Ugrás a tartalomhoz

História 1980-04

Kosáry Domokos , Barta Gábor , Balázs Éva, H. , Niederhauser Emil , Pach Zsigmond Pál , Benda Kálmán , Rázsó Gyula , Nagy Zsuzsa, L. , Dombrády Loránd , Gábor Eszter , Bertényi Iván , Kákosy László , Póth Piroska , Benczédi László , Sándor Pál , Szabolcs Ottó

História

15. fejezet -

A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása 1849 után

TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

SÁNDOR Pál

A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása 1849 után

A magyarországi jobbágyság felszabadítása, mint 1848 – az 1848. áprilisi törvények – nagy vívmánya, benne él a köztudatban. Sokkal kevésbé ismert azonban az, hogy a forradalmi törvényt a függetlenségi harcot leverő Habsburg abszolutizmus hajtotta végre, ezzel mintegy meg is szabva azokat a kereteket, melyek között a hazai parasztság élete 1945-ig folyt. Mint ahogy az is kevéssé ismert: még a magyar forradalom és szabadságharc idején (1849. március) történt birodalmi jobbágyfelszabadítás alapelvei mennyire befolyásolták az 1850-es évek elejének jobbágyfelszabadítási gyakorlatát. Hogyan, kinek az érdekei szerint, 1848–1849 koncepcióját mennyiben és milyen irányban módosítva ment végbe a jobbágyfelszabadítás újraszabályozása? Hogyan illeszkedett a Habsburg abszolutizmus magyarországi jobbágypolitikája az összbirodalmi elképzelésekbe?

A birodalmi megoldás

Az 1849. évi március 4-i birodalmi alkotmány, a korábbi kezdeményezések folytatásaként, minden jobbágyi köteléket végleg feloldott a feudális szolgáltatások alól az egész birodalomban. Ez alól csak a cseh- és morvaországi községi földeket használó zsellérek képeztek kivételt, akik földjeik használatáért nem a földesúrnak, hanem a község jobb módú parasztjainak fizettek. A birodalmi megoldás nem tett különbséget a paraszttelkeken és a volt uraság saját házi kezelésű, azaz majorsági földjein élő, különböző jogállású parasztnépesség felszabadítása között. A föld mindkét esetben földesúri tulajdon volt egykor. De az első esetben a paraszt, a másodikban a földesúr közvetlen használatában állott. A telkeiken gazdálkodó lakosokat, gyűjtőnéven „rustikális”, a földesúr saját kezelésű földjein letelepült, bérlő parasztságot „dominikális” névvel illették és különböztették meg egymástól a jobbágyfelszabadítás előtti időkben. Most a válaszfal leomlott közöttük. Csupán a kártalanítás módját tekintve maradtak különbségek. Az osztrák és a cseh tartományokban ugyanis, amíg a megszüntetett járadékok tiszta értékének meghatározott hányadát a saját telkeiken gazdálkodók csak felerészben, addig a majorsági földön élők – önmegváltás címén – teljes egészében maguk voltak kötelesek kifizetni. Galíciában a helyzet úgy alakult, hogy ott az állam teljes egészében magára vállalta a földesuraknak járó kártalanítást.

A pénzzel történő és a paraszti tulajdont biztosító, kötelezővé vált önmegváltás formája a korábbi évtized gyakorlatára nyúlt vissza, amikor a megváltás már lehetséges volt, de korántsem kötelező. A parasztság jelentékeny része ugyanis az osztrák tartományok többségében, már korábban is pénzzel váltotta meg munka- és terményjáradékait, lényegesen nagyobb mértékben, mint az egykorú magyarországi gyakorlatban. A felszabadítás hatókörének, mind a saját telkén gazdálkodó „rusztikális”, mind a majorsági „dominikális”, bérlő parasztokra történő kiterjesztése pedig a felszabadítás érvényességének egységesítő jellegét domborítja ki. Ezt a megoldást kívánta érvényesíteni a győztes abszolutizmus Magyarországon is, a birodalmi centralizáció politikájának egységesítő elvétől vezérelve.

