hughes-sürgönyt adtam le: „Őfelsége azt parancsolta nekem, hogy a következő, legmagasabb utasítást adjam le főméltóságának:

»Kedves Horthy admirális!

Tekintettel a megváltozott körülményekre, parancsaim feltétel nélküli végrehajtását követelem Öntől. Biztos vagyok abban kedves, hűséges Tengernagyom, hogy Ön miként fog dönteni.

K.«

Miután várható, hogy Őfelsége még további parancsokat fog kiadni, kérem az azonnali döntést. Lehár ezredes.”

Horthy a következőket válaszolta:

„Kérem Őfelségedet e parancs visszavonására, csak délután fogok válaszolni rá. Azonban nagyon félek, hogy ha a kormányt átadom, anarchia fog következni, vagy József főherceg, és az aztán katasztrófát hoz az országnak.”

Egyidejűleg Teleki egy hosszabb sürgönyt adott le, legnagyobb részt angol nyelven. Horthy részben angolul, részben magyarul és németül válaszolt. Átvettem a Hughes-sürgönyt arról, hogy a magyar kormány már kérte a spanyol királyt:97 biztosítsa Őfelsége számára a szabad elvonulást és a Svájcba való visszatérést. Olyan nyilvánosan tették ezt, hogy az egész világnak azt kellett gondolnia: Őfelsége feladta kívánságát a kormány átvételére, s mindezt olyan időben, amikor egészen bizonyosan tudta, hogy Őfelsége még egyáltalán nem gondolt az ország elhagyására. Ezt a taktikát a közvéleménnyel szemben a későbbiekben is betartották, és mindig úgy tájékoztattak, mintha Őfelsége már az első nap véglegesen föladta volna tervét, hogy Magyarországon maradjon. Ez egyáltalán nem volt igaz. Ellenkezőleg. Őfelsége tizenkét napon át az utolsó pillanatig remélte, hogy létrejön egy olyan szituáció, amelyben lehetséges az országban maradnia és a kormányt átvennie.

A továbbiakban átvettem ezt a Hughes-sürgönyt, azzal, hogy Teleki eddigi eljárásomat teljesen korrektnek és lojálisnak tartotta. Hozzáfűztem azonban, hogy amennyiben lelkiismereti konfliktusba kerülnék, azonnal felmentésemet kérem, hogy teljes egészében Őfelsége szolgálatára álljak. Telekivel egy időben érkezett meg Horthy szárnysegédje, Görgey98 lovaskapitány. Úgy láttam, és ezt tanúk is nyomatékosan megerősítették nekem, hogy a legélénkebb módon Őfelsége és ellenem agitált. Minden tiszttől azonban, akihez fordult, korrekt magatartásunkra és a Szombathelyen uralkodó kifogástalan rendre kapott utalásokat. Végül Wimpffen báró alezredes99 néhány tiszt előtt rákiáltott, szégyellje magát, hogy királyi magyar tisztként koronás királyáról olyannyira respekt nélkül beszél. Így Görgey feladta a további kísérleteket a tisztek ellenem való heccelésére. Utoljára hozzám fordult, hogy – amint hangsúlyozta – magánemberként azt a tanácsot adja nekem: Őfelsége semmilyen hivatalos megbecsülést nem élvez etc. Azt válaszoltam neki, hogy jelentse Budapesten, nincs semmilyen más becsvágyam, csak az afférből tisztességes emberként kikerülni, aki nem adja fel a tiszti becsületét és hű maradt a királyának tett esküjéhez. Délelőtt tíz óra után Őfelsége fogadta Telekit. Teleki unszolta Őfelségét, hogy feltétlenül még ma utazzon el. Ezután Teleki átadta nekem az itt következő írásos parancsot:

„A királyi magyar miniszterelnök

1921.

Méltóságos

Lehár Antal báró úrnak

magyar királyi ezredes

katonai körlet-(hadtest)-parancsnok

Szombathely

A kormányzó úr főméltóságától a következő döntést kaptam a mai napon, amit miheztartás végett közlök Méltóságoddal. »Beható megbeszélések alapján az itteni mértékadó helyekkel, úgy határoztam, hogy a nemzettől törvényesen vállalt feladat befejezéséig a helyemen maradok. Ennek következtében a haza és Őfelsége érdekében elrendelem:

A polgári és a katonai körök egyaránt törvényes következmények terhe alatt kizárólag az én és a kormány rendeleteit hajtsák végre.«

Ennek következtében tilos Őfelsége bármilyen cím alatt kiadott parancsát követni. Megtiltom az esetleg általa kiadott kiáltvány nyilvánosságra hozatalát, éppen úgy a csapatok eskütételét, vagy a velük való rendelkezést. Felelősségére bízom, hogy Őfelségéhez sem hatóságok, sem küldöttségek, sem egyszerű magánszemélyek ne juthassanak el.

Szombathely, 1921. március 28-án

Teleki s. k.”

Miután Őfelsége éppen akkor hívatott, utaltam Őfelségének erre a parancsra, és kértem, tekintsen el a parancsaitól, mert különben a hadsereg szakadásának megakadályozása érdekében arra lennék kényszerülve, hogy kérjem a parancsnokság alóli felmentésemet. Őfelsége érdekében azonban úgy vélem, hogy a parancsnokságot – amíg lehetséges – a kezemben kell tartanom. Éppen ebben a pillanatban, amikor külső veszély fenyeget, kell a hadsereget feltétlenül egységben tartani, mert csak akkor tud válaszolni nyugalommal és határozottsággal a kisantant várható fenyegetéseire, ha az egész hadsereg egységes. Addig, amíg a hadsereg fegyelmezett és rendezett, felfogásom szerint a kisantant országai nem tudnak Magyarország ellen semmilyen komolyabb lépésre vállalkozni. Feltéve, ha Budapest elhatározta, hogy a beavatkozási kísérleteket a kicsi, de fegyelmezett hadseregre támaszkodva visszaveri. A budapesti kormány egy szombathelyi kiáltvány miatt nem adhatja ki kezéből a kisantanttal szembeni legerősebb érvet, az egységes, zárt nemzeti hadsereget.

Őfelsége teljes mértékben egyetértett ezzel a felfogással. Közölte velem, hogy Teleki Horthy megbízásából arra ösztönzi, hogy azonnal utazzon el, és kétségét fejezte ki, hogy a kisantant nyomása valóban olyan hatalmas lenne, hogy az ő közvetlen, azonnali elutazása feltétlenül szükséges lenne.

Annyit vetettem ellene, hogy most, miután Őfelsége magyarországi tartózkodása már mindenütt ismert, egy azonnali elutazás az általam ismert, jól szervezett sajtópropaganda révén úgy lenne tálalva, mintha Őfelsége akciója egy könnyű kis kaland lett volna. Minden nap, amennyivel tovább Őfelsége az országban marad, az akció komolyságát növeli. A nagyhatalmaknak is időt kell adni az állásfoglaláshoz, és a legitimistáknak az összefogáshoz az országban. Még mindig hiszek Horthy nézeteinek változásában, amennyiben meggyőződik, hogy Őfelsége szándéka az országban való maradásra komoly, és a környezete által táplált félelem a kisantant bevonulásától nem megalapozott. Mindenesetre Őfelsége utazása nem volt haszontalan a dinasztia és a legitimista eszme számára. Ezért ajánlom a kitartást, és hogy ne adja fel.

Délután három órakor Telekivel együtt a Hughes-hez hívtak. Horthy közölte, hogy bizonyos feltételek mellett kész a kormányzat átadására Őfelségének, azonban kiköti, hogy addig a gépezetet a kezében tartja. Teleki ekkor egy angol nyelvű sürgönyt adott le.

Boldog hangulatban hagytam el a Hughes-szobát, legalábbis nyitva láttam az utat a megoldásra. Eddigi becsületes, lojális magatartásom, amelyben Horthynak engedtem át a dicsőséget, hogy az országot ismét koronás királyának adja át, sikerülni látszott. Egyúttal büszke lehettem arra, hogy a hadsereg a világ legfegyelmezettebb hadseregének bizonyult.

Teleki a sürgönnyel azonnal Őfelségéhez ment. Őfelsége azonnal sürgönyöztetett Horthynak: Őfelsége köszöni Horthy lojális magatartását. Ennek a Hughes-sürgönynek a szövege a következő volt:

„Khuen-Héderváry grófnak100

Külügyminisztérium

A király kéri, keresselek meg Téged, hogy menj el a francia főmegbízotthoz,101 és azzal a kéréssel fordulj hozzá, titkárát titokban küldje Szombathelyre. A király egy üzenetet akar Briandnak102 küldeni. Kérek minden befutó híradást.

Teleki”

„A Kormányzó úrnak

Egy rövid tárgyalásból, amit folytatok: a király köszöni az Ön lojalitását. Az Ön lemondása esetén nem Józsefet kívánja Budapest katonai parancsnokának, hanem Lukachichot. A kiáltványt ma kívánja kiadni, és a csapatoknál az esküt letenni. Fél tizenkettő után megyek a Hughes-készülékhez.

Teleki”

Ezeknek a sürgönyöknek az elkészítésénél nem voltam jelen. József főherceg és Lukachich megemlítését súlyos hibának tartom, mert Budapesten azt hihették, hogy el akarják venni a hatalmat Horthytól. Ez azonban semmi esetre sem állt Őfelsége szándékában. Nem tudom, ki készítette a sürgönyöket, csak két nappal később szereztem tudomást József főherceg és Lukachich megemlítéséről.

Teleki Sigrayval folytatott beszélgetéseiből megállapítható volt, hogy Teleki azzal a gondolattal foglalkozik, mint mondotta, hogy rövid időre, ideiglenesen vállalja a miniszterelnökséget Őfelsége mellett.

Délután az alábbi tartalmú sürgöny érkezett:

„Hughes III. hó 29. este 7 óra.

Itt Magasházy. Ebben a pillanatban értesítettek, hogy Friedrich István három, minden gaztettre kész cimborájával három órakor autóval, fenyegető szándékkal Szombathelyre indult. Beszéltem a belügyminiszterrel. Letartóztatandók és visszaküldendők. Miután kérdéses, sikerül-e őket útközben elfogni, jó lenne Szombathely kijárataihoz őrséget állítani, akik végrehajtják a parancsot. Ellenállásra kell számítani. Esetleg hamis néven utaznak vagy útközben kiszállnak, és az utat vasúton vagy autóval folytatják. Szombathelyen mindenesetre nagy zűrzavart okoznának.

Megjegyzés: Tomcsányival103 [igazságügyminiszter volt akkor] beszélni és végrehajtani.

Teleki”

Ezt a Hughes-sürgönyt Magasházy Magyarország miniszterelnökének Teleki grófnak adta le. Jellemzi a miniszterelnök hatalmát Horthy környezetével szemben, amely odáig merészkedett, hogy Magasházy, a nagyhatalmú szárnysegéd közvetlenül a miniszterelnöknek adjon ki parancsokat. Jeleztem Telekinek, hogy az összes kijárat elfoglalása hamis rémhírekhez és magyarázatokhoz adna alapot. Teljességgel szükségtelennek tartom, hogy az addigi kifogástalan rendet és nyugalmat olyan riadalmat keltő intézkedésekkel zavarjuk meg, amelyekről nem tudom, milyen kellemetlenséggel járnak. Elkerülhetetlen lenne, hogy a felállított őrök és csendőrök minden embertől Friedrich után érdeklődjenek és ezáltal Friedrich személye érdemén felül előtérbe lenne állítva. Ezenfelül a mentelmi jog figyelmen kívül hagyásának híre is gyorsan elterjedne, nagy felháborodást váltana ki, és a kormánynak nagy kényelmetlenségeket okozna. Teleki ennek ellenére amellett állt ki, hogy az őrök felállításának előkészületeit tegyék meg. Később azonban eltekintett tényleges felállításuktól.

Eközben legnagyobb csodálkozásomra a következő sürgöny érkezett: „1921. március 28., délután négy óra.

A hadtestparancsnokok és vezérkari főnökségük személyes tájékoztatására. Őfelsége Károly király hamis információk alapján az itteni helyzetről, elhatározta, hogy Budapestre jön. Vasárnap délután megjelent a Kormányzó úr főméltóságánál. főméltóságának a helyzetről adott felvilágosításai (belső viszonyok, a kisantant felosztási terve) Őfelségét visszautazásra ösztönözték. Őfelsége vasárnap este visszatért Szombathelyre, ahol jelenleg is tartózkodik.

Az ország és a király életének érdekében a Kormányzó úr főméltósága nem tudja átadni államfői hatalmát. Esetleges, Szombathelyről vagy nem a Kormányzó által megnevezett helyről jövő parancsokat ezért nem lehet követni, hanem itt kell jelenteni. Lehár ezredes is hasonlóan tevékenykedik Szombathelyen.

Hadügyminisztérium

Nr. 10. 184. Präs. a 1921”

Utólag beszéltek nekem olyan tisztekről, akik ezen a kritikus napon Budapesten egy Hughes-sürgönyt mutogattak a következő szöveggel:

„főméltósága parancsát szó szerint követem.

Lehár”

Ez állítólag Horthy parancsára adott válaszom volt, hogy Őfelségét még az éjszaka vigyem a határra. Mivel egy ilyen táviratot sohasem adtam le Budapestre, csak hamisításról lehetett szó.

Este nyolc órakor aztán Budapestről egy sima „Nem.” jött. Horthy vonakodott attól, hogy három órakor adott ígéretét betartsa, és a kormányt átadja. Egyidejűleg jött a hír, hogy kedden korán reggel Bethlen és Andrássy megérkeznek Szombathelyre, és velük együtt jön Budapestről húsz detektív is.

