Ugrás a tartalomhoz

História 1993-01

Glatz Ferenc , Váczy Péter , Niederhauser Emil , Wenger Tibor , Burucs Kornélia , Gecsényi Lajos , Held József , Kulcsár Péter , Barta Gábor , László József , Szinai Miklós , Jeszenszky Géza , Litván György , Szakály Ferenc

História

2. fejezet -

A honfoglalók öltözéke

VÁCZY Péter

A honfoglalók öltözéke

Váczy Péter a honfoglaló magyarság köznapi életéről szóló cikksorozatának első részét a História 1992/9. számában közöltük. („A honfoglalók eszközei”.)

A szerző „Képek a magyar történet korai századaiból” című kötete 1993 tavaszán jelenik meg a História monográfiák sorában. (A szerk.)

Paradoxonként hangzik, de találó megállapítás: a honfoglalás kori magyarok öltözékét könnyebb lerajzolni, mint megnevezni!

Kendő és süveg

A László Gyula-féle összefoglalás* szépen emeli ki az öltözék lényeges vonásait. Ilyen általános nomád sajátság, hogy a nők férfimódra ruházkodtak, sőt éltek is. A szoknyát a szlávoktól vették át. A nők férfias életmódját különösnek, sőt visszataszítónak találták a megtelepedett kultúrnépek. A görögök mint mindenből, e nomád sajátosságokból is költészetet csináltak, és kitalálták az amazonok történetét. De már Thietmar merseburgi püspök megbotránkozva beszéli el Géza magyar fejedelem feleségéről, Sárolturól, „a fehér űrnőről”, hogy úgy ivott és úgy ült a lovon, mint valami katona, és haragjában ölni is képes volt. A régi magyar társadalom és öltözék e jellegzetes vonásáról tudomást kell vennünk.

Az asszonyok kendője eredetileg egyáltalán nem jelentett fejrevalót. Egykorú jelentését elárulja, hogy a „ken, törül, fest” jelentésű ken ige d-gyakorítóképzős származéka. Így mondják még ma is: „kendőzött arc”. Ezért kendőnek nevezték azt, amivel kentek, festettek (arcfestők stb.), de a „törülköző”-t is, amelybe mosdás után törülte a kezét az ember. A kendő tehát nem alkalmas arra, hogy következtessünk a magyar nők honfoglalás kori fejfedőjére.

A nomád öltözék leírásából nem szabad hiányoznia a süvegnek és az övnek. Ha valakit megfosztottak szabadságától, elvették süvegét és övét. Isten és a fejedelem előtt senki sem maradhatott süvegesen: le kellett vennie azt, hóna alá dugva el kellett rejtenie. A fejviselet példázza a legjobban, hogy az öltözék kutatása szorosan kapcsolódik társadalmi, politikai, vallási kérdésekhez. A süveg nem csak nemezből készült. Honfoglalás előtti török jövevényszónak tartják. A kucsma és a sapka helyett helyesebb a qalpaq-ot idézni, mely – ellentétben a karimátlan süveggel – prémmel volt szegélyezve. Honfoglalás előtti viseletnek kell tartanunk, mert már a 10. század elején mint magyar divatot ismerték és utánozták a németek, az olaszok. A török galpag szóval egyeztetik. A kalpagnak ugyanúgy megvoltak társadalmi és politikai vonatkozásai, mint a süvegnek.

A férfiak „ujjas, derékban övvel átkötött, tehát legalább derékon alul érő ruhát viseltek”. Úgy hisszük, a korabeli ábrázolások alapján még pontosabb leírást is adhatunk. A férfiak fő ruhadarabjának legjellemzőbb vonása: 1. elöl volt a nyílása, mely a ruhán végigfutott. Vagy gombra járt, vagy még gyakrabban a két szárnyat egymásra vetve öv szorította a testhez; 2. derékon felül szorosan simult az alakra, azon alul bő ráncokat vetett; 3. mindig csak a térdig ért. Erre húzták rá a felső kabátot, mely anyagban, szabásban változott az alkalomnak megfelelően.

Ködmön, köpönyeg, suba

A honfoglalás kori magyar leltárból mindenképp törülnünk kell a bekecset, ezt a gyanús eredetű, 19. századnál aligha régibb ruhadarabot. Ugyanígy nem lehet honfoglalás kori a „kacagány vagy hátibőr”, „az előbőr vagy mejjbőr”, a dolmány, a zeke vagy kankó. A kacagány német közvetítéssel terjedt el nálunk a 18. században. A dolmány oszmán-török kapcsolatok révén jutott el hozzánk. A janicsárok viselték. A zeke vagy a kankó szavakról nem tudunk mit mondani, mindkettő bizonytalan korú és eredetű. Tehát mindezeket a cifra nevű ruhadarabokat jobb messze elkerülni. Úgyszintén nem hisszük, hogy a köpenyegnek valami köze lenne „a szőr jelentésű szűrhöz”. A szűr Bárczi értelmezése szerint újabb fejlemény, és tulajdonképpen a szürke szó származéka.

