Ugrás a tartalomhoz

História 2001-02

Györffy György , Engel Pál , Farkas Ildikó , Süli-Zakar István , Frisnyák Zsuzsa , Fónagy Zoltán , Valki László , Glatz Ferenc , Pritz Pál , Farkas Ildikó , Kovaè, Dušan

História

8. fejezet -

Az életritmus változása

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

FÓNAGY Zoltán

Az életritmus változása

Ember és idő viszonya a 19. században

A városiasodás, illetve az iparosodás folyamatai alapjaiban változtatták meg az emberek időhöz való viszonyát. Az emberek hagyományosan a természeti időciklusokhoz alkalmazkodtak, majd a modern társadalmak életét elsősorban a mesterséges, óra szerinti időbeosztás határozza meg.

A hagyományos életritmus

A hagyományos társadalomban az élet ritmusát elsősorban a természeti tényezők váltakozása határozta meg, így az meglehetősen szabálytalan volt: az év az intenzív munka és a semmittevés váltakozásából állt.

Az idő múlását leginkább a már elvégzett és elvégzendő munkán keresztül érzékelték. Az egy kaszás rét, az egy kapás szőlő esetében az egy nap alatt elvégezhető munka segítségével határozták meg egy terület nagyságát. Feladat és idő összefüggésén alapszik az egy órajárás vagy egy napi járóföld távolságmérték.

A keresztény kultúrkörben a rövidebb időtartamokat leggyakrabban valamelyik közismert vallásos szöveg elmondásához szükséges idővel érzékeltették: egy miatyánknyi, egy hiszekegynyi, egy üdvözlégynyi időt emlegettek. Az alapvető élelmiszerek elkészítéséhez szükséges idő is kézenfekvő és viszonylag egységes viszonyítási alap volt sok civilizációban. A magyar paraszt „tyúkmonysültig” tartó időt emlegetett [amíg megsül egy tojás], a madagaszkári földműves a félóra helyett azt mondta: „míg megfő a rizs”, a közép-amerikai indiánnak pedig a kukoricacső megsülte volt az alapegység. Szintén közismert tapasztalati tényt vett alapul a középkori angol, amikor „pössentésnyi időt” emlegetett.

Az élet ritmusát három nagyobb ciklus körforgása határozta meg: a napé, az esztendőé és az emberi életé.

A természet által diktált ritmust nemcsak a parasztság vette fel, hanem az általában az egész vidéki társadalomra jellemző volt. A nemes vagy a vidéki értelmiségi téli életritmusa ugyanúgy lelassult, mint a földművesé. A 19. század első felében még az iparosok jelentős része is a mezőgazdasági ciklushoz alkalmazkodott időbeosztásában: a tavaszi és nyári hónapokban föld- és szőlőműveléssel foglalkozott, iparát csak ősszel és télen űzte.

Az iskolai oktatás rendje is szorosan függött az évszakok változásától. A falusi népiskolák a tavaszi és őszi nagy mezei munkákhoz igazították a tanév kezdetét és végét, hiszen azokban a gyerekeknek is részt kellett venni.

Az életút hármas tagolása (gyermekkor, felnőttkor, öregkor) megegyezett az általunk is használt korjelzéssel. A gyermekkor azonban jóval rövidebb volt a mainál, a felnőttkor hosszát pedig nagyjából a munkaképesség alakulása határozta meg, nem kötődött konkrét életkorhoz, mint a modern társadalomban a nyugdíjkorhatárhoz. A 18. század második felében az egyházi anyakönyvezés általánossá és rendszeressé vált, így a 19. században az életkor már pontosan megállapítható lett. (Szemben az előző századokkal, amikor a határperekben sorjáztak a nyilván téves időszámítás miatt 100-120 évesnek tartott matuzsálemek.)

Az óra zsarnoksága

Az óra szerint dolgozó ember számára a hagyományos, feladatorientált időbeosztásra jellemző munkaszellem már ráérősnek, pazarlónak tűnik. A pontosságra való igény a társadalmi munkamegosztás bonyolultabbá válásával erősödött meg.

Az életritmus egyre szabályosabbá vált, elszakadt az olyan természeti tényezőktől, mint a napszakok, az évszakok vagy az időjárás. Az „éjszaka gyarmatosításának” lehetőségét a 19. század második felében a gáz-, majd az elektromos világítás elterjedése hozta magával, amely munkára alkalmassá tette a nap minden óráját. A nagyiparban minimálisra zsugorodott az életritmus korábbi szezonális hullámzása, hiszen most már a nyár és a tél egyformán alkalmas a termelésre. Az agrárvilágot jellemző ritmus: az intenzív nyár és a tétlen tél váltakozásának helyét egyfajta „időmonotónia” vette át. Az időmonotónia eszközeként pedig megjelent az új tömegcikk: az óra. Az új eszköz lehetőséget adott arra, hogy az időbeosztás elszakadjon a „természetes” időegységektől és hozzáigazodjék a mesterséges időrendhez: órához, perchez.

