Ugrás a tartalomhoz

História 1989-06

Glatz Ferenc , Hegyi Dolores , Kertész István , Zachar József , Szabad György , Litván György , Borsányi György , Strassenreiter Erzsébet , Czigány Lóránt , Tóth Pál Péter , Vida István , Varga László , Sipos Péter , Vörös Vince , Vida István , Vörös Vince , Vida István , Nagy Zsuzsa, L.

História

17. fejezet -

Bonyodalom egy budapesti szobor körül. A Bandholtz-szobor

FIGYELŐ

L. NAGY Zsuzsa

Bonyodalom egy budapesti szobor körül

Egy magyar származású amerikai őrnagy, Eugene Boross, azzal a javaslattal állt elő a harmincas évek derekán, hogy állítsanak szobrot Budapesten Bandholtz amerikai tábornoknak. Az Egyesült Államok nemzeti levéltárában őrzött iratokból csak annyi derül ki, hogy Boross ekkor New York városában élt és az Egyesült Államokban gyűjtést indított a javaslat megvalósításának pénzügyi megalapozására.

De ki volt Bandholtz tábornok? Miért akart Boross őrnagy, majd gondolatát felkarolva, az Egyesült Államok számos magyar és nem magyar származású állampolgára, valamint Budapest pénzt áldozni e szoborra?

A bonyodalom kiindulópontja

A párizsi békekonferencia 1919. augusztus 5-én szövetségközi tábornoki bizottság Budapestre küldését határozta el, hogy ellenőrizze a hatalomváltás folyamatát, a békekonferencia előírásainak végrehajtását. Az Egyesült Államokat e bizottságban Harry Hill Bandholtz tábornok képviselte, aki augusztus 7-én indult el Párizsból Budapestre s 1920. február 7-én hagyta el a magyar fővárost. Az e tisztségében eltöltött időt Budapesten, az országban, valamint hivatalos romániai útján szerzett tapasztalatait, élményeit naplóban örökítette meg. Ezt ő maga nem szánta publikálásra, azonban sok évvel halála után, 1933-ban, mégis kiadták. A „nem diplomatikus” napló meghatározás jelzi, hogy a tábornok nem volt tekintettel érzékenységekre, amikor benyomásait rögzítette, s ezen, természetesen, a közreadó sem változtatott.

A napló tanúsága szerint az amerikai tábornokban, aki korább sem Magyarországot, sem Európának ezt a térségét nem ismerte, itt tartózkodása alatt erős rokonszenv, barátság fejlődött ki hazánk, Budapest, s általában a magyarság iránt.

A bonyodalom oka

1936. február 4-én Wallace Murray, a Külügyminisztérium Közel-Keleti Ügyeinek (State Department Near-Eastern Affairs) főnöke – e részleghez tartozott Magyarország és a Duna-medence térsége is ezekben az években – feljegyzésben rögzítette Boross őrnagy javaslatát, amely már korábban és szélesebb körökben ismert volt, azzal az elképzeléssel együtt, ahogyan a szobor Bandholtz tábornokot megörökíteni kívánta: egyenruhában, fűzős csizmában áll, kezében az elmaradhatatlan lovaglópálca.

W. Murray ugyanezen a napon még egy iratot szerkesztett a külügyminiszter-helyettes részére, amelyet utóbb megkapott a nyugat-európai ügyekkel foglalkozó külügyminisztériumi részleg is. Murray tudatta, hogy „a román követet felettébb aggasztja” Boross őrnagy javaslata. Mégpedig elsősorban azért, mert „a terv szerint a szobor kezében lovaglópálcával ábrázolná Bandholtz tábornokot. A lovaglópálca természetesen azt célozza, hogy felidézzen egy incidenst, amelyre (és Bandholtzra) nagyra értékelve emlékeznek a magyarok, de amely a legnagyobb mértékben fájdalmas a románok számára, mivel Bandholtz tábornok, saját megállapítása szerint, csupán ezzel a lovaglópálcával felfegyverkezve űzte el azt a román katonai egységet, amely a tábornok meggyőződése szerint a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumot akarta kirabolni”. Murray tudatja, hogy a román követ „hozzátette, kormánya természetesen a legerélyesebben fog tiltakozni Budapestnél egy ilyenre tervezett szobor felállítása ellen”.