Az államférfiak munkában

Március 29., kedd. Reggel hat órakor megkérdeztetem, mikor érkezik meg Bethlen és Andrássy vonata Szombathelyre. Legnagyobb csodálkozásomra közölték velem, hogy az állomásfőnökségnek ezen túlmenően semmilyen felvilágosítást nem szabad adnia. A vasúti vonalparancsnokságon keresztül tudtam meg, hogy a vonat hét órakor érkezik. Egyedül mentem, botommal a kezemben, teljesen fegyvertelenül az állomásra, hogy elhozzam az urakat. Meglepetésemre Andrássyval és Bethlennel Hegedűs altábornagy is kiszállt a kupéból. Az első pillanatban az őszinte öröm érzése töltött el, végül is csapataim korrektségének egyik katonai tanúját láttam, akinek magatartása ezekben a nehéz napokban számomra majdnem kétéves munkám, amit a tisztek és a katonák szellemének és belső értékének a felemeléséért folytattam, megkoronázásaként hatott.

Valamennyire azonban meghökkentem, amint a három magyar úr mögött négy kalandor figurát láttam feltűnni. A Prónay-terrorkülönítmény leghírhedtebb tagjait: Crouy századost, Rácz századost, Hefty főhadnagyot, és Rády századost, akiket még további gyanús alakok követtek.

Rády százados és Hefty főhadnagy, amikor a hadosztályommal Debrecenben voltam, a Tiszába fojtottak egy zsidót. Egy, a tettet véletlenül megfigyelő, egyébként teljesen vétlen katonát Rády és társai elfogtak, és a következő este szó szerint agyonütötték, hogy gaztettük tanújától megszabaduljanak. Miután a katonát már félholtra verték, a híd korlátján át a Tiszába dobták. A szerencsétlen azonban a pilléren maradt lógva, mire mindkét tiszt azon igyekezett, hogy a még félig élő embert a híd pilléréről a vízbe lökje. Ennél az eljárásnál Hefty főhadnagy kardjával még néhány halálos csapást és szúrást ejtett. A holttestet ezután a gyilkosok egy ladikban a Tisza egyik mélyebb helyére szállították, követ kötöttek rá, és a mélybe süllyesztették.

Ezeket a körülményeket már a Hegedűs altábornagy által elrendelt statáriális eljárásnál megállapítottuk. Ekkor az utászszázadnál is közbenjártam, mert a század legénysége Vásárosnaményban e tisztek eljárása miatt olyannyira felháborodott, hogy zendülés fenyegetett. A fő tanú, a szombathelyi utászszázad akkori parancsnoka, R. Kovács főhadnagy volt.

Hegedűs altábornagy is mesélt újólag erről az esetről, hogy ezeket a tiszteket, ahelyett hogy felakasztották volna, a hadügyminisztérium parancsára Budapestre kellett szállítani, ahol nem sokkal később szabadon engedték őket.

Amint Teleki miniszterelnöknek arról a „különleges védelemről”, amelyben az említett államférfiak Szombathelyre utaztak, tájékoztatást adtam, legnagyobb csodálkozásomra tudtam meg, hogy neki erről már volt tudomása. Elmondta nekem, hogy ő adta ezeknek a terrorlegényeknek a parancsot, hogy minden pillanatban az ő – azaz Teleki – rendelkezésére álljanak. Egyúttal kénytelenek voltak mindig ugyanabban a helyiségben tartózkodni. Teleki a megérkezett terrorlegényeket más detektívekkel is figyeltette! Tehát ezek a mindenre képes terrorszervezetek a miniszterelnök parancsait voltak kötelesek követni, annak tudtával és egyetértésével küldték őket a király székhelyéhez. Hogy más oldalról határozott parancsokat kaptak a király ellen, maradjon titokban. Mindenesetre a kormány védelme alatt álltak, úgyhogy nem tudtam letartóztatni őket. Ezért nem maradt más számomra, minthogy Őfelségét különösen szigorúan őrizzem. Jómagam sem éjjel sem nappal nem tágítottam királyom küszöbétől. A különvonattal ezenkívül húsz detektív érkezett Budapestről. – Az egész társaság rendkívüli módon meg volt lepődve, hogy nyugalmat és rendet találtak itt. Itt kell megemlíteni, hogy a lakosság részéről, beleértve a szociáldemokrata egyleteket is, hozzám fordultak, de Cziráky gróf főispánhoz és Sigray gróf főkormánybiztoshoz is. Nagygyűléseket akartak rendezni Őfelsége mellett. Kértük a közönséget, hogy ettől tekintsenek el. Főként azért, mert eléggé ismerem a budapesti apparátust, és ezért előre látható volt, hogy királyhű gyűlésekre ellendemonstrációval fognak válaszolni, melyre a személyi és a pénzügyi eszközök az ellenpártnak nagy mértékben rendelkezésére állnak. Miután az említett államférfiak a püspöki palotába érkeztek, tájékozódni kezdtek a helyzetről. Mindenekelőtt Andrássyhoz, a legitimista párt vezéralakjához fordultam, akinek Őfelségénél és a budapesti kormánynál élvezett tekintélyétől, befolyásától egyaránt nagyon sokat reméltem. Egyébként sem volt ismeretlen előttem, hogy Andrássy Horthy halálos ellenségének számít, mivel Horthy egyszer azt mondta Andrássyról, hogy legszívesebben fölakasztaná.

Sajnos Andrássy előre megfogalmazott véleménnyel jött Budapestről. Ismételten azt fogalmazta meg, hogy ha a király Budapesten maradt volna, az ügy már elrendeződött volna és Őfelségét az egész országban elismerték volna. Az ügy akkor csupán Horthytól függött, és a külpolitikai helyzet sem romlott volna sokat. Most Andrássy nem tud mást tenni, mint amennyire csak lehetséges, mindent kiharcolni a legitimizmus számára. Kizártnak tartotta, hogy Szombathelyről Horthyra hatni lehessen, mert környezetének kezében van, s ezért minden kísérlet kilátástalan.

Bethlenről az volt a benyomásom, hogy teljes mértékben Őfelsége ellen van. Az urak láthatóan összefogtak azért, hogy Őfelségét az ország azonnali elhagyására bírják. Pedig az elutazás után egy Andrássy által alkotott kiáltvány Őfelségének tisztes visszavonulást biztosított volna. Andrássy egészen beleszeretett abba a gondolatba, hogy egy híres formulát találjon, s a kiáltványt erőltette, és minden más megoldási lehetőséget elvetett. Teleki, aki tegnap még kész volt arra, hogy – mint mondotta – csak rövid időre Őfelsége miniszterelnöke legyen, a Bethlennel folytatott megbeszélés után mintha kicserélődött volna. Úgy fogalmazott nekem, hogy Őfelségét legszívesebben még ma erőszakkal a határra vinné. A Bethlen és Teleki közötti versengés egyértelműen megnyilvánult abban is, ahogyan kölcsönösen felülmúlták egymást az Őfelsége elleni ellenséges magatartásban.

Mielőtt Őfelsége fogadta volna a politikusokat, egy táviratot fogalmazott meg és küldött el Horthynak. A szövege a következő volt:

„Nem értem az Ön politikáját, vagy le kellett volna Budapesten a múltkor tartóztatnia, vagy alávetnie magát nekem. A háború elkerülése érdekében a következőt javaslom: kinevezem Önt királyi helytartónak és felesketem. Király maradok minden külsődleges királyi jelvénnyel, minden folyó ügyről értesítést kapok, és kedvező időben átveszem a kormányt.”

A sürgöny arra kívánta kényszeríteni Horthyt, hogy végre színt valljon. A választ Hunyady gróf később személyesen vitte Szombathelyre. Ez teljesen elutasítóan hangzott: Horthy semmilyen nyilvános esküt nem tesz le Őfelségének, egy titkos eskünek pedig nem lenne semmilyen értelme. Azt a következtetést vontam le, hogy Horthy még a szegedi ideje alatt nyilvánvalóan olyan kötelezettségeket vállalt, amelyek megoldására akkor már nem volt képes.

Számomra mindenekelőtt az volt a fontos, mit hozott a katonai képviselő Budapestről Őfelségének. Már az első megbeszélés Hegedűs altábornaggyal nem hagyott semmi kétséget számomra, a rá osztott szerepet illetően. Azzal kezdtem a beszélgetést, hogy kijelentettem: abszolút korrekt magatartásomat összhangba kívánom hozni a királyhoz való feltétlen hűségemmel. Ez Őfelsége feltétlenül korrekt magatartása miatt eddig sikerült is, mint ahogy az alárendelt parancsnokaimnál élvezett abszolút bizalmat a továbbiakban is szeretném megtartani. Mindezt úgy, hogy remélem túlélem a súlyos válságot, a hadsereg fegyelmét és tekintélyét megszilárdítom és megerősítem. Nagyon jól tudom, hogy Hegedűs a parancsot a parancsnokság átvételére a zsebében hordja. Nagyfokú becsületességem minden más esetben egy pillanatig sem engedné meg a parancsnokság megtartását. Most úgy hiszem, hogy Őfelségének, és csakis Őfelségének vagyok adósa, s addig beosztásomban maradok, amíg ez egyáltalán lehetséges, anélkül, hogy kötelességérzetemmel és lelkiismeretemmel konfliktusba kerüljek. Hegedűs altábornagy láthatóan zavarodottan ismerte el, hogy a leváltási parancs valóban a kezében van, azonban megígérte, hogy semmilyen módon nem avatkozik bele parancsnoki jogosítványaimba, és egyelőre csak arra korlátozza működését, hogy tájékozódjon és jelentéseket küldjön Budapestre.

A nap folyamán Őfelsége ismételten fogadta Telekit, Andrássyt, Bethlent, Hegedűs altábornagyot és Sigrayt. Azt a benyomást, amit az urak Őfelségéről nyertek, a legjobban egy Horthynak küldött Teleki-sürgönnyel lehet illusztrálni. Ebben Teleki azt mondja, hogy Őfelsége az eddig megemlített belső nehézségeket egyáltalán nem érti. Csak külső nyomásra lehetne Őfelségét az ország elhagyásának szükségességéről meggyőzni.

Ettől a pillanattól kezdődik a mind jobban erősödő hivatkozás a kisantant intervenciójára. Eddig ugyanis Budapestről anarchiával, József főherceggel, polgárháborúval, a magyar korona árfolyamának esésével, trónfosztással a nemzetgyűlésben fenyegetőztek, abban az esetben is, ha Horthy lemond a kormányzóságról, vagy főbelövi magát (egyáltalán nem gondolt komolyan erre). Ettől a pillanattól kezdve minden érvet ejtettek és napról napra erősödött a kisantant, sőt Ausztria beavatkozásának veszélye, amellyel szemben a magyar nemzeti hadsereget mind gyengébbnek, az ellenállásra képtelenebbnek és a háborúra felkészületlenebbnek ábrázolták.

Gratz külügyminiszter és Rakovszky beavatkozása

Március 30-án (szerdán) déltájban érkezett meg Gratz külügyminiszter. Nagyon csodálkozott azon, hogy a külső helyzetet olyan kedvezőtlenül ítélik meg. maga a helyzetet nem látta olyan kritikusnak, és úgy vélte, hogy lehet találni kiutat, amelynek értelmében Őfelsége az országban maradhatna. Többször felmerült az a megfontolás, hogy ha Őfelsége királyként nem is, magánemberként azonban az országban maradjon, amíg a helyzet nem teszi neki lehetővé a kormányzat átvételét, amint azt Őfelsége táviratában Horthynak javasolta. Általában azonban a különböző Hughes-sürgönyökből kivehető volt, hogy Budapest Őfelsége elutazását feltétlenül szükségesnek tekintette, és ezt minden eszközzel meg akarta gyorsítani. Szombathelyen viszont még mindig azzal számoltak, hogy Őfelsége az országban marad.

Gratz úgy vélte: a kisantant állítólagos ultimátuma valójában nem ultimátum, mivel nem jelezték, és nem is hozták nyilvánosságra a határidőt, és azt, hogy nem-teljesítése esetén mik lesznek a következmények. Egyszerűen csak azt követelik, hogy Őfelsége azonnal hagyja el az országot. Egyébként csak a jugoszlávok emeltek szót, és a többiek csak csatlakoztak ehhez. A nagyantant képviselőinek tiltakozása a korábban kapott instrukciókon nyugszik. Meg kell várni, mit tesz a nagyantant ezután.

Délután Horthy személyesen hív engem a Hughes-hez. A következő beszélgetésre kerül sor:

„– Itt Horthy. Ki utazott ma Budapestre?

– Itt Lehár. Teleki, Bethlen, Andrássy és a titkárok ma elutaztak. Gratz és Hegedűs itt maradt.

– Kérem adjon helyzetjelentést. Hol található Őfelsége? Hunyadi gróf megérkezett? Hoztak valamilyen döntést? Nem volt semmi, amit az antant nyugtalanságként tudna felfogni? [Horthynak, mint a gondolat szülőatyjának ez a nyugtalanság volt a kívánsága.] Prága [tárgyalt Bukaresttel és Belgráddal] egy utlimátum félét nyújtott át. [Nem volt igaz, a magyar kormány később maga cáfolta ezt.] Csapatösszevonásokat észleltek a határokon. [Nem igaz, lásd a vezérkari főnök helyzetjelentését, amit Horthynak is ismernie kellett.] Holnap összeül a parlament. Az összeomlás elkerülése érdekében, ha megérkezik a menlevél, azonnal szükséges az utazás. A válasz, hogy Őfelsége visszatérhet, szerencsére ma megérkezett. [De hogy milyen feltételek mellett, méltósága hallgatott róla.] Ausztria garantálja az áthaladást, az antantdiplomaták is készek a menleveleket kiállítani. [Hasonlítsuk össze Horthy eme megható gondoskodását tapintatlanságával, aminek kitette királyát a Budapesttől Szombathelyig tartó éjszakai úton]. Kérem válaszát.

