Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Lengyel Zsuzsanna

Osiris Kiadó

RANSCHBURG JENŐ

RANSCHBURG JENŐ

FÉLELEM, HARAG, AGRESSZIÓ

A HARAG ÉS AZ AGRESSZIÓ

Az agresszió egyike azoknak a viselkedésformáknak, melyeket még ma is sok kutató ösztönös megnyilvánulásoknak tekint. Konrad Lorenz (1966), a hírneves etológus például állatokon végzett megfigyelések és vizsgálatok alapján az agressziót a fajta megőrzését szolgáló ösztönként könyveli el, melyet bizonyos ingerek vagy ingerkonstellációk öröklötten és törvényszerűen kiváltanak – természetesen az agresszió formái és az ingerek, amelyek előhívják azokat, fajtánként különböznek. A gyermeklélektanban és a szociálpszichológiában ez a felfogás sok ellenzőre talált. Feshbach (1970) például rámutat arra, hogy az állatlélektani vizsgálatok – melyek természetesen sok problémára hívhatják fel a figyelmet – nem helyettesíthetik az emberi agresszió tanulmányozását. Az emberre a környezet ingerei a megismerő tevékenység speciális közvetítő rendszerein keresztül hatnak, így az ingerekkel vagy ingerkonstellációkkal való kapcsolata korántsem olyan közvetlen, mint az állatoké. Úgy van ez valahogy, mint a járásnál: azt a mozgásformát, amit az állat már a születés pillanatában alkalmazni tud, a gyermeknek hosszú ideig kell tanulnia, egyszerűen azért, mert az embernél a járás jóval magasabb rendű kérgi funkcióhoz kötött, mint az állatnál. Abból tehát, hogy bizonyos viselkedésformákat az ember és az állat azonos vagy hasonló módon produkál, nem következik, hogy ezeknek kialakulása és fejlődési körülményei is azonosak vagy hasonlóak.

S. Freud az agressziót – a szexuális ösztön mellett – az ember alapvető ösztönének tartotta. Felfogása szerint a harag a frusztrált agresszió következménye: akkor keletkezik, amikor az ösztönzés erős, a körülmények azonban megakadályozzák az agresszió nyílt kifejezését. A harag tehát ebben az értelmezésben biztonsági szelep, melyben a fölösleges energia kiáramlik, és így az organizmus megmenekül a “robbanástól”. A modern pszichológiai vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy az emberi agresszió nem ösztönös megnyilvánulás, keletkezésében a szociális tanulásnak rendkívül jelentős szerepe van. Ehhez hozzátehetjük azt is, hogy a harag érzelme nem a frusztrált agresszió következménye, hanem az agresszív viselkedés közvetlen oka, motívuma. Vizsgáljuk most meg: mikor és hogyan jelenik meg a harag érzelme a gyermek fejlődése során.

