Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

STANCZIK-STARECZ Ervin

A tűzföldi indiánok

Selknamok, tehuelchék, haushok

Hála a temucói katolikus egyetem meghívásának, egy esztendőt Chilében és Peruban tölthettem el. Munkám java részét Dél-Chilében végeztem, ahol főként a mapuche indiánok életét és szokásait tanulmányozhattam. Ezt követően – már nem támogatott kutatásként – a kipusztított tűzföldi indiánok elsüllyedt kultúrája után nyomoztam.

Megdöbbentő, hogy az itt élt négy nagy indián etnikum szinte észrevétlenül tűnt el a történelem színpadáról, alig egy fél évszázad alatt, 1880 és 1930 között.

A múlt század nyolcvanas éveinek elején német telepesek vetették meg lábukat azon a területen, amelyet Pedro de Valdívia, Chile első főkormányzója s az őt követő hét jogutód egyszerűen kikerült, mert lakatlannak vélte a területet zordsága miatt. Julius Popper, a német kolóniák egyik főnöke 1885–86 között úgy vadászott embereivel a selknam indiánokra, akár a nyulakra. A földbe vájt kunyhókban lakó, íjakkal védekező őslakosok – hősies ellenállásuk ellenére is – az idegenek áldozatai lettek. A szaléziánus szerzetesek váltak egyedül a kaweshkarok, yamánok, aonikenkek és selknamok védelmezőivé. A rend vezetői a paraguayi sikeres jezsuita misszió módszereit követték. A katolicizmus tanításain kívül ruhát, élelmet és munkát próbáltak adni az indiánoknak. A pénzéhes telepesek minden tűzföldiért 1 fontsterlinget követeltek, amit a szaléziánusok ki is fizettek. A térítő–védő rend azonban – szerencsétlenségére – az argentin hadsereg levetett zubbonyait és nadrágjait vásárolta föl, melyek már az európai betegségek (grippe, influenza, himlő stb.) vírusaival voltak fertőzve. Így a Dawson-szigetre telepített őslakosok nagy része rövid időn belül kipusztult. Az utolsó hírmondókat, akik a több mint tízezer éves hitvilág színes világáról számolhattak volna be, egyszerűen lemészárolták.

*

Maurició Masone M. és a talcai O’Higgins Múzeum gondnoka írják: „A dél-chilei bennszülöttek vonásait alapvetően két tény határozta meg. Egyrészt az Andok keleti felének sztyeppevilága, másrészt a tengeri kenusok életmódja, akik az archipiélago (szigetvilág) nedves erdőiben éltek. E két helyen élő indián népcsoport különféle életmódot élt, mégis kapcsolatba kerültek egymással, s ezt követően alakult ki a négy alapvető, történelmi-etnikai csoport és a külön szubetnikumot alkotó haushok törzse.”

Hozzávetőleg 11 ezer évvel ezelőtt a földi vadászok elfoglalták a patagóniai sztyeppe déli felét és Tűzföld szigetének északi és déli csücskét. A középső tehuelchék (saját nevükön aonikenkek) a Santa Cruz folyó és a Magellán-szoros között éltek. Az onák (eredetileg selknamok) a Tűzföld északi és déli erdőit foglalták el. A nomád kenusok, a halászok és kagylógyűjtők kb. 6 ezer évvel ezelőtt jelentek meg. A kaweshkarok a Pena-öböl csatornáit, fjordjait és félszigeteit népesítették be. A yamánok a Beagle-csatorna szigeteit és a déli szigeteket, egészen a Horn-fokig. A selknamoknak létezett egy szubetnikuma, a haushok népcsoportja, akik a Tűzföld délkeleti csücskében laktak, a Mitre-félszigeten. (Ma Argentínához tartozó terület.)

