Ugrás a tartalomhoz

História 1985-02

Glatz Ferenc , Kosáry Domokos , Gergely András , Bárány György , Spira György , Bácskai Vera , Tilkovszky Loránt , Lackó Mihály , Vörös Károly , Izsák Lajos , Strassenreiter Erzsébet , Gunst Péter , Várdy Béla , Ránki György , Pók Attila , Tóth Gábor , Berend Nóra

História

8. fejezet -

Kedvetlen intermezzo. A Kossuth–Széchenyi vitáról

LACKÓ Mihály

Kedvetlen intermezzo

A gróf ellenszenve Kossuth iránt régi volt. Már 1840 novemberében, két nappal azután, hogy Kossuth a legnagyobb magyarnak nevezte őt – naplója szerint – „irtózva beszélt Kossuthról” Klauzál Gáborral. Régi ellenszenve csak fokozódott, miután 1841 elején Kossuth lapja megjelent.

Amikor január végén „átvillant rajta az eszme”, hogy föllép Kossuth ellen, korántsem csak a Kelet népe megírására ösztönözte ez. Miközben a nyilvánosság számára készülő röpiratot fogalmazta, más területen is munkához fogott. Megkísérelte, hogy a maga oldalára állítsa a reformellenzék ama befolyásos vezetőit, akikről feltételezte, hogy – akárcsak ő – nem rokonszenveznek Kossuthtal. (Deák Ferencet és gr. Batthyány Lajost.) Másrészt – s ez most fontosabb – a gróf mozgósította főrendi kapcsolatait és politikai befolyását is a szerkesztő ellen. Csak néhány példa a naplók alapján. Február 5-én Széchenyi hosszasan beszélt a nádorral Kossuthról. „Cenzúráztasson” – ajánlotta a főhercegnek, a Hírlapra célozva. A Kelet népe írása idején rendre összejött a Hírlap cenzorával, Havassal. A cenzor is kettős játékot játszott. Április 14-én így büszkélkedett Széchenyinek: „Kossuth igen elégedett velem.” Aztán hozzátette: „Hagyom a cikkeket ön miatt.” Havas tehát úgy tett, mintha a készülő Kelet népe érdekében engedné át Kossuth kényesebb, „izgatóbb” passzusait.

Május végén Széchenyi Wirkner Lajossal, Metternich közeli emberével beszélt Kossuthról, a napló szerint „egészen nyíltan”. Wirkner úgy látta, a Hírlapot hamarosan el fogják tiltani. A Kelet népében már előrehaladt gróf válasza ez volt: „Ne tegyék, hagyják, hogy én bányásszam ki a szenet.” Széchenyi minden aggály nélkül gyűjtötte a forrásmunkákat röpiratához. Februárban a nádortól kérte el azon könyvek jegyzékét, melyeket Kossuth a börtönben olvasott. (Ilyenfajta lépéseket később, a Kelet népe megjelenése után is tett.) Személyesen járt el báró Mednyánszky Alajosnál és Havasnál Pongrácz Lajos ellene irányuló művének cenzúrázása ügyében.

Ezek az akciók kifejezetten és személyesen Kossuth ellen irányultak. A gróf szemében mindenesetre megfértek a Kelet népében elfoglalt vitapartneri pozícióval; azzal a szereppel tehát, hogy ő a szerkesztővel mint politikailag egyenrangú féllel cserél véleményt a reformok mikéntjéről. Mindegy, hogy e háttérben tett lépések nem voltak következetesek és sikeresek. A lényeg: Széchenyi nem látott ellentmondást két szerepe, a közvélemény előtti nyílt vita és a háttérben megtett lépések között. Természetes volt számára, hogy – a nyilvánosság előtt formális egyenlőséget feltételező sajtóharc mellett – felhasználja a születése, családi kapcsolatai és politikai múltja adta lehetőségeket, is Kossuthtal szemben: azt a terepet, ahol igazán otthon volt.

Megyegyűlés vagy országgyűlés?

