Ugrás a tartalomhoz

História 1985-02

Glatz Ferenc , Kosáry Domokos , Gergely András , Bárány György , Spira György , Bácskai Vera , Tilkovszky Loránt , Lackó Mihály , Vörös Károly , Izsák Lajos , Strassenreiter Erzsébet , Gunst Péter , Várdy Béla , Ránki György , Pók Attila , Tóth Gábor , Berend Nóra

História

3. fejezet -

Széchenyi, a polgár

GERGELY András

Széchenyi, a polgár

Mekkora volt Széchenyi birtokainak egy évi jövedelme? Az Akadémia írásba foglalt alapító nyilatkozatában ezt 60 000 ezüstforintban határozta meg. (A valóságban azután ez összeggel az Akadémia adósának tekintve magát, annak évi kamatait utalta át a Tudós Társaságnak.) A nagybirtokos arisztokraták között Széchenyi valóban a „vagyonosabbak közé” tartozott, ha nem is a leggazdagabbak közé. A Károlyiak, Zichyek között százezer forint feletti jövedelműek is előfordultak. A korabeli Magyarországon a legnagyobb jövedelmet az Esterházy család hercegi ága tudhatta magáénak – az övékét háromszázezer forint feletti összegre becsülték –, noha költekezésük folytán a csődöt, sok vagyonos osztályos társukhoz hasonlóan, nekik sem sikerült elkerülniük.

A jövedelmek nagyságát jól érzékelteti, ha azokat a korabeli fizetésekkelhasonlítjuk össze. Az ország kiugróan legmagasabb fizetése a magyar királyi udvari kancelláré volt: évi 15 000 forint. Egy-két főméltóságtól eltekintve azonban a fizetések az évi kétezer forintot nemigen haladták meg. Egy főispán kb. 1500, egy egyetemi tanár 1200, egy vármegyei alispán 800, egy szabad királyi város főbírája 600 forint fizetést húzott, s a legalacsonyabb rangú alkalmazottak – őrök, hajdúk, altisztek – fizetése 80–100 forint körül mozgott. S ebből az összegből még tartalékolni is kellett, hiszen nyugdíjjogosultság nem létezett, legfeljebb könyörületből juttattak a kiöregedetteknek kegydíjat. A nem adóztatható létminimumot Kossuth 1848. évi adóterve 60 forintban határozta meg.

A létminimum és Széchenyi jövedelme közötti különbség tehát éppen ezerszeres. Mire költötte Széchenyi – illetve egy-egy jómódú birtokos – ezt az összeget? E téren is jellegzetesek a különbségek Széchenyi, illetve a tipikus korabeli arisztokrata jövedelemszerzéseés jövedelem felhasználásaközött.

A nagybirtokosok természetesen a jövedelem fokozására törekedtek, többnyire a hagyományos – 18. századi – eszközökkel: fokozták a jobbágyságra rótt terheket, elvettek a parasztok által művelt földekből, s azt a saját gazdálkodásukban tartott területükhöz, allodiumukhoz csatolták. A parasztok által beszolgáltatott gabona, bor stb. tárolására nagyobb gondot fordítottak.

Néhányan már igyekeztek modernizálni saját – majorsági – gazdálkodásukat is. Új termelési ágakat honosítottak meg (pl. gyapjútermelés), adósságot vállalva is csatornáztak, gazdasági épületeket emeltek, kicserélték az állatállományt. A többség tehát – hagyományos gondolkodásmódjának megfelelően – létének alapjából, birtokából igyekezett nagyobb jövedelmet szerezni.

A jövedelem zömét azután az adósságtörlesztésvitte el. Az adósságok évtizedről évtizedre halmozódtak: a birtokok nemzetségi kézben tartása érdekében a leánytestvéreket készpénzzel elégítették ki (vagy nemritkán kolostorba kényszerítették, Széchenyi nővére is apáca volt!), továbbá az életvitel fenntartása, végül a birtok modernizálása újabb és újabb kölcsönfelvételeket tett szükségessé. A maradékból többnyire csak a feudális reprezentáció fenntartására futotta (kastély a birtokon, palota Budán vagy Pozsonyban és Bécsben, istálló, személyzet, pompa kifejtése), vagy még arra sem: a csődbe jutott hatalmas birtokok azután ún. zárgondnokság alá kerültek, s a király által kinevezett zárgondnok utalt ki meghatározott pénzösszeget a család tagjainak. (A birtokot az ősiségi jog folytán elárverezni nem lehetett, a legnagyobb birtokokat ezen felül már régebben hitbizománnyá nyilvánították, utóbbiakat még a családtagok között sem lehetett szétosztani.)