Dennis azt írja, hogy a harag törvényszerűen és veleszületetten létrejön, amint a gyermek célja elérésében akadályba ütközik. Ebben az észrevételben nagyon sok igazság van, és csak látszólag mond ellent annak, amit a tanulás szükségességéről megállapítottunk. Ugyanis, amíg a gyermek eljut odáig, hogy határozott szándék vezesse bizonyos célok elérése felé, sok mindent meg kell tanulnia. Említettük már, hogy az újszülött számára csak a cselekvés létezik. Cselekvésének azonban nincs célja, illetve úgy is írhatnánk: cselekvésének maga a cselekvés a célja, és nem a külvilág valamilyen objektuma. A cselekvés tehát ok és okozat egyszerre, és a fejlődés folyamatában hónapokra van szükség ahhoz, hogy erről a globális, öncélú cselekvésről leváljon az erőfeszítés, a szándék mint pszichológiai ok és a cselekvés eredménye mint okozat, illetve cél. Csak a szándék és a cél elkülönülésével jut el a csecsemő – az 5. hónap táján – odáig, hogy nyúlni kezd a környezetében látható tárgyak után, tehát felfedezi, hogy amit lát, azt meg is lehet fogni. A szándék azonban, amely a cselekvést létrehozza, ekkor még labilis, bizonytalan: ha a tárgy után nyúló csecsemő kezének útjába valamilyen akadályt (például egy párnát) helyezünk, legtöbbször az új objektum kezdi foglalkoztatni, eredeti céljáról teljesen megfeledkezik. A cselekvés valójában csak akkor akadályozható, ha a gyermek, amikor szembe találja magát az akadállyal, megőrzi eredeti szándékát a cél elérésére. Ez pedig csak a 7. hónap táján valósul meg, hosszas tanulás, a környezet tárgyaival és személyeivel való állandó interakció eredményeként. És valóban, ettől kezdve a cselekvés útjába gördített akadály intenzív dühreakciót vált ki a gyermekből: nem képes hozzányúlni a tárgyhoz, de mégis, továbbra is nagyon szeretné megkaparintani. A helyzet szabályos frusztráció, az érzelem azonban, amelyet kivált, nem igazi harag, mert hiányzik belőle annak legfontosabb eleme, az ártó szándék. Goodenough (1931) mutatta ki először, hogy kb. 2 éves korig a gyermeki dühreakciók java részének nincs iránya, nincs célja: rugdosásban, csapkodásban, sírásban, üvöltésben megnyilvánuló “emocionális kiürülés” csupán, melyben elsősorban a gyermek tehetetlensége felett érzett kétségbeesése tükröződik, és nem az, hogy fájdalmat okozzon a kudarc előidézőjének. Sőt, kezdetben arról sincs sejtelme, hogy kirobbanásai valamilyen módon hozzájárulhatnak a probléma megoldásához. Az értelmi fejlődés, a tapasztalatok halmozódása azonban fokozatosan hozzásegíti a felismeréshez: emocionális kirobbanásai általában a frusztráció megszűnését eredményezik. Például a 9-10 hónapos csecsemővel gyakran megesik, hogy amikor ki akar mászni ágyából, előrecsúszik, és lábai kibújnak a rácsok közén. Nem tud mozdulni sem előre, sem hátra, és frusztrált helyzetén érzett kétségbeesését kitörő emocionális viharok kíséretében adja tudtára a világnak: torkaszakadtából üvölt, és kezével-lábával hadonászik. A mama ilyenkor – mi mást tehetne? – berohan a szobába, és megszünteti gyermeke kényelmetlen helyzetét. Az ilyen és ehhez hasonló események rendszeresen ismétlődnek, és a gyermek lassanként megtanulja, hogy ez a viselkedésforma általában elősegíti a problémák megoldását. Hasonló véletlen egybeesések útján fedezi fel azt is, hogy a rúgkapálás, a csapkodás, mely dühkitöréseit kíséri, környezetének sokszor kellemetlen, fájdalmat okoz (a veréssel büntető szülő természetesen hozzásegíti gyermekét ehhez a felfedezéshez). E két felismerés együttesen eredményezi azt, hogy másfél-két éves korától a dühkitörések céltudatosabbak lesznek, és egyre felismerhetőbben irányulnak valaki vagy valami felé. Ettől kezdve már nem céltalan emocionális kiürülésről, hanem haragról beszélünk. Természetesen a harag intenzitása, megnyilvánulási formái, az okok, amelyek előidézik, sokat változnak, ezzel azonban a későbbiekben foglalkozunk majd.

A harag tehát támadó jellegű emóció, mely a gyermeket agresszív aktusra készteti. Vizsgáljuk most meg részletesebben az előzőkben már említett kérdést: milyen szituáció ébreszti fel a haragot? Dollard és munkatársai 1939-ben fogalmazták meg először azt a szabályt, melyet azóta “frusztráció-agresszió hipotézis” néven tart nyilván a tudomány. Feltételezésük szerint a frusztráció törvényszerűen agresszív tendenciához vezet, és a harag akkor jelenik meg, ha a nyílt agresszióra nincs lehetőség. Tehát az agresszió – akárcsak Freud tanításában – náluk is olyan megnyilvánulás, melynek nem a harag a közvetlen motívuma, hanem valami homályos, veleszületett ösztönzés (instigáció). Az előzőek alapján mi inkább a frusztráció-harag hipotézist tartanánk elfogadhatóan: A tanulás és az érés eredményeként a gyermek a 7. hónap táján válik valóban frusztrálhatóvá. A frusztráció ekkor irány és cél nélküli dühreakciókban nyilvánul meg. Halmozódó tapasztalatai azonban megtanítják a gyermeket arra, hogy az ilyen reakciók általában eredményesek, és így önkéntelen dühkitörései céltudatos, személyre vagy tárgyra irányuló haragreakciókká válnak, melyek a személyiséget agresszív viselkedésre késztetik.