Nemesség, restaurációs kísérletek – paraszti ellenállás

A restaurált abszolutizmusnak ezek, a jobbágyfelszabadításra is kiterjedő, egységesítő törekvései azonban elsősorban a konzervatív magyar arisztokrácia ellenállásába ütköztek. De hasonló ellenállást váltottak ki a volt nemesség széles rétegeinél is, amelyeknek az abszolutizmus által életbe léptetett, s immár őket is érintő súlyos adóztatás új körülményei közepette, elemi érdeke azt diktálta, hogy minél kevesebb ingyen járadékot, iga- és munkaerőt engedjen elveszni. Ebben a törekvésükben e rétegek számíthattak az arisztokráciára, főként annak a kerületi kormánybiztosi hivatalokhoz jutott konzervatív képviselőire. Az így kialakult helyzetről számos egykorú, hivatalos helyzetjelentés tudósít. Ezek egyike jellemzően hangsúlyozza: „a korábbi földbirtokosok arra törekednek, hogy az elvesztett munka- és természetbeni járandóságokat ismét visszaszerezzék”.

Ennek az irányzatnak egyik jellegzetes kifejezője, az Oktatás a Föld népéhez címmel 1849 novemberében közzétett hirdetmény. Szövegének előzetes tervezetét „jóérzésű” földbirtokos társainak bevonásával az a gróf Forgách Antal készíti, akit Windischgrätz az északi vármegyék főbiztosává nevezett ki. Végleges és publikált szövege pedig annak a De la Motte grófnak a tollából származik, aki már 1848 előtt, a rendi országgyűléseken is – Gömör megye egykori követeként – reakciós politikájával tűnt ki, és aki 1850-be mint az új rezsim egyik megbízható embere a helytartóság osztálytanácsosa lett.

Az „Oktatás” szövege olyan módon értelmezi az 1848-as jobbágyfelszabadítást, hogy az úrbéri viszonyokból eredő robot-, pénz- és terményszolgáltatások csak azon földek használata után szűntek meg, amelyek a még a Mária Terézia-féle úrbérrendezés során készült úrbéri tabellákban be voltak jegyezve. A valóságban és a törvény szellemében azonban úrbéri viszonyban levőknek nemcsak azokat a jobbágyokat, illetve örököseiket kellett tekinteni, akiket az urbáriumban földjeik mennyiségének és azok használata fejében teljesített szolgáltatásuk mértékének megjelölésével összeírtak. Úrbéresek voltak emellett a szabad mezővárosok – a falusiaknál gazdaságilag kedvezőbb helyzetben élő – parasztlakói is, akik a földesúrral kötött és állandósított szerződés szerint, már leginkább csak pénzzel adóztak a mindenkori földesuraságnak. Sőt: voltak olyan falvai is az országnak, amelyeknek parasztlakosságát nem is jegyezték be az úrbéri tabellákba, mégis már akkor is minden tekintetben az úrbéri parasztsággal azonos elbánásban részesültek. Az utóbbi két kategóriába tartozókat gyűjtőnéven az „úrbérpótló szerződésű” jobbágyok nevével illettek az egykorú jogszabályok. Mindezeknek a parasztlakosoknak felszabadítását, az 1848. évi forradalmi törvényhozás, a földesúrnak fizetendő állami kárpótlás biztosítása mellett mondta ki. A vonatkozó törvényt az uralkodó áprilisban szentesítette is. Nem terjedt ki azonban a felszabadítás 1848 tavaszán azokra a feudális függés alatt élő parasztlakosokra, akik járadékaikat a földesúrnak nem úrbériség címén fizették, illetve akiknek földjei (hasonlóan az ausztriai „dominikális” parasztokéhoz) az uraság házi kezelésében voltak, vagy olyan földeket használtak, amelyeket urasági jogcímen elvehettek tőlük. Ezeknek a parasztoknak a gyűjtőneve „majorsági” zsellér volt. Ők csak 1849 nyarától válhattak volna szabaddá, ha a debreceni kormányzat megvalósíthatta volna szándékát: a feudális viszonyok radikális eltörlését.