Az incidens Bandholtz előadásában

Az amerikai tábornok valóban minden finomkodás nélkül rögzíti azokat az észrevételeit, amelyek Magyarország nagyobb részét valamint Budapestet megszálló román katonai hatóságok magatartására vonatkoznak. 1919. október 6-i napló-bejegyzése szerint az előző este Nathan Horowitz őrnagy, az Amerikai Katonai Misszió tagja azt jelentette neki, hogy a Nemzeti Múzeumnál Serbescu tábornok vezetésével 14 teherautóval román katonai csoport jelent meg, hogy nyomban birtokba vegye és elszállítsa a múzeum gyűjteményének tekintélyes részét. (Az „utódállamok” igényt támasztottak mindazon értékekre, amelyek a dualizmus idején halmozódtak fel Budapesten és Magyarországon, s ezek megosztását kívánták.) Bandholtzot a románok eljárása joggal háborította fel. Ugyanis a Szövetségközi Tábornoki Bizottság október 1-jei ülésén olyan határozatot hozott, hogy a román hatóságok a Nemzeti Múzeumból „egyetlen tárgyat sem vihetnek el addig, amíg bizottságunk, melynek Shafroth amerikai kapitány az elnöke, azt felül nem vizsgálta”. E határozatról a bizottság ugyanazon a napon értesítette a román hadsereg budapesti főparancsnokát is.

Horowitz jelentése után Bandholtz, tisztjei kíséretében, a Nemzeti Múzeumhoz sietett. Egy román katona megkísérelte megakadályozni, hogy Bandholtz belépjen a múzeumba, ahol annak igazgatója Serbescu tábornokkal vitázott s megtagadta a kulcsok átadását. A román egység elvonult azzal, hogy 6-án reggel visszajön s erőszakkal viszi el a tárgyakat. Bandholtz naplója szerint a tábornok, megállapítva e körülményeket, magához vette a Nemzeti Múzeum kapukulcsait, majd a főbejáratot papírcsíkkal ragasztotta le, ráírva, hogy a kaput a Szövetségközi Tábornoki Bizottság zárta le. Ezt aláírásával és egy pecséttel is nyomatékosabbá tette Bandholtz. A pecsétről ezt írja a tábornok: „mivel semmi más nem volt kéznél, az amerikai levélcenzúra bélyegzőjét használtuk…” Lovaglópálcáról nem esik szó.

Az amerikai dilemma

A román diplomácia olyan horderőt tulajdonított a szobortervnek, hogy a követ, aki ez időben egy New York-i kórházban feküdt, telefonon hívta fel Washingtonban Murrayt, tudatva vele felháborodását. Nemcsak általában, hanem amiatt is, hogy „a szobor felállítását anyagilag is támogatják amerikai magánszemélyek”. Közölte Murray-vel, a román kormány ellene irányuló határozott támadásának tekintené, ha amerikai részről hivatalosan részt vennének a szobor leleplezésén. „A román követ – jegyezte fel Murray – erősen reméli, az [amerikai] külügyminisztérium úgy fogja instruálni budapesti követét, hogy az jelenlétével ne adjon támogatást egy Románia elleni támadáshoz…”

A helyzet kétségtelenül sajátos. Budapesten szobrot kívánnak állítani egy amerikai tábornoknak. Ez a román tiltakozás miatt zavarba hozza az USA diplomáciáját, mivel semmiképpen sem emelhet szót a szobor felállítása ellen, viszont nem akarja rontani kapcsolatait Bukaresttel. Magyar részről természetesnek tekintették, hogy az Egyesült Államok budapesti követe vagy követsége jelen lesz, illetve képviselteti magát a szoboravatáson, noha nem kívántak felesleges konfliktust provokálni, még Romániával sem. Az Egyesült Államok diplomáciája olyan megoldást keresett, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. Kezdetben úgy vélték, Bandholtz tábornok budapesti szobrának felállításától távol marad a követség. Murray 1936. március 21-én ezt írta: »ha e szobor és felavatása teljesen magánügy marad, amit mindkét részről [USA és Magyarország] nem hivatalos bizottságok szorgalmaznak, akkor budapesti követünket úgy kelt instruálni, hogy maradjon távol a leleplezési ünnepségtől. Ha azonban a magyar kormány hivatalos jelleget ad a ceremóniának és hivatalosan meghívja az amerikai követet, nem tudom, hogyan tudja elhárítani részvételét, ami mélységesen sértené Romániát. Rendkívül sajnálatos – folytatja Murray –‚ hogy ilyen konfliktusba keveredtünk, amelyet jobb lett volna elintézni a román és a magyar kormány között.”

