Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben
Takács Zoltán (2006)
Hallgatói Információs Központ
A bihari síkság.

A bihari síkság.

Ballagi Aladártól

A herpályi csonkatorony. Kimnach Lászlótól

Biharvármegye hajdanában Magyarország nagy megyéi közt a legnagyobb volt; területe meghaladta a kétszáz  mérföldet. Azért hívták Biharországnak is. Ma már nem a legnagyobb vármegye ugyan, de most is a azok sorában áll. Feliben hegység, feliben síkság. Kellő közepén, a róna és a hegyvidék közti választóvonalon emelkedik kulcsos Nagy-Várad, hét felekezet huszonnégy templomával. Hegyes vidéke jobbára oláh, magyar szigetekkel a Fekete- és a Sebes-Körös mentén, Belényes és Élesd táján. A síkságon csupán a Várad és Szalonta közti földszalagon lakik tömegesebben az oláhság; egyebütt a bihari lapály magyar lakosságú, még pedig olyan, mely a magyarnál is magyarabbnak tartja magát.

A bihari síkság már Árpád-házi királyaink alatt sűrűn lakott vidék volt. A tatárjárás elpusztította ugyan, de csakhamar ismét fölvirágzott, s már a XIII. század végén rakva mindenütt városok- és falvakkal. Az ekkor sarjadt kulturát az 1514. évi pórlázadás tarolta le, s nem telik bele százötven esztendő, hogy elkövetkezik a török világ, mely e vidékre nézve mintha csak a végitélet lett volna. Szörnyű pusztúlásról beszél itt a föld minden göröngye. Aránylag sehol az országban nincsen annyi pusztává lett falu, mint a bihari lapályon, valamint a lakosság „futását” s küzdelmeit jelző annyi Testhalom (Zsáka, Henczida, Sáránd és Szalonta határában), Csata-lapos, Csataérhát (Nagy-Rábé), Falusziget (Megyer, Torda), Lakósziget (Henczida), Pusztafalu (Asszonyvására, Szerep), Faluhely (Zsáka), stb.

A történelem, ha a nép öntudatába átmegy: a mellett, hogy többé-kevésbé megőrzi a múlt eseményeit, a közgondolkodásra és érzületre is állandóan irányadó hatást gyakorol, s lépten-nyomon valóságos nemzetalakító tényezőként jelentkezik. Mikor tehát valamely vidék vázlatos történetéről szólunk, elrongyollott, avult okíratok halotti leplébe temetkezett múltja helyett: bizonyára tanúlságosabb pusztán csak élő történelmére vetni ügyet, arra a történelemre, mely a nép lelkében élve, hatását mai napiglan érezteti.

Az Árpádok korából Szent László királyunk neve ma is széltére forog a bihari nép ajkán. A nagyváradi szentegyházban elhelyezett ravatala, mint már említve volt, búcsújárások czélpontja hosszú időn át. A szomszéd Püspökiben volt a kegyes zarándokok stácziója. S e zarándoklás ismerete adott alkalmat a tudákosoknak arra a szójátékra, hogy a Püspökin túl eső Síter község nevét a S(anctum) Itertől származtassák.

Másik ily Árpád-házi emlék a veres barátoké, kiknek klastroma helyét maig mutogatják Szalacson, az érsek-apáti pusztán, Püspökiben, Nagy-Kerekiben a Szent-Péter-ere partján, a dózsai Akavárban, Darvason a Papok hegye mellett, s Fekete-Bátorban a falu végén. Köznépünk veres barátoknak alkalmasint a templáriusokat nevezte vörös köpenyükről, ép úgy, mint a hogy fehér barátoknak hívta a pálosokat talpig fehér rendi ruhájokról, s cseri barátoknak a franciscanusokat fekete (cserni) öltönyükről.

Az Anjouk koráig nyúlik vissza Toldi Miklós emlékezete, kinek mythikus alakját a testi erő és ügyesség, a vitézi bátorság és szívbeli derékség tulajdonaival ruházta föl a monda. Országszerte ismeri a népmonda és a közmondás Toldi Miklós, a népmese Királyfia Kis Miklós néven. Itt a „királyfia” annyi, mint katona, miben az olasz középkor azon fölfogása nyilvánúl, hogy a katona és a katonaság (soldato, soldatesca) a király személyes gárdája, a mint még napjainkban is ily értelemben szólal meg a nóta:

Ferencz József édes apám, Felesége édes anyám.

Toldi Miklós mondájának történelmi alapja van, ő maga történelmi személy. A mondát 1574-ben Ilosvai Selymes Péter foglalta versekbe. Legújabban Szilády Áron mutatta ki, hogy Toldi Miklós a biharmegyei Nagyfaluból származott, s Nagy Lajos királyunk alatt vitézkedett, előbb mint pozsonyi alispán és várnagy, később mint bihari főispán.

A török hódoltság a bihari síkon érte végét. Ezen túl éjszakkeletre terűl el az egyetlen magyarajkú vidék, melyen a török hatalom meg nem gyökerezett, minek okát abban látjuk, hogy a török hódítás Nándor-Fejérvárból kiindúlva, egy felől délen Eszéknek, Velencze felé; más felől éjszakon Budán át Bécsnek tartott. Az éjszakkeleti részek tehát kiestek a hódítás irányvonalából.

A török uralom alatt végvárak: Pocsaj és Szent-Jobb, hol egy forrásnak most is Török-kút a neve. A Berettyó vonalán túl nincsen török. Ez a végvidéki helyzet nagyobb szerencsétlenség, mint maga a behódolás. Mert a török épen a végeken volt a legpusztítóbb. Saját birtokain adóforrásnak és munkaerőnek nézi a föld népét, tehát annyira, a mennyire kiméli; de a végeken irtja, pusztítja, hogy megrohanástól biztosítsa véghelyeit.

1566-ban Gyula várát kézrekerítvén a török, attól fogva koronként be-beüt Biharba s hódoltatja a falvakat. 1598-ban nagyobb vállalatra, Várad ostromára készűl fel, Gyuláról indúl ki s a közbeeső vidék egész Váradig semmivé lesz. Szalontán kisebb futásnak nevezi a hagyomány e pusztulást.

A török világgal egybeesik a nemzeti fejedelmek kora, azon időszak, melynek emléke legerősebben él a mai napiglan a bihari síkon. Nemzeti fejedelmeink közűl Bocskai neve e tájon olyan hírű, mint Bethlen Gáboré Alsó-Fehérben, a Rákóczyaké a Hegyalján s Beregben, Lorántffy Zsuzsannáé Zemplénben. Itt van városa, Kis-Marja, melytől előnevét vette. „Szabad Kis-Marja városa” Bocskaitól nagy kiváltságokat és szabadalmakat nyert. Meg is becsülte a „dicső fejedelem” emlékét annyira, hogy arczképét minden polgár számára közköltségen készíttette el, s e végett állandóan szerződtetett egy festőt, Kis Mihály uramat. S nemcsak a polgároknál és a városházán, hanem az egyébként képeket nem igen tűrő református templomban is maig nagy kegyelettel őrzik a fejedelem arczképét.

Bocskai hálás volt a hajdúk iránt. Dicsőséges hadjáratát bevégezve, 1606-ban Komádi, Mező-Sas, Berettyó-Újfalu, Kaba, Derecske, Tépe, Konyár, Bagos, Sáránd, Mikepércs, Bagamér, Félegyháza és Kölesér, illetőleg Szalonta községekbe telepíti le az általa kiváltságokkal és szabadalmakkal megajándékozott hajdúkat. 1626-ig hajdú szabadalmakhoz jutott még Ürögd, Harsány, Körösszeg, Tamási, Berettyó-Szent-Márton, Vekerd és Régeny.

E hajdú községek katonai eredete most is leolvasható pecsétjeikről, melyek beszélnek azoknak, kik a czímerek nyelvét értik. Szalontának Bocskai jelképes czímerűl adott „egy ágaskodó dühös oroszlánt (családi czímerét), a mint egy kiterjesztett szárnyú, roskadozó sasnak jobb szárnya repülő tollait tépi s szaggatja”. Hajdú-Bagos, Komádi, Berettyó-Újfalu és Szent-Márton czímerében szintén ott van a Bocskai oroszlánja, Bagó-Sárándéban vitézkedésök jeléűl a kardos magyar vitéz, Félegyháza, Kaba és Mikepércsében a szablyát villogtató pánczélos kar, Sarkadéban hűsége és önfeláldozása jeléűl – mert hisz ez volt leginkább a török torkában – a pelikán, mely három fiát saját keble vérével táplálja.

A húsz hajdú község története sokban rokon a kozákokéval. Katonai szervezetök egészen egyenlő, azon világtörténelmi jelentőségű oknál fogva, hogy Báthori István még mint erdélyi fejedelem megismerkedvén a hajdúk szervezetével: a mint lengyel királylyá lett, a kis-orosz kozákokat mindenben a magyar hajdúk mintájára szervezte, miként ezt Grondski „Historia belli Cosacco-Polonici” czímű művében leírja. A mint a kozákok Ukrajnában (vagyis szószerint „határszéli tartományban”) a Deneper mocsarai között két keresztény hatalom, ú. m. a lengyel és az orosz versengésének tárgyai, s egyúttal a török ellenébe vetett határőrök: úgy állott a Berettyó és Körös sárrétein lakó hajdúság szintén két keresztény hatalom t. i. a császári ház és az erdélyi fejedelmek birodalmainak határán, mint egyszersmind török elleni határőrség. A kozák végre is maradandóan az orosz szövetségbe lép, mert azzal egy nemzet s egy valláson van; a hajdú szintén, a míg az erdélyi fejedelemség fennáll, azzal tart, mert magyar és református.

