Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

Jelen fejezetben a kultúrafogalom antropológiai megközelítéseit tekintjük át. A teljesség igénye helyett egy másik elvet követünk, miszerint csak azokat a gondolatokat szeretnénk felidézni, amelyek közvetlenül hatottak a nyolcvanas években elfogadottá vált interpretív iskola kialakulására.

A kultúra fogalmának első antropológiai definícióját Edward Burnett Tylor brit antropológus adta: „a kultúra vagy civilizáció, a maga teljes etnográfiai értelmében az az összetett egész, amely magában foglalja a tudást, hiedelmet, művészetet, törvényt, hagyományt és mindazon egyéb képességeket és szokásokat, amelyekre az embernek, mint a társadalom tagjának szüksége van” (Tylor [1989]). A kultúra vizsgálata hosszú időn át egyet jelentett az emberiség fejlődéstörténetének felvázolásával. Az egyes kultúráknak ebben a felfogásban csak annyi szerep jutott, hogy példaként lehetett bemutatni őket az emberiség egyetemes fejlődésének illusztrálására. Lewis Henry Morgan, Az ősi társadalom című munkája előszavában azt írja könyve megírásának indítékairól, hogy újabb adatokkal kívánja bizonyítani, „hogy az emberiség életmódja a történelem hajnalán kezdetleges volt, hogy erkölcse és szellemi képességei tapasztalatainak növekedésével fokozatosan fejlődtek, és hogy a civilizáció felé vezető úton hosszas küzdelemmel kellett legyőznie az akadályokat.” (Morgan [1961].) Morgan nem tartozott a „karosszék-antropológusok” közé, személyesen ismerte az általa leírt irokéz, szeneka és más őshonos népcsoportokat, mégis azt gondolta, hogy tudományos kutatás célja a civilizáció folyamatának megragadása, amelyhez az egyes kultúrák esettanulmányszerű leírása csak egy-egy lépcsőfokot jelent.

A történeti partikularizmus Franz Boashoz köthető tanításai azt emelték ki, hogy a különböző kultúrák a sokszínű emberi lét egyedi és megismételhetetlen megnyilvánulásai. Elképzelésük a német romantikus „népszellem” gondolatához állt közel, amely talán hatással is volt a kulturális relativizmus kialakulására. Az iskola elképzelhetetlennek tartotta a kultúrák evolúciós skálán való elhelyezését, primitívség, illetve civilizáltság szerinti osztályozását. Mivel Boas és tanítványai elsősorban az amerikai indiánok kultúrájának megfigyelésével foglalkoztak, a kultúra fogalmát többnyire a modern, városi civilizáció ellentéteként is használták – a kultúrafogalom „egzotikus” kicsengése napjainkig sem tűnt el teljesen az antropológiából.

Az antropológia négy kutatási területének meghatározásánál Boas a kultúra kérdését egyenrangúnak tekintette például a fizikai antropológia vagy a régészet kérdéseivel. A kultúra – megítélése szerint – az emberi viselkedésben ragadható meg, a kulturális antropológia feladata tehát a viselkedés tanulmányozása. Az 1911-ben megjelent, és talán legnagyobb hatású írása, a The Mind of Primitive Man ennél is tovább megy, és a nyelvet vizsgálja mint a kultúra legfontosabb hordozóját.

Jelen írás keretei között nem térhetünk ki a kultúra fogalmát némiképpen háttérbe szorító strukturalista-funkcionalista megközelítésekre, a húszas-harmincas-negyvenes évek eszmetörténeti hullámzásaira, a pszichologizáló antropológiai iskolákra, a szimbolikus antropológiára. A különböző megközelítések között az ötvenes években Alfred Louis Kroeber igyekezett „rendet csinálni”, és ezért nagy hangsúlyt helyezett a diszciplína érvényességi körének és a kultúra fogalmának meghatározására. Clyde Kluckhohnnal 1951-ben közösen megjelentetett cikkükben, több mint háromszáz addig megjelent kultúradefiníció áttekintése után egy – reményeik szerint – széles körben elfogadható definícióval rukkoltak elő: „A kultúra olyan viselkedési és viselkedést szabályozó, explicit és implicit mintákból áll, amelyeket az emberek szimbólumok használata útján sajátítanak el és közölnek egymással. A kulturális minták az emberek csoportjainak sajátos teljesítményét, valamint e teljesítmények tárgyakban való megtestesüléseit hozzák létre. A kultúra lényegi magja tradicionális (történetileg származtatott és szelektált) gondolatokból és különlegesen a hozzájuk rendelt értékekből áll. A kulturális rendszerek felfoghatók úgy is, mint cselekvések termékei, de úgy is, mint a további cselekvések alapjai.” (Kroeber–Kluckhohn [1951] 357. o., idézi: Vörös [1994] 258. o.)

