Ugrás a tartalomhoz

História 2000-056

Glatz Ferenc , Kristó Gyula , Burucs Kornélia , Török József , Zsoldos Attila , Zsoldos Attila , Párizs Ágnes , Tóth Endre , Bikki István , Klaniczay Gábor , Csukovits Enikõ , Balogh Margit , Tegyey Imre , Párizs Ágnes , Kozma István , Sipos András , Sipos Péter , Sipos Péter , Mészáros Ernõ , Meskó Attila , Balogh Margit , Held József , Csapó Csaba , Kronstein Gábor , Kronstein Gábor , Párizs Ágnes

História

10. fejezet -

Szentté avatások

KLANICZAY Gábor

Szentté avatások, 1083

István, Imre, Gellért felemeltetése

„[Salamon király] börtönbe záratik, és István király úr és fia, Imre, és Gellért püspök felemeltetnek, és Salamon király elmenekül.” Ezzel a szűkszavú bejegyzéssel jellemzi az 1083-as esztendőt a magyar történelem egyik korai becses forrása, a 12. század végi Pozsonyi Évkönyvek.

Szentek „sorozatban”

Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy valamennyi szentté avatás az 1083-as esztendőben történt, akkor – a szentek ünnepnapjai alapján – a következő „menetrend” bontakozott ki: július 16–17-én felemelik és a nyitrai Szent Emmerám-templomban új sírba helyezik a két István-kori szent életű remete, Zoerard-András és Benedek földi maradványait, akiknek szentéletírását Mór pécsi püspök már mintegy másfél évtizede elkészítette. Július 25-én, László király és Lőrinc csanádi püspök jelenlétében sor került a magyar egyház első vértanújának, Gellért püspöknek a szentté avatására. A legnagyobb eseményt természetesen István király akkor már negyvenöt éve elföldelt testének felemelése jelentette, mely alkalomból augusztus 15-én, halálának napján országgyűlést hívtak össze sírjához, Székesfehérvárra. Itt háromnapi böjt, imádkozás következett. Az augusztus 19-én este végbemenő csodás gyógyulások után augusztus 20-án felbontják a kősírt, kiemelik onnan István „balzsamillatú”, rózsaszín vízben úszó maradványait, és ünnepélyesen ezüstládába helyezik. (István Szent Jobbja, amelyet egy Merkur nevű klerikus korábban eltulajdonított, csak a következő évben, 1084. május 30-án kerül elő Biharban, ahol hamarosan külön templom épül e becses ereklye őrzésére.) Végül november 4-én, ugyancsak Székesfehérvárott, egy újabb zsinat szentté avatja István fiát, Imrét.

A 11. században páratlannak mondható szentté avatási sorozatra az adott indíttatást, hogy a „római szék intézkedéséből apostoli levéllel elrendelték, hogy mindazoknak testét felemeljék, kik Pannóniában a keresztény hit magvait igehirdetésükkel vagy intézkedésükkel hintve azt Istenhez térítették”. Legalábbis az események után jó néhány évtizeddel született Hartvik-legenda ezt állítja. Gellért nagyobb és kisebb legendája egy e célból Magyarországra érkezett pápai legátusról is tud, sőt az utóbbi forrásban a szentté avatásokat elrendelő pápai zsinatról is szó esik.

Engedélyezte-e VII. Gergely pápa a magyarországi szentté avatásokat vagy sem? Ha igen, milyen formában? A szentté avatás a 11–12. században teljes értékű volt akkor is, ha pusztán a kultusz kezdeményei és az ott történő csodák nyomán, a helyi egyházi hatóságok önálló akciójaként ment végbe. Mégis, a 10. század végétől kezdve szokás lett, hogy a jelentősebb szentek felemeléséhez a pápa és a pápai zsinat beleegyezését kérték. Mind gyakoribbá vált a pápai legátusok jelenléte, s mind határozottabb formát öltött a szent életével és csodás cselekedeteivel kapcsolatos egyházi vizsgálódás. Mindebből azonban csak fokozatosan kristályosodott ki az az álláspont, mely a kanonizációt pápai beleegyezéshez és jogszerűen lefolytatott szentté avatási perhez kötötte.

Kultuszelőzmények

Ami az 1083-ban felemelt új szentek kultuszelőzményeit illeti, erre kevés megbízható adatunk van. Arról például, hogy Gellért halálhelyén hét évig lemoshatatlanul véres volt a kőszikla, a nagy valószínűséggel a 11. század végéről származó forrás tesz említést. Aligha hiteles azonban az a 11. századi elbeszélés, amely szerint Gellért testét regényes körülmények között Csanádra szállítják, hét évvel halála után. Ugyanez vonatkozik a szentté avatás előtt Gellért sírjánál történt tizen-egynéhány csodás gyógyulás történetére.