– Szombathelyen teljesen normális állapotok uralkodnak. Semmi nyugtalanság. Hunyadi éppen megérkezett. Semmi sem történt, amit az antant nyugtalanságként foghatna fel. Őfelsége döntését Teleki viszi magával. Tartalma nem ismert. Amennyire tudom, Őfelsége számít főméltóságára, mint tisztre és admirálisra, aki egy sok százéves, dicsőséges hadsereg tradíciójában nőtt fel.

– Hol van jelenleg Őfelsége? Szombathelyen vagy Körmenden?

– Őfelsége a püspöki palotában maradt Szombathelyen.”

Hunyadi gróf ezen a napon érkezett meg, és megható volt találkozása Őfelségével. Egy írást hozott Horthytól Őfelségének, és nekem is mutatott egy levelet, amit Horthy Őfelségének írt. Ebben Horthy megígérte, amennyiben Őfelsége azonnal elhagyja az országot, gondját viseli udvartartása költségeinek, e vonatkozásban az utódállamokkal egy egyezményt fog kezdeményezni. E levél értelmében lényegében megvásárolták volna Őfelségétől az ország elhagyását. Mindez azonban Őfelségének olyan megbántást, lelki sérülést okozott volna, hogy Hunyadi egyáltalán nem mutatta meg neki a levelet. – Mindenesetre az a Budapestről származó híresztelés, mintha Őfelsége az úttal a gazdasági helyzetének valamiféle javítását célozta vagy akár elérte volna, teljességgel eltért a valóságtól.

A csütörtökről péntekre virradó éjszaka április elsején megérkezett Budapestről Rakovszky Lingauerrel. Rakovszky rendkívül heves volt, és arról világosított fel, hogy Budapest egyáltalán nem akarja a megkoronázott királyt semmilyen szempontból tekintetbe venni. Ha 10 000 [ti. Lehárnak] emberem lenne – mondta – akkor Őfelségének Szombathelyen kellene egy minisztériumot kineveznie. Össze kellene hívnia a régi nemzetgyűlést és felsőházat Szombathelyre. Itt létrehozni egy ellenkormányt, és Budapest ellen vonulni. Ha ezt nem teszi meg, akkor Őfelségének el kell hagynia az országot, mert Budapestről a legcsekélyebb megértés sem várható Szent István koronája és a megkoronázott király irányában.

Amint felvetettem, hogy Őfelsége csak akkor hagyja el az országot, ha karhatalommal kényszerítik rá, vagy az antant bajonettjei megjelennek a ház előtt, Rakovszky azt válaszolta: lenne még egy harmadik eset is. Az egész sajtót mozgásba fogják hozni, és az egész propagandaapparátust arra fogják használni, hogy a népnek megmutassák, milyen rendkívüli háborús veszélybe kerülne az ország Károly királlyal, és a népnek a háborús szörnyűség veszélyeit olyan elevenen fogják ábrázolni, hogy Őfelsége leghűségesebb hívei szembe fognak fordulni vele, és Őfelségének saját népe elől kell majd menekülnie

Rakovszky nyilvánvalóan ismeri embereit Budapesten.

Csütörtök este folyamán hosszú ideig párizsi és londoni követ, gróf Szécsen Miklós104 megérkezett Szombathelyre, és Őfelsége szolgálatára jelentkezett.

Horthy hadparancsa

31-én (csütörtökön) délután közzététel céljából egy hadparancsot adtak le a Hughes-készüléken. Tartalma a következő volt:

„Amikor Magyarország kormányzását átvettem, az volt a szilárd szándékom, hogy olyan sokáig maradjak a kormányzó posztján, amíg ezt az ország érdeke megköveteli. Harcunk létünkért és belső konszolidációnkért még nem fejeződött be. Egy erőszakos, hirtelen váltás a kormányzás területén a nemzet fennmaradását fenyegetné. Ezért a legutóbbi napok eseményeinek ellenére tartottam magamat döntésemhez, és hazám létérdekében kitartottam helyemen.

A nemzeti hadsereg ezekben a nehéz napokban elvárásainknak megfelelően egységesen és hűségesen megtartotta nekem tett esküjét. Szívem teljes melegével mondok köszönetet a vezetőknek, a tiszteknek, az altiszteknek és a katonáknak. Bizakodva nézek a jövőbe, mert a hadsereg kipróbált fegyelme, egysége, szelleme a legjobb fegyver arra, hogy hazánk a belső megerősödés útján feltartóztathatatlanul menjen tovább, a világ nemzetei között elfoglalja helyét, amit ezeréves múltjával és jelenével megszolgált.

Budapest, 1921. március 30.

Horthy”

Telekihez mentem, megmutattam neki a hadparancsot, és azt mondtam, hogy a hadseregnek ez a dicsérete személyem és csapataimnak nem megérdemelt megsértése. Úgy mutat be engem a nyilvánosság előtt, mintha valamilyen kísérletet tettem volna arra, hogy csapataimat inkorrekt magatartásra vegyem rá. Azt is szörnyűségnek tartom, hogy királyi katonáknak olyan éles módon nemcsak egyszerűen megparancsolja, hogy álljanak ellent saját koronás királyuknak, hanem formálisan erényt kovácsol ebből. Katonai és tiszti érzésem talán még kiegyezne azzal, hogy a haza érdekében királyunkat most nem szabad az utolsó csepp vérig védeni. Azonban csak akkor, ha az egész hadsereg ezt rettenetes balszerencsének és gyalázatnak tartja, reménykedhet ez a hadsereg abban, hogy a jövőben felléphet koronás királyáért. Ezt a hadparancsot szörnyűségnek tekintem, amely fölött a világtörténelem egyszer még ítélkezni fog.

Teleki nagyon figyelmesen és – többször – elolvasta a hadparancsot, és aztán azt mondta: a hadparancs nem csupán tapintatlanság, hanem nagy butaság. Hegedűs is nagyon megdöbbenten nyilatkozott a hadparancsról. Egy izgatott vita után, amelynek során Budapest nem túl jól vizsgázott, Teleki végül azt mondta nekem: „Mint magyar miniszterelnök, teljhatalmat kaptam, hogy itt parancsokat adjak és parancsokat visszavonjak. Megparancsolom, hogy ezt a hadparancsot ne hirdessék ki, a továbbiakról Budapesten intézkedem.”

Egyúttal magához vette a hadparancsot, s nyilvánvaló, hogy ezzel annak szövege Szombathelyen, illetőleg Őfelsége előtt sem vált ismertté. A hadparancs súlyosan megbántotta volna Őfelségét, aki egész idő alatt rendkívül korrekt magatartást tanúsított.

Jelentettem a hadügyminisztériumnak, hogy Teleki teljhatalma alapján megtiltotta a „hadparancs” kihirdetését, és a parancs szövegét magához vette. Két nappal később ismét utasítás érkezett a hadparancs kihirdetésére. Ekkor közöltem Hegedűs altábornaggyal, hogy olyan hadseregben, amelyiktől elvárják ezt a hadparancsot, nem fogok tovább szolgálni. A parancs kihirdetése miatt Teleki lemondott. A közzétételt Eckhardt Tibor sajtófőnök,105 Teleki hozzájárulása nélkül hajtotta végre.

Államférfiak a király előtt

Péntek, április elseje. Reggel hat órakor Őfelsége felébresztett engem. Hálóingben, s arra csak egy kabátot húzva hívatott ágyához. Körülbelül a következőket mondta: „Még mindig nem tudok hinni Horthy hűtlenségében. A Budapestről jött urak mindnyájan arról a nagy befolyásról beszélnek, amit környezete gyakorol Horthy magatartására. Minden audiencián, amit eddig adtam, az volt a benyomásom, hogy a belső zavargásoktól való félelem nagyobb, mint a kisantanttól való félelem. Romániával kapcsolatban egyáltalán nincsenek aggályaim. A nagyantant nem okoz gondot nekem. Ennek okait nem közölhetem Önnel, de a budapesti urak beszédeiből azt hámoztam ki, hogy Horthy néhány pozitív megnyilvánulásán túl most egy jóirányú fordulat várható. Még mindig hiszem, hogy Horthy súlyos harcban áll saját becsületével és lelkiismeretével. Segíteni szeretnék neki környezetével szemben, és ezért még egyszer küldök neki egy parancsot, hogy adja át a kormányzatot. Végül is ezt már megígérte. Nem csalódhatok benne olyan rettenetesen.

Vázoltam Őfelségének egy ilyen lépés hiábavalóságát. Szent István koronájának megszentelt viselője még egyszer nem teheti ki magát a visszautasításnak, annál is inkább, mert Horthy már az első alkalommal is elutasította, anélkül, hogy annyi fáradtságot vett volna magának, hogy felelős miniszterelnökét, minisztereit akárcsak megkérdezze. A miniszterelnök Teleki gróf Szombathelyen van, szeretne vele még egyszer a szándékairól beszélni. Felfogásom szerint az ügy nem oldható meg. (A király Horthy ellen.) Mivel Őfelsége kitartott kívánsága mellett, Sigray grófot hívtam segítségül, ő hozzám hasonlóan egy ilyen lépés teljes kilátástalanságát ecsetelte az általam felvetett érvekkel. Őfelsége végül úgy döntött, hogy eltekint a Horthynak szóló közvetlen parancstól, és folytatja a tárgyalásokat a kormányzó képviselőivel.

Péntek délután Teleki és a többiek közlik, hogy szombaton elutaznak. Őfelsége elé teszik az Andrássy által megfogalmazott kiáltványt. Arról, hogy milyen jogilag érvényes formában hozzák ezt nyilvánosságra, nem jutottak egyezségre. Mindenesetre Őfelségét úgy állították be, hogy a királyi méltóság folyamatosságát Magyarországon jogilag is nyilvánosan elismerik, ezzel az eckhardt-i levél különböző értelmezéseit egyszer s mindenkorra elintézik. Őfelsége úgy döntött, hogy miután az urakat egyenként meghallgatta, Gratz röviden foglalja össze a résztvevő urak felfogását.

Szombat, április 2-a. Őfelsége délelőtt tíz órára együttes audienciát hirdetett meg a következő uraknak: Teleki, Bethlen, Gratz, Andrássy, Sigray, Rakovszky. Az audiencia nagyon rövid volt. Őfelsége az alábbi döntését ismertette az urakkal, amit saját maga, magyarul fogalmazott meg:

„Uraim!

Sok értekezlet és audiencia után megváltoztathatatlan akaratom, amelyről nem szándékozom további eszmecserét folytatni:

1. Addig maradok Magyarországon, amíg magam nem látom, hogy itt-tartózkodásom háborút jelent.

2. Belpolitikai nehézségek miatt nem utazom el.

3. A kiáltvány jó, mégis egy kis korrekciót kívánok tenni.

Nagyjából és egészében jóváhagyom.

A kiáltványt csak azután írom alá, ha elutazom.

Elutazásom előtt nem szabad nyilvánosságra hozni. Ha a kormány vagy egy ellenkormány ezt korábban nyilvánosságra hozná, egy minisztert neveznék ki abból a célból, hogy ellenkiáltványt adjon ki.”

Teleki, Bethlen, Rakovszky és Andrássy délben elhagyták Szombathelyt.

Hogyan próbálták a királyt megfélemlíteni?

Április 2-án délután találkoztam Károlyi József gróffal,106 a legitimista párt vezetőjével. Egy valóban nyílt eszmecserére került sor. Őfelsége már szombaton délelőtt betegnek érezte magát. Két orvost hívattunk hozzá, akik 38,2 fokos lázat állapítottak meg nála. Nagyon erősen köhögött, egyébként azonban barátságos és bizakodással teli volt.

Vasárnap, április 3. Gratz több mint egy órás megbeszélésre kéretett. Őt Őfelsége valóban hűséges hívének ismertem meg. Nem hisz a fellángoló külső veszélyben.

Megmutattam neki a „helyzetértékeléseket”, amelyek kivonatok a vezérkarhoz naponta befutó hírszerzői jelentésekből. Ezeket a nyilvántartási iroda (Stojakovits ezredes107 ) készíti és hitelesíti. Bizonyára megfelelnek a valós helyzetnek. Budapesten egészen elfelejtkeztek róla, és így a szokott napi szolgálati úton eredeti formájukban kerülnek a kezembe. Saját parancsnoki körzetemben található a cseh, a jugoszláv és az osztrák határ. A kisantant ott állomásozó csapatainak minden változásáról legkésőbb tizenkét órán belül tudomást szerzek. Hírszerző irodám főnöke, Bauer vk. százados108 becsületszavát adta, hogy eddig egyik szomszédos ország helyzetében sem történt változás. Csak az osztrákok állomásoztatnak néhány csendőrrel többet a határon. A budapesti vezérkari főnök helyzetértékelései nyomatékosan jelzik: eddig semmiféle, a szokottól eltérő intézkedések nem tapasztalhatók a kisantant részéről.

Szenvedélyes szavakkal ecsetelem Gratznak, milyen nehéz helyzetben van Őfelsége, mivel semmilyen felelős tanácsadó nem áll rendelkezésére. Őfelségének felhívják a figyelmét, az alkotmányos formák betartására, azonban minden lehetőséget elvesznek tőle, hogy döntéseit alkotmányos formában hozza meg. Felfogásom közel állt Gratzéhoz abban, hogy olyan elhatározás szülessék, mely szerint Őfelsége követeli: kinevezhessen és feleskethessen egy minisztériumot. Amennyiben ez a minisztérium javasolná, hogy a haza érdekében hagyja el az országot, akkor Őfelsége bizonyára egyet fog ezzel érteni. Ez esetben a formát meg lehetne őrizni, így azonban úgy járnak el Őfelségével, mint egy hírhedett kalandorral, s nem mint koronás királyukkal.

