Magyar néprajzi lexikon
Takács Zoltán (2006)
Hallgatói Információs Központ
26. fejezet - V

26. fejezet - V

vackor: a vadkörte (lat. Pirus piraster) gyümölcse, amelyet a vadalma (lat. Malus silvestris) gyümölcsével együtt ősszel összegyűjtenek s nyersen, aszalva, főzve fogyasztják. Göcsejben böjti eledel. Gyakran szénába, szalmába, búza közé elrakva utóérlelik. Mindkét gyümölcsből az Őrségben, Göcsejben, az Ormánságban, a palócoknál, a székelyeknél ecetet is készítenek olyan módon, hogy fakalapáccsal vályúban összetörik, esetleg sajtolják, hordóba téve vízzel felöntik. Néhány nap múlva kellemes savanykás ízű, borszerű italt (csiger, csügör a Székelyföldön) nyernek, amely hosszabb-rövidebb állás után megecetesedik. Beregben túrósavót is öntenek az összezúzott vackorra, hogy jobban savanyodjék. A múlt században zamatos vackor és vadalma ecetet készítettek a máramarosi Visken, Técsőn, ahonnan távolabbi vidékre eladni is hordták. A 17–18. sz.-ban a vackor, a vadalma s az ezekből készült ecet a jobbágyszolgáltatások közé tartozott. Az Ormánságban kör alakú vályúban forgó, lóvontatta kővel (sotu) törik össze a nagyobb mennyiségű vadalmát és vadkörtét. Az ilyen sotu a székelyeknél bükkmakk törésére szolgál s a magyar népi műveltség mediterrán jellegű munkaeszközei közé tartozik. A Lápos völgyében a kétkarú emelők elvén működő préssel szorítják ki az összetört vadalma, vackor levét. A vackor vérhas ellen népi gyógyszer is. Vackor és vadalma ecetet a románoknál, kárpátukránoknál és a balkáni szlávoknál is készítenek. – Irod. Viski Károly: Almaecet (Népr. Ért., 1932); Vajkai Aurél: A gyűjtögető gazdálkodás Cserszegtomajon (Népr. Ért., 1941); Bödei József: Adatok Zalabaksa gyűjtögető gazdálkodásához (Népr. Ért., 1943); Terpó András: Magyarország vadkörtéi (A Kertészeti és Szőlészeti Főisk. Évk.-ve, 1958, Bp., 1960); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Almatörő sotu (Bogdása, Baranya m.)

Vadalmát és vadkörtét feldolgozó prés (Domokos, v. Szolnok-Doboka m.)

Gunda Béla

vacok: az Alföld és peremterülete parasztházaiban használatos, hevenyészett pótágy, ócska ruhaneművel megvetve, többnyire az első ágy és a kemence között, ill. részben a sutra is átnyúlva. Gyakran az → ágyszékhez hasonló felépítésű, de az ágyfenéket alkotó deszkákat, ócska ajtót vagy szekéroldalt csak az egyik végén támasztják alá bak vagy két támlásszék, esetleg pad darabjára, a másik vég a padkán nyugszik. Alkothatja a vacokot a kemencesut elé tolt láda vagy megkurtított régi ágy is. A 20. sz.-ban a vacok az → asztalosbútor mintájára házilag tákolt ágy is lehetett, azaz deszkából összeszögelt nyitott láda, függőleges állású lábakon. A vacok gyermekek hálóhelye, esetleg beteg ember nappali pihenőhelye volt. Megfelelője istállóban is használatos (→ istállóbútor). Maga a vacok elnevezés általánosan használt ’alom’, ’négylábú állat fekvőhelye’ és sokfelé gúnyosan ’silány, rendetlen, piszkos fekvőhely’ értelemben is. Mivel a lakószobából a rendszerint a → dikót szorította ki, néhol annak a nevét örökölte (egyéb elnevezései: gyermekágy, kiságy, az asztalos munkák mintájára összeütött: priccs). – A vacokot már Baróti Szabó Dávid Kisded Szótára (1784) ’alvóhely’-ként említi. Eredete bizonytalan, mégis a vacok megjelölés alapján, mely a német Watsackra (’ruhás zsák’) megy vissza, hihető, hogy eleinte fekvőhelyül földre vetett, ruhaneművel, ronggyal bélelt zsák volt, hasonlóan a 16. sz.-i párnazsákhoz, ami nyilván már a kezdetektől szükséghálóhely lehetett. – Irod. Bárczi Géza: Magyar Szófejtő Szótár (Bp., 1941); K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952); B. Sergő Erzsébet: Dunaújvárosi (Pentelei) népi bútorok (Alba Regia, 1963); Szenti Tibor: A tanya (Bp., 1979).

K. Csilléry Klára

vacsora: → étkezések napi rendje

vadász, tudós vadász, öndöngős vadász: a néphit → természetfeletti erejű személye. Hatalmát tekintve hasonlít a → boszorkányhoz, és azokhoz a → tudós egyénekhez, akik foglalkozásuk miatt is kiválnak a paraszti társadalomból (tudós kocsis, molnár, pásztor). A tudós vadász csodálatos képességei kizárólag mesterségével kapcsolatban nyilvánulnak meg. Amire ráfogja a puskáját eltalálja, ill. bármilyen messzeségbe el tud lőni. Illetéktelen személy a tudós vadászpuskájával saját magát lövi le, ill. semmit se lőhet stb. Az erdő vadjaival különös kapcsolatban van (azok önként puskája elé vonulnak). Segítőtársai: a nyúl, a → kísértet vagy maga az → ördög nyúl képében. Képzete Európa-szerte ismert, legnépszerűbb a német nyelvterületen. Gyökerei már a klasszikus (görög–római) mitológiában megvannak. Az országhatárokon túlra lövő vadász, ill. a visszafelé forduló golyó motívuma a → Gesta Romanorumban is előfordul. (Katona Lajos kiadása, Bp., 1900. CII.) A rá vonatkozó magyar adatok az Alföld kivételével az ország különböző helyeiről ismertek. – Gyakori → hiedelemmonda típusai: A. A tudományszerzése. A vadász viharban egy fán embert (meztelen gyereket, macskát) lát, aki kiabál: „Lüjj meg, Illés, ha tucc!” Pipaszárral lelövi. Döglött kutya lesz belőle (maga az ördög volt). Megjelenik a hálás Illés. A vadász jutalmul kapja azt a képességet, hogy amire céloz, eltalálja. (Változatok: Illés kőpuskáját kéri. Figyelmeztetés ellenére lő vele, önmagát találja el; Göcsej). A gonosz lélek pipaszárral való sikeres lelövése általános motívum. – B. Tudós vadász kiteszi az ablakon a puskáját. Annyi nyulat lő, amennyit csak akar, akár a határban élő összes nyulat. A jelenlevők ámulatára sorban jelennek meg a nyulak a vadász puskája előtt. Ez a legnépszerűbb vadász monda. – C. Vadásztársaság sikertelen próbálkozásai után a tudós vadász a nyúlnak háttal fordulva lő, eltalálja. Korábban eltávozott vadak rendre visszajönnek, vadásztársak lelövik őket. Tudós vadász a szalmacsutakot nyúllá változtatja, a szobába ereszti, de senki sem tudja lelőni. – D. Ledobott zsebkendője olyan állattá változik, amilyenné akarja. Az ilyen vadnak nincs se szíve, se mája. – E. Egy csodálatos nyúl jár hozzá, eteti, beszél vele. Ha vét a nyúl kívánságai ellen, az megfenyegeti. A kívülálló szemtanúkat ez borzalommal tölti el. A vadászt megfenyegető nyúl általános motívuma azoknak a → tabumondáknak, amelyek az ünnepnapon vadászást helytelenítik. Tudós vadász, ha szentelt → ostyát tölt a puskába, mindig talál. (→ még: Hajnalkötöző királyfi) – Irod. Lakatos Károly: Vadászhit (Szeged, 1897); Solymossy Sándor: A vadász temetése (Ethn., 1915); Schwartz Elemér: A nagyfalvai bolygó vadászról szóló monda (Ethn., 1919); Balassa Iván: Karcsai mondák (ÚMNGy, XI., Bp., 1963).

Vadászábrázolás faragott kapurészleten (Tamásfalva, v. Kolozs m.)

Nagy Ilona

vadászat: az ember legősibb élelemszerző tevékenysége. A vadászat a zsákmányoló gazdálkodás része, melynek során az ember nem gondoskodik a megszerzett javak pótlásáról. A magyarság az ugor együttélés idején már fejlett vadászattal rendelkezett. Erről az íjas vadászat teljes szókészlete tanúskodik (íj, ideg, nyíl, tegez, lő, les). A finnugor népek fontos közvetítő szerepet játszottak az eurázsiai vadászműveltség kialakulásában. Az → íjas csapda, a zúzócsapda egyes típusait ők terjesztették el. A sztyeppi övezetben, a török népekkel való érintkezés idején a magyarság életmódjában a hajtóvadászat jutott fontosabb szerephez. A honfoglalás idején még jelentékeny szabad vadászat idővel erőteljesen korlátozódott. 1504-ben II. Ulászló törvénybe iktatta, hogy a vadászat csak a nemes ember joga. Ezt követő további rendelkezések nyomán a vadfogás és a vadászat módja két irányba fejlődött. A nemesség a vadászatot elsősorban sportként űzte, és ebben általános lett a lőfegyver használata (a puskával való vadászat első emléke 1509-ből maradt fenn egy címerképen). A jobbágyság viszont a titokban folytatható vadfogást alkalmazta, amelynek számos ősi és primitív eszközét örökítette tovább. – A 16. sz. közepéig a király, az egyház és a főurak szolgálatában álló vadászok önálló rétegeket alkottak. A királyi bölényvadászok, solymárok, madár-, nyúl-, nyest- és hódfogók egyes területeken külön falvakban laktak. A vadásztársadalomhoz tartoztak a vadászkutyák nevelésével, gondozásával foglalkozó pecérek. A királynak és a főuraknak a középkorban gondozott vadaskertjeik voltak. A vadászat jelentőségét növelte, hogy a Kárpát-medencében mindenütt bőven volt vad. A honfoglaló magyarok még őstulokra is vadásztak (előfordulását az alföldi Túr, Turony, Turja, Túrkeve helynév őrzi). A bölény csak a 18. sz. elején pusztult ki (az utolsó példányt 1762-ben ejtették el a Székelyföldön), a hódot pedig a múlt század közepéig foghatták. – A paraszti vadászat célja elsősorban a megfelelő hús biztosítása. Még az ürge, pele, borz, daru, túzok, császármadár húsát is fogyasztották. Az élelemszerzésen túl a vad prémjéből ruhát készítettek, az állat inát varrásra, ideg sodrására hasznosították. Az elejtett kócsag, gém, túzok, daru tolla – különösen a pásztorok körében – díszül szolgált (→ daru). Az énekesmadarak fogása pedig jövedelemszerző foglalkozás volt; a léppel, hurokkal fogott rigóféléket városok piacain árusították. – A vadászat és vadfogás módját, eszközkészletét két nagy csoportba sorolhatjuk. 1. Az aktív vadászat lényege az hogy a vadász maga megy a vad után. A kezdetleges fegyverrel (hajítófa, íj, lándzsa) vadászó embernek meg kell közelítenie a vadat, ezért leplezéshez, csalogatáshoz folyamodott. Falombbal álcázta magát, vagy lepelbe, állatbőrbe burkolózott. Az Alföldön disznókat, juhnyájat terelt a vadász maga előtt vagy ökrös szekéren közelítette meg a túzokot. Főképpen a madárfogásnál gyakorolták a csalogatás több módját (→ csalogató madár, → csalogatósíp). A vad elejtésének kézi fegyvereit (a szúró-, vágó- és lőfegyvereket) a népi vadászatban olyan egyszerű eszközök helyettesítették, mint pl. a → hajítófa, → árkány (pányva) vagy a → karikásostor. Ezeket főképpen a pásztorok használták a nyájra támadó farkasok ellen. A → hajtóvadászatnál a nagyvad útjába karókat, vermeket állítanak. A nyestet, borzot odújából kiássák, kifüstölik, hegyes eszközzel (→ borzfúró, nyestezővilla) kihúzzák, vagy ledöfik. A hajtóvadászat körébe tartozik a solymászat. A középkorban főként a nemesség foglalkozott vele, de éltek solymászok a parasztság körében is (Nagysárrét, Mátra, Bükk hegység). A Nyírségben az elrabolt vércsefiókákat háznál nevelték fel s egeret, patkányt fogattak vele. – 2. A passzív vadászat a vad természetének alapos ismeretére épül. A vadász helyett az általa felállított különböző vadfogó eszközök ejtik el az állatot. A passzív vadászat éppen ezen személytelen jellege miatt terjedt el és játszott fontos szerepet az elmúlt évszázadokban a parasztságnál. Legrégebbi vadfogó eszköz a hurok, amelyet az apró madaraktól a nagyvadak elejtéséig rendkívül változatos módon és méretben alkalmaztak (→ csikkentő, → csikle, → fajdhurok, → hurkos egérfogó, → íjas hurok, → kukoricacső hurok, → nyesthurok). A múltban a nagyvadra éppenúgy vadásztak hálóval, mint a kisebb madarakra. A függőlegesen felállított 25–50 m hosszú erős hálónak hajtották neki a medvét, vaddisznót, farkast. A nagyvadak elejtésére szolgáló vermek Európában a paleolitikum óta ismeretesek. A 17. sz-ban az erdélyi főurak bölényvadászatain a pecérek mellett veremásók is tevékenykedtek. A 2–3 m mély vadfogó verem tetejét ágakkal, gazzal lefedték s arra tették a csalétket. Farkasok számára készítettek olyan vermet, amelyiknek a közepére állított magas oszlopra eleven állatot (bárányt, libát) helyeztek csalétekül, medvefogáshoz mézzel bekent méhkast húztak. A verem aljába kihegyezett karókat vertek, hogy a beleeső állatot felnyársalják. Élő állat szolgált csalétekül az Erdélyben szórványosan előforduló → farkaskertben. A vadfogás legrégibb idők óta nélkülözhetetlen tartozéka a csapda, amelynek számos változata az eurázsiai vadászműveltség különböző rétegeibe tartozik. Az ősi mechanikai szerkezetű csapdáktól a gyárilag készített vastőrökig olyan gazdag változattal rendelkezik ez az eszköztípus, hogy szinte mindenféle vad fogására alkalmas (→ billenőcsapda, → borítócsapda, → csapóvas, → ékcsapda, → íjas csapda, → karócsapda, → ládacsapda, → lépőcsapda, → varsacsapda). Az énekes madarak fogásában általánosan elterjedt a → lépezés, a nagyobb madaraknál a megétetés, mérgezés. – A népi vadfogás és vadászat egyes módjainak történeti alakulásában számolni kell az egyéni ötletek, a nemesi vadászat és a vadászirodalom hatásával. (→ még: vadmérgezés, → pelészés, → vadász, → vadfogó háló). – Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány (I–II., Buda, 1829); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Márkus Mihály: Népi vadfogás módjai Nyíregyháza vidékén (Népr. Ért., 1937); Gunda Béla: A magyar gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás kutatása (Bp., 1948); Mészöly Gedeon: Az ugorkori vadászélet magyar szókincsbeli emlékei (Ethn., 1951); Hofer Tamás: Vadfogóvermek a töröknek hódolt Baranyában (Ethn., 1957); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Gunda Béla: Ethnographica Carpatho-Balcanica (Bp., 1979).

Selmeczi Kovács Attila

vadászat az úr konyhájára: a jobbágyok földesúrnak járó vadászati kötelezettsége. Amikor még a jobbágyoknak is volt vadászati joguk (általában a 16. sz. előtt), az általuk elejtett vad bizonyos hányadával tartoztak az úr asztalára. Később, az eredetileg közös használatban levő erdők kisajátításával a vadászat kötelező földesúri szolgáltatás lett. Vagy az évente megkövetelt vadmennyiséget rótták ki egy-egy falura, vagy a vadászat időtartamát határozták meg. Ez utóbbi általában 3–4 nap volt évente, melyet a roboton felül kellett teljesíteni. A vadászatot sok helyen pénzen váltották meg a jobbágyok, innen származnak az őzpénz, karvalypénz elnevezések.

Török Katalin

vadászavatás: → legényavatás

vadászbíró: az a személy, aki a feudalizmus idején kiváltságos városokban és községekben a közös érdekű vadászati ügyeket intézte. Ebből a célból testületet alkottak, amelynek a feje ilyenkor a vadászbíró volt. Pl. a 18. sz.-ban Szentgál (Veszprém m.) nemesi községben a Nemes Királyi Vadász Kompánia működött.

Tárkány Szücs Ernő

vadászgató játék: apró állatok (rovarok, csúszó-mászók, kisebb madarak) vadászgatása, foglyul ejtése és a velük való játszás; a gyermekek játékvilágának egyik fő területe. Részben a felnőttek vadászatának utánzása (lép, kisebbfajta csapda, nyíl, gumipuska használata), de eltérést is mutat attól: a nehezebben megfogható rovarokat (lepke, szitakötő), valamint a csigát a házából dallamos → mondókákkal is hívogatják a gyermekek. A foglyul ejtett állatokkal végzett gyakoribb tevékenységek: rovar röptetése, igába fogása, egymással szembeállítása (sáskaviadal), kínzása, csigák csordában járatása, kaszáspók lábának kihúzása, madarak rabságban tartása. Ritkán ízlelgetik is a gyermekek az elfogott rovart (óriási hangya potrohának nyalogatása, hangyasav ízlelése). – Irod. N. Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV., Bp.,1941– 43).

Lajos Árpád

vadásztarisznya: borjú-, őz-, leginkább borzbőrből készült tarisznya, amelynek fedele a borz fejbőre. A borz karmait is a tarisznyán hagyják. Az ilyen állatfejes, karmos vadásztarisznya nemcsak a vadász apróbb eszközeinek, élelmének hordozására szolgál, hanem győzelmi jel, trófea is, ugyanúgy, mint az övre, az óraláncra akasztott vaddisznóagyar, a kalaphoz tűzött sörte, különböző toll. A székelyek szerint a borzbőr tarisznya szerencsét hoz a vadásznak. A borzbőr tarisznyák a 18–19. sz.-ban a lengyel, szlovák, orosz, szlovén vadászok körében is használatosak voltak, s valószínű, hogy korábban Európa-szerte elterjedtek. – Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány (I., Buda, 1829).

Gunda Béla

vadász temetése: kedvelt téma a Ny-dunántúli → spanyolozásos fafaragásokon: a vadász koporsóját cipelő, ill. kísérő állatok menetét mutatja. – A vadász temetése-jelenet a 13. sz.-i francia állateposz, a Roman de Renard korabeli illusztrációjára megy viasza, mely azután német területre átkerülve, az ellenreformáció idején, a 16. sz. második felében nyerte el végleges formáját. Ez nyomatokon sokszorosítva jutott el a 19. sz.-ban mo.-i kocsmák, erdész-, ill. módosabb gazdaházak falára. A 19. sz. elején már magyar feliratos, metszett üvegpoháron is megjelent. A mo.-i pásztorfaragásban az 1860–70-es években mutatható ki, → borotvatokon és borotválkozó tükrön. Ugyanebből az időszakból ismert a vadász temetése-ábrázolás szlovéniai méhkaptárok színes olajfestésű homloklapjáról is. – Irod. Herman Ottó: A vadász temetése (Ethn., 1904); Solymossy Sándor: A vadász temetése (Ethn., 1915); Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum borotvatartói (A Janus Pannonius Múz. Évkve, Pécs, 1961).

K. Csilléry Klára

vad barát, rúgott barát: számos tréfa és tréfás mese hőse. Az egykor jámbor, jó családból származó szerzetesnek gyakori udvarlásai miatt konfliktusa támad a renddel, ezért elbocsátják. Az asszonyok egy faluban megkergetik. Különböző tréfás, olykor veszélyes kalandokat él át. Sok házasságot ígér, többször nősül. Számos alkalommal menekülni kényszerül. Pogány törökök közé kerül, ahol elhagyja hitét. Mint mindig, itt is talpra esik, itt is meggazdagszik. Végül mégis a pokolra jut. – A róla szóló történetek szinte kerek ciklust alkotnak, különösen a keleti német, a nyugati szláv és a szomszédos területeken ismert. Mo.-on csak a Felföld nyugati és középső területein jegyezték le változatait. Az AaTh 598 típusszám alapján török kalandjának meséjét Honti János 321-es számmal jelölte, különben nehezen katalogizálhatók. A történeti kutatások szerint kapcsolatot mutat a vágáns és a → latrikánus költészettel (→ még: latorének), annak kedvelt, jellegzetes alakja lehetett. – Irod. Schweinherder, J.: Der vertriebene Mönch (Tirnau, 1929); Lienkmann, A.: Typen der westslawischen Volksmärchen (Göttingen, 1937); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Vangyalejeva, M. J.: Problemi szkaszki besnevo monaha (Leningrad, 1962).

Borotvatartó, oldalán a „vadász temetése” ábrázolásával, spanyolozással készült. Német Mihály műve (Zalatárnok, Zala m., 1869) Bp. Néprajzi Múzeum

vadfogó háló: A zöld vetésre, lucernára terített nagyobb hálóval olyan módon fognak fürjet, hogy a madarász síppal a fürj hangját utánozza és ezzel a háló alá csalja. Alkalmas pillanatban a madarat felriasztja, amely a hálóba gabalyodik (Szeged vidéke. Hajdúság). Göcsejben a hálót rádobják a fiait, tojását féltő és meglapuló fogolyra. Függőlegesen felállított hálókkal a 18. sz.-ban a Száva mentén vadkacsát fogtak s ez a madárfogási mód a horvátoknál századunk elejéig fennmaradt. A székelyek a közös farkasvadászat alkalmával használtak nagyméretű hálókat, amelynek nekihajtották a farkast s a menekülni nem tudó állatot lebunkózták, leszúrták. A hálók alkalmazása a magyar paraszti vadásztechnikában korlátozott. Ezzel szemben a földesúri gyakorlatban a vadfogó hálók (fogoly, pacsirta, nyúl, vaddisznó, szarvas, farkas stb.) használata a 19. sz. közepéig jelentős. 1670-ben Enyicke várából három nyulászó és tizennyolc nagyvadra való hálót említenek. I. Rákóczi György 1643-ban Konstantinápolyban madárhálókötővel csináltatta selyem hálóját. A nagyvad- és madárfogó hálókat már a görögök és a rómaiak is ismerték. Egyik korai ábrázolását a nagyvad fogására szolgáló hálónak Phoebus Gaston 14. sz.-i francia vadászkönyvében láthatjuk. Pák Dienes magyar vadászkönyvében is a hálók legkülönbözőbb formáit írja le, de azok a parasztság kezén ismeretlenek voltak. A szlávoknál is szórványosan fordulnak elő a vadfogó hálók, noha a függőlegesen felállított, vízimadárfogó perevest már a Nesztor-krónika említi. Ez a kétrétegű háló az orosz parasztságnál napjainkig használatos. Tőlük vették át a baskírok és az obi-ugorok. – Irod. Kovács János: Szeged és népe (Szeged ethnographiája) (Szeged. 1901); Takáts Sándor: Rajzok a török világból (III., Bp., 1917); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen. 1933); Bödei János: Madárfogók Göcsejben (Vasi Szle, 1939); Lindner, K.: Geschichte des deutschen Weidwerks (II., Die Jagd im frühen Mittelalter, Berlin, 1940); Vilkuna, K.: Das syrjänisch-obugrische Vogelnetz (Finnisch–Ugrische Forschungen, Helsinki, 1973).

Gunda Béla

vadföld: → földismeret

vadgalamb és a szarka, a, (büdösbanka): → hangutánzó, → természetmagyarázó mese, → állatmese. A vadgalamb arra kéri a szarkát, hogy tanítsa meg őt fészket rakni. A szarka rá is áll, s közben mind azt mondogatja: – Csak így, csak úgy! – A vadgalamb sem állhatja meg szó nélkül, s rámondja: – Túdom, túdom, túdom! – A szarka végül megharagszik, s ott hagyja a vadgalambot. Azóta sem tud fészket rakni (azóta lakik fa odvában; AaTh 236). A vadgalamb és a szarka beszéde ismeretes a mesétől függetlenül állathangutánzóként is. A mesét Arany János, Arany László és Benedek Elek feljegyzéséből ismerjük. Arany László változata iskoláskönyvek és gyermekmeséskönyvek közvetítésével országosan elterjedt. A mese különben Európa-szerte ismert. – Irod. Dänhardt, O.: Natursagen (I–IV., Leipzig–Berlin 1907–12); Aarne, A.: Verzeichnis der finnischen Ursprungssagen und ihrer Varianten (FFC 8.: Helsinki, 1912); Aarne, A.: Variantenverzeichnis der finnischen Deutungen von Tierstimmen und anderen Naturlauten (FFC 9., Helsinki, 1912); Kovács Ágnes: A XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Kovács Ágnes

vadházasság: állami hatóság előtti házasságkötés vagy egyházi esküvő nélkül létrejött együttélés férfi és nő között. A magyar parasztságnál elismert együttélési forma, ha házasfelekként gazdaságilag együttműködve, együtt lakva, szexuális kapcsolatot tartanak fenn, esetleg utódokat hoznak a világra. Ez a kapcsolat elsősorban idősebbekre, özvegyekre, elváltakra, esetleg testi fogyatékosokra volt jellemző. Életmódjukat a törvényes házasoktól csak a templomi szertartás, a hivatalos jogi aktus hiánya különbözteti meg. – A népnyelvben ennek az állapotnak igen sokféle megjelölése van: bagóhiten élés, ebhiten élés, összeállás, cigányhit. A szertartás hiányára célzó megjelölések: „disznóvályúnál való esküvő, lófejön való esküvés, összekötötték a madzagot, balkézről esküdtek, kűfalnál esküdtek, holdvilágnál esküdtek, fűzfa alatt esküdtek”. Ezeket a kapcsolatokat a közösség általában tudomásul veszi, és a tudomásulvétellel hallgatólagosan szentesíti. Az összeállt pár legtöbbször törvénytelen állapotának indokait többnyire megértik, közös társadalmi alkalmakra (lakodalom, tor stb.) együtt hívják őket, akárcsak a törvényes házasokat. – Az alföldi tanyavilágban előfordult, hogy csak a lakodalmat ünnepelték meg, de nem mentek be a városba azt törvényesíteni. Ennek oka, hogy a városban székelő hatóságok messze voltak, de vagyoni okai is lehettek. Volt olyan házaspár, aki negyedik, ötödik gyerek után ment el házasságát megkötni, gyermekeit beíratni, megkereszteltetni. Ezeket teljes jogú házasoknak ismerték el, a házasság erkölcsi normáit szigorúan betartották. Csak a hivatkozó terminológiában tettek különbséget a törvényes és nem törvényesített párok között. Az összeállt házaspárnál a férfinak nem felesége, hanem asszonya, a nőnek nem ura, hanem embere volt. – A gyermekeket apjuk nevén emlegették, a leányanyák gyermekeivel ellentétben helyzetük nem volt hátrányos. (→ még: próbaházasság, → házasságon kívül elismert nemi kapcsolat) – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Morvay Judit

vadhús: → húsételek

vadkacsafogás tökhéjlepellel: a vadász állig beül a vízbe, s kitekintő nyílásokkal ellátott üres tökhéjat borít a fejére, majd a közelébe úszó, gyanútlan vadkacsákat kézzel megfogja. A Bodrogközben, a Nagysárréten, a bukovinai magyaroknál a múlt század végén még élő gyakorlat volt a vadkacsa- és szárcsafogásnak ez a módja. Ezt a madárfogást örökítette meg Antonio Tempesta (1555–1630) olasz művész is egyik metszetén. Azonos leplező madárfogást ismerünk Kínából, Indiából (itt tök helyett cserépfazekat használnak), a Nílus mentéről, Mexikóból, az Antillák szigeteiről és D-Amerikából, ahonnan – a bolíviai mojo indiánok madarászatát ismertetve – Éder Xavér Ferenc magyar jezsuita szerzetes említi először. – Irod. Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Szűcs Sándor: Pusztai szabadok. Rajzok a régi Alföld életéből (Bp., 1957); Gunda Béla: Ethnographica Carpatho-Balcanica (Bp., 1979).

Vadkacsafogás tökhéjlepellel (Bodrogköz)

Gunda Béla

vadleány: → erdei lények

vadmérgezés: pálinkába, denaturált szeszbe áztatott vagy a maszlag (lat. Datura stramonium) magjával összefőzött kukoricaszemek kiszórása a Tiszántúlon, Somogyban, Zalában a fácánnak, fogolynak, vadlúdnak. Az ilyen csalétektől a madarak elbódulnak s könnyen megfoghatók. A baromfit Erdélyben a rossz szomszéd puliszkába főzött zászpával (lat. Veratrum album) mérgezi. A hamis kutyát kenyérbe, húsba göngyölt élesztővel pusztítják el. A patkányokat országszerte a tengeri hagyma (lat. Urginea maritima) és kukoricaliszt zsírban megpirított keverékével irtják. A székelyek körében él az a hagyomány, hogy a medvét alkoholos mézzel lehet elszédíteni. Az ilyen csalétket a csügg (a leütött szarvasmarha maradék húsa, amelyre a medve visszajár) mellé tették ki. A háromszéki Méregtörő (1743) határnév valószínűleg arra utal, hogy ott vad- és halmérget készítettek, törtek. A róka mérgezéséhez a 19. sz. elején Pák Dienes a farkasmaszlag (lat. Strychnos nux-vomica) faggyú és vaj keverékét ajánlotta. A sztrichnin és az arzén a népi vadmérgezésnél századunk eleje óta és szórványosan terjedt el. A különböző növényi vadmérgek (lat. Cicota virosa, Conium maculatum, Veratrum album, Aconitum lycoctonum) Európában az ókortól ismeretesek s az alkoholos vadbódítás gyakorlata a svédeknél, finneknél, fehéroroszoknál, szlovákoknál napjainkig él. A boszniai Száva mentén a vadkacsák alkoholba áztatott kenyérrel való elbódítása magyar favágók révén terjedt el. A fehéroroszok zöld mákkal, a Hyoscyamus niger magjával is bódítják a vadat. A lappok egy zuzmófélét (lat. Letharia vulpino) raknak a rénszarvas hullájába s farkast, rókát mérgeznek vele. – Irod. Moszynski, K.: Kultúra ludowa slowian (I., Kraków, 1929); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Sirelius. U. T.: Die Volkskultur Finnlands (I., Jagd und Fischerei in Finnland, Berlin–Leipzig, 1934); Bednárik, R.: L’udové pol’ovníctvo na Slovensku (Turè. Sv. Martin, 1943); Lindner, K.: Das Jagdbuch dei Petrus Crescentiis (Berlin, 1957).

Gunda Béla

vadöreg: → erdei lények

vadrózsa: 1. A vadrózsa termését sokféle célra felhasználják, pl. lekvárt főznek belőle (hecsedli). – 2. Tüskés ága (csipkebokor, csipkefa, Mária nyugotta bukor, istenátkozta tüske) a magyar népi hitvilágban igen elterjedt, főleg → rontás elhárítására használt → mágikus tárgy. A hit szerint a tüskébe a rontó lény beleakad, belelép, megsebesedik tőle (a valóságban vagy jelképesen). Alkalmazása leggyakoribb volt tehénrontás esetén: a boszorkány analógiás (→ mágia) megsebesítése után visszajön a tehén „elvett” → teje. Már Bornemisza Péter említi, hogy dézsába tett csipkefára öntötték a megrontott tehén tejét: a módszer a mai napig ismert; ugyancsak gyakori volt a vályúba, küszöbre stb. öntött tej vadrózsával való verése. Szent György és → Luca napján az istállóajtóba, kapura stb. téve óvta a házat és főleg a tehenet a boszorkánytól. Ritkábban vetés rontástól való óvására (búzaföld négy sarkába szúrva), istálló gonoszelhárító füstölésére, első kihajtáskor (→ József napja, → Szent György napja) a marha hátának óvó célú végigverése. → féregűzésre is használták. Általánosan elterjedt volt köpülőfa nyersanyagaként való felhasználása, azzal a hittel együtt, hogy „csipkefával jobban sikerül a köpülés”. A boszorkányveszély esetén alkalmazott, országszerte elterjedt, rontáselhárító szereket felsoroló → varázsige több változata tartalmazza a felsorolásban a vadrózsát is, pl. „...tüsketövis a derekába, csípős csihán a likába...” A gyógyításban (→ népi gyógyászat) való alkalmazása szórványos volt (pl. kiütéses gyerek fürdővizét néhol vadrózsára öntötték). – Hasonló funkcióban Európa több népénél elterjedt; használatának alapja mindenütt tüskés volta. – 3. Kedvelt témája Krisztus vagy a Szentcsalád menekülésével kapcsolatos mondáknak, legendáknak (ti. utak mentén él). A menekülők (vándorlók) vagy enyhet találnak árnyékában, elrejti őket, vagy tövisei megszaggatják ruhájukat, elárulja őket. Ennek megfelelően egyes vidékeken áldott, másutt átkozott növénynek tartják. Mondái → eredetmagyarázó mondák. Amikor a Szentcsalád (Szűz Mária) menekült Egyiptomba (földön járt), vadrózsa alatt pihent. Ezért van az, hogy: a) ha vadrózsa alatt forrás van, az gyógyforrás; b) a vadrózsa egyik fajtája, amely alatt pihentek, szagosabb a többinél; c) minden hónapban nyílik. Krisztusnak belekapaszkodott a ruhájába, amikor üldözték és alábújt, felemelte az ágait, hogy az üldözők észrevegyék. Ezért átkozott, tele van tövissel. Palócföldön rossz szagú azóta, hogy Mária a vadrózsára teregette a Kisjézus pelenkáit. A vadrózsa mondák igen népszerűek. Rokon témájú versezetek ponyván is terjedtek. (→ még: Krisztus és a fák, → Mária-legendák) – Irod. Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937).

Pócs ÉvaNagy Ilona

Vadrózsa-pör: vita a magyar és a román népballadák eredetiségéről. Kríza János az 1840-es években kezdte gyűjteni székely népköltési gyűjteményét, azonban hosszú ideig nem talált kiadóra. Műve végül 1863-ban Gyulai Pál ösztönzésére Mikó Imre anyagi támogatásával jelent meg Vadrózsák címen. A lelkes fogadtatást hamarosan megzavarta Grozescu Julian heves és kíméletlen támadása (Fővárosi Lapok, 1864. 114. sz.), amelyben eredeti után készült hamisítványnak nevezte a Kőmíves Kelemen és a → Molnár Anna balladákat. Forrásul Vasile Alecsandrit, ill. Marinescu gyűjtését jelölte meg. A cikket követő szenvedélyes vitát Arany János nevezte el Vadrózsa-pörnek. A tudományos kutatás Grozescu rosszhiszemű és igaztalan vádjait visszautasította, Kríza gyűjtéseinek hitelét bizonyította. A Vadrózsa-pör jelentős állomás volt a magyar népköltési gyűjtés történetében. A bizonyítás és a cáfolás érdekében nagy lendülettel megindult a → balladák gyűjtése. Továbbá felismeréssé vált, hogy az egyoldalú nemzeti szemléletet föl kell adni és helyet kell biztosítani az összehasonlító folklorisztikai kutatásoknak. – Irod. Alexics György: Vadrózsapör (Ethn., 1897); Buday Ilona: A népballada iránti érdeklődés története 1880-ig (Bp., 1934); Ortutay Gyula: A Magyar Népköltési Gyűjtemények története (Ethn., 1939).

Kríza János Vadrózsák c. könyvének címlapja

Kósa László

vadszőlő: 1. a vadon termő vagy elvadult szőlők neve, amelyek hegy- és síkvidéki erdőkben, folyók mentén, így különösen a Duna és Tisza ártereiben találhatók (lat. Vitis silvestris, Vitis riparia). A vadszőlőt a középkori herbariumok szerint gyomor és seb gyógyítására alkalmazták. A szabolcsi erdőkben és a Duna mellékén a vörös bogyójú vadszőlőt étkezésre és borkészítésre is használták. Újabban D-Hevesben az oltványkészítésnél vadon termő ún. tiszai ripáriát alkalmazzák vadalanyként. – 2. A házak falára felfutó dísznövény (lat. Parthenocissus). – Irod. Terpó András: Adatok a hazai vadontermő Vitis-ek ismeretéhez (Előzetes közlemény, A Kertészeti és Szőlészeti Főisk. Évkve, 1962); Hegedűs Ábel–Kozma Pál– Németh Márton: A szőlő (Magyarország kultúrflórája 26.) (Bp., 1966).

Kecskés Péter

vágáns ritmus: → ritmus

vágás: → irtás

vagdalás: vászonneműek áttöréses díszítésmódja. A szálakat mindkét irányban úgy húzzák ki, hogy ezáltal négyzetek keletkezzenek. Az elvágott szálak végződéseit apró laposöltésekkel varrják le. A megmaradt szálcsomókat átcsavarják. Az így áttört négyzetek közepét gyakran átcsavart kereszttel díszítik. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Lepedővég részlete, vagdalásos hímzéssel (Felpéc, Győr-Sopron m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, vagdalásos hímzéssel (Zala m., 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

vágóhorog: kb. egyméteres, ritkán hosszabb nyélre makkosan vagy köpüsen felerősített erős horog, amellyel a nagyobb halat (harcsát) a hálóból a csónakba emelik, a partra vonszolják. A vágóhorgot a megszigonyozott harcsa hasába is vágják, hogy a szigonyról el ne menekülhessen. A vágóhorog nyelére vizahorgot is felerősíthetnek. A vágóhorog a Duna, a Tisza, a Dráva mentén ismeretes. A vágóhoroggal Jankó János szerint a magyarság még a honfoglalás előtt török népek révén ismerkedett meg. Felmerült olyan nézet is, hogy ősi finnugor halászeszköz (A. Hämäläinen). Rohan-Csermák Géza a vizahalászat ősi eszközének tartja. A finnugor és török népeken kívül a vizahorgot használják a Duna deltájában a román és lippován halászok, de a szibériai népek (osztjákok, dolgánok, giljákok) is. A vágóhorog a magyarság honfoglalás előtti halászeszköze, de problematikus, hogy a finnugor vagy a török műveltségi rétegbe tartozik-e. Primitív formában készülhetett fából is. Eredetileg tél idején a lék körül összegyűlt halakat emelték ki vele. Később azonban eredeti funkcióját elvesztette. – Irod. Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.– Leipzig, 1900); Hämäläinen, A.: Ein uraltes finnisch-ugrisches Fischereigerät (Finnisch-Ugrische Forschungen, 1937); Rohan-Csermák Géza: Sturgeon Hooks of Eurasia (New York, 1963); Gönyey Sándor: A Néprajzi Múzeum szigonygyűjteménye (Népr. Ért., 1937); Gunda Béla: Összehasonlító néprajzi jegyzetek. A finnugor vágóhorog (Népr. Ért., 1938).

Vágóhorgok (Lónya, Szabolcs-Szatmár m.)

Gunda Béla

vágólánc, kerékkötő lánc: lejtős utakon a kerék megkötésére használják, hogy a járművet lefékezzék. A vágóláncot úgy kötötték a → kerék → talpára, hogy azt kétszer-háromszor rátekerték, mégpedig oly módon, hogy a lánc a megkötött kerék alá essék, mintegy azon csússzon a kerék. A vágólánc ilyen módon vágta, szántotta az utat és jól fékezett. Az ilyen kerékkötést nevezték vágóra- vagy jégrekötésnek. Olykor a → szán talpát is kénytelenek voltak vágórakötni.

K. Kovács László

vagyon: → jószág

vagyonközösség: eszmei hányadok szerint meghatározott jogközösség, amelynek több formája közül népünk életében a legfontosabbak a következők voltak: 1. az osztatlan nemesi család valamennyi férfitagjának együttes joga az ősi vagyonban, a régi nemesi jogrendszerben (nemesi vagyonközösség). A szülők és gyermekek vagy a szülők halála után továbbra is együtt maradó testvérek, esetleg még további leszármazóik, házastársaik is közös haszonra gazdálkodtak. Az osztatlan család valamennyi férfitagja egyformán jogosult volt az ősi birtokban, a családfő tehát nem rendelkezett azzal korlátlanul, hanem csak valamennyiök beleegyezésével. Az atya és fiai mint társtulajdonosok állottak egymással szemben. Az atya halála után fennmaradó vagyonközösségben a fiútestvérek kollektív tulajdona érvényesült, csak a családfő helyét a legidősebb testvér töltötte be. Az árutermelés és pénzgazdálkodás kifejlődésével a vagyonközösség bomlásnak indult; a házas fiúk rendesen kiváltak már belőle. A 17. sz.-ban a vagyonközösséget a vértestvérekre korlátozta a törvény. A megszüntetésének módja az → osztály volt; ezáltal addigi tagjai osztályos atyafiakká: (→ osztályos atyafiság) váltak, akiket az addigi közös vagyonban csak → elővásárlási jog illetett meg. – 2. A jobbágyoknál a nemesi vagyonközösség mintájára főleg a → nagycsalád körében élt a családi vagyonközösség, amelyhez gazdag szokásjogi anyag járult (→ még: házközösség). – 3. Az úrbéres közbirtokosságok a volt földesúr vagyonából kiszakított erdő, legelő és nádas területek közös tulajdonban való hasznosítása révén jöttek létre; a legelők 1913-ban, az erdők 1935-ben tulajdonközösségi jellegüket általában elvesztették és társulattá szerveződtek. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet (Bp.; 1946); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Bónis György

Vajda László (Bp., 1923–): etnológus, egyetemi tanár. Tanulmányait a bp.-i egy. bölcsészettudományi karán végezte, ahol 1947-ben szerezte meg a bölcsészdoktori oklevelet. 1947-től 1956-ig a bp.-i Néprajzi Múz. munkatársa, közben 1948–1955 között egy.-i tanársegéd, ill. adjunktus. 1957-től az Institut für Völkerkunde der Universität München asszisztense; egy.-i magántanár (1962), docens (1964), egy.-i tanár (1968). Munkásságának központi területe Afrika (főleg K-Afrika) és Eurázsia, tematikában a pásztorkultúrák és a mitológia. – F. m. Untersuchungen zur Geschichte der Hirtenkulturen (I., Wiesbaden, 1968).

Vajdaság: a Szerb Szocialista Köztársaság (Jugoszlávia) autonóm tartománya. Hozzá tartozik Ny- és D- → Bánság, → Bácska és (északi sávjának kivételével), a → Szerémség. A Vajdaságban lakik a → jugoszláviai magyarok többsége. Az osztrák abszolutizmus az 1848–49. évi szabadságharc után Bács–Bodrog, Temes, Torontál, Krassó megyékből és Szerém megye két kerületéből külön közigazgatási területet szervezett, melyet „Temesi Bánság és Szerb Vajdaság” néven 1849–1860 közt Bécsből kormányzott. A Vajdaság nevet a szerbek megtartották (Vojvodina), a magyar nyelvben tájfogalomként azonban csak 1920 után kezdett terjedni, először Jugoszláviában, majd Mo.-on is az irredenta értelmet kapott → Délvidék helyett.

Kósa László

Vajkai Aurél; Wagenhuber (Kolozsvár, 1903–): etnográfus, a történelemtudományok kandidátusa (1959). A bp.-i tudományegy.-en orvosdoktori oklevelet szerzett (1927). Múzeumi gyakornok Veszprémben (1937–), Keszthelyen (1939–), majd a bp.-i Néprajzi Múz.-ban, az Erdélyi Tudományos Intézet kutatója (1942). A Magyarságtudományi (1942–), majd a Néptudományi Intézet tanára (1945– 49), a bp.-i egy.-i néprajzi tanszék helyettes tanára (1946–48), a veszprémi Bakony Múz. ig.-ja (1949–) és tudományos osztályvezetője 1955-től 1965-ig, nyugdíjazásáig. A népi orvoslás, népi építkezés témakörével foglalkozik. Számos cikke, tanulmánya jelent meg a szakfolyóiratokban, irodalmi, heti- és napilapokban. – F. m. Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); A magyar népi táplálkozás kutatása (Bp., 1947); A magyar népi építkezés és lakás kutatása (Bp., 1948); Népünk természetismerete (Bp., 1948); A magyar népi orvoslás kutatása (Bp., 1948); Balatonmelléki présházak (Bp., 1958); A Bakony néprajza (Bp., 1959); Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp. 1959); Bakonyvidéki keresztszemes hímzések (Bp., 1960); Balatonmellék (Bp., 1964).

vajkészítés, vaj: 1. A vaj a tej különválasztott zsiradéka. A házi vajkészítéssel nyert vajat a parasztháztartás piacra viszi vagy maga használja el. Frissen kevéssé fogyasztották. A vajjal megkent kenyér a felnőttek rendszeres ételeként parasztságunknál ismeretlen. A vajas kása ünnepi étel, vajas kalács ritkán készült. Így a vajat többnyire böjti időszakokra főzéshez tartalékolták (→ zsiradékhasználat). Eltarthatóvá kisütéssel tették, vagyis a friss vajat edényben tűzre téve lassan megolvasztották, a bennemaradt vizes írót kisütötték. A vajat melegen szűrték tárolóedénybe, közte nem maradt levegő. Ilyen rétegekből gyűjtötték tele több alkalommal az edényeket. A tárolóedény többnyire fabödön, ritkábban cserépfazék. A friss vaj sóval gyúrása kisütés nélkül, parasztságunknál ismeretlen tartósítási eljárás. A piacra szánt vajat köpülés után csak vízben mossák, íróját kinyomogatják, a vajból gombócokat, hasábokat alakítanak, ezeket sokszor növénylevélbe burkolják. Díszítésre szolgált a → vajnyomó minta. – 2. A vajkészítés a tehéntej származékaiból a parasztháztartásban az egész magyar nyelvterületen szokásos. Erdélyben bivalytejből is készül vaj. Juhtej származékaiból csak nagyobb mennyiségű tejjel dolgozó pásztorok készítettek szórványosan vajat. A vajkészítés alapanyagai, módja, eszközei és népnyelvi szakkifejezései vidékenként eltérőek. Legelterjedtebb alapanyag az → aludttejről összegyűjtött → tejfel. A tehénvaj Erdély DK-i vidékének kivételével kizárólag ebből készül. A Marosvásárhely–Nagyszeben vonaltól keletre a tejfelből való vajkészítés szintén szokásos, de a háztartásokban többnyire mégsem ebből, hanem kissé savótlanított aludttejből választják ki a vajat. A tejfelt vagy az e célra szolgáló → köpülő edényben, függőleges irányban mozgó eszköz segítségével köpülik, verik vajjá, vagy tálban, bögrében fakanállal kavarják. Keleten a tejfelből való vajkészítés kizárólagos, ill. uralkodó módja a keverés: az Ung, a Szamos vízgyűjtő területén, Alsó-Fehérben és innen keletre. Nyugatabbra a Hernádig gyakori a keverés, a Körös–Berettyó vidékén, a Maros alsó folyásánál. Másutt csak szórványosan fordul elő. Nyugaton kizárólagos, ill. uralkodó a köpülés. Hagyományos anyagú zárt edényben (bőrtömlő, faedény) rázással való vajkészítés az újkorban nálunk nem szokásos. A 20. sz.-ban üvegben, bádogkannában készítenek rázással is vajat a nagyobb múltú köpülés, keverés mellett. Az aludttejből Erdélyben mindig köpüléssel választják ki a vajat. A tejet kifolyónyílással ellátott köpülőben gyűjtik, altatják. Vajkészítés előtt az edény fenekén összegyűlt savót kieresztik: A köpüléssel való vajkészítés munkájának neve a nyelvterület legnagyobb részén köpülés. Ugyanez DNy-Dunántúlon rázás, ÉK-en: a Bodrog–Tisza vidékén zurbolás, zürbölés. Erdély DK-i részén verés (tejverés, vajverés), a Zagyva felső vidékén pedig összehúzzák a tejet, összehúzzák a vajat. Vajkészítésnél a tejfelből vajat választanak ki, a visszamaradó lé neve a nyelvterület nagyobb részén egységesen író. Az utóbbit Erdélyben gyakran savónak nevezik. Az aludttejből (savanyú tej) szintén vajat választanak ki, a visszamaradó lé → verttej. A bivalytej tejfelét Erdélyben keveréssel dolgozzák fel vajjá. – Juhvaj készítéséhez a pásztorok különböző alapanyagokat használnak. Az Alföldön, Felföldön főként tejfelt. Ehhez a → sajt készítése előtt fölözik le a friss tejet. Az édes tejszín a vajkészítés idejére többnyire tejfellé savanyodik. A vajkészítés módja a köpülés. A lefölözés a sajt minőségét rontja, így a pásztorok a paraszti tulajdonú közös fejősnyájak feldolgozásra is rájuk bízott tejéből többnyire titkon készítettek vajat, megállapodás szerint a gazdák számára csak kivételesen (Kiskunság, 19–20. sz. fordulója). Főként Erdélyben, paraszti tulajdonú közös fejősnyájak nyári havasi legelőinek tejfeldolgozó pásztorszállásain szokásos a juhvaj készítése sajtból, a gyúrás, formálás folyamán kézi erővel kipréselt zsíros → savóból. Ismert azonban az eljárás pl. a Hortobágyon is. A sajtból kinyomott zsíros savót (sajttej, fehérsavó, sárgasavó) hosszabb-rövidebb időn át faedényben, esetleg egyenesen köpülőben gyűjtik, ahol az sűrűbb-zsírosabb és hígabb-vizesebb részre válik el. Vagy az egészből, vagy csak a sűrűbb részből köpülik a vajat. A Déli-Kárpátok vonzáskörében a zsíros savó gyűjtésére 100–150 literes köpülők is használatosak. Itt a vajat gyakran csak a fejőidény végén köpülték ki. A juhvajkészítés azonban Erdélyben sem általános, magyaroknál délen is csak szórványosan fordul elő. Vajkészítés édes teljestejből, joghurtból a magyar népi tejfeldolgozásban ismeretlen. – Az újkori magyar vajkészítési eljárások területi megoszlása szabályosan kapcsolódik a környező vidékek népi megoldásaihoz. Tőlünk Ny-ra és É-ra szintén tejfelből, DK-re aludttejből köpülik a tehénvajat. A juhvajkészítés a DK-európai, Kárpát-vidéki tejfeldolgozásban éppúgy szórványos, mint nálunk. (→ még: tejfeldolgozás) – Irod. Mutatvány a Magyar Néprajzi Atlasz anyagából (Népr. Ért., 1967); Keszi-Kovács László: Die traditionelle Milchwirtschaft bei den Ungarn (Viehwirtschaft und Hirtenkultur. Szerk. Földes László, Bp., 1969). – 3. A vajhoz és készítéséhez sok hiedelem fűződik. A köpülés sikere sok tényezőtől függött; bizonytalan kimenetele miatt sok mágikus kísérőcselekmény és → előírás társult hozzá országszerte. Előre biztosíthatónak vélték a sikert a köpülőedény bizonyos füvekkel való füstölésével, forrázásával (→ Szent György napja); vagy a köpülés kezdetén végzett cselekményekkel (a köpülőfát először keresztalakban húzták meg; a köpülőedényt ingük aljával megtörölték, sarkukkal megkopogtatták stb.). Általános volt fésű vagy pénz helyezése a köpülő alá, vagy kés szúrása az abroncsba; ritkábban előfordult só, olló, ház üstökéből kihúzott szalmaszál, nyírfaág stb. használata. A köpülés közben a → rontást megelőzendő óvakodtak a látogatóktól, és nem engedték a vajat megdicsérni. Ha a vaj nem ment össze, a siker érdekében számtalan → mágikus eljárást alkalmaztak; ezek közül főleg a nyelvterület északi részén volt elterjedt, hogy a köpülőt hátukra kötve a keresztútra mentek, vagy hét, ill. kilenc barázdán mentek át vele. Országosan ismertek voltak köpülést serkentő mondókák (pl. „Kelj, vajam, kelj, Falu végén hasas lány, Írós vajat kíván”), amelyek azonban ma már inkább csak játékos jellegűek. – Általános volt a vaj megronthatóságába vetett hit, de nem ismerünk ezzel kapcsolatban tényleges rontó eljárásokat: → hiedelemmondákból ismert viszont a vajat lószarrá változtató → boszorkány alakja. – A vaj részben racionális tapasztalatokon alapuló gyógyító felhasználásának köréből legáltalánosabb volt a → kelésre, gyulladt bőrfelületekre, kipállásra használt sótlan vaj és tejfeles pehely; valamint az égési sebekre, gyulladt szemre használatos aludttej. – A vajhaszon biztosítását szolgáló mágikus eljárás a → harmatszedés.

Kisbán EszterPócs Éva

vajnyomó minta: friss vaj alakítására és díszítésére szolgáló fa nyomóforma, negatívban bevésett díszítéssel. Szórványosan előfordult parasztháztartásainkban, piacra szánt vajhoz alkalmazták. Morva területre vonatkozó vizsgálatok szerint a vajnyomó minta Közép-Európában a szecesszió idején jelent meg kézműves készítményként. Utánozták paraszt fafaragók, saját ízlésű díszítéssel. – Irod. Kunz, L.: Die traditionelle Milch- und Käsewirtschaft in Mittel- und Westmähren (Viehwirtschaft und Hirtenkultur, szerk. L. Földes, Bp., 1969).

Vajnyomó minta (Balogtamási, v. Gömör m., 20. sz. első fele)

Kisbán Eszter

vájolókosár: → kelesztőedény

vakablak, vaklik, vaklyuk: → falifülke

vákáncsos: debreceni erdőtelepítő, aki az általa beültetett erdőparcellát (a vákáncsot) a fák felnövekedéséig gondozta és a facsemeték között saját szükségletére kapás növényeket termesztett. Az elnevezés a lat. vacans (’megüresedő’) kifejezésre vezethető vissza, amely az 1820-as évektől a debreceni közigazgatási iratokban a városra szálló elhagyott vagy elpusztult erdőterületek megjelölésére szolgált. Később ’betelepítendő parcella’ jelentése alapján nyerte el az erdőtelepítést végző személy a vákáncsos megnevezést. – Az 1880-as években vezette be Debrecen városa az erdőtelepítés hatékony és egyben ingyenes módját, amellyel az akkorra már jelentékennyé váló munkanélküliségen is segíteni tudott. A város a sokgyermekes nincstelenek között 6–8 holdas irtásföldeket osztott ki erdőtelepítésre. Az elszegődött vákáncsosok lehetőséget kaptak kunyhó és ól építésére, és megengedték nekik, hogy a makkvetés vagy a faültetés sorközeibe kukoricát, burgonyát, tököt, babot vessenek. A termesztett növényekkel együtt a faültetést is megkapálták. 4–5 év múlva, amikor a telepítés annyira megerősödött, hogy a köztes művelést már nem lehetett folytatni, a vákáncsos új parcellát kapott telepítésre. Ezért állandóan költöznie kellett. A sajátosan vándorló életformából következett, hogy lakóépülete és annak berendezése igen kezdetleges volt. Félig a földbe vájt, földdel fedett kunyhóban lakott családjával. Az egy, ritkábban két helyiséges lakás berendezése a legnélkülözhetetlenebb bútordarabokból (ágy, szék, asztal) állt. A földkunyhóban eleinte a földön tüzeltek, később csikótűzhelyet használtak. A kemencét az udvarra építették. A vákáncsos egy lovat, egy-két tehenet, disznót és baromfit tarthatott kunyhója körül. Télen favágással is foglalkozott, a kitermelt tuskó és gally felét eladhatta, ezért többen talyigát, egylovas szekeret tartottak. A város szegényebb lakosságát ők látták el tüzelővel. Megélhetésükhöz hurokkal, csapdával végzett alkalmi vadfogás is hozzájárult. A vákáncsos szigorú szerződésben állt az erdőgazdasággal. Sem kunyhóját, sem vákáncsföldjét nem adhatta át másnak, kunyhójába idegent nem fogadhatott be, a földet bérbe adni vagy részben kiadni nem lehetett. Az erdősítés befejezése után kunyhóját le kellett bontania, telephelyét köteles volt feltörni és husánggal beültetni. A vákáncsos az agrárproletariátus legkiszolgáltatottabb rétegébe tartozott. Munka- és életkörülményei a teljes elmaradottság és analfabétizmus szintjén tartották. Az elszegényedett parasztok csak a végső esetben választották ezt a megélhetési formát. A debreceni vákáncsosok létszáma 1921-ben megközelítette az ezer családot, majd a későbbi években számuk rohamosan csökkent, az 1940-es években pedig megszűnt ez a speciális foglalkozás. – Irod. Balogh István: Adatok a debreceni erdőgazdálkodás történetéhez. A vákáncsosok (Debrecen, 1936); Miklós Zsuzsa: A debreceni vákáncsosok (A Déri Múz. Évkve, 1972, Debrecen, 1974).

