Ugrás a tartalomhoz

História 2001-07

Glatz Ferenc , Niederhauser Emil , Bíró László , Szász Zoltán , Niederhauser Emil , Niederhauser Emil , Benkes Mihály , Farkas Ildikó , Máthé-Shires László , Csorba László , Kocsis Gabriella , Farkas Ildikó , Tompos Lilla , Kiss Erika

História

5. fejezet -

Az utolsó orosz dinasztia sorsa

NIEDERHAUSER Emil

Az utolsó orosz dinasztia sorsa

A Romanovok ma

Az oroszországi rendszerváltozás után, 1991-ben az akkori szentpétervári polgármester meglátogatta otthonában Vlagyimir nagyherceget, akit az egykori Romanov-dinasztia fejének tekintettek. Még az év novemberében Vlagyimir családjával ellátogatott Moszkvába. Ettől kezdve már megkönnyebbedtek a család és az Oroszország közti kapcsolatok.

Az orosz császári családot, Miklóst, feleségét, öt gyerekét, az orvost és még néhány inast a bolsevikok Jekatyerinburgban 1918 júliusában kivégezték. Éjjel felébresztették őket, le kellett menniük a pincébe, ott kihirdették a kerületi szovjet halálos ítéletét, és már meg is szólaltak a fegyverek. Arra persze nem gondolt senki, hogy ezeknek a vallásos lelkeknek talán valami papi segédletet nyújtsanak. Ilyen érzékenységtől a bolsevikok mentesek voltak. (A holttesteket olyan jól elrejtették, hogy csak 1991-ben találtak rájuk.) A hirtelen cselekvésre azért volt szükség, mert a cárhoz hű orosz csapatok már közeledtek Jekatyerinburghoz, félő volt, hogy az utolsó császárt szimbólumként is használhatják a fehérgárdista erők összefogása érdekében. A család jó néhány más tagját részben az európai területen, részben szibériai helységekben végezték ki. Volt, akit talán élve egy elhagyott bányába löktek.*

Persze jó néhány nagyherceg volt, aki már az ideiglenes kormány idején az emigrációt választotta. Elég sokan megmenekültek így a családból, az emigrációban pedig a fiatalabbak házasodásai következtében számuk egyre inkább gyarapodott.

II. Miklós és családja kivégzéséről sokáig nem volt egyértelműen biztos hír. Azt viszont tudni lehetett, hogy Miklós öccsét, Mihályt, akit Miklós lemondásakor utódjának jelölt, 1918-ban meggyilkolták.

Kirill, a „trón őrzője”

A családon belül a trónöröklés rendjét még I. Pál császár szabályozta a 18. század végén, a férfiági elsőszülöttség elve alapján, ezt az öröklési rendet pontosan be is tartották. II. Miklós halála után III. Sándor (1845–1894) öccsének, Vlagyimir (1847–1909) nagyhercegnek a legidősebb fia, Kirill számított az utódnak.

Kirill 1876-ban született. Mint általában a család férfitagjai, a katonai pályára lépett. Az orosz flotta tengerésztisztjeként ott volt 1904 áprilisában Port-Arturban a Petropavlovszk csatahajón, amely aknára futott és elsüllyedt. Kirill, szerencsére, azon az oldalon ugrott be a tengerbe, ahol a süllyedő hajó örvénye nem ragadta magával, a mentőhajók hamar felszedték. Egy ideig még a flottánál maradt. De unokatestvérével, Viktória királynő leányával való engedély nélküli házassága miatt Miklós száműzte, csak később térhetett vissza. Az 1917. februári forradalom után felajánlotta szolgálatait az ideiglenes kormánynak. A kormánytól engedélyt kapott az emigrálásra, egy ideig Finnországban maradt. Itt született 1918-ban fia, Vlagyimir, az utolsó Romanov, aki még – legalábbis elvben – orosz területen látott napvilágot. Finnországból a család Franciaországba távozott, de Coburgban is tartózkodtak sokáig.

