Ugrás a tartalomhoz

História 1985-02

Glatz Ferenc , Kosáry Domokos , Gergely András , Bárány György , Spira György , Bácskai Vera , Tilkovszky Loránt , Lackó Mihály , Vörös Károly , Izsák Lajos , Strassenreiter Erzsébet , Gunst Péter , Várdy Béla , Ránki György , Pók Attila , Tóth Gábor , Berend Nóra

História

6. fejezet -

Széchenyi, Pest–Buda szépítõje

BÁCSKAI VERA

Széchenyi, Pest-Buda szépítője

Széchenyi Istvánt az 1820-as évek második felében kezdte foglalkoztatni Budapest szépítésének, felvirágoztatásának gondolata, attól kezdve, hogy – mint naplójába 1826 novemberében bejegyezte – elhatározta: ,,Életem legyen a hazának, legyen az emberiségnek szentelve.” Mindaz, amit Budapestért tett, tagja volt „azon láncolatnak, amely a honi erőknek Pest-Budára összesítése által” a közjó előmozdítását szolgálta. Ezt Zichy Júlia grófnőhöz 1829-ben írott levelében világosan megfogalmazta: „A szívből buzog minden – Magyarország szíve Pest és Buda. A szegény szív persze poros és piszkos, ezen nem változtathatunk, de annál többet segíthetünk rajta. A szívet nem helyezhetem máshová, de megszépíthetem.” A „koncentráció”, a tenni akarók egyesítése eszközének tekintette a Pest-Budán, „hazánk közepén” alapítandó Tudományos Akadémiát, a pesti Kaszinót, a lóversenyt. A városnak a nemességre gyakorolt vonzerejét a hasznos és szórakoztató időtöltések szaporításával, Pest „kellemeinek és szépségének” növelésével kívánta elősegíteni.

Elgondolásai gyakran közönybe, vagy – mert partikuláris érdekeket sértettek – ellenállásba ütköztek, ezért megvalósításukat alapos felkészüléssel és szakértelemmel, barátai és volt fegyvertársai mozgósításával, udvari és társadalmi összeköttetéseinek segítségével, szívós munkálkodás és küzdelmek árán érte el. Fegyvertárában megtalálható a higgadt érvelés és az érzelemre hatás, a nyilvánosság felrázása és a kulisszák mögötti harc, sőt az intrika is. A köztudatban azonban csak teátrális jelenetek élnek, amelyek központi figurája a célt kijelölő Széchenyi. A megvalósításért folyó mindennapi munkás tevékenysége alig ismert.

Kitűnő példa erre a Magyar Tudós Társaság (Tudományos Akadémia) alapításáról megrögzült kép: 1825. november 3-án az országgyűlés kerületi ülésén – ahol a nemzeti nevelés és a magyar nyelv terjesztése érdekében szükséges újításokat tárgyalták – Felsőbüki Nagy Pál a mágnások és nagybirtokosok tunyaságát és közömbösségét hevesen ostorozó beszédének hatására felszólalt a politikai életben még alig ismert fiatal huszárkapitány, gróf Széchenyi István, aki a nemzeti érzés és a nyelv terjesztése s művelése céljára felajánlotta jószágai egész évi jövedelmét. A jelenetet Wesselényi Miklós rögzítette először édesanyjának írott levelében, de a későbbi visszaemlékezések is hasonlóképpen írják le.

A legenda tehát szinte a beszéd elhangzásával egyidejűleg kialakult, Széchenyit olyan impulzív embernek mutatva, aki egy szívre ható lelkes beszédtől elragadtatva tette meg nagylelkű hazafias felajánlását. A legenda tovább hagyományozódott, annak ellenére, hogy Széchenyi már 1830-ban Felsőbüki Nagy Pálhoz írott levelében ekképp cáfolta: „Barátom, hogy én 33 esztendős koromban mert annyi idős voltam akkor – oly számos háborúim, utazásaim és annyi tapasztalásom után egy ékes beszéd által úgy ragadtattam volna el, hogy hatvan ezer pengő forintot, mely szinte három esztendei tiszta jövedelmem, minden meggondolás nélkül odavessek – valóban gyermeki agyvelőt supponálsz bennem.”

Az igazság az, hogy barátaival az országgyűlés előtt latolgatva, mivel kellene kezdeni az erők egyesítését, úgy döntöttek, hogy az anyanyelv művelése érdekében a Tudós Társaságot kell elsőnek létrehozni. S valóban, Széchenyihez azonnal csatlakoztak barátai: Andrássy György gróf tízezer forintot, Károlyi György gróf birtokai fél évi jövedelmét, mintegy negyvenezer forintot, Vay Ábrahám nyolcezer forintot ajánlott fel a Tudós Társaság céljaira.

