SIPOS Péter
A teheráni konferencia, 1943
A tengelyellenes koalíció próbatétele
Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió szövetségét a fasiszta tengely ellen vívott háborúban a kényszer szülte szolidaritás, a közös fenyegetettség hozta létre. Tartósságában, különösen abban, hogy az angolszász demokratikus nagyhatalmak a végső győzelemig együttműködnek Sztálin birodalmával, igen sokan kételkedtek. Bizonyos, hogy a koalíció egész élettartamát végigkísérték a stratégiai és politikai nézeteltérések és viták, ezek azonban a világháború folyamán soha nem éleződtek ki a szakadásig. Két alapvető közös érdek mindvégig erősebb maradt a feszítő tényezőknél: a katonai győzelem Németország, Japán és Olaszország felett, valamint egy olyan világrend megalapozása, amely nem csupán 20 évre szóló fegyverszünetet jelent mint a versailles-i–washingtoni nemzetközi rendszer, hanem biztosítja akár több emberöltőre is a békét.
A csúcstalálkozó előkészítése
1943 második felében mind sürgetőbbé vált az antifasiszta nagyhatalmak vezetőinek személyes eszmecseréje és az egyeztetés, mindenekelőtt a hadászati kérdésekben, de időszerűnek tűnt kényes politikai ügyek megvitatása is. A háború 1943 májusától, a szövetségesek észak-afrikai győzelme után új szakaszába lépett. Megnyílott a lehetőség arra, hogy a szövetségesek átvigyék a háborút az egyik, igaz, a gyengébb európai tengelypartner területére. Amíg a fasiszta országok által megszállt államokból verték ki a hadseregeiket az antifasiszta koalíció fegyveres erői, addig a háború egészét egységes feladatnak tekintve, a tengelyellenes szövetség ellentámadásáról volt szó. Ezzel teremtették meg az előfeltételeit a következő fázisnak, a támadásnak, amelynek eredményeként a tengelyhatalmak és szövetségeseik területe vált fokozatosan hadszíntérré. Az angol–amerikai és a szovjet fegyveres erők összpontosított támadásának kibontakozása szükségessé tette, hogy a rendszeres angol–amerikai bilaterális megbeszéléseket és az esetleges szovjet–angol, amerikai–szovjet tárgyalásokat legfelső szintű, háromoldalú konferencia kövesse. Nyilvánvaló volt, hogy döntéshozatalra csak egy csúcstalálkozón kerülhet sor. Hosszas, az időpontra, a helyszínre vonatkozó levelezés és tárgyalások után 1943. november 28–december 1. között tanácskozott Teheránban Winston Churchill brit miniszterelnök, Franklin Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin marsall, szovjet miniszterelnök.
A „három nagy” találkozóját, szovjet javaslatra, 1943. október 19–30. között Moszkvában Anthony Eden brit, Cordell Hull amerikai és Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter konferenciája készítette elő. Az értekezlet középpontjában a szövetségesek európai inváziójának ügye állott. Az angol és az amerikai küldöttség megerősítette a májusi washingtoni (Trident) és az augusztusi quebeci (Quadrant) találkozókon hozott angol–amerikai határozatot arról, hogy 1944 májusában átkelnek a La Manche csatornán Franciaországba. Moszkvában politikai ügyekben is több megállapodás jött létre. Hull memoranduma alapján Németország háború utáni sorsáról tárgyaltak. Megegyeztek abban, hogy Németországnak minden 1937 után szerzett területéről le kell mondania, és a korábban Poroszországhoz tartozó lengyel területeket át kell engednie Lengyelországnak. A külügyminiszterek közös nyilatkozatban semmisnek nyilvánították az 1938-as Anschlusst, és állást foglaltak Ausztria függetlensége mellett. A három államférfi az Egyesült Nemzetek nevében ünnepélyesen kijelentette, hogy a háborús bűnösöknek bűnhődniük kell.
