Ugrás a tartalomhoz

História 1993-01

Glatz Ferenc , Váczy Péter , Niederhauser Emil , Wenger Tibor , Burucs Kornélia , Gecsényi Lajos , Held József , Kulcsár Péter , Barta Gábor , László József , Szinai Miklós , Jeszenszky Géza , Litván György , Szakály Ferenc

História

11. fejezet -

Kirekesztõk vagy befogadók

SZINAI Miklós

Kirekesztők vagy befogadók?

Politizálhat-e egy történész? Természetesen, miért ne? Folytathat-e publicisztikai tevékenységet? Persze, mint minden írástudó egy demokráciában. Művelhet-e történeti publicisztikát? Ennek is csak gusztusa, időbeosztása szabhat határt. De a történész történeti publicisztikájával szemben van már egy érthető, kézenfekvő korlátozás. Különösen egy történésztől elvárható, hogy publikált munkái rendelkezzenek a történelmi hitelességgel. Mert ha az ilyen publikáció nem hordozza ezt a hitelességet nemcsak a szakmának árt, de elsősorban annak az ügynek, amit munkájában képviselni vél. A „Kirekesztők” c. munkáról van szó, amely rögtön megjelenése után különböző oldalakról meglehetősen nagy nyilvánosságot kapott. Nekem ezzel a hitelességgel van bajom. Nem azért nélkülözi ez a könyv a történelmi hitelt, mert a rendkívül bonyolult problémák kötegében komoly jegyzetapparátus nélkül nem lehet tájékozódni, és nem azért, mert ezt a hiányt a könyv szakmai bevezetője nem pótolja. Nem is pusztán azért, mert az egyes szerzőktől vett idézetek kiragadása önkényes. A könyv eddigi bírálóit is, engem is elsősorban nem az idézetek, de az idézettek sorainak összeállítása bánt. Egy antiszemitizmussal foglalkozó dokumentumgyűjteményben nem lehet Hitlerrel, Jarossal, Szálasival, Endre Lászlóval vagy Bosnyák Zoltánnal egy sorba helyezni Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Németh Lászlót és Csoóri Sándort. Különösen példaértékű számomra Bajcsy-Zsilinszky Endre megbélyegzése. Most ugyanúgy akadnak, akik Nagy Imrének nem bocsátják meg, hogy kommunista volt, ahogyan Bajcsy-Zsilinszkyn nem tudják elfelejteni fajvédő múltját. Vannak emberek, akik nem hisznek abban, hogy az ember megváltozhat, ezek az emberek nem hisznek az emberben. És nem hisznek a demokráciában. Mert demokrácia elképzelhetetlen, ha nem hiszünk abban: az embernek joga van a nézetei változtatására, és hogy ez a változás lehet őszinte és teljesen érdekmentes. És azt sem látják, hogy vannak emberek, akiknek a nagyságát éppen annak az útnak a nagysága méri, amit eredeti pozíciójuktól megtettek.

Magunk részéről csak örülünk, hogy Mészöly Miklós megígérte az „ellen-válogatás” megjelenését is. Ehhez szeretnék – mintegy átmenetként – egy másik idézetsort fűzni. Hogy mennyire szükséges a nézeteknek e vadonában a helyes értelmezés, elemzés, egy adott nyilatkozat historikumának megidézése, arra engedtessék meg csak egy példa.

A „Kirekesztők”-ben Prohászka Ottokártól az idézet így kezdődik: „... mi nem hibáztatjuk, hogy a zsidóság megteremtette a magyar kereskedelmet, nem is tagadjuk azt, és a magyar nép tényleg nem is volt sohasem antiszemita azért, mert a kereskedője zsidó volt. Nagyon jól emlékszem, hogy mikor azt a nagy szénszövetkezetet iparkodtunk megcsinálni és az egyik szónok azt mondta, hogy akkor ez a felsővégi és az alsóvégi és ez meg az a zsidó is elmegy [– a falu alsóvégéről és felsővégéről van szó – Sz. M.], erre az egyik magyar azzal állt elő: akkor hol fogunk új zsidót – mert anélkül nem boldogul a magyar ember. A magyar népben antiszemitizmus egyáltalán nincs...” (44. old.) Nem különös, hogy az első zsidótörvény, a numerus claususról szóló törvény nemzetgyűlési vitájában 1920. szeptember 16-án ezt mondta Prohászka Ottokár a korabeli antiszemitizmus prominens vezető alakja a Keresztény Párt és az éppen akkor egyesült Kisgazdapárt és Kereszténypárt elnöke? Mikor azt mondja, hogy: „a magyar nép tényleg nem is volt sohasem antiszemita”, nem lehet szó valami véletlen lapszusról. Ez nem csak a szövegkörnyezetből derül ki, de abból is, hogy mindjárt megismétli: „a magyar népben antiszemitizmus egyáltalán nincs”.

