Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

Noha a családi gazdaságok fennmaradása magyarázatának bizonyos elemei már korábban is megjelentek (például Raup [1986]), de Schmitt [1989], [1991] volt az első, aki modellszerű kifejtésre vállalkozott. Schmitt elméletének korai változatát sokan vitatták a német irodalomban a keletnémet agrárátalakulásról szóló vitákban (Beckmann és szerzőtársai [1993], Peter–Weikard [1993a], [1993b], Balmann [1994], Brandes [1995]). A következőkben ezért Schmitt elméletének továbbfejlesztett változatát mutatjuk be, amely a kritikákra is kitér. Schmitt teóriája három alappillérre épül: egyrészt Chayanov [1966] elméletére a paraszti gazdaságról, másrészt a Becker [1965] által megalapozott új háztartás-gazdaságtanra, végezetül a tranzakciós költségek elméletének alkalmazása a háztartás-gazdaságtanra (Pollack [1985]).

Forrás: Census of Agriculture 1987–1998, USDA és Stanton [1993b] 4.11. táblázat.

Schmitt és szerzőtársai [1996] abból indulnak ki, hogy a mezőgazdasági háztartás és az üzem elválaszthatatlan egységet alkot. Ebből következően a klasszikus mezőgazdasági üzemtant mint a probléma magyarázatára alkalmas elméleti konstrukciót elutasítják, mivel az egyrészt csak a mezőgazdasági vállalat döntéseivel foglalkozik, másrészt kizárja a vállalaton belüli döntések vizsgálatát. Az elemzés keretéül ezért a mezőgazdasági háztartás elméletét választják.^[172] A családi gazdaságok döntési helyzeteinek vizsgálatát a korábbi félrevezető kisüzem–nagyüzem dichotómia helyett egy új összefüggésbe helyezik. A szerzők kérdésfeltevésének lényege, hogy a mezőgazdasági háztartásnak nem a farm profitját, hanem a mezőgazdasági háztartás jövedelmét kell optimalizálni. A háztartás-gazdaságtan feltevései szerint ez a tagok munkaideje, illetve pihenőideje közötti megfelelő átváltással lehetséges, figyelembe véve a tagok mezőgazdaságból és nem mezőgazdaságból származó jövedelemszerzési lehetőségeit, valamint a bérmunka lehetséges alkalmazásának költségeit. A mezőgazdasági háztartás munkaerő inputja tehát nem homogén, megkülönböztetik a családi munkaerőt és a bérmunkaerőt.^[173] A családi gazdaságot a munkaerő-felhasználás felől vizsgálják, ezért a következő kutatási kérdésekre keresik a választ. 1. Milyen feltételek mellett érdemes a családi munkaerőt bérmunkával helyettesíteni? 2. Hogyan lehet a gazdaság méretét növelni a munkaerő-felhasználás tekintetében?

Az elemzés során mezőgazdasági háztartások döntési függvénye a következő:

Y = f(A, O, H, TC),

(1)

ahol Y a mezőgazdasági háztartás jövedelme, A mezőgazdaságból, O a nem mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelem, H a bérmunka alkalmazásából származó jövedelem, TC a bérmunka alkalmazásához kapcsolódó tranzakciós költség.

A szerzők érvelése az első lépcsőben abból indul ki, hogy egyrészt a munkaerőpiac tökéletes (a bérek a gazdaság különböző szektoraiban azonosak), másrészt a családi és a bérmunka tökéletesen helyettesíthető egymással (nincs tranzakciós költség). A háztartás ott optimalizálja a jövedelmét, ahol a nem mezőgazdasági bérek és a mezőgazdasági időfelhasználás összevont jövedelemlehetőség-görbéje és a háztartás közömbösségi görbéje érintik egymást. Ebben az esetben nem érdemes pótlólagosan sem családi, sem bérmunkát alkalmazni, mivel a tökéletes munkaerőpiac miatt a munka határterméke a bérráfordítás alatt lenne. A bérmunka és a családi munkaerő tetszőleges arányban helyettesíthető egymással. A szerzők az elemzés alapján három fontos következtetést vonnak le: 1. a háztartás jövedelme változatlan marad, függetlenül attól, hogy családi vagy bérmunkát alkalmaznak; 2. az optimális üzemnagyságot nem befolyásolja, hogy családi vagy bérmunkát alkalmaznak; 3. a modell semmit sem tud mondani a bérmunka és a családi munka viszonyáról.