Cordel Hull külügyminiszter 1936. március 23-án bizalmas táviratot küldött Budapestre John F. Montgomerynek, az Egyesült Államok követének. Megismételve, hogy a bukaresti kormány mily nagymértékben nyugtalan a szobor miatt, de azért is, mert attól tart, hogy azt a Nemzeti Múzeumnál kívánják felállítani, a következő utasítást adta a követnek: „A kormány úgy véli, ha az ünnepség nem hivatalos jellegű lesz, könnyedén elháríthatja részvételét, de azt is, hogy [távollétében] más képviselje. Ha azonban a magyar kormány hivatalos jelleget kíván adni a szoboravatásnak és hivatalosan meghívja Önt, megfelelő kifogást kell találnia, hogy nem lesz Budapesten és ezért a követség valamely munkatársa fogja képviselni. Bárhogyan képviselteti is magát a követség, feltétlenül ügyelni kell arra, hogy ne legyen tevőleges résztvevője az ünnepségnek és semmiféle körülmények között ne tegyen nyilatkozatot. Kérem, táviratilag értesítse a külügyminisztériumot a fejleményekről.” Hull arra is utasította a budapesti követséget, hogy álláspontját bizalmas úton tudassa a bukaresti amerikai követséggel.

Március 27-én Montgomery budapesti követ tudatja a State Departmenttel, hogy a szobor helye még nincs véglegesen kijelölve. Megnyugtatásul arról is beszámol, hogy a tábornokot ugyan egyenruhában ábrázolja a szobor, „kezeit azonban, amelyekben a lovaglópálcát tartja, háta mögött összekulcsolja” és így „nincs sértő tartása”. Igaz, az avatás nem hivatalos lesz, de azon megjelenik a kormányzó, valamint több más magas rangú személy. Montgomeryt nemcsak arra kérték fel, hogy jelenjék meg, hanem arra is, hogy az ünnepségen beszéljen. Mivel Hull korábban mindenképpen elkerülendőnek nyilvánította ezt, a kínos helyzetből való kiutat a követ úgy vélte megtalálhatónak; ha őt június 15-étől kezdve Washingtonba rendelik. Távolmaradása így nem kívánna magyarázatot. Végül ezt írja Montgomery: „Kétségtelen, ha a követség teljesen visszautasítaná részvételét egy magas rangú amerikai tiszt szobrának nem hivatalos felavatásán, ez mindenképpen sértené a magyarokat, velünk szemben kritikát váltana ki, mi több, a magyar sajtó és a közönség előtt, mely barátját tiszteli Bandholtzban, nevetségessé válnánk.

A szobor felállításával foglalkozó bizottság elnöke [Perényi Zsigmond báró koronaőr] és a közoktatási miniszter [Hóman Bálint] biztosítottak arról, hogy nagy körültekintéssel fognak eljárni és semmi sem fog elhangzani, ami indokolatlanul sértené Romániát.”

Ugyanezen a napon, március 27-én W. Murray a külügyminiszter-helyettesnek: a román követ felhívta őt telefonon és csalódottságának adott kifejezést, amiért a State Department nem avatta őt jobban bizalmába. „A követ szavaiból azt vettem ki – írja Murray –‚ hogy most olyan irányban igyekszik befolyásolni kormányát, hogy az önállóan forduljon a magyar kormányhoz ez ügyben, rámutatva arra a kedvezőtlen hatásra, amelyet e szobor a két ország kapcsolatára gyakorolhat.”

Március 31-én Cordel Hull Montgormerynek: „A külügyminisztérium elfogadja javaslatát, hogy a ceremónia idején távol legyen, és kifejezi köszönetét ez ügybeli együttműködéséért. Tudomásul vettük, hogy ha az ünnepségen a kormányzó és más magas rangú személyek jelen lesznek, szükséges, hogy a követség képviseltesse magát, de el kell kerülni a szóbeli megnyilatkozást.”

A magyarok sem akartak bajt keverni. Hóman jelentette Montgomery 1936. április 3-án – „elmondta nekem, mennyire kényelmetlen helyzetbe hozta őt ez a szobor... a külügyminisztérium is minden konfliktust el akar kerülni Romániával”. Ehhez az április 3-i jelentéséhez Montgomery csatolta a szobor gipszöntvényének fényképét.