Gratz teljesen igazat adott nekem, és nagyon keserűen fogalmazott arról a formáról, amellyel felléptek a királlyal szemben, és egy, az én javaslatomnak megfelelő, alternatív tervezetet készített. Azt is javasoltam Gratznak, hogy azonnal Budapestre utazok, és ismertetem Horthyval a valóságos helyzetet, valamint kísérletet teszek az ügy rendbehozatalára, hogy Őfelségének legalább a királyi visszavonulást biztosítsam. Gratz azonban sürgetően arra kért, egy pillanatra se távozzak Őfelsége mellől, mert az ellentábort mindenre képesnek tartja. Erőszak alkalmazásától sem riadnának vissza Őfelsége ellen, ha nem tartanának az én fegyveres ellenállásomtól. Az is tény volt, amint azt Keresztes, a vezérkar ezredese, a Honvédelmi Minisztérium elnöki irodájáról később elmondta, hogy húsz budapesti terrortiszt azzal a megbízással tartózkodik Szombathelyen, hogy Őfelségét bármilyen módon az elutazásra kényszerítsék.

Délelőtt Hegedűs altábornaggyal együtt a Hughes-távírókészülékhez hívtak. Belitska altábornagytól,109 hadügyminisztertől azt a parancsot kaptuk, hassunk a királyra, hogy azonnal elutazzék. Különben a kisantant az elkövetkező órákban három oldalról be fog nyomulni!

Azért is szükséges lenne, hogy Őfelsége azonnal elutazzon, mert különben azonnal ki kellene adni a parancsokat, ugyanis a kisantant csapatok bevonulásakor az érintett helységeket és városokat ellenállás nélkül át kell adni, és a megfelelő módozatokban meg kell velük egyezni.

Azonnal közöltem Hegedűs altábornaggyal, hogy bár Őfelségének az elutazási parancsról jelentést fogok tenni, azonban mint becsületes ember nem teszek hozzá saját véleményként semmi olyat, ami homlokegyenest ellentmond saját meggyőződésemnek. Egyszerűen nem hiszek abban, hogy a kisantant egyik állama előzetes mozgósítás és felvonulás stb. nélkül közvetlenül ellenünk tudna támadni. Mivel katonailag nem vagyok dilettáns, nem hiszem, hogy 24 órán belül háborús veszély lépne fel. Amennyiben valóban komoly előkészületeket tennének, még mindig lesz elég idő arról határozni, maradjon-e Őfelsége vagy sem. Ebben a kérdésben nekem a helyzet még nem tűnik elég érettnek.

A délelőtt folyamán megérkezett a kormányzó rendkívüli és meghatalmazott követe, Kánya méltóságos úr,110 első titkár – főnök a Külügyminisztériumban. Azonnal éles és nyers hangnemben kezdte, úgy hogy Mikes püspök, aki egész idő alatt példamutató, bőkezű vendéglátónak és gavallérnak bizonyult, úgy felháborodott a királlyal szembeni modortalanságon, hogy egyedül Kányát nem hívta meg ebédre.

Kánya egy Reuter-sürgönyt mutatott fel Őfelségének, mely szerint Olaszország, és mind a három kisantant állam ultimátumot készített. Az elutazás után a magyar hírügynökség cáfolta ezt a sürgönyt, és nyomatékosan megállapította, hogy sem Horthy, sem a kormány nem kapott egy ultimátumot sem.

Azután Károlyi Mihállyal,111 a Magyar Köztársaság korábbi elnökével fenyegetőztek, aki állítólag Pécsett tartózkodik.

A jugoszláv hadsereg éppen előrenyomulásban van. Mögöttük megy Károlyi Linderrel, és ismét létrehozza a kommunizmust. Őfelsége tehát bűnös azért, ha Magyarországon másodszor is kitör a kommunizmus. Szeged mellett is jugoszláv lövegek vonulnak fel, és minden pillanatban megkezdődhet az ágyúzás.

Véletlenül Alexay repülőszázados,112 aki április 2-án még Szegeden volt, április 5-én meglátogatott engem. Közölte velem, hogy a szegedi körlet vezérkari főnöke, Shvoy ezredes113 április 2-án nyomatékosan hangsúlyozta, hogy eddig semmiféle jelét nem tapasztalták a jugoszlávok valamilyen mozgásának vagy ellenséges szándékának, és teljesen kizártnak tartja, hogy azok bármire is vállalkoznának.

Még egy Hughes-sürgöny érkezett Röder ezredestől,114 a vezérkari főnökség hadműveleti irodájának vezetőjétől: „A jugoszlávok gépfegyverekkel erősítik határőrségüket.” Hiába mutattam rá, hogy ez egy defenzív intézkedés, és a legjobb bizonyíték arra, hogy a jugoszlávok félnek, és egyáltalán nem gondolnak támadásra. A továbbiakban: „Az eszéki hadosztályt egy lovassági törzzsel [egy regiment vagy egy század lehetett és egy egészen jelentéktelen jelentés] megerősítették.” A jelentést tartalmatlannak és laikusnak találtam. Végül: „Cseh repülők várhatók minden pillanatban Budapest fölött, a légibombázás minden percben megkezdődhet.” Ilyen és hasonló eszközökkel próbálták Őfelségét megfélemlíteni és elutazásra kényszeríteni.

Budapest azt kívánja, királyomat búcsú nélkül hagyjam el

Kánya Hegedűs altábornaggyal is találkozott és állítólag ezen a megbeszélésen megállapította, hogy Őfelsége azonnali elutazásának fő akadálya én vagyok. Ebben az értelemben értesítette Budapestet.

Délután a Hughes-hez hívtak. Éppen ott találtam Hegedűs altábornagyot, aki Belitskával váltott sürgönyt. Hegedűs mutatott nekem egy sürgönyt, amelynek értelmében azt a parancsot kaptam, hogy autóval azonnal Budapestre utazzak. Hogy Őfelsége ne gördítsen akadályt elutazásom elé, arról előzetesen nem lehet őt értesíteni. Hegedűs altábornagy ideiglenesen átveszi a körletparancsnokságot. Most lehullott a lepel.

Szárazon mondtam Hegedűsnek, hogy Őfelségét nem hagyom el, és beteget jelentek. Amint Hegedűs ezt közölte a hadügyminisztériummal, azt a parancsot kapta, hogy minden további érintkezést köztem és Őfelsége között akadályozzon meg.

Ezt már előre láttam, s ezért azonnal eltávoztam, autóba szálltam, és a püspökvárba utaztam, azzal az elhatározott szándékkal, hogy teljesen Őfelsége szolgálatába álljak, és ne tágítsak tőle, jöjjön, aminek jönnie kell.

Hegedűs altábornagy első parancsa az volt, hogy alárendeltjeimet minden velem való szolgálati érintkezéstől eltiltotta. Amint a hír elterjedt, a parancsnoksági területemről fiatal tiszt jött hozzám. Több tiszt nevében kinyilvánította, hogy feltétel nélkül rendelkezésemre állnak, s készek lennének arra, hogy parancsomra a Prónay-emberek mintájára eltakarítsuk ellenségeinket az útból. Természetesen a legkomolyabb szavakkal utasítottam el e fiatal fanatikus tervét. Az ember törvényes királyáért magát elpusztíthatja, de soha sem szabad gyilkolni és brutális tetteket elkövetni. Ez csak a bitorlók fegyvere marad, amely előbb vagy utóbb azok ellen fordul, akik őket gátlástalanul felhasználják és működésüket engedélyezik.

Őfelsége döntése

Április 3-án este egy hosszú megbeszélésem volt Gratzcal, Boroviczéhnyvel115 és Hunyadival. Felvetették, miért én vagyok az egyedüli a hadseregből, aki nem akar hinni a közvetlen háborús veszélyben, és Őfelségét az országban akarja tartani. Ellentmondottam: nem vagyok hajthatatlan, azonban eddig még senkinek sem sikerült szakkatonai nézetemet megingatni. Mivel Őfelségének nem volt felelős tanácsadója, sajnos mindnyájan felelőtlenek voltunk, s mivel mindent bebeszéltek Őfelségének, hogy engedjen, Őfelségének szüksége van egy ellensúlyra. Ezt a szerepet annál is inkább örömmel vállalom, mert szent és szilárd meggyőződésem, hogy az ellenállás nem a kisantantban és a Budapestről rendelt tiltakozásokban keresendő, hanem Budapest külön céljaiban és törekvéseiben.

Akkori tanácskozásunk részemről semmilyen elhatározáshoz nem vezetett, de egyedül maradtam azon véleményemmel is, hogy tegyünk még egy kísérletet, hogy Őfelségének alkotmányos úton váljék lehetővé a kormány átadása. Az Őfelsége elé tett két alternatíva közül egyszer csak Hunyadi is az én javaslatom – vagyis a király körüli minisztérium kinevezésének követelése – ellen fordult. Attól tartott, hogy az ügy úgy kerülne a nemzetgyűlés elé, hogy az a Habsburgok trónfosztásával fejeződne be. Ha Horthy nem hajlandó az akcióval párhozamosan a nemzetgyűlés feloszlatására, a veszély bizonyára fennáll. Most, miután a nemzetgyűlés szóba került, és a képviselőket az állítólagosan nagyfokú háborús veszéllyel megijesztették, s talán továbbra is Őfelsége ellen nyilatkoztak, bizonyára elmúlt a kedvező időpont. Mindazonáltal véleményem szerint mégis meg kellett volna próbálni.

Őfelsége azonban javaslatommal szemben döntött, a kiáltvány mellett. Döntése az alábbi, a budapesti kormánynak szánt írásos nyilatkozaton nyugodott: „Tekintettel a hírekre, amelyeket a magyar kormány a külpolitikai helyzetről tudomásomra hozott, kész vagyok a Svájcba való visszatérésre, ha a magyar kormány kötelezi magát, hogy a mellékelt királyi nyilatkozatot a kormány útján a nyilvánosság számára alkalmas formában közli, és ha visszautazásomat teljes biztonságban, és minden személyemet megillető tisztelet megtartásával, a korábbiakhoz hasonló tartózkodásomat a svájci területen az annak megfelelő feltételekkel garantálják.

Visszautazásom akkor kezdem meg, amint betegségemből felgyógyultam.”

A továbbiakban Őfelsége kiáltványát nyilvánosságra kellett volna hozni. A budapesti kormány kötelezte magát, hogy a kiáltványt nyilvánosságra hozza, gondoskodik a visszaút biztosításáról, és minden felmerülő nehézséget kiküszöböl.

Ezen a napon az angol orvos, Fitz Williams jelentéseket adott nekem Schager bárótól, Bécsből. Az angol követ, Lindley116 nyilatkozott bennük arról, hogy a nagyantant nem sokat törődött a magyarországi eseményekkel. A cseh követ egy megnyilvánulásából az volt kivehető, hogy a csehek egyáltalán nem gondoltak a konfliktusba való aktív beavatkozásra. Egy sürgöny is volt köztük: „Az üzlettől semmi esetre sem visszalépni, de a megbízót nem megnevezni.” –stb., stb. Az enyhülés azonban már megkezdődött.

Hétfő, április 4. Gratz a megfogalmazott kiáltvánnyal és Őfelsége aláírásával elutazási szándékáról visszatért Budapestre.

Őfelsége elszánt volt. A következőt mondta még:

„Átlátok az egész szemfényvesztésen. Azonban ha Budapestről a kisantantot formálisan is felkérik a támadásra és kinyilvánítják, hogy semmilyen ellenállást nem tudunk tanúsítani, akkor a támadásnak be kell következni, és nekem engednem kell.” Aztán Őfelsége ingadozni látszott. „Ha mégis megtévesztettek, a veszély egyáltalán nem létezik. Akkor mégsem kell elutaznom. Hiszen Önök tanácsolták az aláírást.”

gy válaszoltam: „Nem, Őfelség. Még nem találom alkalmasnak az időt egy ilyen nagyerejű döntés meghozatalára. Miután azonban Őfelsége aláírta, nem marad más hátra, mint az elutazás.”

„Önnek igaza van, következetesnek kell maradnom.” Őfelsége olyan nyugalommal és belső méltósággal mondta ezt, hogy csodáltam az önuralmát.

A búcsú

Április 5., kedd. Korán reggel két svájci érkezett, a Zürich–Bécs útvonalat repülővel tették meg, aztán Szombathelyig vonattal jöttek. Azonos tartalmú sürgönyöket hoztak Őfelségének: „Kitartani, nem elhagyni az országot, teljes támogatás megígérve. A megbízót azonban nem szabad megnevezni.” Ismét ugyanaz a tartalom, azonban semmi dokumentum, semmi támpont, amelynek alapján a helyzeten változtatni lehetett volna.

Reméltem, hogy díszszázadot állítanak fel Őfelségének, amit kétségtelenül megérdemel. Hegedűsnek azonban nem volt bátorsága, hogy az erre vonatkozó parancsomat saját felelősségére jóváhagyja, hanem rákérdezett a Honvédelmi Minisztériumban, amely természetesen nemet mondott.

Még volt egy hosszú búcsúaudienciám. Őfelsége inkább csak a jövőről beszélt. Most sem ejtett egy keserű szót sem senkiről. Azonban úgy vettem ki, hogy már senkivel kapcsolatban sem táplál illúziókat. Délelőtt 10 óra 15 perckor még egyszer fogadott. Mindkettőnk szemében könnyek voltak. Aztán jött az utazás az állomásra.

