Ugrás a tartalomhoz

História 1991-023

Glatz Ferenc , Fügedi Erik , Glatz Ferenc , Kiss József , Kordé Zoltán , Kubinyi András , Hegyi Klára , Szakály Ferenc , Hanák Péter , Soós István , Szász Zoltán , Ádám Magda , Balogh Júlia , Galántai József , Balogh Júlia , Szarka László , Stumpf Benedek András , Sebõk László , Bíró László , Sebõk László , Chmel, Rudolf , Glatz Ferenc , Kovac Dusan , Klimko, Jozef , Mesáros, Július , Glatz Ferenc , Mészöly Miklós , Kiss Gy. Csaba , Pléh Csaba , Sipos Péter , Jakó Zsigmond , Bárány István , Bálint Csanád , Szabó Imre

História

6. fejezet -

Németek és magyarok a középkori Budán

KUBINYI András

Németek és magyarok a középkori Budán

Kelet-Közép-Európa városfejlődésében jelentős szerepet játszottak a középkorban a németek, így Magyarországon is. Bár azt nem állíthatjuk, hogy városaink kialakulását csak nekik köszönhetjük, számos városunkban élt jelentős németség (de más idegen nemzetiség, például vallon is). Azoknál a városoknál, amelyeket német lakosságú falvak vettek körül (például a nyugati határon Sopront vagy az erdélyi szász városokat), nemzetiségi ellentéteket nem nagyon találunk, a kevés beköltözött magyar – amennyiben tudott németül – minden további nélkül karriert csinálhatott. Székeles Péter – akinek özvegye, Kottaner Ilona később mint a magyar szentkorona tolvaja került be a magyar történelembe – a 15. század első felében polgármester, Magas Imre a század második felében városi tanácstag lehetett. Igaz, mindketten tekintélyes, helyi német családból nősültek.

Más volt a helyzet olyan városokban, mint maga a főváros, Buda, ahol a város környéke magyar lévén, a közvetlen bevándorlók a magyarok számát növelték. Annál is inkább, mert különösen a középkor utolsó századaiban a higiéniai viszonyok és egyéb körülmények miatt a város természetes szaporodása nem tette lehetővé a lakosság újratermelését, így bevándorlás nélkül a városok előbb-utóbb kihaltak volna. Igaz, németek is szép számban költöztek be lényegében folyamatosan Budára olyan városokból, amelyekkel a magyar főváros gazdasági kapcsolatokat tartott fenn. Így az egész középkor folyamán Bécsből, a 13–14. század fordulóján Regensburgból, később Nürnbergből érkeztek a legtöbben. Leginkább mégis a magyaroknak volt lehetősége a városba költözni.

Ez azért okozhatott nehézséget, mert német lakosságú városainkban a gazdasági és ennek következtében a politikai hatalom – főként a távolsági kereskedelem következtében – a németek kezében volt, akik – főként az új külföldi beköltözők – szembekerültek a növekvő magyar többséggel, amely vezető szerepüket gyengíthette.

„Magyarok és más idegenek”

Az ellentétek különös módon először egyházi téren mutatkoztak meg. Buda polgárságának – mint a legtöbb magyar városnak és számos falunak – plébánosválasztási joga volt. A város vezetése a 13. század közepén alapított Budán – a többi városhoz hasonlóan – a németek kezében volt, így természetes, hogy a ma Mátyás-templom néven ismert Nagyboldogasszony-templomban német plébános és papság működött. A városban, és különösen a külvárosokban számos magyar élt, akik saját papot igényeltek. Ezért a budai Várhegy északi részén felépítették a Szent Mária Magdolnáról elnevezett, a külvárosban pedig, a mai Csalogány utcában, a Szent Péter vértanú tiszteletére szentelt templomot. A Nagyboldogasszony-templom német plébánosa úgy vélekedett, hogy ez a két templom csupán az ő plébániájához tartozó kápolna, amelyeket azért létesítettek, hogy a magyaroknak és más idegeneknek, akik a „német nyelvet, amelyet a plébánia hívei közönségesen beszélnek, nem értik”, kiszolgáltathassák a szentségeket. A két „kápolna” papja viszont önálló plébániának tartotta templomát. Lodomér esztergomi érsek (1279–1298) nekik adott igazat, majd a 13. század végén a Nagyboldogasszony-templom plébánosa is elismerte a Mária Magdolna-templom hívei saját plébánosválasztási jogát. Még majd másfél évszázadon át időnként újra előkerült ez az ügy. A plébániák közti viszály oka elsősorban gazdasági természetű volt – ki részesül a templomok bevételéből. A hívek lelki gondozását kevéssé érintette, a Nagyboldogasszony-templom például rendesen tartott magyar káplánt is, így 1316-ban például Holló Jánost.