Az óraorientált időfelfogás térhódítása elég pontosan lemérhető az időmérő eszközök tökéletesedésének és elterjedésének folyamatán keresztül. Európában a 18–19. században vált általánossá az órához igazítani az élet rendjét. A polgárság után a nemesség és az ipari munkásság sajátította el, majd végül a parasztság.

A boldog időtlenség

Magyarországon a 17–18. században még a vidéki elzártságban élő műveltebb nemes sem tartotta számon folyamatosan a naptár szerinti időt, a parasztok pedig jellemzően a mezőgazdasági ciklushoz kötötték az eseményeket: a hóolvadással, cseresznyeéréssel, aratással, sarjúkaszálással, szürettel, szilvaéréssel határozzák meg tanúvallomásaikban egy-egy eset időpontját.

A 19. század első felében az átmenet jeleit figyelhetjük meg az időhöz való viszonyban. A ritka utazások számunkra felfoghatatlan ráérősséggel zajlottak. Az érkezést, a találkozásokat csak hozzávetőleges pontossággal határozták meg, a néhány napos eltérésben semmi furcsát nem találtak. A kiszámíthatatlan útviszonyok között persze nem is igen lehetett pontos érkezési időpontot adni. Nagy esőzések akár több nappal is meghosszabbíthatták az utazást. Éppen az otthonról való kimozdulás ritkasága miatt amúgy is lassan haladhattak, hiszen az utazást gyakran megszakította az útba eső rokonok, ismerősök meglátogatása, ami több napig is eltarthatott.

Újfalvi Sándor leírása szerint a 19. század eleji, falun élő erdélyi nemesség életében nem játszott szerepet az óra. Apjának, az erdélyi viszonyok közt jómódúnak számító birtokosnak (évtizedeken át szolgabírói hivatalt is viselt) nem volt órája. „Nappal az áldott nap, éjjel kakasszó, hajnalban a Fiastyúk és az esthajnalcsillag voltak útmutatói, és a hosszú tapasztalás után nagyon pontos és biztos módon.” A hagyományokhoz való ragaszkodást megtestesítő öreg erdélyi nemes, Keczeli István házában ugyan „a falon függ a kakukkos, pókháló lepte nagy óra, de nem szól. Rég elromlott.” A házat az időtlenség, a mozdulatlanság jellemzi. A napirend minden apró részletében napról napra változatlanul megtartatott. Csak a családi élet ünnepi eseményei, névnapok és disznótorok alkalmával tértek el az élet megszokott ritmusától.

Naptár, óra, csengő

A 19. században terjedt az írni-olvasni tudás, emelkedtek a kalendáriumok példányszámai, növekedett a hírlapirodalom szerepe, és ezáltal uralkodóvá vált az időpontok kalendárium szerinti megjelölése. A levélírók és az emlékiratok szerzői is a napra pontos dátumozást használták már. Mellette azonban még sokáig megőrizték kiemelt időjelző szerepüket a nagy ünnepnapok (karácsony, húsvét, pünkösd), a mezőgazdasági ciklus kiemelt fordulói (Szent György, Szent Mihály napja április 24., illetve szeptember 29.), a vásárok és búcsúk; ezeket továbbra is gyakran használták időpontok meghatározására.

A modern gazdasági funkciókat ellátó polgár, az árutermelésbe bekapcsolódott birtokos nemes és paraszt életében növekvő szerepet játszott az idő. Ők határozott céllal és időbeosztással utaztak pl. vásárra, utazás közben nem engedhették meg maguknak, hogy napokig időzzenek a vendégeskedés kedvéért. „Az idő pénz” felfogás terjedésével megnőtt a gyorsabb közlekedési eszközök iránti igény, szaporodtak a gyorskocsi-vállalkozások.

Az 1814-ben született Pulszky Ferenc emlékiratában jól érzékelhető a kétféle időfelfogás egymásmellettisége. Apja életrendje monoton rendszerességével még az időtlenséget, mozdulatlanságot sugallta. De a városlakó, tanult nemes „órára kelt fel”, s ahhoz igazította napirendjét is.

A gyermek Pulszky napirendje már egyértelműen az órához kötődött: a felkeléstől lefekvésig órára beosztva étkezett, tanult, sétált, játszott. „Hatkor költöttek fel, reggeliztem s tanultam leckémet, nyolctól tízig iskolába jártam, tizenegyig tartott a priváta [különóra], tizenkettőig hallgattam Lange szép előadásait, ebéd után tanultam a leckét, négyig ismét iskolában voltam, ötig nevelőmmel készültem a jövő nap feladataira, hat után kisétáltunk, de pontban nyolckor múlhatatlanul otthon kellett lennem a vacsoránál, mert atyám megkívánta a pontosságot.”

Jókai Mór szintén gyermekkorában szokta meg, hogy télen-nyáron hajnali öt órakor ott kellett lennie magántanítója szobájában. (Ezt a rendszerességet befutott íróként is megtartotta.)