1841. november 19-én a Pest megyei közgyűlésen az volt a vitakérdés, hogy a törvényszéki nyilvánosság dolgában változtathat-e egy megye a saját kebelén belül vagy sem? A vita azonban messze túlvezetett a törvényszéki nyilvánosság ügyén, addig a kérdésig: milyen reformokhozhatók be jogszerűen megyegyűlési határozat útján, s melyek tartoznak az országgyűlés hatáskörébe.

A pesti ellenzék – részben, mert e megyében többségre jutott – arra törekedett, hogy a megyei hatóságjogai minél szélesebb körűek legyenek;változtatásaival nem akart várni a bizonytalan összetételű és kimenetelű országgyűlésre. A konzervatív erők viszont éppen nem kívánták, hogy a reformok ügye átcsússzon a nehezen ellenőrizhető megyék hatáskörébe. A Pesti Hírlap, azaz Kossuth tudósításának – akkor kicenzúrázott, de az Országos Levéltárban kefelevonatban őrzött – szövege szerint: „A vitatásokat nagyon érdekessé tetté gr. Széchenyi István, gr. Dessewffy Aurél és Zsedényi Eduárd m. kir. helyt. tanácsnok jelenléte... az első ez életbevágó kérdést országgyűlésre halasztatni kívánta, ott azonban a nyilvánosságot pártolandónak nyilatkozott; gr. Dessewffy ... erre nézve határozottan nem nyilatkozék, hanem az egész kérdést a dolog természeténél fogva a megyei hatóság körét [túl]haladónak, s országgyűlésre tartozónak lángesze minden erejével vitatá.”

Széchenyi tehát – a nyilvánosság egykor feltétlen barátja – most szembekerült a reformellenzékkel, közte Kossuthtal, aki kettős minőségben: mint Pest megyei nemes és mint hírlapi tudósító ült a teremben. Széchenyi kétértelmű nyilatkozatát – hogy az országgyűlésen a törvényszéki nyilvánosság mellett voksol majd – többen is bírálták. Köztük Hegedüs Zsigmond, aki – a Pesti Hírlap kefelevonatának szövege szerint – így beszélt: „Ha oly reménységben, hogy majd behozza a nyilvánosságot az országgyűlés, elmulasztanók, mit önhatóságilag törvényesen tehettünk, még az is megtörténhetik, hogy úgy járunk, mint ama szegény legény, ki nagy úrhoz hivatott ebédre négy órára, s emiatt otthon nem ebédelt; amott pedig a kaput zárva találta, s így éhen maradt.”

Szakítsuk meg egy pillanatra Kossuth tudósítását. Az idézett mondatok jelenthették azt is: hoppon maradunk, ha halogatjuk a törvényszéki nyilvánosság behozatalát; ráfizethetünk, ha az országgyűlésben bízva, most nem cselekszünk. De a történet sugallhatta ezt is: Széchenyi, a nagyúr, hiába ígérget most, jóval az országgyűlés előtt; nem biztos, hogy állja is majd a szavát.

Széchenyi mindenesetre a példabeszéd e második jelentését értette meg az első pillanatban, s mindjárt magára is vette a dolgot. Mert – Kossuth tudósítása szerint – „H. Zs. úrnak e parabolája idézte elé [elő] a kedvetlen intermezzot... Azon köztiszteletű nagy hazafi ugyanis [azaz Széchenyi], ki a kérdést országgyűlésre kívánta halasztani, de ott nagy nyomatékú szózatával a nyilvánosság pártolására ajánlkozott; az említett parabolában azt vélvén rejleni, mintha hazafias ajánlatának valósítása hozatnék kétségbe; a nemes önérzet hevében úgy nyilatkozott, hogy erről nem mondhatna mást, mint azt, hogy gazság.”

Itt, a Széchenyitől elkiáltott gazságszó után, Kossuth még ennyit látott jónak közölni: „e szóra egy pillanatra fellobbant a hely méltóságának érzete, és a megye tiszti ügyésze felállt, és a teremben kedvetlen felkiáltások hangzottak; de e felhevülés is csak félreértésből eredett. S miután a beszéd értelme oda ment ki, hogy aki ilyesmit ígérne, azt csak ürügyül használva, majdan [az országgyűlésen] szavának ura nem volna, erről nem lehetne mást mondani, mint azt, hogy gazság. És a nagy hazafi nemes lelkületét érdem szerint méltányló néhány higgadt szó után minden indulat lecsillapult; s a vitatások teljes méltósággal tovább folytak..”