A szerzők a második lépcsőben feloldják a tökéletes munkaerőpiac feltevését, és megvizsgálják, hogyan hat a modell eredményeire, ha az egyes ágazatok között eltérő a bérszínvonal. Két esetet vizsgálnak. Az első esetben a mezőgazdasági háztartás bérmunkát alkalmaz. Ez nyilvánvaló következménye a tökéletlen munkaerőpiacnak, hiszen a család tagjainak megéri a mezőgazdaságon kívül állást keresni, ahol magasabb jövedelemhez jutnak. Ugyanakkor a család tagjai helyett a nem mezőgazdasági béreknél olcsóbban tudnak bérmunkát alkalmazni. A modell következményei: 1. az optimális üzemnagyság és a háztartás jövedelme magasabb, mint a tökéletes munkaerőpiac feltevése mellett; 2. a növekvő bérkülönbség a mezőgazdaság és a többi ágazatok között növekvő bérmunka-felhasználáshoz vezet.

A második eset a tiszta bérmunkásüzem, amikor a háztartás minden tagja a mezőgazdaságon kívül dolgozik, és az üzemben kizárólag bérmunkásokat foglalkoztatnak. Ebben az esetben az optimális üzemnagyság azonos az előző esettel, a háztartás jövedelme viszont magasabb, mivel a háztartás tagjai a mezőgazdaságon kívül magasabb jövedelemhez jutnak. A modell implikációja, hogy az üzemnagyságtól függetlenül érdemes bérmunkát alkalmazni. Összegezve, a tökéletlen munkaerőpiac feltevése mellett, az ágazatok közötti bérkülönbségeknek a családi munkának a bérmunkával való folyamatos helyettesítéséhez kell vezetnie.

Hogyan támasztják alá az adatok a modell feltevéseit, illetve előrejelzéseit? A munkaerő-piaci statisztikák azt mutatják, hogy az Egyesült Államokban a mezőgazdasági bérek és a nem mezőgazdasági magánvállalkozások nem vezető dolgozói béreinek aránya 1950-ben 55 százalék, míg 1988-ban 53 százalék volt (Gardner [1992]). Németországban a mezőgazdasági bérek az ipari bérek 47 százalékát tették ki 1975-ben, míg ez az arány 46 százalék volt 1992-ben (Schmitt és szerzőtársai [1996]). Más szavakkal, az Egyesült Államokban és Németországban az ipari és a mezőgazdasági bérek hosszú távon is jelentős eltérést mutatnak az előbbiek javára.

A 4. táblázat az mutatja, hogy az EU-12 átlagában a bérmunka aránya változatlan maradt (22 százalék) maradt az összes mezőgazdasági munkaráfordításon belül, miközben a mezőgazdasági munkaerő jelentősen csökkent (43 százalék). Az egyes tagállamok között természetesen jelentős eltérések tapasztalhatóak. A bérmunka aránya 1991–1993-ban viszonylag alacsony (10 százalék körüli) volt Írországban, Görögországban, Németországban és Belgiumban, míg 30 százalék fölötti arányt tapasztalhatunk Olaszországban és az Egyesült Királyságban. A vizsgált periódusban emelkedett a bérmunka aránya Hollandiában, Dániában, Franciaországban, Belgiumban, Német­országban, Portugáliában és az Egyesült Államokban. Ezzel szemben a bérmunka részesedésének csökkenését tapasztalhatjuk Olaszországban, Írországban, Görögországban és az Egyesült Királyságban.

Összefoglalva, a statisztikai tények ellentmondanak a modell előrejelzéseinek: a bérmunka arányának nincs egyértelmű trendje a fejlett országokban, miközben a bérkülönbség jelentős és állandó maradt a mezőgazdaság és a több szektor között. Továbbá, korábban már igazoltuk, hogy a családi gazdaságok súlya meghatározó a fejlett országok mezőgazdaságában. Schmitt és szerzőtársai [1996] két okot jelölnek meg ennek magyarázatára. Egyrészt, a bérmunka ellenőrzésének a magas tranzakciós költségeit. Másrészt a családi munkaerő csak korlátozottan helyettesíthető bérmunkával a képzettségbeli különbségek miatt.