Az „Oktatás” említett alapelve így teljes egészében csak az elmondottak alapján értékelhető. Az „Oktatás” ui. nemcsak a jobbágyfelszabadításnak 1849 nyaráig a forradalmi kormány által továbbfejlesztett eredményeiről nem vesz tudomást (tehát nemcsak az úrbériségen kívüli, majorsági jogállású, vagy nem úrbéres szerződésű földeket használó – de 1849 áprilisa, főleg pedig júliusa óta felszabadultnak nyilvánított – parasztrétegeket tekinti továbbra is járadékfizetőknek), hanem azokat a jogilag úrbéres paraszttömegeket is járadék fizetésére akarja szorítani, akiknek nem urbárium, hanem az ún. úrbérpótló szerződés biztosította földjeik használatát, de földjeik nem voltak az úrbéri tabellákba lajstromozva. Az „Oktatás” tehát a jobbágyfelszabadítás március–áprilisában kivívott és királyilag törvényben szentesített eredményeit is redukálni igyekszik.

A hatóságilag közzétett hirdetménynek ez a retrográd szelleme, bátorítólag hat a tegnapi nemesi földtulajdon „szentségét” óvó volt földesurak többségére. Azok most már nemcsak az 1848. év őszén eltörölt szőlődézsma fizetését követelik meg parasztjaiktól, nemcsak a megtagadott irtásbérek újraszolgáltatására kényszerítik őket, de március vívmányát is megtámadva, a valóságosan úrbéri járadékok fizetésének elmaradását is számon kérik tőlük. A ilyen módon országszerte újjáéledő nemesi restaurációs kísérletek azonban most már a paraszti ellenállás falába ütköznek. Különösen a Tisza vidékén (Bihar, Szatmár, Zemplén megyében) zendül fel a föld népe a birtokosok erőszakos követelése ellen.

Bécsi kérdőjelek 1849–1853

Ez a zavaros helyzet nem kedvező Bécs centralisztikus, a magyarországi jobbágyfelszabadítás újraszabályozását a birodalmi megoldáshoz igazítani törekvő, egységesítő politikája számára. Ezenkívül még azzal a nemkívánatos többletveszéllyel is járhatott, hogy a korábbi földesúri terhektől a forradalmi kormány által – főként 1849 áprilisa, majd júliusa óta – megszabadított parasztnép sorsának hirtelen romlását előbb-utóbb a császári haderők diadalára fogja visszavezetni. Ezért sem véletlen, hogy Geringer báró, az ország polgári ügyekben teljhatalmú biztosa, olyan tervezetet készített 1850-ben, melyben a magyarországi jobbágyfelszabadítás végrehajtásának új szabályozási módját a birodalmi mintához igazította. Fellépésének csak részleges eredménye volt, Bach belügyminiszter elrendeli, hogy az „Oktatás”-hoz haladéktalanul kiegészítő utasítást kell közzétenni. Ebben az úrbérpótló szerződésű parasztnépet a volt úrbéresek mintájára ismét állami kártalanítással nyilvánította felszabadultnak, miként ezt már az 1848. évi 9. tc. is kimondta. Csakhogy: a magyarországi ókonzervatívok a belügyminiszter e kiegészítő utasításának publikálását megakadályozták. A vita a magyarországi jobbágyfelszabadítás újraszabályozásáról ekkor még eldöntetlen maradt.

1852 januárjában a belügyminiszter elrendelte az úrbéres jobbágyok és zsellértelkek számának összeírását. Egyidejűleg utasította a magyarországi polgári kormányzatot, hogy mielőbb készíttessen kimutatást a jobbágyfelszabadítás már meginduló végrehajtása során végbement ún. birtokrendezések állásáról is.