Öreg Rákóczy György édes fiainak nézte a hajdúkat. Az ő korában vitézkedett Győri Jakab, a szalontai hajdú-mythos főalakja. 1636-ban Madarásznál Szalonta mellett a török megrohanja a fejedelmi hadakat. És lőn Szalárdiként: „rettenetes kopjatörés és nagy kemény viadal”, melytől úgy megrettent Várad alkapitánya, Ibrányi Mihály, hogy lóhalálában vágtatott Váraddá a fejedelmi had tönkre veretésének hírével. A szalontai ember, ha azt akarja mondani: te gyáva! te gyámoltalan! most is így fejezi ki magát: te Ibrányi! Mert Ibrányival csak a rémület láttatta elveszettnek a csatát, mely voltakép estendig eldöntetlen maradt. Akkor mindkét fél visszahúzódván, farkasszemet nézett egymással az Arany János által megénekelt Testhalomnál. Beesteledvén, Győri Jakab hajdúhadnagy hadi cselhez fordúl. Háromszáz hajdújával megkerüli az ellenfél táborát s hirtelen dobot üttet. Abban a pillanatban, adott utasítás szerint, minden hajdú a közrefogott török seregre lövi ki fegyverét, s reá veti magát szörnyű rohanással, torkaszakadtából ordítva szokásos hadi kiáltásukat: „Jézus! Jézus!” s „hozzá-hozzá, vitézek!” A zsivajt növelte, hogy a közeli rétségről a lárma hallatára „nagy sűrűséges darvak” nagy sipítással rebbentek föl. A hatás teljes volt. „A megréműlt török nemzet azt tudá, hogy a fejedelem hadai érkeztek s azok volnának.” Menten „hátat adott” a hajdúságnak, s táborát prédáúl hagyva, eszeveszetten rohant a Gyilkosrétnek, hol jó részök vagy az ingoványba veszett, vagy a sarkukban lévő hajdúk fegyverétől esett el.

Az a vidék, mely ezúttal megszabadúlt a töröktől, huszonkét év mulva ugyanazon hatalom áldozatáúl esett. A II. Rákóczy György és a porta közt kitört élet-halál harczban „az egész föld ezen alól (Váradtól) – irja Szalárdi – a Berettyótól fogva a Körösök mellett mindenütt porrá tétetett”. Azon a tájon maig nagy futás néven emlegetik e szörnyű pusztúlást.

A félhold uralma ezentúl már nem sokáig tartott. 1686-ban Szent-Jobb vára ismét keresztény kézen van, s három év mulva már ott tartja Biharvármegye a „nagy futás” óta első, szervezkedő gyűlését. 1692-ben Várad is visszakerűl s a következő évben végkép kivonúl a megye területéről a török; hanem előbb Diószegtől és Derecskétől le a déli határig irtó háborút visz a lakosság ellen, s föléget mindent, mi útjába esik.

A múlt század elején újabb pusztúlás éri a megyét. A II. Rákóczy Ferencz ellen küldött szerb katonaság kegyetlenkedik a fejedelemhez szító lakosságon. Különösen sokat szenvedett ez időben Komádi városa, melynek népe három ízben hagyta oda tűzhelyét, s egy része végkép kivándorolt. Egyszer azonban ideje-korán értesűlvén a komádiak a „vad-ráczok (crudelissima Rascianorum gens)” jöveteléről: a Kutas gázlóját kaszákkal meghányták, s maguk a réti bozótban elrejtőzve, épen akkor rohantak a hátúl is bekerített ráczokra, midőn azok a keskeny gázlón jártak. A megszorított csapatból hírmondó sem maradt. A mészárlás helyét most is „Rácz-vágás”-nak hívják.

A nem sokára beállott békesség alatt ülte meg utoljára a bihari rónát a föld népe. Végleges elhelyezkedésének kulcsát a török, tatár, rácz, kurucz és labancz dúlás által megriasztott lakosság lélektanában találjuk meg. A mint a várakat: Zsákát, Bajomot, Pocsajt, Székelyhidat, Diószeget, Szent-Jobbot, Szalontát, Sarkadot, stb. kivétel nélkűl víz közé építették: úgy a köznép is, egy-egy futás után, falu helyűl rendesen a legegészségtelenebb, öldöklő maláriát lehelő, legeldugottabb víz-zugokat és szigeteket választotta, mert ott érezhette magát legbiztosabban. Bedő, Vekerd, szigetbe volt építve, Csökmő és Komádi félszigetbe, Jákó-Hodos és Nyűved balkányok (a. m. vízállások), tavak és a Berettyó mocsarai közé. Gáborján rengeteg lápoktól védett szigetben feküdt; Nagy-Rábé a Berettyó által formált azon szigetben volt, melyet ma is Pusztateleknek hívnak; Szerep a Keményszigetben vonta meg magát, aztán a Szent-Mihály-ere által körűlfogott, jelenleg Pusztafalunak hivott érhátat ülte meg, honnét 1751-ben azért telepítették ki a félmérföldnyire eső Körtvélyes-ér mellé, hogy a mocsárból kijárója legyen.

A szatmári béke az ország más, szerencsésebb vidékein csakugyan békességet hozott: Biharmegye magyar lakosságának állandó nyugtalanságot. A hajdúságot, I. Lipót, fegyveres szolgálata alól még 1700-ban fölmenti s dézsma alá veti, eleve is kilátásba helyezvén, hogy mihelyt megtollasodnak, taksát is fizessenek. Mert Erdély visszacsatolása után csupán az egyes családok részére kiadott adomány- és nemesleveleket fogadták el érvényesekűl, ellenben a hajdúk és székelyek tömeges nemességét nem ismerték el. Így történt, hogy 13 hajdú községre 1700-ban kezet tett a kamara, s két év mulva a helyettük fizetett hadi költség fejében zálogba adta Eszterházy herczegnek, ki 1745-ben a derecskei uradalmat s az ahhoz csatolt, jobbára hajdú-községeket, királyi adományban örök-birtokúl kapta meg. A bevezető és beiktató rendelet közhirré tétele megyeszerte erős izgalmat és rémületet idézett elő. A herczeget birtokbavezető homo regiusnak több helyt fegyveresen álltak ellent a hajdúk úgy, hogy a szomszéd községekben kellett a beiktatást végrehajtani. Eszterházy később a hajdú községekkel szerződéses viszonyba lépett, s így ezek az urbéri elbánásban részesűlt jobbágyokénál hasonlíthatlanúl jobb helyzetbe jutottak.

Különben is, a magyar jobbágy természeténél fogva nem lehetett soha oly porig sújtott, mint a könnyen vezethető, jámborabb szláv és román-faj. A magyar jobbágy, a mi kis igaza lehetett, azt ugyan nem engedte. Jó szóval többre mentek vele, mint ütleggel. Kivált Biharban. Nem véletlen hogy Fazekas Mihály irányregényében a legremekebb magyar jobbágy-typus, t. i. Ludas Matyi épen tiszántúli magyar legény, ki a rajta méltatlanságot elkövetett földesurat megfenyegeti s szavát majdan be is váltja:

Rójja fel a kapu félfájára, hogy el ne felejtse: Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!

Bihari kanász. Feszty Árpádtól

Valóban, a jobbágyság önérzete, tán a megyeszerte elszórt szabad hajdú telepek révén, sehol nem oly erős az országban, mint a bihari síkon. A fejedelmi korszakban Zsáka községének húsz lakosa Furtára költözködik azért, mert a tizenkét napra emelt „úr dolgát”, mely ez időben csekélynek mondható, nem „supportálhatta”. A derecskei uradalom felállítása után Berettyó-Újfalu, egykor hajdú-telep, két, szorgosan elkülönözött részre van osztva, az egyik a Hajdú-szer, a másik a Paraszt-szer. A hajdú marad önérzetében továbbra is, bárha dézsmát fizet.

Nevezetes és igen tanúlságos jelenség, hogy ez igaztalanságot nem tűrő, „vastag nyakú kálvinista” jobbágy-nép, a múlt század óta azon arányban válik haszonhajtó, hűséges, rendszerető jobbágygyá, a mint jobban-jobban bánnak vele. A patriarkhalis földesuraságnak épen Biharban igen sűrű nyoma van. Lányi József főispán kisszántói jobbágyaival úgy szerződik, hogy a rosz magaviseletű és javíthatatlan egyének kibecsűltetnek a faluból. Gróf Sternberg Ádám 1805-ben kelt végrendeletében meghagyja, hogy halála után minden gazdasági ingóságai pénzzé tétetvén, az így begyűlt pénzből oly örökös tőke alakíttassék, melyből elemi, vagy egyéb, el nem fordítható csapás által meglátogatott diószegi, kakadi, pocsaji, hosszúpályi, vedres- és felső-ábrányi jobbágyai s azok utódai koronként kisebb-nagyobb segélyben részesíttessenek. Ezen Bátorság Cassája név alatt ma is áldásosan kamatozó tőke, jelenleg már több mint 60.000 forint, s évenként vagy száz jobbágy-utód nyer belőle segélyt.