A helyzet tehát, amelyben a harag és az agresszió jelentkezik, frusztratív helyzet. Említettük már, hogy a frusztráció a célirányos viselkedés megakadályozásának vagy késlekedésének következménye. De nem minden akadálynak van frusztráló hatása a gyermekre! Fawl például megfigyelte az óvodás korú gyermekek mindennapi tevékenységét (otthon, óvodában, játszótéren), és megállapította, hogy különféle körülmények naponta átlagosan több mint 90 akadályt állítanak cselekvéseik elé (tilalmak, a foglalatosság félbeszakítása, játékszerek elvesztése stb.), melyeknek nagy része mégsem okoz a gyermeknek különösebb problémát, vagyis nem frusztráló hatású. A kívánatos tevékenységet akadályozó helyzet frusztratív jellegét az egyén múltbeli tapasztalataitól, személyiségének jellemző jegyeitől függő szubjektív tényezők határozzák meg! Mussen példája szerint az olyan gyermek számára, akiben a függőségi motívum igen erős, a szülő eltávozása komoly frusztráció lehet, ugyanakkor – mert passzív és visszahúzódó – a játszótárs fölénye, erőszakos hatalomra törése alig zavarja a közös játék során. A másik gyermekben viszont – akinek függőségi motívuma gyengébb – anyja eltávozása okoz jelentéktelen problémát, de igen erősen frusztrálja, ha a játszótéren hatalmi rivális jelenik meg. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a gyermeket csak az olyan viselkedéstendenciák akadályoztatása frusztrálja, amelyeknek – személyiségjegyeiből adódóan – az átlagosnál nagyobb jelentőséget tulajdonít. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy erős, általában rendszeresen ismétlődő frusztrációk a frusztrációs küszöböt más területen is alacsonyabbra szállíthatják, és időszakosan bizonyos fizikai állapotok vagy társas helyzetek is alkalmasak arra, hogy a gyermek egyébként jelentéktelen dolgokból “ügyet” csináljon, haraggal, agresszív tendenciával reagáljon. Gondoljunk például a beteg gyermek hagyományos nyűgösségére vagy arra, hogy vendégeskedéseknél, sok felnőtt jelenlétében a gyerekekkel jóval több baj van, mint máskor. Ez utóbbi problémát gyakran tovább növeli, hogy miközben a felnőtt vendégek jelenlétében a gyermek frusztrációs küszöbe alacsonyabb lesz, a szülő tűrési küszöbe szintén csökken, talán azért, mert büszkélkedni szeretett volna gyermekével, és a csalódás elkeseríti, vagy azért, mert önkéntelenül is tetszelegni akar egy kicsit a szigorúan fegyelmező szülő szerepében.

Vannak tehát a frusztrációt jobban és kevésbé viselő gyermekek, ez azonban mit sem változtat azon, hogy a frusztrációs helyzet haragot ébreszt, és ezen keresztül agresszív magatartásra késztet.

(…)

AZ AGRESSZÍV REAKCIÓK FEJLŐDÉSE

Mint láttuk, az első, személy felé irányuló, céltudatos harag- és agressziómegnyilvánulások másfél-két éves kor táján jelentkeznek. A kisgyermekkori harag a későbbi évek hasonló reakcióitól elsősorban időtartamában különbözik: bármi legyen is a következmény, eredményes vagy eredménytelen, mindenképpen rövid ideig tart. E könyv szerzője tanúja volt a következő jelenetnek: egy 15 hónapos kislány valami nagyon csábító, színes és titokzatos dolgot csent el az asztalról, amit – törékeny lévén – anyja elvett tőle. Hagyományos módon sírással és céltalan dühkitöréssel reagált, majd hirtelen – mint aki ráébredt arra, hogy bajáért ki a felelős – lemászott anyja öléből és négykézláb, időnként mérges pillantásokat vetve hátrafelé, a nyitott ajtón sértetten átdübörgött a másik szobába. Ott leült a földre, morcosan méregette anyját, és a mosolygós, békülékeny szavakra elutasítóan az ajtó mögé rejtette arcát. Ekkor anyja megtalálta a megoldást: “kukucs” – mondta, és a következő pillanatban megjelent kislányának immár vigyorgó arca az ajtóban; kezdetét vette a vidám bújócska-játék. A kisgyermek tehát nem tudja megőrizni haragját: az új ingerek pillanatok alatt elterelik a figyelmet sérelméről. Az évek folyamán a meg nem oldott, elintézetlen harag mind tartósabbá válik, és az elterelő ingerek egyre eredménytelenebbek lesznek.

A gyermeki agresszió formája a nevelői ellenakció és a nevelői érzékenység viszonyában alakul. A nyílt agressziót a legtöbb szülő nem tűri el, és ennek hatására már kétéves korban megjelennek ennek szimbolikus formái: a nyafogás, a duzzogás, a durcás, rossz kedv, általában a motoros és a verbális ellenállás, melynek kiváltó okai a régebbi fizikai problémák (lefekvés, bilire ülés stb.) helyett egyre nagyobb arányban szociális konfliktusok lesznek. Az ébredező kíváncsiság, a kibontakozó értelem és a fejlődő mozgáskészség következményeként a gyermek szembe találja magát a szociális kötelességek és tilalmak, tabuk rendszerével, és a vágyak, a spontán érdeklődés által irányított viselkedés hozzáigazítása ehhez a “szabad–nem szabad” világhoz számos elkerülhetetlen frusztrációt von maga után. Amikor szeretne megtenni valamit, de nem szabad, és amikor meg kell tennie valamit, amihez semmi kedve, amikor figyelmet, elismerést keres, de elutasítják, a gyermekben harag, elkeseredés, agresszív tendencia ébred. A szülő azonban egyre elutasítóbban reagál az agresszióra: míg az első két évben főként hízelgéssel, figyelemeltereléssel, félig-meddig tréfás dádákkal próbálkozik, most már fenyegetéssel, veréssel vagy izolációval büntet. Az együttélés folyamatában, a szülőkkel, nevelőkkel való interakciók során a gyermeknek fel kell mérnie: az agressziónak milyen formáit használhatja legeredményesebben, vagyis mivel tud a legjobban ártani, a legtöbb fájdalmat okozni a szülőnek úgy, hogy a viszonzás – az ellenagresszió – a lehető legkisebb legyen.