Elég sovány kultikus előzmény mindez, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az 1083-ban uralkodó László elődei számára nem volt ismeretlen a szentek védelmező és csodatévő ereje. István például gyűjtötte szorgalmasan az ereklyéket, megalapozva Magyarországon többek között a Szent Márton- és Szent György-kultuszt. Péter (1038–41) jóvoltából rövid időre Magyarországra került egy erre tartó és mártírhalált halt skót zarándok, Szent Kálmán ereklyéje. I. András (1046–60) Szent Ányos tihanyi ereklyéit látta el adományokkal, s oda temetkezett. 1071-ben Salamon király és Géza herceg elhozta Nis várából Szent Prokop vértanú jobbját, és a szávaszentdemeteri bazilikának adta.

Az állami–egyházi rend megszilárdításáért

Az 1083-as szentté avatást megelőző spontán kultuszok hiánya még szembetűnőbbé teszi, hogy itt átgondolt, újító vállalkozásról van szó. László (1077– 1095) és környezete a királyi trónt és az állami–egyházi rendet nem is egy, hanem egyszerre öt hazai szenttel támogatta meg.

Az Árpád-dinasztia száműzetésből hazatért Vazul-ágából származó s a törvényesen felkent Salamon uralmát megdöntő, őt börtönbe vető László a maga többszörösen illegitim pozíciójának ellensúlyaként létesített kultuszt a keresztény királyság megalapítója, István király személye körül.

Imre szentté avatását hasonló motívumok magyarázzák: az Imrének tulajdonított uralkodói erénykódex a László korabeli krónikás szerint az Istvánt követő uralkodókból teljesen vagy jelentős részben hiányzott, Lászlóban viszont újra testet öltött: csakis ő lehetett tehát Szent István igazi örököse.

Gellért szentté avatásának politikai éle elsősorban a pogánylázadások és a pogány vallás emléke ellen irányult. Emellett hasonló módon szilárdította meg a magyarországi egyház építményét, mint a királyi szentek az államét. A mártír püspök felemelésénél ezenkívül fontos szerepet játszhatott Szent Adalbert lengyel és cseh állami kultuszának példája. Ezt tanúsítja az a – némiképp túlzott – szerep is, amelyet István legendái tulajdonítanak Adalbertnak az ország megtérítésében. A Lengyelországban nevelkedett s Adalbertnak keresztelt Béla fia, László nyilván tudott a mártír püspök ereklyéinek fontos szerepéről a lengyel állami életben. Adalbert prágai kultuszának híre ugyancsak elérhette Lászlót, aki csak a Premyśl-ivadékok közeli rokona, harci szövetségese volt.

Csupán Zoerard-András és Benedek szentté avatása kapcsán nehéz közvetlen politikai indokot felmutatni – talán ez magyarázza, hogy tiszteletükről egészen biztos tanúbizonyságot csak legrégibb liturgikus forrásunk, az 1092 táján keletkezett, Zágrábban őrzött Szent Margit Sacramentariumad, amelyben három-három könyörgés található a két új remeteszenthez.

A dinasztikus kapcsolatok szerepe

Az új szentkultuszok megalapításánál az ideológiai és politikai motívumok mellett elsősorban kulturális hatások, a dinasztikus és egyházi kapcsolatok játszhattak jelentősebb szerepet. A dinasztiák nemcsak hazai uralmuk megszilárdítására használhatták fel a szentkultuszokat, hanem saját nemzetközi presztízsük emelésére is. A „szent ős” tisztelete irigylésre és követésre méltó példa lett a 11. századi Európában. László is rokoni kapcsolatain keresztül kaphatta a legközvetlenebb mintát az 1083-as szentté avatásokhoz.

Nem lehetetlen az sem, hogy az angolszász szent királyok (Szt. Olaf, Szt. Edmund, Szt. Oszvald) híre már a század első felében eljutott Magyarországra Vasbordájú Edmund két fia, Edmund és Edward révén, akik az apjukat meggyilkoltató Nagy Knut elől menekülve előbb Kijevben, majd 1046 után (feltehetőleg Andrással ide érkezve) Magyarországon nevelkedtek.

László számára közelebbi példa lehetett a cseh és morva állami kultusz: I. Ottó morva herceg a sógora, együtt harcolt vele Salamon ellen a mogyoródi csatában. Feltűnhetett Lászlónak a dinasztiaalapító Vencel képe a cseh és morva pénzérméken is, és mesélhettek neki arról, hogy Szent Vencel csodás beavatkozásának tulajdonították a cseh hadak győzelmét a lengyelek elleni harcban. Talán hallhatta, hogy Vencelt az ország patrónusaként emlegetik, és láthatott neki szentelt templomokat.