Sigray Fehringig kísérte Őfelségét. Nekem megtiltották, hogy részt vegyek az állomásig vivő kíséretben. Ezt a kicsinyes lépést jótettnek fogtam fel. Egyedül maradtam a püspöki palotában. A búcsú részleteit a „Vasvármegye” az igazsághoz hűen ábrázolta! A többi magyar újságnak megtiltották, hogy írjon róla! A király restaurációs kísérlete meghiúsult.

Egy említésre méltó esetről még írnom kell: a katonai Mária Terézia Rend archívumának iratai szerint Horthy nem sokkal Károly császár és király elutazása után írásban közölte a Rend nyilvántartásával, hogy Őfelsége a Mária Terézia Rend nagykeresztjét adományozta neki. Horthy igazolásért folyamodott, miután a királyt éppen akkor űzte ki az országból. Azonnal rákérdeztek Őfelségénél, aki határozott választ adott, hogy a Rend nagykeresztjét soha nem adományozta Horthynak.

Károly király húsvéti látogatásának közvetlen következményei

Őfelsége elutazása után helyzetem a következőképpen volt jellemezhető: Belitska hadügyminiszter távirata azt kívánta, hogy Őfelségét a legnagyobb szorultság pillanataiban elhagyjam, anélkül, hogy jelentkezzem nála, vagy elbúcsúzzam tőle, tehát hitszegést kövessek el legfőbb hadurammal szemben. Ez Őfelsége valóságos kiszolgáltatása az antantnak, mivel Őfelsége magyar állampolgár volt, teljességgel megengedhetetlen, ezen túlmenően bűncselekmény a koronás király megszentelt személye ellen. Egyik dologban sem szerettem volna részt venni. Végül a Horthy által kiadott hadparancs érkezett meg, amelyben nyomatékosan felszólították a hadsereget, a neki (Horthynak) tett esküt Őfelségével szembeni érvényesítésére.

Ezzel nyomatékosan megállapították, hogy Horthy a neki tett esküt Őfelsége ellen is fel kívánja használni, és azt megengedhetőnek és lehetségesnek tartja. Ez ellentétben állt azokkal a biztosítékokkal, amelyeket annak idején Debrecenben kaptam, mielőtt késznek mutatkoztam, hogy az esküt Horthyra letegyem. Ellentétben állott azzal az ígérettel, hogy ezt az esküt sohasem fogják Őfelsége ellen felhasználni, ellenkezőleg éppen Őfelsége érdekében fogják igénybe venni.

Teleki levonta a következtetéseket és lemondott. Nem csináltam titkot abból, hogy meghazudtolva éreztem magam, ugyanis a Horthyra tett esküt hamis ígéretekkel csalták ki belőlem. Elküldtem lemondásomat. A királyi magyar hadsereg volt a hazám, egy Horthy-hadseregben nem volt számomra hely. Miután beteget jelentettem, Hegedűs altábornagy megtiltotta, hogy bármilyen parancsot vagy nyilatkozatot elfogadjanak tőlem. Hiszen mint maga mondta, már régóta a zsebében volt a meghatalmazás. Így nem tudtam elbúcsúzni a parancsnokságom alatt álló tisztektől és katonáktól, a hadseregtől, amelyet a szétesés pillanatában – mivel a pánik és a kétségbeesés a rend minden kötését szétrombolta –, hogy úgy mondjam, a semmiből hoztam létre. Ezekkel a csapatokkal egész Magyarországot pacifikáltam és rendbehoztam. Ezekkel a csapatokkal, ezekkel az egységekkel kezdődött meg újra – elsőként Magyarországon – a béke helyreállítása, amelynek zászlóaljai, ütegei és lovasszázadai minden fenntartás nélkül az összes fegyvernem és szakágazat legjobban kiképzett csapataiként voltak elismerve, s amelyeknek emléke a felülről támogatott pogromok, a terror és zsarolások idején ragyogó és tiszta maradt. A régi hadsereg, a tiszti becsület, a lovagiasság és az önzetlenség tradícióját ezekben a parancsnokságom alatt álló csapatokban ismét felélesztettük, ápoltuk és újra magasan tartottuk. Minden hozzám beosztott munkatársamnak – sok, valóban önzetlen és a legkomolyabb hazaszeretetből dolgozó jó magyar ember volt köztük – és minden egyes katonának e helyütt a köszönet szavát kell mondani. Egy későbbi jobb haza nem fogja nekik ezt elfelejteni.

A szombathelyi polgári lakosság ünneplést tartott lakóházam előtt. Egy munkásénekkar néhány dalt énekelt és egy munkásvezető a Magyarországra oly jellemző, ékesszóló módon fejezte ki a munkások köszönetét azért, hogy az ellenforradalom legnehezebb napjaiban a jogrendet a bosszú érzése fölé helyeztem.

Az utolsó beszélgetés Horthyval

Budapestre utaztam, hogy politikai barátaimmal megbeszéljem a kialakult helyzetet. Amikor este visszatértem a szállóba, egy szolgálati parancsot találtam, hogy a következő napon kihallgatáson jelenjek meg Horthynál.

Jelentkezésem után Horthy azonnal átvette a szót. Miután leültünk, hosszabb beszédet tartott Őfelségével szemben tanúsított húsvéti magatartásának igazolására. Eközben elismerte korrekt viselkedésemet. Őfelségét meggondolatlannak, gyenge jelleműnek nevezte, egyáltalán lebecsülően és lekicsinylően beszélt a királyról – a Károlyról, ahogy őt következetesen hívta – olyan hangnemben, ahogyan alacsonyabb rendű kollégáról vagy egyenrangúról beszél valaki. „Feleségem”117 nagyon jóban volt a Zitával mondta. Röviden úgy állította be helyzetét, mintha egyenrangú lenne Őfelségével. Annak az okait, hogy miért küldte Őfelségét vissza Szombathelyre, abban a reményében jelölte meg, miszerint Őfelsége látván, Magyarországon „nem megy a dolog”, Bécsben próbálja meg szerencséjét. „Talán ott jobban fogadták volna, mint én” – vélekedett ironikusan.

Az antant ellenállását illetően barátjára, az angol Hohlerre118 hivatkozott, aki durva kifejezésekkel mondta el, hogy az antant nem fogja Őfelségét Magyarországon eltűrni. Fájdalmat csak a király kijelentése okozott neki, azzal hogy a tiszti becsületére apellált. Őfelsége nem vonhatja kétségbe, hogy ő legitimista. „Az utcán minden ember az arcomba köphet, ha nem vagyok legitimista, mégis én fogom azt az időpontot meghatározni, amikor Őfelsége kormányra léphet.” Gondoskodásból tette, hogy Őfelsége további közlekedése Svájcban a legszigorúbb őrizet alatt történjék és „aki még egyszer engedélyem nélkül Svájcba megy, az lógni fog, mielőtt a vonatba száll”.

Végre szóhoz jutok én is. Elhatároztam magamban, hogy nem rejtem véka alá a véleményemet. Amikor Horthynak előadtam: Őfelsége mennyire hangsúlyozta azt, hogy József főherceg kivételével minden tisztjét eskü köti hozzá, Horthy lekicsinylően jegyezte meg: „Egy borzasztóan naiv ember!” – Meglehet, hogy Őfelsége felfogása, hogy az eskü több mint pusztán formalitás, három forradalom után elavult, igen naiv volt. Azonban a merev ragaszkodás az „Isten a tanúm” a felkiltshoz Károly királynál egy olyan mély belső vallásosságot takart, s a legbelsőbb lelki nagyság és változatlan életfelfogás következménye volt, hogy mindig újra abból nyert erőt. A király úgy vélekedett a – minden körülmények között megtartandó – királyi esküjéről, ahogyan más ember is gondolkodik az esküről, s azt nem csak szavakban tartja meg. Hogy itt a magára Istenre visszavezethető jog a machiavellizmussal és egy csak a saját hasznára gondoló korszakkal szemben áll, akkor nem jutott el teljesen a tudatomig.

Milyen ellentmondásban állt Horthy cinikus szava, „a naiv” Károly királyi szavaival! Őfelsége – a legszörnyűbb csalódás pillanataiban – utolsó admirálisáról a következőképpen nyilatkozott: „Talán valóban hiszi, hogy ezáltal valóban megmenti Magyarországot.” Valódi kereszténység, mindent megbocsátó és mindenre még megoldást kereső. Ellentétben a minden tekintélyt szétverő forradalmi szellemmel. Az Isten által adott világrend képviselője szemben áll a forradalom lelkiismeretlen haszonélvezőjével – igen, haszonélvezőjével!

Emlékeztettem Horthyt kamarási esküjére119 is, és arra a szóra, amit Őfelségének adott, miután az altábornagy saját javaslatára a parancsot megkapta és végrehajtotta, azaz az osztrák–magyar flottát átadta a jugoszlávoknak.120 Az átadás után Horthy Őfelségéhez ment, és szavát adta, hogy Őfelségét Magyarországon ismét trónra fogja emelni. Horthy most kénytelen volt ezt az emléket megerősíteni nekem.

Őfelsége most joggal hiheti azt – folytattam tovább –, hogy Horthy eskü- és szószegő.

Horthy erre nem tudott mit mondani, láthatóan megzavarodott, és egyértelmű célzatossággal Gömbösre (ő volt legmérvadóbb tanácsadója) és Nagyatádi-Szabóra (a kisgazdapárt kálvinista vezetője és miniszter) utalva a kényszerhelyzetre hivatkozott, amelybe került. Azt vetettem ellene, hogy hadosztályom rendelkezésére állt volna, hogy kiszabadítsa a belső kényszerhelyzetből, ha ezt maga is akarta volna.

Ekkor Horthy másra terelte a szót, és megkérdezte, mit kívánok csinálni a jövőben. Azt válaszoltam, hogy addig amíg a hadparancs érvényben van, nem kívánok tovább szolgálni. Emlékeztettem fenntartásomra az eskü letételekor és a biztosítékra, amit megkaptam, hogy ezt az esküt Őfelsége ellen soha nem fogják igénybe venni. Horthynak ez a kijelentés – amit ő maga provokált – nagyon kínos volt.

Azóta nem láttam őt. Bár a miniszterelnök, Bethlen gróf és minden barátom próbáltak rábeszélni leszerelési kérelmem visszavonására, szilárdan kitartottam mellette. A királyt nem hívtam húsvétra, semmilyen sejtésem nem volt előtte elképzeléséről, de lépésének következményeit, mint hűséges vazallusa viselem – az önpusztításig.

III. A magyar főhercegek

Abban az időben nagyszámú hatalmi törekvés és gyakran egymást keresztező politikai terv volt jelen. Kétségtelenül egyes győztes és utódállamok is benne voltak a játékban. Ezek közül csak az egymáshoz két legközelebb esőt említem meg, amelyek talán a húsvéti és az októberi eseményekben is szerepet játszottak.

József főherceg állítólagos aspirációiról még más kortársak is fognak tudósítani.121 Annyival azonban tartozunk az igazságnak, amint azt később nyomatékosan és kifogástalanul megállapítottam, hogy József főherceg korabeli dicsérete a köztársaságról Károly császár és király tudtával és egyetértésével történt. József főherceg nekem, aki mindig hangsúlyoztam szigorúan legitimista érzületemet, és ismert volt rólam, hogy ezzel kapcsolatban semmilyen engedményt nem teszek, számos megbeszélésen mindig különösen kiemelte hűségét Őfelségéhez, a királyhoz. Még egy beszélgetésre emlékszem, amelyben József főherceg a Mária Terézia Rend parancsnoki keresztjéhez nyúlt, s ezeket a szavakat mondta: „Ez a kereszt, amit királyunk adományozott nekem, kezeskedik arról Önöknek, hogy hűséges maradok hozzá.”

Horthy őszintén gyűlölte József főherceget. Erre tudnék bizonyítékokat is felhozni. Ezt írhatnám József főhercegnek a forradalomban tanúsított opportunizmusáról is, hogy aktivitása ellenére teljesen mellékszereplővé vált, amit csodálatra méltó önmegtagadással játszott, s amit éppen ezért vettem rossznéven tőle, mert ezzel az uralkodó család fényének és tekintélyének végtelenül nagy károkat okozott. Egy Habsburg, mint „kíséret” az én szememben a legjobb esetben a forradalom haszonélvezője és eljátszotta azt a jogot, hogy a detronizált uralkodócsaládhoz számítsa magát. Vagy – vagy. József főherceg minden lehetőséget nyitva akart hagyni, s a forradalom alatt és a király nélküli időben tett lépéseit és tetteit erre vezetem vissza. Egy ideig szeme előtt az a megoldás lebegett, hogy ő maga legyen Magyarország királya, amiért Károly császárnak és királynak cserébe egyfajta a dunai államok fölötti császárságot ígért meg. Ebben az értelemben akart engem egy ideig meggyőzni akkori bizalmi embere, Lukachich altábornagy, anélkül, hogy a célok világosan kivehetők lettek volna. Csernoch bíboros, hercegprímás levele Őfelségének is kétségtelenül jelzi József főherceg hasonló törekvéseit.

József főherceg tábora egyébként számban és tekintélyben nagyon erősen és folyamatosan változott, a mindenkori előnyök kihasználása érdekében. 1921 elején József lényegében elveszítette egyre csökkenő súlyú híveinek seregét. Beszéltek vitathatatlan bátorságáról a háborúban, de összerándul a váll a forradalom alatti magatartásától. Nem voltam tájékozott régenssége kudarcának okairól az ellenforradalom kezdetén, csak azt láttam, hogy láthatóan a Horthy-rezsimhez csatlakozott és egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy minden lehetőséget elkerül, hogy Károly királyról állást foglaljon. Fia, József Ferenc,122 a húsvéti események után meglátogatott még Szombathelyen, és valóban jól értesült, iskolázott ember benyomását keltette. 1921-ben azonban nem mutatott többet. Kétségtelenül maga Horthy volt az, aki irigykedve József főherceg családjának nemzeti jellegére, ellensúlyt keresett, és ezt Albrecht főherceg családjában találta meg, Frigyes főherceg123 és „békemilliomos” fiában.