Selmeczi Kovács Attila

vakarcs: → kenyérlepény, → lepénykenyér

vakarék: → lepény

vakaró: fémlemezből készült állattisztogató eszköz. Mai alakja a 16. sz. óta ismert, a 19. sz. második felétől szabványosított formában kereskedelmi forgalomban kapható. Csak az istállózó állattartásban használták, ott is inkább csak a minőségi állatok tisztántartására szolgált. Az apróbb, sűrűbb fogú vakarók a lovak, a nagyobb, ritkább fogúak a szarvasmarhák ápolására szolgált. Kiegészítő tartozéka: a szarvasmarha-, ill. lókefe és a szalmából sodort → csutak. A ló ápolásánál a vakaróval csak a szőrt lazították fel, s a tulajdonképpeni tisztítást a kefe, ill. a csutak segítségével végezték. Szarvasmarhák tisztításánál a vakaró és a kefe egyenlő értékű funkciót töltött be. – Használatos a vakaró átvitt jelentésben is, a legkülönbözőbb funkciójú kézi eszközökre, mint a megperzselt disznót tisztára kaparó kés, a dagasztóteknőbe beleragadt tészta, lekaparására szolgáló félkör alakú kés, ill. e tésztából sütött cipó stb. – Irod. Kodolányi János: Adatok Vajszló lótartásához (Népr. Közl., 1956); Fél Edit– Hofer Tamás: Az átányi gazdálkodás ágai (Népr. Közl., 1961).

Balra: csikóvakaró, jobbra: lóvakaró (Mindkettő: Átány, Heves m.)

Varga Gyula

vakbarázda: → szántás

vakbor mérés: → kocsmálás

vakkémény: a füsttelenítés kezdetleges eszköze. A tűzhelyek füstjét összegyűjti s a padlásra vezeti, ahonnét a tetőnyílásokon át oszlik el. Előfordul, hogy a szobai tűzhelyek füstjét (pl. → északi háztípus esetében) közvetlenül a padlásra vezetik vakkéménybe, de a gyakoribb eset az volt, hogy a konyha pitvari mennyezetébe építették be a vakkéményeket, és valamennyi házbeli tűzhely füstjét oda vezették. A vakkémények nagymértékben fokozták az épületek tűzbiztonságát. Palástjuk, tetejük megakadályozta, hogy szikrák pattanhassanak a gyúlékony tetőfelületekhez. A → szabadkémények különféle változatai ma már kiszorították a használatból. (→ még: kémény)

Filep Antal

vakolat: mész, homok vagy folyami kavics keverékéből kialakított habarcs, malter. A 19. sz. második felétől a paraszti építőkultúrában egyre elterjedtebben használták a lakóépületek, majd gazdasági épületek falazatainak bevonására. A mészvakolat készítése nem feltétlenül kapcsolódott igényesebb falazati anyagok, pl. kő vagy tégla alkalmazásához. A földfalazatú házaknál éppúgy élhettek vele, mint a nyerstégla, vályog vagy fagerenda vázas zsilipeléses falak vagy barna boronatechnika esetében. Különösen, amikor a vakolathímes díszítés elterjedésnek indult, bizonyos mértékig státus-szimbólummá is vált a vakolat alkalmazása. A hagyományos vagy kifejezetten archaikus falanyagok burkolását is elvégeztették a kőművesekkel. – Mezővárosokban, polgárias fejlődésű falvakban, ha kedvező nyersanyagellátásnak örvendhettek, már a 18. sz. vége felé gyakran építtettek mészhabarcsos vakolatú házakat. Ahol a helyi vagy cserekereskedelem révén paraszti mészégető specialisták segítségével kellő mennyiségű mészhez juthattak, a 19. sz. első felében is jelentékenyebb számban készültek vakolt épületek, sőt évszámmal megjelölt, díszített homlokzatok maradtak fenn. A jobbágyfelszabadítás, a vasúthálózat kiépülésével kibontakozó polgárosodás építészeti kifejezőivé országszerte a vakolat architektúrával díszített, tagolt felületű házak váltak. A vakolat-architektúra a késő barokk, copf, klasszicista, romantikus, eklektikus építészeti stílusok formakincséből valósággal folklorizálódott népművészeti jellegűvé vált. Mezővárosi, falusi kismestereink kezén, gyakran sok évtizedes késéssel jelentek meg az egyes díszítőelemek, s gyakran több stílus jegyei sajátságosan összeötvöződtek, egybeolvadtak. A vakolattechnika s díszítmény világa a paraszti igényekhez igazodott, népivé vált, de mindvégig ipari szolgáltatáshoz kötődött. Archaikusabb vidékeken századunk húszas, harmincas, esetleg negyvenes éveiig divatos volt a vakolat-architektúra alkalmazása. – Kisvárosaink paraszti negyedeiben viszont az I. világháború után már folklorisztikus építészeti ízlés és igény nélkül építkeztek. Központi fejlődésben levő területeink falvaiban már ezzel párhuzamosan kibontakozott az ún. „pallér ízlés” elterjedése, amely később az építkezés hagyományos rendjének teljes feladásában a vakolattechnikát is alapjaiban változtatta meg. Még a II. világháború előtt megindult a fröcskölt vakolatú vagy dörzsölt vakolatok, nemes vakolatok elterjedése. Bár az 1880-as, 90-es évektől kezdve vakolatok között növekvőben voltak a meszeletlen, cementes besimításúak, az 1950-es évek végéig a vakolt lakóházak nagy többsége s a vakolat-architektúrával épült lakások hagyományos típusai is mind → meszeléssel készültek. A vakolás speciális típusait tették lehetővé kedvező nyersanyag előfordulása esetén a murvával és folyami kaviccsal kevert habarcsok. Különféle kombinációikat a meszelés technikájával is árnyalva alkalmazták.

Vakolatdísz lakóház oromfalán (Rimaszécs, v. Gömör m., 1861)

Vakolatdísz lakóház oromfalán (Rimaszécs, v. Gömör m., 1870)

Házhomlokzat dísze (Homokmégy, v. Pest m., 1934)

Vakolatdísz lakóház oromfalán (Nagydobsza, Baranya m., 19. sz. vége)

Vakolatdísz présház oromfalán (Balatonudvari, Veszprém m., 1821)

Vakolatdísz présház oromfalán (Csopak, Veszprém m.)

Filep Antal

vakszűr: → szűr

vál: fűzvesszőből fonott egyszerű hálóféle, formailag a → kerítőhálókkal rokon. A hegyi patakot teljes szélességében elrekesztve, víz mentében lassan mozgatják előre a vált, hasonlóan a → kétközhálóhoz. A vál nem alkalmas a hal megfogására, de felriasztja, menekülésre készteti a megbúvó halakat (ezt a válra kötözött zörgő lánc is segíti), melyeket azután → szákkal fognak ki a patakból, ill. a → cége felé űzve ejtenek zsákmányul. Herman Ottó 1261-es okleveles adatot idézett a Vág folyóban használatos vaal-ról, de – tévesen – az → ághegyhálóval vélte azonosíthatónak. Az újabb kutatások részletesen cáfolták Herman véleményét, bemutatva a vál szlovákiai, óromániai, kárpátaljai elterjedését, s bizonyítva, hogy ez a korai adat is ezzel a vállal azonosítható. A magyar irodalomban Máramarosból bemutatott vál sem kapcsolható a magyar etnikumhoz, a közlések ruszin lakosságra hivatkoznak. A Magyar Tájszótár viszont (1838) Székelyföldről (Kászonszék) közölt adatot a válra (vádvonás néven), amiből arra következtethetünk, hogy a Kárpátok szláv lakosai mellett a magyarok is ismertek ilyen eszközt. A válhoz hasonló, hálót helyettesítő vesszőfonatot – a megnevezés nélkül – a Sárközben is ismerték. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Nemes Mihály: Adalék a „vádvonás” halászó módhoz (Népr. Ért., 1901); Vladikov, V.: Ribi podkarpatszkoj Ruszi i ih glavnyejsije szposzobi lovli (Uzsgorod, 1926); Csalog József: A húzóháló helyettesítése Bátán (Ethn., 1949); Belényesy Márta: A halászat a XIV. században (Ethn., 1953); Moszyñski, K.: Kultura ludowa slowian. I. Kultura materialna (Warszawa, 1967).

Szilágyi Miklós

válás: a hagyományos paraszti társadalomban a törvényes – az egyház és a közigazgatási hatóságok vagy csak a közigazgatási hatóságok által érvényesített – házasságfelbontás. A 18. sz. végétől a prot. egyházfegyelem lazulásával párhuzamosan az ev. és a ref. lakosság körében megszaporodtak a házasságbontási ügyek. II. József törvényei egyházi békítő kísérleteket írtak elő, s csak ezek sikertelensége esetén került a válás világi bíróság elé. Az I. világháborúig igen ritka volt. A paraszti erkölcs a házasságot véglegesnek, felbonthatatlannak tartotta, még abban az esetben is, ha a házasfelek békétlenül, hűtlenül éltek együtt, a nő terméketlen vagy a férfi impotens volt. A házasság megszakításának módja a szétköltözés volt, amikor az asszony hozományával vagy anélkül apai családjához visszaköltözött. Az asszony hazaköltözését általában nem fogadták szívesen, gyakran visszakergették férjéhez, vagy rövid időn belül összebékítették őket. Végleges inkább akkor lett a szétköltözés, ha a férj küldte haza – a falu társadalmának véleménye szerint is – okkal feleségét, vagyis „elhajtotta a háztól”. Az asszony hazaköltözésének okai rendszerint a férj és a férj családjának magatartásával függtek össze. A férj viszont igen gyakran a szétköltözés szubjektív okait erkölcsi, anyagi kifogásokkal leplezte a közösség előtt. A hazaköltözés esetén az asszony kisebb gyermekeit magával vitte, de idővel a munkaképessé lett fiúgyermekek visszaköltöztek, vagy visszajártak dolgozni az apai családhoz. A két világháború között a törvényes válások egyre gyakoribbak lettek a paraszti társadalomban is. Az elvált ember és az elvált asszony helyzete – ha a válás oka nem váltotta ki a társadalom elítélését – nem volt hátrányos, bár újabb házasságkötés szempontjából, már volt házas állapota, kora, gyermekei miatt lehetősége korlátozottabb volt. Az egyén törvényes válás utáni magatartása döntően befolyásolta a róla alkotott véleményeket. (→ még: házasság)

Morvay Judit

valaska: → kanászbalta

választási dal: → kortesdal

választott bíró: → fogott bíró

választott malac: → disznó

valcer: → keringő

váll: → mellény

vállalkozó: 1. speciális munkát önállóan vállaló ember. Ilyen pl. a fuvaros, hajós (hajósgazda), tutajos (lápgazda), továbbá az építkezéseken dolgozó szabad és kisiparosok (pl. falverő, → téglaverő, vályogverő, → kútásó stb.), a családi s főként idegen munkaerőt igénybe vevő kishaszonbérlők, ill. részesbérlők is (→ bérlő). – 2. A munkások és a munkaadók közé beékelődő tőkés, aki az anyagi eszközök és a szükséges munkaerő előteremtésével és megszervezésével az időszakos munkát elvégezteti. E tőkés vállalkozók a kapitalizmus idején tevékenykedtek, elsősorban a nagyobb tőkebefektetést és több munkáskezet, valamint ügyintéző szervezetet kívánó munkálatokat (út-, vasútépítés, ármentesítési töltésépítés, fakitermelés és -feldolgozás, bányászat, különféle építkezések, tömeges szállítások stb.) végeztették; a mezőgazdasági nagyüzemek általában, nem vették igénybe segítségüket. Nagyobb és hosszantartó tömegmunkákon elkülönült a fő- és az → alvállalkozó szerepe és munkaköre; kiépült a vállalkozói hajcsárapparátus; e személyekből az alvállalkozón kívül a → munkavezető volt közvetlen kapcsolatban a dolgozókkal. Bizonyos esetekben a → bandagazdák is vállalkozók, s főként az alvállalkozó emberének tekinthetők, esetenként ők maguk váltak alvállalkozókká. – A 19. sz. 50-es éveitől mind gyakrabban adták ki a nagyobb földmunkákat árlejtés (versenytárgyalás) útján a legkedvezőbb (olcsó és gyors munkát ígérő) ajánlatot tevő vállalkozónak. A vállalkozói rendszer legkorábban az út- és vasútépítkezéseken alakult ki, az ott bevált módszereket alkalmazták az ármentesítési, elsősorban a töltésépítési munkálatokon is. Kezdetben a vállalkozói haszonkulcsot megszabták, később szabaddá vált, fokozódott a kizsákmányolás, vele a munkahajsza. Mivel a vállalkozók kezdettől fogva szakmánybért (→ szakmánymunka) fizettek, a munkálatok elvégzését meggyorsították, egyben hozzájárultak a hivatásos → kubikosság kialakulásához is. Hasonló a helyzet a → vasúti munkás, → építőmunkás és → erdőmunkások esetében is. (→ még: agrármozgalom) – Irod. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).

Katona Imre

vallás: → népi vallásosság

valláscsúfoló: a → csúfolók egyik csoportja, amelyben a más hiten levők vallásának gyakorlását, szokásait, tételeit figurázza ki a közösség, gúnyos, kíméletlen, sokszor bántó éllel, bár mindig a humorra törekedve. Általában a kisebbségben levő felekezettel ironizálnak. A → mesterségcsúfolóhoz, → nemzetiségcsúfolóhoz hasonlóan megjelenhet rövid, anekdotikus szerkezetű prózában, dalban; szólásként, találós kérdésként vagy jelzőként. Tartalmában e csoporthoz kapcsolódnak a kántor-, papcsúfolók, amelyben a hivatásukkal összeegyeztethetetlen viselkedésű egyházi személyeket gúnyolják ki. Irodalomban és népköltészetben, versben és prózában egyaránt gyakori téma (ld. Janus Pannonius: Pál pápáról, 1465; Apáti Ferenc Cantilenája, 1520). Ismert papcsúfolók pl.: „Járjad pap uram a táncot | majd egy falka ludat adok...”, „A szajányi hírös barát | Nem tudja az úrangyalát...” Előadási alkalmai a vidám, társas összejövetelek. Ismert és elterjedt az egész magyar nyelvterületen. – Irod. A magyarság néprajza (III., Bp., 1941–43); Katona Imre–Ortutay Gyula: Magyar népdalok (I–III., Bp. 1970).

Küllős ImolaSzemerkényi Ágnes

vallási néprajz: → népi vallásosság

vallásos ének: → népének

vallásos ponyva: bibliai tárgyú történeteket egyszerű, közérthető stílusban, gyakran képekkel illusztrálva közölt. A 16–18. sz.-i szigorú cenzúra következtében a világi történetek terjesztése nehézségekbe ütközött (bár természetesen nem szűnt meg) a vallásos tárgyú könyvek megjelenését azonban segítették különböző egyházi személyiségek is. A vallásos ponyva terjesztése különösen az ellenreformáció idejében volt széles körű. A vallásos ponyva ismerete következtében terjedt el nagyon sok egyházi → népének, → eredetmagyarázó monda, → hiedelemmonda, amelyek Krisztus és a szentek életével, cselekedeteivel foglalkoztak. Paraszti háztartásokban még ma is található sok vallásos ponyva (→ még: ponyva) – Irod. Pogány Péter: A régi hazai népies ponyvakutatás problémái (Ethn., 1958); Pogány Péter: Folklór és irodalom kölcsönhatása a régi váci nyomda működése nyomán (1770– 1823); I. Vásári ponyvairatok (Bp., 1959); Pogány Péter: A magyar ponyva tüköre (Bp., 1978).

Vallásos ponyvanyomtatványok címlapjai (1854, 1873)

Szemerkényi Ágnes

vállfolt: a bevarrott, de különösen a lobogós ujjú férfi ingek vállának erősítésére szolgáló, téglalap alakú vászonfolt, amely a későbbi kézelős ingre is átkerült. Felvarrhatták az ingre kívülről is, belülről is. A kívülről felvarrott vállfoltnak az ujjával érintkező hosszanti oldala gyakran szövéssel vagy hímzéssel díszített. Az időben hozzánk közel eső, a recens városi divat után készült ingeken már nem kétoldalt van egy-egy vállfolt, hanem egyetlen vízszintes sáv erősíti a vállak fölött és a nyaknál az inget. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Nyárády Mihály: Az ajaki népviselet (Szabolcs vármegye vázlatos tárgyi néprajza, Nyíregyháza, 1939); Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956).

Gáborján Alice

vállfű: → ing

vállgém, válliga: → vízhordó rúd

vállkendő: kendő, melyet nők viselnek a nyakuk körül, a mellre és a hátra is többé-kevésbé leeresztve. Fajtái: 1. (nyakra vagy nyakba való kendő, keszkenyő, mellkendő) a klasszikus változat: háromszög alakú(ra hajtott), amelynek egyik sarka a viselő hátára lóg le, a másik kettőt a mellén keresztezik és többnyire a karja alatt újra hátravezetik, ott deréktájt összeerősítik: általában csak egymás mellé fogják a két ágat és hamisan kötik át madzaggal vagy virágos szalaggal. Ny-Európában a 16–18. sz.-ban úri és köznépi viseletben is előfordult kisebb méretben, fehérben; többnyire mellény vagy ujjas alatt. Ez a forma a magyar népviseletekben a 19. sz. első felében terjedt el. Itt is eleinte kisebb, kb. 50 cm oldalú, majd a 19. sz. végén átlag 150–200 cm oldalú négyzet volt, amit átlósan félbehajtottak. Anyaga kezdetben házivászon, majd gyolcs, később ezeknek kékre vagy feketére festett változata. Mindezek eleinte ünnepiek voltak, de a 19. sz. második felében inkább köznapiasak és öregesek lettek. Elterjedt a piros, olajos mintás karton, a különféle színű alapon rózsás, rojtos szélű kasmír vállkendő. A 19. sz. végén, ill. a 20. sz. elején jellegzetes ünneplő kendő volt más szövetek mellett a selyem vállkendő: fekete vagy más színben, virágmintával, szélén általában rojttal (D-Dunántúlon fekete csipkével). Újra feltűntek a fehér vállkendők is, lenge gyári kelméből (gyolcs, batiszt, tüll), gyakran kézi fehérhímzéssel, rátéttel, fodorral, csipkével. Ezeket a Dunántúlon és a Felvidék egyes tájain selyemkendő fölé (néha alá) öltötték második rétegként. Legnagyobb a halmozás a → sárközi viseletben, ahol egy 160 cm oldalú selyemkendő fölé még 2–3, egyenként 50 cm oldalút öltenek fel egyszerre. Néhány palóc viseletben csak imitálják a több vállkendőt azzal, hogy a vállkendő mellé, a viselő nyakához különféle színű posztócsíkokat, fodrokat illesztenek. A palócoknál egyes községekben egyházi előírásra vezették be a vállkendőt, az ing nagy kivágásának takarására. Később a vállkendő országszerte elmaradhatatlan kelléke lett a női viseletnek. Rendszerint ingváll és mellény fölött hordják, néha ujjas is kerül alá. Fölé vehetnek még ujjasféléket. Általában előbb kiment a divatból, mint a mellény. Az erdélyi viseletekből hiányzik a vállkendő. A vállkendőt felöltéskor alkalmanként szedik ráncba és vidékenként eltérő módon redőzik, rögzítik alakját. Egyes palóc vidékeken egészen keskenyre hajtogatják, így viszonylag sok látszik az ingből és mellényből. Országszerte úgy szokták igazítani, hogy a mellett laposítsa. Általában a vállat hangsúlyozza keményített, felálló fodraival, rojtjaival (pl. → bényi viselet, → sárközi viselet). Előfordul, hogy félbevágott, eleve háromszögű kendőt viselnek, sőt a Felföldön, Pest környékén és a D-Dunántúlon több helyen már a felsőtesthez szabják. A szabott vállkendő egyrészt a kelmével való takarékoskodás jele, másrészt egyszerűbb, végérvényesített módon éri el a kívánt alakmódosítást (pl. a has kiemelését: → martosi viselet). – 2. (Leterítő kendő, nagykendő, posztókendő) vastag gyári szövet, általában barnás alapon négyzethálós mintájú, rojtos szélű, sokszor 200 cm-nél is hosszabb oldalú, négyzet alakú kendő, többnyire félbehajtják téglalappá, hátulról a vállra terítik és elöl a mellen összefogják vagy tűzik. A 19. sz. közepén úri viseletben is voltak hasonlók. Nem nagy intenzitással, de országszerte feltűnt már az 1. fajta mellett, de főleg annak divatja múltával, a 20. sz. első évtizedeiben. Előbb a polgáriasabb öltözékű alföldi és kisalföldi községekben hordták, később kocsin járás alkalmára átvették a parasztosabb viseletű helységek is. – 3. Berliner kendő: vastag, fekete, fehér, drapp vagy más színű berliner gyapjú fonalból (géppel) kötött, esetleg (kézzel) horgolt, rojtos szélű, átlag 150 cm oldalú, négyzet alakú kendő. Háromszög alakba hajtják és vagy az 1. fajtához hasonlóan öltik fel, vagy fejükre is ráterítik és elöl összetűzik, vagy kapcsolják két ágát. A 20. sz.-ban terjedt el. – A 2–3.-féle vállkendő téli utcai felsőruha szerepű. Ny-Dunántúlon karonülő gyermeket is bele szoktak fogni. – Irod. Fél Edit: Népviselet (Bp., 1962); Thiel, E.: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); Gutkowska-Fychlewska, M.: Historia ubiorów (Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1968); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).

Vállkendő részlete, sarkain fehérhímzéssel (Boldog, Pest m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Részekből szabott vállkendő (Martos, v. Komárom m., 20. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Menyecske ünneplőben, részekből szabott vállkendővel előlről és hátulról (Martos, v. Komárom m., 1980)

Leány, vállkendős nyári ünneplőben (Kapuvár, Győr-Sopron m., 1950-es évek)

Menyecske és leány vállkendőben (Boldog, Heves m., 1954)

Asszony selyem vállkendőben (Boldog, Heves m., 1954)

Horváth Terézia

vallóbor: → szőlőbirtoklás

vállrúd: olyan rúd, amelynek két végére akasztják a terhet és közepe táján, a menetiránnyal párhuzamosan fektetik az egyik vállukra. A vállrúd hossza 130–150 cm, átmérője 5–6 cm, középrésze kissé lapos. Két végére gyakran szerelnek fából vagy drótból való, 30–35 cm hosszú kampót, amelyre a terhet könnyűszerrel ráakaszthatják. Ételhordó rúd néven ismeretes az eszköz az Alföld nevezetes állattartó vidékein (pl. Hortobágy). A tanyás bojtár, akire az ételhordás kötelezettsége hárult, a vállrúd egyik végére akasztotta az étellel teli bográcsot, vasfazekat, a másik végére pedig a tarisznyát, amiben a kenyeret, szalonnát, kanalakat tartották. Mo.-on a vállrudak elsősorban vizesedények szállítására szolgáltak (→ vízhordó rúd). Szokásos volt a vállrúd Németo.-ban. A Balkánon és Európa D-i térségeiben a vállrúd igen elterjedt tarisznyák, üstök, kosarak szállítására is. DK-Ázsiában a földet is vállrúd két végére akasztott kerek kosarakban szállítják. – Irod. Gunda Béla: Ludový transport Žakarovciach (Slovenskü Národopis, III., 1955); Vakarelski, Ch.: Arten des Tragens bei den Bulgaren (Műveltség és Hagyomány, 1971).

Vízhordó rúd (Átány, Heves m.)

Paládi-Kovács Attila

valódi mese: → mitikus mese

váltogatott laposöltés: felületkitöltésre használt öltés. Egy → előöltést varrnak, felöltve megfordulnak s ezt megismétlik szorosan az első mellett. Sűrűn varrják. Nevezik nyolcas öltésnek is. (Nem tévesztendő össze a néha ugyancsak nyolcasöltésnek említett → Margit-öltéssel.) – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, L: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

váltógazdálkodás, vetésváltó gazdálkodás: olyan gazdasági művelési rendszer, amelynek alapelve, hogy ugyanabban a szántóföldben két hasonló természetű és igényű növény nem követheti egymást. A termeszteni kívánt növények összeállításánál és egymásra következésének (→ vetésforgó) megállapításánál fő szempont, hogy a talaj tápanyagkészletének kihasználása a leggazdaságosabb legyen, s minden növény az utána következőnek hasznos előveteményként szolgáljon. A jó váltógazdálkodásban a gabonafélék a szántóföldnek legfeljebb 50%-át foglalják el. – A váltógazdálkodás Európában a legkorábban Németalföldön (17. sz.) és Angliában (18. sz.) nyert alkalmazást. Mo.-on csak a 19. sz. második felétől kezdett szélesebb körben elterjedni, ugyanis a váltógazdálkodás egyik alapfeltétele a tagosított birtok. A mo.-i tagosítások pedig a jobbágyfelszabadítást követő úrbéri birtokrendezések során történtek meg. Ezt megelőzően az ország nagy részében nyomásos gazdálkodás folyt tagosítatlan határ mellett. (→ még: javított háromnyomásos rendszer) – Irod. Mártonffy Zsigmond: A váltógazdaság vagy az okszerű mezőgazdászat és a falusi háztartás alapelvei... (Nagy-Szeben, 1864); Hensch Árpád: Mezőgazdasági üzemtan (I., Magyar-Óvár, 1901).

Török Katalin

váltó körjáték: az → énekes gyermekjáték → körjáték típusába tartozó csoport. A kör közepén áll egy gyermek, aki bizonyos szerep eljátszása, vagy valamilyen ténykedés kapcsán választ valakit, akivel helyet cserél a játék végén. Formái: a) Utánzó, megjátszó, imitáló: a szövegben mondottakat mozdulatokkal kíséri: → Fehér liliomszál; hasonló típus az „Amott megy egy barna lány”, amelyben taps jelzi a pofont. – b) Kiváltó: itt a középső játékos áll, vagy guggol és a dal végén valamilyen mozdulattal vagy szóval megjelöli a „kiváltót”. Formái: „Elvesztettem zsebkendőmet”, vagy „Zöld fű, zöld ág” szövegre énekelnek a meghajlással, ill. csókkal, eredetileg párnára térdeléssel és kendőátadással hívja be a váltót a középső játékos. Nyugati származású ún. párnatáncból vált játékká. A „Mély kútba tekintek” kezdetű játékban a guggoló elkap egy játékost vagy nevén nevezi. (Hasonló a dallam nélküli „Kútba estem” játékhoz.) A „Görbéné” kezdetű játékban az a váltó, aki elneveti magát. – c) Kitaláló: a középen álló játékos kitalál valakiről valamit. A „Hej koszorú, koszorú” játéknál a középen állónak befogják a szemét s a mögötte állónak nevét ki kell találnia (tulajdonképpen → műjáték). A „Csön-csön gyűrű” kezdetű játékban az összefogott tenyerek közül azt kell megjelölni, akiében az eldugott gyűrű van elrejtve. (Ez az egyetlen játékunk, amelyet legtöbbször ülve játszanak.) – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára I., Bp., 1951).

Igaz Mária

váltott gyerek (cserélt gyerek, düddös, idétlen, szőrmók, szőrmanók): satnya, torzszülött, vízfejű, szőrös, néma, rosszul fejlődő újszülött, ill. kisgyerek. A hit szerint valamilyen rosszindulatú → természetfeletti lény gyermeke, akire az az „igazi” gyermeket kicserélte. A váltott gyerek hiedelemköre a mai napig két forrásból táplálkozik: egyik a torszülöttek létezésének tapasztalati ténye, a másik a különböző rontó (→ rontás) lényekbe vetett hit és a tőlük való félelem. E részint konkrétabb (→ boszorkány, → bába), részint általánosabb, ill. elhomályosult lények (pl. „rosszak”, → szépasszony, → ördög) a hit szerint a még meg nem keresztelt újszülöttet kicserélhették. A hiedelmek országszerte meglehetősen egységesek; a nyelvterület K-i részén egyre inkább átadják helyüket a rokon → agos gyerek hiedelmeknek. A rá vonatkozó hiedelmeket már a 17–18. sz.-i → boszorkányperekből is ismerjük. A kicserélés megelőzésére általánosan elterjedtek voltak bizonyos óvintézkedések. Ezek egy része általános rontáselhárító (→ rontás elhárítása) eljárás, ill. eszköz: a bölcsőbe, pólyába tett olvasó, fokhagyma, kakukkfű; behintés szenteltvízzel, kifordítva feladott ing, betakarás anya kifordított kötőjével, ház köré szórt kása stb. Más részük csak az elváltás megelőzésével függ össze. Pl. általánosan elterjedt nézet, hogy a csecsemőt keresztelőig nem szabad egyedül hagyni, éjjel lámpát kell égetni mellette, továbbá az, hogy az újszülöttet nem szabad leendő nevén szólítani. A váltott gyerek gyógyításának, ill. „visszacserélésnek” legáltalánosabb módja a kemencébe vetéssel való fenyegetés: az anya vagy a gyógyító a váltott gyereket befűtött kemence szájánál a sütőlapátra ülteti, és úgy tesz – gyakran háromszor – mintha be akarná lökni, esetleg figyelmezteti is a rontót (pl. „Szépasszony, add vissza az enyémet; mert ha nem, megégetem a tiedet”) – mire az a hit szerint megijedve visszacseréli a gyereket. Ritkább – egyébként mint az agos gyerek gyógyítása közismert – a fazékban való jelképes főzés; vagy a váltott gyerek lenyakazásával való fenyegetés. – A váltott gyerekről szóló → hiedelemmondák általában → vándormondák, → fabulatok, noha jórészt megélt eseményként tárgyalják a történteket. A mondákban világosan kirajzolódik a váltott gyerek természetfeletti lény volta. Gyakori motívum, hogy igen öreg, noha pólyában van (a képzet oka a koraszülöttek, torzszülöttek „öreges”, ráncos arca). A mondákban a varázsló cselekményeket gyakran idegen (vándor koldus, katona, drótos stb.) tanácsára végzik. Mondái: a) Az elcserélés története. Az anya. „érezte”, „látta” „hallotta” hogy valaki megjelenik az ablakban, átnyúlik ágya fölött stb., és vagy sikerül gyermeke elvételét megakadályoznia vagy későn kap észbe: már sajátja helyett a váltott gyerek fekszik mellette. – Az anya alszik. A kosztos kanász ott jár, annyit hall: „Nesze, fogd meg!” Ő elveszi a gyereket, az ágyra teszi. Nagyfejű gyerekre váltották az anya gyerekét: – Egy felvidéki adat szerint maga a halál felesége cseréli ki a gyereket, mert neki csak torz gyerekei vannak. – b) Megszólaltatás kis bögrével és nagy kanállal: valakinek a tanácsára az anya a gyerek elé vagy a szoba közepére kedvenc ételét teszi kis bögrében, nagy kanállal. Padláson készített lyukon vagy a kulcslyukon lesik. A gyerek megszólal:

Kicsi csupor, nagy kanál Biz isten, de furcsa Sok földet bejártam De ilyen csudát még nem láttam.

vagy:

Kicsi csupor, nagy kanál Nagyobb ördög nálamnál

Láttam már ördögnek erdejét, mezejét, De kis bögrében nagy kanalat még sose stb.

Gyakori motívum, hogy a váltott gyerek kivallja életkorát: „Megéltem már 36 (70, 100 stb.) esztendőt, de ilyet még nem láttam.” Bodrogközi monda szerint a 7 éves, bölcsőben fekvő gyermek csodálatos módon nyúlni, nőni kezd, a falról leakasztja a kis kanalat és békésen megeszi az ételt. Mint tényleges gyakorlat is előfordult, hogy ilyen módszerrel próbálták szólásra bírni a néma vagy rosszul beszélő gyereket. – c) Tudós ráismer a váltott gyerekre. A váltott gyereket tudóshoz viszik, ráismer, ráköp: „Phi, vén piszkos, szégyeld magad, mért szopod ezt a szegény asszonyt?” „Te vén piszkos Gazsi, vénebb vagy, mint a föld” stb. Felszólítja távozásra. A gyerek reggelre meghal, de a boszorkányok elviszik. Üres koporsót temetnek (Nyírgyulaj). – d) Átkelés a vízen. A váltott gyereket búcsúhelyre (rendszerint Máriapócsra) viszik. A gyerek átkeléskor a vízbe hajol és megszólal: „Ricsi pucsi Máriapócs!” Belehajítják a vízbe (Karcsa). Híd alól szépasszonyok szólítják, válaszol nekik „Vasz viszli kukli?” „Henderik ana Pócs”. Erre előhozzák az igazi gyereket. Sápadt, elmondja, hogy mindig nyargalásztak rajta (Bácsjózseffalva). Erdőn viszik, hang szól: „Bahin kegli?” Gyerek válasza: „Szentbenedek búcsú!” Az anya babot főz, aratóknak viszi. Hazaérve látja, hogy a bölcsőben fekvő gyermek megette a maradékot. Másnap magával viszi a hátán. Tó mellett mennek, hang szólítja a vízből: „Te vagy-e, hé?” A gyerek válasza: „Én vagyok, hé!” Anya ledobja, a gyerek vén emberré válik (Szentsimon; Borsod m.). – e) Tűzbevetés. A valóságos gyógyító gyakorlatként is ismert kemencébe vetés a mondákban természetfeletti motívumokkal egészül ki: pl. mikor lekapják a gyereket a lapátról, megszólal: „Csak 7 évig lettem volna nálad!”’ Vagy: „Hiába vetettél be, itt maradok nálad!” – Fekete kéz nyúlik ki a tűzből, az anya kötényébe egy szép fiút dobnak. Elmondja, hogy jól bántak vele, mert ő is jól bánt a váltott gyerekkel (Erdély). Vannak mondák, amelyek beszámolnak ugyan a váltott gyerek visszacseréléséről, de a visszakapott gyerekről is elismerik, hogy nyomorék, néma stb. maradt és meghalt. – f) Egyéb visszacserélési módok: Öreg koldus tojást kezd fűrészelni, hogy a gyerek feje is úgy váljon ketté. Kicserélik a gyereket (Újdombrád). Bölcsőben fekvő gyerekét anyja a ház küszöbén ülve találja: Valakinek a tanácsára teknővel leborítja, lábával az udvarra húzza, bottal üti. Nagy fekete felhő lesz, a boszorkányok előhozzák az igazi gyereket. A másik fiú addig teknő nélkül megy föl a levegőbe, a forgószéllel (Kocsord). (Számos monda mutatja még a váltott gyerek kapcsolatát a → táltossal.) – A váltott gyerekkel kapcsolatos hiedelemanyag Közép-, Ny- és É-Európában ismert, részint vándormondaként (a magyar nyelvterületről D-re és K-re csak szórványosan), részint mindig újra feltöltődve valóságelemekkel, helyenként másképp és másképp színeződve át a rontás-gyógyítás helyi hagyományainak megfelelően. Pl. sok helyütt maga a váltott gyerek is ártó lény, másutt nem élőlény, hanem → ráolvasással feleleveníthető tárgy. A kicserélő lények változatos sora ismeretes a szláv és germán népeknél egyaránt (törpe, kobold, erdei lények, déli kísértet, tündérek stb.). Legegységesebbek Európa-szerte a megszólaltatás motívumai. – Irod. Haraszti Gyula: A táltos vagy a váltott gyerek (Magy. Nyelvőr 1878); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (I–III., Pécs, 1940); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGY, XI., Bp., 1963).

Nagy IlonaPócs Éva

váltott kerék: → fogadott kerék

változat, nemzetközi nevén variáns: a folklóresztétika és folklórelmélet kategóriája, az egyedi műalkotás megjelenési módja a folklórban. Minden egyes folklór alkotás változatokban él, a változatok nélküli (Ortutay Gyula terminusával „invariáns”) jelenség nem folklór jellegű. Ugyanannak az alkotásnak különböző alkalmakkor, különböző céllal, különböző közönség előtt vagy különböző előadók által megjelenített változatai rendre különböznek egymástól, mind egészükben, mind egyes vonásaikban. Nem csupán a folklór eredetű alkotások variálódnak, hanem a hivatásos művészetből átkerült alkotások is. A változás mértéke természetesen művészetenként és műfajonként módosul (sőt az egyes alkotónként, típusonként is eltérő), a variálódás jelenségei mégis szinte kivétel nélkül mindenütt megfigyelhetők. Ennek okait ma sem tisztázta kellő körültekintéssel a folklorisztika, etnológia és alkotáslélektan, mindazonáltal megkülönböztethetjük egymástól a körülményekhez alkalmazást, adaptálást, aktualizálást, bővítést, kontaminálást, újítást, de a felejtés és a művészi romlás eseteit is. A változatok sorai mind a folklór művészetben, mind a hivatásos művészetben a → hagyomány kategóriáján belül rendeződnek el, ezen belül a folklór változatok inkább külső, nem esztétikai meghatározottságúak. – A változatok vizsgálata a múlt századi folklorisztikában filológiai módszerekkel kezdődött, és a földrajz-történeti irányzat keretén belül mindmáig így folyik, típusok, redakciók szerint rendezik a változatokat. A műfaji vizsgálat ezt azzal egészíti ki, hogy a változat tulajdonképpen az egyedi alkotás megnyilvánulási módja, de ezen keresztül a műfaj sajátosságai is megjelennek benne. A változatok keletkezési módjukat tekintve kétfélék: vagy egy korábbi egyedi műalkotás továbbélésének állomásai (vagyis derivációs változatok), vagy egyetlen alkotási lehetőség többszörös megnyilvánulásai (vagyis párhuzamos változatok). Az előbbi esetben egy típus, az utóbbi esetben egy műfaj változataiként jelennek meg a variánsok. A típus felől közeledve a változathoz, közbülső kategóriaként a verzió, a műfaj oldaláról nézve az alműfaj kategóriájával találkozunk. Sok vita folyt arról, hogyan értelmezhetők e közbülső rendező fogalmak: inkább integrálódó vagy inkább dezintegrálódó fokozatoknak tekinthetők-e. Az utóbbira kétségtelen bizonyítékaink vannak, de az előbbi magyarázat lehetőségét sem zárhatjuk ki. – A hivatásos művészetben is megfigyelhető a változat, különösen az előadó művészetek esetében az egyedi alkotás minden egyes alkalomkor valamilyen előadási változatban jelenik meg. Mindazáltal itt kvázi-stabil alkotásokkal kell számolnunk, míg a folklórban csak változatokat találunk, és ezek kvázi-stabil alkotásoknak tekintése (amely különösen a folklóresztétikában gyakori) tévedés. A hivatásos művészet definitív alkotásaival (vagy definitív változataival) szemben a folklórművészetben csak indefinitiv alkotással (és ennek megfelelően csak indefinitív változatokkal) számolhatunk. Ennek megfelelően a folklórváltozatokban a változó elem elsősorban esztétikán kívüli, amely a közvetlen környezethez köti az illető művészi terméket. A folklóralkotások realizmusa és társadalmi mondanivalója ilyen értelemben is esztétikailag kialakulatlannak tekinthető. Ugyanakkor a párhuzamos változatok egymás mellett felhalmozódása megteremtheti az egyedi alkotások létrejöttéhez szükséges feltételeket, és ily módon a folklór teljes művésziségét képviselheti. Rokon jellegű változatok mintegy vonzzák egymást (→ affinitás). – A stilisztikai értelemben egy alakzat megváltoztatása; textológiai értelemben egy szöveg különböző variánsa, esetleg kézirata vagy olvasata. (→ még: egyedi műalkotás, → hagyomány, → műfaj, → szövegközlés, → újítás) – Irod. Anyikin, V. P.: A szóbeli költői alkotás, a variáns és a verzió a folklór kollektivitás elméletének megvilágításában (Ethn., 1964); Péter László: A népköltészet változatokban él (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A szólások változatainak szintjei (Magy. Nyelvőr, 1971); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

változékonyság, variabilitás: a folklóresztétika kategóriája, a folklóralkotások képlékenysége, amely a → változatok létrejöttéhez vezet, ill. maga a változatok képződésének a folyamata. Megkülönböztethetjük a változatok létrejötte, ill. a változatok előadása során megfigyelhető változékonyságot, és mindkettőt meg kell különböztetnünk a hivatásos művészet hasonló, de csak látszólag azonos jelenségeitől.

Voigt Vilmos

változni tudó fiú, a: mitikus → hősmese. Szegény fiú (szegény ember három fia közül a legkisebb) utolsó krajcárját egy koldusnak adja, vám nélkül átengedi az apja által épített hídon Krisztust és Szent Pétert, jutalmul azt a képességet kapja, hogy kívánsága szerint galambbá, hallá és nyúllá; vagy őzzé, szarvassá, ill. aranyszarvassá, arany vaddisznóvá és arany sajómadárrá tudjon változni. A király szolgálatába szegődik, a királykisasszony kedvese lesz. A király háborúba megy. Győző kardját, gyűrűjét, pecsétjét otthon felejti, a kocsist küldi érte, aki állatalakban rövid idő alatt otthon terem, megkapja a királykisasszonytól a kardot. Visszafelé menet útközben elalszik, vetélytársa elpusztítja, és a mágikus fegyvert ő viszi el a királynak. A király győz. Krisztus és Szent Péter a hőst újból életre keltik. Hazamegy, a királyi udvarban áll a lakodalom az álhőssel, a királykisasszony felismeri, és tanúsítja, hogy a győzelemhozó fegyvert ő vitte el az apjának. A király hozzáadja a leányát feleségül, megkapja a fele királyságot is, az álhőst megbüntetik (AaTh 665). A mesének öt magyar változatát ismerjük, négyet a nyelvterület északi részéből (Nyitra, Szabolcs), egyet Kalotaszegről, valamennyit a szóbeliségből: ponyvaváltozatáról vagy irodalmi feldolgozásáról nem tudunk. Az európai párhuzamok nagyobb számban a Baltikumból, Skandináviából és a szláv nyelvterületről ismertek. Egyes kutatók szerint É-európai samanisztikus jellegű, mások szerint a szláv hiedelemvilág szerves része (→ alakváltozás, → testen kívül elrejtett erő). – Irod. Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy, I., Bp., 1940); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Kovács Ágnes: Új népmesetípusok a magyar népmesekatalógusban (II., Népr. Közl., 1957); Ranke K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (AaTh 403–665) (Kiel, 1958); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (MNKF, 1., Bp., 1960).

Kovács Ágnes

Vályi András (Miskolc, 1764–Pest, 1801): geográfus, statisztikus, egyetemi tanár. 1789-től a kassai tankerületben tanfelügyelő. 1791-tól haláláig a pesti egy. akkor alapított magyar nyelv és irodalom tanszékének első tanára. Fontos néprajzi forrásértékű műve a korabeli Magyarország helyismereti kézikönyve, amelyben betűrendben tárgyalta a települések földrajzi, népességi, gazdasági viszonyait. – F. m. Magyar országnak leírása (I–III., Buda, 1796–99); Magyar országnak földképe (Pest, 1798). – Irod. Batizi András: V. A. élete és munkái (Bp., 1935).

Filep Antal

vályog: pelyvás sárból vetővel (vályogvető) készített szárított agyagtégla. Keleti szláv eredetű szavunk, első említése 1693-ból való, de régebbtől fogva ismert és használt építőanyag. Nagyobb arányú paraszti, elsősorban mezővárosi alkalmazásával a 19. sz. első felétől számolhatunk az Alföld középső területein, majd a Dunántúl ÉNy-i részén. Bár a vályogépítkezés fában szegény, kővel nem rendelkező, vályogvetésre alkalmas földben, agyagban gazdag alföldi vidékre jellemző, hegyvidéken is elterjedt. Csak a II. világháború után szorult háttérbe és terjedt el helyette a tégla, ill. másfajta (kő, beton stb.) építkezés. A vályogkészítéshez legjobb a szikes agyag. A települések szélein sorakozó vályogvetőkben vagy vályoggödrökben a sárkészítéshez szükséges vizet az őszi, tavaszi esőzésekkor felfogják. A mélyebb gödrökben feljön a föld árja (talajvíz) is. A legtöbb vályogot nyáron vetik, júl.-ban, aug.-ban, esetleg szept. elején. – A vályogot deszkából készült fenekes, fogós ládaféle eszközzel, a vályogvetőkkel vetik. Van egyes és kettes vető. A vályogok nagysága különböző; többségük megegyezik a tégla méreteivel, általában 32×15×12 cm. A múlt század második felében sok helyütt nagy vályogokat készítettek, kétszer akkorákat, mint a mostani általános méret. – A vályogvető első feladata kinézni a jó helyet és kiásni a víz helyét. Legtöbbször régi, már elhagyott vályogvetőgödröt fognak fel, mert ott nem kell új vizesgödröt ásni, hanem a vályogvetőgödörben álló vizet használhatják. Az ásóval kiásott agyagot összevágják, majd vízzel jól lelocsolják. A locsolás tulajdonképpen elárasztás, különböző gátakkal, alacsony földhányásokkal a felvágott földhöz vezetik a vizet. Az így nyert sarat behintik pelyvával, esetleg törekkel vagy tört szalmával, majd bekapálják. A bekapált sarat rövid ideig állni hagyják, utána megtapossák. A jól összedolgozott, öreg sarat aztán az előre megvizezett, pelyvával behintett vályogvetőbe gyömöszölik. A tetejét megvizezett kézzel lesimítják. Aztán a vetőt a vetőhelyre húzzák, vagy viszik, ott felemelve megfordítják és egy gyors, erőteljes mozdulattal a sorba vágják. A sár kijön a vetőből és a kivetett vályog sorba állva szikkadni kezd. A szorosan egymás mellé vetett vályogot előbb a földön hagyják szikkadni. Általában egy heti szikkadás után, amikor már tartása van, felállítják, vagy oldalukra borigatják és így hagyják újabb egy hétig szikkadni. A kiszikkadt vályogot a vályogvetőgödör szomszédságában gúlázzák, azaz dupla sorral, hézagosan, háromszögekbe rakják. A gúlába rakott vályog tovább szárad és egy-két heti száradás után a közelben, olyan helyen, ahonnan szekérrel könnyen el lehet szállítani, kazlazzák, azaz több sorban egymásra és egymás mellé rakják és fedelezik. A kazal – vályogkazal – tetejét nyeregtetőszerűen szorosan egymáshoz illesztett vályogokkal fedélre rakják. Így áll azután kazlakban mindaddig, amíg el nem szállítják az építkezés színhelyére. Legtöbbször nem azonnal használják fel, hanem csak a következő tavasszal. Ilyenkor a portán ereszbe rakják, tömötten, nyeregtetősen egymás mellé és egymás fölé helyezik, kukoricaszárral (néhol náddal, esetleg kátránypapírral) lefedik. A vályog így behordva, tető alatt, ereszbe rakva is szárad és alkalmassá válik a felhasználásra. – A vályogot rendszerint ketten vetik. Az egyik vető a sarat készíti elő és telegyömöszöli a vetőt, a másik pedig kihúzza, vagy kiviszi a gödörből és kiveti a vályogot. – A vályogfalat sima sárral készítik és tapasztani kell (agyagsárral). Ha vakolni akarják (meszes homokból készült malterrel), akkor a vályogfalra léceket szögeznek, megvagdossák, vagy dróthálót erősítenek rá. A puszta vályogfal ugyanis leveti a vakolatot. A századfordulóig vályogfal alá döngölt agyag fundamentumot készítettek. Századunkban mindinkább elterjedt a tégla-alapozás. Legújabban pedig beton alapzattal is találkozunk. A két világháború között terjedt el a vegyes falazás, azaz az olyan falkészítés, hogy két sor vályogot egy sor tégla követ. – Sok szegény fiatal házas maga veti ki a házához szükséges vályogot. Sok szegény ember pedig foglalkozásszerűen vet vályogot eladásra, de bérbe is. A vályogvetők között sok a cigány; a vályogvetés a legnehezebb sármunkák egyike. A vályogot ezrivel vetik, számolják és értékesítik. Néhol ismert volt a vályog-kupec is, aki olcsón összevásárolta a vályogot és haszonnal továbbadta, vagy bérbe vettetett nagymennyiségű vályogot és aztán eladta. – Irod. Bálint Sándor: Szegedi szótár (IO., Bp., 1957); Dankó Imre: A sarkadkeresztúri vályogvetés (Körös népe, V., 1965).

A „csikó” a vetőt a kivetőhegyre húzza (Békéssámson, Békés m.)

Vályogvetés. A „tömő” a dupla vetőt teletömi sárral (Békéssámson, Békés m.)

A „csikó” a placcon kiveti a vályogot (Békéssámson, Békés m.)

Vályogvető

Téglavető

Dankó Imre

vályú: eredetileg fából vájt, különböző rendeltetésű fa edény. Oklevelekben nálunk már a 12. sz.-ban előfordul, valószínűleg csuvasos jellegű török átvétel. Készülhetett kőből is, újabban inkább vaslemezből, betonból. Rendeltetései: 1. A kutak, források mellett 5–10 m hosszú, tölgy-, nyár-, égerfából készült itató vályúkat használtak, egy kút oldalán néha kettőt is. A nagyobb gulyakutakon a kút szélétől a vályúig vég nélküli csatornát alkalmaztak. A pásztor ebbe merte a vizet, mely azon a vályúba folyt. Udvarokon kisebb méretű itatóvályút használtak, csatorna nélkül. A nagyjószágok vályúját 50–60 cm magas állványokra építik, a juhok, sertések vályúit a földre helyezik. – 2. A sertéseket leginkább vályúból etetik. Az etetővályú alacsonyabb, laposabb, kisebb. Ezt a földre helyezik, egyes helyeken (Erdély, Dunántúl, Szatmár, Bihar m.) a sertésólak oldalába építik be. Ebben az esetben az egyes járomszerű rács nyílásain férhetnek hozzá az ennivalóhoz (jármosválú). Néha kettős vályút használnak, melynek egyik ágába szemes takarmányt a másikba a folyékony moslékot adagolják. Az Ormánságban hétlyukú keresetlen patkót vernek a végére, rontás ellen. – 3. Legkisebb vályúk a baromfiak etetésére szolgálnak. Ezek alig 50–100 cm-es s néhány cm peremmel rendelkező edények. Még ennél is kisebbek a 10–12 cm hosszú madáretető vályúk. A vályúk apróbb formai eltérésektől eltekintve Európa-szerte hasonlóságot mutatnak. A szomszédos szlovák, cseh nyelvekben a vályú szó megfelelő alakváltozatai is feltűnnek (válov, válovcok, válovec, valovek). A román „vãlãu” szó is magyar eredetű. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914).

Vályú: A: disznóvályú, B: Csirkeitató, C: nagyitató (Átány, Heves m.)

Mosás a patakban favályúban (Zsobok, v. Kolozs m., 1979)

Varga Gyula

vályúláda: fekvő fatörzsből kimélyítéssel készített láda. Ismertebb formája a vályúhoz hasonlóan hasáb alakúra faragott tárgy – innen a magyar szakirodalomban használt neve. A középkorból számos, vasalással erősített, ill. díszített hasáb alakúra faragott és teljes hosszában nyitott példánya maradt fenn Európa-szerte, főleg templomokból, így Szepesbéláról (14. sz.). Közép- és ÉK-Európában, így az Északi-Kárpátokban elterjedt népi változata a fatörzs eredeti hengeres formáját tartja meg, ennek két végét különálló falappal befenekelik; az ilyen vályúládáknak csak a tetején középen van egy kisebb, négyszögletes nyílása, amit ajtócska zár. Mindkét változat szolgálhatott ruha vagy gabona tárolására. Készült koporsónak is. A vályúláda közeli rokona az álló fatörzsből kivájt bödön, amely ÉK-Európában ruhatartó is lehetett. A vályúláda odvasodó faderékból készült, kikaparással, ill. kiégetéssel. – Első ismert emlékei az É-európai bronzkorból valók; a magyarság körében a vályúláda valószínűleg a honfoglalás előtti századokban honosodott meg (→ koporsó), de úgy látszik, a magyar parasztságnál nem vált általánosan használttá. – Irod. Moser, O.: Kärntner Bauernmöbel (Klagenfurt, 1949); Szabolcsi Hedvig: Régi magyar bútorok (Bp., 1954); Stránská. D.: Dlabané zásobnice a truhly èeského lidu (Vznik a poæátky slovanu. Praha, 1963); K. Csilléry Klára: Historische Schichten in der Wohnkultur der ungarischen Bauern (Europa et Hungaria. Bp., 1965); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

K. Csilléry Klára

vám (lat. telonium): Kettős jelentése van: egyfelől jelenti magát a vámot, azaz határátlépésnél (régen város, község, birtok) az áruk után szedett díjat vagy valaminek használatáért fizetett pénzösszeget, vagy természetbeni járandóságot, másfelől a vámszedő helyet. Eredetileg vízi átkelőhelyeken szedték, a híd, komp stb. karbantartására. Idővel azonban a földesurak igyekeztek vámszedési jogukat kiterjeszteni és minden alkalmat megragadtak vám kivetésére. Fizetni kellett pl. valamely földesúr birtokán tartott vásár után stb. Ezeket nevezik szárazvámnak. – Irod. Urbáriumok. XVI–XVII. század (szerk. Maksay Ferenc. Bp., 1959).

Török Katalin

Vámbéry Ármin (Dunaszerdahely, 1832–Bp., 1913): orientalista, egyetemi tanár, török filológus, közép-ázsiai utazó, a MTA tagja (l. 1860, r. 1876, t. 1893, ig. 1894). A magyar őshazát szándékozott felkutatni a magyar nép török eredetének igazolására: Erzerum, Khiva, Bokhara, Szamarkand, Meshed, Teherán útvonalon járt. Úttörő eredményeket ért el Közép-Ázsia föld- és néprajza, főleg a török filológia terén. – F. m. Vándorlásaim és élményeim Persiában (Pest, 1864); Középázsiai utazás (Pest, 1865); Vázlatok Közép-Ázsiából (Pest, 1868). – Irod. Sebestyén Gyula: V. Á. (Ethn., 1913); Hazai György: V. Á. (Bp., 1976).

Vámbéry Ádám

Diószegi Vilmos

vámfalui kerámia: Vámfalu (v. Szatmár m.) a felső-tiszai stíluscsoport egyik központja volt. Nagy mennyiségben készített edényeiből szinte csak → tányér maradt ránk. Fazekasai elsősorban a gör. kat. lakosság igényeit elégítették ki. A tányérok alapszíne mindig fehér. A díszítmény színe zöld, melyet sötétbarna kontúr vesz körül. A díszítmény motívumai erősen stilizált növényi és geometrikus elemekből állanak. Ritkábbak az állat- és emberalakos díszítmények. Két kompozíciós rendszer szerint díszítettek a tányérok: 1. az átlósan négy részre osztott felületen helyezik el a díszítmény elemeit, 2. a díszítmény szimmetrikus elrendezése a domináló. A vámfalui kerámia a 16. sz.-i magyar ólommázas kerámia hagyományait őrizte meg. A díszítés eszköze az → íróka. – Irod. Bãnãþeanu, T.: Ceramica popularã din Þara Oaºului (Bucureºti, 1958); Soproni Olivér: Bizánci hatások a felső-tiszai kerámiában (Népr. Ért., 1959); Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).

Vámfalui kerámia 1. Korsók írókás díszítéssel (Vámfalu v. Szatmár m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Tányér, karcolt és írókázott díszítéssel (Vámfalu v. Szatmár m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Tányér írókás díszítéssel (Vámfalu v. Szatmár m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Tányér írókás díszítéssel (Vámfalu v. Szatmár m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Tányér írókázott és karcolt díszítéssel (Vámfalu v. Szatmár m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

Vámos Ferenc (Szeged, 1895–Bp., 1969): építész, néprajzi érdeklődésű művészeti író, kandidátus (1966). Tanulmányait a bp.-i műegy.-en végezte. Az újabb magyar építőművészet történeti fejlődésének vizsgálata mellett a magyar népi építkezés és a népmesék elemzésére is kísérletet tett. E tanulmányai, bár nélkülözték a tudományos megalapozottságot, intuitív ötleteikkel figyelmet keltettek. Tudománytörténeti jelentőségű az a felismerése hogy a magyar nép lakás- és építőkultúrájának kialakulásterülete K-Európa volt. – F. m. Magyar faépítészet (klny., Bp., 1936); Kozmosz a magyar mesében I. A térelképzelés (Bp., 1943). – Irod. Borsos László: V. F. (Magy. Építőművészet, 1970).