Nehéz megállapítani, hogy a magyarok az új város vezetésében milyen mértékben vettek részt. A városi tanácstagokat ugyanis eleinte csak keresztnevükön nevezték, és amikor nem tipikus német névről van szó (pl. Werner, Kunz, Henz, Tilmann stb.), nemzetiségük nem határozható meg. A 14. század második évtizedétől ez a helyzet megváltozott. Így pontosan tudjuk, hogy az évente újraválasztott 12 tagú tanács névsorának a végén foglalt helyet két magyar esküdt (azaz tanácstag). Míg a németeknél a rangidősség érvényesült, azaz a rangsorban a meghalt, vagy újra nem választott tanácstag helyét a következő foglalta el, a két magyar szilárdan „őrizte” 11–12. helyét.

Ebből akár a magyar polgári elem elnyomatására következtethetnénk, az ügy azonban nem ilyen egyszerű. Mind a német, mind a magyar tanácstagi réteg gazdag, kereskedelemmel, pénzüzletekkel foglalkozó, lovagi módon hadakozó földbirtokosokból állt. Ami azt jelenti, hogy éppúgy otthon voltak a polgári, mint a nemesi életformában; ez pedig azt, hogy ugyanabba a társadalmi rétegbe tartoztak, mint a tekintélyesebb nemesek. Gyakran házasodtak nemesi családokból; íme, néhány példa: A 14. század első harmadában egy tekintélyes német polgár, Henz fia János volt Buda rektora. (A király 1346-ig felfüggesztette a város bíróválasztási jogát, fővárosát pedig egy általa kinevezett rektorra bízta.) Fiának és a rektorságban utódának a felesége egy Lackfi leány volt, azaz az akkori legelőkelőbb magyar arisztokrata család sarja. Egyik leánya pedig a Dunajeci nemesi család őséhez ment hozzá. (Ennek fia is budai polgárleányt vett el.) Másik leányának Weidner János budai esküdttől született leányát az előkelő Töttös Miklós jegyezte el, de a kisleány meghalt.

Még számos példát lehetne hozni, bemutatandó, hogy ez a „német” vezető réteg magyarosodott, bár magát mindvégig németnek tekintette. Az előbb említett Weidnerné például 1343-ban a magyar (!) Mária Magdolna-templom plébánosa – mint „plébánosa és gyóntatója” – előtt végrendelkezett. A tanúk élén ott volt bátyja, Miklós, a városi rektor és német volt a többi tanú is. Az 1370-es években Dunajeci János, Henz fiai János rektor dédunokája viselte a rangban harmadik országos méltóságot, a tárnokmesterséget, amellyel különben együtt járt a városok ügyeiben való ítélkezés is. Ugyanakkor Buda – ekkor már választott – bírája saját anyai ágú féltestvére, Ulving ispán volt.

Délnémet kereskedők

Ebben az időben azonban valami változásnak kellett történnie Budán. 1370-ben például a tanácsban négy olyan német volt, akik nem tartoztak a korábbi vezető réteghez, így egy szűcs és egy vendégfogadós. 1384-től pedig a magyarok száma nőtt meg hirtelen négyre; ezentúl általában három-négy a magyar esküdtek száma. Az 1390-es évektől pedig tekintélyes nürnbergi kereskedőcsaládok (Kraft, Groland) tagjai, vagy azokkal kapcsolatban állók jelennek meg a tanácsban.

