Ugrás a tartalomhoz

História 1993-01

Glatz Ferenc , Váczy Péter , Niederhauser Emil , Wenger Tibor , Burucs Kornélia , Gecsényi Lajos , Held József , Kulcsár Péter , Barta Gábor , László József , Szinai Miklós , Jeszenszky Géza , Litván György , Szakály Ferenc

História

12. fejezet -

Angolok és a Monarchia felbontlásáról

JELENIDŐBEN

JESZENSZKY Géza

Angolok a Monarchia felbontásáról

Az új világtörténelmi korszak kezdő szakaszában érdemes visszatekinteni a korábbi fordulópontokra, így a háromnegyed évszázaddal ezelőtti válaszútra is. A közkeletű felfogás mindenképpen elkerülhetetlennek tekinti a soknemzetiségű közép-európai birodalom felbomlását, s csak az utódállamok határai és belső szerkezete tekintetében fogadja el, hogy volt alternatíva is. Újabban azonban erősödik az a nézet, amely hangsúlyozza a győztes nagyhatalmak állásfoglalásainak és döntéseinek a szerepét. Érdemes megvizsgálni, hogy mennyire voltak ezek a döntések határozottak, s milyen mértékben befolyásolják maguknak az érdekelteknek, Közép-Európa nemzeteinek a magatartását.

Angolok, amerikaiak a Monarchiáról

Az 1918. őszi döntésekben meghatározó szerepe volt Wilson amerikai elnöknek, őt viszont – legalábbis közvetve – erősen befolyásolta brit szövetségesének közvéleménye és kormánya. Az évszázados külpolitikai doktrínáját föladó Nagy-Britannia nem állt olyan könnyen és egyértelműen a radikális területi átrendezés mellé, mint az utókor gondolja. Fel szeretném hívni a figyelmet arra a történetírásban eddig jórészt figyelmen kívül hagyott tényre, hogy az Ausztria–Magyarország megsemmisítését és nemzeti államokra osztását kimondó – 1918 februárja és augusztusa között született – döntések komoly ellenvéleményekkel szemben születtek meg.*

Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban egészen 1918. októberéig létezett, sőt – merem állítani – intellektuálisan jóval erősebb volt az a nézet, hogy a Habsburg Monarchiát nem feloszlatni kell, hanem demokratikus föderációvá kell átalakítani. Ennek az irányzatnak a szószólói főként az akkor még kormányon lévő Liberális Párt fiatalabb, értelmiségi gárdája és a Munkáspárthoz közeledő intellektuelek köréből kerültek ki, de a Konzervatív Párt európai kérdésekben jártasabb szakértői között is sokan osztották. Kiindulópontjuk az volt, hogy az annyi szenvedést hozó háborúnak egyetlen mentsége, elfogadható kimenetele csak az lehet, ha a romokból egy teljesen új világ születik, de ezt a világrendet nem lehet a régi hatalmi elveken fölépíteni.

Amikor a hasonló gondolatokat hirdető Wilson elnök 1917 áprilisában az Egyesült Államokat is belevitte a konfliktusba, sokan azt hitték, hogy ezzel majd sikerül új jelleget adni mind a háborúnak, mind az azt követő békének. Noha a „győzelem nélküli béke” és a Nemzetek Szövetsége gondolatának természetesen nem volt központi eleme Ausztria–Magyarország jövője, mégis kimutatható a szoros kapcsolat az új nemzetközi jogrend hívei és a közép-európai föderációt szorgalmazók között.

Túl a nacionalizmus korán

Angliában volt egy sereg író és gondolkodó, aki meglehetősen jól látta, milyen következményekkel járhat, ha a soknemzetiségű birodalmakban a szűk értelemben vett nemzeti célok kerekednek felül. Mára jórészt elfeledett, de egykor Nagy-Britanniában komoly tekintéllyel rendelkező közírók, így Henry Brailsford és Norman Angell, folyóiratcikkek sorában adtak hangot véleményüknek, hogy a világ már túljutott a nemzeti eszme dominanciája, a nacionalizmus korán, s a megszülető új világban a nemzetek közötti versengést a nemzetek közti együttműködés fogja fölváltani. Az elvi megfontolás mellett gyakorlati érvek alapján sem tartották jó megoldásnak a nemzetállamot az etnikailag kevert lakosságú területek számára. Sokat mondó volt Angell megjegyzése: „Ahogy minden Angliának megvan a maga Írországa, úgy minden Írországnak megvan a maga Ulster-ja.” **

Leírták aggodalmukat, hogy az új kisállamok a nagyhatalmak politikai csatlósaivá fognak válni, s hogy nagy valószínűséggel üldözni fogják etnikai, vallási és politikai kisebbségeiket. Saját javaslatuk szerint a valódi megoldást csak a nemzetközileg garantált autonómiákra épülő föderáció jelentheti.

