Ugrás a tartalomhoz

História 1993-01

Glatz Ferenc , Váczy Péter , Niederhauser Emil , Wenger Tibor , Burucs Kornélia , Gecsényi Lajos , Held József , Kulcsár Péter , Barta Gábor , László József , Szinai Miklós , Jeszenszky Géza , Litván György , Szakály Ferenc

História

9. fejezet -

Román-magyar vita Párizsban

BARTA Gábor

Román–magyar vita Párizsban

Erdély történelme

Hat éve már, hogy az MTA Történettudományi Intézete megjelentette a háromkötetes Erdély története című monográfiát. Bár a terjedelmes munka sorsa önmagában is érdekes lehetne, azt már előre bárki megjósolhatta, hogy a legélesebb támadások román részről várhatók, amint a „végtermék” elhagyja a nyomdát. Így is lett. Míg a magyar nyelvvel nehezen birkózó nemzetközi kritika ritka megnyilvánulásaiban igen pozitívan foglalt állást, a hivatalos román történetírás hangosan tiltakozott, nacionalizmust, sovinizmust, horthyzmust és tudatos történelemhamisítást vetve a szerzők, szerkesztők szemére. A Ceauşescu-féle kultúrpolitika még arra sem sajnált pénzt és fáradságot, hogy több európai napilapban fizetett hirdetéseket tegye közzé e vádakkal.

1989 után

1989 karácsonya azután (úgy tűnt) szétverte a román diktatúrát és ezzel levette azt a kényszerítő nyűgöt ottani kollégáink válláról, amely – akár akarták, akár nem – belekényszerítette őket a merev szembenállásba. A 40 éves kommunista uralom azonban nem csak a politikában kezdett újra kísérteni. Mélyen beleégette a lelkekbe a dáko-román leszármazás tudatának sérthetetlenségét és a magyarok iránti lappangó ellenszenvet – mint a román nemzeti gondolat két alappillérét. S ezek a pillérek nem dőltek le Ceauşescu bukásakor. Sőt. A magyarellenesség elementáris erővel tör föl sokak lelkéből.

A szaktudományos vita várva-várt megindulása helyett – bár kevéssé látványosan – többnyire folytatódik a lövészárokharc. Elsősorban ezért nem lehet eléggé becsülni azt a kezdeményezést, amelynek révén létrejött a világháború óta első, külföldi nyilvánosság előtt rendezett szakmai vita a két nemzet történetírása között. Az ötlet a magyar féltől származott, abból az alkalomból, hogy megjelent a háromkötetes munka rövidített-átdolgozott verziójának francia fordítása (Histoire de la Transylvanle, Budapest, 1992), a helyszín „semleges föld”: Párizs lett, s a vita vezetésére és kommentálására is sikerült jeles francia tudósokat megnyerni, élükön az elnöklést vállaló világhírű szakemberrel: Jacques Le Goffal. A román fél részéről kellett némi bátorság, még inkább nyitottság ahhoz, hogy vállalják a részvételt egy olyan nyilvános vitában, amely (meggyőződésük szerint) nemzeti létük alapkérdéseiről szól – éppen legnagyobb ellenfeleik szervezésében. Érthető, hogy csak többszöri változtatás után tudták kijelölni saját vitaszereplőik hármas csoportját.

A vita előkészítése már akkor megindult, mielőtt a nyomda befejezhette volna a kötet előállítását, s igazából csak abban a pillanatban ért véget, mikor a Párizsi Magyar Intézet igazgatója, Vígh Árpád kilépett az intézet nagytermét zsúfolásig megtöltő közönség elé, fölkonferálni a témát és a résztvevőket. A párizsi román nagykövet óvatosságból, de meglehetősen furcsa módon kimentette magát a vitáról (ahol egyébként Szávai János magyar nagykövettel együtt sok román és magyar diplomata is megjelent): távolmaradását ugyan mással indokolta, de a levélben gondosan kerülte az immár nem hivatalos „Erdély” (Transilvania) szó használatát, s megelégedett Nyugat-Románia emlegetésével...

A román történészeket képviselő küldöttségben két fő – Gheorghe Cipaianu és Ion Aurel Pop – Kolozsvárról érkezett, míg a harmadik, Florin Constantiniu a bukaresti kutatók közé tartozik. A franciák nevében a vitavezető, Jacques Le Goff mellett Georges Castellan, a románok történetének legjobb kinti ismerője, a magyar témákban is dolgozó Jean Béranger és végül egy fiatal politológus, Stéphane Rozière ült a „kerekasztalhoz”. A magyar vitatkozók: Köpeczi Béla akadémikus, főszerkesztő, Miskolczy Ambrus, a 19. századi részek egyik szerzője (mellesleg a budapesti ELTE román tanszékének vezetője) és e sorok írója, a 16. századi fejezet (időközben a debreceni KLTE tanárává avanzsált) szerzője voltak.

