Ugrás a tartalomhoz

História 1984-01

Glatz Ferenc , Borus József , Juhari Zsuzsa , Pók Attila , Gesztelyi Tamás , Pótó János , Ádám Magda , Szarka László , Kovács Endre , Bertényi Iván , Püspöki Nagy Péter , Gergely Jenõ , Kõvágó Sarolta , Gyáni Gábor , Gaál Ernõ

História

5. fejezet -

A Wallenberg-emlékmû

MŰHELY

PÓTÓ János

A Wallenberg-emlékmű

A történelemről való gondolkodást a mindennapi életben rendkívül erősen befolyásolják a bennünket körülvevő környezeti elemek: utcanevek, emlékművek stb. Ezek egyben mutatják azokat a társadalmi-politikai célokat is, amelyekhez egy adott korszak politikai intézményrendszere történelmi szimbólumokat kíván nyújtani. Az utóbbi időben széles körű kutatás indult meg a felszabadulás utáni történelmi közgondolkodás alakulásáról Magyarországon. Az alábbiakban egy nagyobb tanulmányból („Köztéri szoborkultúra és történelem”) adunk közre részletet. (A szerk.)

Raoul Wallenberg 1912. augusztus 4-én született Stockholmban, előkelő bankár-családban. 1935-ben az Egyesült Államokban szerzett építész diplomát. 1935–36-ban Fokvárosban, majd Haifában dolgozott különböző kereskedelmi cégeknél. 1941-től a svéd „Közép-európai Kereskedelmi Rt.” munkatársa, s cége képviseletében többször megfordult a magyar fővárosban, ahol jelentős társadalmi és politikai összeköttetésekre tett szert. 1944. július 9-én a svéd követség titkáraként érkezett Budapestre, hogy megszervezze a maradék magyar zsidóság megmentését célzó akciót. Ezt az eredetileg néhány száz, majd – az ő fellépése folytán – 4500 példányban engedélyezett védőútlevelekkel operálva úgy kiszélesítette, hogy a közvetlen védelem végül több mint tízezer emberre terjedt ki. Közvetett hatása azonban ennél sokkal jelentősebb volt, mert egyrészt a svédek példája nyomán a többi semleges követség is csatlakozott a mozgalomhoz, másrészt puszta mindenhol-jelenléte akadályozta a pokol teljes elszabadulását. (Megjelent a Duna-parton és nem egy esetben a nyilas kivégzőosztagok sortüzét néhány perccel megelőzve mentette az üldözötteket. „Kiszállt” a hírhedt téglagyári gyűjtőhelyekre is, és többször sikerült megakadályoznia halálmenetek összeállítását.) Wallenberg – máig nem tisztázott körülmények között – 1945. január 17-én eltűnt.

1945 decembere óta Budapesten utcanév őrzi emlékét.

Pesten még dörögtek a fegyverek, Budáért pedig még hetekig folyt a küzdelem, amikor Raoul Wallenberg, a budapesti svéd követség 33 éves titkára 1945. január 17-én elindult Debrecenbe, hogy felvegye a kapcsolatot az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal. Ide azonban már nem érkezett meg. Wallenberg és kísérői útközben eltűntek.

Bizottság és tervek

„Alulírottak, Zsedényi Béla, a nemzetgyűlés elnöke és Szakasits Árpád, a Budapesti Nemzeti Bizottság elnökének védnöksége alatt Wallenberg Bizottságot alakítottunk azon célból, hogy Raoul Wallenberg budapesti svéd követségi titkár működésének emlékét megörökítsük… Tisztelettel kérjük,… engedélyezze a székesfőváros vezetősége, hogy közadakozásból… – lehetőség szerint a Szent István parkban – Raoul Wallenberg szobra felállíttassék. A szobor modelljét Pátzay Pál szobrászművész már elkészítette… A Wallenberg-akció volt védettjei készséggel adják össze a szobor felállításának költségeit, erre máris megfelelő felajánlások történtek.” – olvashatjuk a Budapest polgármesteréhez intézett, 1945. november 11-én kelt beadványban, mely – miként többi hivatkozott forrásunk is – a Budapest Fővárosi Levéltár anyagában maradt fenn. Az aláírók közt ott találjuk a Kontrollbank, a Leszámítoló Bank és a Goldberger igazgatóját, az Orion, a Községi Takarékpénztár, a Hitelbank, a Kereskedelmi Bank és a Magyar Olaj ügyvezető igazgatóját, kórházi főorvost, kereskedőket, ügyvédeket.