De nagyobb nevet is lehet említeni, Arnold Toynbee-t, aki akkor persze még nem híres történetfilozófus volt, hanem politikai közíró és a brit külügyminisztérium szakértője. Egyik 1915-ben megjelent tanulmányában hangot adott véleményének, hogy a háborút követő béke jóval fontosabb lesz, mint maga a háború. Ő sem tartotta kívánatosnak a már működő, nagyobb egységek megszüntetését, s Ausztria–Magyarország földarabolása esetén különösen az elkerülhetetlenül létrejövő nemzeti kisebbségeket féltette. Hiába érvelt bölcs szavakkal: „A primitív emberek a kisebbségeket kiirtják, a civilizált emberek gyűjtik elégedettségük jeleit,” bölcs tanácsát e térségben eddig túl kevesen fogadták meg.

Nem tartozik ide, hogy miért következett be 1918 tavaszán–nyarán a brit és az amerikai politikában alapvető változás, hogyan kerekedett felül a felosztást hirdető irányzat. Érdemes azonban felidézni azt az írást, amit 1918. október 20-án készített a brit kormány számára Leo S. Amery (1873–1955), akkoriban Lloyd George tanácsadója – később neves politikus, miniszter.

„Közép-Európából egy új Balkánt...”

A Balfour külügyminiszternek címzett memorandumban*** Amery helyesnek ítélte meg a Közép-Európával szemben addig követett politikát, azt, hogy a győzelem érdekében támogatták a nemzeti kisebbségek mozgalmait, de fölhívta a figyelmet arra, hogy a győzelem megszerzése után a cél immár a tartós rendezés, s ehhez hosszú távra szóló politikát kell folytatni.

„…A békekonferencián a közép-európai kérdést konstruktív, nem pedig pusztán németellenes szellemben kell majd megközelíteni, máskülönben Közép-Európából csupán egy új Balkánt fogunk csinálni […] Ha Ausztria–Magyarország problémáját azon az alapon oldjuk meg, hogy győzelmünk révén kielégítjük barátaink ambícióit, ez az elrendezés elkerülhetetlenül a nyugtalanság és bizonytalanság légkörét fogja megteremteni, ami előbb vagy utóbb egy új háborúra vezet. […] Tartós stabilitást és jólétet leginkább egy új Dunai Konföderáció létesítésével lehetne elérni. Ennek része lenne Német-Ausztria, Csehország, Magyarország, Jugoszlávia, Románia és valószínűleg Bulgária is. […] A legfontosabb annak a felismerése, hogy bármilyen alapon is hozunk létre új egységeket a jelenlegi Ausztria–Magyarország területén, azok nem lehetnek ténylegesen független államok. Ha arra törekszünk, hogy mesterséges szuverenitásokat hozzunk létre, kiváltképp »a zsákmány a győzteseké« elv alapján, akkor csak egy új és bajokkal terhesebb Balkán-félszigetet hozunk létre. A legokosabb dolog, ha minél méltányosabb és működőképesebb újjárendezést igyekszünk létrehozni nemzeti alapon, ugyanakkor azonban cselekvőleg bátorítjuk egy új unió eszméjét, lehetőleg olyant, amelynek részét képezi az egész jelenlegi Ausztria–Magyarország (kivéve Galíciát és Bukovinát), valamint Románia, Szerbia és Bulgária. Egy ilyen unióban az egyes nemzetiségek megtalálnák a megoldást nemzeti versengéseikre, egyúttal pedig tág teret kapnának a virágzó fejlődésre. […] A tény az, hogy ennek a háborúnak egy ilyen »Közép-Európa« elkerülhetetlen és szükségszerű terméke, bármi is legyen a küzdelem konkrét eredménye vagy bármilyen békét is diktálnak a győztesek. Azoknak a gazdasági és katonai tényezőknek, amelyek a világ jelenlegi állapotában természetes egységgé kovácsolták ezt a térséget, hosszú távon győzedelmeskedniük kell a túlzó nacionalizmus fölött – legyen az német, magyar, szerb, bolgár, cseh –‚ ami e háború gyökere volt. […] Mindenesetre Közép-Európa különböző nemzetiségei úgy össze vannak keveredve, etnikai határaik annyira alkalmatlanok arra, hogy ténylegesen független szuverén államok határai legyenek, hogy számukra az egyetlen kielégítő és tartósan működőképes politika, ha egyesülnek egy nem-nemzeti szuperállamban. Ennek a szuperállamnak a létrejövetelét késleltethetjük, de meg nem akadályozhatjuk. Ha a békekonferencián fenntartás nélkül elkötelezzük magunkat a nacionalizmus mellett, s figyelmen kívül hagyjuk egy nagyobb, nem-nemzeti szuperállam elkerülhetetlen létrejövetelét, akkor pontosan ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, mint nagyapáink a Bécsi Kongresszuson. Ők Európa ügyeit a legitimizmus alapján rendezték el, aminek az alapján a háborút végigharcolták és végigvitázták, nem pedig az új nemzeti erők alapján, amelyeket a háború hívott életre. Ha a Nemzetek Szövetsége a nemzeti elv alapján fog állni, akkor hamarosan épp olyan anomáliává és a haladás gátjává válhat, mint a Szent Szövetség volt a maga idejében. […] Helyesen tettük, hogy a háború megnyerése érdekében támogattuk a cseh–szlovákokat, a jugoszlávokat és minden fellelhető német- és osztrákellenes mozgalmat. De a tartós rendezés érdekében korlátoznunk kell ezeknek a nemzeti törekvéseknek a kielégítését – ezt követeli meg egy nagyobb, nemzetek fölötti egység létrehozásának szükségessége Közép- és Délkelet-Európában.”