A magyar vezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc 1943. augusztus 26-án egy Bajcsy-Zsilinszky Endrével folytatott beszélgetés során akkor ezt mondta: az antiszemitizmus valóban beleette magát a tisztikarba. Elhitették a katonasággal, hogy ő van hivatva a zsidókérdés megoldására. Miért hozták a zsidótörvényeket? ... Egyáltalán helytelen dolog volt német módszerrel akarni megoldani a zsidókérdést Magyarországon. Ezt azért nem lehet, mert a magyar nem gyűlöli igazán a zsidót, együtt él vele, együtt poharaznak a zsidó korcsmáros és a falusi ember, azaz, hogy a zsidó borát issza a magyar, és tőle kér kölcsönt, rá van utalva, érdekeik összeszövődtek.”

„Talán kicsit a magyar lelkület is beletartozik ebbe a témába, nem csak az érdek.” Ezt válaszolta Bajcsy-Zsilinszky a tábornoknak, és jegyzeteiben, amelyben rekapitulálta a vezérkari főnökkel folytatott fontos beszélgetését még hozzáfűzte: „Kicsit megalázónak éreztem és szörnyen igazságtalannak ezt a beállítást, hogy még a zsidósággal szemben való emberségesebb magyar magatartásnak is valaminő magyar gyöngeség, hanyagság, a zsidóságra való rászorulás volna az oka, nem pedig az az alapvetően emberséges magyar gondolkodás, mely nem hajlandó szadizmusra. (Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky, Írások Tőle és Róla. Kossuth, 1986. 141–142. old.) És mit kezdjünk e sorban a kétségtelenül szintén antiszemita szociológus véleményével, aki „A magyar falu” c. munkájában ezt írta: „Népünk általában nem antiszemita, sőt színmagyar vidékeken is gyakran találkozunk a zsidók iránti azzal a vak bizalommal, amely annyira jellegzetes volt sokáig a rutén, sőt a tót földművesnél is.” (Weis István miniszteri tanácsos a Faluszövetség igazgatója. Magyar Szemle Társaság K, 1931. 49. old.)

Zárjuk a mustránkat Kállay Miklós magyar miniszterelnök kijelentésével. A História ez évi 9. számában közölt dokumentum tanúsága szerint 1942. november 12-én a magyar miniszterelnök ezt vágta a budapesti német követ arcába: „A [zsidó]kérdés megoldása azért is nehéz volna, minthogy – példának okáért – a magyar paraszt abszolút nem antiszemita.” És hogy ekkor – még jóval a sztálingrádi szovjet ellenoffenzíva megindulása előtt – itt nem pusztán valami verbális megnyilvánulásról van szó, bizonyítja, hogy három héttel később a legitim magyar kormány jegyzékben – expressis verbis – utasította el a hitleri Harmadik Birodalomnak az egész magyarországi zsidóság deportálására vonatkozó követelését.

A „Kirekesztők” lapozgatása után talán még különösebbnek tűnhet ez az idézetsor. Az a kérdés: lehet ezeket a megnyilvánulásokat történetileg értelmezni? Ha nem, miért nem? Ha igen, van-e ezeknek a véleményeknek egyáltalán realitástartama? Hogyan egyeztethető össze az ezekben megnyilvánuló magyar mentalitás mindazzal, ami a magyar zsidósággal 1944-ben történt? A „magyar mentalitás” kifejezés talán helyénvaló, minthogy ezek a megnyilatkozások mind elsősorban a magyar parasztságra vonatkoznak, és a falusi lakosság 1945-ig a magyar társadalom 50%-át tette ki. Ha ez a mentalitása a magyar társadalom jelentős részének, miért nem közelítették meg a probléma komplexumot eddig erről az oldalról? Vagy erről az oldalról is? Továbbá, levezethető-e a magyar történelem – mint ahogyan ezt kétségkívül téves értelmezés esetén a gyűjtemény sugallja – 1944-ből, a magyar holocaustból? Avagy fordítva a magyar történelemből – levezethető-e a magyar holocaust? Volt-e egyáltalán magyar–zsidó symbiosis? Ha igen, voltak-e ennek az együttélésnek értékei?

A kérdéseket még lehetne folytatni. E kérdések mind a magyar történelmi múltra vonatkoznak, de mögöttük a mai magyar társadalom súlyos gondjai is húzódnak. 1948-ban Bibó István megállapította, hogy a magyar társadalom addig nem dolgozta fel azt a katasztrófát, ami a magyar zsidóságot 1944-ben érte. Ezután a pártállamban négy évtizedig nem volt többé mód e kérdésekkel való szembenézésre. A demokrácia első két évében felvetődött ismét e problémakomplexum minden hordalékával együtt. De a Bibó István által kívánt igényes feldolgozás még várat magára. Ezt a hiányt érezzük a „Kirekesztők” megjelenésében és a körülötte kialakult vitában is. Joggal válaszolhatják erre a hiányérzetre, hogy a II. Trianon problémáját sem dolgozta fel a magyar társadalom és mindazon tragédiákat sem – igazán –‚ amelyek a magyar társadalmat érték 1945, 1948 óta. De nem szabad hagyni, hogy a szenvedőknek és áldozatoknak különböző csoportjait most kijátszhassák egymás ellen. Hogy az egyik megoldatlan gondra való hivatkozással akadályozzák, fékezzék, késleltessék más sérelmekkel, bűnökkel való szembenézést. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a „Kirekesztők” által felvetett problémák feldolgozása nem csupán politikai feladat. Nem lehet belőle kirekeszteni a magyar történettudományt sem.