Pátzay Pál – aki 1945 júliusában még azt nyilatkozta az új Magyarországnak, hogy nem dolgozik szobron, mert nincs műterme – novemberben íme már elkészült az emlékmű kismintájával, melynek ,,…figurális része egy sziluett értelemben komponált, kígyóval viaskodó mezítelen férfialakot ábrázol, aki Wallenberg hősies küzdelmét van hivatva szimbolizálni. Ez a csoport egy 3 m magas svéd gránit pilléren áll, a pillér feje talapzatszerűen ki van szélesítve. A pillér szélesebb oldalán – 180 cm magasságban – Wallenbergnek a pillér kőanyagába faragott relief-képmása van elhelyezve. Az egész emlékmű a legmagasabb pontján 580 cm magas. A figurális rész bronzból készül és külön talapzat nélkül illeszkedik a gránitpillérhez.” – olvasható a Wallenberg Bizottság kérvényéhez csatolt szoborleírásban.

Az elképzelés, a szimbólum nem új még a budapesti köztéri szobrok közt sem. Füred Richárd 1945 tavaszán, az elsők között eltávolított szobrán – mely az „1918–1919. évi nemzeti vértanúk”-nak állított emléket – ugyancsak egy szörnnyel, a bolsevizmust jelképező sárkánnyal vívott „sikeres harcot” a magyarságot szimbolizáló mezítelen férfi, s Pátzayval egy időben Kisfaludi Stróbl Zsigmond is hasonló szimbolikájú kompozíciót tervezett a gellérthegyi Felszabadulási Emlékmű egyik mellékfigurájaként. Tisza István szobrán pedig (készítetve Zala György és Orbán Antal, egy óriási kígyó által körülcsavart oroszlán jelképezve – a korabeli értelmezés szerint – „…az árulást és ármányt, mely a hőst előbb a hatalomtól, utóbb életétől is megfosztotta).

Jellemző, hogy ezen inflációs és újjáépítő időben a Wallenberg Bizottság nem is próbál állami támogatást kérni, saját erőből, közadakozásból kívánja az anyagi alapot előteremteni. Mint ahogy Bajcsy-Zsilinszky Endre is csak egy emléktáblát kap a fővárostól – igaz, az elsők között, 1946-ban –, tervezett szobra, melynek már a helyét is kijelölték, „…a nagyarányú előállítási költségek miatt a főváros és a kultuszminisztérium hozzájárulásával ugyan, de csakis gyűjtés, társadalmi mozgalom útján valósulhat meg”. Még 1948. februárban is, az 1848-as forradalom és szabadságharc centenáriumára készülve, Rajk László belügyminiszter körrendeletében a következő instrukciókat adja: olyan emlékmű készítését tartja helyesnek, ,,…amely a gyakorlati életbe is beleviszi 1848 szellemének hagyományait és egyben az ország újjáépítésébe is beilleszkedik, illetve fontos szociális problémák megoldását szolgálja. Így pl. – figyelembe véve, hogy az ország ivóvízellátása nem kielégítő – a centenáriumi megemlékezést rossz ivóvizű helyeken igen helyes lenne artézi vagy más mélyfúrású kút létesítésével kifejezni. A tehetősebb közületek az ilyen kutakat márványlappal láthatják el. A kutat Petőfiről, Kossuthról, Bemről, Damjanichról vagy a szabadságharc más nagy vezéralakjáról nevezhetnék el. Ily módon a helyi társadalom tudatában annak emléke, akiről a kutat elnevezték, mindörökre összekapcsolódnék a jó ivóvízforrás nyújtotta jótéteménnyel. Ehhez hasonlóan kultúrházak, gyermekotthonok, kórházak, sportpályák, közművek és hasonló intézmények felállítása és az előbb elmondottakhoz hasonló módon történő megjelölése is igen megfelelő és méltó megemlékezés lenne a szabadságharc eszméire.” Így kapcsolódik össze praktikum és hagyományőrzés a háború utáni pénzszegény években.