A jobbágyság felszabadúlását 1848-ban Hosszú-Pályiban s másutt is példás rendben ülték meg, s a berettyó-újfalusi kerület sietett megválasztani országgyűlési képviselőűl Szivák János gazd’uramat, a berek-böszörményi egyszerű földmívest, ki kék mándliban jelent meg az országgyűlésen, honnan hazakerűlvén, ismét csak az eke mellé állt. A jobbágyok és volt jobbágyok helyzete fokról-fokra javúlt; a bocskoros nemeseké ugyanoly arányban hanyatlott. Nagy-Bajom szegény nemesi közt 1848 előtt mindennapos a dínom-dánom, minden harmadik ház még azután is szabad bormérés, s a megyeháza rendesen rakva bajomi vendéggel. Berettyó-szentmártoni ember idegen helyen csak úgy kapott szállást, ha eltagadta lakhelyét. A tőszomszéd Újfalu szűlte Zöld Marczit, a hírhedt betyárt. S mai nap is, a kis-nemes ivadék átlag roszabb gazda, mint a volt jobbágy.

Biharmegye összes lakossága 450.000, s ebből 220.000 a magyar, kik közűl 180.000 vallására nézve református. Ősi lakosság ez, melyet az Árpádok korában megszaporítottak a Körös mellékén tanyázó kunok. Ezeket Nagy Lajos korában domonkos-rendiek térítették a keresztény hitre.

A XVI. században egész Biharmegye magyarsága protestánssá lett. 1557-ben megszünt a váradi püspökség, javait lefoglalták; a megye a protestáns erdélyi fejedelemséghez csatoltatott. Innen van, hogy a bihari síkon egyedűl a magyar reformátusok tűnnek föl őslakosokúl: minden régi név, minden egyes községben kizárólag református családok tulajdona. Néhol, mint példáúl Gáborjánban, csak az életmódjuknál fogva nomád, s kevésbé helyhez kötött pásztorok a nem reformátusok.

Kétségtelen, hogy a magyarság Biharban tért vesztett; hajdan aránylag több volt, mint napjainkban. Mert a török pusztítás legerősebben épen a magyarságot sujtotta. Maga a hajdú szolgálat 1711-ig, mondhatni állandóan zimankós időkben, mód nélkül és a megye többi lakosaihoz mérten aránytalanúl apasztotta a magyar népesség számát. Ez a magyarázata annak, hogy pl. Vekerd, Körösszeg és Ürögd, egykor szabad hajdú fészkek, ma nagyobb részt oláhok. Körösszeg-Apátiban II. Károly idején a pestis kiöli az egész falut; s az uradalom ó-hitű oláhokat telepít a puszta telkekre. Így szaporodik föl lassanként az oláhság a sík vidéken is, hol ma legtöbben Nagy-Létán, Pocsajon és Zsákán laknak.

Német telepek a bihari síkon már Árpádházi királyaink alatt voltak. Az aradi határon fekvő Tamásda, egykor Tamáshida (Pons Thomae) név alatt német gyarmat volt, mely az 1241-ki tatárjáráskor pusztúlt el. Ugyanakkor már szabadalmakkal fölruházva szerepel Szalacs városa német lakóival. Szalacs ma tiszta magyar, de egykori telepítvényeseinek nyomát leljük még két helynévben (Burga és Bécs). Dietrichstein gróf a múlt században hozott német lakosokat Székelyhídra a Felső-városba, mely ma is egészen katholikus, ellentétben a tiszta református Alsó-várossal. Jelenleg azok is tiszta magyarok, bár igen kiterjedt földmíves családok viselik a Hornung, Dietrich, Schmausz, stb. neveket. Sváb-Olasziban csak a falu praedicatuma maradt meg németnek; Madarászon és Oláh-Homorogon se híre, se hamva a Klobusitzkyak által 1817-ben oda telepített tiroliaknak. Ez idő szerint csak Új-Palotán lakik mintegy négyszáz német, s egy kevés a szomszéd Szent-Andráson és Körös-Tarjánban. A bihari németség együttvéve is alig haladja meg a háromezret.

Tótok a síkságon még tán ennyien sincsenek. A tótok itt a síkon nem tudják megtartani nemzetiségöket. Berettyó-Szent-Mártonba Nyiczky Péter földesúr telepített a felvidékről tizenöt katholikus családot, melyek ma is az úgy nevezett Tót-utczán laknak, de teljesen elmagyarosodtak. A most is tótajkú lakosok: Bikácson, Fegyverneken és Sarkadon, dohánykertészekűl Békés-Csabáról telepítve gr. Almássy által, – mondhatni nem értek még rá magyarokká lenni. Zsidók csak száz esztendeje telepedtek meg a síkon, s azóta gyorsan szaporodtak. Némely érmelléki község kivételével, általában összeforrottak a régi lakosokkal. Czigányok Váradon vannak legtöbben, de egyebütt is jócskán. Rendesen a falu vallásán vannak, vályogvetés és muzsika a kenyerök. A maczedóniai görögök itt is, mint az Alföldön általában, kihaltak. Diószegen templomuk is volt, de ma már egyetlen régi görög ivadék él a városban.

E különböző népelemek és vallásfelekezetek példás békességben élnek egymással. Az oláhok közelednek a magyarokhoz, kiknek nyelvét több helyt jól beszélik. Berettyó-Újfaluban az „Oláhvároson” laknak ugyan ó-hitűek: de nem tudnak oláhúl. Mező-Peterden magyar az ó-hitűek anyakönyve; a pocsajiak Papp-Szilágyi váradi püspöktől küldöttségileg kértek magyar tanítót. A kölcsönös türelemről ékesen szólhat Furta, hol a debreczeni kisprépost, és Tépe, hol a nagyprépost segítette megépíteni a református templomot. Darvason még 1848 előtt egy földmívelő izraelitát községi esküdtté választottak.

A bihari magyarság általában véve nyíltszívű, vendégszerető, emberségtudó, ismeri a maga becsét; a mellett szorgalmas, élelmessége ritkán csap át kapzsiságba. Szereti az áldomásozást, mulatságaiban azonban nem túlságosan költekező.

Nagy dáridóval jár a keresztelő, a mikor is csigaleves, sűlt tyúk, csőröge vagy karingó kerűl az asztalra. A bába, mivel ő hívja meg a komákat, a keresztelőn talpa fáradságáért pénzt szed; ha az új szülött fiú, elkapja a belépő vendégek kalapját s csak váltságért adja vissza.

Kézfogó és lakodalom alkalmával a menyasszony és vőlegény a mestergerenda alatt űl s kettőjüknek egy tányér van föltéve. Versbe szedett násznagyi és vőfény-dikcziók járják, mikor a vőlegényt s menyasszonyt búcsúztatják minden ija-fija, susujától; továbbá kásapénz szedéskor, a menyasszony felkontyolása s az ágy kikérése alkalmával. Éjfélkor pénzt szednek a menyasszonytánczért. A hívatlanúl is megjelenő maskarák, vagyis asszonynak öltözött suhanczok szereplését, mivel gyakran erősen illemsértő volt, egy-két év óta több helyt eltiltották. De most is fűszerezi a lakomát a kun kapitány, ki rendesen jószavú, tréfás ember, s föladata a násznép mulattatása tréfákkal, szójátékokkal s képtelennél-képtelenebb rigmusokkal, a minő pl.:

Mikor Szent Lászlónak hírit sem hallottam, Hogy hozzá mehessek, arrúl gondolkodtam; Jóllehet még akkor világon se vótam, Mégis egy tarisznyát a nyakamba vontam.

A temetés felekezet és vidékek szerint igen különböző. A halottat karon vagy vállon viszik ki a temetőbe. Lábtúl való fára teszik a koporsót, melynek végét négyen fogják: egyformán öltözött fiatal lányok, legények vagy meglett emberek, a halott korához képest, még pedig úgy, hogy a koporsóban nyugvó, lábbal legyen előre fordítva. A fejfát, vagy fűtűl való fát néhol tömpére, legtöbb helyt hegyesre faragják, hogy az idő ne egyhamar fogjon rajta. Sárréti temetőkben megismerszik, ki halt meg természetes, kicsoda erőszakos halállal. Mert amazok fejfáit szalmapernyével feketére, emezekét vörösre festik.

Tanya a Sárréten. Tölgyessy Artúrtól

A bihari síkon zengzetesen s erős nyomatékkal beszélnek magyarúl: „húzzák a szót”. Hangtanilag jellemző, hogy nagyon gyakran változtatják az é-t í-vé (kenyír), az ó-t ú-vá (lú-ól, azaz lóistálló), az ő-t ű-vé (kű). A közép é járja Dérécskén, de már a közeli Péterszegen, s onnét fogva az egész Sárréten a nyilt e.

A nép humora tréfás hasonlatokban, éles ellentétek szembeállításában nyilatkozik, példáúl: egyenes, mint az ess (S); felőtözött nagy czifrán, mezítláb, mint a czigány; kilencz gémnek egy keszeg! Még jobb kelete van a kétértelmű mondásoknak, a minők: addig élek, míg akarom (t. i. a karom); ránczos a csizmád, tán szamár-bűrbűl van (szamár, bőrből); vótál-e már Püspök-Ladányba (püspök, Ladányba)? stb.