„A nyilatkozat a német bűntettekről [...] kimondta, hogy azokat a németeket, akik vétkesek a bűntettekben, kiadják ítélkezésre és büntetésre azon országoknak, amelyekben cselekedeteiket elkövették. A főbűnösök, akiknek a gaztettei földrajzilag nem lokalizálhatók, a szövetséges kormányok közös döntése alapján nyerik el méltó büntetésüket” – írta memoárjában Hull. „A deklaráció szinte biblikus hangvételű figyelmeztetéssel zárult: »Mindazok, akik kezüket még nem szennyezték be ártatlanok vérével, óvakodjanak attól, hogy a bűnösökhöz csatlakozzanak, mert a legteljesebb mértékben bizonyosak lehetnek abban, hogy a három szövetséges hatalom a világ végéig is üldözi őket és kiszolgáltatja a vádlóiknak, hogy igazság tétessék.« E sorok szerzője Churchill miniszterelnök volt.”
A három nagyhatalom további együttműködését tekintve fontos fejleményt jelentett a képviselőikből álló Európai Tanácsadó Bizottság létrehozása. A külügyminiszterek a londoni székhelyű testület feladatává tették az elfoglalt és a felszabadított országokban a közös politika kimunkálását, és e tekintetben a háború befejezését követő időszakban esedékessé váló döntések előkészítését, a szövetséges nagyhatalmak álláspontjának összehangolását.
Október 30-án a külügyminiszteri konferencia elfogadta a négyhatalmi deklarációt. (A negyedik aláíró, országa nevében Kína moszkvai nagykövete volt.) A manifesztum kimondta – többek között –, hogy a négy nagyhatalom a háborúban kialakult együttműködését folytatja a béke és a biztonság megszervezése és fenntartása érdekében, a lehető legkorábbi időpontban átfogó nemzetközi szervezetet hoznak létre „valamennyi békeszerető állam szuverén egyenlőségének elvi alapján a nemzetközi béke és biztonság megőrzése céljából”.
1943. november 28-án délután nyílt meg a „három nagy konferenciája”. A hármas találkozót egy órával megelőzte Roosevelt és Sztálin első személyes találkozása. (Churchill már 1942 augusztusában járt a Kremlben.)
A legfontosabb hadszíntér: Európa
A tanácskozáson mindvégig a hadászati kérdések domináltak, az eszmecsere és polémia középpontjában a közös stratégia kimunkálása állott. Mindhárom fél arra törekedett, hogy a konszenzus kialakítása oly kompromisszumokkal történjék, amelyek lehetővé teszik a különérdekek legalább részleges érvényesülését. Saját érdekeik érvényesítése – az erőviszonyok itt nem részletezhető alakulása következtében – leginkább Rooseveltnek és Sztálinnak sikerült.
Churchill igényei viszonylag kevésbé befolyásolták a döntéseket, de azt sem lehet állítani, hogy a brit miniszterelnök szempontjai teljesen figyelmen kívül maradtak volna.
Roosevelt elsőként szólalt fel a nyitóülésen, megnyilatkozását a csendes-óceáni háború jelentőségének méltatásával kezdte, hogy ily módon is érzékeltesse az országára nehezedő terheket: „Az Egyesült Államokat közvetlenül inkább a csendes-óceáni háború érinti, és azon a hadszíntéren a fő terhek az Egyesült Államok fegyveres erőire nehezednek.” A háború egészére vonatkozólag a legfontosabb hadszíntérnek Európát ítélte. Rámutatott arra, hogy jóllehet alapvető céljuk – Churchillel együtt – a szovjet frontra nehezedő német nyomás enyhítése, eddig a tengeri szállítás nehézségei miatt nem volt lehetséges az invázió dátumának kitűzése. Most viszont a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságával való egyeztetés alapján megjelölték 1944 májusát az Overlord-terv megvalósítása időpontjaként.
Stratégiai kérdések
Churchill is hangsúlyozta az invázió jelentőségét, de ő kevésbé volt határozott a dátumot illetően, csupán annyit mondott, hogy „szándékunkban áll egymillió ember partra szállítása az európai kontinensen májusban, júniusban és júliusban”.
Sztálin a csendes-óceáni háborúval kapcsolatban leszögezte, hogy a Szovjetunió az adott időpontban nincs abban a helyzetben, hogy csatlakozzék a Japán elleni hadviseléshez. Megismételte viszont Hull külügyminiszternek Moszkvában tett azon ígéretét, hogy országa az európai háború befejezése után hadba lép Japán ellen. Az európai hadászati tervekkel kapcsolatban pedig kifejtette, miszerint a szovjet vezetés „nem úgy véli, hogy Olaszország lenne a megfelelő hely arra, hogy támadást intézzenek a tulajdonképpeni Németország ellen [...] a legjobb módszer Németország belsejének elérésére az offenzíva Észak- vagy Északnyugat-Franciaországon át, sőt akár Dél-Franciaországon keresztül”.
