Ugrás a tartalomhoz

História 1993-01

Glatz Ferenc , Váczy Péter , Niederhauser Emil , Wenger Tibor , Burucs Kornélia , Gecsényi Lajos , Held József , Kulcsár Péter , Barta Gábor , László József , Szinai Miklós , Jeszenszky Géza , Litván György , Szakály Ferenc

História

5. fejezet -

A mesterséges Paradicsom eszközei

BURUCS Kornélia

A mesterséges Paradicsom eszközei

A földi élet viharaiban megfáradt, élete kilátástalanságát átélő vagy éppen elviselhetetlen fájdalmaktól szenvedő ember ősidők óta vágyakozott olyan állapot után, amely kiragadja őt gondjaiból, megszabadítja fájdalmaitól, soha el nem érhető sikerek, gyönyörök országába juttatja. Eszközül kínálkozott az a közel 60 növényfajta, amely fájdalomcsillapító, serkentő, teljesítményt növelő, hangulatemelő hatást kiváltó anyagot tartalmaz. A növényi és ásványi eredetű kábítószerek azonban a köznapi élvezeti szerek: alkohol, a tea, kávé koffeinje, a dohány nikotinjától eltérően aránylag rövid idő alatt a szervezetet pusztító testi-lelki függőséget váltanak ki.

Ópium (mákony)

Ősi fészke Egyiptom, Kis-Ázsia, majd Perzsia és India volt. (Mai központja az ún. arany háromszög: Burma, Laosz, Thaiföld, s az ún. arany félholdi Irán, Pakisztán és Afganisztán.) Az álomhozó mák nedve fájdalomcsillapító és altató hatása miatt ősidők óta gyógyszerként ismert. A még éretlen mákfejeket a szirmok lehullása után behasogatták, s a fehéren kifolyó, barnásan száradó tejnedvből ökölnyi golyókat gyúrtak és kiszárították (ópium). Kábítószerként feltehetően a muszlimok éltek vele: a Mohamed próféta által tiltott bor helyett az ópium biztosította számukra a mámort. Valószínűleg arab kereskedők a 14–15. században elterjesztették e szokást Kínában is, ahol az ópiumszívás vert mély gyökeret. Itt született meg az aromás csandu, amelyet kis golyócskákká gyúrva pipájukba helyeztek, meggyújtottak, és fekvő helyzetben szívták a színes álmokat hozó füstöt. (Az 1850-es években már 10–12 millióra becsülték az ópiumélvezők számát.) Európában az ókori görögöknél és a rómaiaknál a gyógyításban és a kultikus ceremóniákban játszott jelentős szerepet. A középkorban aránylag keveset használták, de a 16. századtól – a svájci Paracelsus újrafelfedezése révén – már ismét enyhítette a szenvedők kínjait. (Ám csak több mint egy évszázad múltán kezdték felfedezni a lassan ölő méreg igazi hatását.) A 19. században Angliában már széles néprétegek élvezeti szerévé vált, korlátozás nélkül hozzá lehetett jutni a gyógyszertárakban, drogériákban, sőt zöldségkereskedőknél is. (Hátterében a gyarmati India olcsó ópiumtermelése állt.) A 20. század elején a kontinensen is terjedt, elsősorban Franciaországban. (Párizsban 1916-ben 1200 ópiumbarlang működött!) Európában és az USA-ban a zaklatottabb élettempó miatt az ópiumpipa helyett a kevesebb pepecselést igénylő ópiumevés hódított. Az ópium élvezete rövid ideig tartó, kellemes, gond nélküli bódulatot vált ki. Az igazi veszedelem azonban a következő mámor utáni szenvedélyes vágy.

Morfium

1806-ben Sertürner német gyógyszerész ópiumból előállította annak fő hatóanyagát, az erős fájdalomcsillapító és altató hatású szert, amit a jó álmok istenéről, Morpheusról morfiumnak nevezett el. 1927-ben a magyar Kabay János a zöld mákfejből, illetve a kicsépelt mákszalmából való közvetlen előállítási eljárást szabadalmaztatta.