A bihari síkság minőségére nézve általában fekete televény, szíkes foltokkal. Az Érmelléken aránylag legtöbb a hasznavehetetlen szántóföld, mert a porszík annyira föladja magát, hogy néhol az érvölgyi szántóföldeket egészen elborítja; a termő réteg alá rejtőző s e miatt többnyire nem is látható vadszík pedig, nem bocsátván át a vizet, megfullaszt minden növényzetet. Az ily fajta földek kivételével, másutt a gyeptörés nehéz munkája rendesen dúsan téríti meg a ráfordított fáradságot. A mocsarak lecsapolása után újonnan feltört ingovány és rétség ingyentermő földje néha és néhol, kivált a Sárréten, 20–30 magot ád.

A Hajdú- és Szabolcsmegyére dűlő bihari róna, Derecskétől Mihályfalváig, jó minőségű homok, mely egyebütt csak elvétve fordúl elő s nagy becsben áll. Bogyoszlón, az Érmelléken 14 krajczár egy véka homok. Komádiban a Sebes-Körös hozovány-homokja kereskedelmi czikk, melyet hajókra rakva szállítanak a szintén mereven fekete agyagföldű Békésmegyébe.

Keletről nyugatra, egymástól 20–30 kilométernyi távolságban haladó három nagyobb folyó szeli át a bihari síkot. Éjszakon a Berettyó, mellékfolyójával az Ér vizével. Középütt a Várad alatt elfolyó Sebes-Körös. Délen, az arad- és békésmegyei határszélen a Fekete-Körös. Mindezek a Hármas-Körös, illetőleg a Tisza felé igyekeznek, s a megye nyugati határán a köztük levő zugokat mocsarassá téve, alkotják a Sárrétet.

E folyók mentén fogjuk bejárni a bihari síkot, kezdve a legéjszakibb Ér vizével, mely névadója az Érmelléknek.

Az Ér igen sajátságos víz: se nem folyó, se nem csatorna, se nem mocsár, de mindenikből van benne valami. Nem csak a partja, de medre is telve vízi növénynyel. Szélein sűrűn pállik a békanyál, benne buján tenyészik tömött fürtjével a fű-lencse (a. m. békalencse), a vízi moha vagy hínár, melynek ostorindás nyúlványai fínomak, mint a szálahúzott selyem, a bikatök, a békatőr, a vízi bürök és a fölszínen úszkáló kolokán. Az Ér tükre tisztásain egy-egy kéve kard-szabású hadi-gyékény, káka vagy polyvacsukk. A víz fölé emelkedő növényzet általában túlnyomóan kardos levelű, vagyis az itt termő növények nagyobb részének hosszú, kopasz, keskeny és mereven ép-élű levelei vannak.

A több ágra szakadó, káka és csáté közt nagy lassan szivárgó Ér vize nedves esztendőkben, példáúl 1879-, 1880-, 1881-ben, kiöntéseivel nagy károkat okozott. Ezért már az 50-es években Pocsajtól fel Székelyhídig 140.000 forint költséggel szabályozták, a 80-as években pedig biharmegyei részének medrét kitisztították. A látszólag hitvány víz kártékony áradásainak egyik legfőbb oka, a medrét ellepő sűrű növényzet. A hinár és a kardos formácziójú növények gyökerei összegubanczolódva erősen gátolják a víz lefolyását. Szalacstól csakis télen, mikor a nád le van vágva, folyhat le akadálytalanúl a víz; ellenben nyár derekán, mikor a növényzet legbujább, csak egyes pontokon, főkép a hídaknál folyik némi sebességgel. Vízi malmok fenékgátjai s a tömérdek halfogó vész- és hurcza-gát szintén elősegítik az áradásokat. Az Ér ugyanis a mellett, hogy szárnyasokban, minő a récze, szárcsa, gém, gólya, stb. igen gazdag, halakban is, főkép csukában, kárászban és potykában, bővölködik. A halászok műve a hurczagát, melyet e néven sehol másutt nem ismernek. Vastag fűzfa-karókat meglehetős sűrűn vernek le egymás mellé, még pedig a víz folyásával keresztbe; ezen fűzfa-karók kellő közepére teszik le a hosszú vesszőből font, felűl keskeny, alúl tág, trombita alakú hurczát. A hurcza két oldalán sövényszerűen levert karók a halnak útját állják s arra kényszerítik, hogy átbúvót keressen. Vesztire bemegy a hurcza nyilásán, honnét majd csak a halász fogja ki a merítő szákkal; mert a hurcza „kürtője” vagyis előrésze oly alakú, mint a kapotnyak (asarum Europaeum) levele, melynek kocsánya helyén megy be a hal a hurczába; ez igen szűk átbúvó élben állván, a hal sohasem találhatja meg, s így okvetetlen benn reked. A halfogó hurcza nyilásánál sárból, gyékényből, vízi gyökerekből gátat, lépőt készít a halász, melyek nemcsak a halat tartóztatják föl, hanem a sok mindenféle giz-gazt, a fenéken képződő vízi mohát, hinárt is, melyek rátapadván a karóra, a vizet sem eresztik át.

Az Ér vize épen kétfelé szeli az Érmelléket, melynek egyik fele a most leírt lapály, másik fele gerezd-termő dombvidék. Ez a tövében folydogáló Ér és a Berettyó között, ék alakban dől a síkra, Szalacstól, illetőleg Margitától Félegyházáig. Itt terem az érmelléki bakator, az asztali borok királya.

Az Érmelléki hegyhátból az érmelléki és a hegyközi róna felé ereszkedő hegyfarkak jó része szőlővel van beültetve. Legelterjedtebb fajok a bakar (másutt bakator), az erdei („erdélyi”-ből torzítva), az alföldi (másutt sárfehér), a rajnai rizling, a gohér, a furmint, a burgundi, a lelt szőlő és a bácsó (másutt juhfark). Termesztik azonban még a hazai fajok közűl a tömött fürtű fekete kadarkát, a bőven fizető alanttermőt, a legkésőbb érő szeremi zöldet, a porcsint, a bihari borost, a lapulevelűt, stb. E fajokból szűrik a világhírű érmelléki borokat. Ebből pénzelt az érmelléki ember, ebből tartotta fenn becsülettel, a maga erején községét, egyházát és iskoláját. Miként a tokaj-hegyaljaiak, a sárosiak és abaújiaknak, úgy adtak itt el jó nagy áron egy-egy darab szőlőt a megyebeli uraknak s főkép a debreczeni jobbmódú cíviseknek, kik közűl annyian szereztek itt szőlőbirtokot, hogy szüret idején a nagylétai országútat egészen ellepték szekereikkel. Most hogy e kincsbánya veszendőnek indúl, csak most látják igazán, milyen kimondhatatlan Isten áldása rejlett e szőlőtalajban!

Mert immár ide is elérkezett s rémületes gyorsasággal pusztít egyre jobban a szőlőféreg, a phylloxera. E tájon legelőször 1879-ben lépett föl Peéren a szilágysági úgy nevezett Felső-Érmelléken s három év múlva már a szomszéd Szalacson, a bihari Érmelléken is jelentkezett. S ma már az érmelléki hegyhát telides tele purga (elpusztúlt) szőlővel, vagy a kiirtott szőlők helyére vetett tengerivel és kalászos növényekkel. Az érmelléki bortermesztés fő helye rég idő óta Diószeg városa. Diószegen és környékén ú. m. Jankán, Vajdán, Kólyon, Kágyán s a szomszéd, de már a hegy túlsó oldalán eső Hegyköz-Szent-Imre kövecsesi, vagy monostoraljai dűlőjén terem a legjobb minőségű „érmelléki”. E tájon haladt legelőbbre a borkezelés is. Diószeg országos jelentőségűvé lett 1870 óta, midőn a m. kir. földmívelési miniszterium, a szőlészeti és borászati szakértelem terjesztése czéljából, itt állította fel az első állami vinczellér-képezdét, melyhez 1880 óta gyümölcsészeti, szőlőművelési és borászati szaktanító-képezde is járúlt. Tanítási czélokra 1308  ölnyi szőlőterület van berendezve, melyet egészen a vinczellér-növendékek művelnek. E kisérleti szőlő 62 legkiválóbb s legelterjedtebb szőlőfajt foglal magában. Legújabb 1.200  ölnyi terület amerikai (riparia) anyateleppé alakítottak át, melyen részint vesszőt nevelnek, részint szemzést és oltást gyakorolnak. A vinczellér-képezde nem lehetett volna azzá a mi, ha gróf Zichy Ferencz itteni egész gazdaságát meg nem nyitja az intézet gyakorlati teréűl. Az uradalmi szőlő 102 holdra terjed, s benne az Érmelléken honos szőlőfajokon kivűl tiszta fajültetvények gyanánt kitűnő bor- és csemege-fajokat is termesztenek. Bele esett ugyan ebbe is a phylloxera, de a tulajdonos el van szánva, hogy bármibe kerűljön, mindenkép fentartja szőlejét. A veszedelem ellen minden eddig ajánlott védelmi módot megkísért, s újonnan ültetett amerikai (riparia) telepe már is szépen díszlik.

Diószeggel szemközt a hegyen vannak a 450 folyó-öl falhosszat tevő uradalmi pinczék, 5–7000 hektoliter közt váltakozó borkészlettel. A hegy tetején van az úgy nevezett „felső-pincze” a nagy hordóval, melynek olyan a híre nálunk, mint a Rajna és Neckar mellékén a heidelbergainak. Nagyságra, körűlbelől egyforma a kettő. A diószegi „nagy hordó” 7018 hliteres, vagyis 1.240 akós; jobbfajta színbor áll benne s értéke körűlbelűl 24.000 frt. Huszonöt vasabroncs tartja össze, melyek mindenike két régi mázsa. Szépen ki van vésve reá Szent-Jeromos alakja életnagyságban.

