Ugrás a tartalomhoz

História 2001-07

Glatz Ferenc , Niederhauser Emil , Bíró László , Szász Zoltán , Niederhauser Emil , Niederhauser Emil , Benkes Mihály , Farkas Ildikó , Máthé-Shires László , Csorba László , Kocsis Gabriella , Farkas Ildikó , Tompos Lilla , Kiss Erika

História

14. fejezet -

Magyar fõúri öltözködés

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK

TOMPOS Lilla–KISS Erika

Magyar főúri öltözködés

Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban

Magyarországon a kora újkorban a főnemesség játszotta a főszerepet a politikai, gazdasági és kulturális téren. Számukra kötelező volt a reprezentáció, hiszen egy rendi főméltóság ruházatával, feleségének ékszereivel, udvartartásával is jelezte hatalmát. A pompa nem felesleges luxus tehát, hanem alapvető velejárója a közéleti szereplésnek. Ezért adták oda a főurak akár egy birtok árát is egy-egy szép ékszerért, ruháért.

A 16–17. században az öltözék árulkodott viselője neméről, rangjáról, családi állapotáról, társadalmi helyzetéről is. Ennek megfelelően, ahogyan lefelé haladunk a ranglétrán, silányodnak az alapanyagok, gyengülnek, majd teljesen elmaradnak a színezékek. Ruharendeletekkel óvták jogaikat az uralkodó osztályok, betiltva egyes ruhadarabokat, textíliákat, vagy éppen színeket. A társadalmi ranglétra csúcsán állók hordhattak finom hollandi posztót, arannyal átszőtt bársonyt, színes selymet, damasztot, korállt, gyöngyöt, arany csipkét, patyolat ingvállat, áttetsző fátylat, sárga és vörös csizmát, szőrméket, aranyat, ezüstöt, gyémántot.

A magyar női viselet a nyugat-európaihoz hasonlóan a 16. században és a 17. század első felében a spanyol divat hatásáról árulkodik. Az udvarképes arisztokrácia díszruhája a szárnyujjú öltözék, ennek kevésbé rangos változata a lantujjú váll, azaz ruhaderék. Hosszú, köpenyszerű, boglárokkal, gombokkal díszített a spanyol köntös.

A spanyol divatú öltözékek mellett az írott forrásokban is találkozhatunk magyar viselettel. Atlaszselyemből, bársonyból, damasztból varrták a négyszögletes kivágású, vállpántos, elöl kapcsokkal záródó felsőrészeket. A 16. században a szoknyával összevarrták, a 17. században különállóan készítették el. Alatta patyolat felső inget viseltek, a szoknya elejére csipkés kötény borult. Mindkét vállhoz hordhattak selyemmel, gyönggyel vagy aranyfonallal kivarrott csipkegallért.

A hajadonok fejdísze a leányságukat jelképező párta volt. Ez gyakran bársony, selyem, üveg vagy valódi gyönggyel, korállal, arany boglárokkal kivarrt szalag. Az asszonyok családi állapotát a hajat beborító főkötő jelképezte.

A kesztyű és a legyező a nemes hölgyek előkelőségének jelképe volt, nem véletlen, hogy a róluk készült portrékon kezükben gyakran láthatóak.

A rózsa, levendula, rozmaring és a jázmin a korszak legkedveltebb illatai. Magyar nyelvű forrásokban találkozunk pézsmabőr vállal – bőrből szabott, illatosított ruhaderékkal – és jázmin kesztyűvel is. A 16–17. században többnyire övre akasztva viselték a díszes, gyakran zománcos arany- vagy ezüstgömbbe foglalt illatosított labdacsot.