A köpönyeg, ködmön s talán még a szokmány és suba szavakat a honfoglaló magyarság viselettörténetében kell és lehet tárgyalnunk. A köpenyeg összefüggése a török käpänäk szóval vitathatatlan, valószínűleg még honfoglalás előtt vettük át. Már nehezebb eldöntenünk, hogy az átvétel idején mit értettek rajta. Eredetileg nemeztakaró lehetett, melyet rossz időjáráskor feszítettek ki vagy borítottak a vállra. Ebből fejlődött ki „esőköpeny” jelentése egyes nyelvekben, míg más nyelvekben kifeszített „ponyva”-ként élt tovább. A ködmön is a honfoglalás kori magyarság hagyatéka korunkban. Éppen semmitmondó, általános jelentése alapján kell arra gondolnunk, hogy a ködmön igen gyakran használt, fontos ruhadarabunk volt.

Még ennél is bonyolultabb a suba eredetkérdése. Tulajdonképpen arab eredetű, de Európában a legkülönbözőbb népeknél terjedt el. Ennélfogva nehéz megállapítani az arab szó útját a magyarokhoz. Szláv közvetítés nem jöhet szóba, viszont arra sincs okunk gondolni, hogy mint az udvar, a felsőbb réteg divatdarabja arab–olasz–német közvetítéssel honosodott volna meg nálunk. A honfoglalás előtt a magyarság – akár kereskedelmi kapcsolatok révén, akár más sztyeppei népek közvetítésével – érintkezésben állott az arab–perzsa világgal. Ez a hatás éppen az öltözködés terén szembetűnő, de megfigyelhető vagy gyanítható más viszonylatban is. Gardízí a magyarok szomszédai közt egy mrdat nevű népet említ. Ezek igen élénk kereskedelmet folytatnak az arabokkal, és noha keresztények, ruházatuk az arabokéra emlékeztet, turbánt, inget és subát (dzubba) viselnek. Ha pedig a magyarok szomszédságában subát hordtak, valószínű, hogy ők is ismerték. Az arab szó különben a dzebbe „vág” ige származéka, és a magyarba több ízben és persze különböző alakban is átkerült: zsubé, zsupica, zubbony, zsupán. Amíg a szláv nyelvekben jelentése „prémbunda, bőr felsőkabát”, addig a szó a magyarban megőrizte eredeti arab jelentését: „prémmel szegélyezett vagy bélelt, bő, kelméből készült felsőkabát, mely lehetett hosszú is, rövid is”. Például Thurzó György a leánya számára tett vásárlásokat így vezette be a jegyzékbe 1612-ben: „Hosszú subának tafota bársonyt, tenger sénőt, ahoz (1) arany prémet … Egy fekete virágos bársonyt kis subának, arra prémet öt rendel, alája nyestet...” Már ezért is igazat kell adnunk Kniezsa Istvánnak, hogy kétségbe vonta a suba szláv eredetét.

Perzsa–arab divat

Az öltözködésben az eurázsiai sztyeppe nyugati felén lakó sztyeppenépek a perzsa–arab divatot utánozták. Ibn Ruszta jellemzése szerint a volgai bolgárok „ruházata hasonló a mohamedán ruházathoz”. A magyarokról is feltehető, hogy a subán kívül más ruhadarabot is átvettek a perzsa–arab világból. Szendrei a turbánjaikat említi. Kurta szavunk az arab–perzsa kurtak megfelelője, és eredetileg derekat befedő rövid, tehát kurta alsóruhát jelenthetett. Így a kurta versenyre kelt a feltehetően irániaktól átvett inggel. „Ruházatuk a kurtak és a dsebe” – írja Gardízí a volgai burdaszokról. A hosszú, elöl hasított felsőruhát a perzsa–arab körben gaba-nak nevezték. A 10. század második felében író Isztakhrí kifejezetten azt állítja, hogy a kazárok minden ruhadarabjukat Perzsia határterületeiről és Bizáncból szerzik be, a kurtak és a gaba nevűeket külön is felsorolja. Szerinte a bolgárok és a besenyők öltönye a hosszabb kurtak. A kurtak és a gaba megtalálható egyes kaukázusi nyelvekben is, ing és alsóruha jelentésben. A magyar kabát nem egyeztethető az arab szóval, a szóvégi t miatt. Viszont összevethető a kirgíz gaby-, a mongol gaba „steppel, kivarr” igével.

A déli magas kultúrájú népek utánzása az öltözékben összefügg a sztyeppenépek gyakori pompaszeretetével. A magyarok pompakedvelését és fényes külsejét a perzsa Gardízí és a bizánci Bölcs Leó császár egyaránt kiemeli. Fokozta ezt a hatást, hogy fegyvereiket ezüst és gyöngy díszítette.

A nadrág

Ami a nadrágot illeti, teljesen hiábavaló fáradozás azt hirdetni róla, hogy „a nem túlságosan bő vászonnadrág a lovasnépeknél általában gatya volt. Hidegben ez is alsóruhává alakult...” Egykori képek és írott források hitelesen tárják elénk: a lovas nomád saruba fogott hosszú, bő nadrágot viselt, amely általában bőrből, az európai hunoknál például kecskebőrből készült. Ellenben a gatya – már neve is mutatja – a szlávok ruhadarabja volt, vászonból varrták, és miként egyházi szláv jelentése elárulja, tulajdonképpen alsó ruhaként hordták. Különben nadrág szavunk is szláv kölcsönzés. De ugyanígy „a székely harisnyához hasonló szűk posztónadrág” sem lehetett honfoglalás kori. A harisnyát – képek tanúsága szerint – szűk nadrágként a lovagok hordták. A szoros harisnya-nadrág csak a 12. század közepén jött divatba. A szó szláv átvételnek látszik.

* László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Budapest, 1944. (A szerk.)