Az 1920-as évek elejére már eléggé bizonyosnak tűnt, hogy II. Miklóst meggyilkolták, s a Romanovok uralomba való visszatérésére is látszottak remények, különösen a polgárháború idején. Az emigrációban megmaradt családtagok közt persze nem volt egyetértés. Különösen az első világháborús orosz főparancsnok, Nyikolaj Nyikolajevics (Miklós, 1856–1929) nagyherceg állt elő azzal a követeléssel, hogy a családon belül a legrátermettebbet kell megtenni trónkövetelőnek. Kirill ezzel az igénnyel azonban nem törődött, 1922-ben franciaországi székhelyéről, egy Saint-Malo közelében lévő faluból bejelentette, hogy vállalja a trón őrzését, 1924-ben pedig felvette az orosz császári címet.

A húszas évek során a jogigény szempontjából megerősödött Kirill helyzete. 1928-ban Koppenhágában ugyanis meghalt Marija Fjodorovna özvegy császárné, III. Sándor özvegye (eredetileg Dagmar dán hercegnő), II. Miklós édesanyja, akinek a véleményével számolni kellett. 1929-ben pedig meghalt Miklós nagyherceg is, aki I. Miklós unokája volt. Vele eltűnt az a családtag, aki a rátermettség okán konkurense lehetett volna Kirillnek.

A császári cím felvétele olykor bonyodalmakat okozott. 1934-ben Kirill az angol királyi család egyik családi ünnepén mint rokon és mint orosz császár jelent meg – de ugyanakkor részt vett az ünnepségen Majszkij is, a londoni szovjet nagykövet.

1938-ban Kirill Párizsban meghalt, gangrénában. Coburgban temették el, hiszen felesége az itteni családhoz is tartozott.

Vlagyimir nagyherceg

Kirill halála után természetes volt, hogy fia lesz az utódja, aki nagyatyja után a Vlagyimir nevet kapta. Az ő otthona is a franciaországi, normandiai ház volt. 1937-ben viszont Londonba ment és a közgazdasági egyetemet végezte el. Elvette az egykori grúz királyi család egyik leányutódát, Leonyidát. (1948-ban Svájcban ortodox egyházi szertartás szerint is feleségül vette a grúz királylányt.) Vlagyimir már óvatosabb volt atyjánál, nem vette fel a császári címet, csak a nagyhercegit használta, amely addig általában a család minden tagját megillette. Hogy ettől függetlenül őt kell a Romanov-ház fejének tekinteni, azt ekkorra már senki sem vitatta.

1939-ben Stanfordban dolgozott egy gyárban, a háború alatt azonban a normandiai birtokon lakott, tehát német megszállás alatt. 1943-ban felajánlotta a németeknek, hogy meglátogatja a kezükbe került orosz hadifoglyokat, ami esetleg a német politika számára kedvező lehetett. Jersey szigetére akart menni, de csak azt engedélyezték a németek, hogy saját házában lásson vendégül néhány oroszt. A háború befejezése után egy időre Spanyolországba költözött. 1954-től a család megint a normandiai Saint-Briacba tért vissza állandó tartózkodási helyként. 1967–68 során az Egyesült Államokban élt. Amikor 1988-ban megünnepelték az orosz kereszténység millenniumát, a külföldi ünnepségeken részt vett.

Az oroszországi rendszerváltozás után, 1991-ben A. A. Szobcsak akkori szentpétervári polgármester meglátogatta otthonában, és még az év novemberében Vlagyimir családjával ellátogatott Moszkvába. Ettől kezdve már megkönnyebbedtek a hazai kapcsolatok. Amikor 1992-ben Vlagyimir meghalt, már természetes volt, hogy Szentpétervárott a Péter-Pál-erőd templomában temették el, mint I. Péter óta mind a szentpétervári császárokat. 1995-ben már Coburgban eltemetett atyját, Kirillt is ide hozták át.

