Ugrás a tartalomhoz

História 1982-03

Puskás Ildikó , Fehértói Katalin , Wellmann Imre , Mályuszné Császár Edit , Puskas, A. I. , Karsai Elek , Nagy Zsuzsa, L. , Stemlerné Balog Ilona , Rozsnyói Ágnes , Erdei Sándor , Ránki György , Sipos Péter , Hanák Péter , Szabolcs Ottó , Hársfalvi Péter , Kákosy László , Varga Edith , Wessetzky Vilmos , Tímár István

História

12. fejezet -

Imrédy Béla vagy Hanzély Imre? Málnay Levente: Ítélet és igazság címû filmjérõl

FIGYELŐ

SIPOS Péter

Imrédy Béla vagy Hanzély Imre?

A Magyar Televízió 1982. március 4-én bemutatta az Ítélet és igazság c. tévéfilmet. Thurzó Gábor: Az oroszlán torka c. novellájából Málnay Levente írta a forgatókönyvet és ő rendezte a darabot. Mindkettő főszereplője Hanzély Imre, volt miniszterelnök háborús bűnös, akit a Népbíróság halálra ítélt és kivégeztek. A cselekmény bonyolítása során a tévéfilmben elhangzanak eredeti hangfelvételek, valamint olyan utalások a kor politikatörténetére, amelyek egyértelművé teszik, hogy Imrédy Béláról, az 1930-as esztendők és a következő évtized első felének tekintélyes politikusáról van szó.

Nincs szükség a tényekkel való önkényes játszadozásra. Thurzó Gábor ezt nem tette. Az író tartózkodott attól, hogy novellájában közvetlen történeti utalásokkal mintegy azonosítsa a főhősét – Hanzélyt – Imrédyvel. Csupán kevés elszórt és finomra szőtt célzásból jöhet rá a kor szemtanúja (a novellát Thurzó 1949-ben írta), hogy Hanzély megalkotásánál az író Imrédy Bélára gondolhatott. De csak úgy, mint akinek a gyóntatópapjával folytatott párbeszéde élete utolsó éjszakáján kettős jelentéstartalmat fejez ki.

Az egyik, az országot a fasiszta tengely oldalán a pusztulásba sodró bel- és külpolitikában, a zsidóirtásban vezető tisztségek viselésével részes háborús bűnösök kísérlete az erkölcsi felelősség elhárítására. A konkrét vonatkozáson túl azonban Thurzó kibontja azt a gyakori politikus magatartást, amely minden antihumánus, kegyetlen cselekedetet valamilyen fennkölt elv, „közösségi érdek” ürügyén jogosnak ítél, amely önmaga esetleges kételyei, lelkiismeret-furdalása elől a „cél szentesíti az eszközt” szentenciában keres menedéket. „Nem mondtad azt, hogy a gyilkolás eltűrése egy magasabb nemzeti vagy mit tudom én milyen érdekből ugyanannyi, mintha én gyilkolnék” – veti Hanzély a siralomházban gyóntatója és barátja szemére, majd később így folytatja: „Aláírni egy törvényt vagy rendeletet és azzal nyugtatni magamat, hogy a közösség követeli, ennél nincs rettenetesebb.”

A tévéfilmből azonban sajnálatosan éppen a „konkretizálás” kiszűrte a novella általánosabb tartalmát. Azt a mondanivalóját, amely túlmutat a háborús bűnös Hanzély viselkedésének az elemzésén, és eljut minden olyan politikus tetteinek igazolhatatlanságáig, aki elvi tételekre, erkölcsi normákra hivatkozva alkalmaz embertelen módszereket.

Hanzélynak persze akkor, amikor mindezt elkövette, nem volt szüksége arra, hogy bárki más, egy hozzá mégoly közel álló személy döbbentse rá – vannak eszközök, amelyekkel semmiféle cél nem igazolható. Számára cselekedeteinek megítélése ilyen szemszögből csak a jogos megtorlás órájában vált fontossá, hogy megkönnyítse a végső számvetést önmagával, hogy legalább morálisan érvénytelenítse az ítéletet.

A tévéfilmtől egy érdemet mégsem vitathatunk el – felkeltette az érdeklődést a benne megjelenített történeti figura iránt.