Hol legyen a partraszállás?
Sztálin álláspontja az invázió helyszínének a kérdését lényegében eldöntötte, s a továbbiakban az amerikai–angol stratégiai tervekben Franciaországnak, s azon belül Normandiának és déli partvidékének prioritása volt Olaszországgal és különösen a Balkánnal szemben. Az, hogy Sztálin álláspontja érvényesült – abban Sztálin és a Szovjetunió hatalmi súlyán túl –, még két egyéb tényezőnek is szerepe volt. Az egyik: Sztálin ígérete a távol-keleti háborúba való bekapcsolódásra.
A másik tényező az angolszász vezetés azon aggodalma volt, hogy a Szovjetunió netán mégis különbékét köt Németországgal. Ez ugyan abszurdumnak tűnt, de korántsem volt példátlan és eleve kizárható. A nyugati államférfiakat kínos meglepetésként érte már 1922-ben a versailles-i békerendszer két nagy vesztesének – Németországnak és a Szovjetuniónak – különalkuja Rapallóban, s még inkább megdöbbentette őket az 1939. augusztusi Ribbentrop–Molotov-paktum. Tény, hogy 1943-ban voltak bizonyos tapogatózások svédországi közvetítőkön keresztül, ami a nyugati szövetségesek tudomására jutott, s nem volt titok előttük az sem, hogy Tokió kifejezetten szorgalmazta a Reich fővárosában a Moszkvával való megegyezést.
A gondolattal egyes náci vezetők is foglalkoztak. Goebbels 1943. szeptember 23-án bejegyezte naplójába: „A birodalom még soha nem nyert meg egy kétfrontos háborút. Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy valamilyen módon kikászálódjunk a kétfrontos háborúból...” A propagandaminiszter fel is tette a kérdést a Führernek, nem lehet-e Sztálinnal előbb-utóbb valamit kezdeni?! Hitler elzárkózott a szovjetekkel kötendő különbéke ötletétől, szerinte inkább az angolok jöhetnének szóba, de ennek az ideje még nem érkezett el.
A különbéke ügye Teheránban nem került, nem is kerülhetett hivatalosan szóba. A híreszteléseket egy tréfásnak szánt cáfolat formájában Sztálin említette meg.
Sztálin az Overlord-hadművelet komolyságának alapvető biztosítékaként a főparancsnok kinevezését tekintette és ezt szorgalmazta. A vita során ismételten feltette a kérdést Churchillnek – hisznek-e az angolok egyáltalán az Overlord-hadműveletben, vagy csak az oroszok megnyugtatása végett beszélnek róla? Végül november 30-án Roosevelt közölte Sztálinnal, hogy az angol és amerikai katonai vezetők megegyeztek: 1944 májusában sor kerül a franciaországi partraszállásra. A szovjet miniszterelnök nyomban ígéretet tett arra, „hogy a Vörös Hadsereg ugyanebben az időben támadó hadműveleteket valósít meg, és akcióival kifejezi, mily nagyra értékeli ezt a döntést”.
Később, elsősorban Roosevelt elnököt sokan bírálták, hogy az alapvető stratégiai kérdésekben Sztálint támogatta Churchillel szemben. A kritikusok azonban figyelmen kívül hagyják azt az eshetőséget, hogy a brit miniszterelnök koncepciójának megvalósulása – a bal-káni partraszállás – esetén az angol–amerikai haderők esetleg eljutottak volna akár Bulgáriába, viszont a Vörös Hadsereg foglalta volna el, mondjuk, Belgiumot.