Mária és Georgij

Vlagyimir halála után egyetlen leánya, az 1953-ban született Mária lett a család feje. Oxfordban végezte az egyetemet, és 1976-ban házasságot kötött az 1943-ban született Franz Wilhelm Viktor Christophor Stephan porosz királyi herceggel. A herceg fel is vette az ortodox vallást, ebből az alkalomból a Mihail Pavlovics nevet kapta. A házasságból Madridban 1981-ben fiú született, Georgij. A férj elég hamar otthagyta a családot, az Egyesült Államokba ment; 1985-ben az orosz ortodox egyház is felbontotta a házasságot.

1992-ben Mária és Georgij (György) Luzskov moszkvai polgármester meghívására az orosz fővárosban is járt. Később Georgij több ízben is megfordult Oroszországban, Szentpéterváron is, az egyik fényképe a tengerparton ábrázolja. Az orosz kereskedelmi flotta egyik teherhajóját a matrózok róla nevezték el Ceszarevics Georgijnak. (A ceszarevics a mindenkori orosz trónörökösök címe volt, császárfinak lehetne magyarra fordítani, a királyfi analógiájára.)

A Romanov családi törvények szerint tehát most Mária a trón várományosa, fia pedig a trónörökös, tehát a ceszarevics cím járna neki. Az egyre gyarapodó létszámú családban azonban már messzemenően nem mindenki nősült az előírások szerint valamilyen uralkodó-, vagy legalábbis valamikor uralkodott családból. Persze a feleségek így is a nemzetközi arisztokráciából kerültek ki, dehát ezzel voltaképpen elvesztették igényüket arra, hogy utódaik még a császári család tagjainak számítsanak. Őket már nem is Romanovoknak nevezik (itt a hangsúly az utolsó szótagon van), hanem Romanovszkijoknak (a hangsúly a második szótagon).

Nosztalgia, elhatárolódás

Már a Szovjetunió feloszlása előtti hónapokban Moszkva, azt mondják, tele volt II. Miklós arcképeivel. Valóban jóképű férfi volt, emlékezetes arcvonásokkal. Uralkodónak azonban nem volt alkalmas, ezt már akkor is így gondolták. Képének a megjelenése a házak falain, köztereken nyilván nem a történeti személyiség iránti vonzódás kifejeződése volt, hanem az elhatárolódás a bolsevik rendszertől.

A család viszonya az országhoz és a kormányhoz voltaképpen bizonytalan. A családtagok számon tartják a jogfolytonosságot, de nem léptek fel eddig azzal az igénnyel, hogy ők az ország legitim uralkodói.

Az orosz közvéleményben változatlanul van érdeklődés a család, pontosabban a történeti elődök iránt, sorra jelentek meg könyvek az egyes uralkodókról vagy az egész családról. Vannak köztük szolid történeti munkák, amelyek reális képet adnak az uralkodókról, abból indulnak ki, hogy egy autokratikusan kormányzott államban az uralkodó személye mindenképpen meghatározó történelmi tényező. És nem egy munka jelent meg, amelyik már valóban bizonyos nosztalgiával tekint a Romanovokra.

Nem valószínű, hogy bármilyen formában visszatérhetnének a hatalomba. De bizonyos tisztelet irányukban megnyilvánul. Amikor 1991-ben megtalálták Miklós és családja földi maradványait (csak a trónörököst és az egyik inast nem sikerült agnoszkálni), ugyancsak a Péter-Pál-erődben temették el őket. És Borisz Jelcin akkori orosz köztársasági elnök – aki egykor, helyi potentát korában felrobbantatta Jekatyerinburgban az Ipatyev-házat, amelynek a pincéjében a családot kivégezték – gyertyával a kezében ülte végig a temetést...

Mindezt végiggondolva a történész arra emlékezik, hogy a két világháború közt megkérdezték az egyik francia külügyminisztert, Paul-Boncourt-t, nem lehetne-e helyreállítani a Habsburg Birodalmat. A válasz az volt, hogy ha egyszer megcsinálták a tojásból az omlettet, nem lehet belőle visszaszerezni a tojást. Ebben a külügyminiszternek bizonyára igaza volt. Csak az nem biztos, hogy az omlett minden esetben jobb a tojásnál.