A főherceget 1917-ben, Bukovinában ismertem meg. Szerény fiatalember, kíváncsi és törekvő. Már akkor feltűnt, hogy udvarmesterével, Prónay gróffal124 csak magyarul beszélt. 1920-ban ismételten találkoztam vele Budapesten. Mind gyakrabban nevezték a társaságban trónkövetelőnek. Sokszor megfordult Horthy házában, a hatalmas, feltörekvő Gömbös bizalmi emberének számított, gyakran látták Prónay és Héjjas körében is. Frigyes főherceg örökségének mesés gazdagságáról szorgalmasan terjesztették a legendákat. Albrecht főherceg édesanyja, Izabella 125 ahhoz legalábbis hozzájárult, hogy a fiatalúrban elültesse a reményt: az „Ébredő Magyarország” segítségével és a terrorkülönítményekkel Szent István koronáját a fejére teheti. Stempfle126 professzor, aki életének legnagyobb részét Rómában, a Vatikánban töltötte, mesélte nekem, hogy Izabella főhercegnő mindig azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy a római archívumokból mint született Croy hercegnő származását az Árpádokig kimutassa. Az ilyen irányú törekvések hiábavalók voltak.

1921 nyarán kétségtelenül élénk Albrecht melletti agitációra került sor. Külföldre vezető szálak bizonyították ezt. A bajorországi Lajos király127 a halálos ágyán feküdt. Elhatározták, hogy elhunyta után Rupprecht128 koronaherceget emelik a trónra. Széles körű, sok pénzzel rendelkező propaganda akarta Ausztriát (Bécs kivételével, aminek szabad birodalmi várossá kellett volna válnia) a Bajorországhoz való csatlakozásra ösztönözni. A Heimwehr egy részét és néhány komoly politikust is megnyertek e kalandor tervnek. Feltételezte, hogy sem Ausztriában sem Magyarországon a legitim uralkodó nem előzte meg. A bizalmi emberek Rupprecht részéről Pittinger,129 Albrecht részéről Gömbös és Hefty130 voltak. Ezt az információt Vilmos főhercegnek131 (Ukrajna trónkövetelőjének) köszönöm, Károly István130 fiának, akinek másik fia, Károly Albert133 a lengyel koronára aspirált. Vilmosnak egy egyezményt kellett volna aláírnia Pittinger és Gömbös részvételével Albrechttel, amelyben segítségükről biztosították volna ukrajnai terveit illetően. Vilmos azonban ezt elutasította, és udvarmestere, Laricsenko altábornagy134 adatai ösztönözték Freiherr von Leoprechtingról135 szóló cikkeinek és leleplezéseinek megírására. Hogy a dolog milyen komoly volt, legalábbis Albrecht részéről, Vilmos közléséből is kiviláglik. Albrecht Laricsenko jelenlétében 10 millió magyar pengőt biztosított Gömbösnek propagandacélokra. Ezt az állítást aztán 1923 decemberében Liechtenstein János herceg,136 Wiesner137 és Sigray gróf jelenlétében Vilmos megismételte.

1922 nyarán kívánságára Kölnben találkoztam vele egy megbeszélés erejéig. Albrecht akkor nyíltan elismerte, hogy olyan kapcsolatokba ment bele, amelyek megakadályozták, hogy nyilvánosan a legitimizmus mellett foglaljon állást, mert különben dezavuálták volna. Prónay nyomatékosan hangsúlyozta perében, hogy 1921-ben Albrecht trónra való jelölésén dolgozott. Az oly tragikus nyugat-magyarországi események egyik magyarázata is ebben rejlik.

Ha Károly nem közvetlenül Lajos király halála után jelent volna meg Magyarországon – Lajos 1921. október 16-án hunyt el Sárváron, temetése november 5-én Münchenben volt –, akkor Albrechtet Nyugat-Magyarországon királlyá kiáltották volna ki és a budapesti kormányszervek egyetértésével trónra lépett volna. Egyidejűleg Rupprechtet Bajorország királyává kiáltották volna ki, az Alpok-vidéki németek Bajorországhoz csatlakoztak volna, és megalakult volna az így megnövekedett Dél-Németország. Nem hiába dolgozott Münchenben ilyen értelemben Dard,138 a francia titkos politikai megbízott.

A franciák akkoriban több vasat tartottak egyidejűleg a tűzben: például a Habsburg, a bajor, a cseh és a jugoszláv ügyet – belső ellentéteiknek megfelelően. Csak egyben volt egyetértés: a Németországtól való félelemben. Ezzel ellentétes volt az angolok brutális egyértelműsége, akik a Dunát akarták uralni. A franciák „szövetségeseket” kerestek, míg az angolok „alávetetteket”. Az előbbiek alkalomadtán lehettek a Habsburgok, míg az utóbbinál Károly király soha nem jöhetett számításba. Ez a nagyantant politikájának magyarázata azokban a mozgalmas napokban.

Károly király megjelenése Magyarországon tragikus lefolyása ellenére az Albrecht–bajor féle kombináció nagy veszélyének mégis időben véget vetett. Károly király kudarca egyelőre minden más hasonló kísérletet lehetetlenné tett. Amikor november elején Münchenben, a Lajos király ottani temetését megelőző napon a korábbi bajor hadügyminisztert, méltóságos Pranckh139 kamarást meglátogattam, ezekkel a szavakkal fogadott: „Önnek nincs fogalma arról, hogy mit akadályoztak meg akciójukkal. Császáruk félresikerült kísérlete nélkül ma királyunk lenne és Bajorország olyan nagy lenne, mint korábban soha. Az Önök császára megelőzött bennünket.”

Senki sem láthatta akkor előre, micsoda hatalmas áldozatot hozott Károly császár és király októberi utazásával. Hogy ez az áldozat gyermekei és unokái számára nem hiábavaló, hanem szükséges, elháríthatatlan volt, mindenki számára egyértelmű, aki mint én, meg van győződve arról, hogy az 1921. októberi út nélkül Albrechtet mint Magyarország királyát nemcsak megkoronázták volna, hanem végül a kis- és a nagyantant hatalmai is elismerték volna.

Kirándulás Lengyelországba

Katonailag tehát teljesen kikapcsoltam magam. Életvitelemet a legszerényebben próbáltam berendezni, és fontolóra vettem egy igazgatói állás elfogadását egy gépgyárban, ami valamikori állásom alapján, ti. a Műszaki Katonai Bizottság osztályvezetője voltam és műszaki gépgyártással foglalkoztam, felajánlottak nekem.

Egy alkalommal szlovák politikusok egy csoportja (Hlinka140-párt) jött Budapestre, és legitimista körökhöz keresett kapcsolatot, hogy együttműködjenek velünk a csehek ellen – akik nem tartották be a megegyezéseket. Céljuk az elszakadás és a Magyarországhoz való csatlakozás (teljes autonómiával) volt.

Beniczky, aki ismerte Felső-Magyarországot, sürgette, hogy a helyszínen állapítsam meg, mennyire lehet ezt a mozgalmat komolyan venni. Beleegyeztem. Egy hamis útlevéllel, Lehoczky néven utaztam Lorenz századossal Grazon, Leobenen, Salzburgon, Münchenen, Berlinen, Varsón keresztül Bielitz-Bialába, a szlovák bizottság székhelyére. Fanatikus szlovák hazafiakat találtam ott csekély személyi előkészületekkel, úgy hogy hónapokat igényelt mielőtt egy komoly akcióra lehetett gondolni velük. Mindamellett világos volt, hogy Őfelsége a dolog komolyra fordulása esetén a szlovákjaira is számíthat. Többel, mint jó tanácsokkal nem tudtam szolgálni. Tehát tíz nap múlva ismét elutaztam.

Letartóztatva és halállal fenyegetve

Meglátogattam testvéremet Bad Ischlben, és végre ki akartam magam pihenni. Ekkor a magyar miniszterelnök, Bethlen gróf távirata hívott sürgősen Budapestre. A mind aktuálisabbá váló burgenlandi kérdésről volt szó. Erről már sok megbeszélést tartottak, mindenekelőtt a nemzetiségi miniszterrel, dr. Bleyerrel141 az élen, amelyen a még lojális németek elismert bizalmi embereként mindig azért léptem fel, hogy elkerüljük az erőszakos intézkedéseket, mert a nagyantanttal nem tudunk háborút folytatni. Miért kell tehát a lakosságot szükségtelenül nyugtalanítani?

Horthy azonban ráeresztette terroralakulatait – Prónayt, Héjjast, Hirt142 – a szerencsétlen vidékre. Azokra a viszonyokra gondolok, amelyeket Felső-Sziléziában teremtettek, kétségtelenül egészen más feltételek közepette, amelyek azonban itt nem bizonyultak helytállónak. Sok dühítő hír jött a burgenlandi erőszakos cselekményekről, amelyek formálisan ellenállásra provokálták a német lakosságot. Bethlen miniszterelnök azért keresett meg engem, hogy egy burgenlandi körúttal nyugtassam meg a lakosságot, és ahol lehetséges, teremtsek rendet. Bár minden kapcsolatot határozottan elutasítottam a terrorszervezetekkel, a lakosság – amelyben teljesen megbízom – érdekében nem tudtam nemet mondani. Bethlen egy kormányautót és nyílt parancsot bocsátott rendelkezésemre, elindultam. Amit tapasztaltam, megrendített. Mi lett rövid idő alatt a derék, lojális népből! Erőszakos cselekmények belülről, mértéktelen propaganda kívülről.

Felsőőrig jutottam. Prónay emberei ott kiráncigáltak az autóból és letartóztattak. Bethlen parancsát nem ismerték el, mert ők senki másnak, csak Horthynak voltak felelősek. Két napig ültem szárnysegédemmel Oswald főhadnaggyal143 fogságban. Ezredem egyik hajdani zászlósa – most a banda tagja – odasettenkedett hozzám. Óvott attól, hogy a nyitott ajtó ellenére elhagyjam a házat. Az ajtó mögött „áll egy őr, aki azonnal lelő, ha menekülési kísérlettel” próbálkozom. Azonban sikerült Sigray grófot értesítenem. Sigray riadóztatta az antantbizottságot, amely végül kiszabadított engem. Bethlen gróf az affért a következő megjegyzéssel adta tudtul: ő – Magyarország miniszterelnöke – nem rendelkezik hatalommal.

A legitimisták ellen hecckampány indult. Rakovszkyra a parlamentben négy revolverlövést adtak le, anélkül hogy eltalálták volna. Beniczkyt saját lakásában Héjjas benyomuló emberei inzultálták és megütötték. Vázsonyi ellen egy revolveres merényletet követtek el. Amikor este a parkolón keresztül lakóházam előtt mentem, a cserjésből egy golyó repült el fölöttem.

Az ügy egyre keményebbé vált. Az összes korábban ábrázolt és további más hasonló erőszakos eseményeket követően nem került sor büntetésre, hiszen az emberek a „haza érdekében” cselekedtek és felülről fedezték őket.

IV. Károly császár és király második kísérlete

Ismereteim szerint a második restaurációs kísérlet kiindulópontja a hajdani külügyminiszter, Gratz Gusztáv utazása volt Őfelségéhez Svájcba, és az ezt követő tárgyalások magasrangú francia diplomatákkal Karlsbadban. Ezután a franciák felismerték, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia teljes szétverése után „pour le roi de prusse” következne, és ez tévedhetetlenül Németország megerősödéséhez fog vezetni. A francia miniszterelnök, Briand váratlan akcióra ösztönzött, mivel nem tudta, milyen sokáig marad miniszterelnök. Garantálta, hogy sem a nagy-, sem a kisantant nem tervez ellenünk semmit. Sietség azonban ajánlatos.

A többi utódállamban is megtettek minden előkészületet. Horvátországban – Sarkotic144 vezérezredes, Csehországban – Beaufort herceg,145 Szlovákiában – Hlinka, Ausztriában Dankl gróf,146 vezérezredes, Pohl ezredes, Wiesner. Őfelségétől kaptam egy kézírással írt parancsot a visszatérés katonai előkészítésére. Politikailag Gratz Gusztávra, Rakovszkyra és Beniczkyre, Apponyira, Andrássyra, Vázsonyira és Kövess tábornagyra147 utalt, mint akik be vannak avatva. Magyarországon akkor Horthy és klikkje által irányítottan egyenesen kaotikus állapotok uralkodtak. Zalaegerszegen egy koncentrációs tábort hoztak létre. Szögesdrót mögött tartották hónapokon keresztül előzetes bírósági eljárás nélkül értelmiségiek százait, csak azért, mert valamilyen kis hatalmasság kommunistának nevezte őket.

Egyébként a dunai monarchia más államaiban is már túl voltak a forradalom első mámorán. Ott is elszánt emberek mozdultak meg, akik meg akarták menteni azt, ami még menthető volt, és fenntartották a kapcsolatot Hertenstein felé a császárral és királlyal.