Imrédy Béla 1891-ben született, mint az ómoraviczai Heinrich kereskedőcsalád leszármazottja. Apja a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének alelnök-vezérigazgatója és udvari tanácsos volt, míg a família másik ága az ország legnagyobb vasáru nagykereskedését vallhatta magáénak. Jó nevelést kapott a budapesti piarista gimnáziumban, s az itt eltöltött nyolc esztendő a katolikus valláshoz való kötődését is magyarázza. Imrédy kulturális érdeklődése, zenei és szépirodalmi ismeretei figyelemre méltónak mondhatók. Kortársai nagyra becsülték csiszolt elméjét és széles körű közgazdasági tudását; a legjobb pénzügyi szakemberek egyikének tartották.

Imrédy tehetségéhez és műveltségéhez azonban káros jellembeli tulajdonságok járultak. Roppant hiúság és elbizakodottság élt benne. Mindezt lobbanékony, szangvinikus vérmérséklet, a zárkózottság páncéljába fegyelmezett, de időnként a felszínre törő indulattömeg ötvözte egységbe. Barátai, ismerősei Savonarola hasonmásaként emlegették. S a vézna, görnyedt törzsön ülő hatalmas koponya démonikus sárgásan sápadt arcával, sötét, hideg és gőgtől villogó szemeivel, sasorrával valóban emlékeztetett a máglyán elpusztult firenzei szerzetesre és diktátorra. Az aszkétikus külső mögött egyetlen szenvedély, egyetlen éltető vágy honolt – a nietzschei „Wille zur Macht”, a hatalom óhajtása és sóvárgása. Imrédy ambícióit erősítette felesége, Nelky Irén becsvágya is.

Mindez, párosulva a jó hivatalnok minuciózitásával és bürokratikus stréberségével, páratlan ütemben lendítette előre Imrédy karrierjét. 1932-ben Gömbös pénzügyminisztere, három év múlva a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki kidolgozta a honvédség felszerelésének pénzügyi tervét, az ún. „győri programot”, 1938 elején a Darányi-kormány tárcanélküli közgazdasági minisztere, majd ez év májusától 1939 februárjáig miniszterelnök.

Imrédy 1938 elejéig, a hivatalos keresztény nemzeti ideológia talaján állott, s megújítási igényei nem mentek túl néhány égető társadalmi kérdés megoldásán. 1938 májusától már egy konkurens fasizmus elemeivel, elsősorban a korporációs gondolattal bővült a szemlélete. 1938 őszén pedig kezdetét vette azon, kb. 1940–41 fordulójáig tartó időszak, amelynek során kísérletet tett az ellenforradalmi rendszer ideológiai alapjainak újrafogalmazására a totális fasizmus jegyében. Ez időben már az 1940 októberében alakult szélsőjobboldali ellenzéki Magyar Megújulás Pártjának a vezetője.

Az MMP elsősorban az „úri középosztály” felső szintjén volt jelen, közvetlenül az uralkodó elit határán. Ezen környezetben két tényező fogott össze a zárt kapuk betörésére: egyfelől az elitből kikerült s a visszajutás vágyától serkentett magas rangú államhivatalnoki-katonatiszti garnitúra, másfelől a fegyverkezési konjunktúrában megerősödött új nagytőkés csoport, amely elérkezett a fináncoligarchiától közvetlenül elválasztó kapuhoz. Az MMP szélesebb társadalmi bázisát pedig főként a keresztény burzsoázia és a szabadpályás értelmiség kielégítetlen elemei képezték, tehát az „úri középosztály” azon rétegei, amelyek a legmesszebb távolodtak a hagyományos dzsentri szemlélettől és életformától. Imrédy – egyes sajátos szervezeti adottságú vidékektől eltekintve – általában nem hódított híveket az uralkodó osztályon kívül, pártjának létrejötte társadalmi szempontból a belső hatalmi vetélkedés kifejeződése, s különösen a burzsoázián belül kibontakozó konkurenciaharc egyik megjelenési formája.

Rátz Jenő, Imrédy alvezére, az MMP megalakítását indokolandó, kifejtette Szálasinak, hogy igen sokan vannak a „középosztályon belül, akik szeretnének a koreszméhez kapcsolódni, de a megszokott környezetet, életet nem tudják levetni magukról, s a nyilasok programját túl radikálisnak tartják, félnek tőle”. Imrédy a párt létjogosultságát szintén abban látta, hogy azoknak, akik „lélekben már a koreszme hívei, de mind ez ideig politikával csak ritkán foglalkoztak”, alkalmas keretet nyújtson, „amelyben egyesülni, találkozni tudnának”. Egy korabeli Imrédy-dicshimnusz szerint az MMP „be tudta vinni a [szélsőjobboldali – S. P.] gondolatot a szalonokba is, s be tudta bizonyítani... hogy lehetséges az átalakulás anélkül is, hogy mindenkinek okvetlenül mezítlábassá kellene válnia”. Imrédy volt tehát a magyar úri világ reménye, akit képesnek tekintettek ara, hogy átmentse az uralkodó osztályok hatalmát Hitler Európájába.