A városi-polgári életformából sokat átvett, túlnyomórészt Pesten élő Podmaniczky bárói család napjai is szigorúan az órához igazodtak már az 1820–30-as években. Az órához kötött teendőkre csengetés figyelmeztette a háznépet. „Reggel 8 órára az egész családnak össze kelle jönnie, a reggelit társaságban költendő el; ha bárki közülünk elkésett vagy hiányzott, azt anyánk mindannyiszor nagyon zokon vette. A tanórák idejének múltával, fél kettőkor volt az első csengetés, amikor mindenkinek ebédhez kelle átöltöznie; egy negyedóra múlva a második, s pont kettőkor a harmadik a tálalást jelezte. Ismét pontosan kellett megjelennünk s megvárni anyánkat.” Pontban hatkor volt az uzsonna, este kilenckor a vacsora, „s 10 órára jó éjt kívánva s anyánknak kezet csókolva, nyugalomra hajtotta fejét az egész család”.

Az óraorientált időfelfogás elterjesztésének, a modern társadalmakra jellemző időfegyelem kialakításának három , széles rétegeket elérő eszköze volt Magyarországon. Az első az iskolarendszer volt, a másik a menetrendhez kötött közlekedési eszközök tömeges igénybevétele, a harmadik pedig a nagyüzemi ipar elterjedése.

A modern társadalom és technika által megkövetelt pontosság elsajátítása azonban hosszú folyamatnak ígérkezett. A két időszemlélet találkozását tükrözték az 1830-as évek elején az újságok pesti életképei: a hajnali ötkor induló bécsi gőzhajóra hat-hét óra körül érkező balkáni kereskedők értetlenkedve tudakolják a Duna-parton, hogyan mehetett el nélkülük a hajó, hiszen jegyük van rá? Az első újságkarikatúrák is hajóról, vonatról lekésőket ábrázoltak.

Az időmérés eszköze: az óra

Az óra a 18. és 19. század közepe között már a parasztság körében is terjedőben volt. Tessedik Sámuel szerint Szarvason 1740-ben vették az első két faliórát. De Magyarországon csak a 19. században, annak is inkább a második felében vált mindennapi tárggyá az óra. Az óraipar fejlődése, a sorozatgyártás, az óra árának csökkenése a szegényebb rétegek számára is elérhetővé tette azt. Egy borsodi parasztember feljegyezte, hogy falujában „1840 körül vett órát Böcsön öreg Kovács István, azelőtt nem volt senkinek se. 1850 körül én vettem. 1860-ban, mivel igen bő termés volt, tőtt mindenre, vettek mások is, mivel az ára nem sok volt: 5, 6, 7 pengőn lehetett venni, milyen szegény gazdának kellett. Így kezdődött az óra Böcsön.”

A városlakó ipari népesség körében valószínűleg már hamarabb mindennapossá vált az órabirtoklás. 1845-ben két külföldön vándorló magyar kőműveslegény ezüstóráját tette zálogba, hogy átmeneti pénzzavarán enyhítsen. Az óra tehát még azt a kincstartalék-funkciót is betöltötte náluk, amit a magasabb társadalmi rétegeknél az ékszerek.

Az idő pénz

„Ne feledd, hogy az idő pénz” – írta Benjamin Franklin 1748-ban, s kijelentése szállóigévé vált, mivel a korszellemet fejezte ki. A 19. századi modernizáció egyik fontos jellemzője az idő értékének hangsúlyozása, tudatosítása lett. Ezt a szemléletet igyekeztek a gyakorlatba átültetni tűzzel-vassal az ipari vállalkozók első nemzedékei (saját magukra is embertelen időfegyelmet erőltetve). A hazai társadalmi reformerek is a változás egyik előfeltételének tartották, hogy a néppel – ez Magyarországon elsősorban a parasztot jelentette – nevelés útján elsajátíttassák ezt a szemléletet: Berzeviczy Gergely, Széchenyi István vagy Wesselényi Miklós műveinek egyaránt visszatérő motívuma a paraszti lustaságnak, azaz az idő pazarlásának az ostorozása.

A társadalom a nagy átalakulási folyamatban szívósan védelmezte hagyományos értékrendjét. Az óra diktatúrájával szembeni ösztönös ellenállásként is értékelhetjük a Kisfaludy Sándorhoz kapcsolódó anekdotát. Az öreg költő – fiatal rokonai rábeszélésének engedve – kipróbálta az elsőként megnyílt osztrák vasutat. Elismeréssel szólt annak kényelméről, gyorsaságáról, de nagy jövőt nem jósolt neki: hiszen azt csak nem lehet elvárni egy úriembertől, hogy indulását a vasúttársasághoz igazítsa! Az elutasításban egyszerre érhető tetten a minden hatalom ellen berzenkedő nemesi önérzet és a hagyományos társadalom emberibb felfogásához való ragaszkodás is.

Az idő uniformizálását nem fogadta el könnyen a társadalom. A 19. századi technikai és társadalmi modernizáció azonban ellenállhatatlannak bizonyult, s néhány évtized alatt diadalmaskodott a hagyományos társadalom anarchikus, mégis otthonos „saját ideje” felett is.