Amikor a tényleges helyzetre fényt derítő kimutatások a birtokrendezések állásáról – 1852 áprilisa és júniusa között – elkészülnek, kitűnik: a számba vett helységeknek eddig csak 15,6 százalékában tisztázták a parasztföldek tulajdonjogi hovatartozását, az urasági földtől elkülönített és paraszti tulajdonba került legelő- és erdőjárandóság nagyságával együtt. A községek további 42%-ában mindez még csak folyamatban van, s végül: 42,4%-ában birtokrendező eljárás még el sem kezdődött. A jobbágyfelszabadítás realizálása tehát a mindennapok gyakorlatában még távol áll a befejezéstől. Ennek a helyzetnek nyomására születik meg az 1853. március 2-án kibocsátott császári úrbéri és kártalanítási nyílt parancs. Célja az egész döntő, de még befejezetlen folyamat végleges újraszabályozása és gyakorlati rendezése.

Az úrbéri pátens alapelve

Az uralkodói pátens, melynek alapján végül is a jobbágyfelszabadítást végrehajtották, alapelvében eltér az „Oktatás” retrográd szellemétől és betűjétől, de a birodalmi megoldás módjától is.

Az előbbitől abban, hogy tágabb értelemben határozza meg az állami kárpótlás alapjául szolgáló „úrbéri földbirtok” fogalmát. Ilyen földbirtoknak ugyanis nemcsak az urbáriumban egykor lajstromozott földek tekintendők, hanem minden olyan későbbi telepítésű parasztföld is, amelynek használatáért a parasztok úrbéres természetű járadékot fizettek 1848. május 1. előtt. Vagyis az a kísérlet, hogy csak az úrbérileg lajstromozott földek váljanak szabad paraszti földtulajdonná, meghiúsul.

Ugyanakkor meghiúsul a birodalmi koncepció egységesítő elvének kiterjesztése Magyarországra. A hazai megoldás ugyanis éles határt von az úrbéres és a különféle típusú majorsági jogállású parasztnépesség közé. Ez utóbbiakra nem vonatkozik a felszabadítás, még abban a kötelező önmegváltási formában sem, amelyet a birodalom osztrák és cseh tartományaiban alkalmaztak. Az így kialakult helyzeten keveset módosít az, hogy a nem úrbéres jogállású parasztnép egy kisebb hányada Magyarországon is megválthatja járadékait, mivel a megváltási ár, eltérően az állami kárpótlás összegétől, nincs maximálva. Ez lehetőséget ad a volt földesúrnak, hogy a megváltási árat kénye-kedve szerint szabja meg és, hogy természetbeni váltságként a föld egy hányadát is elfogadja volt jobbágyaitól.

A magyarországi jobbágyfelszabadítás újraszabályozásának ebben a – birodalmi elvtől hátrányosan eltérő – megoldásában nem nehéz felismerni az osztrák és a magyar arisztokraták érdekeinek felülkerekedését a liberális hajlandóságú bécsi politikusok csoportjának ellentétes állásfoglalásával szemben. Az örökölt gazdasági-társadalmi struktúrák szintkülönbségei, az osztrák és a cseh tartományok fejlettebb viszonyai az egykorú hazai állapotokhoz képest: ezek a történelem mélyén munkáló, a politika szférájába is átható erők, végső fokon belejátszanak ebbe a megoldásba. Az úri jogait, az ingyen iga- és munkaerőt vesztett, tőke- és pénzhiánnyal küszködő magyar nemességben – bármennyire differenciált volt is – végül másik „lelke” kerekedett felül. Többsége már 1848 decemberében is fontosabbnak tekintette elvesztett járadékainak kárpótlását, mint a jobbágyfelszabadítás addig elért vívmányainak megőrzését – az úrbéri pátens öt év múltán az ő érdekeiket védte meg.