1520-tól, Magellán első expedíciójától kezdve különféle európai felfedezők kerültek kapcsolatba a tűzföldi bennszülöttekkel, akik azonban nem okoztak jelentős életmódváltozást az őslakosság körében. A századforduló és a 20.század első harmada vált végzetessé a Tierra del Fuego-i őslakosságra nézve. A már említett betegségek, alkoholizmus és tömegmészárlások következtében eltűntek az indiánok. A maroknyi túlélőt visszafordíthatatlan pusztulási folyamat áldozatainak kell tekintenünk. Ukikában, az Isla Navarinon már csak a yamánok mesztic leszármazottai élnek, számuk harminc körül mozog. Puerto Edénben 11 kaweshkar lakik, ez két családot jelent. Közülük sajnos csak ketten beszélik az ősi paleoindián nyelvet. Déli utazásom során alkalmam volt egy hajó fedélzetén megszólaltatni az egyik kaweshkarul beszélőt. Elmondása szerint úgy védekeznek az etnikai felhígulás ellen, hogy csak egymás között házasodnak.

Főként a szaléziánus szerzetesek gondos munkájának köszönhetjük, hogy a tűzföldi indiánok ősi életmódjáról fogalmat alkothatunk.

*

A Tűzföld első emberi településeit létrehozó vadászok földi útvonalon érkeztek kis csoportokban északról délre. A hosszú vándorlást az utolsó jégkorszak végén enyhébbé váló időjárás is elősegítette. Az első paleoindián csoport nyomait Pali Aike zónájában (sztyeppés-vulkanikus terület) találták meg, ami közel esik az Aimond-hegységhez. Az 1930-as évek elején Junius Bird észak-amerikai kutató fedezte fel a Felli-barlangot, a Sota-dombot és Pali Aike barlangját, melyeknek legmélyebb archeológiai rétegében bukkant a 11 ezer esztendős leletekre. Különös módon elégett vagy elégetett testek maradványai kerültek napvilágra a Sota-dombból és Pali Aike barlangjából is.

Az első, korai időszak vadászai speciális faunával éltek együtt. Ezen állatok egyike sem létezik már. Az amerikai gyapjas ősló és a mylodon (egyfajta barlangi medve) csontjai és szőrzete ma már csak a Punta Arénas-i Szaléziánus Múzeumban láthatók. Ezeken az állatokon kívül vadásztak a bennszülöttek nandura, roedorra, rókafélékre és különböző madarakra. Legfontosabb fegyverük a kőhegyű dárda volt. Használtak az állatok feldolgozásához kőpengét és a szerszámok elkészítéséhez reszelőket. Henger alakú köveket is találtak az eszközeik között. Még nem tisztázták a tudósok ezeknek a funkcióját. Az első periódus vadászai és a nők is állatbőrökbe öltöztek a hosszú hideg évszakokban; a rövid nyárban pedig a vadászok ágyéktakarót viseltek. A második történelem előtti időszakban a kőhegyű fegyvereket fölváltották a csontszigonyok és lándzsák. Csak a kést és a reszelőket készítették továbbra is kőből, pattintásos és csiszoló módszerekkel. A második korszak vadászai madarakat, guanacót (vadláma) és roedort (kistestű rágcsáló) ejtettek el. Ebből az időből származik a Fell-barlangban talált falfestmény, melynek kora 9 ezer év. Az alkotás érdekessége, hogy nem figurális: piros színű lineáris vonalakból áll.

Nem tisztázott, hogy a II. periódus emberei közvetlenül származnak-e az első korszak népességéből, vagy más etnikai komponensről van szó. Sajnálatos az is, hogy a haushokról – eredetükről, életmódjukról – semmit nem tudunk, meglehet, a Tűzföld történetének legkorábbi idejéből származnak, és az egykori közös törzshöz ők álltak a legközelebb. Annyi bizonyos, hogy mind a haushok, mind a selknamok kiirtásukig földi vadászok voltak. Nem ismerték a lovat, mert nem tartottak kapcsolatot a kontinentális törzsekkel.

