ÉVFORDULÓ
TILKOVSZKY Loránt
„Falu végén a vasvilla…”
Falu végén a vasvilla,
Mégis bejött a kolera,
Nem urakra, nem papokra
Hanem szegény parasztokra.
A 19. század 30-as éveinek elején a történelem folyamán először járta be kolerajárvány Európát. E szörnyű betegség 1817-ben indult első nagy pusztító útjára Indiából. A nyugat-európai államok hiába remélték, hogy a Habsburg-monarchia védőintézkedései fel fogják tartóztatni a veszedelmes járványt, amely már eddigi útja során is mintegy 6 millió embert vitt a sírba.
Az ismeretlen betegség elleni védekezésnek – mivel annak mibenlétét és terjedési módját illetően a legellentétesebb vélemények uralkodtak – nem volt más lehetősége, mint a régebben a pestis ellen alkalmazott kordon, és a vesztegzár.
A járvány közeledésének hírére már 1830 decemberében lezárták a galíciai–magyar határt. De mivel a kolera terjedésében megtorpanni látszott, s ugyanakkor az Itáliában kitört forrongások leverésére sürgősen katonaságra volt szükség, Bécs 1831 márciusában feloldotta a zárvonalat. Amikor két hónap múlva jónak látta mégiscsak visszaállíttatni, ez már későn történt, és kellő számú katonaság híján nem is kielégítő mértékben. Máramarosi fuvarosok áthozták a járványt Galícia kolomeai körzetéből a Felső-Tisza vidékére, ahonnan pedig a sószállító tutajosok hamarosan elterjesztették a Tisza mentén.
Az ország belsejében kitört kolera járvány terjedése nem volt egyenletes. A folyók és forgalmasabb útvonalak mentén gyorsan előretört, maga mögött hagyva ugyanakkor olyan területeket, amelyeken még hosszú ideig nem mutatkozott a legkisebb gyanús megbetegedés sem. A még járványmentes területek a legszigorúbb elzáró intézkedésekkel igyekeztek megakadályozni a betegség behúzódását. A megyék olykor 40–60, sőt több kilométeres veszélyeztetett határszakaszokat zártak le tízlépésenként felállított fegyveres őrtállók vonalával; „dögmentő intézeteket”, és „levélfüstölő intézeteket” állítva fel az egyes pontokon fennhagyott „passzusokon”, átjáróhelyeken. De a megyén belül az egyes helységek is strázsálták a kolerát, nehogy a faluba behurcolják ezt holmi jövő-menő vagy kóborló elemek. A hivatalos utasítás szerint az elzárásnak oly szigorúnak kell lennie, hogy még a koleragyanús helyről „odarepülő madarakat is lövöldözés, vagy más módok által vissza kell tartóztatni”. A megye határvonalának lezárása, valamint az egyes helységek strázsáltatása rengeteg vasvillás paraszti őrtállót vett igénybe, és vont el sürgős aratási és begyűjtési munkáitól, az elzárás alá eső földek kiesése a termelésből helyrehozhatatlan mezőgazdasági károkat okozott. A korrupt egészségügyi biztosok viszont szemet hunytak afölött, hogy az elzáró intézkedések ellenére a földesúr kihajthatta jobbágyait majorsági földjeire robotolni, s az elzárt jobbágytelkekről is behordathatta a kilencedkévéket az urasági csűrökbe. Ugyanakkor a paraszt, hogy földjén a maga számára dolgozhasson, sokszor élete kockáztatásával volt kénytelen átszökni, hiszen akik az egészségügyi zárvonalat átlépték, a vonatkozó rendelkezések szerint, „a közbátorság s boldogság pribékei” voltak, s őket fegyverrel kell visszaverni.
Az elzáró intézkedések káros következményei a városoknál különösen szembeszökő módon mutatkoztak meg. Megszűnt a kereskedelem is, az iparos nem kapott nyersanyagot, de megfosztották piacától is, a városban éhínség kezdődött. Az alkalmazottakat kénytelenek elbocsájtani, mert nem tudják őket a nehéz viszonyok között tartani. Ezek minden nélkül az utcára kerülve, elégedetlen tömeget képeznek, amely alkalomadtán nem mulasztja el, hogy elégedetlenségét tettekben is kifejezésre juttassa. Ez történt 1831. július 17-én az ország közzépponti városában, Pesten, ahol a diákságnak Stáhly Ignác orvosprofesszor, a város közegészségügyi igazgatója elleni tüntetését egy véresen elfojtott heves tömegmegmozdulás követte.