Az is kevéssé ismert, hogy Széchenyi tevékenysége az Akadémia körül nem zárult le felajánlásával. Részt vett az alapszabályok kidolgozásában, eljárt a mihamarabbi királyi jóváhagyás érdekében, 1830-tól pedig, mint a Társaság másodelnöke működött közre az Akadémia életében.

Patrióta klub és lóverseny

Széchenyi az 1825–27. évi országgyűlés idején Pozsonyban patrióta klubot létesített, s ezt 1826 telén Pestre, az ország valódi központjába kívánta áthelyezni, hogy a haladás erőit az ország fővárosában egyesítse. Még tartott a pozsonyi országgyűlés, amikor a pesti Kaszinólétesítése céljából széles körű szervezkedésbe kezdett. Lakást bérelt a Kaszinó számára, gondoskodott berendezéséről, sőt még a tagtoborzó levelek jelentős részét is maga írta, mint ahogy a következő években is számtalan esetben maga ragadott tollat, ha fontosabb személyeket kellett az esedékes, illetve hátralékos tagdíjfizetésre, vagy csatlakozásra felszólítani. Sokat munkálkodott azon, hogy a Kaszinónak önálló házat szerezzen, de addig is, míg erre sor kerülhetett, a környezet kényelmének növelésére a Kereskedelmi Csarnok I. emeletére költöztette át. Szívén viselte, hogy a Kaszinót minél többen látogassák, utazásai során leveleiben is állandóan érdeklődött: „járják-e sokan”, s arra törekedett, hogy a polgárságot – főleg a nagykereskedőket – is megnyerje.

A pesti Kaszinónak az 1830-as években – nem utolsósorban Széchenyi buzgalmának köszönhetően – már több mint ötszáz tagja volt. Működése hatással volt a politikai és társadalmi élet egészére. Mintája nyomán szerte az országban alakultak kaszinók, amelyek nem a szórakoztatást tekintették egyedüli céljuknak, hanem inkább a nyelv és nemzetiség előmozdítását, s amelyek – Metternich szerint – politikai klubokká „fajultak”.

Sok idejét foglalták le az 1827 óta Pesten évente tartott lóversenyekis. Rendezésüket Széchenyi kettős meggondolásból szorgalmazta: egyrészt mint olyan eseményt, amely növeli a főváros vonzerejét, másrészt mint eszközt a lótenyésztés fellendítésére. Figyelemmel kísérte a versenyek rendezését, arisztokrata barátait, sőt Pest városát is különböző versenydíjak alapítására buzdította, s a lóversenyeket rendező Állattenyésztő Egyesület felkérésére ő járt el Pest város tanácsánál a versenypálya jobb kialakítása érdekében.

Az eddig felsorolt intézmények újabb és újabb teendőket róttak Széchenyire: körültekintően gondoskodott a már megvalósultak fenntartásáról és fejlesztéséről, s máris lázas tevékenységet fejtett ki újabbak szervezésére. Budapesti főműve, a két várost összekapcsoló állandó hídmegteremtése nemcsak az eddigieknél komolyabb felkészülést, nemcsak a közöny leküzdését, a szokásos fáradságos szervezési munkát igényelte, de olyan, majd két évtizedes küzdelembe sodorta, amelyben egész fegyvertárát fel kellett használnia.

,,...átszállíthatják portékáikat”

A két város egyesítésének jelképévé vált állandó híd gondolata jóval azelőtt fogant meg, hogy a főváros gazdasági–politikai–kulturális központtá emelésének programját átgondolta. 1821 januárjában, amikor apja halálhírére Debrecenből Bécsbe sietett, a jégzajlás miatt napokig Pesten rekedve mondotta Brudern József bárónak, hogy egy évi jövedelmét fordítaná egy Buda és Pest között építendő hídra. A jégzajlás nemcsak a két várost, hanem a keleti és nyugati országrészt is elszakította egymástól, s így saját tapasztalatából merített, mikor az országgyűlésen a híd létesítését országos érdeknek minősítette, mert megvalósítása esetén „a kereskedő, a kalmár, speculans, a negocians biztosan átszállíthatják portékáikat az egyik partról a másikra, s dolgaikat egy óráig, egy percenetig pontosan folytathatják s végezhetik; mennyi függ egy pillanattól!”