Horthy látogatása után a kálvinista Rómában, Debrecenben mind élesebben agitáltatott a koronás király ellen, s az Ostenburg parancsnoksága alatt álló közismerten legkirályhűbb egységet Budapestről Sopronba helyezték át a feloszlatás szándékával. Azok, akik komolyan vették Briand biztosítékait, többszöri nagyon lelkiismeretes tanácskozásra jöttek össze, amelyeken a feljegyzések szerint Apponyi és Andrássy is részt vettek. Végül Rakovszky, mint az Őfelsége által írásban dezignált miniszterelnök, Gratz, Beniczky és én 1921 augusztusában egy talán még lehetséges tervvel Őfelségéhez fordultunk, hogy kívánságának megfeleljünk. Szó szerint ezt jelentettük ki: „Készek vagyunk átvenni a felelősséget kifelé [amit aztán meg is tettünk]. Azt azonban csak Őfelsége döntheti el, hogy az antant részéről kapott biztosítékok alapján Őfelsége lehetségesnek tartja-e a visszatérést. Mint ahogy Őfelsége nevében semmilyen felelősséget nem tudunk vállalni.”

Őfelsége egyetértő válasza után megtettünk minden előkészületet. Beniczky, a korábbi belügyminiszter megegyezett a mérvadó, hajdani igazságügy-miniszterrel, Purjesszel,148 hogy a döntő pillanatban Budapesten 80 000 munkás fog tüntetni, mivel vezetőik, szerkesztőik Horthy parancsára történt meggyilkolása miatt rendkívül fel voltak háborodva.

Elkötelezettséget jelentő kapcsolatokat kezdeményeztem megbízhatónak látszó bajtársakkal. A rendelkezésemre álló lista átfogta a hadügyminisztériumot, a vezérkart, és parancsnokokat az összes katonai állomáshelyen. Ostenburgnak – Gratz is megdolgozta –, kellett Őfelsége biztonságáról kezeskednie. Sokszori ellenszegülés, de semmi polgárháború – volt Rakovszky jelszava.

Mivel Őfelsége feltétlenül repülőgéppel akart jönni, erre Magyarország legjobb pilótáit, Alexayt és Feketét nyertük meg. A Budapest melletti repülőtér azonban az erős őrizet miatt nem jött számításba. A repülők maguk választottak egy alkalmas területet Sopron mellett. Egy feltétlen követelésem azonban volt: Őfelsége elindulásának időpontját legalább négy nappal korábban közöljék velem, hogy az egész akciót maradéktalanul el tudjam indítani.

Azonban már az előkészületeket a balsors üldözte. Október 19-én megérkezett Szombathelyre Őfelsége titkárának, Boroviczényinek a felesége (Zita császár- és királyné udvarhölgye), és nyomatékosan közölte, hogy Őfelsége repülését lemondták. Mivel sokak egzisztenciája volt kockára téve, az általános riadókészültséget a megbeszélt kulcstáviratokkal leállítottam. A vasútvonalak parancsnoka, Asbóth ezredes szabaddá tette a biztosított vagonokat, amelyeket sürgős répaszállításra használtak fel.

1921. október 20-án megérkezett a megbeszélt távirat Őfelsége felszállásáról. Tehát négy nap helyett négy órával korábban! Őfelsége feleségével együtt dél körül landolt Dénesfán, Cziráky gróf birtokán. Szárnysegédemmel túl későn érkeztem. Eredetileg úgy terveztem, hogy Őfelségének – arról, hogy Zita királyné is vele jön, korábban soha nem esett szó – Sajtoskálon, von Rupprecht birtokán kell megvárnia, míg az Ostenburg-zászlóalj egy egészségügyi vonat kíséretében odaér. Őfelségének egy közbenső állomáson inkognitóban kellett volna beszállnia, és teljesen titokban Budapestre utaznia, miközben mindenfelől megindult volna a támadás.

Azonban Őfelsége annyira meg volt győződve arról, hogy a nagyantant vállalkozását fedezni fogja, hogy határozott ellenvetésem dacára a közben befutó Ostenburgot követve, Ostenburg autójában Sopronba indult. Nekem nem maradt más, mint követni őt, tervem összeomlott, mert így természetesen minden további titoktartás értelmetlenné vált, az ellenfél azonnal riadót fújt, s megvolt a lehetőség – amit ki is használt – hogy átfogó ellenintézkedéseket tegyen. A meglepetés, amire gondosan felépített tervem épült, teljesen meghiúsult az általam követelt négy nap helyett négyórás időtartam miatt. Azonban Őfelsége szilárdan arra hagyatkozott, hogy az antant nem fogja cserben hagyni. Rakovszkyt, az őt Sopronban váró korábbi képviselőházi elnököt kinevezte miniszterelnökévé. Rakovszky ellenjegyzésével Gratzot külügyminiszterré, Ostenburgot ezredessé, szárnysegédemet, Oswaldot, századossá nevezte ki, és az Ostenburg-zászlóaljat testőrzászlóalji címmel ruházta fel. Hegedűs tábornokot, aki eskütételre jelentkezett Őfelségénél, s akinek az Arany Vitézségi Érdemérmet tűzte a mellére, hadsereg-főparancsnokká nevezte ki, mint ahogy Őfelsége megindokolta, azért, hogy a többi magyar tábornokot is magával hozza. (48 órával később Hegedűs visszaállt Horthyhoz.) A csapatok felesküdtek, hódoló küldöttségeket fogadott Őfelsége stb. Egy Esterházy grófnő udvarhölgynek jelentkezett Zita királynénál.

Ekkor az ellenfél teljes tudtával négy szállítóvonatból álló vasúti előrenyomulást kellett végrehajtani. Ez csaknem megoldhatatlan feladat volt, amit azonban meg kellett próbálni, hogy Briand követelését – ti., hogy Őfelsége Budapestre menjen – teljesítsük. Október 21-én embertelen erőfeszítések után sikerült Ostenburg csapatainak elhatározott vasúti szállítását megindítani. Később további csapatok követték őket Nyugat-Magyarországról.

Október 22-én többszöri vasúti merénylet ellenére diadalmenet Nyugat-Magyarországon. Sopron, Győr és Szombathely helyőrségei csatlakoznak. Nyugat-Magyarország a kezünkben volt.

Október 23-án kora reggel Kelenföld előtt – Budapest! A síneket felszakították. Amíg a hibát kijavították istentisztelet a szabadban a több ezer, a királyt éljenző paraszt előtt. A legközelebbi, a Károly-laktanyában állomásozó budapesti ezrednek, melynek abszolút megbízható parancsnokával megállapodtam, elénk kellett volna jönnie.149 A terv csődöt mondott, mert a parancsnok leesett a lováról. Helyére Thán tábornok150 személyében – hosszú ideig Ferenc József császár szárnysegéde, most a Habsburgok dühödt ellensége – egy Horthyhoz hű katona került.

Meglepve bennünket, lövésekkel fogadtak. A tüzérség is riasztó lövéseket adott le, ezek magasra célzott, veszélytelen srapnellövegek voltak. Egy Őfelsége által személyesen javasolt fegyverszünet meghiúsult. Mindent egy lapra akartam feltenni és személyes vezetésem alatt akartam adni parancsot a támadásra. Sikerülnie kellett, hogy a minden bizonnyal ingadozó tiszteket Őfelsége láttára a mi oldalunkra hozzuk. Azonban Őfelsége „tüzet szüntess”-t parancsolt. (Az egyedüli parancs, amit írásban kértem Őfelségétől.) Mielőtt megakadályozhattam volna, Őfelsége fölszállt egy mozdonyra, s rémületemre mellette láttam a királynét – egy bátor asszony. Előrementek Kelenföldig, Őfelsége ott fegyverszünetet követelt. Hegedűs tábornokot Budapestre küldte. Követelte Horthytól a francia követ beavatkozását.

Október 24-án azonban a francia követ nem volt elérhető! Az angol követ viszont tevékeny volt Őfelségével szemben. Őfelsége úgy ítélte meg, hogy Briand elárulta, s feladta a kísérletet az erőszakos áttörésre. Más állomáshelyekről, ahonnan hozzánk kellett volna csatlakozni, nem jöttek hírek. Soós tábornok, aki „mint régi ezredes” biztosított részvételéről, szintén csődöt mondott, s tétlenül várakozott Székesfehérváron. A biztosra vett budapesti akció teljes egészében elmaradt.

Őfelsége Gratzot és engem bízott meg a tárgyalások folytatásával a Csisser csárdában. Őfelsége még azzal számolt, hogy az antant nyomása alatt Horthy engedni fog és aranyhidat akart neki ehhez nyújtani. Kánya követ azonban egyenesen, durván nekünk esett és Sárkány altábornagy151 feltétel nélküli kapitulációnkat követelte. Eközben az ablakon keresztül láttam, amint Horthy csapatai harci rendben átlépik a demarkációs vonalat. Felugrottam: „Hiszen ez a fegyverszünet megsértése”, amire az altábornagy így válaszolt: „Rebellisek ellen minden megengedett.” Egy rövid tiltakozó jegyzőkönyv, majd a Horthy-csapatokon keresztül a vagonhoz siettem, amelyben idejöttem, s adjutánsommal, Oswald századossal, szerencsésen megérkeztem Őfelségéhez.

Őfelsége vissza akart utazni. Először Esterházy grófhoz152 Tatára. Az úton érkezett egy jelentés Beaufort hercegtől (az értesítést egy Hornyák153 nevű tengerésztiszt adta át), melynek értelmében – amennyiben Budapesten sikerül a hatalomátvétel – a herceg Csehországban kirobbantja a felkelést. Őfelsége közel állt ahhoz, hogy maga menjen oda tanácsot adni [azaz lebeszélni őket – a szerk.]. Azért, mert ügye a nagyantant segítsége nélkül, amire pedig számított, kilátástalanná vált.

Természetesen észrevettem, hogy Őfelsége mindenekelőtt engem kíván a legrosszabbtól megóvni. Tatán, ahol a Őfelséges házaspár Esterházy gróf védelme alatt biztonságban volt, kijelentettem Őfelségének, hogy kész vagyok a legutolsó feladatra is. Ez búcsú volt egyszer és mindenkorra császári uramtól. Aki nagy uralkodóként, jóságos, és nagyon tisztességes emberként élt, és jobb sorsot érdemelt volna.

Jegyzetek

1 Dreberek. Anton Dreher (1849–1921) nagyiparos, sörfőzde-tulajdonos családja.

2 Brunswick grófnő. Gróf Brunswick Terézről van szó, Beethoven neki írta az op. 57. „Appasionata” zongoraszonátát.

3 Magasházy László (1879–1959) magyar katonatiszt, 1919–1929 között Horthy Miklós fővezér, majd kormányzó szárnysegédje.

4 Gróf Sigray Antal (1879–1947) magyar nagybirtokos, politikus.

5 Szmrecsányi György (1876–1972) magyar köztisztviselő, politikus.

6 Tordai. Valójában nem Torda Bihar megyei, hanem Tordas Fejér megyei községről van szó.

7 A legitimizmus 1918 után Ausztriában és Magyarországon kialakult politikai irányzat, amely a törvényes államfőnek, az 1916-ban megkoronázott I. (Magyarországon IV.) Károlyt, majd elhunyta (1922) után legidősebb fiát, Ottót tekintette.

8 Siófokon állomásozott 1919. augusztus–november között a Nemzeti Hadsereg Fővezérsége.

9 Horthy Miklós (1868–1957) altengernagy, 1920–1944 között Magyarország kormányzója.

10 Őrgróf Pallavicini György (1881–1946) magyar nagybirtokos, politikus.

11 VázsonyiVilmos(1868–1926) magyar ügyvéd, politikus.

12 Gróf Esterházy Móric (1881–1960) magyar nagybirtokos, politikus, miniszterelnök 1917. június 15–1917. augusztus 20. között.

13 Titkos tanácsos, teljes címzéssel: „császári és királyi valóságos belső titkos tanácsos”, udvari méltóság, amely kimagasló közéleti érdemek jutalmazására szolgált. Horthy Miklós kormányzó 1935 decemberében „titkos tanácsos” elnevezéssel ismét rendszeresítette a cím adományozását.

14 Gróf Bethlen István (1874–1946) erdélyi magyar nagybirtokos, politikus, miniszterelnök 1921. április 14–1931. augusztus 24. között

15 Friedrich István magyar gépészmérnök, politikus, miniszterelnök 1919. augusztus 7–november 24. között.

16 Gróf Andrássy Gyula (1860–1929) magyar nagybirtokos, politikus.

17 Csernoch János (1852–1927) bíboros, 1913–1927 között esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása.

18 Gróf Apponyi Albert (1846–1933) magyar nagybirtokos, politikus.

19 Wekerle Sándor (1848–1921) magyar közhivatalnok, miniszterelnök 1892. november 7–1895. január 4.,1906. április8–1910. január 17., 1917. augusztus 20–1918. október 30. között.

20 Lehár Ferenczeneműve, Piavei-induló néven is ismert.

21 Lukachich Géza (1865–1943) magyar altábornagy.

22 Franz Lehár d. Ä. (id. 1838–1898) katonakarmester, zeneszerző.

23 Diendorfer Sándor (1872–?) magyar katonatiszt.

24 Dáni Balázs (1864–1944) magyar altábornagy.

25 Az antanthatalmak tábornokai által vezetett bizottságról van szó, amely 1919 augusztusától a magyar hadsereg és karhatalom szervezését felügyelte.

26 Beniczky Ödön (1878–1931) magyar újságíró, politikus.

27 Sir George Clerk (1876–1943) brit diplomata.

28 Lorx Viktor (1873–1923) magyar katonatiszt.

29 Britannia Szálló. Budapesten, a Teréz körút 43. sz. alatt e néven 1912-től működő hotel, 1919–1920-ban fehérterrorista különítmények szálláshelye.