A lengyel–szovjet határ
A csúcstalálkozón megtárgyalt politikai kérdések közül különösen fontos volt a lengyel határok ügye, amely szorosan összefüggött az 1939–1941-es időszakban megszerzett szovjet birtokállomány megőrzésével, amihez Sztálin feltétlenül ragaszkodott. A brit külügyminisztériumban kidolgozott javaslat szerint a szovjet–lengyel határ megállapításának alapját a Curzon-vonal képezné, Lengyelország birtokába kerülnének viszont Danzig és Felső-Szilézia. Az eszmecsere folyamán Sztálin kijelentette, hogy Lengyelország új nyugati határának az Oderát tartja kívánatosnak, „és megismételte, hogy az oroszok készek támogatni a lengyeleket ennek elérésében”.
„Churchill úr ezután megjegyezte, [...] szívesen látná Lengyelország eltolását Nyugat felé [...] és álláspontját három gyufaszál illusztrálta, amelyek a Szovjetuniót, Lengyelországot és Németországot jelképezték.”
Sztálin azt is határozottan kijelentette, hogy ragaszkodik az 1939-es szovjet határokhoz, mert azok etnikailag igazolhatók, mert magukban foglalják az ukrán és a belorusz népességet.
Németország sorsa
A politikai megbeszélések során szóba került még Németország sorsa a háború után. Roosevelt szerint a német veszély újjáéledését csak Németország feldarabolásával lehet megakadályozni. Elvileg Churchill és Sztálin sem ellenezte az elképzelést. A brit miniszterelnök úgy vélte, hogy elsősorban Poroszországgal kell keményen elbánni, viszont a déli német államokat egy nagy konföderációban kellene összpontosítani, sőt szó lehet egy olyan államszövetségről, amely Bajorországot, Ausztriát és Magyarországot foglalná magában. Sztálin határozottan elvetette a konföderáció gondolatát. A szovjet politikus számára előnyösebbnek tűnt, ha a térségben viszonylag gyenge kisebb államok léteznek, míg bármilyen államszövetségben a szovjet biztonság fenyegetését látta. Sztálin tárgyalási alapnak inkább az amerikai elnök azon javaslatát tartotta, amely Németországot öt részre bontotta volna fel, egyes stratégiai jelentőségű területek, így Hamburg, a Kieli-csatorna, a Ruhr- és a Saar-vidék nemzetközi ellenőrzés alá helyezésével. Döntés Teheránban nem született, szintén csak elvi szinten egyeztek meg egy új világszervezet létrehozásáról mint a világbéke megőrzésének biztosítékáról.
*
A teheráni konferencia az angol–amerikai–szovjet együttműködés tetőpontja. Az 1941-ben kialakult szövetség sok ellentmondás és vita ellenére fokozatosan erősödött. Eleinte csak katonai kérdésekben tudtak megegyezni, majd sikerült a legtöbb politikai ügyben is közös nevezőre jutni. A konferencia a szövetség kiemelkedő politikai demonstrációja volt. Egy új, igazságos világrend a közös erővel kivívott győzelem után még megvalósíthatónak látszott.
„A politikai szempontok távoliak és spekulatív jellegűek voltak. Nyilvánvalóan azon nagy csaták kimenetelétől függöttek, amelyeket még ezután kellett megvívnunk, továbbá minden szövetséges hangulatától, mihelyt kiharcoltuk a győzelmet. Sztálin azon ígérete, hogy belép a Japán elleni háborúba mihelyt Hitlert és hadseregeit legyőzték, a legnagyobb jelentőségű dolog volt. A jövő reménye a háború leggyorsabb befejezésében rejlett és egy olyan világintézmény létrehozásában egy másik háború megelőzése érdekében, amely a három nagyhatalom egyesült erejére épül, amelyek vezetői a barátság jegyében fogtak kezet a tárgyalóasztal mellett” – foglalta össze Churchill Teherán jelentőségét.
Mindezek alapján úgy vélem, hogy „ex post facto” elfogadhatatlan módszertani eljárást követ és ahisztorikus jellegű azon szemlélet, amely mintegy egyenes vonalat húz Teherán és Jalta között arra utalva, hogy már az első csúcstalálkozón megalapozást nyert Európa kettéosztása, Kelet-Európa kiszolgáltatása a szovjet hatalmi igényeknek. Hiszen a háború vége még igen messze volt, s ki láthatta előre, hogy befejezése időpontjában az angol–amerikai, illetve a szovjet seregek hol fognak megállni. Márpedig a világ sorsa a háborúban nem a tárgyalóasztaloknál, hanem a frontokon dől el.