Eredetileg úgy gondoltuk, hogy – tekintettel a közönségre – előbbi Köpeczi akadémikus beszél a kötet egészéről, az általános problémákról, majd mi ketten vázoljuk a leglényegesebb konkrét vitapontokat. J. Le Goff azonban azt javasolta, hogy monológsorozatok helyett csináljunk igazi kérdés-felelet vitát, azaz hangozzon el Köpeczi Béla bevezetője után a román fél hasonló összefoglalója, utána pedig felváltva beszéljünk a nyilván egymást követő kérdésekről. Érdekes volt, hogy román kollégáink igen feszülten várták a vitát; valószínűleg nemcsak a szakmai tét nehezedett rájuk (rájuk is), hanem az otthoni bizonytalan politikai helyzet: nehéz úgy elemzően vitatkozni, ha odahaza a hivatalos politika a legkisebb engedményt vagy kudarcot is hajlamos nemzetárulásnak tekinteni.

A dáko-román kontinuitásról

A vita maga voltaképpen teljesen a megbeszélt módon zajlott, s bármilyen „kirekesztőnek” tűnt is elsőnek az a döntés, hogy a közönség nem szólalhat meg közben, a két és fél órás mérkőzés végén be kellett látnunk: másnap reggel is ott ültünk volna, ha a feszülten, sőt olykor indulatosan reagáló tömeget is bebocsájtjuk a beszélgetésbe.

J. Le Goff rövid bevezetője után sorban elhangzott a két „főreferátum”, s mivel a román kutatók vezérszónoka, Gh. Cipaianu mindjárt meg is jelölte azokat a főbb kérdéseket, ahol ők nem tudják elfogadni a kötet állításait, már benne is voltunk a vitában. Magukat a hozzászólásokat és a reagálásokat már csak azért sem volna érdemes itt külön-külön részletezni, mert a TV 2-őn bárki láthatta a közel 40 perces korrekt, inkább a román fél sajátos nézeteit kutató összefoglalót, sőt annak szövege a Magyar Nemzetben (december 10.) megjelent. A fő vitatémák, mint ahogyan várható is volt, a dáko-román kontinuitás, a középkori román jelenlét, 1848–1849 és a trianoni béke voltak. Sajnos, a vita alaphangját megadó Gheorghe Cipaianu mindjárt két olyan gondolatot is előhozott, amelyek nem segítettek a feszültség feloldásában. Egyfelől úgy vélte, a magyar kutatást rögeszmék vezetik, mikor kétségbe vonja a románok állításait, főleg a dáko-román kérdésben, másrészt a kötet is tükrözi azt a lenéző magatartást, amit a magyarok általában tanúsítanak minden románnal szemben, ahogy ezt évszázadok alatt megszokták: kisebbrendű lényeknek minősítve őket.

Míg mi a lehetőségekhez képest igyekeztünk szakszerű válaszokkal szolgálni, forrásokra, elemzésekre hivatkozni, addig román kollégáink gyakorlatilag mindig annak leszögezésével kezdték, hogy az ő álláspontjuk a helyes, az igaz, s a vitának csak akkor van értelme, ha ezt mi is elismerjük. Például: Gh. Cipaianu hivatkozott Anonymusra, mint a honfoglalás és az akkori román jelenlét bizonyítékára. Az Anonymus szavahihetőségét alapjában megkérdőjelező elemzésre (többek között tökéletes járatlanságára a 9. század végi európai történelemben) viszont azzal kívántak visszavágni, hogy a jeles névtelen szerző állításait a többi krónika is megismétli (I. A. Pop), csak éppen állításukat nem tudták alátámasztani, lévén, hogy az erdélyi románokra vonatkozó hasonló állítás a magyar forrásokban sehol sincs. Elhangzott részükről olyan érv is, miszerint képtelenség azt feltételezni, hogy egy népet egyszerűen ki lehetett volna irtani, mint ahogyan azt mi a dákokról feltételezzük, s csak az idő előrehaladta mentette meg őket attól a kérdéstől: ugyan hol található Párizsban az Avar Köztársaság nagykövetsége hiszen a jelek szerint sem őket, sem a gótokat, gepidákat, hunokat, vandálokat, markomannokat stb. nem irtották ki a történelem folyamán. Arra meg már válaszolni sem sok kedvünk volt, hogy – mint ez F. Constantiniu állította – a magyar történetírás nem tesz egyebet, mint ősrégi német elméleteket (Sulzer, Rösler) ismételget mániákusan. Igen furcsán ütött ki az „alsóbbrendűnek minősítés” vitája: Miskolczy Ambrus ugyanis szenvedélyes szimpátianyilatkozatot tett az általa nagyrabecsült román kultúra mellett, Cioran, Ionescu, Eliade és még sok más jeles román gondolkodó, író és művész teljesítményének részletes fölsorolásával – míg a francia G. Castellan volt az, aki figyelmeztette a románokat: teljesen természetes volna, ha egy népet „alsóbbrendűnek” tekintenének a kutatók, ha olyan korszakról írnak, ahol az nem tud önálló politikai szerepet játszani: márpedig az erdélyi románság a középkorban és az újkorban nem rendelkezett nemességgel, így valóban „alsóbbrendű” helyzetbe kényszerült.