Mezei munkások éjjeli tanyázása a pusztán. Greguss Jánostól

Diószegtől éjszakkeleti irányban, mindig a hegység karimáján haladva, útunkba esik a vidék minden számottevő érdekessége. Egészen közel érjük Kólyt és Nagy-Kágyát. Kóly hegyen fekszik; régi vára azonban a vasút túlsó oldalán, a rétségen, egy nagy kerek szigeten állott, hol most nád és csáté, kígyógomba, vadmurok, katlankóró, földibodza és a gyermeki csemegéűl szolgáló földimogyoró terem. A XVII. században itt lakott a híres Zólyomi Dávid, kinek neve e tájon most is eléggé ismeretes. Albis, érmelléki község, adta a Zólyomiak előnevét, és a Kágyán túl, megint éjszakkeletre fekvő Székelyhíd volt a család főfészke 1401 óta. Itt építették a Zólyomiak Mátyás király korában a maig fennálló csúcsíves templomot, valamint Székelyhíd várát, melyet a vasvári békekötés értelmében 1665-ben romboltak le. Ma csak az Ér vizének az Újváros nevű dűlő mellett kiemelkedő szigetkéje jelöli a híres erősség helyét, „kinek mása – Cserey szerint – Felső-Magyarországban nem vala”.

Székelyhíd élénk kis város. Társadalmi élete mérkőzik jóval nagyobb városokéval. Egyletei közűl mintaszerű az 1878-ban alakúlt önkéntes tűzoltóegylet. Székelyhídon minden háztulajdonos egy 2 vagy 3 hektoliteres vízzel töltött hordót tart udvarán. Abban az útczában, hol tűz üt ki, köteles minden háznép azonnal az útczafélre gördíteni a hordót. A tűzoltó-egylet saját kocsijain gyorsan a vész helyére viteti a házszámmal is ellátott hordókat, melyeket a tűz elfojtása után ismét haza szállít. Mivel a városban 668 ház van, szükség esetén minden perczben 1.300 hektoliternyi úgy nevezett kapitányvíz áll a tűzoltók rendelkezésére. A kapitányvíz tartására legalkalmasabb a petroleumos hordó, mely darabonként két forint, s mivel legalább tíz évig használható: egy-egy gazdának megbecsűlhetetlen tűzbiztonsága évenként körülbelűl tíz-húsz krajczárjába kerűl. A gyönyörűen szervezett, 130 főnyi tűzoltó-csapat közérdeklődés tárgya, mert felöleli az egész lakosságot; még a gyerekeknek is jut benne hely. József főherczeg azon indítványát, hogy gyermek-tűzoltócsapatok alakíttassanak, Székelyhídon menten megvalósították. A „fiúszakasz” kis iskolájokat bevégzett 25 gyerekből áll, kikre egy mozdonyfecskendő van bízva. Az egylet tagjai esküt tesznek, mely után jelvény viselésére jogosítvák. Altisztté vagy tisztté csak az lehet, a ki a szakvizsgáló bizottság előtt leteszi a vizsgát. A tűzoltói intézmény nemcsak Székelyhídon, hanem Diószegen, Szalacson, Köbölkúton, s általán az Érmelléken, igen föl van karolva, a mi annál nagyobb áldás, mert e tájon, hol igen olcsó a nád, annyi a nádas ház, hogy minden érmelléki község valóságos tűzfészek, s példáúl Ótomány az 1882-ki nagy tüzet maig alig tudta kiheverni.

Bakonszegi úsztató. Kimnach Lászlótól

Erdős hegygorczoktól övezett ponkon, gyönyörűen fekszik Ótomány, Szentjóbi Szabó László múlt századbeli költőnk születéshelye. Régi református templomának sugár magas tornya, valamint a faluban levő három úrilak, a rétről nézve sokat mutat. Viszont a fölötte emelkedő Várhegy fokáról szép kilátás nyílik az Ér völgyére. Előttünk van Ér-Tarcsa, „Biharmegye szénáskertje”, termékeny határával, Ér-Semjén, Kazinczy Ferencz születéshelye, a nagy író és nyelv-reformator kisszerű szobrával; odébb Ér-Mihályfalva. A hegység legéjszakibb vonalán a sok gyümölcséről s jó boráról híres Szalacs városát látjuk. Itt készítik egyszerű faragó-késsel a „szalacsi székeket”. Ezek nádfonatú székek, támlás „rengők”, kerti padok. Kertekbe s egyszerű szobákba jól beválnak, mert tartósak és olcsók.

Szalacsról az Érmelléki hegyeken át dél felé tartva, csakhamar Margitára érünk, mely legkeletibb városka a Berettyó völgyén. Marhavásárai országszerte ismeretesek. Nagybirtokos itten a mölki apátság, melynek csínos emeletes úri háza van a városban.

A Berettyó ezüst szalagként kigyózik végig a Hegyközön. Így nevezik az Érmelléki és a Bihari hegyek közt eső Berettyómelléki síkot és halmos vidéket. A Berettyó szigetében feküdt a hajdan erős szent-jobbi vár, melynek ma már alig van némi nyoma, az apátság épületei s a búcsúsoktól is látogatott római-katholikus templom mellett. Ezt a benczés-rendi apátságot még Szent-László alapította. Nevét onnan vette, mert itt őrizték Szent-István király jobb kezét; ma egyébként a hely nevét az ottaniak Szent-Jóbnak ejtik.

Hegyköz-Szent-Imre és Szalárd között, a Berettyó partján vörös téglából rakott négy igen magas torony-omladék düledezik a réten. Egyik legrégibb várunk, Adorján vára ez, mely már 1284-ben ostromot állott ki. 1401 óta a Csáky-nemzetség tulajdona, később előneve is egyúttal. Ez a család építtette a tőszomszéd Szalárdon, eredetileg a szent-ferenczrendiek kolostori templomáúl, a jelenleg is fönnálló kora-csúcsíves református templomot. A sekrestye bolthajtásának egyik zárkövére bajúszos, szakállas, nagyhajú, csúcsos sapkás emberi fő, a Csáky-nemzetség eredeti czímere, van kivésve. Az 50-es évekig híres volt a szalárdi vasas bánya (t. i. fürdő), hol kivált a nők nagy számmal kerestek üdülést; s országos hírű volt Csernovics Péter szalárdi gulyája. Azóta mind a kettő elpusztúlt.

Határt szab a hegyköznek a Bihar városa alatt elfolyó Kösmő, melyet Pap-Tamási mellett vesz föl a Berettyó új csatornája. Derék, szép magyar nép lakik e tájon. Viseletük legszebb a megyében. Bornyúszájú, csipkés újjú patyolat-ing, a sarkantyús deli-csizma száráig érő, libacsont madzaghúzóval művészileg ránczba szedett, négy vagy hat szílbe varrt bő gatya, bogra kötött fekete nyakkendő, nyitva felejtett sűrű pitykés mellény, fekete szűr, melyet nyaratszaka bot végére vetve hord a vállán, s darutollas csárdás kis kalap egészíti ki a marjai és a kereki legény ünneplő ruháját.

Túl a Berettyón, törzsökös tölgyerdő mögött, melyet helyenkint fernyőnek hívnak, Pocsaj tornyai tűnnek föl. Itt állott, az Ér és Berettyó összefolyásának szögletében, az I. Rákóczy György által 1641-ben építtetett „Rákóczy-vár”. Odébb, nyugat felé esik a konyári sós-tó. Látogatott széksós fürdőhely, csúzos, köszvényes nyavalyákról igen hasznos. Vegyileg is, hatására nézve is azonos a palicsi sós-tóval, meg a Gyopárossal, Orosháza mellett. Fürdés közben annyira megsíkosítja a bőrt, mintha szappannal volna bekenve. E tájon, tova Derecskéig, úgy szólván foszlányokra tépik a határt az erek, fokok (t. i. víz-szakadékok), halványok és morotvák (holt vizek), és az itt rónáknak hívott síktavak. A föld szinét kellemes illatú székfűvirág lepi el a messze fehérítő szérűk szélén, hol garmadákba söprik a szíksót és salétromot. A jó termőföldet, melynek épen nincsenek híjával, drágán adják.

Nádvágás. Feszty Árpádtól

A földbirtok nagy ára biztos jele a nép szorgalmának. Derecskén is drága a föld, mert munkabíró s munkakedvelő népe nagyban űzi a nehéz munkát kivánó hagymatermesztést; híres a derecskei édes-ízű vörös-hagyma, melyet cziku-számra, tusáját összekötve, visznek a vásárra; úgy szintén bőven termeszt kerti bort, jóféle sáfrányt, murokrépát, petrezselymet.