Cseh és román hadsereg

A memorandum komoly figyelmet keltett a Foreign Office-ban, de a hivatalos és félhivatalos szakértők sikerrel semlegesítették Amery hatását. Mondhatnánk, hogy a végső döntés azonban nem az antant-politikusok, hanem az érintett népek kezében volt, tehát a vitát az döntötte el, hogy a következő hetekben a csehszlovák és a román hadsereg – komoly francia támogatással – birtokba vette azokat a területeket, amelyeket kormányuk magának igényelt, és amelyeket a magyarok nem voltak képesek megtartani. De azt hiszem, nagy szerepet játszott a csehek, szlovákok és románok döntésében, hogy az angol–francia–amerikai szövetség 1918 késő tavaszán egyértelműen állást foglalt a Habsburg Monarchia nemzeti alapon történő felosztása mellett, s még a nyáron, jóval a központi hatalmak összeomlása előtt, elismerte a jövendő cseh–szlovák és délszláv egységet. Szinte azt lehet mondani, hogy a Monarchia népei – a németek és magyarok kivételével – választhattak, hogy a győztes vagy a vesztes oldalhoz akarnak tartozni, s e választás nem lehetett nehéz. De ezt megelőzte a győztes államférfiak döntése.

„Szűklátókörű hivatalos nacionalizmus”

Amely nem volt magányos farkas. Magyarországon ekkor vált ismertté Jászi Oszkárnak a Dunai Egyesült Államok megteremtését célzó részletes javaslata. Mindenekelőtt Magyarországon, de Ausztriában, sőt Csehországban is meglehetősen tág volt azoknak a köre, akik ugyancsak svájci típusú kantonizálásban és a történelmi vagy etnikai egységek föderációjában látták a közép-európai népek együttélésének kívánatos, ideális formáját. Ugyanilyen jellegű javaslatot készített az Egyesült Államoknak a béke-előkészítéssel foglalkozó hivatalos szakértőcsoportja, az Inquiry. Mi úgy látjuk: jóvátehetetlen tragédia, hogy a győztes államok politikusai nem ezekre a józan és az adott korban reálisan megvalósítható javaslatokra hallgattak, hanem elfogadták a „karthágói béke” szűklátókörű programját.