A főúri ruházatnak, a személyes reprezentációnak nélkülözhetetlen kellékei voltak az ékszerek. A 16. századtól nagymértékben megváltozott ruhaszabás következtében az európai hölgyek ismét viseltek fülbevalót, karkötőt, egyszerre többféle hosszúságú nyakéket, függőket nemcsak láncra akasztva, hanem a ruhavállra, ruhaujjra, esetleg a frizurába tűzve is. Ezeken kívül az ékszerkészletekhez sorolták a gyűrűt, övet, a fejéket, kalapot, barettet, a ruhát díszítő boglárokat, a 17. századtól a kis órákat és a portréminiatűrt tartalmazó függőket is. (A túlzó fényűzés, a drága ékszerek viselése ellen azonban gyakran a városok vezetői felemelték szavukat. Így próbálták megakadályozni, hogy polgáraik vagyona ilyen „haszontalan” formában öltsön testet.)

A 16–17. században a magyar férfiviselet két kabátféléből állt: a dolmányból, melyet az ingre öltöttek föl, ujja rövid vagy csuklóig ér, ekkor szegélye ívesen, később trapéz alakú kutyafülben borult a kézfejre. A dolmányt selyemövvel, hálóövvel vagy zsinórövvel fogták össze.

A dolmányra felvett felsőkabát a mente, melyet felöltve, de vállra vetve is viseltek. Posztóból, selyemből, bársonyból is készülhetett, a télieket szőrmével bélelték. Varrták ujjatlan változatban, könyékig, vagy csuklóig érő ujjhosszal, de a legkedveltebb a sípujjú volt. Ezek a karnál hosszabb ujjak az öltözék aljáig függtek.

A magyar férfiviselet fontos kellékei a gombok. A leltárakban az ékszerekkel egyenrangú tárgyakként kezelték a díszfegyvereket, melyek a személyes reprezentáció és a diplomáciai ajándék elmaradhatatlan „kellékei” voltak.

A férfiak a házasságkötésig borotválták arcukat, utána szakállt és pödrött bajuszt növesztettek. Fejfedőjük asüveg, ezt lapos, kerek vagy magas tetővel, szélesen visszahajtott karimával is viselték. Készülhetett posztóból, nemezből, bársonyból, tollforgó és prémszegély volt a dísze.

A 16. századi nyugat-európai divatban a borjúszájú lábbeli volt népszerű. Magyarországon a török sarukat és csizmákat is viselték, de legkedveltebb a papucs és a bőrkapca volt.

Mi maradt ránk ebből a gazdagságból? Az öltözékek közül néhány azokból, melyeket főuraink kincstárai megőriztek: a 17. századból teljes női ruha – váll szoknyával – kettő, de a férfiruhák száma is alatta marad a húsznak. Fehérneműből, harisnyából, legyezőből, kesztyűből viszont egyetlen darabot sem tudunk bemutatni, ezért hívjuk felidézésükre segítségül a képi és az írott forrásokat.

A 16–17. századi magyar főúri öltözködést és kultúrát bemutató kiállítás első termében – a részleteket olykor kinagyítva – megmutatjuk,  milyen fonalakból, textíliákból készítették az öltözékeket, milyen színeket és motívumokat használtak fel, de azt is megtudhatjuk, az adott korszakban mit jelentett egy-egy szín, textília vagy ruhadarab.

A kiállítás második termében a kincstárakból származó díszöltözékekben gyönyörködhetünk, emellett a tárlat szereplői, a főnemesek is megjelennek a róluk festett életnagyságú portrékon. A festményeken a gazdag, barokk öltözékek minden rafinált részlete mellett mindaz látható, amelyeknek a tárgyi emlékanyagban híján vagyunk. A terem második részében a főúri jegyességhez, házasságkötéshez kapcsolódó tárgyak láthatók.

A harmadik terem labirintusában a szépség sokféleségének tévelyítőjébe invitáljuk a látogatót. A bűnös és tiszta, a földi és mennyei szépség eszméje, képei elevenednek meg virágénekek, prédikációk, egyházi énekek és szerelmi varázslások tükrében. A sokszor felemelő, máskor bűnre csábító, édes és csalfa szerelem ösvényén való kiigazodáshoz útmutató nyújt segítséget.