Iskoláskorra az ilyen megtorló akcióknak gazdag tárháza fedezhető fel a gyermekek viselkedésrepertoárjában. Leggyakrabban talán az éhségsztrájk fordul elő. Egyszerűbb formájában tudatos vagy agresszív tendencia következménye: a gyermek tisztában van vele, hogy soványsága szüleinek sok gondot okoz, és nagy örömet szerez azzal, ha jó étvággyal eszik. Miután szüleire haragszik, a bosszú legkézenfekvőbb formáját választja: nem nyúl ételhez szülei jelenlétében. A kétségbeesett apu és a könyörgő anyu látványa édes balzsam haragtól izzó lelkének, és további ellenállásra készteti. Gyakran napokig tartja a frontot, természetesen úgy, hogy a küzdelemhez szükséges megfelelő kondícióról titokban gondoskodik.

Sokkal súlyosabb eset, amikor a szülővel szembeni agresszív tendencia nem jelenik meg a tudat szintjén, és így a megtorlás választott módja sem tudatos. A gyermek étvágytalanná válik, gyengül, fizikai állapota fokozatosan romlik. Pontosan úgy viselkedik, mintha valamilyen betegség lappangana benne, szülei orvostól orvoshoz viszik, de a gyermeknek semmi baja. Hónapokon keresztül idegnyugtató és étvágygerjesztő tablettákat szed… az utóbbit mindenesetre valamivel több haszonnal. A helyzet azért komoly, mert ilyenkor a gyermek nem tudatosan sztrájkol, mint az előző esetben, hanem valóban étvágytalanná válik, és a hiányos táplálkozás minden veszedelme valóban fenyegeti. A megoldás is nehéz, mert a gyermek maga sem tudja, hogy a megtorlás szándéka vezeti, sőt azt sem – vagy csak nagyon halványan –, hogy ilyen szándék egyáltalán él benne. Ha a szülők kölcsönösen nagy súlyt helyeznek gyermekük iskolai előmenetelére, gyakran találkoznak ugyanezzel a képpel iskolai teljesítményromlás formájában: a gyermek tanulmányi átlaga váratlanul és ijesztő sebességgel romlani kezd. Hangsúlyozzuk, hogy a retorzió a legtöbb esetben most sem tudatos: a viselkedésében, az előmenetelében bekövetkezett változást a gyermek maga sem érti, és nemcsak a szülőknek, de neki is sok gondot, gyakran komoly kétségbeesést okoz.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nem minden agresszió negatív jellegű. “Az agresszió vonatkozásában a szociális tanulás jelentős mértékben abban nyilvánul meg, hogy a gyermek megtanulja bizonyos formákban kifejezni agresszióját. Például megtanulhatja megvédeni elveit (vagy szüleit), de nem úgy, hogy ellenfelét fizikailag támadja meg” – írja Bandura és Walters (1963). Tehát vannak körülmények, amelyek között az agresszió bizonyos formái nemcsak elfogadhatók, de szükségesek is. A nevelés feladata nem az, hogy a gyermek valamennyi agresszív megnyilvánulását leállítsa, hanem az, hogy azokat antiszociális irányból proszociális irányba fordítsa, és a durva, nyers formák helyett az agressziónak olyan formáit hozza létre, amelyek a társadalom számára elfogadhatóak. A gyermek vagy serdülő, amikor nyíltan kiáll meggyőződéséért (például antiszociális elvekkel vagy cselekményekkel szemben), vagy amikor tanulmányi, sport- vagy munkaverseny lelkes résztvevője, lényegében a közösség érdekeit képviselő, proszociális agresszió kulturálisan akceptált formáit alkalmazza. A későbbiekben megkíséreljük majd bizonyítani, hogy az ilyen magatartás a nevelő és a gyermek speciális viszonyában alakul ki.

A szociális hatások szerepét az agresszív viselkedés stílusának és főleg mértékének alakulásában szépen bizonyítja a fiúk és lányok agresszív megnyilvánulásainak összehasonlítása. Jersild már 1935-ben megfigyelte, hogy míg 2 éves korban a sírás, visítás, ütés körülbelül egyenlő mennyiségben alkotja a fiúk és lányok agresszív repertoárját, 4 év körül a frusztráció már észrevehetően eltérő viselkedéshez vezet: a fiúk inkább az ütést, a lányok inkább a visítást “alkalmazzák” mint agresszív reakciót. Ennek kétségtelenül az a magyarázata, hogy a fiúk nyílt agresszióit a nevelők kevésbé büntetik (néha egyenesen pártolják), mint a lányokéit. Bár Harlow és más kutatók rámutatnak arra, hogy a férfiak fizikai adottságaiknál fogva több veleszületett rátermettséggel rendelkeznek az agresszióra, és az állatvilágban is törvényszerűen kimutatható a hím agresszívebb természete, kétségtelen tény, hogy az európai kultúra elvárásai a “nőies” magatartással szemben jóval kevesebb nyílt agressziót engedélyeznek a lányok, mint a fiúk számára.