Úgy látszik, hogy a korábbi, magyar családi kapcsolatokkal rendelkező, nemesi életmódot folytató német vezető réteg mellett egy új csoport tűnt fel. Ez délnémet távolsági kereskedőkből állt, akik mint ottani cégek megbízottai, kereskedelmi tőkéjük forgatói jöttek Budára. Ezek üzletfeleik köréből házasodtak az egész délnémet nyelvterületen belül, a magyarokkal kötött családi kapcsolat ritka. Föld birtok szerzésére sem nagyon törekedtek. Vagyonuk miatt komoly veszélyt jelentettek a régi, immár főként birtokaikból élő vezető rétegnek. Velük szemben a régiek a gazdag középrétegekre és a magyarokra próbáltak támaszkodni. 1402-ben, amikor a város vezetése már átcsúszóban volt a nürnbergi csoport kezébe, egy német mészáros vezetésével új tanácsot választottak, amelyet azonban Zsigmond király másfél és múlva elbocsátott, és a nürnbergi kapcsolatú Rauczan Pétert választatta meg bíróvá. A régi német vezetőréteg tagjai zöme, úgy látszik, a középpolgárokkal értett egyet, és visszavonult birtokaira. Az 1346-ban újra szabadon választott bíró leszármazottja, aki 1401-ben még tanácstag volt, ezentúl Palotai Lorándfi László néven a Pest megyei birtokos nemességben élte ki politikai ambícióit.

Gazdag magyar polgárság

Közben azonban kialakult egy gazdag magyar polgárság is. Ide állat- és borkereskedők, ügyvédek, királyi hivatalnokok tartoztak. (A németek főként posztóval kereskedtek.) Az 1430-as években elérkezettnek látták az időt a hatalom átvételére. Szerencséjük volt, mert a királyi városok ügyében illetékes tárnokmester helyettese 1436-ban egy Budai György deák nevű magyar ügyvéd és királyi pénzügyigazgatási tisztviselő volt. Meg akarta fordítani a helyzetet: legyen a Nagyboldogasszony-templom a Mária Magdolna-templom kápolnája, a német plébánia vagyonát pedig kapja meg a magyar. Ugyanebből az évből ismerjük „pártja” tagjait: voltak köztük királyi tisztviselők, egy ötvös, de idetartozott a már említett Palotai Lorándfi László is.

Ez a terv nyilvánvalóan nem sikerült, de mutatja az ellentétek kiéleződését a két nemzetiség között. Természetesen ez a másik fél részéről is megmutatkozott. A század első évtizedeiben szerkesztették össze németül a Budai Jogkönyvet, amelyben a németek megpróbálták a korábbi helyzetet visszaállítani. Azaz: csak két magyar tanácstag legyen. Ami azonban még érdekesebb: azt akarták előírni, hogy a város fejének, bírónak csak olyan embert válasszanak, akinek mind a négy nagyszülője német volt. Ezt persze ők sem tartották be, sőt bíróvá választottak egy magyart, Farkas Lászlót, akinek felesége azonban az egyik legtekintélyesebb nürnbergi családból származott, és üzleti kapcsolatai odakötötték. Az ő feladata lett volna a magyarokkal való leszámolás. 1439-ben meg is gyilkoltatta Budai György egyik harcostársát, egy János nevű ötvösmestert.

Farkas valószínűleg abban bízott, hogy Habsburg Albert királysága kedvező helyzetet teremt a magyarok visszaszorítására. Az ötvös testének előkerülése után azonban a városban a lázadás tört ki, amely már nemcsak a német, de a magyar gazdag polgárokat is veszélyeztette. Ezért mindkét „párt” hajlott a kompromisszumra, és azt végül – Albert király jóváhagyásával – meg is kötötték.