Széchenyi tehát félreértette a példabeszédet, s haragjában erős kifejezésre ragadtatta magát. Ezt akár fiskális akció s pénzbüntetés is követhette volna. De nem követte, mert – mint Kossuth a levonatban maradt riportban írta – a sértő szó félreértés nyomán hangzott el.

Mai szemmel nézve nem látszik egészen véletlennek ez a félreértés; pontosabban az, hogy Széchenyi a vita hevében először a parabola személyesen sértő jelentését értette meg, mely azt sugallta, mintha ő nem volna egyenes ember, nem állná a szavát. Hozzájárulhatott ehhez nyugtalansága, lobbanékonysága, melyet részben magyaráz népszerűségének gyors hanyatlása 1841-től, éppen a Kossuthtal vitatkozó Kelet népe és a Felelet nyomán. De nemcsak Széchenyi nyugtalansága segítette a félreértést. Valószínűleg az is – és ezért soroltuk a gróf háttérben tett lépéseit –, hogy magára vehette a hitegető, alakoskodó nagyúrról szóló példabeszédet. Hiszen mint láthattuk, Kossuthtal szemben valóban többértelmű játékot játszott: a vitatkozó polgár és a kormányközeli mágnás kettős szerepét.

Kossuth és az intermezzo

A félreértés nyomán támadt nyugtalanság tehát eloszlott. Hogyan is írta Kossuth? ,,...egy pillanatra fellobbant a hely méltóságának érzete, és a megye tiszti ügyésze felállt, és a teremben kedvetlen felkiáltások hangzottak.” Ezek a mondatok igazolni, helyben hagyni látszanak a „fiskális akciót” kiáltozó nemeseket. Csak ezután következik a tudósításban: „de e felhevülés is csak félreértésből eredett”, stb. Azaz: Kossuth itt közli, nem sértés, hanem tévedés történt. A közleményt a szerkesztő november 19. és 23. között foglalta írásba – mindenképp akkor, amikor már tudta, hogy a gazság szó Széchenyi félreértésének eredménye. Kossuth mégsem állhatta meg, hogy tudósításában legalább egy pillanatra oda ne álljon a grófot nem szívelő Pest megyei nemesség oldalára. Nem állhatta meg, hogy legalább néhány mondat erejéig föl ne csillantsa: Széchenyi valami elítélendőt művelt Pest megye közgyűlésén.

Ha a tudósítás mindössze ennyire árnyalatnyit sejtetne abból, hogy írója kivel is rokonszenvezik – nem volna említésre méltó a dolog. Az viszont már a közlő kötelessége lett volna, hogy igazat írjon. Kossuth szövege – más források ismeretében ez kétségtelen – nem tartalmazza a teljes igazságot. Széchenyi – amint azt naplójában és Fiscalis actio című ki nem adott cikkében megörökítette – az indulatok lecsillapulta, vagyis, a félreértés tisztázódása után kapott egy szúrást Kossuthtól. Naplójában így írta le az esetet: „Ülés. A Kossuth LIGA nagy számban jön el. Tűrhetőn beszélek... A megyei bíróságok nyilvánosságáról... a szóbeli eljárásról volt szó... én: ha jó volna is, nem tartozik a megyei illetékességbe. Mindnyájan ellenem szólalnak fel, Hegedüs és Nyáry... Másodszor is beszélek... Tűrhetőn lehordom őket. – Csaknem fiskális akciót kapok ... Nem változtatok. Nyugodt maradok... Megismétlem még egyszer... Semmi sem lesz belőle. – Kossuth... kit dicsértem... szó szerint megfedd: másképpen viselkedne, ha sértve érezné magát... etc.” (Napló, 1841. november 19.)