Az I. világháború után főleg nyugaton óriásira duzzadt a morfiumfogyasztók tábora. (A háborúban ugyanis a morfiumot és származékait használták fájdalomcsillapítóként, s a háborús szenvedések, nélkülözések is sokakat sodortak a morfium nyújtotta enyhülés felé.)

A szer kis adagban megszünteti a köhögést, a fáradtság, az éhség érzését. Valamivel nagyobb adagban már gátolja a figyelmet, a külső benyomások érzékelését. A morfium nagyon gyorsan beépül a szervezetbe, sőt a sejtek számára majdnem olyan fontossá válik, mint a víz és a só. Akik rabjaivá válnak, mindent elkövetnek, hogy morfiuméhségüket oltsák. A morfinisták fizikai állapota látványosan leromlik: hirtelen fogyás, s hajhullás, száraz bőr, korai elöregedés, álmatlanság, depresszió, ingerlékenység, szellemi hanyatlás jellemzi őket; gyakran elmeosztályon végezték, vagy az öngyilkosságot választották.

Heroin

Az eredetileg gyógyászati célokra előállított ópiumszármazékot a 19. század végétől az asztma, az idült hörghurut és a tuberkulózis kezelésében alkalmazták. S jóllehet néhány év alatt az orvostudomány felismerte, hogy a heroinhoz alkalmazkodik a szervezet a legkönnyebben, leszokni viszont nehezebb róla, mint a morfiumról – már késő volt. Kábítószerként megindult világrontó útjára, s az I. világháború után már szinte teljesen kiszorította az ópiumot és a morfiumot. Nincs az a jellegzetes szaga, mint az ópiumnak, s eleinte jóval olcsóbb is volt, mint az ópiumpipához való csandu. Eleinte szippantással, pilulaként szedve, majd a bőr alá fecskendezve használták. Rendkívül gyorsan hat, a heroinmámor időtartama azonban csak néhány óráig tart, hogy aztán az utána való vágy még kínzóbban jelentkezzen.

Kokain

Míg az ópium és a hasis több évszázad alatt terjedt el a világon, addig a kokainnak elég volt ehhez néhány évtized. A közel két méter magasra növő cserje termesztésének központja Dél-Amerikában, az Andok vidékén van (Peru, Bolívia, Kolumbia). Az indiánok a kesernyés ízű kokalevelet rágva megszabadultak éhségérzetüktől, szomjúságukat enyhítették, s munkabírásukat növelték vele. Az inkák ismerték a kokain érzéstelenítő hatását is (koponyalékelések). A kokalevél a spanyolok révén eljutott Európába is, ahol azonban csak a 19. század végétől kezdve figyeltek fel gyógyászati lehetőségeire: helyi érzéstelenítő hatása lehetővé tette az altatás nélküli sebészi beavatkozást. (C. Koller 1884-ben Bécsben a kokain segítségével korábban rendkívül fájdalmas szemműtétet hajtott végre.) Gyógyászati jelentősége miatt hamarosan a Távol-Keleten és Kelet-Afrikában is hatalmas kokaültetvényeket létesítettek. Emellett a kokalevél élénkítő hatását gyógyteák, gyógyborok formájában is hasznosították. (A Coca-Cola üdítőital 1885-ben indult hódító útjára, s 1903-ig valódi kokaint tartalmazott)