Vas Zoltán polgármester 1945. november 17-én adta hozzájárulását a Wallenberg-emlékmű elkészítéséhez, 24-én pedig már határozat jelöli ki a szobor helyéül a Szent István park közepén levő vízmedence és a Pozsonyi út közé eső füves terület középpontját, azzal a kikötéssel, hogy a szobor arccal a Duna felé nézzen. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának városrendezési bizottsága ezt a centrális elhelyezést – a szobornak a térhez viszonyítva kis méretei miatt – nem tartja megfelelőnek. Aszimmetrikus elhelyezést javasol, mivel úgy a szobor „jobban tud érvényesülni”. 1946. május 19-én – újabb helyszíni szemle után – születik meg a végleges döntés: az emlékművet a Szent István park vízmedencéjétől északra levő gyepterületen kell felállítani. Pátzay 1947 augusztusában fejezi be a szobrászi munkákat, de a kivitelezéssel csak 1948 novemberére végeznek.

Közben a belügyminiszter is engedélyezte 366386/ 1946. I. B. 13. sz. rendeletével a gyűjtés megindítását. Ez az akció azonban – úgy tűnik – nem igazolta a Wallenberg Bizottság előzetes optimizmusát. Miként kérvényükben írják: „Minthogy a gyűjtés folyamán bekövetkezett pénzelértéktelenedés (adópengő) és munkabér-emelkedés következtében a bizottság már nem bír olyan fedezettel, amely egyrészt Pátzay Pál, másrészt a Dunamenti Kőbányák [a talapzat készítője] hátralékos követeléseinek teljes kiegyenlítésére elegendő lenne, arra kérjük Polgármester Urat, hogy e célból összesen 3500 forint összeget, valamint a szobor és talapzat helyszínre való szállításának és a mű felállításának költségeit Budapest Székesfőváros vállalja.” 1945 őszén még úgy tervezték, hogy egy Wallenberg-monográfiát is közreadnak, melynek „ingyenes előállítása már biztosítva van, úgy, hogy annak teljes és minden adminisztráció költségtől mentes bevétele a szobor céljaira fordítható”, azonban az 1948-ban megjelent – Magyarországon máig egyetlen – Wallenberg-életrajzban már azt írja a szerző, Lévai Jenő, hogy a könyvet ,,…az eredeti elgondolástól eltérően – anyagi eszközök hiányában, miután a lefolytatott gyűjtés eredményét az emlékmű elkészítése felemésztette – nem a Wallenberg Bizottság adta ki”, így nyilván bevétele sem növelt a szoboralapot.

Bizonytalan vég

A bizottság fent idézett, 1948. november 10-i beadványában kéri, hogy az avatás lehetőleg 1949. január 17-én, a Svéd Követség által védett házak felszabadulásának negyedik évfordulóján legyen. A Polgármesteri Hivatal arra hivatkozva, hogy a szükséges összeg ez évi költségvetésében nem áll rendelkezésére, elutasítja a kérelmet, de hogy komolyan foglalkoztak a szobor felállításának gondolatával, bizonyítja, hogy szakvéleményt kérnek a Fővárosi Képtártól a Wallenberg-emlék közepes minőségű szobornak tekinthető, nem a legrosszabb, de politikailag érdektelen, unalmasan szimpla alkotás. Fölállítása nem kerül olyan sokba, hogy elhelyezését ne kellene vállalnunk. Egyetlen komoly aggály szól közterületi felállítás ellen, az a tény, hogy Párizsban, a Parc du Luxembourg-ban egy azonos kivitelezésű szobor áll, melyhez viszonyítva a pesti Wallenberg-emlék esetleg plágiumnak fog minősülni” – hangzik Pogány Ö. Gábor véleménye.