Vagyis: a Széchenyit csillapító „néhány higgadt szó” után, a félreértés tisztázódtával, Kossuth szólalt föl. Ezt mint tudósító elhallgatta. S bár akkor már világos volt, hogy a sértő kifejezés tévedés nyomán hangzott el, a szerkesztő mégis megleckéztette a grófot. Ahogy Fiscalis actio című cikkében Széchenyi írta: „miután legillőbb módon és legnagyobb csendben – szóról szóra ismétlé a nemes gróf [az előbbi] mondását... legott kibékült vele a még egészen el nem tántorított közönség... Csak Kossuth Lajos úrnak tetszett kérdésben levő barátját [ti. Hegedüst] mentegetni, és ... nemtetszését – minthogy a nagy közönség a gróffal már tisztában vala – a gróffal éreztetni. Sajnálja – úgy mond [Kossuth] – miután barátját tisztára mosni ügyekezék... hogy éppen a gróf alacsonyítja le a discussiók e szent helyét – ha ő bántatik meg, máskép viseli magát – s a nagy közönség ítéletére hagyja az egészet.”

Kossuth tehát – ahogy „odafönt” a maga módján Széchenyi is – kihasználta a saját közege adta lehetőségeket vitapartnerével szemben. Fölhasználta a Pesti Hírlapot, egyoldalúan állította be az ülés lefolyását, elhallgatva saját megszólalását a vitában. És fölhasználta azt is, hogy Széchenyi a népes megyegyűlések légkörében idegen volt. S ami a legfontosabb: azonnal kamatoztatta ellenfele hibáit, vagy akárcsak egyetlen félreértését. Ez esetben oly módon, hogy helybenhagyta a nagyközönség fölhevülését Széchenyi ellen, bár tudta, hogy az nem jogosult.

*

Az eset nemcsak annak illusztrálására szolgálhat, hogy a viszonylag illedelmes sajtóvita mögött már kezdetben is mennyi személyes ellenszenv és idegenség bújt meg. A párharc (amint ez lenni szokott) a formális egyenlőség fikcióján alapult ugyan, de szereplői, a győzelem érdekében, mégis kénytelenek voltak újra meg újra tagadni ezt a fikciót. Durván leegyszerűsítő Kossuth politikai szerepének Széchenyitől adott leírása, mely szerint a szerkesztő puszta demagóg, a nemesség kedvét kereső izgató. Az igazsághoz azonban hozzátartozik: voltak a vitának olyan pillanatai – például e „kedvetlen intermezzo” –, amikor Kossuth valóban ezen szerepben mutatkozott, hogy ellenfele fölébe kerüljön. S megfordítva: nem igaz Kossuth gyakran sugallt Széchenyi-jellemzése, mely szerint a gróf a kormánykörökkel (is) cimboráló nagyúr, akitől nem várható az átalakulás nemzeti meggyőződésből fakadó képviselete. Ez is egyszerűsítés. De voltak időszakok, amikor – a szerkesztő legyőzése érdekében – Széchenyi tényleg ezt a szerepet játszotta.

A kinyomtatott szavak mögötti efféle lépések mutatják, hogy Széchenyi és Kossuth írói harcában valóságos és modern politikai ellentét feszült: a „felülről” indított és így bármikor ellenőrizhető reform, valamint a „lenti” véleményeket fókuszba gyűjtő, a demokrácia regulatív erejében bízó reform ellentéte. Széchenyi és Kossuth esetében persze csak idézőjelben beszélhetünk „fenti és lenti” indíttatású reformról. A gróf nem egyszerűen a meglévő udvari kormányzatban bízott; tudta (bár elsősorban a harmincas években hangsúlyozta), hogy a hathatós reform érdekében a „felülállók” köre is kiegészítésre, gyarapításra, jobbításra szorul. A huszadik század harmadik harmadában hasonlóképp idézőjelben értendők Kossuth reformelképzelésének „lentről” építkező vonásai. A hírlapi vita kezdeti szakasza idején a szerkesztő első fontos lépéseit tette az átalakulás nemesi bázisának hangsúlyozásától a városi polgárság bevonása felé. A negyvenes évek közepétől jóval messzebbre lépett, de az „idelent” természetesen nála sem jelentett (nem is jelenthetett) mai szóhasználatunknak megfelelő tömegeket.

Mégis: a harc lényege, hogy szereplői szociálisan is különböző talajon álltak. Ezért volt Széchenyi és Kossuth vitája igazi politikai vita – de ezért válhatott oly ingataggá az ellenfelek formális vitapartneri egyenlőségének fikciója.