Az elmélet egyik leggyakrabban kritizált gyengéje, hogy a tranzakciós költségeket nem lehet mérni, ezért nem igazolható empirikusan, hogy a családi gazdaság vezetésének alacsonyabb tranzakciós költsége ellensúlyozhatja a bérmunkásokat alkalmazó nagyüzem nagyobb méretéből fakadó költségcsökkenést (például Peter–Weikard [1993b], Balmann [1994]). Ez a vélemény hallgatólagosan azt feltételezi, hogy szoros kapcsolat van az üzemszervezet és az üzemméret, illetve a hatékonyság között, amelyet nem bizonyít. Másrészt nem világosak az összehasonlítás kritériumai: milyen családi gazdaságot vet össze milyen bérmunkásokat alkalmazó üzemmel. A kevés számú ázsiai esettanulmány eredményei azonban azt sugallják, hogy a bérmunka ellenőrzésének tranzakciós költségei jelentősek lehetnek (Dong–Dow [1993], Balmann Balmann [1994], Evenson és szerzőtársai [2000]). Schmitt [1997b] úgy érvel, ha bérmunkásokat alkalmazó üzemek hatékonyabbak, mint a családi gazdaság, akkor ennek meg kell mutatkoznia az agrárszerkezet átalakulásában. A szerző Németország mezőgazdasági struktúráját 1979 és 1994 között elemezve, úgy találja, hogy koncentráció folyamata folytatódott, ha az üzemek nagyságát az egy gazdaságra jutó földterületben mérjük. Ha viszont a farmok nagyságát az egy üzemre jutó munkaerő számával mérjük, akkor a farmok koncentrációja az egy bérmunkásnál kevesebbet foglalkoztató, illetve a két munkaerőnél (családi és bérmunkaerő összesen) kevesebbet foglalkoztató üzemek irányába mutat. A vizsgált időszakban a három bérmunkásnál többet alkalmazó farmok aránya az összes teljes idős farmon belül 0,5 százalékról 0,2 százalékra esett vissza, átlagos területük 105 hektárról 91 hektárra, a 100 hektárra jutó számosállatok száma pedig 80-ról 43-ra csökkent, miközben az egy üzemre jutó bérmunkaerő száma 4,15-ről 4,34-re emelkedett. Ezek a tények Schmitt [1997b] szerint arra utalnak, hogy a családi farmok kapacitásának bérmunkával való növelésének a lehetőségei korlátozottak, ami egyben a tranzakciós költségek fontosságának implicit bizonyítékai.

Forrás: Schmitt és szerzőtársai [1996] 2. táblázat 214. o.

Schmitt és szerzőtársai [1996] a német viszonyokat elemezve rámutatnak arra, hogy a farm tulajdonosának és utódjának a képzettsége magasabb volt 1991-ben, mint a farmon foglalkoztatott bérmunkásoké. Huffman [1996] vizsgálatai azt mutatták, hogy 1990-ben az Egyesült Államokban a bérmunkások mindössze 50 százalékának volt legalább olyan magas végzettsége, mint a farmok tulajdonosainak. Effland–Runyan [1998] szerint az Egyesült Államokban a mezőgazdasági bérmunkások demográfiai jellemzői nem változtak a kilencvenes években: fiatalabbak és kevésbé képzettebbek, mint az összes bérmunkások átlaga a gazdaságban. Ezek a tények arra utalnak, hogy a bérmunkások csak korlátozottan, illetve tökéletlenül tudják helyettesíteni a családi munkaerőt. Ez különösen érvényes a farmok irányítására. Fontos hangsúlyozni, hogy a bérmunkaerő jelentős hányada szezonálisan dolgozik, amely a bérmunka kiegészítő jellegére utal. Németországban a bérmunkások teljesítményének 29 százaléka szezonális jellegű volt 1991-ben, míg ez az arány az Egyesült Királyságban 37 százalék volt 1999-ben. Errington és szerzőtársai [1997] kimutatták, hogy az Egyesült Királyságban 1957 és 1990 között a bérmunkaerő és a családi munkaerő keresleti rugalmassága eltért egymástól, az előbbiek rugalmasabban reagálnak a mezőgazdaságon kívüli bérekre. Benjamin [1994] a francia farmháztartások stratégiáit keresztmetszeti adatokon vizsgálva, arra a következtetésre jutott, hogy a bérmunka inkább kiegészítő jellegű volt 1988-ban. Összegezve, a mezőgazdaságban alkalmazott bérmunka jórészt kiegészítő jellegű, illetve csak tökéletlen helyettesítője a családi munkaerőnek.