Sears (1957) felmérése szerint a legtöbb szülő úgy véli: az “ideális fiú”-nak képesnek kell lennie visszaütni és általában fizikailag is megvédeni magát, ha támadják, míg az “ideális lány” tulajdonságai között ez a szempont alig fordul elő. Ehhez nyugodtan hozzátehetjük, hogy a szülő kétségbeesése mindig őszinte – és a büntetés is az őszinte kétségbeeséshez szabott –, ha arról értesül, hogy kislánya verekedős, de szigorú arca mögött alig leplezi büszkeségét, ha ugyanezt a fiáról hallja. Későbbi témánkra utalva most csupán megemlítjük, hogy ez legtöbbször az olyan mereven szigorú szülőknél szokott előfordulni, akik otthon az agressziónak legkisebb jelét sem tűrik el. Az a tény tehát, hogy a fiúk kevesebb félelmet, ellenérzést táplálnak az agresszióval szemben, mint a lányok, kétségtelenül szociális hatások következménye. Kagan és Moss (1962) születésüktől felnőttkorukig követte nyomon 36 férfi és 35 nő fejlődését. Megállapította, hogy a férfiak esetében a kisgyermekkori agressziónak határozottan prognosztikai értéke volt: felnőttkorukban is azok maradtak a legsérülékenyebbek, nyílt agresszióra leginkább hajlamosak, akik kisgyermek korukban a legtöbb dühreakciót produkálták. A nőknél ugyanez a folyamatosság nem érvényesült: 3 és 14 éves koruk között fokozatosan csökkent az agresszív megnyilvánulások száma azoknál a lányoknál is, akik korábban intenzív tendenciát mutattak az ilyen viselkedésre. “Az eredmény legésszerűbb magyarázata az, hogy az agresszív magatartás elismert komponense a tradicionális maszkulin viselkedésnek, de a feminin viselkedésnek nem. A lányok agresszióját több büntetés követte, mint a fiúkét, és a szerepmodellek, melyeket a lányok választottak, kevesebb valószínűséggel voltak nyíltan agresszívek. Így az agresszív lányok megtanulták gátlás alá helyezni agresszív megnyilvánulásaikat, míg a fiúk szabadon fejezhették ki haragjukat, és folyamatosan produkálhattak agresszív viselkedéseket.”

Külön figyelmet érdemel Kagan és Moss rendkívül érdekes megállapítása arra vonatkozóan: milyen az anyai reakció a gyermek agresszív megnyilvánulásaira. A vizsgálat szerint a szigorú nevelési elveket valló, gyermekét keményen kordában tartó lányos anya magatartása gyermeke születésétől kezdve a nevelés egész folyamatában lényegében változatlan, míg a kezdetben hasonlóan szigorú, fiús anya gyermeke 3. és 6. éve között észrevehetően engedékenyebbé válik fiával szemben. A jelenség tudományosan és “líraian” is magyarázható. A 3–6 év közötti életszakasz a nemi identifikáció ideje: a fiúgyermek, aki élete első évében természetszerűen kapcsolódott anyjához, most fokozatosan apja felé fordul, szemléletében, életvitelében azonosul a nemmel, amelyhez tartozónak született. A szigorú anya engedékenysége tehát tudományosan úgy magyarázható, hogy ő is ebben az időben kezdi el fiúként kezelni gyermekét, vagyis azokat az igényeket, elvárásokat, amelyek a társadalom maszkulin tagjait illetik, fiára nézve is érvényesnek ismeri el.

Ugyanez lírai megfogalmazásban úgy hangzik, hogy a fiú csak az anyjától való eltávolodás árán képes azonosulni saját nemével. A szigorú anya egyszerre csak érezni kezdi, hogy míg a lánya továbbra is végérvényesen az övé marad, fiát menthetetlenül elveszíti: már óvodás korában elindul azon az úton, melyet ő durvának, keménynek, kegyetlennek érez, és amelyen biológiai és szociális korlátainál fogva nem képes követni gyermekét. Úgy bánik vele, mint a szabadságolt katonával: melegséggel, engedékenységgel igyekszik ellensúlyozni a nyers és könyörtelen “férfivilág” viszontagságait.