Kroeberék kultúrafogalma már tartalmazza azokat a legfontosabb jegyeket, amelyeket a legtöbb kultúrameghatározás azóta is elfogad: a kultúra szimbólumokban nyilvánul meg, amely szimbólumok társadalmilag konstruáltak. Ezek a társadalmilag konstruált jelképek az egyén számára adottak, ezek befolyásolják viselkedését. A kultúra meghatározásának kérdése azóta – ha nem is került le teljesen a napirendről – már nem áll a társadalomkutatók érdeklődésének középpontjában.

A hetvenes évek közepétől kezdve az interpretív antropológiai iskola központi szerepet tölt be az antropológián belül. A legtöbb antropológus Geertz [1988] Sűrű leírás című tanulmányát tartja az interpretív antropológia alapkövének. A tanulmány nemcsak az antropológia területén, hanem a legtöbb társtudományban, így a szociológiában is új utakat nyitott. „A társadalomtörténészek – írja a magyar kiadás szerkesztője – benne találták meg azt az archimédeszi fix pontot, melyre támaszkodva leválhattak tanítómestereikről, valamint korábbi önmagukról, és új utakra léphettek.” (Vári [1998] 9. o.)

Az interpretív antropológia az utolsó erélyes támadás a strukturalista-funkcionalista és a fenomenologizáló kultúraértelmezések ellen. Geertz Max Weberre hivatkozik, amikor a „jelentések hálójában függő emberről” beszél. Megközelítésében nem elég az ember viselkedését, mozdulatait és azok fenomenológiáját vizsgálni, hanem a viselkedéseket alakító jelentésrendszert kell értelmezhetővé tenni. „Az etnográfia művelése ahhoz hasonlít, amikor megpróbálunk elolvasni egy kéziratot (abban az értelemben, hogy létrehozzuk annak valamilyen olvasatát) egy idegen, elhomályosuló, talányokkal, önellentmondásokkal, gyanús javításokkal és célzatos kommentárokkal teli kéziratot, amely azonban nem a hagyományos írásjelekkel, hanem a megformált viselkedés illékony példáival íródott.” (Geertz [1988].) A weberi megértő szociológiával ellentétben Geertz arra is felhívja a figyelmet, hogy a cselekvéseket generáló kulturális kontextus megértése (és annak módszertana, a „sűrű leírás”) még nem teljes eredmény. Az antropológus munkájának másik fele a megismert kulturális jelentésháló lefordítása, konverziója az antropológus kultúrájára. Ez utóbbi művelet maga az „interpretáció”, amelyről az interpretív iskola a nevét kapta.

A nyolcvanas években megerősödő kognitív antropológia követői a nyelv szerepét hangsúlyozzák. Megállapításaik szerint a nyelv az az elsődleges jelrendszer, amely gondolatainkat strukturálja. Csak olyan dolgokról gondolkodhatunk, amelyre vonatkozóan vannak kifejezéseink, koncepcióink. Ha a nyelv által elérhető világon kívüli jelenségekkel találkozunk, akkor általában igyekszünk szavakba önteni. A kognitív antropológusok szerint a nyelvhez hasonlóan az emberi gondolkodás is megfejthető kategóriákból áll. A nyelvtani szabályok mintájára az emberi gondolkodás és így a kultúra is leírható axiómák és logikai szabályok együtteseként.

Az antropológusok többsége a kultúra fogalmát nem szűkíti a nyelvre, hanem számos más szokás, gesztus, szabály vizsgálatára is kiterjeszti. A fogalmi háttér elégtelensége miatt Pierre Bourdieu a kultúra és a jelrendszer fogalmak túlhaladására a tőkék, mezők és habitus fogalmakat vezeti be. A habitus szerinte egyszerre a viselkedés által generált és a viselkedést generáló tényező, amely az adott mezőben meghatározza a tétek elnyeréséért folytatott küzdelem módját.