Tányérok (Vámfalu, v. Szatmár m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Korsók, írókás díszítménnyel (Vámfalu, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tányér, halotti megemlékezéshez (Vámfalu, v. Szatmár m., 1898) Bp. Néprajzi Múzeum

Filep Antal

vámpír: az európai néphit szerint a sírból feljáró → kísértet, amely az élők vérét szívja, esetleg halálukat is okozhatja. A szomszéd népek egy részénél élő hiedelem. A mai magyar → népi hitvilágban jóformán ismeretlen, holott a vámpírokba vetett hit egyik középpontjának – tévesen – Mo.-ot tartják. A 18. sz.-ban Mo.-on több vámpírper volt, amelyek egész Európában nagy feltűnést keltettek. Ma a magyar néphitben a vámpírhoz hasonló lény a nora, melyet a Sajó és a Tisza közötti háromszög lakossága ismer, feltehetően a szomszédos szlovákság hasonló hiedelmeinek hatásaként. Vagy a kereszteletlenül elhunyt gyermekből, vagy a kétszer, háromszor megkereszteltből lesz: éjjel az alvót megnyomja és megszopja a mellét; tejet, ritkábban vért szív, amit izzó parázsba hány és pogácsát süt belőle. Akihez járt, egyre soványodott, s végül olyan lett, mint a madzag. A megdagadt mellbimbót fokhagymával megnyomják (háromszor), megkeresztezik, vöröshagymával megdörzsölik, embertrágyával megkenik, gatyamadzaggal elkötik, tömjénnel megfüstölik; szenteltvízzel meghintik a mellét, a szobát; szentelt gyertyát égetnek, kilincsre szentelt olvasót kötnek, böjtölnek. Ha sírni hallják, „keresztelő inget”, kapcát dobnak felé. Nevének indoeurópai megfelelői: szlovák, délszláv mora; szlovák, lengyel zmora; bolgár mora, mura; román moroiu; ófelnémet mara; német Mahr; óangol mara. (→ még: kereszteletlen gyerek, → lidérc) – Irod. Calmet, R. P.: Dissertations sur les apparitions des Anges, des Demons et des Esprits et sur les revenans et vampires de Hongrie, de Bohème, de Moravie et de Silesie (Paris, 1746).

Diószegi Vilmos

Vámszer Géza, Szebeni (Nagyszeben, 1896– Kolozsvár, 1976): romániai magyar etnográfus, középiskolai tanár. A bp.-i Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet (1920). Tanár Nagyszebenben (1922–), Székelyudvarhelyen (1926–), Csíkszeredán (1929–), Kolozsvárott (1941–1956). Kezdetben általános néprajzzal foglalkozott, majd áttért a településtörténet, a falusi népi egyházművészet kutatására a székely megyék, főként Csík megye, majd Kalotaszeg és Kolozsvár környékén. Cikkei, tanulmányai romániai és mo.-i folyóiratokban, heti- és napilapokban jelentek meg. – F. m. Székely táncok (Bándy Máriával, Kolozsvár, 1937); Szakadát (Kolozsvár, 1940); Kalotaszegi magyar népviselet (társszerzőkkel, Bukarest, 1977); Életforma és anyagi műveltség. Néprajzi dolgozatok, gyűjtések, adatok (1930–1975) (Bukarest, 1977). – Irod. Visszaemlékezés életpályámra (Művelődés, 1977. 11. sz.).

Vámszer Géza

vándorének, vándordal: az iparosdal önálló csoportja, a céhes mesterlegények vándorlásairól és érzelmeiről szóló dal. A vándorének legtöbb szállal a korábbi → bujdosóénekhez kapcsolódik (– Megpróbálom a vándorlást, Ezt a keserves bujdosást; – Zöld erdőbe esteledtem...); az átalakítás olykor csak néhány szó cseréjére terjed (– Én Istenem, adj már munkát! – A pendlimet fődre tettem...), legtöbbször azonban jóval nagyobb mértékű, főként a legújabb változatokban (– Eljárok én bujdosásba, De magam sem tudom, hova. Reggel kelek, este megyek, Míg egy városba betérek...). E két énekcsoportban közvetlen hatás nélkül is találhatók rokon gondolatok: pl. a bujdosónak a kard és a puska a felesége, a vándornak a bot a pajtása stb. A vándorénekek azonban díszítetlenebbek, kevésbé természetközeliek, több az irodalmi-félnépi változat (– A fecskének az ő sorsa mint a vándorlegény...); a bánatos hangulatú dalok mellett vannak bizakodók is és a halál képzete majdnem teljesen hiányzik belőlük. A legújabb vándorénekek részben a betyár- (– Minden bokor a szállásom...), részben a katonadalok (– Anyám, anyám, édesanyám, Készítsd a vándorló ruhám! – Hétfőn reggel bepakolunk, Kedden reggel maséródzunk...) közeli rokonai; kedvelt helyeikkel (pl. – Nincs szebb élet a mienknél...) újkori foglalkozási dalokban (→ bányászdal, → kubikosdal) is találkozunk. A legújabb változatok egy része lehet szociális → panaszdal (– Azt a kutya mindenit a világnak!...), esetleg → munkásdal, ill. → sztrájkdalként (– Én, mester úr, nem dolgozom!...) tartják számon. Egyes típusok (pl. – Sötét felhők vándorolnak az égen...) átalakulhattak → amerikás dallá. A vándorénekek száma kevés, tartalmilag vegyesek s bár van némi epikus magvuk, vajmi keveset tudunk meg a céhes segédek életéről. Egyik csoportjuk → búcsúdal, részben a megfelelő → szerelmi daltípusokból átalakítva (– Isten hozzád, Szőreg város! – Nézz ki, rózsám, ablakodból! Most megyek ki a városból...). A vándorlás különben köztudott indítékát csak ritkán említik (– Mert ő maga parancsolja A királyi felség: Három évet vándoroljon A mesterlegénység!...), inkább a sors rendelésének fogják fel (– Amit Isten parancsol, eleget kell tegyek...); ritkábban allegóriával fejezik ki (– Szegény vándorfecske panaszolja sorsát...). Megtartottak több műfajban használt néhány százados közhelyeket is (– El kell mennem, Nincs mit tennem; – Maradásom nincs ezen a vidéken...). A helyszín megnevezése csupa költői általánosság: idegen vagy messze föld, ország széle, ország-világ, falu-város, erdő-mező stb., itt is kedvelt a jól bevált közhely (– Addig megyünk, Amíg látunk; Hová érünk, ott meghálunk...), valamint a vándorversszakok (– Minden falu édes hazám, Minden asszony édesanyám, Minden kislány feleségem, Kivel a világom élem...). A szerelmi és mulatónótákkal összefonódó ún. herbergnóták (pl. – Hétfőn reggel virradóra...) a városi legényszállások életébe engednek némi bepillantást. – A vándorénekek ábrázolásmódja, kezdősorai reálisak (– Engem hínak jövevénynek; – Megyek, megyek a nagy utcán...), kevés a természeti (kezdő-)kép (– Csillagos ég a paplanunk...), takarékos a jelzők használata is (kedves, víg, bús, idegen, szép, bátor stb.) stb. Gyakori viszont a kérdés (– Istenem, Istenem, minek s merre menjek? – Kire hajtom bús fejemet, Ki vigasztal meg engemet?...) és a felszólítás (– Kelj fel, legény, hat az óra! – Herberg-fater, gyújts világot!...). A vándorénekek többsége első személyű; a versszakok száma nagyon eltérő lehet, ellenben a sorok szótagszáma túlnyomóan 8. – Irod. Bodgál Ferenc: Egy munkásdal változatai (Ethn., 1953); Nagy Dezső: Adatok a Csongrád megyei munkásfolklórhoz (Ethn., 1954); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).

Katona Imre

vándorkovász, kóborló kovász: kenyér erjesztéséhez előkészített → kovászmag, amit más háztartásban használnak fel, mint ahol készül. A Zagyva és a Közép-Tisza vidékén szórványosan előfordul, hogy szomszédsági csoportok tagjai közt a kenyér erjesztő anyaga körbejár. A kenyérsütéskor félretett kovászmagot azonnal vízbe áztatják, esetleg járulékos anyagokkal. Ez a keverék a vándorkovász. Átveszi a következő ház, sütnek vele másnap és így tovább. Közös kovászmagot szintén szórványosan az ÉK-i országrészen is használnak, de itt megkülönböztető neve nincsen. – Európában többfelé rendszer a kovászmag körbeadása ott, ahol a házi kenyérkészítés egy-egy közösségben szabályozott sorrendben történik. Így elsősorban olyan övezetekben, ahol a kemencetartás középkori feudális privilégiuma nyomán a házikenyeret nagyobb közösség közös használatában álló sütőházak kemencéjében, s ezért napra beosztott sorrendben sütik meg.

Kisbán Eszter

vándorlás, migráció: embercsoportok és művelődési javak helyváltoztatása; az antropológia, etnográfia és folklorisztika eredetminősítő kategóriája. a) A lakóhely megváltoztatása kedvezőbb életkörülmények céljából. A legnagyobb szabású vándorlás az ellenreformáció idején volt, a török hódoltsági területek újjáépítésekor, majd a 19. sz.-ban a termőterületek kiterjesztésének következményeként (Duna–Tisza közi futóhomok megkötése, ármentesített területek, legelők feltörése stb.). Az ún. belső vándorlástól meg kell különböztetnünk a → kivándorlást: míg az előző lényegében a viszonylagosan túlnépesedett és a ritkábban lakott területek közötti kiegyenlítődés, a mezőgazdaság fejlődésének időszakos és táji különbségeiből adódó népességmozgás volt, az utóbbi rendszerint az elhúzódó válságok kísérőjelensége. – b) Mezőgazdasági munkahely (jórészt elköltözés nélküli) megváltoztatása a kedvezőbbnek tűnő ipari munka végzése kedvéért. Kezdetibb, rendszerint átmeneti foka a → kétlakiság és átköltözés előtti szakasza az ingázás. Maga a mezőgazdaságból az iparba történő vándorlás a → munkássá válás első lépcsőfoka is: az életforma, a lakóhely és a foglalkozás megváltoztatásának egyik átmeneti állomása. Az újkori vándorlás az iparosodás kísérőjelensége: összefügg az ipar fejlődésével, a mezőgazdaság gépesítésével, a városiasodással stb. A vándorlás jó évszázad óta elsősorban a faluról a városba és a mezőgazdaságból az iparba irányul. Korábban a parasztság proletarizálódása, az 1950-es évektől az ipar fejlődése és a mezőgazdasági nagyüzemek kialakítása, valamint a mezőgazdaság gépesítése volt a vándorlás legfőbb oka. Korábban onnan volt legnagyobb elvándorlás, ahol a legtöbb → agrárproletár élt. Manapság inkább a termelőerők területi elhelyezkedése és telepítése a fő mozgató- és népességszívó hatóerő. A vándorlás előbb érinti a fiatal és középkorú (20–35 éves) férfiakat, később a nőket, ill. a családfenntartókat is; az utóbbiak száma általában kisebb amazokénál. Ha a család megmarad régi lakóhelyén, a vándorlás állandósul s az életforma- és foglalkozásváltás is esetleg egy egész nemzedékkel elhúzódik. A városba költözéssel viszont a vándorlás rendszerint végleg lezárul. – c) A munkaerő egy termelési vagy üzemi ágon belüli időszakos hullámzása (fluktuálása). A munkahelyet a fiatalok és az építőipari munkások változtatják leggyakrabban. A vándorlás formáinak nagy jelentősége van a kulturális jelenségek terjedésében, az interetnikus hatások kialakulásában. – A vándorlás történeti jelentősége mind az embertípusok, és különféle etnikai közösségek, mind pedig műveltségszerkezetek kialakulásában igen nagy; a szakirodalom ennek megfelelő súllyal tárgyalja, nemegyszer túl is becsülve szerepét, amikor a többé-kevésbé hasonló kulturális jelenségek összefüggésének egyetlen lehetséges magyarázatát a vándorlás átadás-átvételében látja. Míg az embertípusok és etnikus közösségek kialakulásában a vándorlás csakugyan döntő tényező, a kulturális egységek minőségét illetően sokkal bonyolultabb a helyzet. Az emberi kultúra ellentétek egysége, amelyet különböző formációkban és etnikus szervezetekben élő közösségek különböző mértékben, együttműködve teremtettek. A résztvevő konkrét közösségek olyan műveltséget hoznak létre, amelyik rendszerként működik, döntően belső fejlődés- és mozgástörvényei vannak; amely rendszerekben a műveltségi javak cseréjének, vándorlásának ténye másodlagos fontosságú a rendszerbe épülés és az abban kialakuló funkciónyerés folyamatával szemben. Erről a mozzanatról feledkeztek meg a néprajztudomány történetében nagyhatású diffúzionista iskolák, amelyek atomisztikus módon a kultúrát különféle eredetű jelenségek rendezetlen halmazának tekintették. Történetüket akkor vélték ismertnek, ha sorban kimutathatták ezeknek az elemeknek, rétegeknek eredeti keletkezési helyét és idejét, többnyire formai ismérvek alapján. – Irod. Ortutay Gyula: A mai magyar belső vándorlás és a néprajzi kutatás (Két előadás, Bp., 1947); Ortutay Gyula: A nemzeti és a nemzetközi kérdése a néprajzban (Az ELTE Értesítője, 1957–58); Kulcsár Kálmán–Nozdroviczky Miklósné: A vándorlás és társadalmi átrétegződés szociológiai jelentősége (Demográfia, 1958); Barabás Jenő: Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963); Mód Aladárné: A belső vándorlás és társadalmi átrétegeződés vizsgálata Magyarországon (Demográfia, 1964); Csebokszarov, N.–Csebokszarova. I.: Narodi–Rasszi–Kulturi (Moszkva, 1971).

Katona ImreIstvánovits Márton

vándorlások mondaköre: Szoros kapcsolatban áll egyrészt a → hun–magyar mondakörrel, másrészt a → honfoglalás mondakörével. Legrégibb eleme a → Hunor és Magor-monda, amelyben a magyar etnikum kialakulásának, azaz az onogur–bolgár és finnugor–manysi törzscsoportok keveredésének történeti folyamata tükröződik jelképesen. A → csodaszarvasmonda e törzscsoportok Európába költözésének emléke, amely az Attila halála körüli évekre esik. A → Csaba-monda egyes elemei Irnák (bolgár fejedelem) körvonalazott történelmi szerepére vonatkoztathatók, más elemei későbbi eseménynek, a székelyek Erdélybe vándorlásának emlékeként kaptak helyet a vándorlások mondaköreben.

Sándor István

vándormonda: több helyen elterjedt → monda, vándorolhat nyelvhatáron belül, de különböző nyelvű népekhez is eljuthat, esetleg igen hosszú ideig is élhet s újra és újra felbukkan. A mindig → fabulat, azaz kialakult epikus történet s a → memorat fok gyakran hiányzik elterjedésének néhány pontján. Bár a monda, ha a meséhez hasonlítjuk, lokálisabb elterjedésűnek nevezhető, mégis az európai népek mondáinak jelentős része vándormonda. Ha a vándormonda új környezetbe kerül, szereplőinek és színterének neve megváltozik. Tipikus vándormonda pl. a → halhatatlan hősről szóló. A hős visszatér majd, ha népének szüksége lesz rá: mesélték az angolok Artus királyról, a németek Rőtszakállú Frigyesről, hazánkban Csaba királyfiról, a szlovének Corvin Mátyásról stb. Ugyancsak vándormonda a → gyógyító a mondában; a → csodaszarvasról szóló monda, az → eredetmagyarázó mondák nagy része, s még a földrajzi jelenségeket magyarázó mondák tekintélyes része is. Kivételt képeznek a → címermondák és → névmagyarázó mondák melyek csak kis közösség számára érthetők. A kifejezés maga régen ismert, de Reidar Th. Christiansen nyomán lett egyértelmű szakszó. – Irod. Christiansen. Reidar Th.: The Migratory Legend (FFC 175, Helsinki, 1958).

Dömötör Tekla

vándormunkás, idénymunkás: olyan nincstelen mezőgazdasági vagy ipari dolgozó, aki lakóhelyétől távolabb, időszakonként más-más munkahelyen vállal bérmunkát. Az iparosodást és a mezőgazdaság fejlődését kísérő nagy népességmozgás: a vándormozgalom (→ vándorlás) egyik megnyilvánulási formája a vándormunka, melynek közvetlen kiváltó oka lehet magának a munkának egyszeri, alkalmi és idény jellege (építkezés, szállítás stb.), ill. a népesség és a tulajdon egyenlőtlen eloszlása, táji tényezők (mezőgazdasági idénymunkák). Magyar viszonylatban a mezőgazdasági vándormunkásnak kiemelkedően nagy szerepe volt. – A magyar agrárfejlődésre az → agrárproletárok feltűnően nagy aránya (1914 előtt 39%) és e kategórián belül a vándormunkások túlsúlya (73,27%) volt jellemző. A vándormunkások főként az alföldi nagy mezővárosokban koncentrálódtak és az → agrármozgalom és a munkásmozgalom komoly forradalmi tömegbázisát alkották. A vándormunka összefonódhat a → kétlakisággal s ekkor rendszerint a → munkássá válás első lépcsőfoka is. Az elvándorlás helyei és az ideiglenes, idény jellegű munkahelyek a tőkés gazdasági rendszer időszakos és regionális különbségeiből adódtak; közrejátszottak népsűrűségi, termelési, táji tényezők, valamint a kialakult birtokszerkezet is. A vándormunkások foglalkozása félig már szakosodott, ez tükröződik az elnevezésekben is: a → mezei munkások közül ilyenek az → aratómunkások, → cséplőmunkások, → summások és kisebb részben a napszámosok (→ napszámosmunka) is; még fokozottabb a szakosodás az építő-, erdő-, út-, vasútépítő és a szállítómunkások, továbbá a → kubikosok esetében. E munkákat általában a korszerűbb, ill. a teljesítményben történő bérezés (→ átaljásmunka, → részesmunka, → summásmunka és → szakmánymunka) jellemzi. Leghagyományosabb és egyben legrégibb a betakarítás munkája: kézierővel végzett aratás-cséplés idején a gabona beérésének időpontjától függően valóságos zónarendszer alakult ki: az északibb vagy a magasabban fekvő vidékekről néhány napi járóföldre valóságos népvándorlás indult meg. A nincstelen arató- és cséplőmunkások szinte az egész nyári évadot idegenben töltötték. A vándormunkás újkori típusa a summás, aki lakóhelyétől távol szerződött el hosszabb időre a nagybirtokra, munkahelyét azonban egy évadon belül nem váltogatta. Igazi vándormunkás a kubikos: a folyószabályozások, út- és vasútépítések ütemének és helyeinek megfelelően nemcsak az egész országot, hanem az Osztrák–Magyar Monarchiát is bekalandozta. A lakóhelytől való (ideiglenes) elszakadás és a korszerűbb bérforma együttes hatására a vándormunkások fokozatosan kiszakadnak a helyi megkötöttségekből, látókörük kitágul, szélesedik, megtanulják a közösségi élet alapvető törvényeit, részben átveszik a munkásság tapasztalatait. Csak részben tekinthetők vándormunkásoknak a → hajóvontatók, s más szállító- és → rakodómunkások, valamint az → erdőmunkások idegenbe szegődött kisebbik hányada is. Az ipar felé köt össze az → építőmunkás foglalkozása, ő is a változó munkahelyeket kereste fel, miként a kubikos. E nagytömegű vándormunkás megfelelő helyre és kellő időben való összpontosítása nem volt könnyű feladat, vállalkozói rendszerben vagy nagyüzemi munkaadó esetén külön személyek (a munkaadó részéről az → alvállalkozó, → emberkereskedő stb., a munkások részéről pedig a → bandagazda vagy más) végezték a toborzást és a munkába állítást, esetleg külön → munkanézők tájékozódtak a helyszínen a feltételekről. A munkások többnyire csoportosan utaztak (gyalogos karavánok, kordéoszlopok stb. járták az országot, a summások vasúti teherkocsikban), → bandákban szegődtek el a munkára is. – Irod. Katona Imre: Vándormunkások toborzása a kapitalista Magyarországon (Ethn., 1958); Sárközi Zoltán: A summások (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. II., szerk. Szabó István, Bp., 1965); Gelléri Péter: A vándorló munkások (Bp.. 1977).

Katona Imre

vándorpásztorkodás: olyan tenyésztési mód, amikor az állatállományt nyáron vagy télen, némely esetben egész éven át a tulajdonos állandó lakóhelyétől távol legeltették. A vándorpásztorkodás takarmánybázisa a természetes növénytakaró legeltetése; elegendő gyepterület hiányában nyárra olcsó, alkalmi legelőket béreltek, ill. takarmányhiány miatt állataikat télre olyan területre hajtották, ahol ugyancsak a természetes vegetáción, annak termésén, gyümölcsén tarthatták el (→ passzív takarmányozás). A legelő- és takarmányhiány csak közvetlen ok volt, alapja a nagyarányú állattenyésztés, a földművelés és az állattenyésztés diszharmóniája, a takarmánytermesztés hiánya vagy csekély volta; okozója és egyszerre eredménye az extenzív gazdálkodás (→ külterjes állattenyésztés). A nyaraltatáshoz kapcsolódó vándorpásztorkodási formák a következők voltak: jórészt a nagy kiterjedésű puszták (Hortobágy, Nagykunság, Kiskunság) melletti településekről a pusztának saját tulajdonukban álló vagy bérelt részére hajtották nyaraltatni állataikat (→ nyaraló), itt alakították ki az ún. külső → legelőiket. Hasonló eljárások voltak egykor szokásban a mocsarak, lápok, rétek és a folyók szétterülő árterein is (→ réti állattartás). A belső legelők a települések közelében voltak, itt a naponta hazajáró állatcsoportok (csorda, csürhe), valamint a fejő juhnyájak legeltek. A lakóhelyükön legelővel nem rendelkező magatarti juhászok (→ magatarti juhászat) áprilistól a gabonaneműek betakarításáig, a tarlók felszabadításáig ugyancsak máshol voltak kénytelenek legelőt biztosítani. Pl. a nyírségi juhtartó gazdák falkáikkal még az utóbbi évtizedben is eljártak Borsod, Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg, Szatmár m. ősgyepjeire, hegyi legelőire, valamint a Hortobágyra. A tarlóról rendszerint szept.-re és okt.-re visszavándoroltak a megújult gyeplegelőre. Azok az önálló juhászok, akik nem béreltek legelőt, vásárra hajtás ürügyén, utak mellett legeltettek. Az ún. → felesjuhászat is együtt járt migrációs jelenségekkel. Szarvasmarhákat, lovakat és sertéseket is hajtottak bérelt nyári legelőre, a tavasztól őszig tartó elvándorlás azonban leginkább a juhtenyésztés esetében volt uralkodó. A nyári legelőn a pásztornak egyszerű pásztorkunyhót, az állatoknak → akolt, → esztrengát, → hodályt, → karámot, → szárnyékot készítettek. A nyaraltatásnak egykor volt olyan formája is, amikor állandó telephely nem lévén, a legelőn a pásztorok kevéske csomagjukkal (→ gúnya) állandóan mozgásban voltak, felszerelési tárgyaikat vagy maguk cipelték, vagy szamár hátára rakták (→ tergenye). A téli migráció egyik legjellegzetesebb módja a → makkoltatás, a sertések ősztől télig, néha tavaszig tölgyes és bükkös erdőkben történő legeltetése. Ahol a település határában nem volt elegendő makktermő erdő. 80–100 km távolságra, sőt többre is elhajtották a sertésnyájakat. Különösen az alföldi területekről jártak fel rendszeresen a szomszédos hegyi területekre. A téli vándorpásztorkodás jellegzetes módja volt a 19. sz. második feléig a folyók völgyében és mocsaras, lápos területeken (Sárköz, Solti-síkság, Rétköz, Bodrogköz, Taktaköz, Ecsedi-láp, Sárrét stb.) történő legeltetés. A vizes területek nyáron magasra nőtt növényzete természetes takarmányforrással szolgált (passzív takarmányozás), valamint a nádas bokros növényzet a szél ellen is védelmet nyújtott (→ természetes enyhely), bár egyszerűbb építményeket nád karámokat vagy aklokat is készíthettek az állatok védelmére. Egyes helyeken a nyáron kaszált széna a takarmányozást is segítette. A vándorpásztorkodás az állattenyésztés szerkezetének átalakulásával, a földművelés és az állattartás megfelelő összekapcsolásával, a szálas és kapás takarmánynövények termesztésének fellendülésével, a külterjes állattenyésztés csökkenésével a 18–19. sz.-tól fokozatosan háttérbe szorult. Egyes formái, pl. a makkoltatás, a réti teleltetés és a gúnyás pásztorkodás nagy hagyományokkal rendelkezik, valószínűleg visszanyúlik a középkorig, néhol a honfoglalás koráig. A vándorpásztorkodás Eurázsiában ugyancsak nagy hagyományokkal rendelkezik, egyrészt a sztyeppei, az arktikus és szubarktikus → nomadizmus, a magas hegyvidékek és a szomszédos sík területek között létrejött → transhumance és a → havasi pásztorkodás esetében. A vándorpásztorkodás különböző módjai a Közel-Kelet és Afrika sivatagos és szavannás területein is uralkodó állattenyésztési forma. – Irod. Jacobeit, W.: Schafhaltung und Schäfer in Zentraleuropa bis zum Beginn des 20. Jahrhunderts (Berlin, 1961); Földes László: Esztena und Esztena-Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, Bp., 1961); Szabadfalvi József: Nomád teleltetési rendszer az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (szerk. Földes László, Bp., 1969); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).

Szabadfalvi József

vánkos: → simely, → párna

vánkostánc: → párnástánc

vanna: → túrósbödön

ványolás: 1. az az eljárás, amelynek segítségével a bőrcsizma szárát a csizmadiák a láb formájára nyújtják, ill. hajlítják. A ványolásnál az oldalvarrott csizma szárának benedvesített elejét a láb formájú ványoló deszkán hergelő nevű szerszámmal igazítják a megfelelő alakúra és faszögekkel rögzítik, hogy a láb formáját minél pontosabban megközelítse, a szár torki részét elöl 3–7 ráncba szedik. A századforduló körül divatba jövő hátulvarrott csizmák szára egyetlen nagy darab bőrből készült, amit már sokkal nehezebben lehetett a kívánt formára nyújtani. Ezért szélesebb ványolódeszkákat készítettek és egyre inkább kis, kézi ványológépekkel végezték a ványolást. A gépi ványolóból kivett csizmaszárat egy ideig azonban még a korábban használt ványolódeszkára szögezték. A ványolás szó valószínűleg finnugor eredetű tőből származik, de első előfordulása bőrt ványóló értelemben csak a 17. sz. elejéről ismert. – Irod. Gáborján Alice: Két magyar hosszú szárú lábbelitípus viselettörténeti elemzése (Népr. Ért., 1958). – 2. Gyapjúszövetet sűrítő, tömörítő kisipari eljárás. A szövet vízben való mozgatása, nyomkodása általa gyapjúszálak összezsugorodnak, s a szövet kétharmadára, felére összehúzódik, ugyanakkor vastagabb, tömöttebb lesz. A ványolás legegyszerűbb eljárása a szövet vízben való gyúrása kézzel vagy taposása lábbal. A ványoló folyóvízbe épített kád: dongái felfelé széthajlanak, ezért ott rések maradnak köztük. A kádba tett szövetre felülről, a víz folyását felgyorsító deszkamederből zúdúl a víz és felfelé örvénylő keringésbe kezd. Csak a dongák felső részén levő réseken tud a kádból kiömleni. Örvénylő munkája állandóan üti, dobálja és mozgásban tartja a szövetet, miáltal az megványolódik. Ma a Kárpát-medencében ott alkalmazzák a ványolást, ahol még a → gyapjúmunka is megtalálható. A Felföldön, még inkább Erdélyben gubát, csergét, pokrócot ványolnak. A gubavászon (→ gubacsapó) ványolásos tömörítését a népnyelvben kallásnak nevezik. Valószínűleg azért, mert a Felföldön, ahová a gubások a gubát sűríteni vitték, korábban a kallómalmok (→ kallómalom) mellett állították fel a guba ványolására szolgáló kádakat, s így névátvitellel kallásnak nevezték el ezt az eljárást is. – Irod. Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); N. Bartha Károly: A cserge készítése az udvarhelymegyei Bágyon (Népr. Ért., 1932).

Gáborján AliceSzolnoky Lajos

ványoló, ványoló malom: miként a → kallómalom és a → lomozómalom, a gyapjúszövetek tömörítését, kikészítését szolgáló berendezés.

Négybotú posztóványoló (Gyergyóalfalu, v. Csík m.) 1. Ványoló vályú; 2. tartólábak; 3. tengely a négy labodával (3a); 4. ványolóbotok (teljes hossza 150 cm, a bot szára 90 cm, a feje 60 cm, szélessége 24 cm, vastagsága 27 cm, fején öt hegyes éles fog van és a bot karja); 5. a botok bélése; 6. a két ütközőfa; 7. csiptető; 8. összekötő fa; 9. a vízeresztő csatorna, mely a vizet a vályúba s onnan a tengely végére (10) csurgatja

Filep Antal

várak mondái: → épületmonda, → kuruc mondák, → Firtos és Tartód, → Rapsonné vára

váraljai bútor (Tolna m.): → asztalosbútor; a 19. sz. folyamán és a 20. sz. elején készült. A váraljai bútor alapszíne sötétkék, ezen, ill. a fehér, sárga vagy piros mezőkön tarka virágozással, amely főként sajátos, tömött csokrokból áll. Jellemzőek a változatosan kialakított padok, sokszor magas orommal (tornyos padszék), az ülés alatt polccal, kis fiókokkal. – Irod. Csete Balázs: Faluról-falura, házról-házra (Bp., 1940).

Váraljai bútor Ládika, a fejviselet és ékszer tartására (Váralja, Tolna m., 1891)

Ládika 1865-ből (Váralja, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

várasdi: → méta

varázsdob: a mágikus cselekmények végzésekor használt dob jellegzetes egyfenekű változata a → samanizmus jellemző eszköze: kerek vagy ovális, keskenyebb vagy szélesebb káva, melynek egyik oldalát őz vagy valamilyen szarvasfajta bőrével vonták be. A szertartást végző sámán a szellemeket idézte vele, ill. ezen „lovagolva” jutott el az alsó és felső világban lakó szellemek közé. A sámándobok többsége festett, gyakran szerepelt rajta az alsó és felső világ ábrázolása. A pogány magyar hitvilágban is szerepet játszhatott, emléke a néphagyományban még fellelhető volt. A dunántúli regösök a dobot emlegették. Szerepelt a dob mágikus eredetű mondókákban („szita, szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda”) és gyermekversben is („Gólya, gólya gilice, mitől véres a lábad, török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádihegedűvel.”). Javasasszony is használt jövendöléshez kisbírói dobot (→ babvetés). – Irod. Sebestyén Gyula: A magyar varázsdob (Ethn., 1900); Wichmann Györgyné: A moldvai csángók szokásaiból (Ethn., 1907); Szendrey Ákos: Babvetés (Népr. Ért., 1956); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958).

Diószegi Vilmos

varázsének: → népszokások költészete

varázskönyv: 1. varázslásra, tehát → mágikus tárgyként használt könyv. Ilyen szerepe – tartalmától függetlenül – bármilyen könyvnek lehet. A magyar parasztság gyakorlatában leginkább biblia, egyházi énekeskönyv, kalendárium fordult elő (pl. biblia használata → rostaforgatáshoz, vagy Kolozs megyében a „román pap”-hoz mentek a beteg gyerekkel, az a bibliát a gyerek fejére téve, kendővel letakarva ráolvasott), de a varázskönyv mint a mágia eszköze nálunk kevéssé volt elterjedt; a hiedelemmondák ilyen utalásai (pl. a → garabonciás „kiolvassa” könyvéből a vihart) többnyire csak szövegmotívumok, amelyek nem valóságos gyakorlatra utalnak. – 2. Olyan kéziratos vagy nyomtatott könyv, amelynek szövege mágikus célra használható, ill. ilyen célra készült, tehát tkp. → ráolvasásokat, ill. különböző mágikus eljárások receptjeit tartalmazza. Noha Közép- és Ny-Európa parasztsága, sőt egészen a 20. sz.-ig városi kispolgársága is nagy mértékben használta e „recepteket”, a magyar parasztság kezén kevés ilyen fordult meg. A tőlünk Ny-ra elterjedt és használt varázskönyvek részint (egyházi használatú exorcizmusok szövegéből is merítő, ill. gyakran antik, hellénisztikus varázsszövegekre visszavezethető) ördögűző szövegeket tartalmaznak (pl. „Mózes 6. és 7. könyve”, „Jezira könyve”, „Salamon kulcsa” stb.). Ilyen ördögűző könyvek nálunk is maradtak fenn, pl. kolostori könyvtárakban, de használatuk nem terjedt el paraszti kézen, bár szöveganyaguk, ill. annak töredékei csakúgy, mint a hivatalos egyházi exorcizmusok szöveganyagának egy része beépült a paraszti ráolvasásgyakorlatba. → Kincsásásra vonatkozó utasításokat és ráolvasásokat tartalmazó varázskönyvek több (kézzel írt, magyarra fordított) múlt századi példánya maradt fenn. Ezek sem voltak feltétlenül paraszti használatban, de szöveganyaguk, ill. annak töredékei népi gyakorlatból is ismert. Egyes ezekben foglalt kincsszerző ráolvasásszövegek nagyfokú egyezést mutatnak pl. a 16. sz.-i Gyöngyösi ráolvasások szövegeivel. Tehát mindenképpen feltehető az írásbeli hagyományozás – valószínűleg egyházi, ill. nemesi kézen –, ha kisebb mértékben is, mint Közép- és Ny-Európában. Az ott elterjedt, 20. sz.-ig használt, a különböző betegségek elleni ráolvasások nagyfokú szövegállandóságát, ill. nagy területeken azonos formában való elterjedését biztosító, gyógyító recepteket tartalmazó nyomtatott varázskönyvek („Romanusbüchlein”, „Egyptische Geheimnisse” stb.) magyar paraszti használatáról nem tudunk. – Irod. Katona Lajos: XVII. századbeli ördögűző könyvecske (Ethn., 1902); Nagy Dezső: Egy magyar kéziratos varázskönyv a 19. századból (Index Ethn., 1957); Sándor István: A varázskönyv (Index Ethn., 1957); Spamer, A.: Romanusbüchlein (Berlin, 1958).

Pócs Éva

varázslás: valamely konkrét cél elérésére végzett → mágikus eljárások, viselkedésmód összefoglaló neve (→ mágia). A keresztény egyház hivatalos nézőpontjából minden varázslás, mint a természetfelettivel való közvetlen érintkezésnek a vallás által nem engedélyezett formája, tiltott és veszélyes; a kereszténység kialakulása után a régi pogány → kultuszok maradványait varázslásnak minősítette, a kultusz végrehajtóit: az → áldozatok bemutatóit, sámánokat, jósokat, gyógyítókat stb. pedig varázslóknak. A boszorkányperek során is gyakran felmerülő vád, hogy a boszorkányok varázslást űznek. A varázslás értelmezései a magyar régiségben pl. augurium (15. sz.), Molnár Albertnél praestigiae, incantatio, veneficium, Pápai Páriz szótárában a „szemfényvesztő, varázsló, alakos: praestigator”. Az egyház szempontjából tehát egyaránt varázslók a falusi táltosok, nézők éppúgy, mint a városi és falusi jósok, gyógyítók, akik foglalkozásukat üzletszerűen űzték. – A → népi hitvilágban és népköltészetben a szó már nem egyértelmű. A népmesében a varázslás gyakran metamorfózist, alakváltást jelent: a varázsló éppúgy, mint az elvarázsolt személy szabad akaratából vagy kényszer hatása alatt alakot változtat, de a varázslás következtében alakot változtathatnak más élőlények és tárgyak is. –A → hiedelemmondában a varázslók tudományukat többnyire iskolában tanulták, vagy az ördöggel kötött szövetség útján jutottak hozzá. – A népi gyakorlatban előforduló pozitív vagy negatív varázsló eljárásokat a népi szóhasználat nem nevezte varázslásnak, hanem mindig konkrét névvel illette (jóslás, rontás, ráböjtölés stb.), s nem is tartja varázslásnak, varázslóknak inkább a vándor komédiásokat, szemfényvesztőket és általában a varázslással üzletszerűen foglalkozókat nevezik. – Irod. Szendrey Zsigmond: A varázsló cselekvések személye, ideje és helye (Ethn., 1937); Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn.. 1938).

Dömötör Tekla

varázsló és tanítványa, a: samanisztikus elemeket tartalmazó mitikus valódi mese (→ mitikus mese). Cselekménye: Szegény ember fiával útra kel, hogy szolgálatba állítsa. A falu határában egy száraz kútnál búcsúzkodnak egymástól, s az öreg felsóhajt: „Hajhaj, fiam, látlak-e még!” Szavaira a kútból előugrik egy → bakarasznyi ember, Hájháj, a pokol királya, s a fiút szolgálatába fogadja egy véka aranyért. Egy év múlva az apának érte kell jönnie, ha felismeri, hazaviheti, ha nem, tovább szolgál. Hájháj (Sejhaj, Drumó, Jóllaktam király) a fiút a föld alá viszi, egy pálcával ráüt, feldarabolja, majd napok múlva ismét ráüt (leönti életvízzel), a fiú talpra szökken, s már sokat tud. A motívum még kétszer megismétlődik, (egyes változatokban a fiú könyvekből tanulja a tudományt, másokban az ördögkirály lányától: → Rózsa és Ibolya, az éve is letelt, mesebeli év, három nap). Az apa megjelenik a kútnál, Hájhájra gondol, az alvilág fejedelme és a fiú galamb vagy ló alakban többedmagával megjelenik, és felismerteti magát az apával. Hájháj kénytelen őt elengedni. A fiú emberré változik. Hazamennek. Otthon állatalakot ölt s kutya, ökör, majd ló alakban eladatja magát nehéz aranyakért az apjával a vásáron. A kötőféket nem szabad veleadni. Végül volt gazdája veszi meg a kötőfékkel együtt. A fiúnak sikerül megszabadulnia egér alakjában, a gazdája macskává válik, úgy kergeti, a fiú nyúllá, gazdája agárrá stb. (AaTh 325). Azokban a változatokban, melyekben a varázslómester könyveiből tanulja a fiú a tudományt, a változási párbaj végén legyőzi és elpusztítja volt, gazdáját. A samanisztikus vonásokat gazdagabban tükröző változatokban a mese azzal végződik, hogy a fiú megszabadul s Hájháj kénytelen nélküle visszatérni birodalmába. – A típus 20 változatban ismert az egész nyelvterületen. Samanisztikus jellegére már Berze Nagy János utal. Diószegi Vilmos ötletes térképen érzékelteti a feldarabolással történő tudományszerzés szomszédainktól eltérő voltát. Samanisztikusnak tekinthető az a motívum is, hogy a szegény ember „ejhaj”, „hajhaj” vagy „sejhaj” indulatszóval akaratlanul megidézi az alvilág fejedelmét, mert ezzel kimondta a nevét. – A típusnak a magyarban két redakciója van, a samanisztikus „keleti” mellett egy feltehetően az Ezeregyéjszakából, ill. annak 18. sz.-i francia fordításából származó „nyugati”. A mese egész Európában, Indiában, Indonéziában, Amerikában, spanyol és francia nyelvterületen ismert. Benfey indiai, W. Liungman perzsa eredetűnek tartja. Monográfiája nem készült. – Irod. Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág (III., Bp., 1894–96); Dégh Linda: Pandúr Péter meséi (I., UMNGy, III., Bp., 1941); Pais Dezső: Haj – huj – kaját. Hangutánzó, hangkifejező szavaink néhány ősi rokonságban lévő csoportjáról (Zenetudományi Tanulm., 1957); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék (UMNGy, XVI., Bp., 1972); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).

Kovács Ágnes

varázsmese (Zaubermärchen): a valódi meséknek (→ mitikus mese) az a csoportja, melyekben varázslók, elvarázsolt személyek, városok, varázstárgyak szerepelnek. Tágabb értelemben újabban a német kifejezés tükörfordításaként a varázsmese nem keresztény jellegű „csodás elem”-et tartalmazó mesék gyűjtőneve. Helyesebbnek látszik azonban a fogalomnak a szűkített formában való alkalmazása a magyar és általában az európai mesekincs perzsa–arab eredetű rétegének jelölésére, mely hozzánk két csatornán keresztül juthatott el: balkáni, elsősorban török és Ny-európai, elsősorban francia közvetítéssel (Ezeregyéjszaka), de az sem lehetetlen, hogy a varázsmese egyes típusait már korábban is megismertük. A 19. sz.-ban feljegyzett magyar varázsmese szövegek már szerves részei a magyar mesekincsnek, egy részük lokalizálódott (→ Szezám, nyílj ki!, → Tóth János története), más részük samanisztikus színezetet nyert („A varázsló és tanítványa”: AaTh 325).

Varázsmesék ponyvakiadásainak címlapjai

Kovács Ágnes

varázsostor: → varázsvessző

varázsszó, varázsige, varázsformula: olyan szó vagy mondat, amelynek kimondásával a mese vagy mondahős valamilyen valóságban véghezvihetetlen cselekedet végrehajtására vagy esemény előidézésére lesz képes: láthatatlanná válik, levegőbe emelkedik, valamit odaidéz, vagy eltüntet, valakit elküld stb. Szerepe tehát rokon a → ráolvasáséval, de míg azt valóságos szituációkban ténylegesen kimondják, a varázsmese mesei vagy mondai kontextusban a hős szájába adott fiktív szöveg. Jellemző rá a – gyakran nagy térbeli és időbeli változatlanságot biztosító – rövid forma és szilárd szerkezet, formulaszerű állandóság. Tartalmilag-formailag pontos megfelelője lehet egy-egy ténylegesen használt ráolvasásnak (pl. a mondai boszorkány „hagyok is, viszek is” szavakkal gyűjti a harmatot; ugyanezt mondhatja a sok tejet akaró asszony a valóságban, „harmatszedő” ráolvasásként; vagy „Minden lélek dicséri az Urat” szavakkal küldik el a mondai kísértetet, de esetleg a valóságban is ezt mondják a kísértetnek vélt fényjelenségnek). A mesei varázsszavak általában bizonyos mesetipusok sajátos jellemzői (pl. „Terülj, asztalkám!”, „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok!”), de ezek közt is van tényleges ráolvasásként is ismert vagy esetleg abból keletkezett (pl. „Kuc, kerekedjél, lapos, domborodjál!”). Gyakori varázsmese szerepben az értelmetlen vagy érthetetlen, idegenszavak, szótöredékek használata. – Irod. Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937).

Pócs Éva

varázsvessző, varázsostor: → mágikus tárgy, meseelem. A mitikus hős (→ Fehérlófia) emberfeletti segítőitől kapja, ha ráüt vele a föld alatti réz-, ezüst- és aranyvárra, azok réz-, ezüst- és aranyalmává változnak, s a királykisasszonyok magukkal tudják vinni a felső világra. A rosszindulatú emberfeletti ellenfél (varázsló) kezében veszedelmes fegyver: Tóth Jánost kutyává, majd madárrá változtatja (→ Tóth János története) s csak nevelt leánya segítségével válik újra emberré. Egyes változatokban a varázslóinas (AaTh 325) úgy válik emberfeletti lénnyé, hogy a varázsló háromszor egymás után feldarabolja, majd varázsvesszővel rácsap, s újra emberré változtatja. („Jaj de soká aludtam!”) Feltámasztásra szolgál a varázsvessző az „Egyforma testvérek” (AaTh 303), valamint az → égig érő fa (AaTh 468) meséjében is, ahol a boszorkány, ill. Tündér Ilona a feldarabolt (kővé változtatott) embereket varázsvessző segítségével kelti újra életre. De a varázsvessző természetfeletti lények (holtak lelkének?) segítségül hívására is szolgál. A természetfeletti menyasszony, Rugyinka az erdő szélén a földet varázsvesszővel megveri, s rengeteg ember terem előtte, ezek végzik el a Rufaótnak adott feladatokat (BN 313.14.). Halász Józsi felesége ostorával egyet csattint, minden sárkány eléjön, s ezek végzik el a kiszabott munkát (BN 465 3.). Ruszkovics István kedves meséjében a sárkány, mikor Szegény Jánost és Világszép Erzsókot megvette: „letette üköt egy nagy fa alá, oszt azt mondta, hogy: – Na, itt legyetek – azt mondja –, de innét el ne menjetek! Mer ha elszöktök, aszondja – vige az ileteteknek!... Egy vesszőt adott nekiek, hogy mikor milyen ítel kell, amilyet szájok-szemek kíván, olyan lesz nekiek... Hát a vesszővel megütöttik a fatövit, mindenféle ítel, ami csak kellett a világon, minden vót, még zene is vót nekiek.” Ha a menekülők megütik varázsvesszővel a vizet, száraz lábbal átkelhetnek rajta, üldözőjük a víz túlsó partján marad. – A varázsvessző képzete eszerint több képzetkörben is otthonos, ez magyarázza gyakori mesei alkalmazását, sőt a balladában („Három árva”) való felbukkanását is, amit szintén a halott édesanya feltámasztása tesz szükségessé. A képzet helye az európai német–szláv hiedelemvilágban, az eurázsiai samanisztikus és az előázsiai perzsa–arab dualisztikus, mitikus-epikus hagyományokban nem tisztázott. – Irod. Thompson, St.: The Motif-Index of Folk Literature. A Classification of Narrative Elements in Folktales, Ballads, Eyths, Fables, Mediaeval, Romances, Exemple, Fabliaux, Jes Books and Local Legends (FFC 108; Helsinki, 1932); Lüthi, M.: Die Gabe im Märchen und in der Sage (Bern, 1943); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–II., Bp., 1960); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4., Bp., 1968).

Kovács Ágnes

varga: a bőr kikészítésével és egyszerűbb lábbeli készítésével foglalkozó kisiparos. A szó a finnugor eredetű varr ige származéka. Első előfordulása 1387-ből származik „sutor” – „lábbelivarró” értelemben. Korábban a tímár szónak volt sutor – „lábbeli varró” jelentése, amely keleti jellegű timsós bőrkészítéshez és feltehetően keleti eredetű és formájú lábbelikhez kapcsolódott. Középkori gyakorlat szerint a lábbelit varró maga készítette ki a mesterségéhez szükséges bőröket. A → tímár készítette bőrök és lábbelik divatjának elmúltával a szóhoz a 14. sz.-ban Ny-európai hatásra általánossá vált a vöröses-barna bőrt adó cseres kikészítés, valamint Ny-európai eredetű technológiával, szabás szerint és eszközkészlettel készült divatos lábbelik, mint a könnyebb saru, cipellős (→ cipő) vagy szekernye és kapca meghonosodása kapcsolódott. A vargák ugyan általánosságban cseres bőrt készítettek, de már a 16. sz. elejéről van olyan adatunk, amely a vargák bőrfehérítési jogáról szól. (A tímárok készítette timsós bőr fehér volt.) Ezzel a vargák egyre erősebb vetélytársai lettek a tímároknak, akiket társadalmilag mindig lefelé igyekeztek szorítani. A hódoltság korában az oszmán-török eredetű csizma hatására alakult a legújabb divat, s azok a lábbelik váltak ódivatúvá, amelyeket az egykor divatos, a tímárokat kiszorító vargák készítettek. A legdivatosabb lábbelit készítő mesterség, a → csizmadiaság a vargákat kezdte leszorítani azon az úton, amelyen a vargák szorították le korábban a tímárokat. Ódivatú lábbelik, sőt bocskor készítésére álltak át, amelynek készítési jogát időnként a tímároktól igyekeztek elperelni, valamint ócska lábbelik foldozására-javítására. A nem divatos és szegényes lábbelik mellett a vargák bőrkikészítő tevékenysége erősödött meg és vált általánossá. Nemcsak a saját termékeikhez szükséges bőröket készítették ki, hanem csizmadiák és szíjgyártók számára is dolgoztak. A 18. sz.-tól kezdve a varga mesterség kétfelé osztódott hazánkban. A magyar vargák bőrt készítettek ki csizmadiák és szíjgyártók számára, mégpedig általában varga módra, néha a régi tímárok módján fehéren-timsósan is. A bőrkikészítés mellett ők is készítették a legegyszerűbb lábbeliket, mint a → bocskort, a → bakancsot és a régimódi sarut. Foglalkoztak ezeken kívül régi lábbelik javításával-foldozásával, saruk talpalásával és fejelésével. – A német vargák finomabb, nyugati divatú lábbeliket készítettek: az újdivatú sarut, női fűzős sarut, sarkos női cipellőst, sarkos női csizmát, férfi-női cipőt és férfi-női papucsot. Elvégezték a saruk talpalását és fejelését is. A német vargák mestersége a múlt században lassan összemosódott a cipészekével. – Irod. Györffy István: Viricselés a Székelyföldön (Ethn., 1937); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVII. században (Ethn., 1938); Vajkai Aurél: A lábbelikészítés múltjából Veszprém megyében (Bp., 1960); Bálint Sándor: A szegedi bőrművesség (Bp., 1961); Gáborján Alice: A magyar módra történő bőrkikészítés problematikája (Népr. Ért., 1962).

Varga (Szerencs, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1965)

Gáborján Alice

Varga Gyula (Kismarja, 1924–): etnográfus, múz.-i tudományos főmunkatárs a debreceni Déri Múz.-ban (1969–). Tanulmányait a debreceni KLTE-en végezte (1952), ahol doktori oklevelet is szerzett (1957). Egy.-i tanársegéd (1955–), gimnáziumi tanár (1961–). Főleg gazdaságtörténettel és gazdasági néprajzzal foglalkozik. Tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban, tanulmánykötetekben és múz.-i évkönyvekben. – F. m. Egy falu az országban (Kismarja életrajza a felszabadulásig) (Debrecen, 1978).

Varga Marianna (Bp., 1926–): néprajzkutató. Felsőfokú tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte. Ugyanitt tett bölcsészdoktori vizsgát (1978). Muzeológus Székesfehérvárott (1953–), az Iparművészeti Tanács könyvtárosa (1956–), a Népművelési Intézet előadója (1957–), a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Orsz. Szövetségének osztályvezetője (1971–1981). Az öntevékeny népművészeti mozgalmak irányításával és módszertanával, népi díszítőművészet- és viseletkutatással foglalkozik. Cikkei és tanulmányai közművelődési és néprajzi szakkiadványokban jelennek meg.

Vargha László (Gyöngyös, 1904–): etnográfus, a bp.-i műszaki egy. ny. docense (1954–68). A bp.-i tudományegy.-en bölcsészettudományi doktorátust szerzett (1940). Az egy. Néprajzi Intézetének tanársegédje (1937–), a Nemzeti Múzeum előadója (1940–), majd országos felügyelő (1945–), a Néprajzi Múz. ig.-ja, főig.-ja (1947–49). A miskolci Herman Ottó Múz. ig.-ja (1950–53). Magyar építészettörténettel, népi építészettel, népi műemlékvédelemmel és a szabadtéri néprajzi múz.-ok problémakörével foglalkozik. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. A tilalmasi tanyák építése (Bp., 1940); A Nagykunság-vidék népének építészete (Miskolczy Lászlóval, Bp., 1943); A magyar falu építészete (többekkel, Bp. 1955).

Vargyas Lajos (Bp., 1914–): népzenekutató, a zenei tudományok doktora (1963). A bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán doktori oklevelet szerzett (1941). Az Egyetemi Könyvtár munkatársa (1942–), a Néprajzi Múz. népzenei osztályvezetője (1952–), az MTA Népzenekutató Csoportjának tagja (1961–69), majd ig.-ja (1970–1973). 1952–54-ben egy.-i docens. Kutatási területe a népzene, szövegfolklór, ballada, verstan, néphit. E témakörökben számos tanulmánya, cikke jelenik meg a szakfolyóiratokban. Kodály Zoltán A magyar népzene c. művéhez példatárat szerkesztett (1952). Csanádi Imrével balladagyűjteményt tett közzé (Röpülj, páva, röpülj, Bp., 1954). – F. m. Aj falu zenei élete (Bp., 1941); Áj falu zenei anyaga 1. Régi népdalok; II. Új népdalok (1. rész; 2. rész; Bp., 1960–61–63); Magyar vers, magyar nyelv (Bp., 1966); Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp., 1967); A magyar népballada és Európa (I–II., Bp., 1976); Balladáskönyv (Bp., 1979); A magyarság népzenéje (Bp., 1980).

vargyasi bútor: → asztalosbútor, emlékei a 19. sz. elejétől maradtak fenn. A → székely bútor egyik legigényesebben kivitelezett, arányos kompozíciójú virágtövekkel gazdagon festett változata. Különösen szépek a hosszúkás téglalap alakú tékalapok, amelyeket néha íves, esetleg áttört faragású orom koronáz. Jellemző a vargyasi bútorra az égszínkék (templomkék, székelyszín) vagy esetleg bordópiros alap és az élénk színű, sajátos stilizálású virágozás. A vargyasi bútor egyedi stílusának a kialakításában és továbbvitelében döntő, szinte kizárólagos szerepe volt a → Sütő festőasztalos családnak. A vargyasi bútornak a szomszédos községek bútorfestésére gyakorolt erős hatása bútorfestő iskolaként értékelhető. – Irod. Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972).

Ágyvég, Sütő Béla műve (Vargyas, v. Udvarhely m., 1943) Bp. Néprajzi Múzeum

Vargyasi bútor Saroktéka, készült 1852-ben, a Sütő asztalos család műhelyében (Vargyas, v. Udvarhely m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

variabilitás: → változékonyság

variáns: → változat

varjúkirály, a: → mindentjáró malmocska

Várj, virág, várj...: → kiskutya neve, a

Várkonyi István (Cegléd, 1852–Szolnok, 1916): földmunkás származású alvállalkozó, majd politikus. 1896-ban a Szociáldemokrata Párt vezetőségébe választották, kedvezőtlen tapasztalatai alapján az ellenzéki szervezeteket 1897-ben összefogta Független Szocialista Párt néven. E szervezet 10 évig működött, majd csatlakozott Áchim L. András pártjához. Az első években Szabolcs, Szatmár, majd az Alföld és az ország nagyobb része agrárproletariátusának ügyét szolgálta; Várkonyinak gondja volt a nemzetiségekre is. Az → agrárpártok közül az ő mozgalma volt az egyik legradikálisabb, Földmívelő c. lapja pedig helyet adott népi, félnépi alkotások közlésének is (→ agrármozgalmi dalok). Várkonyi mozgalma elősegítette az aratósztrájkok kirobbanását; tüntetések és egyéb megmozdulások sora kezdődött el. A Várkonyi-féle → agrármozgalom tartalmazott legtöbb folklórelemet. (Várkonyi előkelő származásába és udvari kapcsolataiba vetett hit, az ünnepélyes és titkos eskütétel, az idegen segítség várása stb.) – Irod. Földmunkás és szegényparaszt mozgalmak Magyarországon 1848–1948 (I–II., szerk. Pölöskei Ferenc–Szakács Kálmán, Bp., 1962); A parasztdaltól a munkásdalig (szerk. Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal, Bp., 1968).