A derecskei határon, jó részt össze-vissza, de néhol szépen sorakozva, 24 apró halom domborodik. A kabai út mentén mértani egyenes vonalban, egymástól egyenlő távolságra állnak: a Boldogasszony halma, a Nagy- és Kis-Botos, a Jeremiás és az Égető-halom; túlsó felén a Pergelő-hát, a Bak halma és a Sámson-halom. A szomszéd Sárándon megint hét halom emelkedik, melyek a közepükön be vannak horpadva. Átalában ily csekély magasságú, oldalukon meneteles halmok megyeszerte nagy számmal fordúlnak elő s gyűjtő névvel laposdombok-nak, kun- vagy őrhalmok-nak neveztetnek. Ezek kétségkivűl, egynehány kivételével, egyszerűen a róna kidudorodásai, a földszínének mondhatni természetes bibircsói. Erre vall az, hogy a föld minősége a halmokban s a mellettük lévő lapályon teljesen egyező; a rétegzet nincs megszakítva, tehát hányt földről nem lehet szó, és pedig annál kevésbé, mert körűlöttük gödörnek vagy ároknak semmi nyoma. Hogy némely helyt határvonalba esnek, mint pl. Derecskén a Szőke-halom: inkább csak esetleg; hogy annyi köztük a Sátor-, Őr-, Les-, Tábor-, Akasztó- és Temető-halom: az csak azt jelenti, hogy a nevökben jelzett czélokra csakugyan használtattak, a mint mindenhol, ha lehetséges, dombra teszik az őr- és leshelyet, ott ütik föl a sátort és a tábort, ott megy végbe az akasztás, s ott van a kálvária vagy temető. Aránylag igen csekély a kézzel hányt Testhalmok (tumuli) száma, melyek embercsontok és fegyvercsonkok gazdag lelhelyei.

Derecske alatt, a Berettyó és a Kis-Körös mellékén kezdődik a tulajdonképeni Sárrét. Henczida és Gáborján határában rengő kalászos búzaföldek váltakoznak sárkereppel és bodorkával tarkított selyemrétekkel. A másutt kevésre becsült búzaszalma, itt igen keresett czikk s csapás ha megtarkúl. Mert, kivált a henczidaiak, az ősz kopasz búza szalmájából – a mely nem kalászos – vékony hét ágra, kilencz, vagy nagyon fínom szalmából tizenegyágra is, mesterileg fonnak kalapokat. Ezt Váradon az úri-rend is hordja. Fel is teheti, mert a henczidai szalmakalap igen formás, s a jobb minőségű oly könnyű, hogy huszonkettő esik egy kilóra. A színe is megteszi, mert a kész kalapot ügyesen füstölik kénkővel; csak a símításban járatlanok. A szomszéd Bojton szekérkast és méhköpűket köt a szorgalmas lakosság. Az anyagot bőven adják a Kis-Körös szakadékjainak hancsokok-kal megföldelt gátjai tövén buján sarjadzó fűzfák. A Berettyó szabályozott részét az egyenletes és egyenes part árúlja el; egyebütt tekervényes folyású és szaggatott partú. Nyaranta, két-három napig, tájszólás szerint „virágzik a Brettyó”: tükrét millió meg millió kérész (Palingenia longicauda) lepi el. Ilyenkor meg-megcsillan a víz, a mint egy-egy hal felveti magát, s kikap a pille után, hogy bekapja. A kérész jó „csali”; a sárréti halász, horogra tűzvén, örömest halászik vele.

E vidék fő helye Berettyó-Újfalu, emeletes városházával, számos egylettel, takarékpénztárral, könyvnyomdával, stb. Mellette, a herpályi pusztán düledezik a tetétlen „csonkatorony”, egy XIII. századi templom maradványa, mely mellett, a Magyar Nemzeti Múzeumba kerűlt népvándorlás-kori gyönyörű kivitelű aranyozott paizs-dudort találtak.

A Sebes-Körös partja. Kimnach Lászlótól

Újfalutól a Berettyó jó legelők közt kígyózik Bakonszeg felé, hol, mint az „úsztatóról” adott képünk mutatja, gulya s ménes, juhnyáj, libafalka és disznókonda békességgel megférve egymás mellett, nagy sokasággal lepi el a víz szakadékos partjait. Bakonszeghez tartozik Puszta-Kovácsi, hol az újabb magyar irodalom egyik leghivatottabb úttörőjének, Bessenyei Györgynek sírját 1883-ban felállított csinos emlékkő jelzi. E helyen élte le végnapjait a Bécs zajából ide menekűlt philosophus-költő, a legnagyobb elvonúltságban. Itteni magányában írta, Voltaire és Destouches szellemében, még mindig kiadatlan művét, a „Bihari remetét”, a ki alatt őt magát kell értenünk. Valóban remeteségben lakott e vad vidéken. Mert Magyarország legnagyobb mocsárvidéke, a Sárrét, akkor még csakugyan vizek országa volt.

A Sárrét ugyanis afféle átalakúláson ment át, mint az Érmellék. Itt a vidéket jellemző szőlő, ott a „rét” van pusztúlóban, melynek helyi értelme annyi mint „nádas”; Sárrét tehát „mocsár-nádast” jelent. A Nagy-Sárréten, Nagy-Bajom alatt, s a Komádi lápon, máskép a Körös Kis-Sárrétjén alig van már benne egy-kétezer hold zsombék és kotu, a többi mind művelés alá fogva. A megye szélén, Békésbe is átcsapólag elterűlő Nagy-Sárrét vizeit a régi Berettyó kanális, a Kis-Sárrétéit a Sebes-Körös csapolja le.

Békésmegye határán, a Komádihoz tartozó kóti pusztán, Irászon és Czirkón, mely a váradi káptalan birtoka, most is még mintegy ezer hold kotu, vagyis turján terjeng; Kóton még ezelőtt hat-hét évvel, évenként vagy hatszázezer kéve nádat vágtak, melyet aztán a Körösön Békésmegyébe vittek eladásra. A levágott nádkévéket fűzfavesszőből font gúzszsal dorongok közé szorítva, úgy nevezett lápok-ba kötözték, s így olyanformán úsztatták, mint a fenyőszálakat a tutajosok; egy-egy lápra ezer kévét is raktak.

Kóton és Irászon vizenyős semlyékek és náderdők, síkvizek és puha pázsitú gorondok, ilványos rónák és libegő lápok sűrűn váltogatják egymást. Itt-ott száz holdakra menő élőföld, itteni szóval ormágy emelkedik ki szigetként az ingoványból. Sudar sás és vízi páfrány jelzi a zsombékot, mely veszedelmes szőnyeg! A sudar sás ugyanis nagy darab földön csoportosan egymás mellé sorakozik ugyan, de minden bokra külön-külön elszigetelt oszlopot alkot, melynek talpa elhalt levelek, szárak, gyökértövek és rostok (miket a sárréti ember gyűjtő-névvel nádtorzs-nak nevez) barna szövedéke; ellenben az oszlop teteje: az éles levelek és szárak alkotta üstök eleven zöld. Néhol e szilárd zsombékfészkek tövében, alig fél lábnyi korhadt növényzettől eltakart nagy mélység tátong, úgy hogy a ki bele lép, menthetetlenűl odavész. Még a szárazabb, marhajárta helyeken is kerékagyig süpped a kocsi a zsombékba.

A nádberkek közt egy-egy kis vízmező kerekedik, mint erdőben a tisztás. Belsejöket zeg-zugosan kanyargó erek és fokok szeldelik át, szigetekre szaggatva a rétséget. A nádasok sűrűek; mellettük egyéb növény számára alig marad hely. Szélein kardlevelű növények meredeznek; ha e szélek kotús pocsolyák, buján tenyészik bennök a gyilkos csomorika, a mérges bolonyik, az elecsfű, a vízi petrezselyem, a nadálytő. Ezek mellett sárga növények egész raja lepi el a mocsarat. Általában kevés változatosság van a Sárrét növényzetében, mely többnyire csoportosan sarjad, és jobbára sárga-színű.

A sár és a sárvíz milliárdnyi állat éltető eleme. Soha sincs zaj nélkűl: apró vízi férgek, csúszómászók és madarak mozgásától és hangjaitól egyre morajlik. Rák, teknősbéka, nadály, ló-piócza bőven fordúl elő; hajdan még több volt. Nagy hírre emelkedett a komádi rák úgy, hogy ez lett a falu büszkesége: régi templomuk karzatán négy nagy vörös rák pompázott.

Halászatra indúlás a czirkói réten. Kimnach Lászlótól

Mindkét Sárrét halakban igen gazdag. Még az elszigetelt teknő alakú állóvizes vízmedrekben is ott pípál egy-egy hal, ha más nem, a hitvány bobály (Umbra canina). A Sebes-Körösben néha kecsege is akad. Gyakori a csík és a kárász, mely csak álló vízben tanyázik; továbbá a potyka, czompó, őnhal, harcsa, csuka, süllő, sigir, mely Bakonszegen dóber, czigányhal – mert czigánynak való, húsa nem jó – s a keszeg legtöbb fajtája.

A sárréti halászat legérdekesebb módja a vészlés. Az erek folyását száz-kétszáz lépésnyire, a vízből egy láb magasan kiálló nádkerítéssel fogják el, melynek hosszában, egymáshoz két-három ölnyire van fölállítva a vészek kacskaringós nád-építménye. Hasonlítnak ezek az érmelléki hurcza-gáthoz; csakhogy ezekben nem kürtőnek, hanem zsáknak – Irászon vesznek – hívják a halat fogságba ejtő készűléket. Megesik, hogy egy-egy ilyen zsákba mázsaszámra hull a hal. Ismeretes halász-szerszám még a tesziveszi vagy lesi: hosszú rúdon fityegő, keresztbe kötött hajtott abroncs négy végére kifeszített háló; továbbá a golyóbis-háló, a horog vagy pedző, mely jól pedzi (vagyis jól fogja) a halat, és a tavakban használt tapogató.