De az állandó híd építése a főváros egyesítésének is legfontosabb feltétele volt. A két város egyesítésének, sőt elnevezésének ötletét egy állítólagos angol szájába adta, akinek – nyilván valójában Széchenyi által fogalmazott – levéltöredékét az 1831-ben megjelent Világ című munkájában adta közzé. „Fővárosotok nevét Budapestre kellene változtatni, mely kevés év sőt hónap múlva oly megszokottan s könnyen hangzanék, mint Bukarest: s így a két város [azaz Pest és Buda] egyesülne, mely most nem a legjobb szemmel nézi egymást. Mily haszon áradna ezen egyesülésből, mily virágzó fővárosa lenne Magyarországnak rövid idő múlva! Kivált, ha az országgyűlés is nem Pozsonyban, nem a határszéleken s oly távol Erdélyül, hanem az ország szívében tartatnék. Egy fővárosnak kellene ezeknek lenni, nem kettőnek; egy és nem megosztott, ellentmondó szívnek.”

A híd nemcsak a két város egyesítését, az országos forgalom állandóságát volt hivatva biztosítani, hanem – s itt látszik legjobban, milyen átgondoltan kapcsolódtak össze Széchenyi programjának egyes láncszemei –a hídvám általános fizetési kötelezettségének bevezetésével lépést jelentett a közteherviselés megvalósításához, a feudális kiváltságok felszámolásához. A feudális kiváltságok elszánt védelmezőivel vívott harc mellett még egyéb nehézségeket is le kellett küzdenie: elsősorban a pénzhiányt és az árvízveszély fokozódásától való félelmet.

A híd építésének előkészítése és a munkálatok szervezése az 1832-ben létrejött Budapesti Hídegylet, majd az országgyűlés által kiküldött bizottságra hárult; az egésznek lelke azonban Széchenyi volt. 1832-ben és 1834-ben Angliába utazott a hídépítés tanulmányozására, megszervezte a műszaki előkészítést és – még az országgyűlés hídépítésre vonatkozó határozatának meghozatala előtt – 1835-ben Pestre hívta Tirney William Clark angol hídépítő mérnököt, valamint felkérte Sina György báró bécsi bankárt, hogy álljon a vállalkozás élére. Szívós harcot folytatott a hídépítés elé akadályokat gördítő pesti polgárok ellen. Sikerült elérnie, hogy Sina érdekkörébe vonja a hídépítés elnyeréséért szintén versengő Wodianer–Ullmann tőkéscsoportot, közbenjárók útján sürgette a szerződés királyi jóváhagyását. A Lánchíd építése 1839. szeptember 21-én indult meg, s 1842. augusztus 24-én került sor az ünnepélyes alapkőlerakásra.

Alighogy a híd építése megindult, Széchenyi a két város közötti majdani közlekedés megkönnyítése érdekében felvetette az Alagútépítésének szükségességét: 1845-ben az ő elnöklete alatt alakult meg a Budapesti Tunnel Társaság. Az építkezésre azonban csak 1853-ban került sor.

Széchenyi napról napra – lakása Dunára nyíló ablakából is – figyelte a hídépítési munkálatok előrehaladását, intézkedett, ha elakadást észlelt. Így például sürgette a hídláncok szállítását, lépéseket tett az Angliából behozott vas vámmentes beengedése érdekében. A hidat a láncok szállítása körüli huzavona miatt a tervezettnél két évvel később, 1849 végén adták át a forgalomnak.

Hengermalom és labdaház

Széchenyi kezdettől fogva tudatában volt annak, hogy Pest mint kereskedelmi központ mily fontossággal bír. Kulturális és politikai központtá emelésével párhuzamosan gazdasági súlyának növelésére is törekedett. Nagy jelentőséget tulajdonítva a dunai gőzhajózászavartalan fejlődésének, 1835-ben Óbuda és az óbudai sziget közötti Duna-ágban biztos téli kikötőépítését és hajógyár létesítését javasolta. Az óbudai telelőhely és a hajógyár el is készült; pesti kikötő-létesítési terve azonban – amely cél érdekében a Pesti Kikötő Társaságot alapította – a pesti tanács ellenállásán meghiúsult.

Egyidejűleg részvénytársasági alapon működő gőzmalomépítéséhez kezdett Pesten, hogy „hazánk gabona helyett végképp liszttel űzze kereskedését”. A gőzgépek működésének alapos ismeretében tájékozódott a külföldi gépgyárosoknál, majd 1839-ben József Hengermalomnéven részvénytársaságot alapított és a bozeni Holzhammer céggel szerződést kötött a malom felépítésére. A malom 1841-ben kezdte meg működését. A gépi berendezések javítására egy külön műhelyt állítottak fel, amely 1847-ben Pesti Gépgyár és Vasöntő Társaság néven önálló részvénytársasággá alakult. Széchenyi nemcsak kezdeményezője és szervezője volt e vállalkozásoknak, hanem anyagilag is erősen érdekelt volt bennük: 1848-ban a gőzmalomban 22 000, a gépgyárban 5000 forint pénze volt befektetve, 50 000 forint erejéig mint kezes volt betáblázva a malomra, és a malom igazgatója 15 000 forinttal tartozott neki.