Katona Imre

várkörjárás: → fogyó-gyarapodó körjáték

vármegye: → megye

város: földrajzi meghatározás szerint – a területi munkamegosztás jellegzetes településformája, központi (tehát vagy a területet intenzívebben kihasználó, vagy pedig a kevésbé mindennapi szükségleteket ellátó) tevékenységre specializálódott település. A városalakulás legfontosabb történelmi előfeltételei: a fejlett társadalmi munkamegosztás, a rendszeres árucsere és az állami szervezettség. A város általában autonóm vezetésű társadalmi egység. Nagyobb számú népesség lakó- és munkahelye. A környékbeli falvak és szórványtelepülések lakói számára is igazgatási, igazságszolgáltatási és kulturális központ, valamint piachely. – Az európai történelemben a városnak három fő típusa követte egymást: az antik, a középkori és az ún. modern város. A Földközi-tenger vidéki és ázsiai autochton urbanizációval kapcsolatot mutató antik város arisztokratikus igazgatási, katonai és kulturális központ. A középkori város bár helyileg gyakran ugyanott jött létre, mint az antik, új fejlemény. A szabad ipar és kereskedelem központja. Belőle fejlődött ki a kapitalizmus modern városa. – A magyar városfejlődés része, de megkésett változata a Ny-európainak. Miként Európában mindenütt, így Mo.-on is a püspöki és királyi (megyei) várak voltak a középkori városok csírái (pl. Esztergom, Veszprém). A 11–12. sz.-ban ezek az erődítmények egyházi és világi igazgatási feladatokat láttak el. Emellett a gazdasági és kulturális élet központjai is voltak. A várak köré különféle szolgálónépek, majd lassan hivatásos iparosok és kereskedők is letelepedtek. A 12. sz. második felében csírájában már megindult a városiasodás. A folyamatot nagymértékben elősegítette a „hospes”-ek telepítése. A magyar városok nem harccal vívták ki önállóságukat, hanem kiváltságaikat felülről kapták a királytól, aki gazdasági támaszt látott bennük és ezért szorgalmazta fejlődésüket. Az első magyar városi szabadalmakat a 13. sz. első felében foglalták írásba. A tatárjárás után fellendült a városalakulás folyamata. A királyi vármegye szétesett. A várak kikerültek a megyei ispánok hatásköréből és a legtöbb helyen beleolvadtak a polgári településbe. A civitas szó a tatárjárás után „vár” helyett már „szabad várost” jelentett. A 13. sz. második felében és a 14. sz.-ban a királyok számos helységnek adtak városjogot. Különösen a Dunántúlon és É-Mo.-on szaporodott meg a cívitások száma (pl. Buda, Kassa, Kolozsvár, Pozsony). A földesurak saját falvaik városiasításával igyekeztek meggátolni jobbágyaik városokba vándorlását. Így jöttek létre az → oppidumnak nevezett jobbágyi jogállású → mezővárosok. A két várostípus között különösen az 1351. évi kilencedtörvény után vált élessé a határ. A 14–15. sz.-ban kb. 800 helység kapott mezővárosi jogot. Közibük süllyedt több földesúri kézre került és fejlődésében megtorpant cívitás is. A magyar városfejlődés további útját a török hódítás, a Habsburg-gazdaságpolitika és a nemesség városellenes magatartása befolyásolta jelentősen. Az a különbség, amely a 15. sz. közepére nagymértékben lecsökkent a Ny-európai és a magyar városok között, a következő évszázadokban újra növekedni kezdett. A magyar városfejlődés íve elakadt. A 18. sz.-ban már ritkán került sor szabad királyi városi cím adományozására. A városi élet fő kérdése az volt, hogyan lehet elhárítani a jobbágysorba süllyedés állandóan jelentkező veszélyét. A mo.-i városok jelentős fejlődésére hosszú idő után csak a kapitalizmus viszonyai között nyílt lehetőség. (→ még: agrárváros, → állandó település) – Irod. Makkai László: A magyar városfejlődés történetének vázlata (Vidéki városaink. Szerk. Borsos József, Bp., 1961); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Györffy György: Budapest története az Árpád-korban (Budapest története, szerk. Gerevich László, Bp., 1973).

Bárth János

városi folklór: a városi lakosság történeti múltban kialakult, ill. recens folklórja. Voltaképpen több, egymástól kellő következetességgel meg nem különböztetett jelenség gyűjtőneve. Ide sorolhatjuk az ókori társadalmak metropolisainak folklórját (ha egyáltalán feltételezünk antik folklórt), közösségi jellegű társadalmi tudatát. A középkori városokban élő kereskedők, diákság, és a céhes mesterségek folklórnak nevezhető műveltsége, később a kapitalizmus kibontakozásával elterjedő munkásfolklór egyaránt a városi folklór keretébe sorolható. Bizonyos lokális műveltségi elemek még az értelmiség és a városi polgárság körében is megtalálhatók, némiképp ez is folklórnak nevezhető. Napjaink tömegkultúrájában a voltaképpeni folklórelem ugyan kevés, mindazonáltal ez a fokozat szintén a városokban található meg leginkább. Újabban a városi folklór jelenségeit egyre inkább a városi folklorizmus jelenségei váltják fel: nem a folklór valamilyen eredeti funkciója figyelhető meg, hanem a hajdani folklór elemek új értelemben való felhasználásával találkozunk. Ilyen értelemben a helyi tradíciók is a városi folklór köréhez sorolhatók. Rokon kategória az ipari folklór és a → félnépi folklór, de nem azonosíthatók a városi folklór egészével. – A városi folklór kutatása a művelődéstörténet keretében bontakozott ki, elsősorban angolszász területen, ahol főként a bevándoroltak megőrzött, tradicionális folklórját kutatták. A két világháború között fejlődik ki a német (kisebb mértékben francia) városi folklór-kutatás, amely szociológiai és kultúraelméleti alapokból indult ki. A munkásfolklór és a proletárműveltség kutatói ez idő tájt foglalkoztak a városi folklór kérdéseivel is, elsősorban a SZU-ban, de az itteni tudományos fejlődés hatására másutt is. A II. világháború után a szovjet folklorisztika javasolta a városi folklór társadalomtörténeti (kezdetben egyenesen aktualizált) kutatását. Ezzel szemben a polgári városi folklór-koncepció a művelődéstörténet, helytörténet, újabban a tömegkultúra vizsgálata irányában tolta el az érdeklődést. Ma a módszerek, célok pluralizmusa figyelhető meg a városi folklór kutatói körében. Még abban sem egyeznek meg, hogy ez a kutatási ágazat a néprajzhoz, szociológiához, művelődéstörténethez, történelemtudományhoz tartozik-e. Mo.-on a néprajzi kutatás kezdetein felcsillan az érdeklődés a városi népélet iránt: a múlt század közepi népiesség kiválóságai foglalkoznak a pesti élettel. Ennek folyományaként a szaktudományossá váló néprajz kezdettől fogva közöl a városi folklór körébe tartozó adalékokat is, és már a 19. sz. végén, az egyes városi (és megyei) monográfiákban viszonylag tetemes városi folklór-anyag található. Különösen gazdag adattár gyűlt össze Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Kolozsvár területéről, inkább művelődéstörténeti érvénnyel Sopron, Pozsony, Győr, Brassó és más városokat illetően. A pesti, majd bp.-i folklórra vonatkozó hozzáférhető anyag hatalmas, de szétszórt. – A 20. sz. első felében a szorosabb értelemben vett városi folklór iránti érdeklődés egyenetlen, de a romantikus antikapitalista tendenciák következtében inkább hanyatló, helyébe lép viszont a tüzetes várostörténetírás, amely sok történeti folklór jellegű adatot hoz felszínre. A II. világháború után a munkásfolklór és bizonyos mértékig a jelen néprajza felé forduló érdeklődés felvirágoztatja a városi folklór kutatását. Egy 1952-ben felvetődött javaslat alapján 1954-ben megindulhatott a Nagy-Budapesti Néprajzi Munkaközösség munkája, amely kb. egy évtizedig középpontja volt a városi folklór-kutatásoknak. Hasonló jellegű munkák folytak több vidéki városban (Pécs, Salgótarján, Tatabánya), és a hagyományos városi folklór-koncepció képviselőinél is megfigyelhető az új elgondolások felbukkanása. A Szombathely, Debrecen, Szeged népi kultúrájáról elkészült összegezések már ezt tükrözik. Az utóbbi évtizedben a városi folklór kutatása a legújabb kori történelem és muzeológia, valamint a várostörténet és művelődéstörténet keretébe került, önálló kutatóhelye nincs. Tartalmilag a városi folklór a városi néprajz jelenségei közé tartozik, legfőbb megnyilvánulási formái az ünnepi szokások az ezekhez kapcsolódó viselet, hiedelmek, szövegek, társulások és egyesületek. Feltűnő jelenség a műveltség integrálódása és tömegjellegűvé válása, ez rendszerint a helyi és nemzeti (népi) vonások elcsökevényesedésével jár. A városi folklór ilyen értelemben átmeneti jellegű jelenség. – Irod. Gehlen, A.: Die Seele im technischen Zeitalter (Hamburg, 1957); Dömötör Tekla: A városi néprajzkutatás új eredményeiből (Ethn., 1959); Zoltán József: Budapest munkásmozgalma 1919–1945 (Bp., 1959); Bausinger, H.: Volkskultur in der technischen Welt (Stuttgart, 1961); Aron, R.: Société industrielle (Paris, 1962); Maróthy János: Zene és polgár – zene és proletár (Bp., 1966); Nagy Dezső: Honismeret és munkáshagyomány (Bp., 1968–69); Zolnay László: Ünnep és hétköznap a középkori Budán (Bp., 1969); Kloskowszka, Antonina: Tömegkultúra (Bp., 1971); Voigt Vilmos: Napjaink néprajza (Magyar Filozófiai Szle, 1972).

Voigt Vilmos

városi hegymester: → hegymester

varrószék: → gyalogszék

varrottas: → hímzéssel díszített vászonféle. A kifejezés használatát Gyarmathy Zsigmondné és a századforduló körüli háziipari mozgalmak népszerűsítették. – Irod. Gyarmathy Zsigmondné: Tarka képek a kalotaszegi varrottas világából (Bp., 1896).

Fél Edit

varrt csipke: → csipke

varsa: (a Közép-Tisza mentén verse, versely, a Dunántúlon vörse stb.) tölcsérszerű nyílással (szív, versek, versik, versike, vörcsög, vörcsök) készült, a végén kúposan végződő, vesszőből font öblös halfogó eszköz, amelynek a vizek járása, a halak tulajdonsága szerint sok változata ismeretes. Sűrű fonásúak az alföldi, székelyföldi csíkvarsák. Ritkább fonású varsákkal sebes vízben nagyobb halakat fognak (Kraszna, Tisza mente, Kecskemét vidéke). Erdélyben egyes varsatípusok nyílása alul lapos és kővel terhelt, hogy a sebes vízben jobban el lehessen őket helyezni. A varsát gyakran terelőszárnyakkal készítik, hogy a halak könnyebben beletévedjenek. A székelyeknél a varsába csalétekül kukoricalisztet, puliszkadarabokat helyeznek. A vesszővarsához hasonló elven működnek a hálóvarsák, amelyeket kör alakú kávákra feszítenek ki s a mederbe levert cövekekhez erősítenek. A hálóvarsákat terelőszárnyaikkal gyakran egymáshoz kapcsolják, hogy a halakat a varsába tereljék. A varsák használatáról már a 13. sz.-tól vannak okleveles adataink, de a hálóvarsák valószínűleg csak a 18. sz.-tól terjedtek el a paraszthalászok kezén. Egyes vesszővarsákkal a magyarság már a honfoglalás előtt megismerkedhetett török, kaukázusi népek, az oroszok révén. Varsa szavunk talán ó-orosz eredetű, de a honfoglalás után átkerülhetett más szláv népek nyelvéből is. A varsa tölcsérforma nyílását jelentő versek, versik stb. terminológia valószínűleg magyar származék s nem szláv átvétel. A tárgyi és nyelvi vizsgálatok ellenére varsaformáink legnagyobb részének eredetét még nem ismerjük. Lehetséges, hogy legtöbbjük helyi variáns. A varsa ősi formája a vízbe helyezett rőzseköteg, mint amilyet a székely → cége nyílásába tesznek. A varsák fejlődése a → szelepen és a → trombitavarsán át vezetett a vörcsökös varsához. A varsa főleg a kishalászok halfogó eszköze. Dániából, Svédo.-ból előkerült régészeti leletekből megállapítható, hogy vesszővarsákat már a mezolitikum óta használnak. (→ még: betűrt szájú varsa, → bocskorvarsa, → csíkkas, → dobvarsa, → haboknya, → menyhalvarsa, → véter) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Sztripszky Hiador: Adatok Erdély őshalászatához (Népr. Ért., 1902); Moszyñski, K.: Kultura ludowa slowian (I., Kraków, 1929); Clark, J. D.: Prehistoric Europe. The Economic Basis (London, 1952); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Varsák: 1. Szárnyas varsa, 2. Dobvarsa, 3–4. szárnyas varsa, 5. kétszárnyú hálóvarsa (Bodrogköz)

Varsák: 1. Csíkvarsa (Uzon, v. Háromszék m.), 2, ritka fonású, alul lapos varsa (Cófalva, v. Háromszék m.)

Száradó hálóvarsák (Bár, Baranya m.)

Varsa (Apáca, v. Brassó m., 1976)

Gunda Béla

varsacsapda: a halfogó varsák elvén működő vadfogó eszköz. A csapdába elhelyezett csalétek után tölcsér formájú szűk nyíláson át kúszik be a vad és fogva marad. A varsacsapdának több variánsát ismerjük. Jellegzetes magyar nevük nincs. Biharban egy láda két végén fűzvesszőből készül a tölcsérforma nyílás. A csapdába csalétekül káposztát tesznek s nyulat fognak vele. A zsákmányt a láda tetején lévő ajtón veszik ki. A Bakonyban a rókabödön odvas fából vagy négy deszkából összerótt ládika. Egyik végét dróthálóval zárják el. A bejárati nyílásán szegekből készül a tölcsérforma szűkület. A csalétek után kúszó róka, görény a szegek miatt nem szabadulhat ki a csapdából. A magyarságnál általánosan elterjedtek a drótból font félgömb és hasáb alakú varsacsapdák, amelyekkel egeret fognak (moldvai magyaroknál kapkána). Az ilyen drót varsacsapdákat szlovák drótosok készítették, akik a múlt század közepétől Európa-szerte árulták, sőt még Ázsiába is vitték. Az ügyes kezű parasztok ezek mintájára maguk is készítettek egérfogókat. A szlovák drótosmunkák azonban a korábbi európai irodalomban közölt csapdák utánzatai. Ezeket a drót egérfogókat ismerteti az 1786-ban megjelent Description des arts et des métiers c. francia munka. P. Olina olasz vadászati munkája (1622) szerint énekes madarakat is fogtak vele. Varsaforma madárcsapdákat ábrázolnak a 15. sz.-i francia vadászkönyvek. – Irod. Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Gönyey Sándor: Rókabödön a Bakonyban (Népr. Ért., 1937); Berg, G.: Medieval Mouse Traps (Studia Ethnographica Upsaliensia, 1966)

Varsacsapda (Dudar, Veszprém m.)

Gunda Béla

varsli: → disznósajt

vas (a néphitben): Sok európai és Európán kívüli nép mágikus erőt tulajdonít a vasnak és a vasból készült szerszámoknak. Solymossy Sándor felfogása szerint a vas mágikus erejébe vetett hit akkor jött létre, amikor az emberek a vassal megismerkedve azt tapasztalták, hogy az új fém erősebb, mint a kagyló-, kő- és bronzeszközök. A vassal dolgozóknak, a kovácsoknak is természetfeletti erőt tulajdonítottak: a régi török népeknél a kovács fejedelem volt, a szibériai népeknél pedig a sámán néha egyúttal kovács is. A magyar néphitben a vasat és a vastárgyakat → mágikus tárgyként, → mágikus eljárások eszközeiként használták: a → rontás megelőzésére vagy gyógyítására (→ népi gyógyászat). Pl. a bölcsőbe vasdarabot tettek, hogy a gyermeket meg ne ronthassák, → szemverés ellen a kovácstól hoztak abból a vízből, melybe az a tüzes vasat mártogatja. Másutt azért használják a vasat, mert erős: a kikelt csirkéket pl. vasra tették, hogy ők is erősek legyenek. A → patkó egész Európában a közhiedelem szerint szerencsét hoz, vasból készült éles tárgyakat a → vihar elűzésére használnak. – Irod. Solymossy Sándor: A vas babonás ereje (Ethn., 1933).

Diószegi Vilmos

vasaló: a Tiszántúl északi részén, a Hortobágy környéki pusztai legelőkön pásztorok által használt, a tűzhely védelmére állított fedetlen, kör, ovális vagy körte alaprajzú nád- vagy kukoricakóró építmény. A debreceni Hortobágyon a pásztorkunyhó szerves része volt, kezdetleges formái azonban a II. világháborúig mindenütt megtalálhatók voltak, ahol a tűzhely a pásztorkunyhóban nem kapott helyet. A vasaló és az ugyanezen funkciót betöltő tüzelőkarám mindig külön állott a kunyhótól, általában a kunyhó bejáratával szemben. A földbe ásott árokba állított, befelé dűlő, két-három rendben megkorcolt nádfal a tüzet és az ételt főző pásztort védelmezte az esőtől és a széltől. A vasalóban csak az élelemtartó láda, a főző- és evőeszközök kaptak helyet. A tűz a közepén égett, fölötte → szolgafán lógott a bogrács. A fejős juhászok vasalószerű tüzelőkarámjában sárból rakott katlanban tüzeltek. A név eredete ismeretlen. Hasonló rendeltetésű a → cserény. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Györffy István: Pásztorépítkezés a Magyar Alföldön (Magyar falu – magyar ház, Bp., 1943).

Juhásztanya vasalóval (Debrecen, 1934)

Juhászkunyhó vasalóval (Hortobágy)

Balogh István

vásár, sokadalom, szabadság: az adás-vevés szervezett alkalma. A vásár helye minden esetben jelentősebb helység, amely földrajzi fekvésénél (a) folyami átkelőhely; b) különböző földrajzi tájak találkozása; c) fontos szárazföldi és vízi utak kereszteződése; d) kisebb-nagyobb tájak központja stb.); gazdasági viszonyainál (árutermelést folytató mezőgazdaság és ipar, kiterjedt kereskedelem; nagy átmenő forgalom stb.); közigazgatási, kulturális központ jellegénél (járási, megyei székhely, uradalmi központ, iskolaváros stb.); valamint hagyományainál fogva kiemelkedett környezetéből. Az ilyen helységek a vásáros vagy vásárhelyek. A vásárhelyek életében a vásárok rendkívüli nagy jelentőséggel bírnak. Sok esetben neveiket is a vásártól, annak napjától vagy egyéb körülményeitől vették (Csütörtökhely, Szombathely, Hódmezővásárhely, Kézdivásárhely, Vásárosdombó, Vásárosbéc stb.). A vásárok nagyságát, jelentőségét körzetük (vásárkörzet) határozza meg. vásárkörzetnek nevezzük az egyes vásárhelyeket körülvevő azon területeket, településeket, amelyek az illető vásárhelyre járnak eladni, ill. venni; oda hordják áruikat és onnan szerzik be szükségleteiket. A vásárkörzet nagyságától függően vannak helyi, táji és országos, sőt nemzetközi jelentőségű vásárok. – A vásárok az urbanizáció fontos segítői. A 19. sz. végétől kezdve számos falu is kapott vásártartási szabadalmat. A vásártartási jog (→ vásárjog, lat. ius nundinarum) igen lényeges jog volt. Kaphatták a királyi, a szabadalmas- és a mezővárosok, valamint a földesurak a birtokukon lévő egyes települések részére. A vásártartás alapja a vásárjog volt. A vásártartás jól jövedelmezett, a vásári jövedelem alapja a vásári helypénz és a vásárvám volt. Ezt egészítették ki a különböző vásári szolgáltatások díjai (pl. mérlegpénz, őrzési díjak, a különböző vizsgálati díjak stb., valamint a különböző büntetéspénzek, ill. az elkobzott áruk értéke). A vásárjogot saját kezelésben is gyakorolták, de sok esetben bérbe is adták. A feudalizmusban a vásárjogot több más kiváltság és jog támogatta. Ezek közül a legfontosabb az árumegállítási jog (lat. ius stapulae) volt. – A vásárokat már a legkorábbi idők óta bizonyos rend, vásári rendtartás szerint tartották. A vásári rendtartás meghatározta a vásár kezdetét, az elővásárlás (lat. praeemptio) idejét, a vásár helyét, az árusok elhelyezkedésének rendjét, az adás-vevés szabályszerű mozzanatait. A vásári rendtartások feladata nemcsak a vásári rend biztosítása volt, hanem a helybeli árusok és vevők érdekvédelme is az idegenekkel szemben. A vásári rendtartás őre a vásárbíró vagy vásárbírák (lat. iudices fori) voltak. A vásárbírák legfontosabb tevékenysége volt a vámok és a helypénzek beszedése, a különböző vásárjövedelmek behajtása mellett a vásári bíráskodás. Minthogy a vásárjövedelmek nagy részéről nyugtát (nyugtatót), azaz → cédulát adtak, cédulás embernek, cédulás úrnak is nevezték őket. A vásárbírák munkájukat a cédulaházakban végezték. Minthogy a vásárok fejlődtek, egy napról többre terjedtek, területileg is megoszlottak, a kezdeti egy vásárbíró mellé sok helyen még egyet választottak. A két vásárbíró egymást is ellenőrizte. A fejlődés további szakaszában a vásárbírák alkalmazottakkal dolgoztak. – A vásárok időpontja és száma igen lényeges körülmény. Az időpontot a vásárszabadalom rendszerint megadta és az egy évben tartható vásárok számát is meghatározta. A vásárok időpontja összefüggésben lehetett a vásárhely sajátos termelési viszonyaival, a mezőgazdasági év egyes szakaszaival, a helység patrociniumával (búcsúvásárok) stb. Az egyes vásárok nevében mindez szépen tükröződik komlóérési vásár, dohánysimitási vásár, szüreti vásár, aratási vásár, juhnyírási vásár, búzaszentelői vásár, szentistváni vásár, szentandrási vásár, exaudi vásár. stb. Az időpont legtöbb esetben a vásár kezdő napjának az idejére vonatkozott. A vasárnap elnevezés az ősi vásárnapból alakult ki. A vásárok fejlődésével párhuzamosan a vásárok tartama nőtt. A jelentősebb vásárhelyek vásárai legalább két-három napig tartottak. De pl. Debrecen vásárai virágkorukban (a 18. és a 19. sz. fordulóján) hét alkalommal egyenként 15–15 napon át, azaz évente 106 napon tartottak. – A vásárok két nagy részre oszthatók: állatvásárokra és iparcikkvásárokra (kirakodóvásár). A legtöbb vásárban terményvásárt is tartottak; ezek az állatvásárokhoz kapcsolódtak. A kétfajta vásár kiegészítette egymást és sok esetben ugyanazon a napon vagy napokon, ugyanazon helyen vagy egymás szomszédságában tartották őket. Az állatvásárokon és a kirakodóvásárokon belüli differenciálódást, az időtartamban és a vásárhelyben bekövetkezett elkülönüléseket a vásár fejlettségeként, nagyobb területre való hatásaként értékelhetjük. A vásárok fejlettségét jól mutatják a vásárhirdetések, amelyeket egyrészt helyben dobszó vagy publikáció útján, másrészt a környéken, a vásárkörzet helységeiben kifüggesztett nyomtatott hirdetményekkel, országosan pedig a kalendáriumok vásárhirdetési rovataival tettek közzé. – Igen jelentős kapcsolat áll fenn a vásárok és a vásárhelyek települése között. A vásár- (és piac-) helyek a legkezdetlegesebb körülmények, a legkorábbi idők óta a települések központját képezik, ott foglalnak helyet. A vásárhely legtöbbször egy központi tér, amibe a különböző irányból jövő utak összefutnak (Mezőtúr, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Pécs stb.). Sok esetben a központi teret a kiszélesülő főutca helyettesíti (Debrecen, Miskolc. Sátoraljaújhely stb.). Ezekhez a terekhez és utakhoz kapcsolódóan alakultak ki a vásárra járással (vásározással) kapcsolatos építmények: beszállók, korcsmák, boltok, kovácsműhelyek, kutak, borbélyműhelyek stb. A vásári fejlődés során a központi fekvésű, a települések központjában helyet foglaló vásárhelyet kinövik. Ekkor ez a régi, központi fekvésű vásárhely megmarad ún. belső vásártérnek, amelyen aztán az iparcikkvásárokat, a kirakodóvásárokat tartják. A későbbiek során e köré a belső vásártér köré alakul ki a települések kereskedelmi körzete. Itt nyílnak a boltok, itt épülnek meg a raktárak, és itt alakulnak ki a pihenő- és szórakozóhelyek is. A vásárokon a → bazársoron árultak játékokat, apró tárgyakat stb. Az állatok és a termények árusítására a településeken kívül találtak lehetőséget és helyet. Ezek voltak az ún. külső vásárterek. Ide települtek a különféle karámok, amelyekben az eladásra fölhajtott állatokat tartották, itt épültek a cédulaházak, mázsaházak. Itt vagy a közvetlen közelben alakultak ki a különféle terményraktárak, általában a raktárak (pl. gyapjúraktár) és az olyan műhelyek, amelyek az állat- és terményvásárral szoros kapcsolatban álltak (pl. kovács, kocsigyártó, szíjgyártó, köteles, bognár stb.). A külső vásártereket rendszerint körülárkolták és felkerítették, hogy az árkon, kerítésen belüli árusoktól helypénzt, vámot szedhessenek. De a vásár biztonságát is szolgálták ezzel: ne tudjon a megvadult állat elfutni és esetlegesen külső támadás (vásárütés) ellen is védjék vele a vásárt. – Idővel mind a belső, mind a külső vásár tovább differenciálódott. A belső vásáron külön helyen árultak a helybeliek és a vidékiek. Ezen belül is más és más helyen árusítottak a különböző fajta árusok, kézművesek. Kialakultak a sorok, fertályok (pl. vászonsor, cserepessor, komédiás fertály stb.). Hasonlóképpen a külső vásártér is tagolódott. Itt először az állat és terményvásár vált külön, majd pedig az állatvásáron belül is elkülönülések következtek be az egyes állatfajtáknak, valamint az állatok életkorának megfelelően (pl. káposztavásár, búzavásár, lóvásár, marhavásár, sertésvásár, süldővásár, borjúvásár stb.). Igen gyakori eset volt, hogy a belső és külső vásárteret ún. vásár- vagy piacutcák kötötték össze. Ezeken az utcákon a kérdéses vásárhely sajátos termelési viszonyainak megfelelően speciális vásárterecskék alakultak ki (pl. nyersbőr vásártér, gyapjúvásártér, fokhagymavásártér, szöszköz [köz = utca], favillavásár stb.). A 19. sz. végére legtöbb vásárunknak mérnöki rajzokban rögzített árusítási rendje alakult ki. – A vásárok további fejlődésének az volt az eredménye, hogy a belső vásárterek megszűntek és a kirakodóvásárok is kiköltöztek a települések belsejéből. Ezzel a folyamattal párhuzamosan a vásár- vagy piacutcák is felszámolódtak. Legtöbb helyen a különböző vásárok egymás mellé kerültek. A legjelentősebb vásárok körzeteiben a korábban tartott vásárt a szóban forgó vásár elővásárának, ha utána tartották, utóvásárának nevezték. Különben szokás elővásárnak nevezni a vásárok elejét is, amikor még alig indul meg az adás-vevés. Ugyanígy a vásárok végét, amikor már alig van áru és vevő sem akad, utóvásárnak hívják. Pótvásárt olyankor tartottak, amikor a rendes vásárt valamilyen ok következtében nem tudták megtartani (pl. marhavész, rendkívüli időjárás stb.). Zugvásároknak nevezték azokat az adás-vevési alkalmakat, amelyeket a rendes vásárok ideje alatt, de nem a vásártéren, hanem a vásáron kívül, helypénzt nem fizetve, a hatósági ellenőrzést kikerülve, utak mentén, a vásártér melletti erdőkben, legelőkön, csárdáknál rendeztek. Másik, ismertebb nevük zöldvásár volt. – A vásárokon az árusítás sátrakban (deszka, kő, ponyva), asztalokon és a földre terített ponyván történt. Állandó jellegű sátrak csak a gyakori és hosszan tartó vásárokon épültek (Pest, Debrecen). A vásárokkal kapcsolatosan alakult ki a vásári fuvarozás. Legtöbb mester maga szállította áruját a vásárokra, de a nagykereskedők fuvarosokat fogadtak. – A régi vásárokon a legkülönfélébb mértékeket használták, bár a nagyobb helyek arra törekedtek, hogy legalább a saját vásárukon állandó és egyfajta mértéket használjanak. A vásárok fontos építménye volt a mázsaház, ahol nemcsak lemérték a különféle árukat, hanem díj ellenében használatra kiadták a hiteles mérőeszközöket. – A vásárok nemcsak az adás-vétel, hanem az árucsere alkalmai is. Hatásuk a kultúrjavak közvetítésében, átadásában, átvevésében és elterjesztésében igen nagy. A vásároknak óriási társadalmi jelentőségük is van. A vásárokon kapcsolatok létesülnek egyének és csoportok között. A vásárok mint tájékozódási és tájékoztatási lehetőségek is számottevők. Ebből következően hírközlő szerepük is fontos. Egyes vidékek sajátos települési viszonyaiból (szórványtelepülések stb.), a lakosság faji, vallási megosztottságából következően alakultak ki az ún. → leányvásárok, azaz az olyan vásárok, amelyeken párválasztási céllal találkoztak egymással a településileg hátrányos helyzetben lévők vagy azonos nemzetiségű, vallású lakosok. A vásárok közvetlen művelődési szerepe is nagy, ez a vásári könyvárusításon, vásári históriásokon, képmutogatókon, szórakozási lehetőségeken (komédia, mutatványosok stb.) mutatkozik meg. – A vásároknak a népéletben betöltött jelentőségét leginkább az mutatja, hogy több vásári életmód alakult ki: hajcsár, sátorverő, sátorőriző, fuvaros, etető, vásári koldus, vásári komédiás, → kupec, → cenzár, → kofa stb. A nevezetesebb vásárok részére a századfordulón szabályrendeletek készültek. Ezeket több vásárhely ki is adta. 1892-ben a Kereskedelemügyi Min., a vásárok feletti akkori főhatóság; hivatalos jegyzékbe foglalta a magyar vásárokat. – A legjelentősebb magyar vásárok a századfordulón a következő helységekben voltak: Apátfalva, Arad, Baja, Bánffyhunyad, Bártfa, Békés, Belényes, Beszterce, Besztercebánya, Buda, Debrecen, Dés, Déva, Eger, Gyöngyös, Győr, Gyula, Hódmezővásárhely, Jászberény, Kaposvár, Kassa, Kecskemét, Kézdivásárhely, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Kolozsvár, Komárom, Kunszentmiklós, Losonc, Lőcse, Makó, Máramarossziget, Marosvásárhely, Mezőtúr, Miskolc, Munkács, Nagybánya, Nagybecskerek, Nagykanizsa, Nagykároly, Nagyvárad, Nyírbátor, Nyíregyháza, Pápa, Pécs, Pest, Pozsony, Rimaszombat, Sepsiszentgyörgy, Sopron, Szabadka, Szatmárnémeti, Szeged, Székesfehérvár, Szombathely, Temesvár, Újvidék, Ungvár, Vác, Versec, Veszprém, Zenta, Zombor. (→ még: hetivásár, → hídivásár, → hónapos vásár, → piac) – Irod. Illésy János: Községi kiváltságlevelek jegyzéke (Bp., 1898); Illésy János: Vásárszabadalmak jegyzéke (Bp., 1900); Sárándy István: A nyírbátori nagyvásár (Bp., 1911); Szimics Mária: A debreceni országos vásárok története (Bp., 1938); Kiss Lajos: Vásárhelyi híres vásárok (Szeged, 1956); Dankó Imre: A gyulai vásár (Gyula, 1963); Kirner A. Bertalan: A békési vásárok (Gyula, 1964); Kós Károly: Tájak, falvak, hagyományok (Bukarest, 1976); Vásártörténet–hídivásár (szerk. Szöllősi Gyula, Debrecen, 1976); Dankó Imre: Opuscula ethnographica (Debrecen, 1977).

Szegedi vásárhirdetmény (1803)

Győri vásártartási hirdetmény (1892)

Háromnyelvű vásári hirdetmény (Szászváros, v. Hunyad m.)

Ötnyelvű marhalevél 1892-ből (Antalfalva, v. Torontál m.)

Vásári hirdetmény (Békéscsaba, 1930)

Nagyvásár Sepsiszentgyörgyön (v. Háromszék m.)

Országos vásár az Alföldön (Morelli rajza, 19. sz. vége)

Cserepek a vásárban (Hódmezővásárhely, 19. sz. eleje)

Hetivásár (Belényes, v. Bihar m., 1964)

Terményvásár pihenő bivalyokkal (Belényes, v. Bihar m., 1964)

Bazáros (Zenta, v. Bács-Bodrog m., 1972)

Bazáros készlete (Zenta, v. Bács-Bodrog m., 1972)

Kisfiú vásári ringlispilen (Pécs, Baranya m., 1960-as évek)

Vásári körhinta (Gyimesközéplok, v. Csík m., 1970-es évek

Dankó Imre

vásárbíróság: a vásárban való tartózkodás tényén alapuló különleges illetékességgel bíró szerv, amely szervezési, igazgatási, bíráskodási, rendészeti és jövedelemkezelési feladatokat látott el. Bíráskodási tevékenységéhez királyi engedély volt szükséges, mert olyan személyek ügyeiben is eljárhatott, akik nem tartoztak a város joghatósága alá. – A vásárbíróság vezetője a vásárbíró volt (vásárfelügyelő, lat. judices fori), aki a város bírájának a felügyelete alatt működött. Segítőinek neve városok szerint változott: inspektor, alfelügyelő, gabonamérő, vásárfelügyelő segéd stb. Funkciójához választás útján jutott, beosztottjai alkalmazottak voltak. Jelvénye Pozsonyban a persely, Kolozsvárott a botocska volt, amit mindig a kezében kellett hordoznia, hogy az idegenek is felismerjék. Szerény alapfizetés mellett főjövedelmét a működésével kapcsolatos bevételekből való részesedés képezte. Feladatát a város a helyi szokások alapján szabta meg, de a vármegye és a földesúr intézkedéseit is köteles volt végrehajtani. Hatáskörét sok helyen szabályzatokban foglalták össze, mint pl. Kolozsvárott 1584-ben vagy Székesfehérvárott 1731-ben. – Igazgatási ténykedéseiből kiemelkedett az árucikkek minőségének és mennyiségének (mérésügy) hatósági ellenőrzése, az ármegállapítás, a helypénz- és vámszedés, az árusok helyének kijelölése, a tisztaságról való gondoskodás stb. – Bíráskodási jogköre a vásár idején elkövetett kisebb bűncselekményekre, a vásári ügyletkötéssel összefüggő vitákra, a károkozásra, a szerződésszegésre és a letétbe helyezési ügyekre terjedt ki. Székesfehérvárott a 18. sz. végén a vásárbíróság a következő büntetési fajtákat alkalmazta: közmunka, börtön (→ fogda), testi fenyítés (pálca, bot, → korbácsolás), megszégyenítés, → megbélyegzés, → pellengér, kopaszra nyírás, vásárból kitiltás, városból → kicsapás, pénzbüntetés. – A vásárbíróság ítélete általában elsőfokon végrehajthatóvá vált, de az ítélettel meg nem elégedő fél a rendes bíróság előtt kereshette igazát. – A vásárbíróság tartotta fenn a vásárban a rendet, ebben a strázsamester és a hajdúk nyújtottak segítséget. Beszedte az árusítással és rendfenntartással kapcsolatos jövedelmeket és évente elszámolt velük a tanácsnak. A vásár teljes megszervezése a vásárbíróság feladata volt. Sok helyen nemcsak az országos vásárra terjedt ki a hatásköre, hanem a hetivásárra, piacra, a városi boltokra, sőt a patikára is (piacbíró, boltbíró). – A vásárbíróság büntető bíráskodási hatáskörét az 1836:18. tc., polgári hatáskörét az 1912:54. tc. megszüntette, de a vásárbíró fogalom és kifejezés szokás alapján a gyakorlatban tovább élt, noha nagyon leszűkülve maradtak fenn feladatai, mint pl. az árucikkek (pl. gombák) minőségének az ellenőrzése, nehány rendészeti ténykedés és a vásár megszervezése. (→ még: bíró, → vásár, → magisztrátus) – Irod. Szimics Mária: A debreceni országos vásárok története (Bp., 1938); Kállay István: A székesfehérvári vásári bíráskodás 1688– 1790 (Fejér Megyei Történeti Évkv, Székesfehérvár, 1971); Dankó Imre: A vásárkutatás néprajzi jelentősége (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1973, Debrecen, 1975); Tárkány Szücs Ernő: A vásár és jogi népszokásai (Vásártörténet–hídivásár, Debrecen, 1976).

Torontálvásárhelyi vásárbíróság 1907-ben (v. Torontál m.)

Tárkány Szücs Ernő

vásárfia: a vásárokból származó, onnan hozott ajándék. Ha legény adja leánynak, szerelmi ajándék. A vásározók néhány tárgyat egyenesen vásárfia számára készítettek és árusítottak, pl. a → mézeskalácsosok a szívet és egyéb mézes készítményeket, kisfiúknak kardot, huszárt, lányoknak babát, virágot stb. Jellegzetes volt a feliratos fakanál, legények vették lányoknak, ill. fiatal férjek menyecske feleségeiknek.

Dankó Imre

vásárhelyi kocsi: könnyű, kettős → fogatú kis → kocsi, melyet a tanya és a város közötti járás-kelésre, piaci áruk szállítására használnak. Elterjedési területe: Hódmezővásárhely, Orosháza, Szentes, Csongrád. Jellemzői: vékony, nagyon gondosan kidolgozott alkatrészek, finom, vékony vasalás, → kerekei feltűnően magasak és elöl-hátul majdnem egyforma nagyok. Oldalai kereszt-záp nélküliek; készülnek → lőcsökkel és azok nélkül, sárhányókkal vagy azok nélkül. Vannak szépen font kassal ellátott példányai, de a kocsikasokat (→ szekérkas) gyakran zöld színűre festetik („fehérkasú”, ha hántolt, „zöldkasú”, ha hántolatlan vesszőből kötik a szekérkast); → saroglyái szépen íveltek, úgyszintén köpűs, vasalt hátú lőcsei is. Két lovat fognak belé. Két kapcsos → ülést tesznek rá, azokon 4 személy kényelmesen elfér. Készítik sárhányókkal is, sőt vannak féderes változatai is. – Irod. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931).

K. Kovács László

vásári kikiáltás: az → árusdal válfaja; a vásári eladók árujukat kínáló verse, amelyet dallammal, recitálva adnak elő, s 2–3 sorostól 20–22 sorosig többféle terjedelemben ismertek. Férfiak, nők egyaránt éneklik, maguk csinálják, vagy a mesterséggel együtt őrzik. Igénytelen, költőiséget nélkülöző versek, amelyeknél a tréfás hangulat és a jó ritmus figyelomfelkeltésként fontos. A vásári kikiáltás célja, hogy felhívja a figyelmet az árura, kedvező színben tüntetve fel a portékát. A vásári kikiáltás darabjai a célnak megfelelően általában a következő részekből állnak: figyelemfelhívás, bemutatkozás, árudicséret. Pl. Erre-erre, ifjasszony, | Más bótosra ne hallgasson! | Az én nevem Olcsó János, | Kinek híre általános. | Van itt minden, ami kék, | Babos kendő, hupikék. | S milyen olcsó, hallja csak: | Csak egy pengő, csak-csak-csak! | Csak egy pengő csak-csak-csak! | Tessék, tessék, jó portéka, | Egynek sincsen maradékja! | Én mondom ezt, Olcsó János, | Kinek neve általános! Gyakori a vevők biztatása (pl. Szedje, néném, bele a kosárba), valamint a bámészkodók elküldése (pl. Aki nem vesz, ne babrálja, | Menjen, az anyja valahol várja!). (→ még: kofadal, → házalódal) – Irod. A magyarság néprajza (III., Bp., 1941–43): Kiss Lajos: Vásárhely híres vásárok (Szeged, 1956); Kerényi György: Egy XX. századi dallam életrajza (Ethn., 1968); Ortutay Gyula–Katona Imre: A magyar népdalok (I–II., Bp., 1970); Katona Imre: A magyar vásárok folklórja (Vásártörténet – hídivásár Debrecen, 1976).

Szemerkényi Ágnes

vásárjog: régi jogunkban királyi kiváltságlevéllel adományozott jog, mely a szabad királyi várost, a bányavárost vagy a földesurat felhatalmazta arra, hogy esztendőnként (országos vásár) vagy a hét bizonyos napján (hetivásár) áruk adásvételére vásárt tarthasson. A városok szabadságainak része volt a vásárjog, a falvak tekintetében pedig – az urbárium szerint – a földesurat illette meg. A vásárjog alapján a jogosult helypénzt szedhetett (de ez alól a nemesek, a városok polgárai, a jászok és a kunok mentesek voltak), → elővásárlási jogot élvezett, és a vásárosok barmai után legeltetési díjat is hajthatott be. Azoknak a falvaknak a köre, amelyek rendszeresen látogatták egy-egy város vagy mezőváros vásárait, jelzi annak piackörzetét. A kapitalizmus korában a vásárjogot a kereskedelmi miniszter engedélyezte. A vásárjoggal kapcsolatban gazdag szokásjogi anyag áll rendelkezésünkre, amely tükrözi a vásárok belső rendjét, a felügyelet gyakorlásának szabályait, a vásári bíráskodást, az árusítás rendjét stb.

Bónis György

vásároszlop: Valamely vásárhely vásártartási jogát a vásártér központjában felállított oszloppillérrel jelezték. Máig látható a Csallóközben Egyházgelle vásárjoga.

Filep Antal

vásározás: a → vásárokra való járás, árusítás és vétel, az árucsere összefoglaló neve. A vásározás köre a vásárkörzetre terjed ki. Minden vásárnak, piacnak megvan a maga vásár-, ill. piackörzete. Ez egyes esetekben nagyon kiterjedt. A vásárokra a vásárkörzet lakosai mezőgazdasági termékeiket, állataikat viszik eladni, hogy ott iparcikkeket, használati eszközöket vegyenek. A vásárok vevői egyrészt a vásárkörzetből kerülnek ki, másrészt távolabbi helyekről, vidékekről jönnek. Piacok esetében kevésbé jelentős az iparcikkek, használati tárgyak vétele, inkább a mezőgazdasági termékek, az élelmiszerek eladása a fontos. – Irod. Diczig Alajos: A vásárok és a vásározás (Debrecen, 1933); Vagács András: Vásárvonalak a Kárpátok vidékén (Bp., 1946); Márton Béla: Hajdúnánás vonzási területe (Debrecen, 1949); Eördegh Béla: Debrecen piacainak szállítóterületei (Földr. Közl., 1953); Dankó Imre: Tiszántúli vásárok–piacok (Vásártörténet–hídivásár, Debrecen, 1976); Vasas Samu: A vásárosok hagyományos beszállóhelyei Bánffyhunyadon (Népismereti Dolgozatok, Bukarest, 1980).

Áruszállító fuvarosok a 18. sz.-ban (rézmetszet)

Szekérről fát áruló székely (Metszet a Vasárnapi Újságból, 1869)

Dankó Imre

vásározó suba: → suba

vásártér: → vásár

vasas horgas: → bicke

vasas szák, téli szák: kb. 1 m2 nagyságú emelőháló (→ emelőhalászat), amelynek vesszőből hajlított kávái szák vasakkal erősen súlyozottak. A háló felett a négy köröm között fonalból kötött keresztőrt feszítenek ki, melytől egy feljáróőr vezet fel a hajlékony pedzőpálcához. A vasas szákot kötéllel engedik le, s emelik fel. A bodrogközi halászok télen bandákba szövetkezve halásznak vele. Megfelelő formában léksorokat vágnak, a vasas szákokat a fenékre eresztik, a pedzőpálcát a lék sarkába rögzítik. A hajtók a kerek hajtólyukakon keresztül rudakkal zavarják a halakat a szákok felé. A pedzőpálca jelzi, ha hal ütközik a keresztőrnek, a halász gyorsan felemeli a hálót. Szoktak egyesével lesőben is halászni vasas szákkal. Ebben a formájában csak a Bodrogon található, de hasonló a drávafoki bustyálló és a Szernyén, Sajón szokásos örös- vagy örvösháló, melyet kisebb mélységbe használnak és rúddal emelgetnek. (→ még: hajtóhalászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Ébner Sándor: Ősfoglalkozások a Börzsöny-hegységben (Népr. Ért., 1926).

Solymos Ede

vasasszekér, terhesszekér: nehéz, erős, vastag faalkatrészekből, erős vasalással (→ sín) összeállított négy → lőcsű, fuvarozásra rendelt → szekér. Az egykori → mázsaszekérnek a leszármazottja lehet, legalábbis annak a szerepében működött a 17–18. sz.-i nagykereskedelem szolgálatában. Rendszerint négy nagytestű, hidegvérű lóval vontatták. (→ még: debreceni szekér, → furmányos szekér, → kolozsvári szekér, → máramarosi szekér, → nagybányai szekér, → sóhordó szekér)

K. Kovács László

vasfejű farkas, a: mesealak; a → mesehős természetfeletti ellenfeléről, ill. a legyőzéséről és megsemmisítéséről szóló → hősmese. Cselekménye: a mesehős szolgálata fejében (olykor az → angyalbárányok: AaTh 471 mt. keretében) vagy tehénné vált anyjától örökségképpen (→ veres tehén, a, AaTh 511A mt. keretében) vagy a kígyókirálytól fia megmentéséért jutalmul (→ kígyókirály kincse, a, MNK 560* mt. keretében) → mágikus tárgyat: tülköt, dobozt, diót kap, melyet nem szabad felnyitnia. Nem tud ellenállni, a tülökből megszámlálhatatlan ló, ökör, juh sereglik elő. Nem tudja visszahajtani őket. A vasfejű farkas (vasfejű ember, ördög) megjelenik és vállalkozik rá, hogy visszahajtja, ha a hős megígéri, hogy nem házasodik meg. A hős megszegi a vasfejű farkasnak tett ígéretét. Javában folyik a lakodalom, mikor megjelenik a vasfejű farkas, hogy a fiút megbüntesse. – A változatok egy része itt a → kenyér panasza meséjével (AaTh 1199A; BN 346*) folytatódik és fejeződik be: a hős eljövendő anyósa vagy a násznép egy másik tagja frissen sült cipót helyez az asztalra, s az csak akkor engedi be a vasfejű farkast, ha mindazt kiállja, amit ő: ősszel földbe tették, egész télen át ott várakozott. Aztán megnőtt, levagdalták, csomóba kötötték, szekérre rakták, rúddal lenyomtatták, asztagba rakták, rátapostak, összeverték, megőrölték, megdagasztották, tüzes kemencébe dugták, darabokra hasogatták stb. A vasfejű farkas megijed és elszalad (vagy a kakasok megszólalnak és az ördög hatalma megszűnik). A változatok nagy része azzal folytatódik, hogy a fiú lóhátra kap és elmenekül. Sorra három öregasszonyhoz (emberhez, kocsmároshoz, Szél, Hold, Nap anyjához) tér be pihenni, akiknek kutyája (kecskéje stb.) jelzi a közeledtét. Távozáskor egy-egy törölközőkendőt, kalácsot, gyűrűt és egy korbácsot kap. Ezzel lánggal égő folyón hidat teremt, s mikor azon átszalad, és a korbácsot újra kézbe veszi, a híd megszűnik s a vasfejű farkas az innenső parton marad. A hős a kapott tárgyakat maga mellé téve megpihen. Mire felébred, ezekből hatalmas kutyák lettek. Nevük: → Messzehalló, Messzelátó, Földneheze vagy hasonló. A kutyákkal a vasfejű farkas anyjánál vesz szállást. Vadászni jár. A vasfejű farkas anyja segítségével három ízben is megkísérli a hős elpusztítását, de a kutyák mindannyiszor megmentik. Végül elpusztítják magát a vasfejű farkast is. A hős hazatér. Útközben a) a kutyákat visszaadja korábbi tulajdonosuknak, b) levágja a fejüket s emberré változnak, c) elföldeli őket. Mátkájával megtartják a lakodalmat (AaTh 361*). A mese önállóan vagy a veres tehén, AaTh 511A; → sárkányölő vitéz, AaTh 300 vagy „A hűtlen testvér (anya)”: AaTh 315 folytatásaként, kontaminációjaként fordul elő. Az egész magyar nyelvterületről 29 változata ismert. A nemzetközi népmesekatalógus a típusszámon csak magyar változatokat tart nyilván, jóllehet a típusnak a francia mesekincsben AaTh 300–AaTh 315–AaTh 361* összetételű, a román mesekincsben pedig AaTh 511 A+AaTh 361*, – AaTh 1199A összetételű változatai nem ritkák. Emellett hienc és erdélyi szász, de még mo.-i német, délszláv és orosz változatairól is tudunk. – A vasfejű farkas előfordul még → Tóth János történetének (AaTh 449) egyes változataiban mint a király (uraság) gyermekeinek elrablója, akinél Tóth János kutyaalakban szolgál. A harmadik fiú születésekor a kutya megöli a vasfejű farkast és visszahozza a másik két elrabolt gyermeket is. – Irod. Ranke, K.: Die zwei Brüder (FFC, 114; Helsinki, 1943); Dégh Linda: Pandúr Péter meséi (I., UMNGy III., Bp., 1941); Hunyadi András: Erővel is, ésszel is. Zselyki és décsei népmesék (Bukarest, 1956); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Delarue, P.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovica István meséi (MNKF, 4., Bp., 1968).

Kovács Ágnes

vasfogas: → cigányfogas

vasfogú bába: népmesei alak, boszorkányféle (Thompson: Motif-Index 62142). A hős ellenfele, aki életére tör, fel akarja falni, hogy ezt megtehesse, ráspollyal feni a fogát, vagy elmegy a kovácshoz fogait élesíttetni. A magyar anyagban a → Rózsa és Ibolya típusú mesékben (AaTh 313A és C) fordul elő mint a fiatalokat üldöző ördög- (lidérc-) király felesége. Egyes változatokban fogait élesíti, másokban fogaival rágja magát keresztül azon a sűrű erdőn, amely a menekülő fiatalok által hátradobott vakaróból (lóvakaró kefe) keletkezett. Az ördög és a két gyermek típusban (AaTh 313H) a vasfejű farkas a gyermekeket üldöző (kecske) ördög anyja, a hasonló felépítésű loncsos medve típusban (AaTh 327C) pedig szintén a gyermekrabló f..os medve anyja, vagy beleolvadt magának a címadó negatív hősnek az alakjába. A → csizmás kandúr meséjének (AaTh 545B) székely változataiban gyakran fordul elő, mint az erdei kastély tulajdonosa. A segítő macska, róka, csóka stb. vízbe taszítja, vagy megégeti, s így szerzi meg a kastélyt gazdájának. Az → Égitestszabadító típusban (BN, ill. MNK 319*) néhol vasfejű farkas a sárkányok anyja, alakja itt nyilvánvalóan a → vasorrú bába alakjával kontaminálódott (→ halhatatlanságra vágyó királyfi, a). – Irod. Tóth Béla: A magyar anekdotakincs (VI., Bp., 1898–1903); Berze Nagy János: Magyar szólásaink és a folklór (Ethn., 1929–1932); Beke Ödön: A vasorrú bába az ugor néphitben (Ethn., 1957).

Kovács Ágnes

vasfű (lat. Verbena officinalis): zárnyitó fű, vérfű, → mágikus tárgyként használt növény, amely a tenyér bőre alá forrasztva tulajdonosát képessé teszi, hogy puszta érintéssel minden lakatot, zárat felnyisson. Néhány adat szerint viselője láthatatlanná is válik. Általánosan él az a hiedelem, hogy csak Szent György éjszakáján (→ Szent György napja) nő ki a földből. Használatát a betyároknak, tolvajoknak tulajdonították. Mondái: 1. Betyárok úgy szereztek vasfűvet, hogy kis teknősbékát elzártak az anyjától egy ládába. Az anyja elment vasfűvet keresni, hogy kölykét kiszabadítsa. A betyárok elvették tőle, tenyerükbe vágták. – 2. Valaki vasfűvet keres. Megjelöli lelőhelyét, Szent György éjszakáján visszamegy, a tenyerébe vágott sebbe a vasfűről harmatot cseppent. – 3. Kaszáláskor egy ember ismeretlen füvet talál, beforrasztja a kezébe. Tolvaj lesz, börtönben hal meg. Tolvajláskor láthatatlanná válik. (→ még: füvek, → meseelem) – Irod. Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Bosnyák Sándor: A mohácsi hajósok, komposok és gátmunkások meséi (Janus Pannonius Múz. Évke, 1967).

Nagy Ilona

Vas Gereben, Radákovics József (Fürged, 1823–Bécs, 1868): ügyvéd, újságíró, író. A szabadságharc alatt a Nép Barátja c. népszerű lap szerk.-je volt, ezért diplomájától megfosztották, fogságba vetették. Szabadulása után Jókai mellett legnépszerűbb írónk lett. Anekdotagyűjteményei több mint 1200 történetben adnak színes képet kora társadalmáról; e műfaj minden írását bőven fűszerezi. Korában igen elterjedtek, a parasztság műveltségére ható népművelő kiadványai (A falu könyve, 1851; Falusi esték, 1853 stb.), hírlapjai, naptárai, füzetes elbeszélései csakúgy, mint igényesebb regényei telve vannak népéletbeli, főként dunántúli néprajzi vonatkozással. – F. m. Nevessünk (Pest, 1855, 1856); No még egyet nevessünk (Pest, 1856); Régi képek (I–II.; Pest, 1856). – Irod. Váli Béla: V. G. élete és munkái (Bp., 1883); Zsigmond Ferenc: V. G. (Irodalomtört. Közl., 1919); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934).

Vas Gereben

Sándor István

Vasgyúró: → Fanyűvő, Vasgyúró, Kőmorzsoló

vasi hímzések: a → régi dunántúli hímzések kisszámú, de annál jelentősebb emlékekből álló csoportja. Ezek egyik részét színes szőrfonallal varrták és erőteljesen kontúrozták. Ilyen pl. a kámoni lepedővég, melynek szakaszosan ismétlődő mintái szembefordított pávák között elhelyezett virágtövekből állnak. Többszínű szőrfonallal, erősen kontúrozva varrták az 1764-es évszámot viselő gránátalmás vasi párnavéget is, mely rokona a → sárközi halottas párnáknak. Ezek legkiemelkedőbb darabja az 1700-as évszámot viselő, régies mintázatú szombathelyi lepedő. A harmadik csoportot, mely talán a legkorábbi, fényes fehér pamuttal varrták. Egyik kiemelkedő példánya a szökellő szarvasos szombathelyi lepedővég, a másik a visszanéző madaras, ugyancsak szombathelyi (?) lepedővég. – Irod. Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961); Fél Edit: Magyar népi vászonhímzések (Bp., 1976).

Díszlepedő hímzett csíkjainak részlete, színes gyapjúval hímezve (Kámon, Vas m., 18. sz.) Néprajzi Múzeum

Színes körhímzéses párnavég. A virágokat Margit-öltéssel, fekete kontúrokkal varrták (Vas m., 1764) Bpl Néprajzi Múzeum

Fél Edit

váska: → vízhordó rúd

vasművesség: ipari eljárás, amelynek során a vasércből kovácsvasat és acélt állítanak elő. Felfedezésének ideje és helye pontosan nem ismeretes. I. e. 3000-ből az egyiptomi fáraók piramisaiból már vas-, ill. acéltárgyak kerültek elő. I. e. 2000 körül a vas már ismertté vált É-Európában, 1000 körül pedig a Földközi-tenger környékén mindenütt elterjedt. 900–500 körül Közép-Európában a bronz helyébe lépett. Feldolgozása Mo.-on is több mint 2500 évre tekinthet vissza. Kezdetben a vasércet olvasztógödrökben a természetes széljárás kihasználásával faszén segítségével redukálták. Eredménye a salakot tartalmazó vasbuca. Ebből a salakot ismételt hevítéssel, majd kovácsolással távolították el. A természetes légáramlást a mesterséges fújtatás váltotta fel, kézi- és lábfújtatókkal. A 12. sz. közepétől kezdték használni a vízzel hajtott fújtatókat, ennek következtében a termelés megnövekedett, 2–3 m-es kemencéket is építettek. Ezekben a kemencékben már cseppfolyós nyersvas keletkezett, ami újabb hevítéssel, ún. frissítéssel (a széntartalom csökkentésével) acéllá vagy kovácsvassá alakítható. Az első nagyolvasztók a 15. sz. folyamán a Rajna menti Siegerlandban tűntek föl. – A faszéntüzelést 1755-től kezdve a vasolvasztókban felváltotta a kőszénkoksz-tüzelés. 1860 körül a nagyüzemi méretű acélgyártás a Bessemer, Thomas, ill. a Siemens–Martin-eljárás révén valósult meg. Mo.-on Imola, Trizs (Gömör m.) környékén, ill. Erdélyben (Torockó), Veszprémben és Sopron környékén kerültek elő vassalakok, ill. 10–13. sz.-i vasolvasztók, amelyek fejlett vasművességről tanúskodnak. Vasfeldolgozásra utalnak 10–13. sz.-i helyneveink: Kovácsi, Verő, Vasvár stb. Hazánkban valószínűleg a 13. sz. folyamán vált el a vaskohászat a kovácsmesterségtől (→ kovács). (→ még: hámor, → kapagyártó központ, → kaszagyártás) – Irod. Johansen, O.: Geschichte des Eisens (Düsseldorf, 1953); Pleiner, R.: Staré evropaké kovárstvi (Praha, 1962); Heckenast Gusztáv–Nováki Gyula–Vastagh Gábor–Zoltay Lajos: A magyarországi vaskohászat története a korai középkorban (Bp., 1968).

