Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

Az oktatásnak a gazdasági növekedést elősegítő hatása volt az egyik oka annak, hogy a közgazdaságtan érdeklődése az oktatás gazdasági szerepe felé fordult. Az 1950-es években a gazdasági növekedéssel foglalkozó kutatók úgy találták, hogy ha a növekedés vizsgálatakor csak azokat a termelési tényezőket tekintik magyarázó változónak, amelyeket a közgazdaságtan hagyományosan figyelembe vett, tehát a homogénnek tekintett munkát, a földet és a tőkét, akkor a növekedés jelentős hányada megmagyarázatlan maradt. A „maradék” forrását először a műszaki fejlődésben jelölték meg [Solow (1967)], majd később a munka összetételében és minőségében bekövetkezett változásban. Ekkor merült fel először, hogy a hagyományos tőkefogalmat ki kell szélesíteni, és az oktatásra, szakképzésre fordított összegeket beruházásnak kell tekinteni: ez volt az emberitőke-elmélet kidolgozásának kiindulópontja. A munka minőségének javulását tehát részben az iskolázottság növekedésére vezették vissza, és a gazdasági növekedés vizsgálatakor olyan változókat is bevontak az elemzésbe, amelyek figyelembe veszik az iskolázottság növekedését.

Az oktatás gazdasági szerepére vonatkozó elképzeléseket erősítette, hogy a háború után a helyreállítás a vártnál gyorsabb volt, a helyreállítási periódus alatt szokatlanul nagy, tíz százalékot is meghaladó növekedési ütemet lehetett megfigyelni. Ezt azzal magyarázták, hogy a fizikai tőke nagyrészt elpusztult ugyan, de az emberi tőke, a már kiképzett munkaerő nem, és a szokatlanul gyors növekedés addig tartott, amíg a rendelkezésre álló kész munkaerőt fel nem szívta a termelés.^[6]

Számos kutatás megpróbálkozott az oktatás gazdasági növekedéshez való hozzájárulásának mérésével. Az első szakaszban – az 1960-as években – a vizsgálatok aggregált termelési függvények felhasználásával készültek. A legelső vizsgálatot E. F. Denison végezte el, aki azt próbálta meg mérni, hogy a különböző termelési tényezők – köztük az oktatás – mennyiben járult hozzá az Egyesült Államok 1910 és 1960 közötti gazdasági növekedéséhez. A gazdasági növekedést a nemzeti jövedelem és a bruttó nemzeti termék (GNP) növekedésével mérte, a számításokat újabb adatokkal többször (1962, 1964, 1967, 1974, 1979, 1984, 1985) megismételte. Módszerére még visszatérünk. Denison nyomán számos vizsgálat készült más országokra. Az OECD 1964-ben A „maradék” és a gazdasági növekedés címmel konferenciát is rendezett.^[7]Az 1970-es években a növekedés lelassulása és az oktatás szerepével kapcsolatos kétségek miatt az érdeklődés elfordult a kérdéstől, majd az 1980-as, 1990-es években ismét újabb kísérletek tettek a hatás számszerűsítésére, többváltozós elemzés segítségével.

Az elfogadott, hogy az oktatás hozzájárul a gazdasági növekedéshez, mivel növeli a meglévő munkaerő-állomány termelékenységét, az azonban nem tökéletesen tisztázott, hogy valójában milyen módon növeli, mennyire fontos a szerepe a termelékenység növekedésében. Az a feltételezés, hogy az iskolázott munkaerő hiánya a növekedés gátjává válhat, megalapozottnak látszik. A kérdés az, hogy az iskolázottság állandóan folytatódó növekedése tovább gyorsítja-e gazdasági növekedést. Az sem világos, hogy mindenfajta oktatásnak van-e a növekedést serkentő hatása? Általában azokban az országokban, ahol nagyobb az egy főre jutó jövedelem, nagyobb az oktatásban való részvétel aránya is (3. 1. táblázat). Ez azonban önmagában nem jelenti azt, hogy az iskolázottság következménye a nagyobb jövedelem. Egyrészt az oktatás – ha el is fogadjuk az emberitőkeelmélet feltételezéseit – beruházás mellett fogyasztás is. A jelenség úgy is magyarázható, hogy ahogy növekszik a jövedelem, az emberek egyre több oktatást – mint fogyasztási cikket – szeretnének vásárolni.

*Öt százalék alatt.

Forrás: Hicks (1995) 193. o.