Az eredmény: eddig a bírót és a tanácsot elvileg a népgyűlés választotta. Ezentúl minden Szent György napján (április 24.) a lelépő tanácsnak ki kellett neveznie egy 50 magyarból és 50 németből álló testületet. Ezeknek tekintélyes embereknek kellett lenniük, de a céhek vezetőit is be kellett venni. Ez a száz férfi választotta meg az új tanácsot, mégpedig évente felváltva magyar, illetve német bírót. A tanácsot pedig hat magyar és hat német esküdt alkotta. Az új rendszer 1440-ben lépett életbe, és mivel Farkas Lászlót felesége révén németnek tekintették, a város új vezetője Budai György deák egyik 1436-os társa, Kopácsi Dénes egykori királyi adószedő lett. Ezentúl 1529-ig minden páros évben magyar, páratlanban német állt a város élén.

Ez az 1440-ben kialakított rendszer kiválóan bevált. Nyomban lezárták a plébániavitát is, ezentúl béke volt a két nemzetiség között. Az új rendszer más, hasonló város számára is példaként szolgált; így Kolozsvár számára, ahol szintén együtt élt a magyar és német polgárság. A tanácson belül kb. egy harmaddal voltak képviselve a leggazdagabb személyiségei a középpolgárságnak, néhány gazdag iparos, például mészáros, ötvös, szabó, akik maguk is kereskedtek Ezzel sikerült a potenciális ellenzéki vezetőket bevonni a kormányzatba. (Igaz, kézművest bíróvá talán csak kétszer vagy háromszor választottak, lehet azonban, hogy addigra már ezek is csak kereskedelemmel foglalkoztak.) A város új vezető rétege, amely szinte kizárólag adta a város bíráit, kereskedőkből és értelmiségiekből (ügyvéd, hivatalnok, orvos) állt. A németek főleg posztóval, a magyarok állattal és borral kereskedtek. Az előbbiek a kül-, az utóbbiak a belkereskedelemben tevékenykedtek. A német vezetőréteg továbbra is zömében egymás között – beleértve a többi hazai német város és a délnémet nyelvterület hasonló rétegét – házasodott, a magyar is a hazai városok hasonló magyar rétegével, de a nemességgel is létesített családi kapcsolatokat. Területileg ugyanoda terjedt ki a tanács kisebbségét jelentő magyar, illetve német kézművesek házasodási köre. Mindkét csoport a saját nyelvét beszélő kézműves családokból választotta párját, bár itt valamivel magasabb volt a magyar–német „vegyes házasságok” aránya. Így lett például a budai német mészároscéh – jóllehet volt magyar céh is – tagja Cserbokor István, Farkas Péter, Vágó János és Guba Ferenc.

A magyar és német ellentétek a hatalomban való részesedés és gazdasági érdekek miatt jöttek létre. Az 1440. évi kompromisszum ezt kitűnően rendezte, ezért lassan eltűnnek a magyar–német ellentéteket bizonyító adatok. Sőt, Pietro Ransano nápolyi követ a 15. század vége felé már arról írhatott, hogy mindkét nemzetiség beszéli a másik nyelvét, és szokásaikban, ruházkodásában is hasonul egymáshoz. Változatlan persze mind a németek, mind a magyarok beköltözése Budára.

Politikai ellentétek

Változást a „nagypolitika” hozott Mohács után. A többség által megválasztott Szapolyai János királyt vetélytársa, I. Ferdinánd már 1527-ben kiszorította fővárosából. 1529-ben azután török segítséggel visszakerült Buda János király kezébe. A német lakosság Ferdinándot, a magyar inkább Jánost támogatta. Így a fővárosba visszaköltözött király a megbízhatatlannak tartott németeket kiűzte Budáról. Ezzel 1529-ben végét ért a középkori budai németség közel három évszázados története. A magyar polgárok viszont hősiesen kiálltak János király mellett az 1530. évi német ostromnál.

A kettős királyválasztás (és a török hódítás) nélkül valószínűleg még hosszabb ideig jól működött volna az 1440-es kompromisszum, mint ahogy Kolozsvárott is. Nem a két nemzetiség ellenségessége távolította el Budáról a németeket, hanem az országos politika.