30 Schnetzer Ferenc (1867–1944) magyar vezérőrnagy.

31 József főherceg (1872–1962) tábornagy.

32 Ottó főherceg (Habsburg Ottó) (1912–) IV. Károly legidősebb fia.

33 1919 október–novemberében Héjjas Iván különítménye Kecskemét, Orgovány és Izsák környékén nagyszámú kommunista magatartással gyanúsított, valamint izraelita vallású személyt gyilkolt meg.

34 Budapesten 1883-ban alapított és 1896-tól a Semmelweis u. 1. sz. alatt lévő épületben működő Országos Kaszinó közkeletű neve.

35 Berzeviczy Béla (1870–1922) magyar altábornagy.

36 Huszár Károly (1882–1941) magyar újságíró, politikus, miniszterelnök 1919. november 24–1920. március 15. között.

37 A Nemzeti Kaszinót 1827-ben gróf Széchenyi István alapította, 1871-től Budapesten a Kossuth Lajos és a Szép utca sarkán lévő épületben működött.

38 Soós Károly (1869–1953) magyar vezérőrnagy.

39 Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi fejedelem 1613–1629 között.

40 Herceg Windischgraetz Lajos (1882–1968) magyar nagybirtokos, politikus.

41 Báró Szterényi József (1861–1941) magyar újságíró, közhivatalnok, politikus.

42 Báró Willerding Rudolf (1866–1928) magyar altábornagy.

43 Héjjas Iván (1891–?) magyar katonatiszt, fehérterrorista különítményparancsnok, politikus.

44 Prónay Pál (1874–1944/1945?) magyar katonatiszt, fehérterrorista különítményparancsnok.

45 Ostenburg-Morawek Gyula (1884–1944?) magyar katonatiszt, fehérterrorista különítményparancsnok.

46 1917. október 20-án a 12. isonzói csatában a központi hatalmak csapatai Caporettónál áttörték az olasz frontot és november 20-ig az olasz haderőt a Piave folyóig szorították vissza.

47 Nagy Pál (1864–1927) magyar altábornagy.

48 A 40. honvéd gyalogos hadosztályt nevezték így, mert katonái az 1915. december–1916. január között lezajlott besszarábiai harcokban egy fokoshoz hasonló közelharc-fegyvert használtak.

49 Somogyi Béla (1868–1920) újságíró, a Népszavának, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt napilapjának a szerkesztője. Bacsó Béla (1891–1920) újságíró, a Népszava munkatársa. 1920. február 17-én az Ostenburg-különítmény tagjai mindkettőjüket meggyilkolták.

50 Csontos Imre (1860–?) magyar gazdálkodó, politikus.

51 Baltazár Dezső (1871–1936) református püspök.

52 Hegedűs Pál (1861–?) magyar vezérőrnagy.

53 Windischgraetz hercegné szül. gróf Széchenyi Mária (1887–1972).

54 Szívó István (1868–1942/45?) magyar altábornagy.

55 Gróf Teleki Pál (1879–1941) földrajztudós, politikus, miniszterelnök 1920. július 19–1921. április 13. között.

56 A beszélgetés időpontjában Simonyi-Semadam Sándor ügyvéd (1864–1946) a miniszterelnök (1920. március 15–1920. július 19.).

57 Alexandre Millerand (1859–1963) francia jogász és politikus.

58 Horthy István (1858–1937) vezérőrnagy.

59 Borgóprund község Beszterce-Naszód megyében, a trianoni békeszerződés értelmében Romániához került.

60 1920 tavaszán és nyarán tárgyalások folytak a francia és a magyar kormány között a két ország közeledéséről, esetleg szövetségéről. A megbeszélések során szóba került, hogy a Schneider-Creusot francia cég bérbe veszi a Magyar Államvasutakat.

61 Lingauer Albin (1877–1962) magyar újságíró, politikus.

62 Liszt Ferenc (1811–1886) magyar zeneszerző és zongoraművész.

63 Albrecht főherceg (1897–1955).

64 Gömbös Gyula (1886–1936) magyar katonatiszt, politikus, minisztereinök 1932. november 1–1936. október 6. között.

65 Gróf Mikes János (1876–1943) szombathely) megyéspüspök 1911–1936.

66 Sréter István (1867–1942) magyarvezérőrnagy.

67 Rubinek Gyula (1865–1922) mezőgazdasági szakíró, politikus, az említett időpontban kereskedelemügyi miniszter.

68 Szabó István (Nagyatádi, 1863–1924) gazdálkodó, politikus az említett időpontban földművelésügyi miniszter.

69 Gróf Cziráky József (1883–1960) magyar nagybirtokos, politikus.

70 Rakovszky István (1858–1931) magyar politikus.

71 Vass József (1877–1930) romai katolikus pap, politikus.

72 Tóth János (1864–1929) jogász, politikus.

73 Eduard Beneš (1884–1948) csehszlovák külügyminiszter 1918–1935. között.

74 Szilágyi Lajos (1882–?) pártonkívüli ellenzéki képviselő, 1921. február 19-én egy nemzetgyűlési interpellációban követelte, hogy a Magyar Országos Véderő Egyesület szüntesse be „a főméltóságú kormányzó úr neve alatt folyamatban lévő gyűjtését”, az addig befolyt összegekről számoljon el és a tényleges állományú katonatisztek lépjenek ki a MOVE-ból.

75 Tóth Sándor (1874–?) katonatiszt.

76 Gróf Hunyady József (1873–1942) magyar nagybirtokos, első főudvarmester.

77 Zita (1892–1989) hercegnő a Bourbon–Párina-házból. 1911-től Károly főherceg, a későbbi IV Károly felesége.

78 1925 decemberében Hágában magyar állampolgárokat tartóztattak le, mert Magyarországon hamisított francia ezerfrankosokat találtak náluk. A vizsgálat során kiderült, hogy az állítólagosan hazafias célzatú franciaellenes akcióban számos vezető állású magyar kormánytisztviselő, politikus vett részt. A bűntett az ország tekintélyének súlyosan ártó nemzetközi felháborodást váltott ki.

79 Báró Albin Schager von Eckartsau (1877–1941) hites könyvvizsgáló, a Habsburg–Lotharingiai-ház magánvagyonát kezelő hivatal vezérigazgatója.

80 Báró Demeter von Hye (1880–1932) osztrák diplomata.

81 Gratz Gusztáv (1875–1946) magyar gazdasági szakíró, történész, politikus.

82 Gróf Jakob Lasuen y de Reischach portugál arisztokrata.

83 Xavier herceg a Bourbon–Párma-házból (1889–?) Zita királyné fivére.

84 Gróf Erdődy Tamás (1868–1931) magyar nagybirtokos.

85 Almásy László (1895–1951) magyar katonatiszt.

86 Kisantant. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia politikai-katonai szövetségének nem hivatalos elnevezése a két világháború közötti időszakban.

87 Lehár téved: az uralkodó Horthyt 1918. február 27-én kinevezte ellentengernagynak, majd 1918. október 31-én altengernagynak.

88 Várjon Zoltán (1886–?) magyar katonatiszt.

89 Jármy Andor (1875–?) magyar katonatiszt.

90 Az említett katonatiszt vagy Anesini András (1890–?) kapitány, vagy Anesini Ferenc (1893–?) főhadnagy.

91 Fekete-Farkas Oszkár (1889–?) magyar pilótatiszt.

92 Zawieruszinszky Árpád katonatiszt.

93 Fiscber-Keresztes később: Keresztes-Fischer Lajos (1884–1948) magyar katonatiszt, később vezérezredes, 1935–1942 között a kormányzó Katonai Irodájának főnöke.

94 Lehár téved. A Magyar Távirati Iroda március 31-én megjelent kommünikéje szerint „a kormányzó az ország érdekeinek feltárása mellett rámutatott annak szükségességére, hogy a király az országot mielőbb hagyja el. A király a fővárosból azonnal el is utazott, anélkül, hogy bárki mással érintkezett volna.” (Kiemelés: a szerk.)

95 Rudolf Kanzler (1873–1956) bajor politikus.

96 Báró Guido von Novak (1858–1928) osztrák altábornagy.

97 XIII. Alfonz (1886–1941) a Bourbon-házból, 1886–1931 között Spanyolország királya.

98 Görgey József (1886–?) magyar katonatiszt.

99 Báró Wimpffen Iván (1881–?) magyar katonatiszt.

100 Gróf Khuen-Héderváry Sándor (1881–1947) magyar diplomata.

101 Christian Fouchet francia diplomata.

102 Aristide Briand (1862–1932) francia politikus, több kormány miniszterelnöke 1921–1929 között.

103 Tomcsányi Vilmos Pál (1880–1959) magyar jogász, politikus, igazságügy-miniszter 1920. július 19–1922. június 16. között.

104 Gróf Szécsen Miklós (1857–1926) magyar diplomata.

105 Eckhardt Tibor (1888–1972) magyar politikus.

106 Gróf Károlyi József (1884–1934) nagybirtokos, politikus.

107 Sztójay Döme (1883–1946) eredeti neve Stojákovits, katonatiszt, miniszterelnök 1944. március 22–1944. augusztus 29., háborús bűnösként halálra ítélték és kivégezték.

108 Bauer Gusztáv (1887–?) katonatiszt.

109 Belitska Sándor (1872–1939) vezérőrnagy, honvédelmi miniszter 1920. december 16–1923. június 28. között.

110 Kánya Kálmán (1869–1945) magyar diplomata.

111 Károlyi Mihály (1875–1955) nagybirtokos, politikus, miniszterelnök 1918. október 31–1919. január 11. között.

112 Alexay Sándor (1888–?) magyar pilótatiszt.

113 Shvoy Kálmán (1881–1971) magyar katonatiszt.

114 RőderVilmos (1881–1969) magyar katonatiszt.

115 Báró Boroviczény Aladár (1890–1963) magyar politikus.

116 Francis Lindley (1872–?) brit diplomata.

117 Horthy Miklósné, szül. Purgly Magdolna (1881–1959).

118 Sir Thomas B. Hohler (1871–1946) brit diplomata.

119 Kamarás: udvari méltóság, amelyet a király adományozott azon nemes származásúaknak, akik 8 apai és 8 anyai nemes őst igazoltak, betöltötték a 24. életévet és megfelelő vagyonnal rendelkeztek. A kamarás ünnepélyes esküben fogadott hűséget az uralkodónak.

120 Lehár téved: nem Horthy, hanem IV. Károly katonai és politikai tanácsadói javasolták a flotta átadását a zágrábi Nemzeti Tanácsnak Horthynak mint flottaparancsnoknak a szerepe kizárólag az uralkodó parancsának a végrehajtására szorítkozott.

121 József főherceg 1919. augusztus 7-én, a „szakszervezeti kormány” erőszakos eltávolítása után bejelentette, hogy kormányzóként átveszi az államfői hatalmat. Augusztus 23-án azonban – elsősorban az antant követelésére – lemondott a kormányzói tisztségről.

122 József Ferenc főherceg (1895–1957) József főherceg fia.

123 Frigyes főherceg (1856–1936) tábornagy.

124 Gróf Prónay Gyula (1860–1933) magyar katonatiszt, akit Lehár összetévesztett egy bizonyos Szirmay gróffal.

125 Izabella főhercegnő (1856–1931) Frigyes főherceg felesége, szül. Croy hercegnő.

126 Bernhard Stempfle (?–1934) német politikus.

127 III. Lajos (1845–1921) Bajorország királya 1913–1918. között.

128 Rupprecht bajor trónörökös (1845–1955) tábornagy.

129 Dr. Otto Piainger (1878–1926) német orvos.

130 Hefty Richárd (1890–?) magyar katonatiszt.

131 Vilmos főherceg (1895–1954) osztrák–magyar katonatiszt.

132 Károly István főherceg (1860–1951) osztrák–magyar tengernagy.

133 Károly Albert főherceg (1860–1933) osztrák–magyar, később lengyel katonatiszt.

134 Lariscsenko, valójában Eduárd Rubesch (1890–?) osztrák–magyar, később ukrán katonatiszt. Vilmos főherceg segédtisztje.

135 Báró Leoprechting a francia kémszolgálat egyik ügynöke Bajorországban 1921–1922-ben.

136 Herceg Johannes Liechtenstein (1873–1959) osztrák–magyar tengerésztiszt, politikus.

137 Friedrich von Wiesner (1871–1951) osztrák közhivatalnok, politikus.

138 Emile Dard (1871–1947) francia diplomata.

139 Báró Siegmund von Pranckh (1856–1952) Lehár összetéveszti ugyanilyen nevű édesapjával, aki valóban bajor hadügyminiszter volt.

140 Andrej Hlinka (1864–1938) szlovák katolikus pap, 1905-ben alakította meg a Szlovák Néppártot.

141 Bleyer Jakab (1874–1933) magyarországi német tanár, politikus, a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere 1919. augusztus 15–1920. december 16. között.

142 Hir György (1880–1926) magyar földbirtokos, politikus.

143 Emil Oswald (1897–1964) osztrák–magyar katonatiszt, Lehár segédtisztje.

144 Báró Stephan von Sarkotic (1858–1939) osztrák–magyar vezérezredes.

145 Herceg Henrik von Beaufort-Spontin (1880–1966) osztrák–magyar közhivatalnok.

146 Gróf Viktor Dankl (1854–1941) osztrák–magyar vezérezredes.

147 Báró Kövess Hermann (1854–1924) osztrák–magyar tábornagy.

148 Purjesz Imre (1889–1927) magyar közhivatalnok.

149 Binder Ferenc (1875–?) magyar katonatiszt.

150 Báró Thán Károly (1873–?) magyar katonatiszt.

151 Sárkány Jenő (1871–?) magyar tábornok.

152 Gróf Eszterházy Ferenc (1896–1939) magyar nagybirtokos.

153 Hornyák Jenő (1883–1942) osztrák–magyar tengerésztiszt.