Birtoktól távol

Széchenyi Ferenc 1815-ben maga osztotta fel birtokait fiai (Lajos, Pál, István) között három egyenlő részre, amelyeknek az utódok sorshúzással jutottak birtokába. Felosztották az „örökölt” adósságot is. Széchenyi István a kb. 60 000 forint jövedelmet biztosító mintegy 90 000 hold földhöz jutott, amely négy uradalomhoz tartozott: Cenk 19, Pölöske 15, Szentgyörgyvár 5, Csokonya 28 ezer forintot jövedelmez 1833-ban. A birtokot az átvételkor már 100 000 forint (atyai és nagyatyai) adósság terhelte, amit Széchenyi – újabb kölcsönfelvételekkel – 1834-ig 230 000 forintra növelt. Igaz viszont, hogy jó néhányan neki tartoztak: aktíváinak összege ugyanekkor 180 000 forintot tett ki, a vagyon mérlegében tehát valójában „csak” 50 000 forint után kellett kamatot fizetni. (A szokásos 6% kamatlábbal tehát 3000 forintot.)

Fiatal huszártisztként nem sokat törődött birtokaival. Jövedelmeit persze szívesen szaporította volna. „Túrja a földet, nyomja a parasztot” – írta 1816-ban jószágigazgatójának. De konkrétan ekkor csak saját életvitele: a lóverseny és a vadászat, csónakja beszerzése, konyhája, pincéje, kertje dolgaiban, szobái, fürdőszobája, árnyékszéke elrendezése ügyében utasítja intézőjét.

A nagyobb jövedelem iránti vágya ekkoriban általános sóvárgás csupán. 1825-ben, franciaországi útjukon arról beszél neki Esterházy Pál herceg, hogy »ennek az évszázadnak a szenvedélye az érdek. Az emberek általános vágya saját helyzetük és létezésük javítására... A fiatal országokban gyorsabban lüktet a pulzus – és csak az újvilágban lehetséges nagy nyereség.« Aztán több példát mond el, micsoda határtalan nyereségre tettek szert némelyek a brazíliai kölcsönben való részvételük folytán és magánspekulációk révén is... A nyereség e kamasz-országokban a mi hétköznapi fogalmaink szerint mérhetetlen. Amikor mi szorongással és verejtékkel kuporgatunk krajcárt és garast – akkor azok csak aranyakról beszélnek – és a vállalkozónakegy új Meseország virul!” S jellemző Széchenyi ekkori reflexiója: „Eszembe jut végezetül: minderről Mett[ernich]-hel beszélni – s magamat ezekbe az országokba kiküldetni.” (Napló, 1825. május 26.)

Birtokainak javítására később is alig szán valamit. Ahogyan Wesselényinek írja 1827-ben: „A negativa gazdaság nálunk most legjobb. Akár mitsoda apodictice [szükségszerűséggel] mutassa magát a nyereség, mely abbul a pénzbül háramlik, melyet a földbe teszünk – még sem hozza az illendő kamatot.” Tehát már az 1820-as évek vége előtt felismeri, hogy a gazdálkodásból jövedelmeit nem fokozhatja. („A magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene” – szögezi majd le az 1830-ban írott Hitelegyfejezetcíme.) A teljes, a gazdaságot és a társadalmat átható reform szükségének felismerése újabb élmények, tapasztalatok, tanulmányok után következik majd be, de saját egyéni helyzetének következetes végiggondolásán alapul. Feladatunknak most anyagi viszonyainak felvázolását tekintjük.

„Fele jószágban, fele pénzben”

A társadalom átalakítását már meghirdető Széchenyiben fogalmazódik meg 1833-ban a régóta érlelődő gondolat: egyik – éspedig legnagyobb – birtokát áruba bocsátja. „A Dunát kivévén... semmi nem érdekel annyira, mint Cs[okonya] eladása...” – írja jószágigazgató barátjának, Lunkányi (Liebenberg) Jánosnak. Ugyanebben a levélben fejti ki, hogy mitől is fél: a gyapjúkonjunktúra végétől. S megjelöli a konkrét célt is: egy pesti ház, de nem akármilyen ház, hanem egy „Széchenyi Bazár” építését.