A kokaint morfinista betegek terápiájában is használták. Utóbbi azonban még nagyobb veszedelemmel járt: a kokainizmussal. Az USA-ban már a 19. század vége felé szedte áldozatait e szenvedély, Párizsban az 1910-es évektől hódoltak neki mulatók, nyilvánosház látogatói. A háború után Németország (Berlin) és Olaszország fertőződött a legjobban. A drága kokaint szájon keresztül is szedték, de a leggyakrabban a tubákhoz hasonlóan felszippantották. A kokain hatóanyaga nem épül be a sejtek anyagcseréjébe mint a morfium, így nem alakul ki testi függőség, nem kell az adagot állandóan növelni. A kokainista bódulatban túlzott aktivitás jelentkezik. Kellemes, jó érzésük támad, beszédesebbek, vidámabbak lesznek, mint egyébként, élénk érzéki csalódásokat élnek át, zenét, harangzúgást hallanak, színpompás ábrák villódznak szemeik előtt. Úgy érzik, hogy szellemi és testi erejük megsokszorozódott, s így minden akadályt leküzdhetnek. Hamarosan azonban téveszmék gyötrik, amelyek önmaguk túlértékelésében, vagy éppen önvádjukban, nemritkán üldöztetési mániában s igen gyakran féltékenységi rohamokban nyilvánulnak meg. A kokainnak az ópiumszármazékoktól eltérő hatása van a szexuális szférára, a köztudat emiatt főleg ehhez kapcsolja az orgiák, másrészről a homoszexualitás képét. A nőknél a kokain fokozott erotikus fantáziáláshoz, vágyakhoz vezet, s a nemi élvezet is hevesebb. A férfiaknál a szer kezdeti hatását tévesen potencianövelőnek vélik, de hamarosan a kokainvágy minden fajta nemi vágyat és képességet kiöl.

Marihuána (hasis)

A mexikói kender főleg Mexikóban, Kolumbiában, Jamaicában terem, s a napjainkra legelterjedtebb kábítószer fő piaca az USA. Európába az 1800-as évek elején került. Eleinte köhögés- és fájdalomcsillapító volt, s használták asztmás, migrénes, reumatikus megbetegedések enyhítésére. Néhány évtized leforgása alatt azonban – főleg a művészkörökben – kábítószerként élvezték. Az 1960-as évektől az európai jóléti társadalmakban a marihuanás cigaretták elterjedésével bontakozott ki a kábítószerjárvány. E cigarettákra úgy tekintettek, mint amely hozzásegíti az emberiséget az önfelszabadításhoz. (Az 1970-es évektől előtérbe kerültek az erősebb és veszélyesebb kábítószerféleségek: a heroin és a kokain.)

Maszlagfélék

A bódító anyagokat tartalmazó maszlagfélék mind az öt földrészen az ősidők óta ismertek voltak (pl. farkascseresnye, mandragóra, maszlagos nadragulya, beléndek). A középkorban a szerelmi bájitalok, a boszorkánykenőcsök alapanyagául szolgáltak. A különböző növényi hatóanyagok esetenként részegséghez hasonló állapotot, hallucinációkat, kábultságot, izomgyengeséget, máskor izgatottságot, beszédkényszert, nevető- vagy sírógörcsöket váltottak ki.

Meszkalin

Az aztékok az általuk félistenként tisztelt varázskaktusz apró darabokra vágott, megszárított leveleit ették vagy kábító italt készítettek belőle, melynek hatóanyaga a meszkalin volt. Hatására két-három napig is eltartó mámorba estek, ami alatt éhséget, szomjúságot, fáradtságot nem éreztek, különös hangokat, tárgyakat vizionáltak, sokszor nevetőgörcs rázta őket.

LSD

1938-ban egy bázeli laboratóriumban Hoffmann fedezte fel az anyarozs-alkaloidok egyikének, a lizergsav származékát, a rövidítésről ismert LSD-t. Pszichiátriai gyógyszerként nagy reményeket fűztek hozzá, de hamar kiderült, hogy inkább pszichózis előidézésére, mint ennek kezelésére alkalmas. Az LSD az érzékszervek működésében súlyos zavarokat okoz: színes látási hallucinációk, víziók, hallási, tapintási érzékcsalódások jelentkeznek. Elterjesztésében a hippimozgalomnak volt döntő szerepe.