Miután a State Department és a budapesti követség tisztázta, milyen magatartást tanúsítson, Montgomery júniusban Washingtonba utazott, James B. Stewart, a követség munkatársa pedig értesítette Perényi bárót, hogy az augusztus 23-i szoboravatáson ő vesz részt, beszédet azonban nem mond. Mint július 17-i, a külügyminiszternek küldött jelentésében megállapította, bejelentése nagy csalódást okozott a magyaroknak. Hozzátette: úgy látja, igen rossz benyomást keltene, ha az ünnepségen amerikai részről egyetlen szó sem hangzana el.

A neves időpont közeledtével Stewart mindjobban érzékelte, jól kidolgozott taktikájuk egyszerűen kivihetetlen. Augusztus 7-én nemcsak erről ír a Külügyminisztériumnak, hanem arról is, hogy neki mindenképpen kell mondania néhány szót az avatási ünnepségen. Közli, mit szándékozik mondani és ehhez jóváhagyást kér: „Megtiszteltetésnek tekintem, hogy elhelyezhetem a koszorút e szobor előtt, amely a magyar népnek egy honfitársam iránti tiszteletét és kegyeletét fejezi ki. [Bandholtz] a háborút követő időszakban érkezett ide, tartózkodott itt, s vált szeretett baráttá.” E szöveg oly semleges volt, hogy minden további nélkül jóváhagyták.

A szoboravatás

Bandholtz tábornok szobrát 1936. augusztus 23-án délelőtt 11 órakor a Szabadság téren avatták fel. Erről Stewart 26-i jelentésében számolt be. Az Egyesült Államok követsége részéről ő és felesége, valamint Garret G. Ackerson Jr. követségi titkár volt jelen. A fő beszédet Perényi báró tartotta (szövegét angolra fordítva csatolta), a szobrot a főváros nevében Szendy Károly polgármester vette át rövid beszéd kíséretében (ezt is belefoglalta jelentésébe Stewart). A szoborra az első koszorút Shvoy István tábornok helyezte el, ezután Stewart koszorúzott. A fentiekben megismert szavait a State Departmenttel történt egyeztetés után – még a következőkkel egészítette ki: „Bandholtz tábornok bátor katona volt és egész hosszú pályája tiszteletre méltóan alakult. Mint fiatalember, az USA katonai akadémiáját végezte el, majd néhány évvel később vezető szerepet játszott a Fülöp szigeteki felkeléssel kapcsolatos akcióban először mint katona, később mint kormányzó.”

A jelentés ismerteti a további koszorúzásokat (Lázár Andor igazságügy-miniszter, Hóman Bálint kultuszminiszter), majd megállapítja: „Az ünnepség rendkívül nagy hatású és méltóságteljes volt, legalább kétezer ember vett részt rajta.” Az ünnepség elején a magyar, a végén az amerikai himnuszt játszotta a zenekar.

Végül közölte a szobor talapzatán elhelyezett feliratokat is. Az első oldalon ez állt: „I simply carried out the instructions of my Government as I understood them as an officer and gentleman of the U. S. Army – Harry Hill Bandholtz.” („Csupán kormányom utasításait teljesítettem úgy, ahogyan azokat mint az Egyesült Államok hadseregének tisztje és állampolgára értelmeztem.”) A második oldalon az adakozókat, a szobor felállítóit tüntették fel.

Szeptember 8-i, az üggyel kapcsolatos utolsó jelentésben Stewart tudatta a State Departmenttel: a budapesti „sajtóban semmi olyan hír nem jelent meg, ami arra utalna, hogy az ünnepség kiterjedt nyilvánosságot vagy visszhangot kapott volna Romániában”.

Bármennyire szerette volna is, a követség tehát nem kerülhette el, hogy képviseltesse magát, de azt sem, hogy néhány mondat kíséretében koszorút helyezzen el. A román kívánságokat csak annyiban vették figyelembe, hogy ezt nem a követ tette.

Bandholtz szobra túlélte a második világháborút. Azt követően abban a tisztogatási akcióban, mely a főváros köztéri szobrait sújtotta, ez is eltűnt; majd napjainkban ismét visszakapta régi helyét.