A Magyar Megújulás Pártjának programja kerülte a nyilasok szócsinálmányait, s a szokványos fasiszta frázisokat konkrét, megvalósíthatónak látszó követelésekkel elegyítette. Imrédy a külsőségekben, módszerben, stílusban is igyekezett elhatárolni magát és szervezetét a Szálas-párttól. Ismételten hangsúlyozta, hogy kizárólag az alkotmányos, parlamentáris eszközök létjogosultságát ismeri el, a guvernementális ellenzék szerepét kívánta betölteni. A józanabb célkitűzéseknek és a mértéktartóbb módszereknek – a külpolitikai körülmények mellett – jelentős szerepe volt abban, hogy az „úri középosztály” mindinkább az MMP-t tekintette a támogatására méltó politikai szervezetnek. Imrédy törekvése az volt, hogy a német politika őt tekintse olyan partnernek, aki képes maximális szolgálatokat teljesíteni a náci hadigépezet működését előremozdítandó, s esetleges hatalomátvétele nem okoz zavarokat, még átmeneti fennakadást sem a Birodalom részéről kívánt szállításokban. Ezért igyekezett megőrizni a kormányképesség zálogát jelentő bázisát.

A kormányzás nyugodt menetének biztosítása különösen fontossá vált Magyarország háborúba lépése után. Az imrédysták – alkalmazkodva Berlin igényeihez – elsősorban azon területeken igyekeztek a kormányra fokozatosabb nyomást gyakorolni, amelyek a náci vezetést is elsősorban érdekelték. A korábban is legfontosabb momentumként kezelt gazdasági követelések állandó bővülésén túl új igényforrásként jelentkezett a magyar fegyveres erők mind intenzívebb bevetésének óhaja. 1941 őszétől s különösen 1942 elejétől állandó zsarolás tárgya volt német részről a zsidó kérdés összeurópai „megoldásába” való mielőbbi bekapcsolódás is. Ismételten felmerült továbbá a nem nácibarát politikai tényezőknek, elsősorban sajtójuknak a teljes elnémítása. Állandóan visszatérő kérdés volt még a magyarországi német kisebbséggel összefüggő kívánalmak kielégítése. Nem is arról volt szó, hogy Imrédyék igyekeztek volna a kormányt szavakban, megnyilatkozásokban túllicitálni. Az Imrédy-párt arra szorítkozott, hogy a fentebb említett kérdésekben tekintette elsődleges feladatának a németek érdekeinek megfelelő álláspont érvényre juttatását, s e vonatkozásokban léptek fel állandóan és erőszakos modorban olyan kívánságokkal, amelyek nem teljesítése „leleplezhette” a kormány „kétszínűségét”, nem őszinte tengelybarátságát, kétkedését a végső győzelemben és fogyatékos eltökéltségét a totális fasiszta „reformpolitika” folytatására. A javaslatok teljes vagy részleges megvalósulása viszont, ami végső soron a németek érdekeit szolgálta, az MMP aktivitása és a kormányra gyakorolt nyomása eredményeként volt beállítható. Tehát az Imrédy-párt puszta léte már önmagában bizonyos konkurencia-sokkot váltott ki a hatalmon levő politikusokból, hiszen általános irányvonaluk kialakításánál és a konkrét kérdések eldöntésénél mindig tekintettel kellett lenniük arra, hogy készen áll, nem egy kétes egzisztenciákból toborzódott, rögeszmés megszállottaktól vezetett, tekintély és kormányzati tapasztalat híján levő mob-alkatú társaság hanem egy jól iskolázott, úriemberekből álló, miniszter-viselt férfiaktól irányított „elit-gárda”, amely kész minden árat megfizetni, ha a kormányrúdhoz segítik.

A német külügyminisztériumban, ahol féltékenyen ügyeltek arra, hogy a náci hatalmi tényezők versengésében legalább a nem fegyverrel meghódított csatlós országok vonatkozásában érvényesíthessék saját taktikai elképzeléseiket, Imrédy Béla neve mindinkább fogalommá vált. 1943 végén már egyértelműen ő a Wilhelmstrasse elsőszámú jelöltje a magyar kormány élére.