*

A selknamok regionális csoportokban éltek, melyeknek saját, pontosan behatárolt vadászterületeik voltak. Az élettereket széles semleges zónák választották el egymástól. Ez biztosította a békés egymás mellett élést. Az északi selknamok, a sztyeppék lakói leginkább a guanacóra és koruróra (pocokszerű rágcsáló) vadásztak. Félkör alakú szélfogó sátor alatt laktak, amit farudak tartottak. A hajlékot szőrrel kifelé fordított guanacóbőrrel fedték be. Az állatok elejtéséhez íjat és nyilat használtak. Ezek a fegyverek 150–170 méter távolságig voltak hatékonyak. A déli selknamok, akik fahéjfa (canélo) és coigüe (tölgyféle) erdőkben tanyáztak, szintén ügyesen nyilaztak, és kedvelték a guanaco húsát. Jóval erősebb szállásokat építettek, mint északi testvéreik. Kunyhóik kúp alakúak voltak. Erős fatörzsekből építkeztek, s tapasztóanyagnak mohát, ágakat, száraz növényi kötegeket alkalmaztak. Fedélnek szintén guanacóbőrt terítettek a favázra. Mind a déli, mind az északi selknamoknál a vadászattal a férfiak foglalkoztak, a nők pedig karbantartották a kunyhót, segédkeztek a szálláshely változtatásnál, egyszerű szőtteseket készítettek és nevelték a gyerekeket.

Jellegzetes ruhadarabjaik között szerepelt a mokaszin és a guanacóbőrből készült háromszögletű fejfedő, a hoschel. Húson kívül fogyasztottak vadgyümölcsöket, gombát, s a tengerpart közelében élők megették a puhatestűeket is.

Legnagyobb ünnepük a Hain volt, mely titkos gyűlés, a fiúk felnőtté avatási szertartása. Hogy a fiúkból felnőtt vadászok lehessenek, sok próbát kellett kiállniuk. A Hain vagy más néven Kléketen két–három hónapig is eltartott, ami nemcsak jó iskola volt az ifjaknak, hanem alkalom a férfiak társadalmi vezető szerepének megtanulásához is.

A tűzföldi bennszülöttek közül az ősi szokásokból és hitvilágból legtöbb a selknamoktól maradt ránk. A felnőtté avatási szertartás során a fiataloknak sokat beszéltek a szellemek és az istenek tiszteletéről, és hogy milyen erők urai ezek a földöntúli lények. Kosménk isten például akkor ereszkedik a Földre, ha észreveszi, hogy a feleség nem tartózkodik otthon. Ügyel arra, hogy az asszony ne csalja meg a férjét. Tanu nagy hasú, békés, ártatlan, vidám szellem. Messziről figyeli a táncokat és az ünnepeket, de nem vesz bennük részt. Éppoly csendesen, ahogy megérkezett, el is tűnik, elégedetten és boldogan. Ulen maga a szél; hatalmas feje ellenére megdöbbentő gyorsasággal változtatja helyét. Keternen törékeny és gyengéd. Az asszonyok éneke vonzza őt a Földre. Keternen anyja Xálpen, aki szülés közben eszét veszti a fájdalmaktól, s emiatt a férfiak ellenségévé vált. Ő okozza a faluban minden férfi halálát. Kataix szellem az egyetlen, aki képes megfékezni Xálpen féktelen dühét. Az ő jelenlétében Xálpen megenyhül, s elereszti a férfiakat, visszavonul. Kataix kellemetlenségeket is okozhat; ilyenkor agyaggolyókat dobálnak vélt helye felé, hogy elriasszák. Sorte szép testű, ügyes lény. Xálpen hatalma alatt áll. Amikor nyugalom és béke uralkodik a faluban, feljön a föld mélyéből, megközelíti a kunyhókat, s megrója a lusta nőket és a neveletlen gyerekeket.