Vízierő meghajtással működő vasverő (Torockó, v. Torda-Aranyos m.) Nagyszebeni (v. Szeben m.) Népi Technika Múzeuma

Kocsilőcs vasalása (Méra, v. Kolozs m., 20. sz. eleje)

Kocsivasalás (Mezőkeszü, v. Kolozs m., 20. sz. eleje)

Torockón készült díszített fejsze (Kőrösfő, v. Kolozs m., 19. sz. vége)

Kocsivasalás (Mátészalka, Szabolcs-Szatmár m.) Szatmár Múzeum

Bodgál Ferenc

vasorrú bába: 1. a mai nyelvhasználatban szinte azonos a → boszorkány fogalmával, pedig a boszorkány a hiedelmek alakja és természetfeletti erejű személy, a vasorrú bába viszont a mesék hőse, és természetfeletti lény. Előfordul vasfogú bába, vasbába néven is. Tévesen szláv eredetűnek vélték, de éppen a jellemző vasorrú jelző a szlávban hiányzik. Viszont a fémorrú jelző közismert a szibériai török népek hősénekeiben: „rézorrú banya” (teleut); „ólmos szemekkel, rézorral egy banya ült” (szagáj); „rézorrú banya”, „rézorrú anyó” (sór). A vasorrú bába képe is ismert: legközelebbi nyelvrokonaink, az obi-ugorok ábrázolják így szellemeiket. Ezeknek időről időre áldozatot mutatnak be: arcukat, szájukat, orrukat bekenték vérrel, hússal, zsírral stb. Hogy az arc ne korhadjon hamar, a báb kiemelkedő orrú faarcát fémlappal fedték (cink, ólom, bádog, réz vagy ezüst). – 2. Mint mesei alak negatív, a → sárkányok anyja (Thompson, Motif-Index F219. 1). Czuczor–Fogarasi nagy szótára szerint „a népmesékben nagy szerepet játszó boszorkányféle bűvös banya, kinek tűhegyes orra van, s ha a vasfalat ostromolja, hét mérföldről ugrik neki”. Azokban a mesetípusokban fordul elő legtöbbször, melyekben a hős megöli a napot, holdat, csillagokat elrabló vagy a vizet őrző sárkányt (sárkányokat), s elért bosszút áll rajta a vasorrú bába. Szerepe az → Égitestszabadító típusban. (BN, MNK 319*): menyeit az égitestekkel hazafelé tartó hős és testvérei útjába állítja elváltozott alakban, hogy elpusztítsák őket. A hős azonban, aki terveiket állatalakban kihallgatta, nem engedi testvéreit csapdába esni, s a sárkányfeleségeket elpusztítja. Most már utánuk ered a vasorrú bába is, egyik ajka a földön, másik az égen, hogy elnyelje a menekülőket. A hős a világ kovácsánál hatalmas buzogányt (arany- vagy vasgolyót) hevített, azt a torkába dobja, s ezzel a vasorrú bábát elpusztítja. – A → sárkányölő vitéz típusban (AaTh 300) és annak két összetételében (A hűtlen anya vagy nővér: AaTh 313; a hűtlen feleség: AaTh 590A) a vasorrú bába nem szerepel, kettőben viszont elég gyakori: nemegyszer vasorrú bába az aranyhajú (aranyfogú) királyfiak (AaTh 303) erdei boszorkánya, aki a fáról leszállva a két egymáshoz megszólalásig hasonló testvér közül az idősebbnek állatait kővé változtatja, őt magát feldarabolja, a fiatalabb azonban hajaszálát a tűzbe dobja, s a vasorrú bábát kényszeríti, hogy testvérét támassza fel, majd állataival széttépeti. A → vasfejű farkas mesetípusban (BN 340*, AaTh 361*) a vasorrú bába a negatív hős anyja vagy alakja magával a vasorrú bába démonikus lény alakjával kontaminálódott. Ebben a változatban a mesemondó a hőst üldöző természetfeletti lényt férfi vasorrú bábának nevezi. A → vasfogú bábával felváltva fordul elő a → Rózsa és Ibolya típus (AaTh 313A és C) egyes változataiban mint a gyermeket már az anyja méhében elkívánó ördög (tündér) király annál tudósabb és hatalmasabb felesége. Az üldözés-motívum varázstárgyak hátradobásával itt és az égitestszabadító típusban egyaránt előfordul. A vasorrú bába által kiszabott feladatok egyike: a hősnek három lovat kell meglovagolnia. Egyik a király, másik a lánya, a harmadik, a legvadabb maga a vasorrú bába. Vasorrú bábától kell elszolgálnia a hősnek a táltoslovat az → égig érő fa mesetípus (AaTh 468) egyes változataiban is. Feladata: a vasorrú bába, három lóvá változtatott leányát kell három éjszaka megőriznie. Előfordul a vasfogú, ill. a vasorrú bába a → csizmás kandúr típusú (AaTh 545B) mesékben is: övé a kastély, amit a segítő macska, róka, kakas, csóka elfoglal a szegénysorsú hős és násznépe számára oly módon, hogy a vasorrú bábát vízbe taszítja, vagy egy széna-(szalma-) kazalban elégeti. E típus anyagánál bizonyos földrajzi elkülönülés figyelhető meg: a vasfogú bába Krizánál és a székely változatok nagy részében fordul elő, a vasorrú bába pedig a magyar nyelvterület többi részén feljegyzett szövegekben. – Irod. Solymossy Sándor: A „vasorrú bába” és mitikus rokonai (Ethn., 1927); Beke Ödön: A vasorrú bába az ugor néphitben (Ethn.. 1957); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (l., Pécs, 1957).

Diószegi VilmosKovács Ágnes

vastagszék: → asztal

vasútépítő munkás: a vasúthálózat kialakítása idején anyagmozgatást, földmunkát és különféle vegyes építkezési munkákat végző dolgozó. A vasúthálózat hazánkban a 19. sz. második felében épült ki. Kezdettől fogva árlejtés (versenytárgyalás) útján vállalatba adott munka volt, ahol a → vállalkozó gondoskodott tőkéről, fölszerelésről és kellő számú munkaerőről; általában toborzás és közhírré tétel útján jutottak emberhez. Vasútépítő munkásnak előbb a vasútvonal mentén fekvő, majd távolabbi (30–40 km-ig) helységek nincstelen vagy kisföldű agrárproletárjai jelentkeztek. A legtöbben csak a mezőgazdasági munkák szüneteiben dolgoztak, igyekeztek hetenként hazajárni. Akiknek valamennyi földjük volt, vagy tudtak szerezni, vissza is tértek a mezőgazdasághoz, mások → bandákba tömörülve vándor útra keltek. A vasúti munka széles tömegeknek csak ideiglenes elfoglaltsága volt, a törzsgárdát egyrészt a földmunkákat végző hivatásos → kubikosok, másrészt a vasút alkalmazásába lépő → pályamunkások képezték; a továbblépést a pályamesterség, a vasúti váltókezelő, vonatkísérő, fékező stb. munkakör jelenthette. (→ még: kétlakiság, → rakodómunkás, → útmunkás, → vándormunkás) – Irod. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).

Katona Imre

vasvári verbunk, vasvári: hangszeres verbunk-dallamra járt szóló és csoportos férfitánc, amelynek vegyespáros formái is ismeretesek. Két részre tagolódik, a lassút friss követi. A páros vasvári verbunkot a → csárdás helyi formájától csupán jellegzetes zenéje különbözteti meg. A páros változatokat vagy összefogódzás nélkül járják, vagy csak kézfogással, a frissben már a szokásos váll- és derékfogást is alkalmazzák. Elterjedési területe É-Ny-i Borsodon kívül; D-Gömör és É-Heves. Az ún. Barkó-vidék jellegzetes tánctípusa. A tánc elnevezését egyesek a Bolyok–Vasvár helységről, míg mások a negyvennyolcas márciusi ifjak egyik vezéregyéniségének, Vasvári Pálnak nevéből származtatják. (→ még: verbunk, → szóló verbunk) – Irod. Kiss Lajos: Népi verbunk dallamainkról (Tánctud. Tanulm., 1959–1960, Bp., 1960); Lajos Árpád: A domaházi ivó (Népr. Közl., 1960); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Takács András: Eredeti magyar népi táncok (VII., Bratislava, 1971).

Pesovár Ferenc

vászoncseléd: → vászonruhák

vászonhímzés: → hímzés

vászonkabát: a 19–20. sz. paraszti öltözetében viselték a férfiak – néha a nők is. Ezek hol keleti módon derékszögű darabokból álltak, hol nyugati módra görbe szabásúak voltak. Részben korábbi polgári-úri, drágább anyagokból készült felsőruhák szegényebb utánzatainak is tekinthetők. Neveik: a Sárközben vászondolmány, Erdélyben firiskó, a horváto.-i Szlavóniában vászonkankó. É-Dunántúlon és a Felföld északkeleti részén kitli. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–1873); Bellosics Bálint: A hetési magyarság viselete (Népr. Ért., 1903); Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911); Gönyey Sándor: Az abaújmegyei Pusztafalu népi építkezése, kendermunkája és népviselete (Népr. Ért., 1939).

Gáborján Alice

vászonkapca: a hódoltság korában vászonból varrott, rövid szárú, esetleg térdig érő lábbeli volt. A 19. sz.-ban már inkább téglalap alakú vagy négyszögletes vászondarab, amellyel a lábat becsavarták. Bocskorba, csizmába használták. Az Alföldön néha zsíros vászonkapcát is csavartak a vászonkapca fölé. – Irod. Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás... (I–III., Bp., 1879–96); Gáborján Alice: A szolnoki hódoltságkori ásatási lábbelianyag magyar viselettörténeti vonatkozásai (Ethn., 1957).

Gáborján Alice

vászonkötény: A parasztságnál a bolti textíliából készült → kötényt sok helyen munkára fehér vagy sötétre festett házi vászonkötény előzte meg a nőknél, de ritkábban a férfiaknál is. A fehér vászonkötény szőttes- vagy hímzésdísszel sok helyen az ünnepi viseletbe is átment.

Gáborján Alice

vászonnadrág: Az Alföldön, a palócoknál, Erdélyben, a Mezőségen, Ajak környékén, a Sárközben és a Nagykunságon nyáron szűk vászonnadrágot viseltek, amely néha – a gyapjúnadrághoz hasonlóan – ellenzős is lehetett. Kukoricanadrágnak is nevezték. A matyóknál és Pusztafaluban négynyüstös zsákvászon volt az anyaga. A Nagykunságban 1755-ből van róla említés. A Mezőségben a kendervászonból készült nadrágot a posztónadrághoz hasonlóan harisnyának nevezik.

Gáborján Alice

vászonpéntő: 1. a hosszúing felett viselt alsószoknya (→ göcseji viselet) – 2. → pendely

vászonpruszlik: A 18. az. úri-polgári viselet pruszlikja-mellénye nem maradt hatástalan a paraszti viseletre sem. Mivel görbe szabásvonalai miatt szabása-varrása bonyolultabb volt, mint a női viselet házi vászonból készült darabjainak, ezért varróasszonyok készítették. Így Kecskeméten 1783-ban a szabócéh és a mindjobban szaporodó varróasszonyok közötti viszályban a magisztrátus úgy döntött, hogy a varróasszonyoknak „Pruszlikot minden féle len, kender és szőr matériából halhéj nélkül... szabad lészen az Asszonyoknak készíteni...”. – Irod. Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930).

Gáborján Alice

vászonruhák: a testre húzott legalsó, testi, ill. fehér házivászon viselet. Közelebbről az ing-gatya, ill. ing-pendely, esetleg vászonszoknya. Télen inkább → alsóruhaként, nyáron sokszor felsőruhaként voltak használatosak. Ezekre időnként, a magyarság történelmének viszonylag könnyebb szakaszaiban, már a középkortól kezdve – a paraszti szűrposztó és bőrruhákon kívül – az úri viselet színes posztóiból vagy selymeiből való darabok rétegződtek. Ilyenek a női viseletben a fejkendő, a vállkendő, a szoknya, a kötény és a pruszlik. A férfi viseletben a lajbi, nadrág és a különböző ujjasok. A parasztság ezeket ahogyan tudta – átvette, természetesen olcsóbb, készen vett anyagból. Ám ahol a készpénzfizetési tehetség csekély volt, a szegényeknél ezeket a darabokat – a pénzbe nem, csak munkába kerülő – házi vászonból, a nagyobb igénybevételnek kitett darabokat az erősebb négynyüstös vászonból készítették. Így megvolt a női viseletben a → fejkendőnek, a → vállkendőnek, a → köténynek, a → pruszliknak és az → ujjasnak vászon megfelelője. Ez a magyarázata a férfi viselet vászonmellényének, a sokszor négynyüstösen szövött → vászonnadrágjának és vászon ujjasainak, mint amilyen a vászondolmány, vászonkankó, → vászonkabát, valamint az erdélyi firiskó. – A nők a vászonruhákat a férfiaknál tovább hordták, és ez őket általánosabban jellemezte. Valószínűleg ez a magyarázata a nők „fehérnép”„,fehércseléd” és „vászoncseléd” elnevezéseinek. – Irod. Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Gönczi Ferenc: A göcseji s hetési népviselet (Népr. Ért., 1910); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956).

Gáborján Alice

vászon vállkendő: A 18. sz. végi, 19. sz.-i polgári-úri női viseletnek része volt a finom kásmírból, csipkéből vagy különböző színű selyemből készült vállkendő. A magyar parasztságnál a 19. sz. elején kezdődött divatja, téglalap vagy átlósan összehajtott négyszög formában. A vászon vállkendő az első bolti textíliák egyike a túlnyomórészt háziszőttes vászon női öltözetben. E divat kezdetekor a vállkendő vászonból készült változata összemosódik a középkor óta kimutatható paraszti téglalap alakú lepellel, melyet esőben vagy hűvösebb időben viseltek. Szegényebb helyen, mint pl. Göcsejben és Hetésben, házivászonból is készült vállkendő, amelyet az ottani házivászon szoknyához és kötényhez hasonlóan néha gubacs levével feketére is festettek.

Gáborján Alice

vatalé: → csobolyó

vattás rékli: női → ujjas, vattabéléssel.

veder, vödör: űrmérték. Eredetileg edénynév (fa, bádog), dézsa formájú, keresztfüles edényt jelölt. Az 52 → iccés veder vált űrmértékké, mint ilyen nem terjedt el általánosan, inkább csak a Dunántúlon volt használatos (pl. vasmegyei veder). Ezt kizárólag bor mérésére használták. A veder szláv eredetű szó. Az erdélyi veder kb. 12 liter volt a 17–19. sz.-ban. (→ még: borűrmértékek)

Vedrek (Átány, Heves m.)

Dankó Imre

védjegy: → mesterjegy

védlizés: → evező

védőszent, patrónus: a r. k. és részben a gör. kel. egyház szentjei közül azok, akik a vallásos hit szerint egyrészt meghatározott betegségek, járványok, természeti csapások stb. ellen nyújtanák védelmet, másrészt bizonyos tevékenységekre, foglalkozásokra nézve fejtenek ki általános jótékony hatást. – Néha ellentétes értelemben, tehát a másoknak kívánt kár, csapás előidézésére is folyamodnak hozzájuk. – Ábrázolásaikat a védelmükbe ajánlott jószág, legelők, szőlők, vizek, házak közelében helyezik el, de szerepelnek a parasztszobák szentképei között is: – A gör. kel.-iek a védőszenten elsősorban családi nevük, nemzetségük oltalmazóját értik. Tisztelnek azonban speciális védőszentet is, mint pl. Illés prófétát, aki esőt hozhat, vagy elháríthatja a vihart, villámcsapást. A r. k.-ok védőszentjeinek kultusza nagyrészt ókeresztény és középkori hagyományokon alapul, de a hozzájuk fűződő szokásokban és hiedelmekben pogány elemek is tovább élnek. A védőszentek népi ábrázolásainak egy része a középkori egyházművészet népszerű témájára, a tizennégy segítőszent együttes vagy csoportos ábrázolására vezethető vissza. Közülük a népi kultúrában legnépszerűbbek: Szent Borbála (→ Borbála napja), a bányászok, tüzérek, ágyúöntők, építészek védőszentje: Szent Katalint a kerékgyártók és kádárok tisztelik; Szent Kristóf az utasok és kereskedők oltalmazója; Szent Sebestyén a fekélyes betegségekben, a pestisben nyújt védelmet. Az egyes mesterségek patronációi sokszor korábbi céhes besorolás emlékét őrzik: pl. Szent Lukács védelme alá tartozott minden művészi mesterség, amely az értékes festékek behozatala miatt a kereskedőkre támaszkodott: a festő, faragó, aranyműves, üveges stb. Így maradt meg neve pl. több 18–19. sz.-i üveghuta elnevezésében a Zselicségben: Magyar- és Németlukafa. Az ácsok és asztalosok Szent József pártfogását élvezték; a posztósok és kalaposok Szent Jakabét; a tűzzel dolgozók Szent Lőrincét; a fazekasok Ádám és Évát választották, mivel „őket is agyagból gyúrta az Úr”; az asszonyok, várandós anyák és nagyanyák → Szent Annát tekintették különös közbenjárójuknak; a jó halálért Szent Mihályhoz folyamodtak; torokfájósoknak Szent Balázs (→ Balázs napja) hozza a gyógyulást; a szőlőre Szent Vince, Orbán és Donát hozza az áldást. – Később a szentek attribútumaiban vagy a bibliai történetekben vélt analógiák alapján új, másodlagos patronációk is keletkeztek. Pl. → Szent Flórián tűzoltó funkciója csak a 15. sz. végén alakult ki, még később kezdték a fazekasok magukra vonatkoztatni, „mivel ők is tűzzel dolgoznak”. Hasonlóan másodlagosan, az Anna napi evangélium kincskeresője alapján válik Szent Anna a bányászok védőszentjévé is. – A középkori eredetű védőszent kultuszokkal szemben csupán az ellenreformáció korára nyúlik vissza az egész Habsburg-monarchia területén elterjedt → Nepomuki Szent János-tisztelet. A halászok és vízi molnárok pártfogója, de szobrai sokfelé megtalálhatók folyók és hidak közelében. Egyházi kezdeményezésre, szintén csak a 18. sz.-ban vált ismertté a pásztorok és állattartó gazdák fontos közbenjárójának Szent Vendelnek (→ Szent Vendel napja) kultusza. Népszerűsítésével a még bizánci eredetű, pogány szokáselemekkel ünnepelt Dömötör-napokat (→ Dömötör napja) kívánták helyettesíteni. Az ún. „pestisszentek” is mintegy reneszánszukat élik a barokk „pestis-oszlopokon” – ahol legtöbbször a Szeplőtelen Szűz (Immaculata) alakjával együtt ábrázolják őket, főleg Ny-Mo.-on – ezek: Szent Sebestyén, Fábián, Rókus, Rozália. → Mária hazánkban egyébként is nemzeti patrónus. Ez az értelmezés István királytól hagyományozódott, aki országát oltalmába ajánlotta. A gondolat a jezsuita ellenreformáció programjában, az ún. „Regnum Marianum” eszméjében csúcsosodott ki leginkább. Hozzá kapcsolódott a már a középkorban is nagyjelentőségű Árpádházi király-szentek (→ Szent István → Szent László, Szent Imre), mint nemzeti védőszentek népszerűsítése is, mely a népi vallásosságban több újkeletű patronációt is eredményezett. Pl. anakronisztikusan magyaros viseletekben ábrázolva feltűntek a gombkötők, vagy csizmadiák védőszentjeiként. – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában (Bp., 1940); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943); Szabadfalvi József: A gazdasági év vége és az őszi pásztorünnepek (Műveltség és Hagyomány, 1964); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és középeurópai hagyományvilágából (Bp., 1977).

Szent Flórián és Vendel kőszobra (Zalavár, Zala m.)

Nepomuki Szent János szoborfülkében (Andocs, Somogy m., 19. sz.)

Varga Zsuzsa

vég: 1. az országhatár, a → gyepű vonalának tájéka a középkorban. Máig él a helynevekben, pl. Végardó, Végles stb. Később a török korban „végek”, „végvár” alakban a magyar és a hódoltsági területek szélén álló határvédő várak rendszerét jelentette. – 2. Faluvég. A falu széle, általában a szélső utca és környéke, ill. az egyetlen utca utolsó házainak tájéka. Gyakran itt állt a pásztorház. – Irod. Tagányi Károly: Gyepü és gyepüelve (Magy. Nyelv, 1913). – 3. Vég vagy végvászon, szál vászon vagy darab vászon: egyszeri felvetés nyomán leszőtt vászon. Ezt a felhasználásig felgöngyölve volt szokás megőrizni; ennek neve tekercs- vagy karikavászon, annak alapján pedig, hogy rendszerint hosszában kettéhajtva tekercselik fel, türet, türetvászon. A vég megnevezés a 14. sz. óta ismert, a türet is már 1525-ben előfordul, ami az ilyen gyakorlat régiségét mutatja. A leány kelengyéjéhez szőtt vásznat általában végben tárolták és az esküvőt megelőzően, néha összehívott rokonok segítségével szabták fel és varrták meg (így a Nyírségben). A háztartások egyébként is igyekeztek mindenféle szükségletre végvásznakat tartalékolni, így több véget is zsákvászonból, egyet-egyet pl. lepedőnek, kendőnek, esetleg abrosznak stb. Szatmárban pl. a család vagyonosságától függően 10–20, sőt akár 40 türet is állt a padládában vagy a tálalószekrény aljában. Kapuvárott a mennyezetes ágy tetejére volt szokás kirakni a végeket, amelyeket itt mintásan is hajtogattak, ill. két végéről csavartak. Gazdagoknak két sorban is állhatott az ágy tetején a végvászon. Akinek nagyon kevés volt, kettévágta a végeket és papírt csavarva közé, úgy tekercselte fel. A végvászon volt a háziasszony egyik büszkesége. A tartalék végek nemcsak az elhasználódott ruhanemű pótlását szolgálták, de szükség esetén ezt lehetett a legkönnyebben pénzzé tenni. Lakodalmi ajándékként is szerepelhetett. Ha csak egy-egy darab levágásáért kellett megkezdeni a véget, rendszerint belülről vették le, hogy a külső szélen ez ne látsszon, ill. az ne foszoljon ki.

Bárth JánosK. Csilléry Klára

vegetációs démon: a természet növekedésében, elhalásában és újjászületésében részt vevő, ember- vagy állatalakban, esetleg más alakban elképzelt → természetfeletti lény. A kifejezést W. Mannhardt alkotta, példáit az antik mitológiából, továbbá főként a germán és szláv népek hiedelmeiből, szokásaiból és szólásanyagából merítette. Elmélete szerint az erdő-, fakultusz démonait a földműveléssel foglalkozó európai paraszt a gabonaföldre helyezte át és az addig főként erdei szellem gabonaszellemmé lett, a gabona növekedésének, fejlődésének megtestesítőjévé. Bizonyításul főleg aratási szokásokra, naptári szokásokra utalt, különösen arra a szokásra, hogy aratás végén egy gabonacsomót a szántóföldön szokás hagyni. Mannhardt vegetációs démon fogalmát sok bírálat érte, főként skandináv kutatók részéről, e vita voltaképpen napjainkig sem zárult le. – A germán és szláv adatokhoz hasonló gazdag vegetációs démon hagyomány a magyar parasztság néphitében nincs, inkább nyelvi anyagból, szólásokból próbáltak e fogalom ismeretére következtetni. Ujváry Zoltán úgy találta hogy nálunk főleg medve, nyúl, farkas s más állatalakban, néha antropomorf alakban képzelték el. – Irod. Mannhardt, W.: Die Korndämonen (Berlin, 1868); Mannhardt, W.: Wald- und Feldkulte (I–II. Berlin, 1904– 05); Ujváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (Műveltség és Hagyomány, 1969).

Diószegi Vilmos

Végh József (Békés, 1912–): nyelvjáráskutató, a nyelvtudományok kandidátusa (1958). Tanulmányait a debreceni tudományegy.-en végezte (1935). A debreceni Ref. Kollégium tanára (1937–), majd állami gimn.-i tanár (1942–), az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa (1952–1977). Szakterülete a magyar nyelvjáráskutatás, a földrajzi nevek gyűjtésének szervezése. Tudományos tevékenységet a nyelvjárási és néprajzi gyűjtés szerves összekapcsolása jellemzi. Ennek érdekében társszerzőkkel a hagyományos paraszti gazdálkodás témakörében részletes gyűjtési útmutatókat és kérdőíveket szerkesztett. A magyar nyelvjárások atlaszának (I–II., Bp., 1969–1970) társszerzője. – Néprajzi érdekű f. m. Táj- és népkutatás a középiskolában (Bp., 1942); Sárréti népmesék és népi elbeszélések (Debrecen, 1944); Őrségi és hetési nyelvatlasz (Bp., 1959).

véghorog, eresztőhorog: egy-két métertől egészen 2000 m hosszúságú vezérzsinórra, 80–100 cm távolságokra, 15–20 cm hosszú előkével, patonnyal, spéklivel felkötött horgokból álló szerszám. Sok változata ismert. Az 5–10 m-es darabokat két karó közé vízszintre vagy vízderékra kötik ki ragadozókra, ez az → átkötőhorog, → csukahorog. Főleg a Tiszán szokásos lehorgonyzott bóják, kabakok közé kifeszíteni, palás horog, tetőhorog néven. A hosszabbakat inkább fenékre eresztik kősúlyzással. Az eresztés ősi módon úgy történik, hogy a horgokat a ladik oldalára helyezik el, majd a fejkő kivetése után a zsinór az ereszkedő ladikról a fenékre száll. Kb. 500 m-es darabokig használható ez a módszer. – Már a múlt század végéről ismert, de az utóbbi évtizedekben terjedt el a horogtábla használata. A szerszámot a kb. 50×60 cm-es deszka tálcára helyezik, s erről eresztik a vízbe. Előnye, hogy az előkészítést nem a ladikban kell végezni, több tálca használatával 2000 m zsinórt is ereszthetnek. A tábla használata főleg a Dunán terjedt el. A csuszával csalizott horgokat 2–3 óránként, a kukoricával, gilisztával férgelteket félnaponként nézik fel. A véghorog megkeresésére → fentőt alkalmaznak, lesúlyozott ágas-bogas fát, drót vagy vas horgonyfélét húzgálnak a fenéken, míg az a zsinórba akad. A hal kiemelésére → szákot használnak. A véghorog egyik változata a vizahorog és a → kecsegehorog. Itt nem csalétket használnak, hanem a tűhegyes horogra úszót kötnek, amely azt a vízben lebegteti, s a pikkelytelen tokféle farkával akad fenn a horgon. Mindkét típusú horog használata nagyon csökkent a viza, ill. a kecsege megfogyatkozása miatt. A véghorog a kishalászok és mellékfoglalkozású halászok kedvelt szerszáma. Bár egy ember is boldogul vele, többnyire ketten társulva, közösen végzik az eresztést, felszedést. Éjszakai fenekezéskor gyakori, hogy a két felszedés között → millinggel halásznak. A véghorgot csak tavasztól őszig lehet eredményesen alkalmazni, amikor jár a hal. (→ még: horgászat, → csalétek) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

végrendelet: az örökhagyó halála esetére szóló egyoldalú, de érvényességi kellékhez kötött nyilatkozata, amellyel a törvényes öröklési jog vagy a helyi szokásjog szabályai ellenére vagyonát megoszthatta hozzátartozói vagy idegen személyek között (→ öröklés). Egyéb elnevezései: testamentum, testamentum-levél, utolsó rendelés, végakarat. – A feudalizmus korszakában a nemeseket, de a jobbágyokat és a zselléreket is megillette a végrendeletalkotási jog azokról a vagyontárgyaikról, amelyek tulajdonukat képezhették (pénz, ingóság, föld, termés stb.), vagy amelyekről rendelkezési képességgel bírtak [ezt korlátozhatta a vagyon ősi (→ ősiség) volta, az özvegyi jog, a → negyed, a → hajadontartás stb.]. A jobbágyok és zsellérek körében az elhalt személyek 2–8%-a készített végrendeletet; a gyakoriságot befolyásolhatta a helyi szokás, valamely járvány fellépése és egyéb tényezők. A végrendelettevők mintegy 60%-a férfi volt. A helyi hatóság rendszerint gondot fordított a végrendeletek összegyűjtésére, nyilvántartására, megőrzésére. A nyilvántartás módja a külön könyvbe való bejegyzés volt; ilyen pl. a vásárhelyi Testamentum-könyv (1767). – A végrendelet érvényességi kellékei különbözőek voltak és ezeket jogszabályok (pl. az 1715: 27. törvénycikk), valamint a helyi szokások rendezték. Legfontosabb kelléknek az ünnepélyes körülmények között történő létrehozást, megalkotást tartották. Ennek tényezői a következők voltak: a) városi hatóság előtt vagy tudtával, vagy polgári személyek előtt – a helyi szokástól függően – készüljön a végrendelet; – b) a végrendelkezőn kívül öt együtt jelenlevő személy tanúsítsa a végrendelet létrejöttét; – c) a tanúknak a végrendelkezésen való részvétel céljából megkeresett, tisztességes állású személyeknek kellett lenniök, akik a végrendelkezés tartama alatt valóban együtt voltak; – d) a végrendeletet aláírásokkal és pecséttel kellett ellátni. A kellékek közé tartozott a kihirdetés, az érdekeltekkel való közlés, továbbá tartalmilag az, hogy olyan vagyonról intézkedjenek benne, amellyel ki-ki szabadon rendelkezett, tehát ezt a jogát ne korlátozza az ősiség, a földesúri jog, a hajadoni jog vagy az özvegyi jog. Érdemi kellék volt, hogy a végrendeletben ne rejtőzzék csalás vagy ravasz fondorlat, tehát a végrendelkező szabad akaratának kifejtésére alkalmas elmeállapottal, kifejezési készséggel (beszéd) bírjon és a végrendelet elkészítésének időpontjában a környezete se befolyásolja elhatározásában. – A végrendeletek a középkori oklevelek szerkezetét követték, tehát lényeges részei voltak a bevezetés, a tárgyalás, a záradékolás. A bevezetésben a végrendelkező megindokolta elhatározásának okait és felvázolta az okirat elkészítésének lényegesebb körülményeit, a jogi kellékek meglétét. Egy tipikus bevezető szöveg 1794-ből a következőképpen hangzik: „Atyának, és Fiúnak és Szent Lélek Istennek nevében Ámen ! A Fölséges Úr Istennek bölcs rendelését szemem előtt forgatván, hogy egyszer az embernek meg kellyen halni, fől tettem magamban én is, hogy már nem tsak öregségemre, sőt mostani Szorongatásimban is még ép és friss elmével vagyok kevés maradványimról Gyermekeim kőzőtt utolsó rendelésemet meg kivántam tenni, a mint az Úr Istennek Nevében el is kezdem Testamentomomat. Lelkemet az Hatalmas Istennek a honnand vettem, Testemet pedig én Anyámnak a földnek ajánlom.” – A tárgyalási rész rendszeres vázlata a következő volt: a) a vagyontárgyak (jogi minősítése is, pl. ősi stb.); b) a végrendelkező kintlevőségeinek és adósságainak a felsorolása; c) a vagyon elrendezése. Ez utóbbi fejezetben történt az örökös kijelölése és a hagyományok felsorolása, pl. az egyház részére való juttatások (→ lélekváltság). – A záradék két részében a végrendelkezés megtörténtének és hitelének bizonyítékait, ill. szankcióit foglalták össze. Sok jobbágy-végrendelet megtartását átokkal (→ közvélemény-büntetés) biztosították és ez is a záradékban található. Az okiratot a végrendelkező aláírta vagy kézjegyével látta el; ezt követte a coramizálás, tehát a tanúk és a jegyző aláírása, egyes esetekben az approbálás, vagyis a tanács részéről a külön záradékkal történt megerősítés; végül a confirmálás, a jóváhagyás – amennyiben erre valamilyen oknál fogva szükség volt –, a megye vagy a földesúr részéről. – A végrendeletek, a velük kapcsolatban álló hagyatéki leltárak a néprajz becses forrásai, mert nemcsak jogi szokásokról, hanem a nép (főleg a jobbágyok és zsellérek) vagyoni viszonyairól, a használt tárgyakról, a családi körülményekről adnak részletes tájékoztatást. (→ még: kitagadás) – Irod. Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Tárkány Szücs Ernő

végtelen mese: a → csalimese egyik válfaja. Az AaTh katalógus ide sorolja a nagyon sokára (gyakorlatilag sohasem) folytatódó csalimeséket is, mint amilyen a → megszámlálhatatlan sok juh vagy a tülökvár (BN 1962* B3., 9.), de a király magtáráról szóló végtelen mesét is (AaTh 2301): egy király óriási magtárát színültig tölti gabonával, hogy népét a sáskajárás idején az éhínségtől megóvja. De a sáskák mégis találnak egy rést. „Jött egy sáska, felvett egy búzaszemet, megette. Aztán jött még egy sáska, felvett egy búzaszemet, megette” és így tovább a végtelenségig, míg csak a hallgatók el nem vesztik türelmüket. A készülő Magyar Népmese-katalógus ide sorolta még az AaTh 2017 mt.-hoz hasonló végtelen meséket: a vak jáger és a vak bagoly történetét „Felvette, vitte, letette, nézte... felvette, vitte, letette, nézte...” ismétlődő mondókájával (MNK 2302A*), a „Vót egy dongó, meg egy légy... tovább is van, mondjam még?” gyermekbosszantó versikét (MNK 2302B*) és társait: „Vót a világon egy gólya, Lemönt a lévai tóra, mög odamönt, mög vissza...” (MNK 2302D*) stb. De ide tartozik voltaképpen a zöld disznó, ill a → veres kakas meséje, valamint a kisasszony és a patikus párbeszédét tartalmazó → circulus is (BN 1962*B, C, G.; AaTh 2017, AaTh 2275, AaTh 2300, AaTh 2301, AaTh 2320). (→ még: formulamese) – Irod. Taylor, A.: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, II., Berlin, 1939–40); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutató Csoport Adattárában).

Kovács Ágnes

végzet: az a felfogás, hogy az ember sorsának (amit jóslat tudatott), be kell teljesednie, hiába tesznek ellene bármit. Megkülönböztetendő az → előjelektől, → halál előjeleitől. Epikus megfogalmazásban → hiedelemmondaként, ill. sorsmeseként is él. A) A jóslat (papagájok sorscédulája) szerint egy ember gyermekét mennykő fogja agyonütni. Apja kőből kriptát (téglabódét stb.) csináltat. A gyermek villámláskor nem akar belemenni (vagy mielőtt bemenne), a villám belecsap az építménybe (AaTh 934, BN776*). A típus nemzetközi változataiban és Berze Nagy János katalógusában szereplő két magyar mesei változatban király gyermekéről szól a történet. Az ókori Danaé mítosz mesei – sőt mondai továbbélése. Egész Európában és Indiában ismert. Magyar nyelvterületen mind mesei, mind mondai előfordulása igen szórványos. – B) Legismertebb típus: Jóslat tudatja, hogy a születendő (vagy már élő) gyermek vízben (kútban) leli halálát. A kutat befödik. Gyakori változat: anya szüntelenül őrzi gyermekét. Egy beszállásolt katona átvállalja a gyermek őrizetét, míg az anya templomba megy. Riadóztatják. Pokróccal vagy deszkával leszögezi a kutat és távozik. A hazatérő anya a kút tetején találja a gyermeket holtan (AaTh 934 A). Finn, litván, orosz, román és szerb-horvát változatban meseként él. A magyar változatokban a mesei és a mondai elemek keverednek. Csak a moldvai csángóknál ismert változat: várandós asszony házában vándor (sóárus) száll meg. Az asszony gyermeket szül. A vendég látja, hogy három galamb száll az ablakra, asszonyokká válnak. Megmondják a gyermek jövőjét (agyonszúrja magát, rabló lesz). A harmadik cáfolja: nem, kútba fog fulladni. A vendég nem árul el semmit, keresztapának ajánlkozik. A fiú lakodalmán a kutat bedeszkáztatja, őrzi a fiút. Az minden kérés ellenére odamegy a kúthoz, megérinti és meghal. A fenti szöveg bevezetése elválik az AaTh 934 A. típustól. A román folklórban igen népszerű ursita = női alakban megszemélyesített sors (vö. Párkák) hiedelemmondáinak átvételét mutatja. Az „ursita”-k, akik a Párkákhoz hasonlóan rendszerint hárman vannak, minden gyermek születésének éjjelén megjelennek és jövendőt mondanak. Ha az apa a küszöbre fekszik, álmában meghallja a jóslatot. Román hiedelemmondákban is vendég lesz tanúja a jelenésnek. Gyakori motívum, hogy vándor katona hallja azt a jövendölést, hogy ő fogja feleségül venni az újszülött kislányt. Titokban a gyermeket karóba húzza. Sorsát nem kerülheti el, a kislány életben marad, a katona feleségül veszi. Szintén gyakori jóslat, hogy a gyermek felnőve megöli apját (→ Oedipus). Ugyancsak a fenti típusba tartozó szüzsé: éjjel halászók háromszor szózatot hallanak a vízből: „Letőtt az óra, nincs ember!” Huszárt látnak, aki vízbe akar ugrani. Megakadályozzák, de az kéri, hogy csak a kisujját hadd mártsa meg a vízben. Megteszi, meghal (Bukovina). Ugyanide vonható mondaszüzsé: asszony vajúdásakor a bába az eget kémleli: csak ebben az órában ne születne, mert ha igen, vízbe fog fúlni. Ennek mesei előfordulását lásd: Szent Péter és a szülő asszony (BN 779 IX.*), → Szerencsének szerencséje. – Irod. Wesselski, A: Mönchslatein (Leipzig, 1909); Trencsényi-Waldapfel Imre: Danaé mítosza keleten és nyugaton (Vallástörténeti tanulmányok, Bp., 1960); Brednich, R. W.: Volkserzählungen und Volksglaube von der Schicksalsfrauen (FFC, 193; Helsinki, 1964).

Nagy Ilona

vegyített: → rázott

vejsze: állóvizek, árterületek, lassú folyású kisebb folyók → rekesztőhalászati eszköze; nádból vagy vesszőből fonott, a fenékre rögzített állandó jellegű fal és hozzá csatlakozó fogókészülék. Egyéb elnevezése: veisz, vész. A halak szokásos (vagy feltételezett) vonulásának irányát keresztező fal (lésza, szárny, nyelv, nyéves) egy szűk nyíláson át különböző alakú ketrecbe, fogó részbe vagy egymásból nyíló ketrecekbe (kürtő, vejszefő) tereli a halakat. Ide bejutva a kifelé vezető utat nem találja meg a hal, így alkalmanként → szákkal kimeríthető. A terelő és a fogó rész azonos technikával készül: egyenes nád- (vessző-) szálakból vesszőkorcolással (hímeléssel) előre megfonják a megfelelő hosszúságú darabokat, majd a hagyományok megkívánta alaprajzi rendben (s a vízviszonyokhoz alkalmazkodva) leverik a fenékre. Megfelelő karbantartás mellett a lerakott vejsze a teljes halászati idényben használható, a halásznak csak a zsákmány kiszedéséről kell gondoskodnia. – A vejszével való halászat elve Eurázsia-szerte ismert; a terelő fal és a fogó rész alaprajzi elrendezése is sok hasonlóságot mutat távoli, egymással kulturálisan nem érintkező népek között is. A magyarság valószínűleg már a finnugor együttélés korában ismert bizonyos vejsze-formákat, erről tanúskodik a vejsze elnevezés finnugor eredete. A vejsze alakváltozat elsősorban a Duna vidékén és a Dunántúlon ismert (de a Balaton mellékén általánosabb a szláv eredetű kalicka), a veisz-alak az Alsó-Tisza vidékén, a vész a Tiszántúlon adatolható. A terelő fal szláv eredetű neve (lésza, lészka), mely a Felső-Tisza vidékén jelentésben is ismert, valamint a szláv eredetű részelnevezések (kürtő, udvar, pelőce, peletér, kotróca) alkalmasint azt bizonyítják, hogy a fejlettebb vejsze-típusokat a honfoglalás után ismerte meg a magyarság. A magyar kutatás egyébként nem méltatta kellő figyelemre annak jelentőségét, hogy a szláv nyelvekben a „κοτδοδ” terminológia egységesen elterjedt a vejsze neveként, s ez a terminus más nyelvekbe (finn, svéd, balti nyelvek) is átkerült, a magyarban viszont ismeretlen. – A vejszét az Árpád-kortól folyamatosan emlegetik az oklevelek. A vejszehelyek éppúgy királyi adományozás tárgyai voltak, mint a piscinak (→ rekesz) és a → cégék. Különösen az árvízjárta, mocsaras területekről (Csallóköz, Sárköz, Sárrét, Ecsedi-láp) rendelkezünk sok, vejszés halászatról tudósító történeti adattal. E vidékeken – 18–19. sz.-i írásos adatok tanúsága szerint – a földművelő-állattartó paraszti üzemhez tartozott a vejszes halászat, a halász nem volt fő foglalkozású. Az árvízlecsapolások után a vejszes halászat gazdasági jelentősége aláhanyatlott: a néprajzi gyűjtések a nagyobb tavak vidékén (Kis-Balaton, Fertő-tó) és a folyók szélesebb árterületein találták még használatban (helyenként a közelmúltig) a vejszeket. A terelő elhelyezése és a fogó rész formája szerint mind a magyar halászatban, mind az etnológiai anyagban több vejsze-típust különböztethetünk meg. A magyar halászati irodalom a → fertői vejszét, → középlészás vejszét, → magyar vejszét, → rác vejszét, → spirálvejszét tartja számon. Ezeknek az alaptípusoknak egymással való kombinációi, összetett formái, altípusai is vannak. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Sirelius, U.: Über die Sperrfischerei bei den finnisch-ugrischen Völkern (Helaingfors, 1906); Ligers, Ž.: Ethnographie Lettone (I., Bale, 1954); Szilágyi Miklós: Adatok a Nagykunság XVIII. századi néprajzához (Szolnok, 1966); Moszyñski, K.: Kultura ludowa slowian. I. Kultura materialna (Warszawa, 1967); Pataky András: A kopácsi vejsze (Üzenet, Szabadka, 1974. nov.).

Spirálvejsze (elmondás után) (Duna mente)

Balatoni vejszetípusok

Rác vejsze. A zegzugos nádfalazat mindkét oldalról a vese alakú vejszefejekbe tereli a halat (Alföld) F = vejszefej. L = terelő lésza

A vész kimerítése (Hortobágy, Hajdú-Bihar m.)

Szilágyi Miklós

véka: régi űrmérték, ill. tárolóedény. Mint űrmértéket főleg búza, rozs, árpa mérésére, mint edényt szemtermények tartására használták. Nagysága vidékenként különbözött, általában 25–35 liter között váltakozott. A vékát a → mérő felének, harmadának vagy negyedének számították (→ fertály); általában 40 → iccének, azaz 32 liternek vették. Mint edény fadézsaszerű, alacsony, vasabroncsú fakád volt, az egyik donga hosszabban hagyásával, amit fogónak (fülnek) használtak. A véka tetején átmérőként szintező vasat alkalmaztak. A vékában mért terménynek el kellett érnie a szintezőt. A szintező fölötti, a szintezőt borító anyagot lecsapták. Erre a célra szolgált a csapófa, ha nem csapták le, akkor a véka tetézve volt. – A véka közvetve földnagyság mérésére is szolgált. 1 vékás föld az a földterület, amelybe 1 vékamag vethető. Az 1100–1200 négyszögöles magyar hold négy vékás földterületnek számított, mert 4 véka vetőmagot bírt meg. (→ még: kétfülű kosár, → köböl)

Véka, nyársfatörzsből kimélyítve, vésett díszítéssel (Dunapataj, Bács-Kiskun m., 1856) Bp. Néprajzi Múzeum

Vékák: 1. véka, 2. kovácsvéka, 3. pásztorvéka (Átány, Heves m.)

Dankó Imre

veleméri-völgyi kerámia: → magyarszombatfai kerámia

Vence-szekér: → Göncölszekér

Venczel József (Csíkszereda, 1913–Kolozsvár, 1972): szociológus, a néprajzzal szorosan eggyé forró erdélyi magyar társadalomkutatás úttörő jellegű művelője. Iskoláit Csíkszeredán és a kolozsvári egy. jogi karán végezte. 1937-tól az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet, 1941-től az Erdélyi Tudományos Intézet munkatársa. 1946–49 között egy.-i tanár és főlevéltáros. 1969-től haláláig a Babes–Bolyai Egy. tudományos kutatója volt. Alapos néprajzi, szociológiai, statisztikai tudással megírt dolgozataival, szervező munkájával (pl. a bálványosváraljai kutatások) jelentős szerepe volt a két világháború közötti önismeretre törekvő erdélyi társadalomkutatásban, majd a hatvanas években az újra fellendülő erdélyi szociológiában. A falukutatás módszertani kérdéseivel és a demográfiai változásokkal foglalkozó tanulmányai és cikkei a romániai és mo.-i sajtóban jelentek meg. – F. m. A falumunka és az erdélyi falumunkamozgalom (Kolozsvár, 1935); Öt oltmenti székely község népmozgalma (Kolozsvár, 1937); A falukutatás módszertanának vázlata (Kolozsvár, 1941); Az önismeret utján. Tanulmányok az erdélyi társadalomkutatás köréből (Bukarest, 1980).

Venczel József

Tárkány Szücs Ernő

vendégfogadó: (a 19. sz. eleje előtt fogadó) épület, mely városok szélén, a városkapuknál, vámoknál, réveknél, forgalmas útkereszteződéseknél, kastélyok mellett vagy éppen a városok belsejében, a városházák, a megyeházák, a püspöki paloták, az uradalmi központok stb. közelében állt és a városba érkező, ott ügyesbajos dolgaikat intézőket vagy a hosszabb úton levőket biztonságos éjjeli szállásra befogadta. A vendégfogadók a mai szállodák elődei. Nem jártak szükségszerűen együtt a kocsmatartással, azaz az étellel és itallal való ellátással. Ebben különböztek a → kocsmától, és a → csárdáktól. A vendégfogadók egy-egy városhoz, megyéhez, kastélyhoz (uradalomhoz, ill. földesúrhoz), püspökséghez stb. tartoztak. Bennük helyezték el azokat a vendégeket, akiknek a város- és megyeházán, a kastélyban, a palotában stb. már nem jutott hely pl. társadalmi okokból vagy egyszerűen helyszűke miatt. Igy szállásolta el magát például Csokonai Vitéz Mihály is Keszthelyen, a Festetich-kastély közvetlen közelében lévő uradalmi fogadóban (ma is megvan: a volt Amazon fogadó), amikor 1798-ban Keszthelyen járt Festetich Györgynél, pártfogását kérni. Vagyis a vendégfogadókban kétféle vendég fordult meg: a tulajdonos vendégei és a tulajdonostól független utazók, úton lévők. – A vendégfogadók lényeges része volt a kisebb, nagyobb istálló és → szekérállás (vagy → kocsiállás) a vendégek lovainak és járműveinek befogadására. A vendégfogadós elsősorban az állatok ellátásáról, etetéséről és itatásáról gondoskodott. Megfelelő porció széna, zab stb. mindig rendelkezésre állt, az itatáshoz pedig jó kút vályúval és tiszta itatóvedrekkel. A vendégfogadók eredetileg a vendégek ellátásáról nem gondoskodtak, hiszen az elszállásoltak nagy része vendégek lévén a városnál, megyénél, uraságnál stb. ott vendégeskedtek, részesültek ellátásban. Az átutazók pedig saját ellátásukról maguk gondoskodtak. – A vendégfogadók a 19. sz. derekán kezdtek mind nagyobb mértékben kocsmákkal is bővülni és mindinkább helyet adni nemcsak a hivatalos, a városnál, a megyénél vagy az uraságnál vendégeskedő utasoknak. A lakosság ellátását szolgáló fogadókból alakultak a vendéglők. A múlt század végére kialakult komplex vendégfogadók zöme azonban már idejemúlt vendéglátó intézmények voltak, mert közben egyrészt a közlekedés fejlődésével, a vasút általános elterjedésével a vendégfogadók helyei nem váltak megfelelőkké; másrészt az istállók, szekér-kocsiállások pedig feleslegesek lettek. A vendégfogadók – vendéglők – már számottevő istállók és szekérállások nélkül, általában a vasútállomások közelében épültek fel és rendezkedtek be. Ezek a „vasúti” vendégfogadók a közben ugyancsak átalakult kereskedelem utazóinak, az ügynököknek lettek jellegzetes szálláshelyeivé. A későbbi fejlődés folyamán a vasúti vendéglők kocsma-étterem részei önálló intézményként betelepültek a vasútállomások épületeibe. Ezek voltak az úgynevezett restik. – A vendégfogadókban eleinte megbízás alapján egy-egy család, a fogadós családja látta el a teendőket. A 18. sz.-tól kezdődően egyre gyakrabban bérbeadták a vendégfogadókat ugyancsak egy-egy családnak. A fogadós és családja bent laktak az épületben és éjjel-nappal rendelkezésére álltak a vendégeknek, utasoknak. A vendégfogadók bérbeadása rendszerint azzal a kikötéssel történt, hogy a fogadós a város, a megye, az uradalom, tehát a tulajdonos vendégei számára köteles fenntartani szálláshelyeket, bizonyos számú vendégről kell gondoskodnia. A bérbeadás hosszabb-rövidebb időre szólt és újabban sokszor árverés útján dőlt el. A vendégfogadóhoz hozzátartozott gyakran egy kisebb-nagyobb gazdaság, földterület, kert, kaszáló, esetleg erdőrész, amelyen a fogadós és családja gazdálkodott. A termelvényekből nemcsak a saját, hanem a vendégfogadó szükségleteit is fedezte. – A vendégfogadókból kifejlődött vendéglátó-, vendéglős ipar folytatását az Ipartörvény (1884) iparengedélyhez kötötte, s elnyerésének egyik feltételévé a szakképzettséget tette. Ekkor indult meg általános formában a vendéglősipari szakképzés (inas, segéd, mester) is. – Irod. Ballai Károly: Magyar kocsmák és fogadók a XIII–XVIII. században (Bp., 1927).

Dankó Imre

vendégoldal, vendégrúd: két hosszú rúd, amivel a → szekér rakfelületét megnövelik, ha szénát vagy learatott gabonát szállítanak rajta. A vendégoldalakat a kétoldalt két-két vendégoldalgúzs vagy pating segítségével függesztik a felső → bűrfákra. Némely vidéken szokásban van a „rakodást” úgy végezni, hogy a vendégoldalakat nem lógatják le, így azok a → lőcsökön támaszkodhatnak. A → szekérderékon – elöl és hátul – egy-egy → keresztfát vagy karfát fektetnek keresztül és azokra teszik fel a vendégoldalakat. Szokás a szekérderék négy sarkába még egy-egy nyársat (mereglye, gyaka, rakonca, sörte) is állítani. A vendégoldalak ilyen elrendezése kivált ott használatos, ahol a szekérnek elöl nincs lőcse.

Ötlovas, vendégoldalas szekér (Debrecen, 1930)

K. Kovács László

vendel: → fejőedény

Vendvidék: a szlovén (vend) nyelvterületnek (→ szlovének) a mai, ill. a történeti Mo. területére nyúló része, Vas, ill. Zala m. DNy-i vidékén a Lendva folyó mentén. A régi magyar szóhasználatban Tótföld, Tótság névváltozata volt elterjedve. A trianoni békeszerződést követőleg Szentgotthárd környékét kivéve az egész Vendvidék Jugoszlávia része lett. – Irod. Kossits József: A Magyar Országi Vendus Tótokról (Tud. Gyűjt., 1828, 5. sz.).

Filep Antal

vénlánycsúfolás: a házasságban élést egyetlen helyes életformának ismerő falusi közösségek gúnyoló → szokása a házasságra érett, de → farsangig, vagyis a házasságkötési idény végéig férjhez nem ment leányok ellen. (Szórványosan előfordul a meg nem nősült legények kigúnyolása is. Időpontja húshagyókedd, de előfordul más jeles napokon, így pl. szilveszterkor is.) Legelterjedtebb módja a tuskóhúzás, tőkehúzás, amelynek lényege: a leányhoz fatuskót vagy azt jelképező kisebb tárgyat kötöznek, amit bizonyos távolságra el kell húznia. Teljes formájában hangos vonulás végig a falun (néhol lakodalom-paródiával kiegészítve), de sok esetben csak a lányok ablaka alatt lármáztak, rossz fazekakon doboltak a legények anélkül, hogy a lányok kijöttek volna. Gyakran csak a lány házánál zajlik: a legények tuskót húznak be a férjhez nem ment lányok udvarára, vagy a lány háza előtt húzzák el a fadarabot, kiáltozva: „Itt a törzsök, húzzad!” A szokás főleg a Dunántúlon, K-Mo.-on és Erdélyben ismert. Az ÉK-i országrészen a szűzgulyahajtás, gulyafordítás, kongózás, zajos felvonulás: a legények kiáltására („Kinek van eladó lánya – hajtsa ki a szűzgulyára!) az érintett leányoknak ki kellett jönniük a házukból s ostorpattogtatással hajtották őket végig a falun. Előfordult → szerelmi ajándékok csúf, visszataszító formában való elkészítése és nyilvános ajándékozása is: pl. rongyokkal és döggel díszített → májusfa kitűzése, vagy szeméttel töltött bakfazék bedobása a leány kertjébe (e szokás a Jászságban cibereszűrés néven volt ismert). A vénlánycsúfolás szervezői általában legények voltak, a szokás gyakorlatilag kihaltnak tekinthető. (→ még: zajkeltés) – Irod. Kessler-Balogh Edgar: A szűzgulyahajtás (Ethn., 1927); Prückler József: Jászberényi néphit, szokások és babonák (Ethn., 1930); Vakarcs Kálmán: Tuskóhúzás a szentgotthárdi járásban (Ethn., 1933); Ortutay Gyula: A szerelem Ajakon a házaséletig (Népünk és Nyelvünk, 1934); Klier, K. M.: Blockziehen. Ein Faschingsbrauch von der Südostgrenze Österreichs (Eisenstadt, 1953).

Hamvazószerdai csutkahúzók. Balról vénlánynak öltözött legények. Kenderhajú vénlánynak öltözött legény húzza a csutkát (Kide, v. Kolozs m.)

Györgyi ErzsébetUjváry Zoltán

vérbosszú (olasz vendetta): a család vagy a nemzetség valamely tagját ért sérelemnek, főleg gyilkosságnak az arra illetékes közhatóság megkerülésével, a csoport által történő megtorlása, megbüntetése a rokonságba való vér szerinti tartozás alapján. A tett elkövetése után az érintett csoport a tettest vagy rokonát halálra ítéli és végrehajtja azt. A megtorlás kötelezettsége apáról fiúra száll és sokszor évek múlva, több generáción keresztül kerül végrehajtásra. A bosszú alapja nem a virtus vagy a család élő tagjai elismerésének kivívása, hanem sokszor félelem az ősök szellemétől, átkától. – Az ősközösség idejéből származik, maradványaiban élt a feudalizmus és a kapitalizmus idején is. Korábban ismeretes volt Korzika, Szardínia, a Balkán, a Kaukázus népeinél és a germánoknál is; napjainkban egyes arab népeknél, Szicíliában és Albániában fordulnak elő említésre méltó esetek. A vérbosszút rendszerint felváltotta a vérdíj, tehát a tettnek pénzben vagy terményben való megválthatósága. – Hazánkban a korai századokban a sérelemnek azonos módon (tálió-elv), vagy ennek elkerülése végett anyagi eszközökkel való megváltása a család vagy nemzetség javára ugyancsak gyakorlatban volt, sőt a hozzátartozók a közhatóságnak fizetett büntetésből is részeltek elégtételül. Az újkorban a hazai cigányság körében élt szokásjogi úton legtovább a vérbosszú kötelessége; a csoport jelölte ki, hogy ki köteles az előre meghatározott vérbosszút végrehajtani. A bukovinai székelyeknél még a harmincas években is fordult elő vérbosszú, ez gyakorlatilag a szembenálló vérségi csoportok (nemzetségek) verekedésében, egymás vagyontárgyainak az elpusztításában nyilvánult meg. – Irod. Fél Edit: Adatok a bukovinai székelyek rokonsági intézményeiről (Népr. Közl., 1958).