A JUTALMAZOTT AGRESSZIÓ

Arisztotelész a tragédiák hatását elemezve megállapította, hogy titkuk abban rejlik: a néző, miközben behelyettesíti magát a drámák hősének tragikus sorsába, megtisztul saját szenvedélyeitől és szenvedéseitől. A jelenséget katarzisnak nevezte el. Arisztotelész tehát elsőnek érzett rá az embernek erre a csodálatos képességére, hogy azonosulni tud egy másik ember félelmével, gyűlöletével, haragjával, egyszóval érzelemvilágával. A modern tudomány ezt a képességet empátiának nevezi, és a korábban többször érintett identifikáció jelentős részben ezen a képességen alapul. Cooley, a századelő kiváló szociológusa “emberi természet”-nek nevezi ezt az empátiát, hangsúlyozva ezzel, hogy olyan képességről van szó, mely emberi specifikum, kizárólag az ember rendelkezik vele, és számos olyan érzelemmel is, mely ebből a képességből fakad. (Ilyen például a kegyetlenség, melyről nyilvánvalóan csak akkor beszélhetünk, ha az, aki az agressziót elköveti, ismeri az áldozat érzelmeit. A macska tehát nem kegyetlen, mert fogalma sincs róla, mit él át az egér, miközben játszadozik vele.)

A katarzis fogalmát Freud és nyomában a pszichoanalízis tehát az esztétikától kölcsönözte, de igen jelentős változtatást hajtott végre rajta: míg Arisztotelész szerint a néző egy másik ember (a tragikus hős) sorsával azonosulva tisztul meg szenvedéseitől, a pszichoanalízis értelmezésében az egyént saját tudatából kiszorított – elfojtott – vágyainak, érzelmeinek újraátélése vezeti el a katarzishoz. Az agresszió vonatkozásában ez kétségtelenül azt jelenti, hogy a késztetésnek utat kell engedni: ha az agresszív tendenciával feltöltött egyén számára lehetővé tesszük a nyílt agresszió bármilyen formáját, az a személyiséget katarzishoz juttatja: az egyén megtisztul agresszív késztetéseitől. Megemlítjük, hogy a pszichoanalízis mellett a klasszikus viselkedés-lélektan frusztráció-agresszió hipotézise is hasonló álláspontot fogalmazott meg.

Az agresszív katarzisnak ebből az értelmezéséből rendkívül veszélyes nevelési elv bontakozott ki, melyet sok kutató – igen találóan – lecsapoláselméletnek nevez. Bandura könyvében elrettentő példaként hosszan idéz D. Baruch Új módszerek a nevelésben című 1949-ben megjelent írásából. Hadd álljon itt is néhány mondata: “Amikor a genny összegyűlik és tályogot alkot, a tályogot fel kell nyitni és le kell csapolni. Ha ez nem történik meg, a fertőzés elterjed, és elpusztíthatja az embert. Ugyanez a helyzet az érzelmekkel is. A »rosszaság«-nak ki kell jönnie. A sérelmeket, félelmeket és haragot fel kell szabadítani és le kell vezetni. Ellenkező esetben ezek is elpusztíthatják az embert… Amikor a nem kívánt negatív érzelmek megfelelőképpen kiürültek, beáramlanak a meleg és jó, pozitív érzelmek.”

Az ilyen nevelési koncepció az agresszív gyermeket szennyvízzel teli hordónak tekinti, melybe friss vizet csak akkor kell engedni, ha eredeti tartalmát előbb kieresztjük belőle: kezdeményezzük, bátorítsuk tehát a nyílt agressziót, mert így a tendencia előbb-utóbb kifogy, kiürül a gyermekből. “A katarzishipotézisből kiindulva a szülők és a szakemberek gyakran úgy kezelik a hiperagresszív gyermeket, hogy agresszív szórakozási lehetőségeket teremtenek számára, bátorítják őket, hogy agresszív tévéműsorokat nézzenek meg, és ravaszul vagy nyíltan elősegítik a nyílt agresszív viselkedést a pszichoterápiai játékszobában, agresszív játékszerekről gondoskodva annak reményében, hogy az agresszív impulzusok, melyek a helytelen viselkedést feltehetően előidézik, csökkenni fognak” (Bandura–Walters 1963).

Néhány – elsősorban felnőttekkel végzett – pszichológiai kísérlet valóban azt mutatja, hogy a felingerelt kísérleti személyek közül azok, akiknek a számára agresszív lehetőséget biztosítanak, a későbbiekben kevesebb nyílt agressziót produkálnak, mint a másik csoport, melynek hasonló agresszív “lereagálásra” nem volt módja (Feshbach 1964). Berkowitz (1958) azonban rámutat arra, hogy a nyílt agresszió csökkenése nem feltétlenül jelenti az agresszív tendencia csökkenését is. Könnyen lehet, hogy az agresszív megnyilvánulások száma az első csoportban csak azért lett kevesebb, mert a kísérleti személyek lelkiismeret-furdalást, bűntudatot éreztek korábbi agresszív magatartásuk miatt. (Az előző fejezetben elemeztük az identifikációs mechanizmust, melynek eredményeként a szülők, nevelők morális standardjai beépülnek a személyiségbe, és minden olyan viselkedést, mely ezekkel a standardekkel nem egyezik, súlyos emocionális zavarral – lelkiismeret-furdalással – büntetnek. Világos, hogy a lelkiismeret-furdalás komoly akadálya annak, hogy a viselkedés, mely kiváltotta, ismételten előforduljon.)