A román ellenérv erre természetesen megint csak az volt: nem lenézni kell ezért a románokat, hanem azt kell elsődleges feladataként kutatni, hogyan történhetett meg, hogy a honfoglaló magyarok megfosztották az őslakókat államaiktól, sőt legelemibb jogaiktól is, például 1366-ban I. Lajos király kirekesztette az ortodoxokat a nemesek közül, így téve végleg tönkre a román nemességet...

Román jelenlét a térségben

Heves vita bontakozott ki arról, miért nevezzük mi a kötetben „nomádoknak” a románságot, mikor azok legföljebb a Franciaországban is ismert transzhumáló pásztorkodást gyakorolták, hiszen a hegyes-völgyes Erdélyben igazán nincs hely nomád ménesek, gulyák és nyájak tartásához. Egyébként – mint ez a kötet vonatkozó részének fölolvasásakor kiderült – a fejezet szerzője, Makkai László kifejezetten azért idézett egy nomadizálást állító román szerzőt, hogy megcáfolhassa annak véleményét. Mi már a honfoglaló magyarokról sem merjük újabban azt állítani, nomádok voltak, hiszen őket legújabban már félig földművelőként mutatja be mind a történetírás, mind a régészet.

1848–1849 elsősorban azért került terítékre, hogy kit kellene „haladónak” és kit reakciósnak tekintenünk: ezt az ősi kérdést mi annak a hangsúlyozásával igyekeztünk oldani, hogy a 19. század bonyolult hatalmi viszonyai között természetes fejlemény volt, hogy a románok a velük szemben türelmetlen magyarok helyett, az egyszerű nép gondolkodásában amúgy is atya-figuraként élő császár szövetségét keresték.

Trianon vagy Gyulafehérvár?

Sokáig úgy tűnt, idő hiányában megválaszolatlan marad egyik román kollégánk azon állítása, miszerint Erdély legújabb kori sorsát nem a trianoni békében döntötték el, hanem az 1918. december 1-i gyulafehérvári román népgyűlés határozata jutott érvényre ekkor. A vita végén azonban S. Rozi visszatért a problémára. Miután ál-ártatlanul megkérdezte, mikor írtuk át az állítólag horthysta-fasiszta művet, amiről ő korábban olvasott, de amire nem ismert rá most, sort kerített Gyulafehérvár jelentőségére is. Megemlítette az 1916-os bukaresti titkos megállapodást, a trianoni határjavaslatokat és tárgyalásokat, név szerint megnevezve azokat a nyugati szakértőket és politikusokat, akik igenis ott és akkor hozták meg a döntést. A gyulafehérvári gyűlésre még csak nem is hivatkozik az érvényes nemzetközi jogi aktus...

Meglehet, elfogult vagyok, de én a magam részéről azzal a határozott érzéssel álltam föl a „kerekasztaltól”, hogy ebben a vitában a magyar történészeknek állt a zászló. Nem csak azért, amit a fentiekben leírtam, hanem azért is, mert a francia kollégák egyértelműen mellénk álltak. J. Béranger nyíltan elmondta: a kötetet igen jó munkának tartja, amit el fog olvastatni egyetemi hallgatóival, s ha a románoknak más a véleménye, legokosabb, ha maguk is írnak egy francia nyelvű Erdély történetét arról a földről, amely ugyan sok mindenben elmaradott volt és lehet még ma is, de ahol Európában elsőnek bontakozott ki a ma is példaértékű vallási türelem. J. Le Goff pedig, mintegy kiegészítve Béranger professzor óhaját, azzal zárta a vitát, hogy ha a román történetírás el akarja fogadtatni álláspontját más országok kutatóival is, le kell szoknia arról, hogy tanítómesterként szekundákat osztogat a magyaroknak – ahelyett, hogy válaszolna érveikre.

A számunkra mindenképpen jelentős, és – ismétlem – alighanem sikeres vita után mégsem lehetünk túlzottan optimisták. Elsősorban azért nem, mert román kollégáink, noha már puszta részvételük is hatalmas előrelépés a korábbi állapotokhoz képest, egyelőre a tényleges vitában még nem mutatkoztak valódi partnereknek. Szakmai indokolás helyett, ahogy már jeleztem, elsősorban meggyőződésükkel próbáltak érvelni, ez pedig nem lehet tudományos vita alapja. Különös jelentősége van e tekintetben, hogy a román delegációnak éppen a legfiatalabb tagja (I. A. Pop) tűnt mindenki szemében a legmerevebbnek, majdhogynem fanatikusnak. S e magatartás oka talán az a nemzeti alapeszme, amiről már a bevezetőben szóltam. A vitát követő nyílt fogadáson, amit éppen azért szerveztek meg, hogy a közönség is szót válthasson a történészekkel, odajött hozzám egy román hölgy, és elkeseredetten-dühödten magyarázta nekem, a magyarok azért írnak mindenféle hazugságot Erdély és az ottani őslakosok múltjáról, mert meg akarják alázni a románokat, meg akarják fosztani őket múltjuktól, önbecsülésüktől. Felelni akartam neki, de a hölgy, meg sem várva a választ, eltávozott a teremből.