Tárkány Szücs Ernő

verbunk (verbung) <ném. Werbung ’toborzás’>: új táncstílusunk szólóban (→ szóló verbunk) és csoportosan (→ körverbunk) járt férfitánc típusa. Névadója a 18. sz. közepétől szokásos táncos → verbuválás, bár történetének e korai periódusában még nem beszélhetünk a mai értelemben vett verbunk stílusról. Előtörténetét és kialakulását tükrözik a 18. sz. tánczenei emlékei, a múlt hagyományát őrző, ungareszka típusú dallamok és a verbunkot ígérő, korai stílusjegyek. S ez a fejlődési folyamat, a verbunknak a magyar néptánc régi rétegében, az → ugrós, → legényes típuscsaládban gyökerező múltja rajzolódik elénk a tánchagyomány alapján is. A → hajdútánc formáinak is jelentős szerepe volt a verbunk kialakulásában. A 18–19. sz.-i történeti leírások összevetése egyúttal a fejlődés fokozatosságára hívja fel a figyelmet, és arra, hogy a 18–19. sz. fordulóján már kirajzolódnak a verbunknak a 19. sz. történeti emlékeiben és a közelmúlt tánchagyományaiban is tovább élő vonásai. Múlt századi története elválaszthatatlan a tánckultúránk megújhodásában és nemzeti táncstílusunk kialakulásában jelentős szerepet játszó reformkori törekvésektől és attól a néptáncot is átalakító változástól, amely parasztságunk korszerű formanyelveként teremtette meg a verbunkot és → csárdást magába foglaló új táncstílust. Ennek s ezen belül a verbunknak egyik legjellemzőbb vonása, hogy a régi stílus

-os alaplüktetésével szemben a szélesebb ívelésű
-es mozgás az uralkodó. A táncnak ezt a méltóságteljesebb, patetikusabb karakterét hangsúlyozza a zene is (
= 120–160) pontozott ritmusával és a lassú → düvő kísérettel. Székelyföldi változata a → székely verbunk. –
Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Kos, B.–Struska, Fr.: Mužské lidové tance (Praha, 1953); Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

Pesovár Ernő

verbuválás: 1. az állandó hadsereg felállítása (1715) után kialakult, mulatozással és tánccal egybekötött toborzás. Szervezeti kerete a Werbung Kommando volt, amely a hadkiegészítés egyéb teendőit is a közigazgatási apparátus segítségével látta el, így a hatósági sorozást, valamint a katonaszökevények körözését és előállítását. A tíz évenként, ill. háború esetén szükség szerint elrendelt hatósági sorozás, katonaszedés közötti időszakokban biztosították a Werbung Kommandók az újoncokat szabad toborzással, táncos verbuválással. A toborzó kerületek nagyságától függően az egyes ezredek Werbung Kommandói fiók parancsnokságokat tartottak fenn. A huszárezredek önálló toborzókerület hiányában viszont nem rendelkeztek állandó Kommandóval, hanem alkalmanként szerveztek ilyet. A szabad toborzás különösen a huszárezredek számára volt eredményes, olyannyira, hogy hatóságilag sorozott újoncokra alig volt szükségük. – A táncos verbuválás első történeti emlékeit a 18. sz. közepéről ismerjük. A vásárokat, sokadalmakat felkereső verbuváló katonák toborzásának egyik formája az oldottabb keretek közt zajló kocsmai mulatozás és táncolás volt, ami tovább élt a fokozatosan kialakuló, látványos táncos verbuválás mellett is. Gvadányi József leírásai alapján már e látványosabb verbuválás körvonalai rajzolódnak elénk, így az utcai vonulás, a virtuóz szóló, a csoportos (kerékben) táncolás, valamint a verbunkot követő párostánc szerepe. A táncos verbuválás reprezentatív típusát, a → körverbunknak a néphagyományban is megtalálható formai sajátosságait Czuczor Gergely örökítette meg (1843), jellemezve a táncvezető szerepét, a lassú és friss részre tagozódó felépítést, s ezek visszatérése alapján a tánc szerkezetét (→ Bertóké verbunk, → kapuvári verbunk, → karéj, → kónyi verbunk). A lassú rész egyöntetűségével szemben a friss rögtönzöttségét hangsúlyozza, s a tánc jellemző mozgásai között sorolja fel a bokázást, sarkantyúpengetést, tapsot, → csapásolást, s a frissben a cikornyásabb felszökelléseket. A tánc, zene és csábító rigmusok kedvet keltő szerepe mellett a katonaságra való elkötelezettség formuláiról, szokásairól is tudósítanak a történeti források. Ezek közé tartozott a verbung-borból való ivás és a felcsapást jelentő kézadás. (→ még: tréfás verbuválás) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian Dances (Bp.–London, 1937); Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Kovalcikova. J.–Poloczek, F.: Slovenské l’udové tance (Bratislava. 1955); Pesovár Ernő: Verbuválás a reformkori Vas megyében (Vasi Szle, 1960); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966). – 2. A verbuválásról szóló történetek a szájhagyomány gazdag csoportját képezik. Nem tekinthetők ugyan → mondáknak, mégis az idők során az emlékanyag néhány sztereotip motívumra redukálódott. Ilyenek: zeneszóval fogdossák az utcán a legényeket – aki parolázik a sorozókkal, erőszakkal elhurcolják. A szolgalegények a nemesi udvarházakba menekülnek a sorozók elől. A tizenkét éves szolgálat után hazatért szakállas katonát családja nem ismeri fel. – Irod. Szűcs Sándor: Szól a duda, verbuválnak (Bp., 1962).

Verbuválás. Toborzó táncírása

A toborzás c. kép (19. sz. első fele)

Pesovár ErnőDobos Ilona

vércseppek (köpések, tárgyak), melyek a hősnő helyett válaszolnak: mesemotívum, amely leggyakrabban a → Rózsa és Ibolya meséjében fordul elő. Az emberfeletti képességekkel rendelkező hősnő hagyja hátra, mikor kedvesével menekülni kényszerül, hogy az őket üldöző → boszorkány (→ vasorrú bába), mostoha később vegye észre a szökésüket (Thompson: Motif-Index, D 1611). A pars pro toto mágikus elképzelésen alapszik: az embert testének részei, levágott körme, hajaszála vagy a tulajdonát képező tárgyak ideig-óráig helyettesítik (→ alakváltozás).

Juliska bement a házba, hármat köpött az asztalra, úgy hajnaltájba el is mentek ők együtt. Reggel fölériz az asszony, beszól a lyánya szobájába:

– Kelly föl má lyányom, mövvirratt!

Kiszól az első köpés:

– Mönök anyám, mingyá mönök!

Kisvártatva mögint szót az asszony:

– Kelly föl má, lyányom söpörd ki a házat!

A másogyik köpés is kiszól:

– Mingyá mönök!

Utóllyára sokállotta má az asszony, bekiáltott, de most má mérgesenn:

– Gyere má, hé, oszt rak’ tüzet!

A harmagyik köpés is csak annyit szól, hogy:

– Mingyá mönök!

A fiatalok má ekkorra messzi jártak.

(MNGy. IX. 154.)

Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (II., 527. Leipzig, 1913); Aarne, A.: Die magische Flucht (FFC, 92; Helsinki, 1930); Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (UMNGy, V. I., Bp., 1943); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

Kovács Ágnes

vérdíj: → vérbosszú

verdung (ferdunk): ném. eredetű (Vierding), kettős jelentésű szó. A 17. sz. közepéről (1643) ismeretes első említése. 1. a különféle mértékegységek negyedrésze, (→ fertály), de különösen a → font negyedrésze, mint ilyen régi mértékegység is. – 2. Űrmérték, kb. 2 dl tartalmú. Másodsorban jelenti azt a 2 dl-es (füles, zománcozott) mérőedényt, amellyel leginkább tejfölt mérnek a piacokon. A verdung ilyen értelemben szinte az egész magyar nyelvterületen ismert.

Dankó Imre

verecseny: → szénakötél

verem: 1. két-három méter mély kerek vagy szögletes, gyakran lefelé keskenyedő vagy táguló gödör, amelyet róka, farkas, medve, vaddisznó, ritkábban őz, szarvas csapásába ásnak. A verem aljára hegyes karókat is verhetnek. A verem tetejét lazán ágakkal, rőzsével befedik s arra helyezik a csalétket. A verem teteje billenő deszkafedél is lehet. A vad súlya alatt a laza tetőzet beszakad, a fedél elbillen és az állat a verembe zuhan. A róka- és farkas egyik változatánál a verem közepéből kiálló pózna végére kosarat helyeznek s baromfit, bárányt, malacot kötnek bele. A farkas, a róka a kikötött csalétekre ugrik s a verembe zuhan. Erdélyben a medvét a tetejére helyezett mézes méhkassal is csalogatják. A Sárréten a farkasvadásznak 5–6 verme volt. Ezeket időközönként sorra járta s a bennük talált farkast – ha a karók fel nem nyársalták – agyonverte, a nyakába dobott hurokkal megfojtotta. – A csíki és gyergyói havasokban I. Rákóczi György fejedelem 1643-ban egyik hívének meghagyta, hogy a bölényvadászathoz veremásóival jelenjék meg. Csíkban 1729-ben a hatóság rendelte el a farkasvermek ásását. Erdélyben a dűlő- és határnevek (Farkasgödör, Farkasverem) napjainkig is őrzik a korábban nagyszámban ásott vermek emlékét. A vadfogó vermek Európában már a paleolitikumtól kezdve használatosak voltak. Gyakran a természetes mélyedéseket is felhasználta az őskor embere a verem készítésnél. Nagy szerepet játszottak a vermek az ókor (Xenophon említi a középoszlopos vermeket) és középkor vadásztechnikájában. Használatuk azonban napjainkban csak Közép-, K- és É-Európa, a Balkán népi vadászatára jellemző. Így pl. a Kárpátokban a szlovákok, ukránok, lengyelek, románok gyakran ásnak vaddisznó- és farkasvermeket. – Verem szavunk valószínűleg honfoglalás előtti alán jövevényszó, amely azonban nemcsak valamiféle ’vadfogó gödröt’ jelenthetett, hanem ’mélyedést’, ’gabonásvermet’ is. Egyszerű vadfogó vermet a magyarság már finnugor rokonaival való együttélése idején készíthetett. – Irod. Moszyñski, K.: Kultura ludowa slowian (I., Kraków, 1929); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Sirelius, U. T.: Die Volkskultur Finnlands (I., Jagd und Fischerei in Finnland, Berlin–Leipzig, 1934); Mészöly Gedeon: A csalfa–csal-fa (Nép és Nyelv, 1943); Lagercrantz, S.: Zur Kulturgeschichte des schwedischen Gruben- und Zäunefanges (Zeitschrift für Ethnologie, 1945). – 2. → gabonásverem, → vermelés

Farkasverem metszete, az alján hegyes nyárs (Alföld)

Libás verem (Konyár, Hajdú-Bihar m.)

Gunda Béla

veremól: a baromfiak földbe mélyített hálóhelye, az udvarban lejtősen, mintegy 0,5–1 m mélyre ásott, négyszögletes üreg. Falát vesszőfonással, karókkal, kővel, ritkábban vályoggal vagy téglával rögzítették, gyakran tapasztották és kimeszelték. Föléje rudakból, karókból sátor formájú, szalmával, náddal és sárral fedett tetőt készítettek, amely általában hátrafelé a talajba simult. A veremól elejét bedeszkázták vagy vesszővel fonták be és kis deszka ajtóval látták el. A veremólat elsősorban azokon a területeken alkalmazták, ahol korábban gabonásvermet is készítettek: az Alföldön, főleg a Tisza mentén, továbbá a Dunántúl középső részén. – Irod. Vargha László: Boglyakemence alakú baromfiólak az Alföldön (Népr. Ért., 1940).

Füzes Endre

Veres Péter (Balmazújváros, 1897–Bp., 1970): író, politikus. A szülőhelyén elvégzett elemi iskola után pásztor, cseléd, napszámos, pályamunkás volt, majd néhány holdon gazdálkodott. Bekapcsolódott az országos tekintélyű helyi agrár-szocialista mozgalomba, később a szociáldemokrata földmunkás mozgalomba, annak egyik legfontosabb egyénisége lett. Politikai tevékenysége mellett egyre gazdagodó szépirodalmi munkásságot fejtett ki a harmincas évek elejétől kezdve. A felszabadulást követően a Nemzeti Paraszt Párt és a földosztás kormányhivatalának vezetője, miniszter lett. Utóbb ismét elsősorban az irodalmi alkotómunkának szentelte idejét, s kiterjedt publicisztikai tevékenységet fejtett ki. A huszadik század magyar prózairodalmának egyik legjelentősebb alakja. Szépirodalmi művei néprajzi forrásértékűek. Az alföldi parasztság, agrárproletariátus életviszonyairól páratlanul gazdag, hiteles szociológiai írásokat, tanulmányokat alkotott, amelyekbe nemcsak személyes élményeit szőtte bele, hanem a korábbi és kortársi szocialista társadalomtudományi módszerek, eredmények alapján elemzést is adott. Néhány publicisztikai művében az egykorú néprajzi kutatások több módszer- és szemléletbeli egyoldalúságát is bírálta. Szociográfiai tanulmányai a 19–20. sz.-i parasztság megismerésében nélkülözhetetlenek, a magyar falu társadalomismeretének klasszikus művei. – Néprajzi érdekű f. m. Az Alföld parasztsága (Bp., 1936); Számadás (Bp., 1937); Falusi krónika (Bp., 1941); A Balogh-család története (Bp., 1961); Szülőhazám „Hortobágy mellyéke” (Bp., 1968). – Irod. Balogh István: V. P. (Ethn., 1971).

Filep Antal

Veres Péter Tibor (Debrecen, 1941–): néprajzkutató, a történettudományok (néprajz) kandidátusa, az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos munkatársa (1979–). Tanulmányait a debreceni tanítóképzőben, a debreceni KLTE-en és a moszkvai Lomonoszov Egyetem néprajz-történelem szakán végezte. A bp.-i Néprajzi Múz. munkatársa (1967–), a SZU Tudományos Akadémiája Néprajzi Intézete aspiránsa (1975–). Kutatási területe a finnugor néprajz, finnugor és magyar etnogenezis, az etnikum elmélete. Tanulmányai magyar és szovjet folyóiratokban jelennek meg.

Veresálnok vitéz: → sárkányölő vitéz

veres barátok: a magyar nyelvterület egyik legelterjedtebb többepizódos → mondája. A „veres” barátok elnevezés feltehetően a szerzetesek vöröses-barna csuhájából ered. Legtöbb variánsa a Tiszántúlon található, középpontja Nyírbátor. Az itteni változatok meglehetősen egységes szüzséje: 1. A veres barátok elrabolják Báthori Gábor lányát, Zsuzsót. 2. Föld alatti helyiségben tartják, éjszaka sétáltatják a templomban. Itt meglátja egy koldus, aki jelenti Báthorinak. 3. Báthori szétvereti a barátok kolostorát, a Szentvér utcában lenyakaztatja őket. – Az ország más területein is él a monda más-más szereplőkkel, szegényesebb változatban. Így a Dunántúlon, Győr környékén II. József; a Duna felső szakaszának környékén IV. Béla leányát rabolják el a veres barátok, akiket ezért megbüntetnek, kolostorukat lerombolják. – Irod. Erdész Sándor: Báthori Gábor a néphagyományokban (Nyíregyháza, 1965); Dobos Ilona: Tarcal története a szóhagyományban (Bp., 1971).

Dobos Ilona

veres kakas meséje, a: nálunk közismert → csalimese. „Elmondjam a veres kakas meséjét? – Mondja! – Nem azt mondtam, hogy mondja, hanem, hogy elmondjam a veres kakas meséjét? – Hát persze! – Nem azt mondtam, hogy hát persze...” és így tovább, míg csak a hallgató el nem veszti türelmét. (Ugyanez: a zöld disznó meséje; BN 1962*G; AaTh 2275.) Thompson a → végtelen mesének csak magyar változatait ismeri. Általunk ismert egyetlen nemzetközi megfelelője egy spanyol szöveg, mely arra utal, hogy a megígért, de el nem mondott veres kakas meséje voltaképpen az ún. „Félkakas” mese (AaTh 715; → öregasszony tyúkja és az öregember kakasa, az). A két mese közötti kapcsolat lehetőségét az ismert magyar változatok nem támasztják alá, de nem is zárják ki. (→ még: formulamese) – Irod. Boggs, R. S.: The Halfchick Tale in Spain and France (FFC, 111; Helsinki, 1933); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs. 1957).

Kovács Ágnes

vér-eskü: → eskü

Veress Gábor (Marosvásárhely, 1869– Nagyenyed, 1937): tanár, néprajzi gyűjtő. Kolozsvárott végezte a tanítóképzőt, majd Marosvásárhelyen (1890–96) és Nagyenyeden (1896–1934) volt középiskolai ének- és zenetanár. Mo.-on az elsők között 1892-től gyűjtött fonográffal népdalokat, klasszikus népballadákat és népzenét az MTA megbízásából Csík, Maros-Torda és Brassó megyékben. Gyűjtéseinek egy részét az Ethnográphia 1905-ös és 1911-es évfolyamaiban közölte. Népköltési gyűjtést végeztetett diákjaival is. Fontos szerepet játszott az erdélyi kórusmozgalom szervezésében és az iskolai énekoktatás fejlesztésében. Karnagyi és zeneszerzői munkássága is figyelemreméltó. Korai népdalgyűjtéseivel párhuzamosan népdalfeldolgozásokat készített. – Irod. Benkő András: V. G. (Református Szle, 1969).

Kósa László

Veress Sándor (Kolozsvár, 1907–): zeneszerző, zenepedagógus, népzenekutató. Felsőfokú zenei tanulmányait a bp.-i Zeneakad.-n Bartók Béla és Kodály Zoltán tanítványaként végezte. A bp.-i Néprajzi Múz. munkatársa (1929–33). Erre az időre esnek népzenei gyűjtőútjai, köztük a moldvai utazás, melyen elsőként gyűjtött szakszerűen népzenei anyagot a csángó-magyarok körében. A bp.-i Zeneakad. tanára (1943–). 1948-tól Olaszo.-ban élt, majd Svájcban telepedett le (1949–), ahol a berni konzervatórium tanára. Zeneszerzői és zenepedagógusi munkája jelentős. Népzenei tanulmányai és cikkei a mo.-i és külföldi szaklapokban jelentek meg.

veres tehén, a: → hősmese. Cselekménye: özvegy ember, akinek egy kis fia van, feleségül vesz egy özvegyasszonyt három leánnyal. Nevük: Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű (vö. AaTh 511). A mostoha a fiút rosszul tartja, a halott anyából lett táltos tehene (bikája, ökre stb.) táplálja a szarvából. A mostoha kiküldi sorra a három lányt, hogy lessék meg a fiút. A fiú a két nagyobbat elaltatja, a legkisebb azonban mindent lát a harmadik szemével, és beárulja anyjának. A mostoha ráveszi a férjét, hogy a tehenet ölesse meg. A fiú és a tehén megszöknek (→ Nemtudomka: AaTh 532). Réz, ezüst és arany erdőbe (hídhoz) érnek. A fiú a veres tehén határozott tilalma ellenére ágat tör, s a veres tehénnek meg kell küzdenie a réz, ezüst és arany bikával (→ táltospárbaj). Az első kettőt legyőzi, a harmadik azonban őt győzi le. Halála előtt mágikus szarvát fiára hagyja (AaTh 511A; folytatása: AaTh 301B: → Fehérlófia, 4 változat; MNK 301B*: „Csonkatehénfia”, 3 változat; AaTh 314: „Az aranyhajú kertészbojtár”, 2 változat; MNK 319*: → Égitestszabadító, 2 változat: AaTh 361*: → vasfejű farkas, a, 5 változat; AaTh 1199A: „Az ördög és a kenyér”, 4 változat). – A típusnak – mindenkor mesekezdőként – összesen 20 változata ismert az egész magyar nyelvterületen, Moldvát sem véve ki. Európában főként a Fekete-tengertől nyugatra terjedt el, a magyaron kívül számos román, horvát és orosz változatáról tudunk, de vannak francia változatai is, különösen kanadai franciák nagy számban. Néhány változata feljegyzésre került a balti államokban, Dániában, Norvégiában, Izlandon és Íro.-ban is. Ázsiában hindu, Afrikában egyiptomi változatai ismertek. Liungman feltevése szerint a mese K-európai, Delarnei elképzelése szerint kelta-ír eredetű. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Kovács Ágnes: The Hungarian Folktale-Catalogue in Preparation (Acta Ethn., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy. X.. Bp., 1962).

Kovács Ágnes

vereznek, viréznek: a szövéskor a vászon kezdete előtt (első vereznek, kb. 10 cm) és vége után (hátsó vereznek, kb. 55 cm) fennmaradó beszőhetetlen láncfonal. A vereznek hasznosítása érdekében vékonyvászon szövésekor az elején és a végén szokás egy-egy kendőt szőni, hogy a vereznek rojtként szolgáljon. Zsákvászonnál Szatmárban a vereznekből még a → vég feltekerése előtt fonatokat készítenek, melyek zsákmadzagok lesznek. A vékony-verezneket leginkább cérnapótlóként használják fel, mivel pedig nem túl erős, előbb megsodorják. A vastag-vereznek madzag készítésére alkalmas. – Irod. Gáborján Alice: A kender feldolgozása és a nyert termék felhasználása a Borsod megyei Tardon (Népr. Ért., 1955).

K. Csilléry Klára

vérfertőzés (lat. incestus): egyenesági rokonok, testvérek szexuális kapcsolata. A házasságot, szexuális kapcsolatot az adott társadalom erkölcsi kategóriái szabályozzák. A legsúlyosabb tilalom a vérfertőzésre vonatkozik. A jogi és egyházjogi meghatározással nincs ellentétben a magyar nép-erkölcs felfogása, miszerint vérfertőzésnek elsősorban a szülők–gyermekek, testvérek, testvérek–féltestvérek kapcsolatát tekintik. A vérrokonok összeházasodása – attól függően, hogy a rokonságot hanyadíziglen tartották – általában tilos volt, ha nem is számított vérfertőzésnek. Mennél közelebbi volt a rokonság (pl. nagybácsi-unokahúg, első unokatestvérek), annál erősebb volt a közösség tiltakozása és elítélése. Ugyancsak elítélték a megözvegyült → komák, keresztgyermekek, együttnevelkedett mostohagyermekek házasságát. A társadalom szemében megbotránkoztató volt családban együttélő, rokonságban levő, nem vérrokonok szexuális kapcsolata is (pl. nevelőszülő–nevelt gyermek, vő–anyós, após–meny, komák nemi kapcsolata), ezeket súlyosabban elítélték, mint az egyéb házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat, bár éppen a → nagycsalád esetében előfordult a családfő és a fiatalasszonyok, ritkábban anyós–vő szexuális kapcsolata. – A rokonok egymás közötti házasságának tilalma, az örökösödési rend megváltozásának és a születésszabályozás előtérbe kerülésének (→ egyke) hatására a múlt század végétől megszűnt. Vagyonosabb paraszti rétegeknél gyakori volt az első unokatestvérek összeházasodása, „hogy a vagyon egybe maradjon”. (→ még: házassági tilalmak) – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944).

Morvay Judit

vérfű: → vasfű

vermelés: termények téli elraktározása földdel vagy homokkal való betakarással. Egyszerű formája az agyagos földbe ásott gödör, amely fölé rendszerint sátortetőt emelnek. A benne elraktározott répát, burgonyát, petrezselyemgyökeret homokkal és a veremnyílásra szerelt ajtóval védik a hideg ellen. A földbeásott terménytároló gödrök legfejlettebb formái a kiégetett gabonásvermek (→ gabonásverem). A sátortetős, náddal fedett, jól szigetelt jégvermekben a télen kitermelt és elraktározott jég a nyári hónapokig kitartott. Községek, uradalmak építették közösségi céllal. Kocsma, fogadó udvarán is állt. – A múlt században valószínűleg az uradalmak és a gazdálkodási ismeretterjesztés hatására a magyar paraszti gazdálkodásban meghonosodott a nagymennyiségű burgonya, káposzta és répa vermelése, a prizmázás. A terményt kör vagy téglalap alakúan a puszta földre vagy sekélyen mélyített gödrökbe öntik. Olyan vastagon takarják be szalmával, hogy a beledöfött vasvilla ne érje el, majd betemetik földdel. A kisebb kupacokat nagy fagyveszély idején rárakott gazzal vagy trágyával is védik. A prizma, verem csúcsán vagy gerincén beleállított szalmacsutakokból vagy kukoricaszárból készült szellőző nyílásokat is hagynak. A vermelés különösen a burgonyának országszerte elterjedt ősztől tavaszig tartó tárolási módja.

Kósa László

vérrokonság, konszangvinikus rokonság: leszármazás útján létrejött rokoni kapcsolat. A vérrokonságba nemcsak a vér szerinti rokonok, le- és felmenők, hanem az → adoptáció útján bekerültek is beleszámítottak. A vérrokonságnak a biológiai leszármazáson kívül elsősorban társadalmi jelentősége van; a valóságos vérségi viszonyt, ha az a társadalom gyakorlatában nem realizálódik, nem veszik tudomásul. Pl. ha a biológiai apa és a törvényes apa nem ugyanaz a személy, a közösség nem a vér szerintit, hanem a törvény szerintit tekinti apának. A törvényes apa él a jog adta lehetőségekkel, s tőle várják el a szülői kötelesség teljesítését. A gyermek neki tartozik apai tisztelettel, az ő vérrokonságának tagja. (→ még: rokonság)

Morvay Judit

vers <lat. oratio versa ’visszaforduló beszéd’>: 1. kötött formában alkotott szöveg. A kötött szöveg legáltalánosabb jellemzője a szabályos, felismerhető → ritmus, az azonos vagy hasonló felépítésű → verssorok; újabban gyakori a → rím és kialakult a versszak. A teljesen kötött formában elhangzó vers hosszú fejlődés végeredménye. A természeti népek és a gyermekek dalai jórészt kötetlen → ütemismételgetésből állanak, szabályos képlet nélkül is van tehát ritmus, sőt azonos felépítésű sorok nélkül is lehet vers. Előbb az ütemek, majd a szótagok száma válik kötötté, egyenlővé, kialakul a szabályos sor, ezek társulásából pedig a versszak. Időközben a szöveg elszakad a dallamtól, de a ritmus még sokáig őrzi együttélésük emlékeit. Megkülönböztetünk hangsúlyos és időmértékes, továbbá vegyes típusú verseket. – A népköltészetben nem alakult ki szöveg-vers, nem történt meg a dallamtól való elszakadás és sokféle átmeneti forma őrződött meg, nem olyan határozott a → prózától való elkülönülése sem. A népi vers részben szóbeli előadásra szánva, közösségi jellegű és valamilyen dallam, ill. → népdal példájára keletkezik (különféle → árusdalok, → mondókák, → rigmusok, → táncszók stb.), másrészt hivatásos költői hatásokat is befogadó félnépi termék, mely írásos formában terjed, alkalmanként el is szavalhatják (→ hadirokkantvers, → verses arcképköszöntő, → verses levél, → vőfélyvers stb., továbbá a különféle feliratok, mint pl. a → butellavers, → sírfelirat stb.). A szerzők között találjuk a → históriásokat, → népi verselőket is; a versek egy része → ponyván jelenik meg és a tetszetősebb darabokat → daloskönyvekbe, → katonakönyvekbe másolják. (→ még: dal, → ének) – Irod. Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951); Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa (Bp., 1952); Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat (Bp., 1961) – 2. Egyéb népnyelvi jelentései: versszak; a harangszó összefüggő része; időbeli szakasz (tartam); verseny.

Katona Imre

versbetétes mese: elsősorban gyermekmese, ritkábban felnőtteknek szóló mese, verses vagy ritmikus prózában elmondott párbeszédekkel. Gyermekmeséinket a felnőttek, de maguk a gyerekek is úgy szokták elmondani, hogy azok az óvodás és kisiskolás korúak fokozott ritmusigényét kielégítsék. A → mondókamesék (Egyszer volt egy ember.., az, → icinke-picinke, → kóró és a kismadár, a), a → felelgetős mesék (→ szitakötögető, „Egy szem borsót ültettem”, „A gólya és a békák”), a → hazugságmesék (bolondmese; → szarkaháború), de az – → énekelt mesék (Hol jártál, báránykám?; „Hol voltál, te kis nyulacska?”) mind versszerű ritmikus prózában hangzanak el. A kis gyermekeknek elmondott tréfás állatmesék (→ hét kecskeolló, a, → kismalac és a farkas, a stb.) szereplői versben beszélnek. Pl. → félig nyúzott bakkecske, a két főszereplője, az apa és a hazug kecske így társalog:

– Édes kecském, mondd, jóllaktál-e? Elég füvecskét, mondd, kaptál-e?

– Jaj, jó gazdám, dehogy kaptam, Mint a kutya, úgy koplaltam.

A háromszor ismétlődő párbeszéd, majd a félig nyúzott bakkecske háromszor (négyszer) megismételt fenyegetőzése a rókalyukban tréfás színezetet ad a voltaképpen nem tréfás mesének:

– Én vagyok, bém vagyok a félig nyúzott bakkecske dübü, dübü lábammal, döfi, döfi szarvammal, be ne jöjj, ha az életed kedves!

A paraszti gyakorlatban az apró gyermekeit mesével mulattató, oktató édesanya a lerövidített tündérmeséket is ilyen versikékkel tűzdeli meg, s ezáltal teszi gyermekmesévé az eredetileg felnőtteknek szóló szövegeket (→ rejtekbe látó királykisasszony, a), Pl. „A két lány az ördög házánál” (AaTh 431) c. mesében az ördög, a jó leány és a macska így beszélget:

– Tányér talpam, Lompos farkam, Szép lány mátkám, Nyiss ajtót.

– Cicuskám, micuskám, Mit csináljak? – Nyisd ki neki!

A leány kinyitja, bejön egy csúf, lompos ördög:

– Tányér talpam, Lompos farkam, Szép lyány mátkám, Rakj tüzet.

(majd: „főzz ételt!” „egyél velem” „bonts ágyat”, „feküdj mellém” stb.) A – mi fogalmaink szerint csöppet sem gyermeki füleknek való – cselekmény tehát a verses párbeszédekben gördül tovább. Az elbeszélő részeknek rímes vagy ritmikus prózában való elmondása népi gyermekmeséinkben nem szokásos. A versbetétek mindenkor a szintaktikai paralelizmusra épülnek, rímeik rag- és képzőrímek, a ritmusérzetet a szóismétlés, az ikerszavak és az alliterációk fokozzák. Hasonló építkezésűek a felnőtteknek szóló mesék párbeszédei is, a gyermekmesékben azonban a ritmuskeltő elemek száma nagyobb, a sorok – a mondókákhoz hasonlóan – rövidek, változó szótagszámúak, gyakoriak a páratlan szótagszámú sorok, a párbeszédes és az elbeszélő szakaszok sűrűbben váltogatják egymást. Ha pl. Arany László gyermekkorában lejegyzett s a gyermekkori emlékek alapján formába öntött meséit „halló szemmel” olvassuk, meggyőződhetünk erről. A versbetétes mese valódi formájáról azonban hitelesebb képet kapunk, ha eredeti népnyelvi szövegeket olvasunk. Arany László meséinek „lektora”, Arany János és későbbi kiadójuk, Gyulai Pál abban a hitben éltek, hogy a versbetétek 6–8 szótagosak és kötött szótagszámúak, így egyes sorokat, felfogásuknak megfelelően, „kijavítottak”. Ha a paraszti mesemondók, Arany László meséit beiktatták repertoárjukba, versbetéteit legtöbbször a saját ritmusérzéküknek megfelelően módosították. (→ még: találós mese) – Irod. Arany László: Eredeti népmesék (Pest, 1862); Arany László: Magyar népmesegyűjtemény. (Összegyűjtött művei, IV., kiadta Gyulai Pál, Bp., 1901); Kovács Ágnes: A XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai (Arany László magyar népmesegyűjteménye) (Népi Kultúra Népi Társadalom, 1969).

Kovács Ágnes

versenyfutás: → sportjáték

verses arcképköszöntő: a verses levél válfaja, szolgálati idejét töltő katona hazaküldött fényképét kísérő verses üzenete. Verses fénykép-köszöntőnek is nevezik. A századforduló műfaja, korábbi → verses levelek mintájára írták s rendszerint a → katonakönyvekbe is bemásolták. A verses arcképköszöntő a képet szólaltatja meg (– Jöttem látogatni kedves szülőimet, Hogy ők is láthassák vitéz arcképemet. Ide a házukba messze földről jöttem, Tündéri képemmel ide be is léptem...); üdvözli a családot, jó egészséget kíván mindenkinek, majd elpanaszolja saját sorsát (– Papíros-arcomból beszélni nem tudok, De úgyis láthatják: vitéz gyerek vagyok. Beszédre nyithatnám papíros-ajkamat, Akkor elmondanám szomorú sorsomat...). (→ még: katonadal)

Katona Imre

verseskönyv: → daloskönyv

verses levél (gör. episztola): meghatározott személynek szóló, didaktikus vagy szubjektív tartalmú költői levél. A verses levelek divatja a magyar irodalomban a 18. sz. végén kezdődött. Népi verses leveleink a 19. sz. végéről és a 20. sz. elejéről vannak. Ezek általában lírai jellegű, tartalmú, nehézkes rímelésű, hosszú, szabálytalan, egyetlen verses levélen belül is váltakozó szótagszámú sorokból álló, általában nem strofikus alkotások. Dallamuk nincs, ebben a formában nem élnek a szóhagyományban. Nagyobb részük alkalmi kompiláció. Többségük ponyvanyomtatású ún. „szerelmi levelező” (szerelmi levél) füzetekben, esetleg naptárakban, álmoskönyvekben látott napvilágot, ezekből másolták ki, vagy népdalsorokból, népies műdalokból szerkesztették össze és küldték el a verses levelet az otthoniaknak, ill. kapták tőlük az idegenbe szakadtak, jobbára a parasztkatonák. E verses levelek gyakran falusi írástudók (kántorok, néptanítók hírversírók) alkotásai, amelyeket a lányok, legények szívesen másolgattak nótáskönyveikbe, → katonakönyvükbe, (→ daloskönyv, nótáskönyvek) és alkalomadtán alakítottak rajtuk egyéni helyzetük és tudásuk szerint. A népi verses levelek írástudó parasztságunk szellemi kultúrájának sajátos összetettségét tükrözik. Egybeolvad bennük a népdalok hangulata és frazeológiája a döcögő prozódiájú kántorköltészettel, az érzelgős magyar nótával, műdallal és a népies irodalmi alkotások (Csokonai, Petőfi, Arany verseinek) stílusával:

Isten veled, kisangyalom, Éljél vígan boldogan, Ne felejtsd el, ki rád gondol Itt a messze távolban. Édes, kedves kisangyalom, Nálad minden gondolatom: Éjjel-nappal gondolok rád, Szívem szeret, ajkam imád. Sötét felhő van az égen Levélkédet várom régen. Szívem súgja derül az ég. Kártyát kapok tőled ma még. Ugye, szentem, nem is tudod, Hogy szüntelen rád gondolok? Mindig az jár az eszemben, Vajon ki jár az eszedben? Írd meg, kedves kis tubicám, Hogy szeretsz-e te igazán? Áldjon az ég, hogyha szeretsz, S verjen meg, hogyha elfeledsz!

De erősen hatott rájuk a 17–18. sz.-i kéziratos szerelmi költészet verses leveleinek, üzeneteinek, szerelmi vallomásainak ponyva nyomtatványok által népszerűsödött formája és kifejezésmódja is. Világosan látható ez a hatás a következő Zala megyei verses levélen:

Tulipán módjára felnőtt szép virágom, Legyen nála kedves ezen bús írásom, Melyben íly távolról kívánlak tisztelni. Szívem vonzalmait előtted kitárni. Az egészségem különben jó volna, Rólad álmodásom ha nyugodni hagyna: Sok elmúlt szép napom eszembe se jutna stb...

A népi verses levelek nem a tényleges híradást szolgálják, mint ezt a levél műfajától elvárnánk, ugyanis parasztságunk az írás tudományát „... nem a városi írásbeliség fokán vette tudomásul, hanem egy jóval régibb értelmezésben. A mondanivaló és a kifejezés között ennek következtében nincsen azonosság... A levél csak jelkép, megírhatja bárki, falusi kántor is, vagy kiírhatják nyomtatott levelezőkönyvből. Ugyanis azt az egyéni érzelmet kelti fel az íróban és az olvasóban egyaránt, ami kettejük szerelmében kialakult” (László Gyula, 1943). Ugyanez az erő munkál lírai népdalaink általánosságai mögött is. – A verses levél funkciója tehát az, hogy adott szituációban „élnek vele” mint a varázsformulákkal s ezért szövegük fráziskészlete is állandó, „néhány alaptípuson kívül semmiféle bővítésre vagy változtatásra nem szorul” (László Gyula, 1943). A paraszti verses levelek általában a távollevő kedveshez, ritkábban szülőkhöz, hozzátartozókhoz íródnak. Főbb tartalmi csoportjai: levél a kedveshez (vallomásos szerelmes levél, mely a távollét keserveit panaszolja, s a viszontlátás lehetőségeit latolgatja); levél a hűtlen kedveshez (szemrehányásokkal tűzdelt szakító vers, ill. → átokdal); levél a szülőkhöz (a katonaélet keserveiről, jótanácsok, jókívánságok a hozzátartozók számára). A katonák által küldött levelek néha a katonaéletre vonatkozó konkrét utalásokat is tartalmaznak:

A komiszéletnek én a rabja lettem, Elköltöztem tőled idegen megyébe, Egy rideg kaszárnya gyászos belsejébe...

A levél küldőjére (tulajdonképpen másolójára) vonatkozó személyes közléseket a szerkezetileg leghagyományosabb, legállandóbb – tartalmilag viszont a legkötetlenebb – részekben: a címzésben és ajánlásban, tehát a kezdő, ill. zárósorokban találjuk meg. Egy székelyszáldobosi (Udvarhely m.) „átok-levél” befejezése ilyen:

Szíved mindig a tenger habjába forogjon, A széles világon helyet sehol se találjon, Te hűtlen, ki megcsaltál engemet, Tókos Vilmos 1929-ben február 10-én írtam. Születtem 1907 Az Isten segélje meg, aki Elolvassa.

(→ még: verses arcképköszöntő) – Irod. Sebestyén Gyula: Dunántúli gyűjtés (MNGY, VIII., Bp., 1906); Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Bp., 1941); László Gyula: „Verses népi szerelmes levelek” (Termés, 1943); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I., Bp., 1970).

Katona ImreKüllős Imola

verses mese: a mesefeldolgozás egyik kedvelt formája, mely nálunk különösen a 19. sz. második felében volt divatban. A költő valamely népmese cselekményét megverseli, vagy népmesemotívumokat egyéni kompozíció szerint foglal versbe, valamely általa kicsiszolt, begyakorolt versformába. Az eredeti népnyelvi szövegből a szerkezeti váz mellett csupán a jellegzetes alakokat, ritkábban a jellegzetes nyelvi fordulatokat tartja meg, a szöveg megformálása, az általa kifejezett mondanivaló már a költő sajátja. A verses mese műköltői alkotás, a költői mű szerves része (pl. Fazekas Mihály: „Lúdas Matyi”; Arany János: „Rózsa és Ibolya”, „A hegedű”, „A fülemüle”; Gyulai Pál: „A szél és a nap”, „A gonosz mostoha”; Tompa Mihály: „A jávorfa”, „A szegény és a gazdag”; Móricz Zsigmond: „Állatmesék”). Költőink a népnyelvi szövegeket legtöbbször nem élő szóban, nem valamely kiváló paraszti → mesemondó előadásában, természetes környezetben hallották, hanem többé-kevésbé sikerült rögzítésben olvasták. Az egy vagy több kézen keresztülment népmese rendszerint olyan fokú nyelvi károsodást szenvedett, hogy a költő, aki a nyelv művésze, hivatásának tekintette a paraszti költészet s ezáltal a népi kultúra felemelését. Nemcsak feljogosítva, hanem valósággal kényszerítve érezhette magát arra, hogy a gyakran szürke, színtelen szöveget újra költőivé varázsolja. A szabadságharc és az I. világháború közötti időszakban nemcsak jelentős költők, hanem közepes tehetségű verselők és fűzfapoéták is foglalkoztak népmesék megverselésével. „Alkotásaik” a nép számára készültek, és jórészt → kalendáriumokban vagy → ponyvafüzetek formájában jelentek meg. Ezek mintájára olykor maguk a paraszti mesemondók is versbe szedték tulajdon meséiket. Pl. Büszke Kocsis Miklós tekintélyes repertoárjának nagy részét párosrímű nyolcasokba szedte. A paraszti verses mese kapcsolatot tart a 17–18. sz.-i → diákköltészettel is (→ vőfélyvers). – Irod. Elek Oszkár: Petőfi Sándor: „János Vitéz”-e és a népmesék (Ethn., 1916); Solymossy Sándor: Arany János népiessége (Ethn.; 1917); Versényi György: Tompa Mihály népiessége (Ethn., 1917); Istvánovits Márton: Beiträge zur belletristischen Verwendung folkloristischer Texte (Acta Ethn., 1970).

Kovács Ágnes

vérsógorság: → sógorság

verssor, sor: költői alkotás ütemekből összetevődő, önálló ritmikai egysége, melynek szótagszáma lehet kötött és alkothat gondolati (mondattani) egységet is. A verssor szabályozódása, hosszú fejlődés eredménye, megelőzi a versszakét. A természeti népek és a gyermekek dalai jórészt kötetlen ütemismételgetésből állanak, szabályos verssor-képlet nélkül is van tehát ritmus, sőt azonos felépítésű verssorok nélkül is lehet → vers. A szabályozódás útja koronként, népenként és műfajonként eléggé változatos és soha nem kizárólagos, ún. átmeneti formák maradhatnak fenn. Mindenesetre az egymást követő soroknak előbb az ütem-, majd a szótagszáma válik kötötté, tehát egyenlővé. (Átmeneti forma pl. a kötött ütem- és kötetlen szótagszámú kanásztánc-nóta.) A teljes kötöttség időszakában is maradhat heterometrikus (pl. Kőmíves Kelemen, Molnár Anna és egyéb ún. régi stílusú balladákban), ill. újonnan is keletkezhet (pl. 3–4–5–5 ütem, 8–15–19–19 szótag egy → katonadalban: – El kell menni / katonának / messzire, Itt kell hagyni / a babámat, / édesanyám, / nincs kire. Arra kérem, / édesanyám, / vigyázzon a / göndörhajú / babámra! Járjanak el / a templomba / imádkozni / minden áldott / vasárnap...). – A mai verssor-fajtákat az ütemek és a szótagok száma alapján tudjuk megkülönböztetni. Egyetlen (2–3–4 szótagos) ütem még nem verssor, legfeljebb elöl ún. → rímhívó (– Egy – Megérett a Meggy! – Ádám – Kutya ül a hátán...), versszak végén pedig → táncszó vagy → refrén. A verssorhoz legalább 2 ütem kell, ezt Kodály Zoltán elsődleges verssornak nevezi; ilyen pl. az Ómagyar Mária-siralom. Legrövidebb 2-ütemű verssorunk 5-szótagos: ritkán fordul elő, ütemtagolása szokatlan, az ütem határán vagy a verssor végén önkéntelenül is szünetet tartunk (– Kicsi / vagyok én...), s nem is mindig önálló verssor ez (– Éljen a ha/za!...). A 2-ütemű 6-os egyik legrégibb kötött verssor-fajtánk, többnyire felező (3–3: – Pántlikás / kalapom...), de lehet más 4–2-es tagolása is (– Amerre én / járok...). A szabályos felezés és a gyakori félrímek (x–a–x–a) elősegíthetik a 6-os verssorok megkettőződését, a 12-esek kialakulását. A balladákban mindkét verssor kb. egyenlő arányban fordul elő és igen kedvelt, míg a dalokban jóval ritkább. A 2-ütemű 7-es viszont jóformán csak a dalokra jellemző: a szinte kötelező 4–3-as ütemtagolás élénk ritmust ad, elsősorban a → táncdalokban (– Kiszáradt a / diófa...) fordul elő. A 2-ütemű verssor felső határa az ún. → ősi nyolcas: legszabályosabb kötött verssor-fajtánk (4–4-es ütem, páros rím: – Megérem még / azt az időt: Sírva mégy el / házunk előtt...). Ebből eredeztették rövidüléssel a 6, 7, bővüléssel pedig a 9, 10, 11-szótagos verssorokat, amelyekkel gyakran társul. Bár ősiségét és jelentőségét eltúlozták, a 6-os mellett valóban a legrégibb kötött verssorunk; a balladák, dalok egyharmada ebből áll. A 3-ütemű verssort a 7-es, 8-as, ill. 12-es verssorból származtatták; esetenként ezzel valóban számolhatunk (– Vásárhelyi / fatányér, / fatányér...), a többség önálló fejlemény lehet (– Nem hitted, hogy / katona / leszek én...). Feltűnően ritka a 3-ütemű 9-es, tagolása többféle lehet (3–3–3: – Lyukas az / istállóm / teteje; 4–2–3: – A bogádi / utca / ligetes; 4–4–1: – Uccu, bizony / megérett a / meggy...). Jóval népszerűbb a 10-es, mely balladákban, dalokban közepesen kedvelt; a lehetséges ütembeosztások közül a 4–4–2-es általában komolyabb (– Nagyabonyban / csak két torony / látszik...), míg a 4–3–3 vidámabb (– Nem hitted, hogy / katona / leszek én...) hangulatú. A 3-ütemű 11-szótagos verssor a balladákban ritkább, a népdaloknak viszont a második leggyakoribb verssor-faja. Rendszerint 4–4–3-as tagolású (– Már minálunk / verbuválnak / kötéllel; – Tisza partján / mandulafa / virágzik...). A 11-esek → sormetszete a középtől eltolódik ugyan, de jónak érezzük (– Bús az idő, / bús vagyok én / magam is...). A 3-ütemű verssor felső határa a 12 szótag, ez azonban ritka, egyetlen lehetséges tagolása 4–4–4 (– Ördög bújjék / komámasszony / papucsába!...). Az ütemszám felső határán van a 4; ebből 9 és 11-szótagos gyakorlatilag nincs, a 10-es is nagyon ritka, tagolása sokszor bizonytalan (egyik lehetséges beosztás 4–2–2–2: – A horgosi / csárda / ki van / festve...). A magyarban a műfajoktól függetlenül egyik legnépszerűbb verssor a 4-ütemű 12-es, aránya azonos a 6-oséval, e kettőt nem is lehet mindig elválasztani (– Megrakják a / tüzet, Mégis elaluszik...). A magyar 12-es 4-ütemű ereszkedő verssor lévén, eltér a francia alexandrintól, páros rímeivel pedig a 16–17. sz.-i bokorrímes → históriás énekektől. Ütembeosztása eléggé kötött (3–3–3–3: – Ezt ajtón / hallgatta / császár szép / leánya; 4–2–4–2: – A pünkösdi / rózsa / kihajlott az / útra...), de szinte mindegyik hibátlanul felez (– Megint tanakodék // tizenkét kőmíves, Falat megállítni // hogy lesz lehetséges?...). A 4-ütemű 13, 14, 15, 16-szótagos sor kevésbé gyakori, általában újabb fejlemény (kedvelt pl. a katonadalokban, főként a → menetdalokban); származhat a szótagszám ismétlődésből (– Felszántottam, / felszántottam / kis kertemet / ugarnak...), esetleg két rövidebb (7–8, 8–7, 8–8) összeolvadásából is, de ma még nem tudjuk eldönteni: énekes vagy hangszeres gyakorlat eredményeképpen következett-e be? A verssor-metszet eléggé vándorol (– Ki mit szeret, / ha nem szép is //, kedves az / annak; – Rózsabimbó /, kék ibolya // egy ágon / nem nő...). A 4-ütemű verssor külön típusa a kanásztánc-nóta; de más dalokban is elég gyakori a heterometria. – A verssor gondolati mondattani egység is: lehet önálló mondat (– Esik eső a száraz levélre. Haragusznak a szolgalegényre. – Béresgyerek hajt a kútra itatni. A babája vizet visz mosogatni.); máskor a sorpár egy zárt tartalmi egység (– Megálmodtam azt az egyet, Hogy a rózsám mást is szeret.); de a gondolat tovább is terjedhet, elérheti a 3–4 verssort is, tehát kitölti az egész versszakot (– Édesanyám rózsafája, Én voltam a legszebb ága, De egy gonosz leszakasztott, Keze között elhervasztott...). A magyar népköltészetben enjambement-nal, tehát a gondolat egyik sorról a másikra való átvitelével, ritkán találkozunk (– Egyszer csak kimene az ő édesapja A tornácba s lenéz onnan a határra; – Mert az a te kutya szíved Ahányat lát, annyit szeret...); oka lehet irodalmi hatás, dallamcsere stb. (→ még: ismétlés, → kanásztánc, → ritmus, → szótag, → ütem) – Irod. Arany János: A magyar nemzeti versidomról (Pest, 1854); Gábor Ignác: A magyar ősi ritmus (Bp., 1908); Dincsér Oszkár: Adatok a középázsiai dallamtípus elterjedéséhez (Ethn., 1941); Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951); Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa (Bp., 1952).

Katona Imre

vértagadás: → kitagadás

vert csipke: → csipke

Vértesalja: a Vértes hegység Ny-i, D-i, K-i peremterülete. Néprajzilag hozzátartozik a Móri völgy, a Zámolyi-medence, a → Sárrét, és a Velencei-tó környéke is. A honfoglalás kora óta az ország fontos központi szerepkörű területe. Középkori lakossága valószínűleg déli, DK-dunántúli kapcsolódású volt. Társadalmi fejlődése, anyagi kultúrája is azzal a vidékkel lehetett rokon. Népessége a hódoltság idején rendkívül erősen lepusztult. Nagy létszámban költöztek területére telepesek, a magyarokon kívül németek. Híressé vált borászata történelmi borvidékeink közé tartozik (Mór). Szőlészete a Vértesalja egyik sok évszázados, még a telepítések előtti gazdasági központjának, a csókakői uradalomnak a hagyományain bontakozott ki. Jelentős központja volt Székesfehérvár, úgyis, mint városi centrum, úgyis, mint jelentős paraszt-polgári közösség települése. Középkori hagyományokban gazdag, magyar paraszti kultúrája összekötő kapocs az Alföld és a Kisalföld népi műveltsége között. Jelentős uradalmi területein a szegényebb rétegek számos archaikus jelenséget őriztek meg. Nevezetes községei: Csákvár és Zámoly.

Filep Antal

vértestvérség: a testvérré fogadás egyik formája, az a viszony, amely azok között jött létre, akik egymás vérének összeöntése és kölcsönös ivása vagy ízlelése alapján megfogadták, hogy testvéreknek tekintik egymást. Ez a szokás szinte az egész világon elterjedt és kölcsönös segítségnyújtást, véd- és dacszövetséget jelentett. Mo.-on a vérszerződés utal arra, hogy őseinknél is szokásban volt a vértestvérség, de mint élő hagyomány nem ismeretes. Népmeséink azonban megőrizték sok emlékét a szertartásának, a viszony jellegének és céljainak, a kölcsönös jogoknak és kötelezettségeknek. A vértestvérség sokszor jött létre kardra való esküvés, kézfogás vagy kölcsönös fogadalom útján is. (→ még: eskü) – Irod. Béres Csaba: A műrokonság a magyar népmesében (Műveltség és Hagyomány, 1961).

Tárkány Szücs Ernő

verttej: összekevert → aludttej. Zsíros változata önálló tejtermék, sovány változata a → vajkészítés mellékterméke. Erdély DK-i vidékén ismeretes, ahol magyarok többnyire a háztartásban tehéntejből készítik, ritkábban tejfeldolgozó pásztorszálláson juhtejből nyerik. Ehhez a háztartásban a friss tehéntejet nem cserépedényben, hanem kifolyónyílással ellátott fa → köpülőben gyűjtik, ahol megalszik. A savanyú tejnek nevezett aludttej elvált savóját leeresztik, majd a tejet a köpülő függőleges irányban mozgó verőjével ütik. Ha vajat akarnak készíteni, addig verik, míg kiválik a vaj. Azt kiveszik, a visszamaradó lé a verttej. Gyakoribb azonban, hogy a vajkészítéstől függetlenül dolgozzák fel így a tejet, amelyben ekkor a teljes zsiradék benne marad. A verttej mindkét változatát eszik kukoricapéphez és egyéb ételekhez, önálló ital is lehet.

Kisbán Eszter

Vert viszen veretlent, agya feje töretlent...: állandósult szókapcsolat, → mesei sztereotípia, → népmesei szólás. Európa-szerte ismert, önálló típusként (AaTh 4) számontartott állatmese-epizódra vezethető vissza, mely a magyar anyagban rendszerint AaTh 41 + AaTh 3 + AaTh 4 + AaTh 5 vagy MNK 54* típuskombináció keretében fordul elő: a róka és a farkas beszökik a lakodalmas ház pincéjébe és ott enni-inni kezd. Az üvöltésükre elősiető vendégek elől a rókának a maga ásta lyukon keresztül sikerül elmenekülnie, a farkas nem fér ki, alaposan helybenhagyják (AaTh 41). A róka pozdorjába hengergőzik, s a farkasnak azt hazudja, hogy őt úgy elverték, hogy csontja, agyveleje lóg ki a szőre közül (AaTh 3). A farkas a hátára veszi és viszi. A róka közben mind azt mondogatja: Vert viszen veretlent, Vert viszen veretlent... A farkas nem akar hinni a fülének, s megkérdi: „Mit beszélsz te, róka koma?” Mire a róka megfordítja: „Veretlen visz vertet, veretlen visz vertet...” Végül a farkas megérti a csúfolódást, és földhöz vágja a rókát (AaTh 4). Olykor űzőbe is veszi, de a róka ismét becsapja (AaTh 5), vagy sikerül megbüntetnie (MNK 54*). A róka mondókája már a 16. sz.-ban szerepel szólásmondás formájában Baranyai Decsi János Közmondásgyűjteményében. A 17–18. sz.-ban vallási vitairatokban bukkan fel, a 19. sz.-ban végigvonul közmondásgyűjteményeinkben Baróti Szabó Dávidétól a Margalits Édééig, s meglehetős gyakorisággal közlik a mesét népmesegyűjteményeink is. Láthatólag még a közelmúltban is ismert volt az egész magyar nyelvterületen. (→ még: állatmese) – Irod. Beke Ödön: Mesenyom a legelső magyar szólásgyűjteményben (Ethn., 1932); O. Nagy Gábor: Mi a szólás? (Magy. Nyelv, 1954); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék típusmutatója (Bp., 1958).