Az egészségügyi hatóságok és az orvosok a hazánkba betört kolerával mint teljesen ismeretlen betegséggel állottak szemben. Olykor alaptalanul gyanakodtak kolerára, legtöbbször azonban a tényleges kolerás megbetegedést magyarázták másra. „Rossz étekkel való élés, meghűlés okozta a bajt” – mondták egyesek; „a rakásra halás nemcsak a cholera következése lehet, hanem a nagy éhségé is”, mondták mások. Nem hiányoztak azután az egészen fantasztikus diagnózisok és halottkémi megállapítások sem, amik javarészt onnan eredtek, hogy kellő számú orvos híján legtöbbször „a falusi bírák határozzák meg azt a betegséget, melyet még a legnagyobb orvosok sem ösmertek ki eddigelé”. Az ország 8 milliónyi lakosára alig esett 500-nál több szakképzett orvos, s így falusi bírák, bábák, borbélyok, kuruzslók és papok gyógyászati tudományát kellett a hatóságoknak fokozott mértékben igénybe venniük. A diagnózist az érdekek is igen károsan befolyásolták. A városok és falvak egyaránt el akarták kerülni az egészségügyi zárlat életbeléptetését, így a koleragyanús eseteket titkolták, illetve mással magyaráztatták. Ahol az orvos teljes határozottsággal jelentette ki a kolerát, és ennek megfelelően kezdett intézkedni, majd mindig halálos fenyegetésekben részesült, mind például a neves orvos, Bugát Pál is, Tiszaújlakon.
Az orvosi szakkörök a „theoriák tekervényeiben” vergődtek a kolera mibenlétét és terjedési módját illetően. Egyesek a „lélek állapotában, mások földünknek a légkörközi viszonyaiban, vagy egyéb légtüneményekben, úgymint a levegő villanyosságának megháborodásában, szelekben, sűrű szaggatott felhőkben stb., míg mások a tűzhányó hegyek kitöréseiben s földrengésekben; ismét mások a levegőt elárasztó igen repülékeny anyagban, vagy láthatatlan állatkákból álló, s a nagyobb vizek környékén leereszkedő felhőkben keresik a nyavalya kifejlésének okait.” Végnélküliek voltak a viták a kolera miazmatikus, epidémikus, pandémikus, illetve kontagiózus volta felől. E kérdések tisztázatlansága nagy mértékben vont maga után ingadozást és következetlenségeket a járványvédelmi intézkedésekben.
A kolerajárvány közeledésének hírére a hatóságok különböző nyomtatott „Tudósításokat”, „Utasításokat” adtak ki és terjesztettek: mit tegyenek, ha kiüt az ázsiai (indiai) kolera, vagy más nevén „epekórság”, „görcsmirigy”, „napkeleti hányszékelés” stb... Ezek az útmutatások gyakran csak további szociális feszültségeket keltettek. „Sohase szabad szűk hajlékokban, úgyszintén alacsony, kicsiny és nedves szobákban sok embernek együtt lakniok” – mondja az utasítás. Ugyanakkor a jobbágymilliók pontosan ilyen lakásviszonyok közt éltek. Hasonlóképp hiába ajánlott az utasítás jó erőnlétet, ha egyszer a jobbágyok az éhínségtől alig lézengtek. Fogyatékosságukra jellemző, hogy azt állították: „a csendes indulat” nagy védelem „minden gonosz nyavalyák ellen; ugyanazért minden erőből azon kell igyekezniük, hogy a haragtól, bosszúságtól, szorongattatástól, gyötrelemtől és félelemtől magokat megoltalmazzák.”
Hasonló volt a helyzet a gyógyszerek terén. A járvány közeledésének hírére a (főleg bécsi) szélhámosok egész raja bukkant egyszeriben elő, akik különleges szereiket csalhatatlan hatású gyógyszerekként kezdték reklámozni és borzasztó drágán árusítani. Így tett pl. egy Jonz nevű sarlatán, akinek szifilisz elleni szerét néhány évvel ezelőtt az orvosi fakultás elutasította, de ő ugyanazt az 1830 nyarán járványos váltóláz alkalmával mint lázellenes szert, most pedig mint kolera elleni csodaszert árusította. A lapok egyre-másra közölték a legkülönbözőbb összeállítású recepteket, nem is szólva azokról, amelyek teljesen ellenőrizhetetlenül, kézírásban, vagy szóbeli továbbadás útján terjedtek.