Csokonyát egymillióért szeretné eladni, de végül a testvéreivel kötött alku szerint azok átvállalják 230 000 forint adósságát, 100 000 forint készpénzt fizetnek, s évi 30 000 forint évjáradék fizetésére kötelezik magukat. Megszabadul adósságaitól, az elkülönözés gondjaitól – amely az eladásra került birtokokon még nem indult meg –, egyszóval: birtokai elmaradottabb részétől. 1833-ban 50 000 holdjától válik meg! 1835-ben és 1842-ben újabb 3-4000 holdas birtoktesteket ad el, így mindössze 30 000 holdja marad, zömmel Sopron megyében. Megmaradt birtokain a jobbágyföldek aránya csak kb. 20%!

Hogyan osztja be immár biztosabb jövedelmét, mibe fekteti tőkéjét? Jószágigazgatója, Lunkányi, egy tervet készít a kiesett összeg (gyapjúval együtt évi 40 000 forint) pótlására. 70 000 forint tiszta (elkölthető, félretehető) összjövedelemmel számol, amelyből 25 ezret lehetne megtakarítani. Széchenyi 60 ezret remél, amelyből a gazdaság javítására 5, építkezésre (Cenken) 15, a kastélyra 2, magára 12 ezer forintot szánna, s így 20 ezer forintja maradna.

Milyen célt szolgálna a félretett 20-25 ezer forint? A rövid tervezetekből egy nagy koncepció körvonalai bontakoznak ki, melyet közvetlenül csak Lunkányi jószágigazgató megfogalmazásában ismerünk: „Ha Nagyságod esztendőnként 20 ezer ft-t tőkére vesz, 24 esztendő múlva az főnöl 890 ezer ft-ra, és ha esztendőnkint 25 ezer ft fordíttatik kapitálisra, lészen 1 088 000. És nagyságod örökké óhajtott célját eléri, hogy ti. vagyonának fele jószágban, fele pénzben lészen.” (1834. december 17., Széchenyinek)

Negyede már profitból

Megvalósítható-e Széchenyi „örökké óhajtott” célja a reformkor feudális Magyarországán? Maga Széchenyi a kitűzött keretekhez következetesen ragaszkodik. Az országos gondok között őrlődő Széchenyi nagy figyelmet fordít legapróbb ügyeire is. A cenki kastély építésénél magasnak találja a szobafestés költségeit, intézkedik arról, hogy a kastély lépcsőin a szőnyegeket leszorító rézrudakat illetően Bécsből is, Pestről is szerezzenek be árajánlatot. „Azt álmodtam – írja Cenkre egy alkalommal –, hogy a Vízállói gyeprül elvitték (lopták) a két vashengert, mert olly közel feküdtek a Sárvári úthoz. Tán beljebb kellene vitetni.” Nem felejtkezik el „víz rejtek” (water closet) szereltetéséről sem. Persze, maga az életvitel nem mondható takarékosnak: 1838-ban 10 kocsi, 30 hintóló található a cenki kastély istállójában, gondosan ápolt a kert (üvegházzal), szederfaültetvény, a Fertő-tavon fürdőház, kikötő (Angliából hozatott hajóval) stb. stb. Pedig az év nagy részében a kastély üresen áll.

De célunk nem a polgári kényelem, hanem forrásainak bemutatása. Láttuk a kitűzött közvetlen célt: Széchenyi tőkéjének egy részét pesti bérházba akarja fektetni. Eredetileg egy saját építésű „Bazárt” kívánt emelni a „Jósef piatzon”, a Nemzeti Színház általa tervezett helye mellett. Az épületben „boltok, kávéházak, sátorok, verandák” lettek volna, de itt kapna helyet a „casino” és a „Tudós Társaság” is. Emellett „derék Familia ház lehetne és 4 percent csak hozna”. Elképzelése csak terv maradt ugyan, de számos házat, telket vásárolt Pesten és Budán, mintegy 200 ezer ft értékben. 1836-ban már francia államkölcsön-kötvények, osztrák államadóssági értékpapírok, „rajnai gőzhajó dividendák” és „dunai actiák” (részvények) növelik jövedelmét. Egyikét eladja, másikát veszi, ahogy a politikai és gazdasági helyzet diktálja. Ebben az évben értékpapírjai adásvételi mérlegének végső tételeiben 59 000 ft bevétel és 48 000 ft kiadás mutatkozik!

1842-ben „kihelyezett tőkéi” már 366 ezer forintot tesznek ki. S így három uradalmából 42, gyapjúból 32, „egyebekből” 10 ezer ft jövedelme van azon évben. Milyen vállalkozásokban feküdt ez a cenki uradalommal csaknem egyenértékű tőke?