De mi a sárréti halászat a sárréti vadászathoz képest! Erről, érdeme szerint, külön lesz szó e munkában. Nem vágok hát elébe. Elég legyen annyit említenem, hogy kócsag, daru, vízi bika, a gémek, ruczák és sirályok tömérdek fajtája, szárcsa, vöcsök, libucz, kárakatona, vízi tyúk, halász-sas vagy halász-farkas (másutt fekete szalonka), stb. lepi el ezrivel a nádat, bozótot, mocsarakat.

Ezek után éltek még nem rég – százával – a pákászok, a míg t. i. megélhettek. Ma már igen kevesen vannak. A pákász nem túrja a földet, napszámba se jár, hanem a kész után nyúl, azaz pákászkodik, csónakon csáklyázva a nád-sikátorok között, egész addig az ormágyig, hol nád-kunyhóját fölütötte. Csíkász, tőrész, halász és vadász egy személyben. Estenden lesbe áll a vakvarjúra, a vasgémre s a drága tollú, nehezen elejthető kócsagra; lószőrből sodrott tőrhurkokkal ejti meg a nagyobb szárnyasokat. Puszta kézzel szedi a nadályt, czombtövig fölgyűrt gatyában gázolván a vizet. Tavaszszal nagy tapintattal keresi föl a libák, ruczák, szárcsák és szalonkák fészkeit, hogy elszedje tojásaikat. A vadliba és tőke-rucza tojásait eladja a környékbelieknek, kik e madarakat kiköltetvén, udvarukon vagy a gyepen tartják, ép úgy, mint a szelíd libákat.

A pákász, mint ezermester, maga köti vészeit, vesszőből font, földeles vétereit és csíkászó varsáit; kúpokba gyűjti a nádat; lábas jószág is van a kezén, kivált sertés, melyet jól tart hallal, csíkkal, gyékénybendővel; vadászok kalauza, olykor megbízott s valóban megbízható gyűjtője a természetbúvároknak. Szóval e lápi ember sok mindenbe kap, de sok mindenhez ért is. Mintha minden tehetsége szemeibe s füleibe szállott volna, mindkettő oly éles, mint akár a vadmadáré, melynek természetét jóformán magára ölté. Ért is a vízi madarak nyelvén, s ismeri nemcsak testi formájukat, de minden szokásukat is. Kulcsa van az időjárás rejtélyeihez: fölnéz az égre s megmondja hány óra; a csík ficzkándozásáról megérti, hogy égiháború készűl. Bizton jelöli meg a szél irányát: beböki a mutató újját a nyeldeklőjéig, hogy jó nedves legyen, s aztán kitartja a feje fölibe, hogy a szél érje.

A szalontai csonkatorony. Feszty Árpádtól

A pákász-világ immár mondhatni egészen elenyészett. Elpusztúlt a Nagy-Sárrét, a Kis-Sárrét még jobban megvan, de vasút megy bele, mely minden ősállapot tüzes ellensége. Csatornák vezetik le a Sárrét vizét; nincs miből táplálkozni a mocsárnak. – E réven rengeteg birtok kerűlt a lápszéli községek birtokába. Csupán Komádi húszezer hold csodás termékenységű kiszáradt kolokány-fészket, lápos, kotús helyet tört föl.

Mielőtt eke alá fognák a földet, nagy szélben, szél alúl fölgyújtják a rétet. A nádasok ismert zizegését pokoli recsegés, ropogás váltja föl: lángba borúl az egész náderdő. A gyorsan elharapódzó láva-tenger elől szél irányában, szélsebességgel menekűl a bozót egész lakossága: elől a nyúl, utána a réti farkas és a róka; fölöttük ezrivel kóvályog a tömérdek madár, zűrzavaros zajjal, visongással és sipítással töltve be a levegőt. Nappal is hatásos e látvány; éjszaka fölűlmúlhatatlanúl szép.

A rétégés nem nagy ritkaság a Sárréten. Nádvágáskor, csöndes időben, néha magok a tulajdonosok égetnek jó darab szérűket a rétben, épen a végett, hogy a levágott nádat oda helyezvén, azt ekkép elszigetelve, a netaláni tűz ellen biztosítsák. Tavaszszal meg igen gyakran azért gyújtják föl a nádasokon maradt cseplesz- és csörmelék-nádat, hogy a következő évi termés tiszta legyen.

Száraz esztendőkben más fajta, sokkal veszedelmesebb rétégés is fordúl elő a Sárréten. Kiszáradt, sőt már mívelés alá fogott mocsárfenéken is, sok helyt tömören összeverődött, tőzeggé összeállott növényi hulladékok verik vissza lépteink zaját: talpunk alatt dübög a föld, mintha pinczegádoron járnánk. Megesik, hogy pásztortűztől vagy más, felűlrakott tűztől meggyúlad a gyeptőzeg. Csakhamar a kőszén füstjéhez hasonló, de annál százszorta fojtóbb szag üli meg a levegőt. Az égés kéménye egy-egy vakond-túrás, honnan koronként sárga vagy kékessárga láng lobban ki. Nincs is egyéb jele, s hogyha mélyen fekszik a turfa-réteg, csak arról ismerszik meg, hogy a növényzet egyszerre megsárgúl, lekókkad és elhal. Néhol a zsarátnok éveken át, alig egy lábnyi mélységben emészti a tőzeget, s ezért idegen embert könnyen veszedelembe ejthet. A nagyon szavahihető Osváth Pál beszéli, hogy a szöcsködi pusztán lova alatt, mint a gyenge jég, beszakadt a föld, úgy hogy a parázs tűzből csak nagy nehezen menekűlhetett meg.

A Kis- és Nagy-Sárrét közt épen középen eső Csökmő határában szintén szántófölddé vált ugyan a nádasok legnagyobb része, de azért most is oly vizenyős a fenyér talaja, hogy rendszerint nehány ásónyomnyira már víz fakad föl. Még az emelkedettebb, félszigetszerű laponyagon fekvő faluban sem lehet veremben tartani a gabonát. A miért is a csökmei ember az udvarán rakott boglyakemencze forma kimeszelt sárkunyhóba takarítja a szemes életet.

Csökmőn a legény legfőbb, elmaradhatatlan ékessége a pörge kis kalapjához tűzött vasgém- vagy darutoll, mely minél világosabb, annál szebb; a fehér darutoll a legszebb, s oly becsben áll, hogy örökbe is hagyják. Darvason huszárkát, kigombolt posztó-mellényt, térdig formán érő vékony gyolcs ruhát s hétköznap kék kötőt viselnek. Csökmő izmos és szálas népe roppant bő, köröskörűl sűrű ránczba szedett gatyában jár, mely, hogy annál szebben, kerekebben álljon, úgy van varrva, mint a szoknya, azaz csak egy szára van; alatta aztán még egy vékony gyolcs gatyát viselnek. Ha azonban a rétre mennek nádat vágni vagy csíkászni: úgy öltöznek, mint a kotúbeli pásztor, gulyás vagy pákász. Felső ruháúl vászon sinkót vesznek magukra, mely az inget is pótolja. Ez a kukóba (az Alsó-Sárréten cziczu-nadrág), vagyis majdnem egészen testhez álló vászon nadrágba, ez meg a bocskor szárába van kötve. Úgy a sinkó, mint a kukó egyforma szövetű sűrű, durva vászonból van, melyen a tors, a tövis, sőt a sár sem hatolhat át.

A geszti kastély. Háry Gyulától

A halászatra indúlást mutató képünkön (a 419. lapon) a csónak orrában legelöl álló, sinkóba és cziczunadrágba öltözött alak, vállán fűzfa-vesszőből font halfogásra szánt tapogatót emel, melyet peremén, oldalán és, hogy a vesszők ki ne töredezzenek, alsó részén is korcsvessző szorít össze kör formára. Mellette egy ködmönös gyermek ül füles varsát nyalábolva. Mankós evezőt markol a következő és a hajó faránál álló legény; kalapjuknál gémtoll-bokréta. A negyedik alak, felűl négyszögletű, fenyőfa-kámvás, alúl szintén karikába font tapogatóra támaszkodik, a kámva alatti hagyásba, vagyis a marok számára meghagyott résbe dugva kezét; vállán tolórudat vagy csáklyát emel. Egy báránybőr sapkás öreg ember, mellére kötve viszi a fűzfa-kasornyába font csíkkabakot, a melybe majd a csíkokat döntik. Melléje, a ladik fenekére krinolin formájú kávás tapogató van állítva, melynek teteje csúcsos, hogy szárítás végett ráhúzhassák a csíkkast, s nyitott, hogy benyúlhassanak rajta. Erre van vetve a rúdra fűzött gyalomháló, melynek végén háló-suly gyanánt alkalmazott jó nagy darab kő fehérlik. Végűl az, a ki foghegyre vágja a pipát szájában, két egybeillesztett tölcsér idomú csíkkast szorít hóna alatt.