Kovács Ágnes

verzió <lat, ’fordítás, kör’>: a folklór egyedi alkotások → változatainak egy olyan összefüggő csoportja, amely azonos forrásból származónak tekinthető. Szövegfilológiai és textológiai szempontból szinte azonos vele a → redakció, az elterjedést tekintve az → oikotípus. A kétféle megközelítés egyesítését már a 19. sz. végének pozitivista folklorisztikája megkísérelte, ekkor alakult ki a verzió fogalma, amely arra a felfogásra vezethető vissza, hogy a változatok egy ősszövegből (→ archetípus) származtathatók. Műfajelméleti beosztásban a verzió az egyedi alkotás és a változat között áll, a közkeletű szóhasználatban gyakran az utóbbival egyező értelemben is használják. Az újabb szovjet folklorisztika hangsúlyozta, hogy a ideológiai-megfogalmazási különbségeket is képvisel. Ehhez kapcsolhatjuk azt a felismerést, hogy esztétikailag a verzió nem önálló kategória, csak a szövegfilológia és a textológia fogalma, és az ideológiai verziók sem esztétikai jellegűek. (→ még: típus, → műfaj) – Irod. Anyikin, V. P.: A szóbeli költői alkotás, a variáns és a verzió a folklór kollektivitáselméletének megvilágításában (Ethn., 1964); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

vésározás: → komatálküldés

vésett díszítés, metszett díszítmény: 1. fatárgyakon alkalmazott díszítőtechnika. A szakirodalom vésett díszítés néven elsődlegesen a sík felületbe véső segítségével bemélyített ornamentális faragást, illeti. A magyar népművészetben kétféle elv szerint működő és eltérő díszítőhatást eredményező vésőt használtak: a) taszító- vagy tolóvéső: egyenes, ritkábban görbült szárú, egyik végén élben végződő, a másikon többnyire fanyélbe foglalt eszköz. Eredetileg a különféle egyenes, ferde és homorú élű vésők a famegmunkálás egyik műveletének, a rések, mélyedések előállításának, ill. kitisztításának az eszközei. A népművészetben a véső kezdetben a céhes és háziiparos alkotók szerszáma, ezt használják a vésett díszítés mellett domború faragás és körplasztika kialakításához, továbbá az → esztergált díszítéshez is. Az ornamentális vésett díszítéshez általában homorú (U alakú) élű véső használatos (kupás véső, félhold-véső, cé-véső, u-véső), dunántúli pásztoroknál: réceorrú kés. A toló mozdulattal, gyakran fakalapáccsal működtetett véső egy-egy lökésre rövid szakaszokat metsz ki. Ezt veszi alapul az ún. vésőnyomos díszítés, amikor egyenletes hosszúságú homorú vonalkák párhuzamos sorokat alkotnak, többnyire ellentett irányba futva. A fejfafaragók néha homorú élű, inkább azonban ék alakú árkot eredményező, V alakú élű vésőt használtak a szövegíráshoz (betűvágó, penna). Az utóbbit alkalmazták az → ékrovással társított – „növényi ornamentikához” is (levélvágó), ill. általában az ékrováshoz hasonló fény–árnyék hatás eléréséhez (így pl. a → komáromi bútornál). Díszítmény előrajzolásához használták az egészen keskeny V alakú élű vonalvágót. A tárgyak szélének csipkézésére az U és a V alakú élű véső egyaránt alkalmas. Az egyenes és ferde élű tisztítóvéső, mélyelő a díszítő faragásban leginkább a mélyített alapú faragáshoz szolgál (pl. székelykapuknál), az alap kiszedésére, de díszítősorokat is készítenek vele, pl. tiszántúli kiskapukon. b) Húzóvéső (hornyoló, fáncoló, pálházó): T alakú, többnyire fa nyéllel ellátott vaseszköz, a fej mindkét végén görbe éllel. Az → ácsolt ládát előállító háziiparosok munka- és díszítőeszköze, egyben a zsindelykészítésnek is szerszáma. Hornyolóval egyetlen gyakorlott lendülettel akár a díszítendő felület teljes hosszát is beérő, egyenletes vastagságú, ill. egymással párhuzamos árkok húzhatók; az így készült vésett díszítés erősen rajzos jellegű. A kör-elemekhez olyan körző szolgált, mely a hornyolóéhoz hasonló, görbe élű vésőheggyel volt ellátva. – A néprajzi szakirodalom gyakran a faragókéssel metszett, az ékrovástól eltérő, bár nem ritkán azzal is társuló, szabálytalan árkokat eredményező faragást, vonalas jellegű bevágást, erőteljes és mély karcolt díszítést is vésett díszítésnek nevezi. – 2. Fémtárgyakon alkalmazott vésett díszítés → fémmunka. – 3. Cserépedénynél (→ fazekasság) a karcolt dísznél mélyebben bevájt mintázás neve vésett díszítés, amennyiben nem az engobe-réteg áttörésén alapszik (sgraffiato, → karcolt díszítés). A bőrkeménységűre szikkadt edény felületét a díszítmény által kívánt vonalvezetésnek megfelelően késsel vagy késhez hasonló eszközzel mélyítik. A karcolt díszítés újabb válfaja. Párosulhat más díszítőeljárásokkal is, mint pl. karcolt díszítés, → ecsetes díszítés, → írókázás stb. – Irod. Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Hofer Tamás: Magyar népi faragások (Bp., 1963); Lajos Árpád: Díszes faragás a Hór völgyén (A Herman Ottó Múz. Évkve, 1963); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968)

Borotvatartó, ún. vésőnyomós díszítéssel (Tiszadorogma, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. közepe) Bp. Néprajzi Múzeum

Ácsolt láda (Balogtamási, v. Gömör m., 1864)

Hornyoló és éle zsindely, ácsolt láda készítéséhez, díszítéséhez (Erdély, v. Beszterce-Naszód m., 20. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ácsolt láda (Balogpádár, v. Gömör m., 19. sz. második fele)

Az ácsolt láda részlete (Balogpádár, v. Gömör m., 19. sz. második fele)

Csörlő, 20. sz. első fele (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

Kancsó vésett díszítéssel (Szeged, 1870-es évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Kapufaragás részletek (Mindkettő: Kispetri v. Kolozs m., 20. sz. első fele)

K. Csilléry Klára

veszekedő: A középkor óta kedvelt → vetélkedések (altercatio) tréfás paraszti változata. A skolasztikának kedvelt okfejtési formája volt a felhalmozott érvek szembeállítása, vita módjára. A 15. sz. végi magyar nyelvű kódexirodalomban már feltűnik a vitatkozó dialógus, melyben az ellenkező álláspontot személyek vagy allegóriák, absztrakciók képviselik. A barokk iskolai színjátszásnak szintén kedvelt műfaja: vetélkedik a bor és víz, a paraszt és diák stb. – A népköltészetben a vetélkedésnek többféle formája is továbbélt, és a sok változatban található virágok vetélkedése mellett találunk tréfás veszekedőket is, ahol a szembenálló felek egymást ócsárolják. → Bordal formáját is öltheti a részeges férfi és asszony veszekedése. Tréfás szópárbajt vívhatnak a vőfélyek a → lakodalom során. Külön → köszöntőjátékként is feltűnik a veszekedő, pl. a bukovinai székelyeknél → karácsonykor. Másutt a → húsvéti köszöntés során hangzik fel a gyermekek tréfás szópárbaja. – Irod. Dömötör Tekla: Népies színjátszó hagyományaink és az iskoladráma (Az ELTE Bölcsészettudományi Karának Évkve az 1952–53. évre, Bp., 1953); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (I., Pécs, 1940).

Dömötör Tekla

veszettorvos: a veszettség gyógyításával és megelőzésével foglalkozó paraszti specialista, gyakran pásztor. A veszett kutya marásától egész nyájak megfertőződhettek. A 16–17. sz.-ban már oly gyakori volt e baleset a veszett kutyák elszaporodása miatt, hogy hatósági intézkedések születtek (pl. Kolozsvárott) a veszett kutyák kiirtására. (Ez nem a veszettorvos feladata volt!) – A veszett állatok elkülönítésének mestere volt a veszettorvos. Egy 18. sz. végi adat szerint füstölgő füvekből készített sávon hajtották keresztül az állatokat (pl. marhát), s amelyik nem akart menni, azt leölték, mint veszettet. Feljegyezték azt a régi gyógymódot, hogy a megharapott egyént vízbedobták, mert megfigyelték, hogy a veszett állat irtózik a víztől. A népies gyógyításban a veszettség elleni legfontosabb gyógyszer a kőrisbogár (összetörve). Ez igen régóta használatos és a hivatalos gyógyszerészet által is megerősített gyógyhatású szer. – A veszettorvos főleg az Alföldön hiedelemmondai alak is. A róla szóló legismertebb → memoratok szüzséi a következők: a) A veszettorvos a veszett kutyát megfékezi, ill. harapására tudja a gyógymódot. – b) Az őt bosszantó legényt megveszíti; az elpusztul. – c) Amerre ásít, annak a falunak a kutyái megvesznek; ezeket meggyógyítja. – d) A veszettorvosok szőke és fekete bika képében összecsapnak, a nagyobb tudású győz. Saját faluját így védi a veszettség ellen (→ táltos) – e) A veszettorvosok egymás ellen küldik a veszett kutyákat. A nagyobb tudású vissza tudja küldeni. – Irod. Magyary–Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I–II., Bp., 1929); Wagenhuber (Vajkai) Aurél: A veszettség és az ijedezés gyógyítása az Alföldön (Ethn., 1936); Vajkai (Wagenhuber) Aurél: Adatok a veszettség gyógyításához (Ethn., 1937); Szűcs Sándor: Veszettorvosok a Nagysárréten (Ethn., 1938).

Hoppál MihályNagy Ilona

veszettség: állatra és emberre marással és a veszett állat nyálával átvitt halálos kimenetelű vírusbetegség (lat. lyssa, rabies) elnevezése a → népi gyógyászatban. A kutya viselkedéséből következtetnek állapotára: „lehöl, lent csüng a farka a lába között”, „szalad, nem néz, csorog a nyála, nyelvit kiveti”. Ilyen kutyán a víz látása vagy csobogása hatására fájdalmas rágó-nyelőizomzat-görcs jelentkezik, emiatt csak nehezen tud inni, valószínűleg emiatt tételez föl a néphit kapcsolatot a víz és a veszettség között („hogy ne veszkődjenek meg, folyóneveket adtak a kutyáknak”: Tisza, Duna, Sajó stb. A népi fölfogás szerint megvész az, akit beteg állat megmar, aki a beteg kutya nyálába tapos, aki dühös kutya meleg nyomába lép, vagy annak „szellete” megcsapja. Harapáskor kilenc kis kutyakölyök kerül a megmart vérébe – ha ezeknek már fölnyílik a szemük, a beteg menthetetlen. Kilenc nap, hét hónap vagy év után jelentkezik a betegség (Szeged). Mágikus jellegű kóroktanra utalnak az olyan szólások, mint „ha a kutyára ráfogják, hogy meg van veszve, annak meg kell veszni” (Szeged, Soltvadkert), valamint az a hiedelem, hogy a → veszettorvosok ásítással, veszett kutya küldésével okozhattak betegséget. Az emberi megbetegedés megelőzhető a hit szerint → varázsszóval (pl. „Bürzsák, telizsák Nyomd mög ördög a kutyát!”), → fügemutatással, a bal hüvelyk tenyérbe szorításával, a kötény sarkának fölhajtásával. Az emberi és állati veszettség gyógyítása a veszettorvosok feladata volt. Gyógymódjaikban legnagyobb szerep a veszett állat szőrének (rákötik, füstölik, hamujával hintik) és a kőrisbogárnak jut, ezenkívül szent János-, fátyol-, istenbogár (= katica), „kóficolás”, „szermag”, fűmag is használatos; valamint a nyelv alatti „béka”, ill. „nyelv” tövén levő hólyag kiszúrása, kiégetése. Nógrádi palócok tiszafa megreszelt fáját kenyérre hintve etették. A megmart állatot kilenc árkon hajtják át, veszett kutya szőrivel füstölik. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (II–III. Bp., 1929–1931); Wagenhuber (Vajkai) Aurél: A veszettség és az ijedezés gyógyítása az Alföldön (Ethn., 1936); Vajkai (Wagenhuber) Aurél: Adatok a veszettség gyógyításához (Ethn., 1937); Szűcs Sándor: Veszettorvosok a Nagysárréten (Ethn., 1938).

Grynaeus Tamás

vesszőborona: → tövisborona

vesszőfal: a népi építészet egyik legrégibb e legelterjedtebb falszerkezete. Az épület gerendavázát, a koszorú és a talpgerenda között, függőlegesen beékelt karókkal töltötték ki. A karókat nyír, fűz, gyertyán vagy juhar vesszőkkel, hasítékokkal vízszintesen befonták. Azután pelyvás sárral kívül-belül több rétegben betapasztották. Hasonló módon készítették el a közfalakat is. Azokon a területeken, ahol talpgerendát nem alkalmaztak, a karókat a talajba mélyítették. A vesszőfal neve: sövényfal (Kisalföld, Dunántúl, Alföld, Erdély), fonott fal, fonás (D-Somogy, Pest környéke), rekesztett fal, rekesztés (D-Dunántúl), kertelés (Erdély, Moldva), vályog (D-Erdély), patics, pacsit (ÉK-Mo., É-Erdély).– A vesszőfonás ősrégi technika, Európában a neolitikumtól ismert. Mo.-on vessző falú házat a honfoglalás korától építettek, a 16–19. sz.-ban az egyik legjelentősebb falszerkezet volt. Vesszőfallal építettek lakóházat, csűrt, istállót, ólat, kukorica górét, gabonást, sőt templomot és más középületet is. A 19. sz. utolsó harmadában kezdett háttérbe szorulni. (→ még: gerendavázas fal) – Irod. Györffy István: A Nagykunság és környékének népies építkezése (I– II., Népr. Ért., 1908); Bátky Zsigmond: Parasztházaink építőanyag szerinti megoszlása (1910-es adatok) (Föld és Ember, 1921); Csalog József: Talpas sövényházak a Tolnamegyei Duna-szakaszon (Népr. Ért., 1939).

Füzes Endre

vesszőfonás: fák, bokrok fiatal ágainak sövénnyé vagy használati tárgyakká történő földolgozása. Anyaga fűz-, nyír- vagy mogyoróvessző. A vesszőfonás technikáját a magyarság valószínűleg jóval a honfoglalás előtt ismerte. A durvább munkájú, hámozatlan vesszőt használó kaskötést a folyók, vizes területek és erdők közelében élő falusi lakosság házi munkaként végzi. A hámozott vesszővel dolgozó, finomabb kivitelre törekvő kosárfonás háziipari és kisipari ágazat. Gyakran a vakok kenyéradó foglalkozása. Sövénykerítés, sövényfal, pásztorcserény, kaputábla, lésza, szekéroldal, szekérkas, szögletes gabonáskas, kukoricás kas stb. készül kaskötéssel. Nagyobb szakértelmet kíván a kerekded alakú kéménykürtő, tyúkborító, szárítókas, fáskas, halkas, tapogató, méhkas, szakajtókosár stb. megfonása. Vékonyabb, hámozott, gyakran hasított vesszőből készítik a különféle alakú, nagyságú és rendeltetésű kézi kosarakat, valamint a fonott bútort. A kerek tárgyaknak előbb a fenekét kötik meg, ebbe tűzdelik a bordákat, a formát és a szerkezetet biztosító vastagabb vesszőket és a felső perem felé haladva végzik el a fonást. A vesszőfonáshoz a munka rögzítését szolgáló egyszerű állvány szükséges. A szekérkas készítésénél pl. alacsony lócaformájú lyukasfát, a kosárkötéshez kétlábú kutyafát használnak. A vesszőfonás általánosan használt szerszámai a különböző nagyságú kések, a kb. 40 cm hosszú, elkeskenyedő kaskötővas és a feleakkora hegyesebb szurkáló, amelyekkel a vesszők bujtatását végzik. – Irod. Sajóvölgyi G. Péter: A dorogmai vesszőmunka ipar (Ethn., 1895); Végh József: A kaskötés Békésben (Népr. Ért., 1939); Csalog Zsolt: A magyar népi fonástechnikák típusai (Ethn., 1962); Csalog Zsolt: A kosárfonás ún. spiráltechnikája a magyar nyelvterületen (Népr. Ért., 1963)

Vesszőből font tyúkól (Vízvár, Somogy m.)

Vesszőből font kerítés (Adorján, v. Bács-Bodrog m., 1972)

Vesszőből font galambkosár (Vágsellye, v. Nyitra m.)

Vesszőfonás: 1. krumpliszedő kosár, 2. porciós kosár (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Kosárfonás (Kopács, v. Baranya m.)

Kósa László

vesszőparipa: → utánzó játékszer. Kisfiúk bugás fejű nádat vagy vesszőt kezükben tartva, azt lábuk közé veszik, s szaladgálnak, lovagolnak vele. Petőfi Sándor „Szülőföldem” c. versében így ír gyermekkorára visszaemlékezve:

Lovagolok fűzfasípot fújva Lovagolok szilaj nádparipán, Vályúhoz mék, lovam inni kíván

Az ókori római gyerekeknek is kedvelt játékszere volt.

Haider Edit

vesszővágó: → ágvágó

vesszőzés: 1. katartikus vagy termékenységvarázsló jellegű → rítus (→ katartikus rítusok, → termékenységvarázslás). Általában → ünnepi szokások részeként gyakorolják. A tavaszi népszokásokban a megújuló természet jelképeként szerepel, mint → zöld ág. Télen, mint középkori egyházi szimbólum és liturgia, az aprószentek napi vesszőmegáldás emlékét őrzi. A tavaszi népszokásokban elsősorban az emberek, a téliekben emellett az állatok egészség- és termékenységvarázslására irányul. A vessző formáját tekintve lehet egyszerű rügyeság, többnyire fűzfavessző vagy több vesszőből képzett nyaláb vagy korbáccsá fonják össze. A tavaszi népszokásokban farsang végén pl. tuskóhúzásnál (→ vénlánycsúfolás) virágzó életvesszővel veregetik meg a lányokat; Szigetközben, de főleg a németajkú nemzetiségeknél a legényavatási szokás mozzanataként szerepel a vesszőzés; → villőzésnél a lányok színes pántlikával feldíszített fűzfaágaiból kihúzott vesszővel a gazdasszony veregeti meg a lányokat, hogy férjhez menjenek. → Pünkösdkor is szokásos volt egyes helyeken az állatok vesszőzése életvesszővel. A pásztorok téli vesszőhordásának első alkalma, mondóka kíséretében a téli évnegyed kezdőnapja, a legeltetés határnapja → Márton napja volt. Pl. a Vas megyei kanászok termékenységkívánó mondóka kíséretében jártak házról házra, vesszőnyalábokkal, melyekből a gazdasszony kötényével, semmiképpen nem puszta kézzel, húzott egyet. Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották először legelőre az állatokat. A Dunántúlon néhol a kotyolással (→ Luca napja) kapcsolódott össze a vesszőzés. A pásztorok vesszőhordásának egyik legfőbb napja → karácsony szombatja. Az aprószentek napi vesszőzésnek különböző változatai ismeretesek; átküldik a gyermekeket a szomszédba mustármagért, s ott vesszővel megveregetik őket; legények korbácsolnak lányokat, menyecskéket, gyermekeket; gyerekek mondóka kíséretében vesszőzik a háziakat; pásztorok vesszőt hordoznak, mellyel a háziasszony megcsapkodja őket. A vesszőhordozókat vagy vesszőzőket étellel-itallal, pénzzel jutalmazzák. (→ még: aprószentek napja → korbácsolás) A néphitben, mint a megrontott tejét visszaszerző, valamint a rontó előidézésére szolgáló varázscselekmény ismert (→ tej). – Irod. Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Ethn., 1940). – 2. Leginkább nőknél alkalmazott régi büntetési fajta volt. Mértéke 12–24 csapás között váltakozott. Rendszerint más büntetéssel együtt (pl. → pellengér mellé állítás) szabták ki. Emléke a népnyelvben, népi leírásokban és népmesékben ma is él.

Tátrai ZsuzsannaTárkány Szücs Ernő

vetélés: A természetes vetélés ellen elsősorban kímélő életmóddal védekeztek, pl. nem emeltek terhet, tartózkodtak a szexuális élettől. Külső és belső módszerekkel igyekeztek megakadályozni pl. fürdőkkel (→ fürdés) vagy éppen a fürdéstől való tartózkodással, pl. birsalma ágaiból készített fürdőt alkalmaztak háromszor, négyszer naponta (Komárom m.). Füstöléssel is védekeztek (pl. köménymagos cukorral és szarkalábvirággal), valamint borogatással és hasfelkötéssel. A pálinkát, különösen a mézes pálinkát a vetélés ellenszerének is tartották. Ismertek számtalan → mágikus eljárást is pl. a terhes asszony fonalat kötött a dereka köré háromszor (Tolna m.). – A természetes vetélés okát általánosan elterjedt → hiedelemként abban látták, hogy a terhes nő megkívánt valamilyen ételt-italt és nem kapta meg (→ terhesség). Ha hűlésben, emelésben vagy ijedtségben nem tudták okát adni a vetélésnek, akkor az asszony kicsapongó életmódjával, ünnepen vagy tiltott napokon végzett munkájával magyarázták (→ tilalom, → tabumonda). (→ még: magzatelhajtás) – Irod. Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp., 1899); Kiss Lajos: A szüléssel, kereszteléssel és felneveléssel járó szokások, babonás hiedelmek Hódmezővásárhelyről (Ethn., 1919).

Tátrai Zsuzsanna

vetélkedés (lat. certamen, altercatio, conflictus, disputatio; fr. jeu parti, débat; ném. Streitgedicht): verses párbeszéd vagy prózai vita két vagy több személy, ill. megszemélyesített dolog, élőlény között arról, melyikük hasznosabb, fontosabb az ember számára; melyikük jobb, szebb, ill. nagyobb méltóságú. A vitatkozás témája lehet még a szerelem, vallási igazságok, a becsület, irodalmi kérdések vagy társadalmi problémák. – A műfaj előzményei a sumer és akkád költészet adamandugái, amelyek a tél és a nyár; a juh és a gabona; a nemesfém és a réz; a fa és a nád; a balta és eke; a tamarkiszkusz és a datolyapálma; az ökör és a ló vetélkedését örökítették meg. A műfaj átöröklődött a keleti népek (középkori héber, arab) költészetébe, majd a középkori, európai vágáns költészetbe is. Ez az ún. Rangstreit-költészet nagyon népszerű volt a francia, az olasz és a spanyol irodalomban, de megtalálható más népek (német, angol, cseh) irodalmában is. Az európai vetélkedések leggyakoribb vitázói: a test és a lélek; az öröm és a bánat; a szív és a szem; a tél és a tavasz; az igazság és hamisság; a bor és a víz stb. Kit jobb szeretni a nőnek, lovagot vagy klerikust, ez volt pl. a középkori francia disputa-irodalom egyik középponti témája. A vetélkedés műfaja a reneszánsztól kezdve fokozatos hanyatlásnak indult, kiszorult az irodalomból és a vásári komédiázás egyik tárgyává lett. De párbeszédes jellege ösztönzően hatott a drámai műfajok, pl. az iskolai színjátszás fejlődésére. A különböző témájú vetélkedések a magyar irodalomba és a folklórba a vágáns költők. ill. kollégiumi diákság közvetítésével viszonylag későn jutottak el, de nagyon kedveltek voltak. – Az első vetélkedést 17–18. sz.-i kéziratos énekeskönyvek őrizték meg számunkra. A bor és víz vetélkedésének első magyar nyelvű változata „A Bor és Víz, a Felliebb való méltóságaért és annak elnyeréseért Egymás között pántolódnak” 1658-ból való. A vers szövege alaki hűségre törekvő átdolgozása a 12. sz.-i vágáns költő, Walter Mapes (Gualterius) dialógusának, amelyben a bort illeti meg az elsőség. Ismerjük e téma későbbi magyar átdolgozásait is, s a kutatók feltételezik, hogy a bor és víz vitájának általánosítása (a bor = a bőség, a víz = a mértékletesség) szerves kapcsolatban van a farsangi népi játékok verses viadalaival → Cibere vajda és Konc király között, csakhogy ezekből már a böjti cibere, a mértékletesség került ki győztesen. – A diák és paraszt vetélkedése távoli magyar rokona a klerikus és a lovag disputájának. Első írásos változata 1739-ből, a Bocskor kódexben maradt ránk: de számos színjátékká bővített, majd dallá rövidülő variánsát ismerjük a magyar népköltészetben is (→ mesterségcsúfoló-diákdicséret). A Bocskor kódex-beli kéziratos ének az írástudó deákság életét – az éhezés, az embertelen iskolai fegyelem és a tetves ágy ellenére – jobbnak, mert szabadabbnak tartja a földhöz kötött, mindenkitől kizsákmányolt, adóval és porcióval sanyargatott paraszténál. A téma késői, népköltészeti változatai diákszerzemények folklorizálódása révén keletkeztek, amelyekben már a különböző mesterségek, társadalmi csoportok kigúnyolására s a diákság öndicséretére esik a hangsúly. Ez esetben tehát műfajváltásnak lehetünk tanúi, az egykori vetélkedésből csúfoló lett, állapítja meg a kérdés szakkutatója, Szabó T. Attila. – A szintén középkori gyökerű virágok vetélkedésének magyar változataiban 2 vagy 3 virág (a rózsa és viola, ill. ibolya vagy a rózsa, a búza- és a szőlővirág) vitatkoznak egymással, melyikük szebb, melyikük előbbrevaló. A legkorábbi (11. sz.-i) latin nyelvű certámenben a rózsa és liliom között a tavasz tesz igazságot, ő békíti ki őket egymással. A magyar változatokból hiányzik a döntőbíró, virág-vetélkedéseink rokonsága a humanista költeménnyel azonban bizonyítható. Virág-vetélkedéseket részint a 17–18. sz.-i kéziratos énekanyagból, részint a népköltészetből ismerünk. Népdalváltozatok eddig csak 3 helyről (Tolna és Nyitra m.-ből, valamint Erdélyből) kerültek elő. A Nyitra m.-ből gyűjtött virágvetélkedést a Szent Iván-i tűz gyújtásakor énekelték, jóllehet a certámennek semmi köze sincs a nyári napforduló szertartásos dalaihoz. Pusztán arról van szó, hogy a virág képi azonossága miatt kontaminálódott (→ kontamináció) virágszimbolikára épülő → virágénekeinkkel. – Íme a Nyitra megyei vetélkedés részlete, amelyben a refrén virágének:

Vetekedik vélem háromféle virág Virágom véled elmegyek Virágom tőled el sem maradok. ................. Ne vetekedj vélem, te búza szép virág. mert bizony tevéled széles ez világ él. Virágom, véled elmegyek, Virágom, tőled el sem maradok. Ne vetekedj vélem te szőlő szép virág, mert bizony tevéled szentmisét szolgálnak, Virágom véled elmegyek. Virágom, tőled el sem maradok. Ne vetekedj vélem, te rózsa szép virág, mert bizony tevéled lyányok dicsekednek. Virágom véled elmegyek Virágom, tőled el sem maradok.

A virágok vetélkedésének magyar és román folklórváltozatairól Eckhardt Sándor írt alapvető tanulmányt, aki az énektípus folklorizálódását a 17. sz.-ra teszi. – A felsorolt verses szöveg-típusokon kívül van a magyar folklórban néhány prózai vetélkedés is, pl. az ibolya és a kikerics, a hal és a disznó között. E vetélkedések is középkori, irodalmi eredetűek. – Irod. Walther, H.: Das Streitgedicht in der lateinischen Literatur des Mittelaltera (München, 1920); Badics Ferenc: XVII. századi vers a bor és víz vetélkedéséről (Irod. tört. Közl., 1929); Szabó T. Attila: Két népdalunk szövegének forrása (Erdélyi Múz., 1941); Eckhardt Sándor: Parasztsora a régi magyar költészetben (Irod. tört. Közl., 1951); Komoróczy Géza: A sumer irodalom kistükre (Bp., 1969).

Küllős Imola

vetélő: általában csónakformájú, arasznyi hosszú eszköz, amivel a → szövésnél a keresztfonalat a láncfonalak közé bevetik. A régibb szabályos csónakforma mellett újabban elterjedt a teljesen áttört közepű takácsvetélő is. A vetélő közepén, vékony pálcára fűzve, kis nád- vagy bodzafa csévén (→ csörlő) van a fonal, amelyről az a láncfonalak között történő átvetés alkalmával a kellő hosszúságban lebomlik. A vetélő a lábítós → szövőszékhez kapcsolódik, mert csak itt van olyan vízszintes fonalsík, amelyen a csónakformájú eszköz siklani tud. A függőleges szövőszéknél a keresztfonalak átvezetésének feladatát vagy maga a gombjától megfosztott → orsó, vagy egy ezt helyettesítő botocska látja el. – A vetélő a lábitós szövőszékkel egy időben, ahhoz szervesen kapcsolódva a 6. sz.-ban tűnt fel Európában. – Mint a gyakran ajándékként készült tárgyakat, a vetélőt is díszítették. A szerelmi ajándéknak szánt vetélőn a megajándékozott lány vagy menyecske nevét is megtaláljuk. A mértanias díszítményeket ékrovással főleg Erdélyben alkalmazták. A dunántúli vetélőn a → spanyolozás volt a gyakoribb díszítmény, ritkább a → karcolt díszítés, mindkét díszítésmód elterjedése a múlt század derekára tehető. A legkorábbról ismert vetélő egy ékrovásos sorokkal díszített példány Kalotaszegről való 1837-ből, melyet felirata szerint „Benki Andris csinálta szeretőjének Boros Katinak”. A díszítmények között gyakori a stilizált virág- és levéldísz, a megajándékozott neve, a készítés évszáma stb.

Vetélő (Karatnavolál, v. Háromszék m., 1758) Bp. Néprajzi Múzeum

Vetélő, általános forma p = a vetélő pléhdarabkája, h = hidóka, cs = cséve

Vetélő két oldala, szerelmi ajándék gazdag ékrovásdísszel (Kalotaszeg, 1887) Bp. Néprajzi Múzeum

Vetélők szövőszéken. A baloldali ékrovásos faragású szerelmi ajándék (Kispalád? v. Botpalád, Szabolcs-Szatmár m., 19. sz. második fele)

Szolnoky LajosManga János

vetélőpad: → rengő pad

vetélős, vetéllős: a → marosszéki forgatós párostánc-típus Nyárád menti székely elnevezése, amely a tánc alapmotívumából – a táncosnő egyik oldalról a másikra való átvetéséből – származik. (→ még: átvetős) – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A–B, Bp., 1955–56); Lányi Ágoston: Lippentős (Tánctud. Tanulm., 1961–62).

Martin György

veteményeskert: → zöldségtermesztés

véter: a szabolcsi morotvákban használt lapos pohár alakú vesszővarsa (→ varsa). A Felső-Tisza mentén, a Bodrogközben, Rétközben embermagasságú öblös vesszővarsát neveznek véternek. Sűrű fonású vesszővarsa a vöntör a Vág-Duna mentén, a Szigetközben. A Balaton déli részén a véterháló vagy nyelesvarsa egyszárnyú, ötabroncsos, kétvörcsökös hálóvarsa. A hosszú szárny felső inára pótákat (gyékényúszó), az abroncsok aljára torokköveket (kősúly) kötnek s két végén karókkal rögzítik. Háromkávás és kétszárnyas, besüpúpos (vörcsök) szárnyas hálóvarsa a véter Göcsejben. A véter az Ecsedi-lápon a csík eltartására szolgáló vesszőkosár. Ez a jelentése azonban valószínűleg másodlagos. A Bodrogközben a véterlegény az, aki a jég alatti halászatnál a vezérrudat tolja. A vétert a szlavóniai magyaroknál szikő néven ismerik, de ennek közelebbi formájáról nincs leírásunk. – A véter már a 16. sz. elején használt hálóforma. A véter ukrán (vjater, venter) vagy szerb-horvát (vefter, vehter, véter) eredetű szó a magyar nyelvben s az átadó nyelvekben szárnyas hálóvarsát jelent. Valószínűleg véter néven valamiféle varsaformát vettünk át az ukránoktól vagy a szerb-horvátoktól, esetleg külön-külön mindkét néptől. – Irod. Munkácsi Bernát: A magyar népies halászat műnyelve (Bp., 1893); Jankó János: A Balatonmelléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Gavazzi, M.: Pregled etnografija hrvata (Zagreb, 1940); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Véter (Szabolcsi Morotvák, 1904)

Véter (Bodrogköz, 1926)

Gunda Béla

vetés: 1. a termőföld (szántó, kert) maggal való beszórása. A 20. sz. előtt a magyar paraszti gazdaságokban a kézzel vetés kizárólagos volt. Korábban jobban elterjedt a puszta tarlóra vetés, amit azonnali beszántás követett (alul vetés). A 19–20. sz.-ban viszont általánossá vált a fölszántott földre vetés (fölül vetés). A vetést végző ember a nyakába akasztott vetőzsákba vagy abroszba, ritkábban derekára kötött köténybe magot tölt. Néhol előfordul a kosárból vetés is. A vető egyik kezével a zsák száját, vagy az abrosz összefogott két csücskét tartja, a másikkal vet. Ütemesen lépeget előre és minden lépésnél maréknyi magot nagy ívben elszór maga előtt. Némely vidéken csak minden második lépésre, azaz ugyanarra a lábra vetnek. Az egyenlőtlenül vagy ritkásan bevetett földdarabokat utólag pótolják, bepergetik, becsorgatják. Ilyen módon kézzel szórták szét a gabona- és kukoricaszemeket, a len és a kender, valamint a takarmányfélék apró magvait. A gabona kézzel vetését a századfordulótól kezdte kiszorítani a → vetőgép, de főleg a Kárpát-medence keleti felén, hegyes-dombos területein az 1950-es, 1960-as évekig, a kollektivizálásig kézzel vetettek. – A kukorica szórva vetését a múlt század második felében kezdte fölváltani a soros műveléshez alkalmazkodó vetési mód, mely az 1920-as években végleg tért hódított. Csak a módosabb gazdaságok vetettek kukoricát vetőgéppel, másutt házi készítésű pergetőkkel, kezdetleges vetőalkalmatosságokkal kísérleteztek, ill. általánossá vált → sorhúzó után kapával vetni vagy eke után barázdába pergetni, csorgatni a magot. Országszerte gyakori a barázda élére vetés, melynek során a vető sarkával kis gödröt vág, majd miután szemet dobott belé, a sarkával betemeti. Viszonylag ritka (D-Dunántúl, a Tiszántúl néhány vidéke) a hosszú nyelű ültetőbottal való vetés, mely szintén sorhúzót vagy barázdaélet követ. – A burgonya vetési módjai majdnem teljesen megegyeznek a kukoricáéval. Már a sorhúzó megjelenése előtt kapával nagyjából sorban haladva vetettek. A századfordulótól terjedt, de jobbára csak a jelentősebb burgonyatermő vidékeken lett általános a barázda utáni vetés. Az → ültetőfát D-Dunántúl (Tolna, Somogy) némely vidékén használták burgonya-vetéshez. – Irod. Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941); Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964); Kósa László: A burgonya Magyarországon (Bp., 1980). – 2. A kenyérgabona vetésének minden fázisát hiedelmek (→ hiedelem) → mágikus eljárások kísérték, amelyek nagy része a nyelvterület egészén ismert volt. Már a vetőmag kiválasztásához fűződtek bizonyos hiedelmek: pl. néhol a magot holdfogytával kezdték kiválasztani; → Kisasszony napján hajnalban harmatra tették, hogy ne üszkösödjön meg a gabona. A vetés időpontjának kiválasztását befolyásolhatták babonás meggondolások is; pl. általános hit szerint „újságra” kellett vetni; → holdfogytán éppenúgy tilos volt, mint Üszögös Szent Péter napján (ápr. 29.). Ha holdtöltekor vetettek, a hit szerint tele lettek a szemek. Nem vetettek → Szent Mihály napjának hetében, mert a vetés „vadócos” lett volna. A legjobb időpontnak általában a „búzahetet” vagy „Ferenc-hetet” (az a hét, amelybe okt. 4. beleesik) tartották; aki akkor vetett, búzája nem szurkosodott meg. Az őszi vetés nem kezdődhetett hétfőn. A vető személyét és a vetés műveletét a legkülönbözőbb → előírások és tilalmak (→ tilalom) övezték: a vetőnek előző nap tilos volt asszonnyal hálni; lábat kellett mosnia, tiszta fehérneműt öltenie; némely vidéken áldoznia vagy templomba kellett mennie. A vető éhol ruhájába → fokhagymát tett, hogy a boszorkányok meg ne rontsák. A mag közé szentelt → barkát; Kalotaszegen anyatejet kevertek, hogy a gabona „tejes, tisztes” legyen; a kocsiban pozdorját tettek alá, hogy a gabona majd tiszta legyen. Kalotaszegen a gazda levágott körmeit is a mag közé keverte; így a vetést nem bántotta se ember, se állat. Ezen a napon országszerte tilos volt a kenyérsütés, nehogy a gabona üszkös legyen. A szántóföldre menet a kocsin a zsákot szájával hátra, a ház felé fordították, hogy a termés is a ház felé siessen. Gyakran a → karácsonyi abroszból vetettek a jobb termés érdekében. A vetés kezdetekor a vető levette kalapját, a r. k.-ok keresztet vetettek. Gyakori volt, hogy három magot tett a vető a nyelve alá és szótlanul dolgozott egész idő alatt, hogy ne bántsák a madarak a vetést. Közben pipázni is tilos volt, nehogy üszkös legyen a gabona. A vetés végeztével általános szokás volt a zsákot magasba dobni, hogy magas legyen a vetés. Egyes helyeken vetés után a szájba vett három magot a szomszéd földjébe dugták, e szavakkal: „Verebek, madarak, ezt egyétek meg!” A vetőabroszt néhol a ház tetejére dobták, hogy a jég el ne verje a vetést. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej, s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (III., Pécs, 1940); Pócs Éva: Az alávetés. Adatok a vetéstechnikák fejlődéséhez (Ethn., 1974).

Burgonyavetés (Döge, Szabolcs-Szatmár m., 1966)

Őszi gabonavetés (Borsosberény, Nógrád m., 1937)

Kósa LászlóDiószegi Vilmos

vetésforgó: a szántóföldön termesztett növények előre meghatározott helye és egymás után következésének művelési rendszere (fordulós gazdálkodás). A vetésforgó tágabb értelemben magában foglalja a talajművelés és a növénytermesztés egész rendszerét. A korszerű vetésforgó lényege, hogy nem zsarolja ki a talaj táperejét, hanem azt a leggazdaságosabban használja ki. A művelési rendszerek történetében a → váltógazdálkodáshoz köthetők az első korszerű és gazdaságos vetésforgók. Az összes ezt megelőző vetésforgók egyoldalúak (pl. gabonagazdaság), s a talajt erősen kizsarolják. A vetésforgó megválasztása függ a termeszteni akart, ill. adott helyen termeszthető növényektől, a trágyázási lehetőségektől, a birtok elhelyezkedésétől (tagosítatlan vagy tagosított birtok), a rendelkezésre álló munkaerőtől stb. A vetésforgó megállapítása után a szántóterületet felosztják → táblákra a termesztendő növények száma vagy azok többszörösei szerint. A vetésforgó megválasztásánál fontos szempont, hogy az egyik növény betakarításától a másik vetéséig kellő idő maradjon a talajmunkákra. (még: → többnyomásos rendszer) – Irod. Hegyi Géza: Vetésforgó (Bp., 1965).

Török Katalin

vetéskényszer: → nyomáskényszer

vetésváltó gazdálkodás: → váltógazdálkodás

vetett ágy: olyan → ágy, amelyet díszes használaton kívüli ágyneművel, az egyes darabokat meghatározott rend szerint csoportosítva vetettek fel, általában úgy, hogy a vetett ágy minél magasabbra, gyakran a mennyezetig érjen. Egyéb elnevezései: felvetett-, magas-, nagy-, első-, vendég-, parádés-, díszágy, rakott ágy. Elsődlegesen a menyasszonyi kelengyeágynemű elhelyezésére és közszemlére tételére szolgált. Ennek megfelelően sok helyütt, ha fiatalabb nő nem volt a háznál, de különösen a magános özvegyasszonynál nem tartották illőnek a vetett ágyat. Idővel mégis sokfelé a parasztszoba állandó tartozékává lett a vetett ágy, függetlenül a házbeli asszonyok életkorától. A vetett ágy a szoba tiszteletben tartott, első felében, sarkos → szobaberendezésnél a → szentsarok melletti szegletben állt. Gazdagabb helyen két vetett ágy is követte egymást a fal mentén, de a két vetett ágy állítása különösen a párhuzamos berendezésű szobákban volt gyakori. Ha a háznak tisztaszobája is volt, ott mindenképp kellett lennie vetett ágynak. A vetett ágyban legfeljebb kivételes esetben aludtak (megbecsült vendég, esetleg gyermekágyas asszony). Ahol szükségből használták az ágyat, éjjelre ott is leszedték róla és félrerakták a vetett ágyat alkotó ágyneműt, még akkor is, ha a család, ill. egyes tagjai, különösen a gyermekek ágynemű nélkül háltak. A vetett ágy leszedésének elkerülésére gyakran a vetett ágy alján → búvóágyat létesítettek. A vetett ágy állításának szokása a magyarlakta területen csupán egyes archaikusabb kultúrájú vidékeken hiányzik. A moldvai csángók az ágyneműt a padok összeszögelésébe, a padra állított menyasszonyi ládára tornyozták egyetlen oszlopba. Hasonló gyakorlat, a díszágynak ládára való felvetése az Alföldön legfeljebb magános özvegyasszonynál fordul elő. A palóc hálókamrákban viszont csak alkalmilag, főként lakodalmakkor, ill. ünnepeken volt szokás a hálóágyat „felöltöztetni” a köznapinál többnyire csak a csíkozás dúsabb voltával különböző szőttes huzatokkal, díszleplekkel, és vetett ágyként magasra felágyazni. Itt egyedül az új menyecskétől várták el, hogy a még új párnáit és dunyháját az esküvőt követő évben a vetett ágy helyi szabályai szerint naponta felállítsa. Azokon a vidékeken, ahol a → mennyezetes ágy dívott, a díszágyneműt vagy annak egy részét nem ritkán az ágy tetőlapján tornyozták fel. – A mo.-i vetett ágynak pontosabb megfelelője nem ismert Európából, a Kárpát-medencén túl tiszta formájában nem is terjedt el. Az úri-polgári díszágynemű átvétele csupán kiindulásul szolgált hozzá, kialakulása ahhoz a mezővárosi és falusi parasztsághoz köthető, melynél a hálóhely nem vált ki a lakószobából. Ebben a körben lett szokásos a kelengyeágynemű megkomponált rendben való egybecsoportosítása, és státusszimbólumként a lakás központi helyén való kiállítása. A vetett ágy első említése a 17. sz-ból való, akkor már a menyasszony módosságának a kifejezője (vö. Szentsei-daloskönyv: „Mondanám, jobb volna, ha özvegyet vennék, mert két-három vetett ágyos ember lennék”, 1666). A vetett ágy azután idővel sokféle helyi formát öltött, változtak az alkotóelemei és módosult a számuk is. A reformkori parasztház-leírások már általában megemlítik, hogy az ágy magasra vetett, így Hódmezővásárhelyen 1844-ben „padlásig halmozott” vetett ágyról írnak. Kalotaszegen 1867-ben a „padlásig felvetett”, magas lábú ágyban 3–4 betakart derékalj felett 6–8 párna emelkedett. A 19–20. sz. fordulóján volt olyan mo.-i gazdag parasztház, ahol 24 párnát is halmoztak a vetett ágyra. Általában a → párna a vetett ágy legfontosabb és állandó velejárója, ehhez ritkán 2–3 kispárna is társulhatott, esetleg a keresztelői pólyavánkos. Volt, ahol a párnák sorát csupán egy, a párnák alá terített → díszlepedő egészítette ki, mely a vetett ágy alját eltakarva, lenyúlt a földig. Erdélyben kedvelték a többféle díszlepedő együttesét, így Kalotaszegen ünnepen 3 különféle technikával díszített került lépcsőzetesen egymás fölé. A 19. sz. derekától országosan mindinkább kiszorította a díszlepedőt az egész vetett ágyat lefödő, többnyire fehér, áttetsző anyagú, fodros, ill. hímzett ágyterítő. A korábbi vetett ágyból általában nem hiányzott az egy vagy két → dunyha, kettő esetén a fölső túlnyomórészt magasra felállítva. A dunyha helyébe néhol → paplan került. A székelyeknél a vetett ágy kötelező tartozéka a festékes. A vetett ágyat általában → szalmatakaróval fedett szalmára ágyazták fel. → Szalmazsák ritkán volt benne, de Erdélyben lehetett belőle több, díszes végű példány is egymás fölött. Előfordult a vetett ágyban, bár korántsem általánosan 1–5 → derékalj, esetleg → széllepedő és néha egy-egy mintásan szőtt → abrosz is, a díszlepedőhöz hasonló szerepben vagy ágytakaróként. Az ágy végét → ágyfűtől való fedhette. A keleti területen a keskenyebb paplan, ill. ágyterítő melletti szakaszt néhol díszes kendő takarta, így Szatmárban is; Kalotaszegen erre hosszú vőfélykendőt alkalmaztak. – A vetett ágy fő díszítő színe korábban a piros; az Alföld és Erdély egyes részein haláleset alkalmával, ill. idős korban gyászos színűre (fekete, kék) cserélték a vetett ágy huzatát. Egyébként a vetett ágy általában azonos készületben állt, volt azonban, ahol 4–6 huzat-készletet is tartottak, hogy mód legyen a cserélgetésre, a különböző technikával díszített huzatok váltakozó rendben való csoportosítására. – A vetett ágy fölött régebben általában rúd lógott, → rúdravalóval, kiegészítve az ünnepélyes vetett ágy látványát, az ágy előtt pedig megkímélt, többnyire díszesen faragott vagy festett székek álltak vagy → rengő pad. – A vetett ágy állításának szokása a 19. sz. második felétől kezdett megszűnni, hogy a 20. sz.-ra fokozatosan felváltsa a többnyire gyári terítővel letakart lapos ágy. – Irod. K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszentkirályi kelengye. Kísérlet a tárgyi világ rendjének feltárására (Bp., 1970).

Vetett ágy, mellette hálóággyal (Szamosardó, v. Szilágy m., 1942)

Vetett ágy, mellette nappali pihenőágy (Tiszaigar, Szolnok m., 1950 körül)

Vetett ágy tisztaszobában (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 20. sz. második fele)

Vetett ágy. Két mennyezetes ágy egy sorban, fedelükön szőttes hímű párnák sorával (Martos, v. Komárom m., 1981)

Vetett ágy tisztaszobában (Kőrösfő, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

K. Csilléry Klára

vetett gané: → tőzeg

vetett szőlő: soratlan szőlőt adó generatív telepítési eljárás, mellyel 8–10 év alatt magból nevelt erős tőkéket alakítottak ki. Az utóbbi száz évben nem gyakorolt → szőlőtelepítési módra vonatkozóan elsősorban É-Mo.-ról vannak ismereteink, ahol legtovább maradt meg a paraszti gyakorlatban. A ma már csak a tudományos kutatásban alkalmazott módszerről középkori mo.-i gazdaságtörténeti adatok, balkáni, valamint iráni és grúz történeti mondák emlékeznek meg. – Irod. Csitaja, G.: A grúz szőlőművelés és bortermelés történetéből. Régi mondák (Ethn., 1957); Kecskés Péter: A szőlő telepítésének hagyományos és újabb eljárásai a Mátraalján (Egri Múz. Évkönyve, 1968).

Kecskés Péter

vető: → nyomás, → tanya

vetőfa: → fonalfelvetés

vetőgép: a soros művelés (→ sorhúzó) legfontosabb eszköze, a gabonafélék és takarmányneműek apró magvát földbe juttató gépezet. Az első kezdetleges vetőgépek emlékei az ókori keletről maradtak fenn. A középkor végétől egyre gyakrabban kísérleteztek különböző vetőgépszerkezetekkel, de ezek egyike sem terjedt el széles körben. 1784-ben James Cook anglikán lelkész alkalmazott először merítőkanalas konstrukciót, amely lehetővé tette, hogy pontosan meghatározott magmennyiség kerüljön ki a vetőgépből. Bár a soros művelés egyre nagyobb teret hódított, ez a jelentős találmány csak a 19. sz. közepén terjedt el, amikor egy angol gépgyár megvásárolta és tökéletesítette, kialakítván a ma is használatos hengeres-kanalas vetőgépek ősét. A vetőgépek általános használata a múlt század 30–40-es éveiben a kukorica soros művelésével együtt honosodott meg Ny- és Közép-Európában, elsősorban a nagybirtokokon. A soros művelés a racionális gazdálkodás követelménye volt. A tenyészterület ésszerű kihasználására törekedett. Legfontosabb célja volt a sorközök többszörös megművelése, melynek előfeltételéül szolgált a rendszertelen kézi vetés helyett a sorokban kikelő vetemény. Hazánkban először Lippai János említett vetőszerkezetet „Posoni kert” című művében (1664). A 18. sz. végén több dunántúli nagybirtokon kísérleteztek vetőgép munkába állításával. Pethe Ferenc is szerkesztett „szántóvető”-t, amely azonban technikatörténeti kuriózum maradt. Mo.-on az 1850-es évektől a nagyobb uradalmakban a kukorica soros művelésével párhuzamosan külföldi vetőgépek terjedtek el. Az 1870-es években már 200 holdon aluli gazdaságokban is propagálták, sőt némely vidéken (Moson, Pest megye) néhány tehetősebb parasztgazda vásárolt is, de a paraszti gazdaságokban általános használatát akadályozta magas ára és a kézi → vetéshez tapadó számos irracionális képzet (babonák), melyhez a parasztság zöme akkoriban még erősen ragaszkodott. Ebben az időben váltak ismertté különböző egyszerű vetőalkalmatosságok is: kézi vetőkészségek, ekére szerelhető vetőművek, vetődobok, szórva vető gépek. Ezek közül azonban csak az ekére szerelhető szerkezetek terjedtek el, nem általánosan, de szélesebb körben. Az eketaligára erősített szóró gépezet (pergető) vagy az ekeszarv mellett alkalmazott vetőcső, ill. vetőgépeket utánzó helyi találmányok a kukorica vetésénél a közelmúltig használatban voltak. A vetőgépek nagyarányú térfoglalása, kukorica- és gabonavetésre való alkalmazása a parasztgazdaságokban a századfordulótól vett nagyobb lendületet. Az Alföldön a vagyonos parasztság körében a bérvetés, Erdélyben a géptársulás terjedt el nagyobb mértékben. De a vetőgépek, különösen a Dunától keletre eső, ill. a hegyvidéki területeken a kisföldű parasztság gyakorlatából egészen a tsz-ek megalakulásáig nem szorították ki a kézi vetést. – Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Barbarits Lajos: A vetés gépesítésének kezdetei és elterjedése Magyarországon (Bp., 1965); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei. (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. szerk. Szabó István, Bp., 1965); Kósa László: Találmányok a paraszti gazdaságban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Kukorica vetése géppel Hódmezővásárhelyen (20. sz. eleje)

Kósa László

vetőhalászat: kör alakú, körben ólom súlyozású háló-félék vízbe dobásával (elvetésével) végrehajtott halfogási mód. A nagy ívben kidobott, a vízben szétterülő s a fenékre leszálló kerek háló a halakat leborítja, így menekülésüket megakadályozza. Mikor a háló a fenékre ér, az ólmos inat a halász a kezében tartott kötéllel fokozatosan összehúzza, s a hálóban fogva maradt halakat kiemeli. Folyó- és állóvizekben, mélyebb és sekélyebb vizeken egyaránt halásznak a vetőhalászat szerszámaival, különösen a valamilyen élettani ok miatt összegyülekező halak fogására alkalmas (ívás idején, ha téli pihenőre gyülekeznek a halak stb.). A modern halászati tógazdaságokban szintén alkalmazzák. A vetőhalászatnak a magyar halászatban két szerszám-típusa ismert: 1. az összehúzó inakkal felszerelt → karikás dobóháló és 2. az összehúzó ín nélküli → rác dobóháló. E két alap-típus változatai D-Eurázsiában, Óceániában és Afrikában is használatosak. A → sleppzsák a rác dobóháló terjedelmesebb változata, formai okok miatt tehát a vetőhalászat kategóriájába sorolható, használati módja alapján azonban a → keresőhalászat szerszámaival rokonítható. A vetőhalászat két szerszám-típusa eredetét, történeti egy másra rétegezettségének kronológiáját nem ismerjük. A vetőhalászat Ny-, Közép- és K-Eurázsia déli területein, valamint Afrikában széles körben ismert halfogási mód. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965); Moszyñski, K.: Kultura ludowa slowian (Warszawa, 1967).

Szilágyi Miklós

vetőháló: → karikás dobóháló

vetőlapát: → sütőlapát

vetőszekér: a székelyeknél ismert kicsi, négykerekű jármű. Tulajdonképpen keskenyvágású → talyiga vagy szekérutó, amely úgy válik négykerekűvé, hogy az eketalyigára kapcsolják. Oldalai lajtorjásak, van két → lőcse és → nyújtója, ill. rúdja, mert ezt a járművet talyigaként emberi erővel is lehet húzni. A székelyek ha vetni mennek, a vetőmagot, a takarmányt, a maguk eleségét és egyéb, a vetéshez szükséges dolgokat a vetőszekéren viszik ki a határba, a szántóföldre. – Irod. Haáz Ferenc Rezső: Az udvarhelyszéki székely szekér (Népr. Ért., 1932).

K. Kovács László

vezér: → bandagazda, → karámgazda, → jég alatti halászat

vezérürü: nagytestű, jellegzetesen nyírt ürü, amelyet a pásztor kézhez szoktatott és betanított arra, hogy hívására őt kövesse. A vezérürük rendszerint nevet is kaptak: pl. Szárcsa, Rigó, Szilaj, Pillangó, Fecske, Hattyú. Egyszerre párosával kettőt, négyet vagy hatot is tanítottak, a pásztor hívással kiválasztotta a nyájból, és maga után hívta őket. A jól betanult vezérürü hívásra, a pásztor füttyére, vagy nevének kiáltására mindig követte gazdáját. Később → pergőt, vagy nagy → kolompot kötött a nyakába. A juhok természetes adottsága az, hogy mindig követik az elől járókat, megismerik a kolompja hangját, szagát, bégetését. Nyíráskor jellegzetesen vágják le a vezérürü szőrét, a nyakán és a farán gallért és gatyát hagynak. A vezérürük nevelése és tartása valószínűleg a régi rackanyájaknál volt szokásban, ill. abban az időben volt a terelésben vezető szerepe, amikor még a nyájak mellett csak őrző (komondor, kuvasz) és nem terelő kutyákat (puli, pumi) tartottak. Vezérürükkel tehát nem terelték a juhnyájat, hanem vezették. (még: → karikás, → juhászkampó, → pásztorbot) – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Borzsák Endre: A meddőnyáj (Ethn., 1964); Paládi Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).

Szabadfalvi József

vezeteknév: → névadás

vezetőháló: gyorsfolyású hegyi patakok halászatára alkalmas → keresőhalászati szerszám. 3–8 m hosszú rúdra kis fülekkel zászlószerűen felszerelt, téglalap alakú (120×180 cm), háromrétegű háló (→ tükörháló). Körben kötélre szedik fel, ezen alul – ólomsúlyok sorakoznak. Egy vagy két ember a parton haladva vagy a vízben gázolva a vízszintesen tartott rúdról vízbe lógatja a vezetőhálót, a víz folyásának irányába 20–30 métert „vezeti”, s fokozatosan lazábbra engedi a kötelet. A felfüggesztő fülek a nyélen szabadon csúsznak, így a halász a kezében tartott kötéllel megfeszítheti, vagy kiengedheti a hálót. Az árral szemben úszó halakat ugyanúgy fogják meg, mint egyéb tükörhálókkal. A vezetőháló ilyen használatát a Székelyföldről ismerjük. Jankó János a német (szászo.-i) halászatból idézett párhuzamokat (Streichgarn), s így a vezetőháló Székelyföldre kerülését a szászok Erdélybe költözésével magyarázza. Nehézséget jelent, hogy Csíkban, Gyergyóban marázsaháló, Háromszéken turbukháló a vezetőháló neve. A marázsát más vidékeken az → állítóhalászat, a turbukot a → hajtóhalászat eszközeként tartjuk számon: formailag és használati módjában lényegesen különböző szerszámtípus mindegyik. A többszörös névátvitelt valószínűsíti, hogy a vezetőhálónak ismerjük a → marázsahálóéhoz hasonló, állítóhalászati módját. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88): Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Sztripszky Hiador: Adatok Erdély őshalászatához (Népr. Ért., 1902).