Egy 1850. évi összeírás szerint 373 ezer forintja feküdt értékpapírokban. Akkor az összeg kétharmada, 241 ezer ft a Duna Gőzhajózási Társaság 55 db részvényében feküdt. 110 ezer forinttal volt érdekelt a Lánchídban, ezek a kötvények „családi tulajdonban” voltak. A harmadik jelentős tétel a Hengermalom 29 ezret érő részvénykötege. De kisebb-nagyobb mértékben érdekelt volt az állami sorsjátékokban, a körmöci „kőedénygyárban”, a kőszegi posztógyárban, a soproni takarékban, de cukorgyár, vasgyár, budai alagút-részvényt is találhatunk stb.

1834-ben kitűzött tervét tehát hosszú évekig sikerrel valósította meg. 1847-ben jószágaiból 85, „ezen felül” 25 ezer ft jövedelme volt. Az összeg majd negyede tehát már nem földjáradékból, hanem profitból származik. Az ideálisnak maga Széchenyi azt tartaná – írja Lunkányihoz 1848. február 7-én –, ha halálakor jó házakban, papírokban 6-700 ezer forintja volna. Most 400 ezer forintja van, ha évenként 30 ezret félretenne, úgy még tíz évig kellene élnie és gazdálkodnia.

Egyéni haszon és közhaszon

Csak egy-két mozzanatot villanthattunk fel Széchenyi gazdálkodásából. Vállalkozási tervek, gazdasági kezdeményezések állandóan foglalkoztatták. Szenet kerestetett birtokán a gőzhajók számára, Konstantinápolyba pezsgőt szállíttatott, hasznot remélt a selyemhernyó-tenyésztésből, borait akarta forgalmazni, vasúttársaságokat kezdeményezett, belépett a Gyáralapító Társaságba és így tovább. Az angol arisztokrácia példáját látta maga előtt, sőt egész rendkívüli személyiségével (és öltözködésével, gesztusaival stb.) ezt a példát igyekezett sugallni.

Aktivitása ugyan valóban rendkívüli, polgárosodásának útja mégsem egyedülálló. A Károlyiak, Orczyak, a pesti ház- és telektulajdonosok, vagy egyik barátja, Andrássy György gróf, aki szénbányákat nyit, vasgyártással próbálkozik, említhető e sorban.) A többség azonban nem követte őket. Részint tudatosan, konzervatív álláspontról utasították el a polgárosodást, részint pedig azért, mert nem is kínálkozott számukra ez a lehetőség. Már Dessewffy József felemlíti a Taglalatban(1831): könnyű Széchenyinek reformokat propagálni, amikor dunántúli birtokos, jó értékesítési feltételek között termel, jövedelmének zöme nem úrbéres szolgáltatásból eredő (mint neki Északkelet-Magyarországon), hanem majorság birtokából származik; sőt Dessewffy azt sem felejti ki az érvek sorából, hogy a család nélküli ember könnyen takarékoskodhat, míg neki gyermekei nevelésére sokat kell áldoznia... (1836-ban azután Széchenyi évi ötezer forinttal rendelkező hétgyermekes özvegyasszonyt vezet oltár elé.) Voltak az arisztokraták között, akik elutasították a haszonkeresést, és voltak, akik szívesen keresték volna – de még ők sem tehették. Nem is szólva e helyütt a középbirtokosokról, s végképp nem a kisbirtokosokról!

Széchenyi a haszonkeresést, a számító, észre alapozó polgári mentalitástszerette volna mindenkibe átültetni. Látta, tudta és hirdette azt is, hogy a környező valóságon is igazítani kell ahhoz, hogy ki-ki igazi képességeit kibontakoztathassa. De többet remélt az emberek gondolkodásánakátalakításától, a valójában hasznot kereső „emberi természet” érvényre juttatásától. Azért becsülte túl a szubjektum szerepét, mert saját sorsában nem ismerte fel a kivételes kedvezéseket, s úgy ítélte, hogy példáját többen is követhetik.

A sikeres polgár öntudatával tartott igényt az ország politikai vezetésére. Politikai konfliktusai nem utolsósorban abból fakadtak, hogy amíg az ő számára – az adott feltételek között – nem volt megoldhatatlan a polgárosodás, a többség csak a feltételek többé-kevésbé radikális megváltoztatása esetén gondolhatott erre.

A polgárosodó Széchenyi a „haszonkereső század” fiának öntudatával kezdett vállalkozásaiba, s erre buzdított másokat is, az egyéni haszonnal kecsegtetés mellett ebben látva a közhaszon előmozdításának egyik emeltyűjét. Nem azt hirdette, hogy egy ember értékét gyarapodásán kell lemérni. Kedvenc jelmondata így hangzott: „az ember annyit ér, amennyit használ”.