Az új költségvetési évben a Polgármesteri Hivatal előteremti a szükséges összeget s 1949. februárban megbízza a Főváros Emlékmű-felügyelőséget a szobor felállításával. A felállítás március–áprilisban meg is történik. Az emlékmű sorsáról ettől kezdve már csak szórt adatok állnak rendelkezésünkre. Az utolsó korabeli hír a szoborról a Kis újság 1949. április 11-i, keddi számában jelent meg: „Elmaradt Raoul Wallenberg emlékművének vasárnapra (április 9.) tervezett felavatása, miután az emlékmű műszaki munkálatai nem fejeződtek be. Erről a vasárnapról – visszaemlékezése: alapján – így számol be Wallenberg legújabb monográfusa, Elenore Lester, 1982-ben, az Egyesült Államokban megjelent könyvében: „Az emlékművet felállították Szent István parkban, és egy áprilisi vasárnap délelőtt százával érkeztek a budapesti polgárok, a zsidó közösség vezetői és a svéd követség képviselői az avatásra. A kijelölt helyet elérve meglátták, hogy a 18 láb magas emlékművet és alapzatát az éjszaka folyamán eltüntették.” Vignali Gusmanó, a szobor öntőjének emlékezése szerint nem eltüntették, hanem ledöntötték. A tettesek – mint több más, felszabadulás utáni, „éjszakai” szoborledöntés esetében – ismeretlenek maradtak. Ledöntésre, nagy erejű zuhanásra utalnak a szobor sérülései, melyek javítási munkáit így foglalja össze egy 1950. januári szakértői ajánlat ,,…repedések, törések és elhajlott formák visszahajlítása eredeti modell szerint cizellálva, elfűrészelve, azokat ismét visszahegesztve”. A ledöntést kell tehát tényként elfogadnunk még akkor is, ha az Emlékmű-felügyelőség 1950. februári feljegyzése úgy fogalmaz, hogy „Pátzay Pál Kígyós férfiaktját (Wallenberg-emlék) a főváros lebontatta. Lebontás közben a szobor megsérült.” Így azonban semmiképpen sem történhetett, mert ez a variáció további megválaszolhatatlan kérdések sorát szüli. Ha le kellett bontani, akkor mikor állították fel? Miért nem számolt be az avatásról a sajtó? Miért kellett volna egy legfeljebb két hónapig (1949. március–április) álló emlékművet lebontani? És végül, miért szenved súlyos sérüléseket a szobor, s miért semmisül meg véglegesen talapzata szétszerelés közben? (1945 végén – a Kossuth-híd építése miatt – néhány nap alatt kellett szétszedni Andrássy Gyula monumentális lovasszobrát, s az mégis megúszta sérülések nélkül.) A lényeg egy: az emlékmű úgy járt mint ihletője, a fiatal svéd – eltűnt.

Átváltozások

A szobor további sorsa sajátos módon nem kapcsolódik Wallenberg emlékéhez.

Már 1950 februárjában felmerül az a lehetőség, hogy „antifasiszta emlékként” köztéren is fel lehetne állítani a szobrot, melynek helyreállítása áprilisban fejeződik be. Az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításra e kompozícióval készülő Pátzay is hasonló címet mond a Művelt Nép újságírójának 1950 júniusában: „Győzelem a fasizmus felett”. A tárlaton, szeptemberben azonban már „Kígyós figura” címmel szerepel a szobor. 1949 áprilisától 1950 elejéig – a zuhanás közben helyrehozhatatlanul mégsérült talapzattal együtt – Wallenberg személyének emléke foszlik le a szoborról, általános szimbólummá téve azt, a következő fél év során pedig minden ideológiai töltéstől mentes, kissé antikizáló díszítő szoborrá változik a hajdani Wallenberg-emlékmű. A legmeghökkentőbb, vagy talán legkézenfekvőbb metamorfózis azonban ezután következett. 1953-ban már mai helyén, a debreceni gyógyszergyár mellett találjuk „Kígyós férfi”, majd a máig használatos „Kígyóölő” címmel. 1962-ben egy másik példányt Szukarno indonéz elnök visz magával Djakartába, elnöki palotáját díszíteni, 1974-ben pedig az eredetinek kb. fele méretű „Kígyóölő”-t a Radiológiai Klinika bejáratánál állítják fel Budapesten. Tehát mindkét hazai „Wallenberg-emlékmű” gyógyászati intézmény elé került. Így, a portré és felirat nélkül azonban már nem Wallenbergnek a fasiszta terror elleni küzdelmét szimbolizálják, hanem – egy kígyóval, az orvostudomány e régi jelképével viaskodó férfit ábrázoló díszítő szoborként – az emberiség harcát a betegség ellen.