E nagyszabású s közismert fővárosi alkotásai mellett számos rövidebb életű vállalkozást hívott életre, mint például az 1840-ben megalakított Hajósegyletet,amely látszólag egy szűk társadalmi réteg szórakozását volt hivatva biztosítani, de amelyből – mint ezt a csónakda emelésének engedélyezése iránt a pesti tanácsnak benyújtott kérelemben megfogalmazta – „Pest városára, az ittlakás kellemeinek szaporítása s így több pénzköltő lakósok ide édesgetése által nem megvetendő haszon és dísz háruland”. A városi ifjúság testnevelésének biztosítására javasolta 1842-ben egy labdaház és gimnasztikai iskola alapítását, e vállalkozást azonban nem sikerült megvalósítania.

Városszépítő kudarcok

A legtöbb kudarcot a városszépítési-városrendezési terveimegvalósításánál kellett elszenvednie. Az 1820-as évek második felétől Bécs helyett Pestet választotta állandó lakhelyéül, 1828-ban polgárjoggal ruházták fel, majd 1831-től a választott polgárságnak igen aktív tagja lett. A Szépítő Bizottság tagjainak sorába azonban nem sikerült bekerülnie. Városszépítési javaslatai közül csak keveset, s inkább a jelentéktelenebbeket sikerült megvalósítania, így például az újépülettől délre, a mai Szabadság tér helyén kialakított Sétateret, ahol a fasor alatt sétálókat térzene szórakoztatta, s kioszkjában hűsítőket árultak.

Széchenyi fontosnak tartotta, hogy a városban gyarapodjanak a díszes középületek és magánházak, s ehhez maga is hozzá akart járulni. 1835-ben egyik birtoka vételárából háromemeletes bazárt szándékozott építtetni a régi Harmincadhivatal helyén, s a hivatal telke, valamint egy neki fizetendő összeg ellenében új, szebb és megfelelőbb Harmincadhivatal emelésére vállalkozott. (Az épület terveit el is készíttette Hild Józseffel.) Az egyéni és közérdek szoros összekapcsolása lett volna e vállalkozás: a város két szép épülettel és díszes térrel gazdagodott volna, és Széchenyi is megtalálta volna számítását, mert becslése szerint a pesti bérház jövedelmezőbbnek ígérkezett, mint egy birtok. Terve azonban nem valósult meg.

Köztudott, hogy a Magyar Játékszínrül című röpiratával Széchenyi kezdeményező szerepet játszott a magyar színház létesítésében. Az azonban kevésbé tudott, hogy a végsőkig ellene volt annak, hogy a színház „a város legrútabb részeinek egyikében”, a Kerepesi úton (ma Rákóczi út) épüljön föl. Ezért József nádortól kieszközölt a színház számára egy Duna-parti telket, s az itt létesítendő színház céljaira tízezer forintot ajánlott fel. Még akkor sem adta föl a reményt, amikor 1835 szeptemberében megindult a Kerepesi úti színház építése; Apponyi Antal párizsi követ útján egy francia építészt bízott meg a Duna-parti színház terveinek elkészítésével. A pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-én a Kerepesi úton nyitotta meg ünnepélyesen kapuit: Széchenyi – bár még évtizedekkel később is keserűen emlékezett kudarcára – kész volt a kedve ellenére emelt színház anyagi támogatására.

1848-ban mint közlekedési és közmunkaügyi miniszter a pénzügyminiszterhez intézett költségvetési indoklásában különös gonddal foglalkozott Budapest fejlesztésének kérdéseivel. „Ha valóban hazát akarunk alkotni – írta –, mindenekelőtt szükséges, hogy Budapest, mint a haza szíve iránt legnagyobb gondunk legyen... Budapestre napról-napra több ember fog összetódulni, s (ekkép szükséges már most olyan javításokat tenni e két város határában, melyek nélkül sem igazi rendőrzetet, sem azon lakhatási kellemeket nem fejtheti ki, melyek fővárosok elkerülhetetlen kellékei...” A legszükségesebb munkákra – Duna-part rendezése, csatorna, alagút építése, a budai Várba feljárat készítése – félmillió forintot irányzott elő a költségvetésben, noha ekkor már sejtette, hogy az elkövetkező időszakban az ország amúgy is kevés pénzét a honvédelemre kell majd összpontosítani.