Siegel és Kohn (1959) gyermekekkel végzett kísérlete Berkowitz feltevését igazolja. A kísérletben részt vevő gyermekek mindkét csoportja szabadon tevékenykedett a játékszobában azzal a különbséggel, hogy az egyik csoport látszólag teljesen magára hagyatva játszott (a szobában nem tartózkodott felnőtt), a második csoport tevékenységét viszont a szobában üldögélő felnőtt figyelte – aki azonban teljesen passzív magatartást tanúsított, egyetlen szóval sem avatkozott a játék menetébe. Mindkét csoport agresszív megnyilvánulásait pontosan regisztrálták, majd a szabad játékhelyzetet az előzővel teljesen megegyező feltételek mellett megismételték. A kutatók megállapították, hogy ebben a második szabad játékban azok a gyermekek, akik mindkét alkalommal magukra hagyva játszottak, sokkal kevesebb, azok pedig, akik mind a kétszer felnőtt passzív jelenlétében tevékenykedtek, sokkal több agressziót produkáltak. Mi ennek az érdekes eredménynek a magyarázata? Az első csoportnál nyilvánvalóan az a helyzet, hogy – mint Feshbach felnőtt kísérleti személyeinél – az agresszív cselekedetet követően megszólalt a “belső hang”, a nevelés folyamán belsővé vált morális standard: a nyílt agresszió tilalma. A gyermekekben ez a lelkiismereti parancs nem feltétlenül jelentkezik a tudat szintjén, de törvényszerűen megnyilvánul a viselkedésben: a második játékhelyzetben lecsökkent az agressziók száma.

A második csoportnál ennek éppen ellenkezője történt, és ez is könnyen megmagyarázható: a felnőtt passzív jelenléte, az a tény, hogy az agresszív aktusok előtte zajlottak le és nem akadályozta meg azokat, a gyermekek szemében felmentő ítélettel volt azonos: azt jelentette, hogy a közbelépést elmulasztó felnőtt egyetért az agresszív viselkedéssel, és így az ilyen megnyilvánulásokat nem tiltotta többé lelkiismereti parancs.

Ha a felnőtt passzív jelenléte ilyen felszabadító hatással van az agresszív viselkedésre, nyilvánvaló, hogy a jutalmazott agresszió legalább ennyire növeli a nem kívánt reakciók számát. Bandura egyik kísérletében 14 óvodás gyermek vett részt. Két csoportban játszottak babáikkal: az egyik csoportban a gyermekek minden verbális agresszív magatartásukért – amikor leszidták a babát – jutalmat (valami csecsebecsét) kaptak, a másik csoport pedig éppen ellenkezőleg, a dicsérő, nem agresszív viselkedésért kapott hasonló ajándékokat. Ezután a gyermekeket másik szobába vezették új játékszerek közé, és megfigyelték, hogyan játszanak. Bandura megállapítása szerint azok a gyermekek, akiknek verbális agresszióit jutalmazták, mindkét játékhelyzetben szignifikánsan több verbális agresszív megnyilvánulást produkáltak, mint a dicsérő-kedveskedő magatartásért jutalmazott kontrollcsoport tagjai. Sőt a második alkalommal a kontrollcsoport már nemcsak a jutalmazott verbális, de a fizikai agressziók tekintetében is felülmúlta a kontrollcsoportot. Ahogy Bandura írja: “…a verbális agresszió megerősítése az egyik játékhelyzetben előidézte a nem verbális agressziót a másikban”.

Feshbach (1956) iskolás korú gyermekeknél jutott hasonló eredményre. Pontosan regisztrálta egy osztály valamennyi tanulójának agresszív megnyilvánulásait, majd a következő tanítási órán a gyerekeket három csoportra osztotta. Az első csoport tagjai harcias történeteket hallgattak, és agresszív játékokkal (ágyúkkal, géppisztolyokkal) játszottak, a második csoport szintén szórakozással töltötte az időt, de békés formában, nem agresszív játékok között, míg a harmadik csoport szabályos osztályfoglalkozáson vett részt. Az óra után a gyermekek viselkedését megfigyelő pszichológusok nem tudták kimutatni az agresszió szignifikáns csökkenését annál a csoportnál, melynek tagjai a próba során módot kaptak a nyílt agresszív viselkedésre.

A kísérletek tehát egyértelműen bizonyítják, hogy az agresszív viselkedés jutalmazása, a felnőttek engedékeny vagy ösztönző magatartása a nyílt agresszióval szemben a későbbiekben nem csökkenti, hanem ellenkezőleg: jelentős mértékben növeli a gyermek hasonló megnyilvánulásait.