Mindenki előtt jól ismert, hogyan szálltak füstbe a békével kapcsolatos szép remények. Az elvakult nacionalizmus alapján létrejött békerendezés következményei sokkal rosszabbnak bizonyultak, mint ahogy azt Amery vagy mások legpesszimisztikusabb jóslataikban előrevetítették. „Mindegyik új államban felülkerekedett egyfajta szűklátókörű hivatalos nacionalizmus”, és a nemzeti, vallási és politikai kisebbségekkel szemben elkövetett elnyomó politika állandó belső és külső feszültségekhez és konfliktusokhoz vezetett. Az újabb angol irodalom erről így ír: „Az általános és kölcsönös ellenségeskedés állapota jó lehetőségeket teremtett a béke aláaknázására törekvő nagyhatalmak számára.” Ahelyett, hogy tudatára ébredtek volna közös érdekeiknek, „a modern államoknak ezek a kicsiny és labilis karikatúrái” nagyhatalmi támogatókra vadásztak az új rend fenntartása vagy megdöntése érdekében. A jelentős mértékben brit és amerikai döntések és lépések nyomán létrejött szép új világ két évtizedes fönnállása után, a náci Németország brutális fellépése és a nyugati protektorok visszavonulása következtében épp úgy összeomlott, mint előde, az Osztrák–Magyar Monarchia, de a közép-európaiak által és a velük szemben elkövetett tévedésekért az egész világ drágán fizetett.

Újabb rossz „megoldások”

Utólagos bölcsességgel könnyű kimondani, hogy Közép-Európa számára a föderális megoldás olyan alternatíva volt, amely a térség összes népe számára sok előnnyel járt volna. Kései elégtétel ez annak a Jászi Oszkárnak, aki az 1918-as összeomlás küszöbén megjelent könyvében a Dunai Konföderáció kossuthi álmát – minden bizonnyal a korabeli nyugati föderációs tervektől is befolyásolva – gyakorlati javaslattá próbálta formálni.

Az 1920-as évek végén nemcsak Magyarországon, de mind a szomszédos országokban, mind pedig Nyugat-Európában egyre többen látták be, hogy az 1919–20-as békerendezés inkább elmélyítette, semmint kiküszöbölte az ellentéteket. Megszülettek a közép-európai gazdasági együttműködés különféle koncepciói. A második világháború mindenkit sújtó tragédiája a politikusokban is megérlelte az új típusú rendezés szükségességének felismerését. Kizárólag Sztálinon és az ő nagyhatalmi politikájához ügyesen alkalmazkodó, a nemzeti kizárólagosság mítoszában élő politikusokon, mindenekelőtt Benešen múlott, hogy egy új közép-európai államszövetség nem jöhetett létre a romokon. Pedig akkor nem csak Magyarországon volt ennek igen széles körű bázisa.

Csalódások és felelősség

1989 óta nem csak csalódások érték térségünk népeit és a külföldi megfigyelőket, noha a nemzeti türelmetlenség kirobbanása és az irreális gazdasági várakozások beteljesülésének lassúsága valóban máris kiábránduláshoz, sőt, véres tragédiákhoz vezetett. De nem csupán az egyelőre nem kellően méltányolt teljes politikai és gazdasági szabadság és ezekből fakadó eredmények adhatnak számunkra okot egyfajta óvatos optimizmusra. Kezünkben vannak a közép- és kelet-európai problémák megoldásának alapelvei és módszerei, miközben pillanatnyilag nem léteznek olyan nagyhatalmi erők, amelyek ezeket akadályoznák.

Sürgető, hogy Nyugatról ne csupán gazdasági tanácsadók és befektetők jelentkezzenek, hanem a demokratikus együttélés tanárai, nevelői is. És ha az ő meggyőző szavaik és a kormányok szigorú feltételei, szükség esetén szankciói még nem lennének elegendőek, akkor egy összeurópai televíziós kampány segítségével csupán be kellene mutatni, hogyan élnek az európaiak Európa keleti és nyugati felén, és hogy mi a nyugati eredmények magyarázata. Európa, sőt az egész világ felelőssége, hogy helyrehozzuk azt, ami 1914 és 1918 között olyan végzetesen elromlott, hogy a 20. század legvégén jóvátegyük a század óriási hibáit és bűneit.

Jeszenszky Géza külügyminiszter beszéde a Határokontúli Magyarok Fórumán. Bp., 1992. augusztus 18.

* Vö. erre Ádám Magda cikkeit a História 1987/4. és 1992/7. számaiban! (A szerk.)

** Utalás arra, hogy az Ír-sziget Ulster tartományának nagyobbik része – központjával, Belfasttal – Nagy-Britanniához, kisebb része Írországhoz tartozik. A területre súlyos etnikai és vallási ellentétek jellemzőek. (A szerk.)

*** The Austro-Hungarian Problem. L S. Amery memoranduma, 1918. október 20. A Balfour-nak címzett kísérőlevél dátuma 1918. október 22. Public Record Office, London, Foreign Office, 370/3136/17223