Az uralkodó osztályok hatalmon levő csoportjai, amelyeknek szintén számításba kellett venniük a német megszállást, s még Hitler győzelmének esélyeit is latolgatták, bárki másnál szívesebben látták volna a velük számos vonatkozásban mégis csak egyivású Imrédyt a magyar Quisling-kormány élén.

Imrédyben és pártjában tehát számos várakozás összpontosult: a szélsőjobb az áhított egységet remélte tőle, a németek „engedetlenség” esetén az alternatívát, a hagyományos uralkodó osztályok a német győzelem vagy megszállás esetén tekintetbe jövő államférfit látták benne. A tényleges erőpróba idejét 1944. március 19. hozta meg Imrédy számára.

A német megszállást követően az MMP szempontjából a helyzet eleinte kedvezően alakult. Bár Imrédy miniszterelnökségét nem sikerült elérni, a párt jelentős miniszteri tárcákat kapott, s még fontosabb volt ugrásszerű betörése az államapparátus fontos végrehajtó posztjaira. Az MMP kormányzati befolyásának erősödését észrevehető szervezeti felélénkülés is kísérte. Imrédy terve az volt, hogy saját vezetése alatt, a németek támogatásával megteremti végre az átfogó szélsőjobboldali egységet az összes, elsősorban „úri középosztályi” jellegű totális fasiszta erő bevonásával, s azután erre az egységfrontra támaszkodva lép be a kormányba, amelynek ha nem is feje, de kulcsembere lehet. A szélsőjobboldali egység terve azonban elakadt a vég nélküli pártközi értekezletek, közös nyilatkozattervezetek és kormánylisták káoszában. Az egyes német intézmények hatalmi vetélkedése, az úri szélsőjobb egyes csoportjainak eltérő érdekei, a vezetők személyes féltékenysége lehetetlenné tették a megegyezést. Imrédy így kénytelen volt a remélt szilárd politikai háttér nélkül a Sztójay-kormányban közgazdasági miniszterséget vállalni. A németek azt várták tőle, hogy a „gazdasági zseni” még hatékonyabban biztosítja az ország erőforrásainak totális mozgósítását hadseregük szolgálatában, míg a magyar vezető körök, elsősorban a burzsoá érdekeltségű tényezők azt remélték, hogy Imrédynek még a teljes kiszolgáltatottság körülményei között is sikerül annyira-amennyire vitális érdekeiket megóvnia.

Imrédy arra törekedett, hogy a hiányzó politikai bázist erőszakos, mind ez ideig politikai fegyvertárából hiányzó, ezért ügyetlenül és kapkodva alkalmazott puccsista módszerekkel pótolja. Hatalmi céljai szolgálatába állította a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségét és befolyása alá vont közigazgatási gépezetet. Az MMP ilyetén való kibontakozásának csúcspontja hozzávetőleg május közepétől július közepéig tartott. Ezután az MMP rövid három hét alatt rohamos gyorsasággal összeomlott. A kudarc alapvető oka, hogy Imrédy személye, még kevésbé a pártja – egyik fél szempontjából sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.

Hamarosan kiderült, hogy a németek nem hajlandók átengedni a zsákmányt, és a zsidóvagyont maguknak akarják megszerezni. Rátették kezüket a magyar nagyipar fellegváraira éppúgy, mint a kiskereskedők raktárainak csekély készleteire. A háború menete, a Hitler elleni merénylet következményei és a magyar belpolitika fejleményei, a kiugrás veszélyének erősödése, másfelől a németekkel való mindinkább éleződő ellentétek a zsidó burzsoáziától szerzett zsákmány felosztásán (Weiss Manfréd konszern ügye!) mindinkább előtérbe tolták a nyilas szélsőjobboldalt. Az imrédystákat a németek tartalékolták, ha a kormány esetleg nem „paríroz”, erre viszont nyilván akkor került sor, amikor a hadi helyzet már reménytelenre fordult, de az esetben az Imrédy-párt sem tudta a németek által kívánt szerepet betölteni, csak a nyilasok jöhettek számításba. Imrédyék tehát mind az uralkodó osztályok „átmentésére”, mind a németek totális kiszolgálására alkalmatlanoknak bizonyultak, így bukásuk elkerülhetetlen volt.

Imrédy 1944. augusztus elejétől visszavonult az aktív politikai tevékenységtől. A nyilvánosság figyelme csak 1945 őszén terelődött ismét személyére, de ekkor már nem miniszteri bársonyszékben foglalt helyet, hanem a vádlottak padján ült mint a magyar háborús főbűnösök listavezetője.