A legfontosabbnak mégis az oroszországi minta tűnik. A dinasztikus kapcsolatok közismertek. A sokszoros rokoni és szövetségi kapcsolat vezette Lászlót – segítség reményében – a kijevi udvarba az 1074-es mogyoródi ütközet előtt, Borisz és Gleb 1072-es ünnepélyes szentté avatásával egy időben vagy közvetlenül utána. Akár azt is mondhatnánk: az új magyar szentkultuszok létesítésének ötletét László Oroszországból hozta magával.

A hittérítő, egyházszervező szent király

István az első a szent királyok sorában, aki nem mártírként érdemelte ki rangját, hanem pusztán hittérítői és uralkodói tevékenységével. Az 1083-as szentté avatásra készített írásmű, a „nagy legenda” eredeti vonásait épp ez a tény határozza meg. Az angol–szász és skandináv mintákban már felbukkanó térítő király, valamint a rex iustus kegyes, alamizsnálkodókirály béketeremtő alakjától eltérően Istvánnál az apostoli egyházszervezés újszerű hangoztatása kapott nagyobb súlyt. István apostoli funkciója nemcsak a békés hittérítésben, az egyház ügyeinek s az érte munkálkodók szent csapatának az irányításában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy nem habozik újszerű politikájának belső ellenségeit kemény kézzel leverni. Ez a harcias vonás a szent királyok egy újabb típusa felé mutat: István – ellentétben szent király elődeivel – győzedelmes miles Christi, Krisztus katonája.

A „nagy legenda” királyportréjához a „kis legenda” ezen a ponton ad plasztikus kiegészítést. Az erőszakos hittérítés s a belső ellenséggel való elrettentő leszámolás itt meglepően realisztikus, szokatlanul kegyetlen dimenziót ölt. István „a gonoszság minden mocskát a földig lerontotta”, „támadóinak tömegét leigázza”, engedetlen, vendégpusztító szolgáit „az utak mentén kettesével felakasztatja”, hogy „megrettenjenek” alattvalói. A legenda beszámol a Vazul-féle összeesküvésről s a résztvevők megvakíttatásáról, „ártó kezük levágatásáról” is.

„Modern” eszmények a legendákban

Szent István legendáiban azonban nemcsak a miles Christi eszmény jelentkezése az egyetlen aktualitás, hanem a szentkirály-legendákból és a királytükrökből ismert békeszeretet, a treuga Dei (Isten békéje) mozgalom visszhangja is.

István a „kis legenda” szerint írni-olvasni tanult, mint például Szent Vencel, és „már gyermekkorában teljességgel átitatta a grammatika tudománya”, „a megfontoltságot és az igazságot tartotta szem előtt Salamon szavai szerint”, „okosságának híre az emberek fiainál igen nagy tiszteletben állott”.

Végül István kultuszának „korszerű”, „modern” elemei közé sorolható, hogy központi helyet juttat a Mária-kultusznak, mely Nyugaton igazában csak később, a 12. századtól lesz népszerű. Már István király életében kivételes fontossága lett a Mária-kultusznak, hiszen az ő oltalmába ajánlja az ország legfontosabb templomait: családi egyházát és temetkezőhelyét Székesfehérvárott, az esztergomi és a győri székesegyházat, a pécsváradi bencés és a veszprémvölgyi apácamonostort. A „nagy legendá”-ban is feltűnő hangsúlyt kap Szűz Mária patronátusa: Koppány ellen – Szent Györggyel és Szent Mártonnal együtt – ő segíti Istvánt a küzdelemben; Konrád ellen is tőle kér védelmet; és mindenekelőtt „az örökszűz istenanya, Mária gyámsága alá” helyezi királyságát. Mária kivételes tiszteletére utal 11. századi liturgiánk is – a szabolcsi zsinaton három Mária-ünnepet rendeltek el: Gyertyaszentelőt, Nagyboldogasszonyt és Kisasszony napját.

Bizáncban kezdődött a Mária-kultusz európai diadalútja, méghozzá több mint fél évezreddel a Nyugat előtt, a nesztoriánusokkal folytatott viták idején, az 5. században. Éppen a 11. századi magyar kereszténység volt az egyik fontos láncszem a bizánci Mária-kultusz Nyugat felé történő közvetítésében; a különböző (más utakon olykor ugyancsak keleti hatásokkal is összefüggésbe hozható) nyugati ösztönzések valószínűleg görög befolyásra kristályosodhattak egy teljesen egyedi együttessé, mely a majdani Regnum Marianum irányába mutatott.

*

Mi mondható el a Szent István-legendák motívumkincséről? Az új szent király keresztény történetének fényével próbálták elhalványítani a korábbi mondák és a pogány szakrális uralkodóképzetek sugárzását.

Részlet a szerző „Az uralkodók a középkorban” c. könyvéből. Balassi Kiadó, Bp., 2000. (A szerk.)