(…)

A BÜNTETETT AGRESSZIÓ

A pszichológiai kísérletek tehát azt bizonyítják, hogy a “kutyaharapást szőrével” nem megfelelő módszer, az agressziót nem lehet gyógyítani úgy, hogy engedékenyek vagyunk vele szemben, sőt jutalmazzuk az agresszív megnyilvánulásokat annak reményében, hogy egyszer majdcsak elfogy a belső késztetés. Ennek ugyanis éppen az ellenkezője történik: a jutalmazott agresszió növeli ennek a nem kívánt viselkedésnek a mennyiségét. Vizsgáljuk most meg, mi lesz a helyzet az agresszió büntetése esetén.

Hollenberg (1950) 23 óvodás korú gyermek szabad játékát figyelte meg és jegyezte fel a spontán agresszív reakciókat. A következő alkalommal 11 gyermek valamennyi agresszív megnyilvánulását verbálisan büntette (például így: Ejnye, Jancsi, hát nem tudod, hogy egy rendes gyerek ilyet nem csinál?), míg a másik 12 gyermek teljesen szabadon, büntetés nélkül produkálhatott agressziót. A harmadik alkalommal az a 11 gyermek, akinek agresszióit előzőleg büntették, szignifikánsan kevesebb – és kevésbé intenzív – agresszív reakciót mutatott, mint a másik csoport. Az a tény tehát, hogy a büntetés hatására a nyílt agresszió mennyisége csökkent, vitathatatlan. Vajon kezünkben van-e ezzel az agresszív gyermek rendezésének kulcsa? Azokat igazolja-e ez a pszichológiai eredmény, akik elítélik a modern pedagógiának azt a felfogását (mely egyébként Usinszkij, Rousseau, Makarenko tanítására támaszkodik), hogy a jutalmazás összehasonlíthatatlanul hatásosabb eszköz a nevelő kezében, mint a büntetés? “Az eredményeket alkalmazhatjuk az otthoni helyzetre. Ha az agressziót büntetjük, a haragreakciókhoz félelem és szorongás tapad, és a gyermek megtanulja gátlás alá helyezni az ilyen reakciókat otthon és a generalizáció révén azokban a szituációkban is, amelyek az otthonihoz hasonlítanak” (Mussen–Kagan–Conger 1970). A gyermek tehát nem fogja produkálni az agressziónak azokat a nyílt formáit, amelyekért rendszeresen büntetést kap, és ezzel a nagyon is érthető viselkedéssel (miért is csinálná, ha súlyos büntetés fenyegeti érte?) tulajdonképpen az élővilág kiterjedt körében érvényesülő tanulási törvénynek veti alá magát: a hernyó is elkerüli az útvesztőnek azt a szakaszát, amelyen minden alkalommal áramütés éri.

A gyermek tehát csupán a nyílt agressziónak büntetett formáit gátolja le, ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy haragja, bosszúvágya is csökkenni fog. Sőt a frusztráció-harag törvény értelmében minden olyan büntetés, melyet a gyermek méltánytalannak tart, de az újabb büntetéstől való félelem miatt tűrésre, megaláztatásra kényszerül, növelni fogja haragját, agresszív tendenciáit.

(…)

A kutatók szerint a nagyon ritkán büntetett gyerekek kevés agressziót mutatnak, elsősorban azért, mert kevés a frusztráció, mely haragot ébreszthetne bennük. Természetesen bizonyos mennyiségű frusztráció elkerülhetetlen a fejlődés folyamán. Ilyen alkalmakkor ezeket a gyermekeket semmi sem gátolja, hogy hangot adjanak elégedetlenségüknek: a demokratikus légkör, amelyben élnek, természetessé teszi a harag nyílt, szocializált formájú kifejezését és a megértő, a probléma tisztázására szintén törekvő szülői attitűdöt. Az ilyen gyerek tehát azért fog agressziót mutatni, mert éppen haragszik, és a világon semmi nem kényszeríti arra, hogy ezt az érzését véka alá rejtse.

(…)

Nem jutottunk még elemzésünk végére, de az olvasóval együtt bennünk is egyre sürgetőbben válaszra vár a kérdés: ha az agressziónak jutalmazása is, büntetése is újabb agresszió forrása, mit tehet a nevelő? Részletes válasz helyett – mellyel később megpróbálkozunk majd – álljon itt Goodenough néhány tanulságos mondata: “A gyermeki harag akkor szabályozható legjobban, amikor a gyermek viselkedését nyugalommal és megértéssel szemléljük, amikor igényeink nem lépik túl teljesítőképességének határait, és amikor az igényeinkhez való következetes ragaszkodás egyöntetű tapasztalatokat biztosít számára anélkül, hogy ez a következetesség mechanikussá, rutinszerűvé válna, mely a gyermek emocionális és fizikai jólétét feláldozza egy merev szabályrendszer igényeinek. A szabályok megszegését a körülmények mérlegelésével kell megítélni… és nem egyszerűen a nevelő tetszése, hangulata alapján. A szülő önuralma valószínűleg a legjobb garancia a gyermek önuralmára is.”

(…)