Hathatósság szempontjából a legnagyobb reményeket kétségkívül a bizmutporokhoz fűzték, mert híre terjedt, hogy Leo varsói orvos állítólag nagy sikerrel alkalmazta azokat. Nálunk mindenesetre a buzgó borbélyok a bizmut túlságos adagolásával országszerte katasztrófákat okoztak. Az első magyar országi kolerajárvány orvostörténész kutatója, Bálint Nagy István találóan állapította meg, hogy „aki az első kolerajárvány alatt nem pusztult el a járványtól, belehalt a gyógyszerek mérgező adagaiba.” (Az 1831. évi kolerában Magyarországon több mint ½ millió ember betegedett meg és közel ¼ millió halt meg.)
Ezek a szerencsétlen esetek – bár a kolera pusztítása közepette nem nagyon voltak feltűnőek – országszerte szóbeszédet szültek a nép körében mérgezésekről. Mivel pedig a kolera olyan betegség volt. amelynek eddig még hírét sem hallották, kezdtek kételkedni annak létezésében, s kezdték azt feltételezni, hogy minden kolerásnak mondott halálozás – mérgezés eredménye. Az a megfigyelés, hogy a betegség – a kolerával fertőzött – kutak ivóvizének használatával terjed, azt a nézetet alakította ki, hogy kútmérgezés történt. Az pedig már a parasztok uraikhoz való viszonyára vet jellemző fényt, hogy e merénylet hátterében, túl a pusztán eszközöknek tekintett orvosokon, földesuraikat gyanították. Az úri kútmérgezés gyanúja alapján parasztmegmozdulások törtek ki az ország legkülönbözőbb pontjain.
A nép szántszándékos mérgezésének hiedelme különösen erősen meg tudott gyökerezni Abaúj, Zemplén, Sáros, Szepes és Gömör megyék területén. S talán nem véletlenül azon a területen, ahol az utóbbi évtizedek földesúri földrablásai és robotnövelései a legnagyobb mértékben tették tönkre a jobbágyságot és ennek megfelelően a legélesebben is állították szembe uraival. A parasztok egyáltalán nem tartották lehetetlennek, hogy a földesúr most méreggel törjön életükre. Hiszen földjeiket, rétjeiket, legelőiket kíméletlenül elvette tőlük, házaikból kidobta őket, állataik robotban döglöttek meg, holmijaikat adóban foglalták le, némely családtagjukat nyomorékká verték. Ezt a hitüket megerősítette az e vidéken folyó járványvédelmi előkészületeknek az az egészen rendkívüli embertelensége, amelynek az ország más részein sehol sem találjuk mását. A földesúri majorsági gazdálkodás e vidéken olyan hatalmas, nincstelen tömeget termelt ki, hogy azok már valósággal fojtogatták a földesurak torkát. Megszabadulni valahogy a nincstelen tömegektől! – ez volt már jó ideje itt a földesurak legfőbb gondja. A járványvédelmi előkészületek során a parasztságnak a legocsmányabb cinizmussal adták értésére, hogy a járvány kezükre dolgozik, s majd elvégzi a szükséges irtómunkát.
Ezen az akkor még javarészt járványmentes területen a védelmi előkészületek úgy indultak meg, hogy falvanként külön „epekórságos temetőt” hasítottak ki a parasztok földjéből, szőlőjéből. Amikor ez megtörtént, becsléseket kezdtek végezni az ország járványlepte vidékeiről közzétett hivatalos halálozási statisztika alapján, hogy a falu lélekszámához viszonyítva hány halottra lehet majd számítani, s ennek megfelelően előre hatalmas tömegsírokat ásattak a még teljesen egészséges falvakban. Amikor azután a jobbágyfalvak megdöbbent lakói kérdezősködtek, ököllel a szószóló paraszt arcába vágva válaszoltak: „Oda fogják dög testeiteket vonszolni, mint a kutyákét”.
Tovább fokozódott a nyugtalanság, amikor a jobbágyokat kezdték összeírni, hogy tudhassák, mennyi koleraellenes megelőző gyógyszerről kell a helytartó tanácsi rendelkezések értelmében gondoskodni. – „Nemigen jóra céloz ez a conscriptio. Van benne valami, mikor az embereket írkálják!” – bizalmatlankodtak a parasztok.