A Kis-Sárrétet átvágó Sebes-Körös vonalán, víz ellenébe haladva, sulyos, eresztős búzát termő (a mely t. i. nyomtatáskor bőven ereszti a szemet) helységek: „kenyeres” Okány, Zsadány, Ugra és „kényes” Harsány tünedeznek föl egymástól körűlbelűl egyenlő távolságban. Körösszeg-Apáti mellett esik a körmösdi puszta (a középkorban népes község), mely országos hírnévre tett szert a gróf Csáky-család itteni faj-gulyája által. A 40-es években Kolárszky nevű gazdatiszt gondozása következtében nőtte ki magát a 700 darabból álló gulya, csímeres és nagytestű jószágban páratlanná nemcsak nálunk, de mondhatni egész Keleti-Európában. Villás szarvú, és csaknem háromszögletes fejű teheneinek lebernyege térdöket verte; igen fényes körmökben végződő vastag lábaik, mély és kerekded hasuk, rendkivűl széles keresztcsontjaik, farukon vápás, egyébként vízszíntes hátuk nagy erőre vallott. Oláh, orosz és lengyel kereskedők gyakran el is látogattak értök Körmösdre, s egy-egy tehenért száz aranyat, bikáért ezer pengő forintot örömest megadtak. Jelenleg e tájon a juhtenyésztés is virágzik. Nád-karámok láthatók szerteszét a környékbeli pusztákon, melyek ajtótlan nyílásába, a mint az örvös juhászkutya betereli a nyájat, torlaszúl odadől a juhász, lompos subájába takarózva. Juhnyíráskor előbb megfüröszti, aztán térdei közé kapja a juhász a jószágot, s üstökétől farka hegyéig lehántja róla a gyapjat, mely annyira zsíros, tömött és összeálló, hogy lenyírottan is egy darabban marad, úgy hogy bundaként lehetne ráadni a juhra.

A tamásdai templom maradványai. Feszty Árpádtól

A tőszomszéd Körösszeget jelenlegi oláh lakosai Keresszegnek vagy Keretszegnek hívják; e tájon különben a magyar lakosság is oláhosan Kerezsnek hívja a Sebes-Köröst. A Csákyak ősei még 1396-ban kapták királyi adományban, s innen írták később előnevüket. Már ekkor „arx antiquissima” gyanánt említtetik a maig fönnálló Katalin-vár vagy Csonkatorony, mely öregtornyát képezte a tíz öl széles sánczczal körűl vett U idomú várnak. A szabálytalan hatszögletű torony hét méternyi vastag falai fölemelkedésükben alig keskenyednek. A század eleje óta magtárúl szolgál. Lőrésekkel és különböző nagyságú ablakokkal áttört ép és erős falai, pelyvával gyúrt vaskeménységű téglái és ragasztéka, egész építésmódja, egybevetve történelmi adatokkal, kétségbevonhatatlanúl tanúsítják, hogy ez is, miként Adorján vára, egyike hazánk legrégibb, tüstént a tatárjárás után épített várainak. Királyaink közűl többen örömest tartózkodtak falai között. IV. vagy Kun-László emelte a helyet legnagyobb, de szomorú nevezetességre: 1290-ben a vár melletti táborában gyilkolták meg a kunok. A helyet az itteni oláhok ma is Kunilisnek hívják, a mit bizvást tarthatunk a magyar Kunülés torzításának.

Váradtól a megye széléig, a volt „Alföldi vasút” mentén terűl el a hajdani „köleséri kerület”. E táj nem oly föltétlenűl sík, mint a Sárrét, s nem oly halmos, mint az Érmellék. A rónát dombok és völgyek szaggatják meg. Váradról az országút egyenest Gyapjúnak visz, hol fák közé rejtőzve áll a Blaskovics-féle díszes kastély, mely nem rég jutott József főherczeg tulajdonába. Jobbra-balra föl-föltünedező községek közt, de egyet sem érintve, érjük el az országúton a vidék központi helyét, Nagy-Szalonta városát.

Szalonta szabályos négyszögű piaczán, a vendégfogadó tövében most is meg van a Csonka-torony, a hajdú várda utolsó maradványa. E torony 1620 körűl épűlt, a szomszéd községek elpusztúlt udvarházainak és templomainak anyagából. Ölnyi vastagságú fala, külső és belső téglái kivételével, dirib-darab téglákkal van kitöltve, melyek hézagaiba, azóta mondhatni kövületté vált czementet öntöttek.

Szalonta a bihari sík legnagyobb városa, több mint tízezer lakossal; nemcsak legnagyobb, de legszebb is. Itt született s itt vitte emberűl jó ideig a jegyzői tisztet Arany János, minek tömérdek nyoma van műveiben. E nyomok alatt nemcsak azt értem, hogy név szerint sokat emlegeti s gyakran megénekelte szülővárosát, hanem még inkább azt a mély hatást, melyet Szalonta gyakorolt reá, s mely költészete minden ízét átjárta. A kiváltságaira büszke „szabad hajdú fészek” légköre fejleszté ki Arany Jánosban azt az erős történelmi érzéket, mely írói egyéniségének egyik legkiválóbb vonása. Mert Szalonta légköre telve van a történelmi elem kultuszával. A hajdú-ivadék szeretettel s büszkeséggel ápolja múltja emlékeit. „Én a szalontai mondákat – így ír a költő – nem már felnőtt koromban, de zsenge gyermekségemben, főleg apámtól hallottam.” Arany emlékének van szentelve Szalontán a gymnasiumban az úgy nevezett Arany-szoba, mely zsúfolásig megvan rakva reá vonatkozó emléktárgyakkal. Barabás festette arczképe, bútorai, általa használt különböző tárgyak, művei, számos kézirata, a ravatalára tett koszorúszalagok, stb. foglalják el a helyiséget.

Szalontának éjszaknyugatra legközelebbi szomszédja Geszt magyar falu. Ékesíti a helységet Tisza Kálmán kastélya, melynek éjszakkeleti szárnyát a múlt század elején a jezsuiták, többi részét a század végén Tisza László, a volt miniszterelnök nagyapja építtette. A kastély Mansard-tetejű homlokzatának középső része emeletes; oszlopoktól tartott erkélyére rúgó ablakai fölött oeils de beuf-fel ellátva. Túlsó felén, emelt térfok néz a tágas parkra. A csínos és kényelmesen berendezett kastély L alakú; egyik szárnya nincsen kiépítve. Ettől keletre és éjszakra terűl el a tágas park, melynek egy része szőlőskert.

Gesztnek a neve azt adja tudtunkra, hogy valamikor erdős, berkes hely lehetett; ma itt sincs több fa, mint a szomszéd községek határain. De Geszthez tartozik a „Tetemre hívás”-ban megénekelt „radványi sötét erdő”. Erdősebb, bokrosabb, bár egyre kopaszodik, a Szalontától dél-keletre eső táj, hol ennek előtte nagy kondákba gyűjtve makkoltatták a baris-szőrű (szürkébe menő rőt sertéjű) szalontai híres faj-disznókat. Itt van Árpád, melynek szorgalmas magyar népe, megyeszerte híres és keresett favillákat, jármokat készít. Azelőtt a szerszámfa kikerűlt a falu határából; ma a messze távolban dalmahodó hegyek közé, néha egész Belényesig kénytelen menni az árpádi ember, hogy alkalmas fára tegyen szert.

Erektől megszaggatott buja irtványi földeken, erdők s berkek között ereszkedünk le a Fekete-Körös völgyébe. Közel vagyunk már hozzá: egy fűzfa csoport közepéből magas fehér torony rozsdásodó bádog teteje pontosan megmutatja a víz irányát. Azt is, meg még inkább a víznek elementáris erejét. Az elhagyott torony, sírköve egy alig tíz évvel ezelőtt a Körös romboló árjától a földszínéről teljesen elsöpört nagy magyar református falunak, Bél-Zerindnek. Tőszomszédja Tamásda, a Fekete-Körös partján, románkori érdekes templomtornyával. E hatalmas épület bevakolva soha sem volt: tégláinak szépsége s összeillesztése mégis oly színben tűntetik föl, mintha festve volna. Az emeleteket két-háromszoros fogas-pártázat választja el egymástól; s mindeniket félköríves iker-ablakok tagozzák. A toronytól kelet felé esett a három hajóra osztott templom; ma ott, a kocsiszínné átalakított félkörű apsisig, több mint 13 méternyi üres tér tátong.

Biharmegye Békésbe szögellő sarkán, Sarkadot találjuk, e virágzó városkát, melynek cserepes és zsindelyes házai átalános jólétre vallanak. A nádas ház kiment a divatból, részint az 1866-ki nagy tűz komoly mementója, részint a miatt, mert a várost övező nádasok elpusztúlván, a nád ára nagyon felszökött. Sarkad környéke újabban egészen megváltoztatá régi színét. Várdáit hajdanában körös-körűl nagy hanság védte. Ma az egykori zsombékok helyén a gazda ugarolja földjét, s szépen legel Almásy gróf czímeres gulyája. A tölgy, kőris és szilfák hatalmas erdeje régenten benyúlt egészen a város alá. A város tövében meg van ugyan még a „Dombos erdő”, de csak mint igazi lucus a non lucendo: tölgy, kőris vagy szilfa nincs benne egy szál sem. Csak a tanyák körűl díszlik a per excellentiam magyar alföldi fává lett újkeletű ákáczfa.

Sarkad nagy határát nyugati szélén a Fekete-Körös mossa. Ott éri végét a bihari síkság: már a hídon túl Békésmegye határtalan rónasága terűl el.

Mocsaras táj a Sárréten. Spányi Bélától