A helytartótanács által rendelkezésre bocsájtott gyógyszer és fertőtlenítőszer szállítmányokat a megye az egyes földesúri kastélyokhoz irányította. Innen történt az elosztás az illető földesúr falvai részére. Magához rendelte a földesúr a bírót, és átadta neki fejenkénti szétosztásra a falut illető porokat. Azután tisztjeit, ispánjait küldte a faluba, hogy a porok bevételére a lakosságot fenyegetésekkel is kényszerítsék. Erre azonban a parasztok – hallván már a bizmut-por hatásáról – nem voltak hajlandók. A preventív gyógyszerekből ekkor a kutyáknak, macskáknak adtak be próbaképp. Azok viszont vagy nyomban felfordultak tőle, vagy úgy elmentek a háztól, hogy többé vissza sem tértek. A mérgezés gyanúját ez is igazolni látszott.
Az egészségügyi rendszabályok megsértését, vagy az azoknak való ellenszegülést az országban sok helyen botozással büntették. Az említett felvidéki megyékben ez az országszerte nélkülözhetetlennek tartott botoztatás sokhelyütt valóságos szadista őrjöngéssé fajult. A Szepes megyei Kluknón pl. egy kolera gyanús körülmények közt feleségét vesztett szerencsétlen parasztra 54 botot verettek azért a „babonásságáért”, hogy nem akarta megengedni felesége holttestének felboncoltatását.
A földesurak, miután „a betegség megelőzésére megkívántató óvszerek” közvetlen bevétetését nem tudták elérni, a kocsmáik bérlőit utasították e szereknek a pálinkába keverésére. Innen eredt az italok „megmérgesítésének” vádja.
A Felvidék e vármegyéiben sokkal szenvedélyesebb hullámokat vert a nép körében az a gyanú, hogy a kutakat az urak mérgezik, mint az ország egyéb részeiben. Ennek oka az itteni helyzet messzemenően nagyobb kiéleződöttségében keresendő. A parasztok kínvallatásnak vetették alá az általuk elfogott és porhintéssel, a kutak megmérgezésével gyanúsított egyéneket, akik azután vallottak is az urak általi felfogadásukról és szolgálataik díjazásáról. Ennyiben hitelesnek tekinthető vallomásuk, mert a kutak szükséges fertőtlenítéséről a gyanakvó nép ellenszegülése miatt az urak csak úgy gondoskodhattak, hogy pénzen felfogadott suhancok, csavargók által próbáltak óvatlan pillanatban a kutakba borkövet, vagy egyéb fertőtlenítő szert vettetni. Ez azután elég volt ahhoz, hogy a parasztok elszánt lépésekre határozzák el magukat az életükre törő „mérgezőkkel” szemben.
Teljesen helytálló az az egykorú megállapítás, hogy a kolera elsősorban „azokon ütötte ki magát, akik életek módjára nézve anélkül is már a dögrováson voltak.” Ez a helyzet pedig legfőképpen az éhínség sújtotta felvidéki területekre volt jellemző. Tucatjával hullottak a kis jobbágyfalvak éhségtől csigázott lakói, akiknek még a falu belsejében is „álló sárga–zöld vizek” környezték túlzsúfolt, egészségtelen kis viskóikat. Ugyanakkor a kastélyok és udvarházak hasonlíthatatlanul higiénikusabb viszonyok közt élő lakóit a járvány megkímélte. Nemcsak a Felvidékre volt jellemző, hogy „urak s magokat jól bírók nem holtak el”. Hiszen pl. Kunszentmiklósról is ugyanezt írták: „Ezen járvány nyavalyába még eddig nálunk leginkább csak a legutolsóbb classisu munkás emberek estek, annyira, hogy nadrágos forma ember ezen öldöklő nyavalya dühösségét még eddig egészen kikerülte”. A Felvidék említett megyéiben azonban ez a körülmény bizonyítéknak számított az urak népellenes merényletét gyanítók szemében.
Így robbant ki, a „méregétetők” elleni viharos erejű spontán tömegfelháborodás képében 150 évvel ezelőtt, 1831 nyarán a Dózsa utáni idők legnagyobb magyarországi parasztfelkelése, amelyet „koleralázadás” néven tart számon az utókor.
az Educatio Társadalmi Szolgáltató Kht. megbízásából.