Szilágyi Miklós

viaszkolás: → spanyolozás

viaszöntés: → öntés

vicc (ném. Witz ’tudnivaló’): nevettetés céljából elbeszélt (előadott) rövid történet (eset), ill. gondolati szójáték, mely csattanóban végződik. Paraszti értelemben eredetileg nem annyira a szövegben, mint inkább cselekvésben megnyilvánuló tréfa: valakit „megviccelni”, bolonddá tenni, rendszerint csöppet sem szalonképes formában (csizmájába, kalapjába legjobb esetben vizet tölteni, zsebébe tojást tenni, ruhaujját bevarrni stb.). „Mi a vicc?” AaTh 1349*, BN 1331*, ill. az erről szóló tréfás mese (→ bekötött szemű kocsmárosné). Állandó alakjai: a főfő viccmester, diák vagy katona és a jámbor polgár vagy paraszt, akinek rovására a viccek esnek (→ Bocskorondi és Ludamenti király) vagy a két csirkefogó, akik folyamatosan egymás megviccelésén törik a fejüket (pl. Famuha és Cserebingó, AaTh 1525N). Eseteik szerves részét képezik a paraszti szájhagyománynak. Újabban elterjedőben van falun is a vicc városi verbális formájában is, amely az utóbbi évszázadokban (főként) az → adomából és az → anekdotából kiszakadva vált önálló műfajjá, népszerűsége napjainkban tetőződik. Elevensége számos konkrét tanulság és általános törvényszerűség levonására alkalmas, kutatása azonban (vélt) jelentéktelensége (és esetenkénti közölhetetlensége) miatt a kezdeteknél tart. Az esztéták inkább a komikum felől közelítették meg, a folkloristák pedig történeti etnikai rétegeit kutatták elsősorban. – Két nagyobb csoportját szokták megkülönböztetni: 1. az egy vagy több szereplős, eseményes szüzsét, 2. a (többnyire) szereplő(k) nélküli és eseménytelen formulaviccet. Az utóbbi mind népszerűbb és nyelvhez kötöttsége (vö. szójáték, szóvicc stb.) miatt etnikusabb-nemzetibb egyszersmind. A vicc lényege a rövidség, lelke a poén (csattanó), melyet nem szabad lelőni: elrontani vagy előre elmondani, ill. elfeledni. Az addig lappangó, háttérben hagyott (meglepő, nevetséges) összefüggést a csattanó váratlanul előtérbe helyezi, mintegy megvilágítja, ezzel feloldja a mesterségesen keltett feszültséget és a nevető embert fölényérzethez juttatja. (A műfaj egésze pedig társadalmi méretekben oldja fel a különféle gátlásokat.) – A vicc sokféle (képes, megjelenített, írásos, szóbeli) formában él, tematikája szerteágazó, úgyszólván a magán- (erotikus, családi, anyós, gyermekszáj stb.) és a köz- (foglalkozási, kulturális, gazdasági, politikai) élet majd minden jelenségére kiterjed. Az anekdota és vicc virágzási periódusai a múltban egybeestek az elnyomatás éveivel: a Bachkorszakkal, a fasizmus utolsó szakaszával stb. Napjainkban a politikai és az erotikus vicc a legnépszerűbb. E műfaj megfelel korunk szellemi mozgékonyságának és életünk nagyfokú változékonyságának gyorsan reagál mindenre, sikerének egyik titka időszerűsége. Emberközpontú műfaj, nem ismer tekintélyt vagy tilalmat; szórakoztatni akar, ennek érdekében (erősen) torzító tükröt tart a vélt vagy valóságos visszásságok elé. Előadásához nem kell különösebb alkalom, bárki elmondhatja, de műfajban is vannak kiemelkedő elbeszélők. A vicceken általában jót nevetnek, de úgyszólván senki sem jegyzi meg ezeket, sőt tiszteletlenségük miatt nem is mindenki tetszését nyerik el. – A vicc nagyvárosi és középrétegbeliektől (főként értelmiségiektől) származó szellemi termék; a szóbeliségben való széles körű terjedése során már eredeti környezetében is tipikus szájhagyományozott (népköltészeti) műfajjá alakul, más (falusi, paraszti stb.) közegbe kerülve pedig kissé eseményesebbé, tehát régiesebbé is válik. Nem ismer nyelv- vagy országhatárokat, de szomszédos városok (Bécs– Prága–Krakkó–Bp.) és az azonos szinten élő népek viccrepertoárja meglepően hasonló, míg távolabbiak olykor nem élvezik, esetleg meg sem értik a másik vicceit. – Közéleti vicceink eddigi vizsgálatából kiderült, hogy a mintegy 1000–1200 típus 3–4000 motívumból áll és az utóbbi negyed században 3000 változatban (variáns) hangzott el. A viccek korántsem mind újak tehát, mint sokan hiszik, és aktuálizálódásuk meglepően törvényszerű: így a kül- és belpolitika élénkségétől függően általában 5– 6 évenként váltják egymást a hullámhegyek és -völgyek, egy-egy éven belül nyáron van a mélypont, télen a csúcs stb. A tematika gyakorisága népszerűségi sorrendje is változik: a turizmus óta több a külpolitikai, a gépkocsik számának gyarapodásával párhuzamosan pedig a rendőrvicc. Utóbb a politikai viccek veszítettek élességükből és a gazdaságiak kerültek az élre. A viccek 90%-át férfiak mesélik, nőket alig szerepeltetnek, akkor is inkább kiszolgáló személyzetként. Az új impulzusok máig a városiak és a középrétegbeliek felől érkeznek. Tipikus szóbeli műfaj, leírva, kinyomtatva hatása rendszerint csökken, személytelenné válik, veszít az aktualitásából. – A vicc formai szempontból sokat átvett, megőrzött egyéb népköltészeti műfajokból, pl. nem ritkák a mesei hármas szerkezet (→ hármasság) szerint felépített viccek sem. – Irod. Freud, S.: Der Witz und seine Beziehungen zum Unbewussten (Leipzig–Wien, 1912); Kovács Ágnes: A rátódiák típusmutatója (MNKF, 3., Bp., 1966); Bausinger, H.: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Katona Imre: Mi a különbség? Közéleti vicceinkről (Bp., 1980).

Kovács ÁgnesKatona Imre

vidéki: → extraneus

vidéki múzeumok néprajzi gyűjteményei: a magyar vidéki múz.-ok gyökerei a 18. sz.-ig követhetők nyomon. Legkorábbi rétegéhez a főiskolák, akadémiák gyűjteményei tartoznak. Ezek közül a hazai kutatás története szempontjából néprajzi vonatkozásuk miatt különösen fontosak a nagyenyedi és a sárospataki ref. kollégiumok gyűjteményei. Később hozzájuk hasonlóan a felsőbb egyházi vezetéshez, ill. oktatáshoz kapcsolódó gyűjtemények jöttek létre Debrecenben. Esztergomban, Egerben, Kalocsán, Pápán stb. Nagytáji, több megyére kiterjedő, központi szerepkörű múz. létesült testületi szervezethez kapcsolódóan vidéken a 19. sz. folyamán így az Erdélyi Nemzeti Múzeum 1859-ben Kolozsvárott és Sepsiszentgyörgyön 1879-ben a → Székely Nemzeti Múzeum. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum és a kolozsvári egy. kiváló munkáját bizonyítja, hogy századunk elején itt szervezték meg a múz.-i dolgozók képzését szolgáló tanfolyamokat. Itt nyerte kiképzését többek közt Banner János, Móra Ferenc, Kiss Lajos és mások is. E tanfolyamok a vidéki múz.-i szolgálat színvonalának ugrásszerű emelkedését eredményezték. A tanfolyam vezetői az etnográfia, folklorisztika és a régészet szoros egymásra utaltságát felismerték, hangsúlyozták és saját munkájukban legtöbben alkotó módon alkalmazták is. Részben a kedvező kolozsvári tapasztalatok vezettek arra, hogy a kassai múz. tevékenysége szélesebb regionális körre terjedt ki. Az 1902-ben Löfkovits Artúr régiséggyűjteményéből megalakult múz., mely 1920-ban Déri Frigyes gyűjteményével bővülve új nevet kapott, s mint → Déri Múzeum 1930 óta nagytáji gyűjteményként működik. Bár utóbb Hajdú-Bihar megyére korlátozza tevékenységét, hazánk legjobban dokumentált és közzétett vidéki néprajzgyűjteménye. – A kisebb vidéki múz.-ok jelentős számban 1859–1900 között létesültek, részben a kiegyezés utáni társadalmi-kulturális fellendülés során, részben a magyar állam fennállásának ezeréves évfordulója körül. A vidéki múz.-ok között egyik legrégibb a győri múz., melyet Rómer Flóris alapított. 1857-ben a gimnáziumban létesített egy természetrajzi, régészeti, numizmatikai és helytörténeti gyűjteményt, ezt munkájának elismeréséül az állami hatóságok 1859-ben múz.-má nyilvánították és őt bízták meg a vezetésével. A soproni múz.-ot 1867-ben alapították; a pozsonyit 1868-ban, a kassait 1872-ben. További hazai múz.-ok alapítási éve: Gyula és Nyíregyháza, 1868; Szombathely, 1872; Székesfehérvár, 1873; Kiskunhalas és Jászberény, 1874; Mosonmagyaróvár, 1882; Szeged, 1883. Valamivel később már az egyes vármegyék is megszervezték a maguk múzeumait. Mind a városi, mind a vármegyei múz.-okat általában helyi társadalmi egyesületek tartották fenn, igénybe véve a közigazgatási testület és az állam támogatását is. Így jöttek létre és végeztek mind a magyar, mind a nemzetiségi területeken fontos munkát és jelenttettek meg számos értékes kiadványt, évkönyvet Bács-Bodrog, Csongrád, Vas, Borsod-Miskolc, Békés, Hunyad, Szabolcs, Sáros stb. múzeumi gyűjteményei. A múz.-ok és a helyi könyvtárak szervezése gyakran összekapcsolódott. A vidéki múz.-okban a néprajzi gyűjtés elsősorban az 1885. évi országos iparkiállításon, de különösen az ezredéves kiállításon szervezetten jelentkező etnográfiai bemutatások hatására indult meg, elsősorban népművészeti érdeklődéssel. Gyakran az országos kiállításokat követő helyi, táji bemutatók, installációk eredményein lelkesedtek fel és határozták el a kiállítási anyag múzeummá szervezését. Erre Tornyai János festőművész ösztönzésére, a később etnográfussá váló Kiss Lajos által összegyűjtött 1904. évi hódmezővásárhelyi néprajzi kiállítás az egyik legjobb példa. Ennek anyaga alapozta meg a ma már országos jelentőségűvé vált Tornyai János Múzeumot, de különösen annak néprajzi osztályát. 1897-ben alakult a keszthelyi Balaton Múz. Egyesület és 1898-ban nyílt meg az első múzeumi kiállítás, a Balatoni Múz.-ban néprajzi gyűjtemények is voltak. A harmincas évektől kezdve egy.-i néprajzi előadásokat hallgatott muzeológusok is álláshoz jutottak a vidéki múzeumok néprajzi gyűjteményeiben, míg korábban elsősorban másodállású, középiskolai, tanítóképzői tanárok dolgozhattak, akik szakképzettségüket javarészt önképzés révén nyerték. A felszabadulás idején a vidéki múzeumok néprajzi gyűjteményei a központi szervezeti és módszertani irányítás elégtelensége miatt rendkívül heterogén állapotban voltak. – A Múz.-ok és Könyvtárak Orsz. Főfelügyelőségét 1897-ben állították fel, mint felügyeleti szervet. Folyóirata a Múzeumi és Könyvtári Értesítő volt, amely Mihalik József szerkesztésében 1907–1919 között jelent meg. A Múzeumok és Műemlékek Orsz. Központja 1949–1952 között állt fenn (MMOK), újjászervezve keretében végezték a vidéki múz.-ok egységes állami kezelésbevételét, egységes ügykezelési és nyilvántartási rendjének kidolgozását. Néhány esztendő leforgása alatt minden jelentékenyebb múz. szakképzett, egyetemi végzettségű muzeológust, szinte valamennyi nagyobb néprajzi gyűjtemény etnográfus kezelőt kapott. 1950-től az állami költségvetésben rendszeresen előirányozták a múz.-ok, ill. néprajzi gyűjteményeik gyarapítását. Az 1950-es és az 1960-as években az élénkebb művelődési életű kisvárosokban, járási székhelyeken sorozatosan alakultak új vidéki múz.-ok, s jöttek létre bennük új néprajzi gyűjtemények. Számos falumúzeum is keletkezett, elsősorban néprajzi értékű gyűjteménnyel. 1962-től a vidéki múz.-ok a tanácsi művelődési szervezet részeivé váltak. – A felszabadulás után a vidéki múzeumok néprajzi gyűjteményei mellett általában kialakultak a fotótárak és az archívumok, így a vidéki múz.-ok részben a folklórkutatás műhelyeivé is válhattak. A MMOK, ill. a minisztériumi Múzeumi Főosztály országos kiállításrendező csoportot szervezett. Ennek révén lehetővé vált az egész ország területén korszerű, magas színvonalú didaktikus, tudományos mondanivalóban gazdag néprajzi kiállítások létesítése. Az ötvenes évek derekáig sikerült felszámolni a II. világháború előtti tervszerűtlen, raktárjellegű kiállításokat. A vidéki múzeumok néprajzi gyűjteményeiben ezzel párhuzamosan a felszabadulás előtti időszak kiváló hagyományaira (Tömörkény István, Kiss Lajos, Ecsedi István, Pável Ágoston, Papp László, Kóris Kálmán, Haáz Ferenc, Téglás István és mások munkássága) támaszkodva megindult a tervszerű, országosan összehangolt tudományos kutatómunka is. Az utóbbi negyed század etnográfiai és folklorisztikai eredményeinek jelentős részét a vidéki múzeumok néprajzi gyűjteményei tudományos munkatársainak köszönhető. Az 1950-es évek első felében a kutatások országos szintű összehangolásában jelentős szerepet játszottak az akadémiai munkaközösségek: pl. A földművelés és állattartás a feudalizmus és kapitalizmus időszakában. 1952-től utóda a Gazdálkodási Munkaközösség (vezetője Tálasi István) volt. Jelenleg a vidéki múzeumok néprajzi gyűjteményei és személyzete felett a Néprajzi Múz. mint országos szakintézmény gyakorol szakmai felügyeletet, és gondoskodik a vidéki néprajzi muzeológusok továbbképzésének megszervezéséről. Az 1960-as Évek dereka óta szinte valamennyi megyei múz.-i szervezetnek megjelent saját tudományos orgánuma, évkönyve, amelyekben a vidéki múzeumok néprajzi gyűjteményeinek anyagából, valamint a gyűjteményfejlesztés mellett végzett tudományos kutatások eredményeiből munkatársai rendszeresen publikálnak. 1979. dec. 31-én az országos gyűjtőkörű szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumon kívül még 95 vidéki gyűjteménynek volt Mo.-on jelentékeny néprajzi anyaga. Ezek között megyei múzeumok, tájmúzeumok, helytörténeti múzeumok, helytörténeti gyűjtemények, szakgyűjtemények és egyházi gyűjtemények vannak. – Irod. Balassa Iván–Szolnoky Lajos: Ethnographische Sammlungen der Museen in Ungarn (Bp. 1964); Kiss László: Múzeumok (Bp., 1975); Héthy Zoltán–T. Horváth Ildikó–Ormosi László: Évkönyvek és folyóiratok repertóriuma, 1945–1974. Muzeológia és restaurálás (Bp., 1975).

Filep AntalK. Csilléry Klára

Vidrócki (Vidrovszky, Mitróczy) Marci (1837–1873): betyár. A nevéhez kapcsolódó énekes szájhagyomány (→ dal, → ballada, → monda) – amely elsősorban a Mátra környékén ismert – a betyárköltészet általános sztereotip formuláit viseli. Vidrócki Marci életére vonatkozó egykori tudósítások (újságcikkek, jegyzőkönyvek) ellentmondásosak. Valószínűleg Mónosbélen született, Heves m.-ben. A Vidrócki Marcival kapcsolatos énekek s mondák egy része Vidrócki Marci betyárrá válására utal:

A Vidrócki manga nyája Nem sétál már a Mátrába Cifra szűrbe, nagy ködmönbe Sokat sétált az erdőbe.

Egyik változata Kodály feldolgozásában (Mátrai képek) országszerte ismertté lett. A mondahagyomány szerint juhász volt, majd elvitték katonának, innen megszökött és beállt betyárnak. Egy másik monda szerint Vidrócki Marci egy Szép Rózsi nevű leányt szeretett, akit gazdag szülei nem adtak hozzá, ezért lett bánatában betyár. Sok történet szól mulatozásairól a Bükk és a Mátra falvaiban. Mint a betyárokat általában, őt is a szegények jótevőjének tartották. – Különösen gyakoriak a haláláról szóló énekek, mondák. A mondákhoz hasonlóan itt is különböző események elmondására kerül sor. Más szövegek tanúsága szerint a betyártársak közötti nézeteltérésből fakadó verekedésben lelte halálát. Egyik monda jellegzetes folklór motívumot tartalmaz: „Anyja arról ismerte meg (a halottat), hogy fót vót a bal vállán”. Vidrócki Marci alakjával ponyvafüzetek is foglalkoztak. Népszerűségére jellemző, hogy a Mátra vidékén a „betyár természetű” emberre máig is azt mondják, „Eredj, te vidrócki!”. (→ még: betyármondák, → betyárballada) – Irod. Ujváry Zoltán: Vidrócky hagyományok Borsodból (Borsodi Szle, 1961. 1. sz.); Bodgál Ferenc: Vidróczky Marci az észak-magyarországi néphagyományban (Miskolc, 1970).

Dobos IlonaKriza Ildikó

viertelmeister: → fertálymester

viganó: → gyermeköltözet

vigasztaló, biztató: a népi lírának többnyire kettős funkciójú dalcsoportja, amely az új stílusú népdalok (szerelmi, betyár- és katonadalok, ill. summás- és amerikás dalok) között fordul elő:

Csak tízéves koromig nevelt az anyám Aztán meg a császár viselt gondot rám. Ne sírj anyám, ne sírjál, visszajövök még, Visszasegít engemet a csillagos ég.

A kétféle funkció külön-külön is szerepelhet a dalokban:

Hej a pécsi fogház kűbűl van kirakva. De sok édesanya sírdogál alatta. Ne sírjatok anyám, ennek igy köll lenni, Minden jó családból köll egy rabnak lenni.

Egy biztató változat:

Várj madár, várj! Te csak addig várj. Míg az Isten megengedi, Tiéd leszek már!

A biztató típus – szemben a lírai dalok többségének jelenidejűségével – jövő idejű, s hőse nem az énekes, hanem az, akihez a dalban szól (még: → fogadkozás). Korábban – a 17–18. sz.-i kéziratos közköltészetben – még mindkét szüzsé a szerelmi és búcsúdalok alkotóelemeként szerepelt.

Küllős Imola

víg ballada: → tréfás ballada

vihar, égiháború, jégeső: keletkezésének többféle magyarázata ismert a hitvilágban. Oka lehet a hagyomány szerint két → táltos viaskodása; vagy a → garabonciás küldi bosszúból. Vihar támad akkor is, ha → sárkányt visz a garabonciás a levegőben. A jégverés okát gyakran bizonyos viselkedési → előírások megsértésében látták, tehát büntetésként értelmezték. Pl. azt tartották, hogy jég fog esni, ha a → gyermekágyas asszony az → avatás előtt kimegy az eresz alól, vagy ha a halott alá szalmát tesznek, vagy más faluból való halottat visznek át a falu határán. A lehulló jégdarabokon → Jézus és → Mária arcképét vélték felismerni. A vihar fenyegette az egész mezőgazdasági munka eredményét, a termést, ezért megpróbálták elhárítani: a legelterjedtebb volt a vihar elé → harangozás és a → keresztvetés a felhőkre, gyakran a → ráolvasás kíséretében: „Oszlassa el az Atya, oszlassa el a Fiú...” stb., valamint szentelt → barka vagy jégdarabkák → tűzbe dobása. Általános volt a kenyérsütő lapát és szénvonó udvarra dobása vagy élével felfelé fordított balta kitétele.

Hoppál Mihály

viharlámpa: → petróleumlámpa

Viharsarok: a D-Tiszántúl újabb keletű megnevezése, az egyik legfiatalabb magyar tájfogalom. Nevét Féja Géza 1937-ben megjelent azonos című szociográfiája terjesztette el. Az elnevezés a múlt század második felében a D-Tiszántúlon kibontakozott jelentős agrárszocialista és más baloldali mozgalmakra utal. A Viharsarkot az 1920-ban érvénybe lépett új államhatár metszette le a Körösök, a Tisza, a Maros, az aradi → Hegyalja által közrefogott – ritkán Körös–Maros közének is nevezett – földrajzilag meglehetősen tagolatlan mezőségi tájról. Az egyhangú tagolatlanság az oka, hogy jellegzetes kistájak nem alakultak ki területén, amelyen mindig több megye, Békés, Csanád, Csongrád, Arad, Zaránd osztozott. A honfoglalástól apró falvakkal magyarok lakta síkság a 16. sz. második felében Temesvár, Gyula, Lippa és Borosjenő török kézre kerülése után erősen lepusztult, virágzó falusi és mezővárosi kultúrája megszűnt. Lakossága nagyobbrészt elmenekült, egy hányada a védettséget élvező Szegedre és Hódmezővásárhelyre húzódott. A 18. sz.-i újranépesítésben szinte az egész magyar nyelvterület részt vett, de nagy számban keletkeztek más nemzetiségű helységek is, elsősorban románok és szlovákok, kisebb részben németek és szerbek. Településszerkezete a középkorival szemben merőben másként alakult. A nagytáj déli részén viszonylag kishatárú, népes telepesfalvak keletkeztek (Világos, Pankota, Simánd, Szentanna, Magyarpécska, Battonya, Kisiratos, Székudvar, Nagylak). Az É-i, a voltaképpeni Viharsarokban erőteljesebb volt a mezővárosi fejlődés, bár a nagyközségi sorból nem egy település csak a közelmúltban emelkedett föl várossá (Békéscsaba, Békés, Orosháza). Jelentős paraszti tömegei és mezőgazdasági jellege ellenére néhány városának megyeszékhely volta és korábbi, főleg vásározási kiváltságai révén lassú polgári fejlődést és gyönge urbanizációt biztosított (Gyula, Szentes, Hódmezővásárhely, Makó). A Viharsarok és a hozzákapcsolódó vidék egészen a legutóbbi időkig extenzív gabona- és kukoricatermesztő, állattartó volt. Paraszti kultúráját É-i részén a tanyásodás ég a földmunkából élő nagytömegű agrárproletárság jellemezte. – Irod. Kiss Lajos: A szegényember élete (Bp., 1955); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Orosháza története és néprajza (Szerk. Nagy Gyula, I–II., Orosháza, 1965); Erdei Ferenc: Város és vidéke (Bp., 1971); Mezőberény története (Szerk. Szabó Ferenc, I–II., Mezőberény, 1973); Kósa László: Néprajzi kutatások Békés megyében (Békési Élet, 1974); Szenti Tibor: A tanya (Bp., 1980).

Asszonyok Apátfalván (Csongrád m., 1910 körül)

Hódmezővásárhely, Fő utca részlete (1910 körül)

Makói parasztház (1920-as évek)

Tanyaudvar (Gyula-Siórét, békés m., 1962)

Kósa László

Vikár Béla (Hetes, 1859–Dunavecse, 1945): tanár, nyelvész, műfordító, folklórkutató, az MTA tagja (l. 1911). 1889-től az országgyűlési gyorsiroda tisztviselője, majd nyugdíjazásáig (1921) vezetője. A folklórszövegek, dallamok hiteles rögzítésére törekedett, somogyi gyűjtését 1890-ben gyorsírással végezte, de 1895-től fonográfot használt úttörőként, megalapozva azt a modern módszert, amely népzenekutatásunk tudományos világszenzációt jelentő kibontakozásához vezetett. Országos gyűjtésének csupán somogyi anyagát tette közzé, bár felvételeit Bartók kótára tette át, sztenografált szövegeit pedig Gergely Pál megfejtette. 1889. évi finno.-i útja óta a finn folklór is foglalkoztatta, 1909-ben megjelent klasszikus Kalevala-fordítása. Lefordította Rusztaveli grúz eposzát is (A párducbőrös lovag, Bp., 1917). – F. m. Somogymegye népköltése (MNGy, Bp., 1904); A regős ének (Bp., 1907); Magyarázatok a Kalevalához (Bp., 1935). – Irod. Volly István: Somogyi „Kalevala”, Vikár Béla Somogyban (Kaposvár, 1959); Kodály Zoltán: Emlékezés V. B.-ra (Visszatekintés, II., Bp., 1964).

Vikár Béla

Sándor István

Vikár László (Szombathely, 1929–): népzenekutató, az MTA Zenetudományi Intézet tudományos főmunkatársa (1960–), ig. helyettese (1891–), a zenetudományok kandidátusa (1960). Tanulmányait a bp.-i Zeneművészeti Főiskola tanárképző (1951) és zenetudományi tanszakán végezte (1956). 1957-től 1960-ig aspiráns. Főleg a közép-volgai finnugor és török népek zenéjével foglalkozik. Tanulmányai jelennek meg magyar és külföldi szaklapokban. – F. m. Cheremis folksongs (Bp., 1971); Chuvas folksongs (Bp., 1979).

világfa: az a hatalmas fa, amely összeköti a három világot, az alsót, középsőt és felsőt. Meséink → égigérő fa, tetejetlen fa néven ismerik, ágai közt van a Nap és a Hold. Csak egy kiválasztott személy mászhat fel rá. Jellemző magyar népmesemotívum, de a magyar népi hitvilág is ismeri: a hit szerint csak a → táltos tudja, hogy merre van. Népművészetünk ismert ábrázolása, a pásztorok szarusótartóit, szarutégelyeit díszíti. A világfa másik típusában madár ül a csúcson. A hiedelem szerint a táltos küldözgette oda, ahol valamit meg akart tudni. A világfa a világszerte ismert elképzelés, a napos-holdas képzet azonban az uráli, az altáji és a paleoázsiai népek sajátossága, tehát a samanisztikus világkép része. Különös szerepet tölt be a sámán avatásakor: a leendő sámánnak próbatételként fel kell rá másznia és csak akkor válhat sámánná, ha a próba sikerült (→ samanizmus). – Irod. Szűcs Sándor: Az „égbenyúló fa” a sárréti néphitben (Ethn., 1945); Diószegi Vilmos: A honfoglaló magyarság hitvilágának történeti rétegei. A világfa (Népi Kultúra – Népi Társadalom, II–III., 1969).

Világfa képe szarusótartón (Sárrétudvari, Hajdú-Bihar m.)

Dombon álló világfa szarusótartón. Bal oldalán égitest, ágai fölött és alatt szarvasmarha ábrázolás (Biharnagybajom, Hajdú-Bihar m.)

Stilizált világfa szarutégelyen. Csúcsán nap, bal oldalán hold, ágai között csillagok és lófejek (Berettyóújfalu, Hajdú-Bihar m.)

Diószegi Vilmos

Világhírű Szép Miklós: mitikus → tündérmese, ill. annak hőse. A mese cselekménye: Világhírű Szép Miklós a réten kaszál, amikor egy galamb hírül hozza, hogy Tündérszép Ilona ő utána epekedik, s várja Tündérországban. Apja tanácsára vasruhát, vascsizmát csináltat, s útnak indul a madár nyomában. Hosszú vándorlás után lerongyolódva, megcsúnyulva érkezik el Tündérszép Ilona palotájának kapujába, aki nem hiszi el, hogy ő Világhírű Szép Miklós, s megteszi kocsisának. Három ló gondozását bízza rá. A táltoslovak tanácsainak segítségével sikerül kitisztítania az istállót, s őket magukat is erőre kapatni oly módon, hogy mindig az ellenkezőjét teszi annak, amit gazdasszonya parancsol. A paripákon ezüst, arany és gyémánt ruhában követi három vasárnap Tündérszép Ilonát a templomba, az beleszeret. Harmadik alkalommal kiderül, hogy a szép fényes vitéz az ő kocsisa, férjül választja. 11 (23, 99) szoba kulcsát odaadja, a 100-ikba azonban nem szabad belépnie. Világhírű Szép Miklós megszegi a tilalmat, három pohár (csepp) vízzel megszabadít egy falra szegzett sárkányt, aki hálából három életet ígér neki, s feleségét elrabolja. Három ízben hasztalan kísérli meg a három táltos ló (vagy az → állatsógorok: AaTh 552A keretében a sógoraitól kapott lovak) segítségével visszarabolni feleségét. Negyedszer a sárkány összedarabolja, tarisznyába teszi, s a lova hátára köti. A ló visszaviszi őt segítőihez (sógoraihoz). A segítők életrekeltik. A hős megszerzi a sárkány lovának testvérét (boszorkány lovainak megőrzése: AaTh 556F keretében), s ismét elrabolja a feleségét. A sárkányt üldözésük közben lova – testvére biztatására – leveti, elpusztul. Újabb lakodalom (AaTh 400C*). – Az egész magyar nyelvterületen ismert, de nem túl gyakran feljegyzett mese. Mindössze 8 változatát tartjuk számon, ezek közül 3 Merényi László által feljegyzett és Benedek Elek által feldolgozott Szép Miklós c. változat származéka. A típus erős → affinitást mutat az → égig érő fa és az állatsógorok típusokkal, jóllehet a Világhírű Szép Miklósról szóló mese minden valószínűség szerint a görög mitológiával, a másik két mese pedig a samanisztikus világfelfogással tart kapcsolatot. A típusnak román (Sch 300 I*A. a.) és cseh változatai ismeretesek. Változatai másutt is gyakran interferálnak az aranyhajú kertészlegény és az állatsógorok (AaTh 314 és AaTh 552) típussal, ezért nemzetközi párhuzamaik a katalógusok alapján nem könnyen ismerhetők fel. A jellegzetes DK–közép-európai mesetípusok közé tartozik. – Irod. Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (FFC, 34; Porvoo, 1921); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (FFC, 78; Helsinki, 1928); Gönczi Ferenc: Göcsej népköltészete (Zalaegerszeg, 1948); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X., Bp., 1962).

Kovács Ágnes

világítás: mind zárt térben, mind szabadban a világítás számos módszere, eszköze volt használatban – sokszor egyidejűleg – a legutóbbi időkben is. Ezek a történeti fejlődés különféle, sokszor rendkívül korai időszakához kapcsolhatók, előfordulásuk és együttesük tájilag eltérő lehetett. A 19. sz. végéig, századunk elejéig Európa-szerte rendkívül sok archaikus világítási mód maradt használatban, ezek közül nem egyről feltehető őskori eredetük, többről pedig bizonyos, hogy az ókor óta használatban van, másokat közvetett (pl. nyelvészeti) adatok alapján középkorinak kell tartanunk. – A legegyszerűbb világítást a nyílt tűz szolgáltatta. A szabadban éjszakázó pásztorok, csőszök, halászok, erdei munkások, mezőgazdasági munkások szálláshelyük mellett állandóan tüzeltek (→ őrtűz) vagy kunyhóikban raktak tüzet. Azokon a vidékeken, ahol a szobában vagy konyhában nyílt tüzű fűtő, sütő, főző berendezés szolgált, világító eszközt legfeljebb kiegészítésként használtak. Több körzetben, ahol zárt, külső fűtésű kályhák, kemencék is elterjedtek, használatban maradtak a nyílt tüzű → kandallók vagy a kandallókhoz hasonló szerkezetek részben azért, hogy a nyílt tűz világítását hasznosíthassák. Századunk elejére általánossá váló takaréktűzhelyek, belső fűtésű gyári kályhák ajtaját nyitották ki sokszor még értelmiségi házaknál is a késő délutáni, esti beszélgetések alkalmával világításul. Tüzelős istállókban (→ tüzelős ól) még a század első negyedében is a nyílt tűz világa mellett tevékenykedtek vagy szórakoztak esténként a férfiak. – A legegyszerűbb világító készségek lényegében nem mások mint tűzből kiemelt égő fadarabok, szilánkok vagy azokból fejlődtek tovább, bár erre sokszor ma már csak nevük utal (→ fokla, → gyertya). Napjaink általános hatású technikai fejlődése, elsősorban a villamosítás (→ villanyvilágítás) kiszorítja a hagyományos világítás eszközeit, eljárásait az általános használatból, azonban a kiegészítő vagy a szükségvilágítás eszközeiként sok hagyományszerű megoldás a jövőben is megmaradni látszik, különösen a lakott helyektől messze eső magános telepeken, szórványtelepüléseken, ideiglenes szálláshelyeken. Jellegzetes vonása korunk fejlődésének, hogy hagyományos világítóeszközeink és nyersanyagaik legjelentékenyebb hányadát a 19. sz. második felétől a nagyipari, gyári tömegtermelés állítja elő. (még: → lámpás, → mécs, → petróleumlámpa, → pipics) – Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); H. Kerecsényi Edit: Világítási módok és eszközök Komárvároson (Népr. Ért., 1954); Iváncsics Nándor: Népi világítás a Zempléni hegyvidéken (Ethn., 1958).

Filep Antal

világkép: → természetismeret, → csillagmonda, → Nap, → Hold, → Föld, → világfa, → égbolt

világ kovácsa: → Égitestszabadító

Világneheze, Világnagyhallója, Világlegfutósabbja: → Messzehalló, Messzelátó, Földneheze

világ teremtéséről szóló monda: → dualisztikus eredetmagyarázó monda. Isten az ördög segítségével teremti a világot. Kezdetben mindenütt csak víz volt. Isten leküldi az ördögöt a tenger fenekére, hogy hozzon fel homokot. Harmadszorra sikerül csak, mert a víz kimossa a homokot a kezei közül. A földet meggyúrják, rálépnek, megpihennek. Az ördög az alvó Istent le akarja taszítania vízbe, de nem sikerül neki, mert amerre löki, arrafelé megnő a föld. Változatokban előfordul, hogy ezután embert teremtenek a földre, (→ ember teremtésének mondája). Igen régi képzeten alapul. Sokfelé (pl. amerikai indiánoknál is) ismert motívum a föld teremtése oly módon, hogy valamilyen élőlény búvár módjára homokot hoz fel a tenger mélyéről. Ugyanez a motívum az Isten és az ördög közös tevékenységeként a finnugor népeknél, Kisázsiában, a Balkánon és az orosz nyelvterületen ismert. A magyar változatok csak a legutóbbi időkben kerültek elő. Egy kivételével moldvai csángóktól és bukovinai székelyektől származnak. A mondák igen nagy hasonlóságot mutatnak az uralaltáji népek világ teremtéséről szóló mondáival és a múlt század második felében feljegyzett bolgár teremtésmondákkal (M. I. A 812. 1.). – Irod. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Strausz Adolf: Bolgár néphit (Bp. 1897); Bosnyák Sándor: A tenger fenekéről fölhozott föld motívuma a magyar teremtésmondákban (Ethn., 1969); Nagy Ilona: A föld teremtésének mondája (Ethn., 1979).

Nagy Ilona

villa: a paraszti gazdálkodás számos területén gyakran használt munkaeszköz. Az emberiség régóta ismeri és használja a mezőgazdasági munkában. A bukó-villa, mereglye, nyárs néven ismert legegyszerűbb villatípust az utóbbi évtizedekben jórészt már csak a magyar nyelvterület keleti részén használták széna- vagy szalmacsomók hordására és rakodására. Nem más mint egy 2–4 m hosszú egyenes rúd, amelyen természetes módon nőtt lecsonkolt ág vagy átütött pálca tartja a rászúrt szénát vagy szalmát. A természetes vagy ékkel hasított kétágú favillával általában kévét vagy szalmacsomót csomót adogatnak → asztag- és → kazalrakásnál. Ezt a típust a 20. sz.-ban már jobbára csak a Kárpát-medence peremterületein ismerték, korábban azonban szélesebb körű volt a használata. A szénagyűjtéshez és a kötetlen kaszás aratáshoz a 19–20. sz.-ban túlnyomóan háromágú favillát használtak, melynek ágai vagy természetes növésűek voltak, vagy hasítással, ill. toldással alakították ki. A hasított négy és több ágú villákkal a nyomtatásnál és a cséplésnél az ágyást forgatták és rázták. A természetes faágból készült és a hasított háromágú villa korábbi típus. Sok helyen magyar villa a neve a később megjelent osztrák-szlovén területről terjedő toldott ágú formával szemben, amelyet némely vidéken német vagy tót villának neveznek. A természetes növésű és a hasított ágú típusok fiatal fákból készültek. Tömeges előállításuk növendékerdők letarolását vonta maga után. A toldott ágú villák viszont a faállomány megfogyatkozását jelzik. Egy-egy vaskos fatörzsből sok tucatot lehetett előállítani. – A különböző formájú és rendeltetésű villák házimunkaként, ill. háziiparban készültek erdős hegyvidékek falvaiban (a Bakonyban, a Mecsekben, a Bihari hegyekben, Gömörben, a Székelyföldön, Hunyad megyében a fafaragó központokban (és vásárokon, ill. vándorkereskedők útján kerültek forgalomba) (→ famunka). – Speciális funkciójú az istállók takarítására szolgáló trágyahányó vagy saroglyás villa. Kezdetleges formáját erős, természetes faágból vagy tömör falapátból faragták ki. Fejlettebb változatainál a két szélső villaág párhuzamos a nyél folytatásával és ahhoz csapolt pálcák erősítik. A Kárpát-medencétől északra eső térségben általánosan ismerik, a történelmi Mo.-on elsősorban a Felföldön használták. – Hazánkban ritkán előforduló villafajta a törekhányó villa, amelyen a nyélre merőleges fejbe erősítik a villaágakat. Feltehető, hogy mo.-i német telepesek, ill. az uradalmi használat honosította meg. A favillákat a századfordulótól minden funkcióban folyamatosan fölváltották a helyi kovácsmesterek által készített és a gyári vasvillák. Ma már szórványosan, főleg szénamunkánál használják őket. – A magyar nyelvben a villa szó nyugati szláv származású. Eredeti jelentése a ’kétágú’ ma is él pl. a ’villás farkú fecske’, ’villás szarvú ökör’ stb. jelzős összetételekben. A honfoglalás idején valószínűleg csupán a szénagyűjtés eszköze volt. – A magyar nyelvben azonos szóval jelölt étkezési villa a főúri asztaloknál csupán a 16. sz.-tól, a paraszti háztartásokban pedig a 18–19. sz. fordulójától használták. – Irod. Balassa Iván: A Néprajzi Múzeum favilla-gyűjteménye (Bp., 1950); Szabó Mátyás: A Körös és a Berettyó alsófolyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság rétgazdálkodása (Bp., 1979).

Favillák: 1. bukóvilla (Tiszacsécse, Szabolcs-Szatmár m., 1927) 2. villa (Zánka, Veszprém m., 1947) 3. német villa (általános forma) 4. villa (Barbacs, Győr-Sopron m.) 5. villa (Osli, Győr-Sopron m.)

Vasvillák: 1. kétágú kovácsolt villa 2. háromágú villa (általános forma) 3. négyágú villa 4. gombosvégű villa (Mind: Átány, Heves m.)

Villahajtó (Átány, Heves m.)

Kósa László

villahegy: apró szénacsomó a mezőn, amely villára tűzve egyszerre odébb szállítható. Általában 8–10 villahegyből raknak egy közepes mezei szénacsomót (→ rudas, → csirke, → petrence). A széna rendszerint rövid ideig (1/2–2 nap) marad villahegybe rakva, mert igyekeznek mielőbb nagyobb csomóba tenni. A széna villahegybe rakása és szárítása különösen az Alföldön terjedt el. Szórványosan Erdélyből is adatolható, székelyföldi megfelelője a villatenyér. Egyes tájakon (Bodrogköz, Körös-vidék) a közepes méretű mezei szénaboglyát nevezik villahegynek, amit két személy két villahegyhordó rúdon elvihet (→ bukó, → fiók). A Dunántúlon és a Felföldön a villaheggyel szemben inkább hosszú sorokba gyűjtik a takarmányt (→ garád, → hurka). – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Paládi-Kovács Attila

villám: a népi hitvilágban elterjedt volt az az elképzelés, hogy az égi hatalmak büntetése (erre mutat az istennyila kifejezés). A büntetés okát többféleképpen magyarázták: ahol pénteken mostak, oda vágott, vagy ahol pénteken kenyeret sütöttek, azt érte a villám (→ hét napjai), aki Nagypénteken káromkodott, vagy Szűz → Máriát szidalmazta; azt az asszonyt, aki nem kötötte be a fejét kendővel. A villám olyan fába üt, amelyben valami „gonosz” bujkál; egyedül nyírfába nem üt. Azt tartották, hogy a villámsújtotta házba hét évig újra meg újra becsaphat. → Mágikus tárgyakkal óvták a házat a villámcsapástól: virágvasárnapi szentelt → barkát vagy → húsvéti szentelt sonka csontját tűzték az eresz alá; vízkeresztkor → szenteltvízzel behintették a házat. Ha mégis megtörtént a baj, a villámokozta tüzet csak → tejjel esetleg pénteken fejt tejjel, aludttejjel, fekete tehén vagy bivaly tejével lehet eloltani. (→ még: mennydörgés, → mennykő)

Hoppál Mihály

villanyvilágítás: a polgárosodó falusi, mezővárosi parasztság a hazai villamosítás legkorábbi időszakától kezdve ha anyagi lehetőségei megengedték, részt vett a villamosításban. Ennek jellegzetes példája, hogy az első villanyvilágítással ellátott mo.-i település a túlnyomólag agrár népességű Mátészalka volt még 1890-ben. Továbbá az első villamosított vasútvonal Mo.-on az aradhegyaljai volt, amely Arad városát kötötte össze a szőlőtermelő körzet helységeivel (1896). Mindaddig, amíg egységes energia-gazdálkodási rendszer nem alakult ki, a helyi áramfejlesztő telepek szolgáltatták a villamos energiát. Ezek kiépítésében a 19. sz. végétől jelentékeny szerepe volt agrárvárosaink polgárságának, tekintettel arra, hogy mind a beruházás, mind az üzemeltetés sokfelé városi vagy közösségi szervezésben folyt. Az így kialakuló villanytelepekhez csatlakoztak, ha arra kapacitás volt, a közel fekvő, szomszédos kisebb városok, községek. A villanyvilágítás elterjedésében az ipari körzetek erőművei is szerepet játszottak, hiszen szomszédságuk falvai könnyebben csatlakozhattak hálózatukhoz. Az egyes települések villannyal való ellátottsága azonban korántsem jelentette a teljes lakosság bekapcsolását, mivel a bekötéseket meglehetősen nagy összeg lefizetése ellenében engedélyezték. Így az elektrifikált településeken is a lakosság jelentékeny százaléka megmaradt az 1950-es évek végéig, a hatvanas évek elejéig a petróleumvilágítás mellett. A falusi parasztság érdeklődése a villanyvilágítás iránt a két világháború közötti időszakban kezdett jelentékeny méretűvé válni. Az ekkor kezdődő távvezeték-építések során a vezetékek szomszédságába kerülő községek tettek kísérletet településeik villamosítására, azonban legtöbbször elutasításra találtak. A II. világháborút követően több lépésben törekedett a kormányzat az egész ország egységes energiarendszerben történő villamosítására. Valamennyi zárt település villanyárammal való ellátására 1955-ben került sor, utolsóként a Szabolcs m.-i Bátorligetet kapcsolták be. 1960-tól lényegében csak idős, magános emberek, ill. családok maradtak meg a petróleumos világítás mellett. Sőt már korábban lendületessé vált a külterületi, nagyüzemi, mezőgazdasági telephelyek villamosítása. Kertészkedő, nagy intenzitással dolgozó tanyaközségeink egy részében is megindult a villamosítás (pl. Szeged körzetében). Kedvező természeti feltételek mellett a helyi vízi energia felhasználásával is állítottak elő elektromos áramot. Több, évszázados múlttal rendelkező vízimalom rendezkedett be, más feladatainak ellátása, mellett, a falusi villamos hálózat táplálására. Magányos tanyák villamosítására elvétve alkalmaztak szélkerekes generátorokat az 1920-as, 30-as évektől. – A villanyvilágítás mellett a villanyenergia felhasználása a mezőgazdasági üzemekben, kisvárosaink, falvaink kisipari műhelyeiben az 1930-as évekig jelentéktelennek mondható. Attól kezdve terjedtek morzsoló, daráló, szecskázó berendezések a középparasztság vagy kedvezőbb körülményű rétegek körében. Újabban magánházaknál is megszaporodtak a vízhúzó gépek, valamint a fejőgépek is. Az 1960-as évek elejétől fogva széles körben elterjedtek a háztartási gépek, elsősorban a mosógépek. A kisiparosok kezén különösen az asztalos, bognár, kerékgyártó műhelyekben alkalmaztak elektromos meghajtást szalagkörfűrészek, deszkametszők, fúró- és gyalugépek üzemeltetésénél. A termelőszövetkezetek megszervezése után elterjedt számos munkagép az utóbbi években alkalmazást nyert a háztáji gazdaságban is. A villanyvilágítás felszerelésénél az 1960-as évekig a régi házakban érvényesült a hagyományos elrendezés. A lámpát az ablaknál levő sarokba állított asztal fölé szerelték, de már az ötvenes évek közepétől gyakran a szoba közepére helyezték a világító testeket. Kedveltek voltak a változtatható magasságú mennyezetlámpák. Újabban a többkarú csillárszerű lámpák váltak divatossá. A konyhákban, a pitvar részen függesztett mennyezetlámpákat helyeztek el, a kéményaljában, ha volt fényforrás, falra szerelt villanyégőket használtak, a kamrákban szintén. Az istállókban eleinte nem használtak villanyvilágítást. Újabban azonban sokfelé bevezették, sőt a kisebb ólak igényesebb világításáról is gondoskodtak. Az udvarokra is fényt adó ereszalji folyosói lámpák országszerte folyamatosan gyakoribbá váltak már az 1920-as–30-as évek óta. Elemes, akkumulátoros berendezések is elterjedtek az 1930–40-es évektől. Az aggregátoros áramfejlesztés elterjesztésére ugyan többször történt kísérlet, szórványtelepüléseink villamosítását azonban mindeddig ezen az úton csak részben sikerült megoldani. A villanyvilágításnak korszakalkotóan jelentős szerepe van a parasztság kulturális felemelkedésében. Hozzákapcsolódott a rádió, majd televízió elterjedéséhez.

Filep Antal

villásháló: → bokorháló

villatenyér: → villahegy

villázat: → hurka

villing(háló), villig(háló), billegháló: a vízfelszín közelében úszkáló halak fogására, főleg tiszavirágzáskor (kérészmenéskor) alkalmazott → emelőhalászati szerszám. Erőteljes fogantyúja derékszögben felhajló (tőke); ebbe erősítik bele a három körmöt (a háló felkötözésére szolgáló vessző kávákat), melyek egyike a tőke vonalának meghosszabbítását alkotja, a másik kettő erre merőlegesen helyezkedik el. Az ilyen kávára ráfeszülő háló hegyes végű kanálhoz hasonló. A 3–4 m hosszú, 1,5–2 m széles szerszámmal két ember dolgozik együtt egy csónakban: egyikük evez, másikuk a tőkét megtámasztva vízbe ereszti, majd az egykarú emelő elve szerint emeli ki a villing(háló)t. Akkor használhatják, amikor várhatóan a vízfelszín közelében tartózkodnak a halak; ilyen alkalom a tiszavirágzás, hiszen a vízbe hulló kérész tetemekre vadászik a hal. A villing(háló)t a tiszai halászok jellegzetes szerszámaként tartjuk számon, de korántsem széles körű az elterjedése: túlságosan alkalomhoz kötött, s ezért gazdaságtalan. A Duna mellékéről (Komárom) csak Herman Ottó közölte, az újabb gyűjtések alkalmával itt már nem találták meg. Viszont a hasonló funkciójú → millinget, mely a villing(háló) változatának tekinthető, szórványosan villing(háló) néven is ismerik a dunaiak; eszerint korábban a Dunán is ismerhették. A villing(háló) történetét, a szó etimológiáját nem ismerjük. (a billeg igével való összefüggése nem valószínű). A déli szláv területeken ismert, hasonló szerkezetű szerszámokkal hozható kapcsolatba (éppúgy, mint a milling); a Ny-európai halászatban ismeretlen. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).

Villingháló (Csap, v. Ung m.) K = káva, T = tőke

Szilágyi Miklós

villőzés: 1. a Zoborvidéki magyar falvakban → virágvasárnap, a → kiszehajtás után a lányok feldíszített, villőnek nevezett fűzfaágakkal sorra járták a falut (→ zöldághordás). Alsóbodokon pl. az 1930-as években a szalmabábu kivitele után a lányok a mezőn fűzfaágakat tördeltek, azokat szalagokkal díszítették fel. Megálltak mindegyik ház ablaka előtt és bekiáltották: „Van magoknak virágvasárnapjok?” Ha azt felelték, hogy nincs – ami ritkán fordult elő –, tovább mentek, ha azt, hogy van, akkor énekelték a következő szöveget:

Kijé, kijé ez a ház? A jámbor emberé. Benne van egy vetett ágy, az mellett ringó bölcső, Haj, villő! Falu vígín selyemsátor, Haj villő! Jaj, de piros a mező, de nem az ibolyától, hanem a rózsától. Haj, villő! Falu vígin selyemsátor, Haj, villő!

A zsérei lányok a villő-ágra hímes tojásokat (→ húsvéti tojás) is aggattak, és amikor megálltak a ház előtt, az ablakhoz emelték az ágat. Menyhén a következő szöveget énekelték

Ez ki háza, ki háza? Jámbor Kovács Bélájé. Villő, villő. Vállj meg kërëszt, vállj meg, a ruzsás pallagon. Villő, villő. Hagy fonjam be sárhajam, hagy vegyem rám gyócsingem. Villő, villő.

Az ének után a gazdasszony kiment a lányokhoz és tojást adott nekik, majd valamelyik lány villőágáról letört egy gallyat, azzal sorra verte őket, ezt mondogatva: Mind menjetek fírhöz! Kalászon a villőzést a virágvasárnapi pálmaággal hozták összefüggésbe, máshol a tavasz megérkezésének jelképét látták benne. A kesztölci szlovák lányok virágvasárnap somfaágat vittek, s arra sárga virágokból font koszorúcskákat aggattak, ezekből minden háznál hagytak egyet-egyet. A gazdasszony ezen a koszorún a kislibákat bujtatta át, hogy megmaradjanak. Zsérén a villőról tört le a gazdasszony egy kis ágat, s amikor először hajtotta ki a kislibákat, ezzel a kis ággal megveregette őket, hogy egészségesek legyenek. – A feketevasárnapi és virágvasárnapi zöld ággal járás a szlovák, morva és cseh nyelvterületeken is ismert. Itt a zöld ág különböző elnevezéseivel találkozunk. (Szlovák zelená vrba ’zöld fűz’; cseh és morva májeèek ’májfácska’, léto ’nyaracska’, krasna ’szép ágacska’ stb.) A magyar falvakból ismert villő elnevezés a szlovák, morva és cseh szokásokból hiányzik; valószínűleg a latin villus (’lomb’) szóból ered. – Irod. Kubinyi Ferenc–Vahot Imre: Magyarország és Erdély képekben (Pest, 1854); Kodály Zoltán: Zobor vidéki népszokások (Ethn., 1909); Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942); Zíbrt, Èenìk: Veselé chvíle v živote lidu èeského (Praha, 1950). – 2. A hozzákapcsolódó dallamanyag többsége ütempáros szerkezetű, motívumsoroló. A → gyermekdalok közt gyakori, főként a Zobor vidék farsangi kantációiban (→ kántálás) uralkodó mi-re-dó (mi-re-dó-re) dallammag. A farsangi vasárnapokkal való zenei kapcsolatot ezenkívül közös refréndallam is megerősíti. (Ott: Agyigó, agyigó, fassang, fassang; itt: szép zöld ág, szép zöld ág, majd megválunk tőle.) A szokás peremterületein más (kvint-vázas) motívumok is előfordulnak. Egy ének különül el határozottan az ütempáros szerkezetű dallamok közül: Ez ki háza (villőzés, három faluból), mely sorpárokból s rövid refréndallamból áll (villő, villő, ill. kirelejszom). Tempója lassú, az előadásmód rubatóra hajló, s a cifrázatok is megjelennek benne. Stílusrokona a → Szent Iván-i ének darabjai között fordul elő. Mi-re-dó-re dallamú ütempárok a paralel szlovák népszokásokban is szerepelnek. – Irod. Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942); A Magyar Népzene Tára (II., Jeles napok, Bp., 1953).

Manga JánosSzendrei Janka

vincellér, vinclér: a szőlő műveléséhez jól értő, nagy gyakorlattal rendelkező szakember. Középkori oklevelekben vinitor (lat.), vincellér-alakban először 1466-ban fordul elő a Müncheni Kódexben. Német eredetű szó (Weinzierl ’szőlőműves’). Közülük kerültek ki a majorsági szőlők és városi polgárok nagyobb szőlőbirtokain felügyeletet gyakorló munkavezetők, akik a napszámos szőlőmunkásokat irányították. A vincellérek munkába állása, hasonlóan más éves cselédekhez, vidékenként változó volt. Így pl. Tokajban ápr. 17., de már Sátoraljaújhelyen és az Alföldön is jan. 1. Nem napszámbérben, hanem szakmányban dolgoztak. A bér az elvégzett munka mennyiségétől (pl. beoltott tőkék száma) és a felügyelt szőlőterület nagyságától függött és mindenkor magasabb volt, mint a napszámban dolgozó kapásoké. – Más részük kisebb szőlőbirtokok egész évi munkáját vállalta el. Ezeket az alföldi területeken éves kapásnak nevezték. Családjukkal együtt kint laktak a szőlőben a kapásházban. A múlt század végéig kommencióért, később egyre inkább kialkudott gabonamennyiségért vagy meghatározott pénzösszegért dolgoztak. Bár a vincellért csak egy évre fogadták, a munkaviszony általában több évig tartott; mindaddig, amíg kifogás nem merült fel a munkája ellen, vagy maga kedvezőbb feltételeket kínáló munkát nem talált. Számuk különösen a múlt század folyamán növekedett meg nagymértékben az Alföldön. A homokkötések céljára parcellázott földekbe, majd a tagosítások és legelőfelosztások után a távoleső tanyák mellett telepített homoki szőlőkbe rendszerint vincöllérös embört fogadtak. – A 19. sz. elejétől a szőlőművelés és bortermesztés fellendítését célozta az a törekvés is, hogy a földesúri majorsági és a városi polgári szőlőbirtokok művelésének irányítására a nyugati eredményeket ismerő, szakképzett vincelléreket neveljenek. Az első vincellér képezdét 1853-ban állították fel Budán, de csak 1860-tól folyt rendszeres képzés az Országos Magy. Gazdasági Egyesület (OMGE) irányítása alatt. Az iskolázott vincellérek iránti kereslet különösen a → filoxéravész után nőtt meg. Az újabb ismeretek elterjesztésével közvetve a paraszti szőlőművelésre is hatással voltak. (→ még: szőlőmunkás) – Irod. Sápi Vilmos: A mezőgazdasági bérmunkásság jogviszonyai Magyarországon a XVI. századtól 1848-ig (Bp., 1967).

Égető Melinda

Vincze István (Miskolc, 1922–Bp., 1982): etnográfus, a történettudományok kandidátusa (1960). Tanulmányait a bp.-i ELTE-en végezte (1950). A bp.-i Néprajzi. Múz. gyakornoka (1949–50), aspiráns (1952–), a Néprajzi Múz. munkatársa (1955–) az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos főmunkatársa (1963–), 1967–75 között ig. helyettese, a bp.-i Néprajzi Múz. osztályvezetője (1980–). Mo.-i és K-európai összehasonlító szőlészeti és borászati kutatásokkal foglalkozott. Tanulmányai a szakfolyóiratokban jelentek meg.

Vincze Lajos (Erdőgyarak, 1920–): néprajzkutató, a Bowling Green State University tanára (1968–). Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte. Kulturális antropológiával, etnolingvisztikával (D-Amerika) és az európai parasztság néprajzával (K-Európa, Mo.) foglalkozik. Cikkei és tanulmányai az egyesült államokbeli, Ny-európai, mo.-i folyóiratokban és szakkiadványokban jelennek meg.

vinetta: → tojásgyümölcs

viola, ibolya: Eurázsia mérsékelt égövén honos, illatos dísznövény, melynek igen sok kerti változatát nevelték ki. A rózsa és a liliom mellett a középkori kertek legnépszerűbb virága, a középkorban a szerénység jelképe. Mindkét neve az ógörög ionból származik. A Mo.-on századok óta ismert vadon és félvadon kertekben élő faj (lat. Viola odorata) neve a 18. sz. végéig viola volt. Csak a 19. sz. első felében lett általánossá a köznyelvben az ibolya név. A viola pedig egészen más növénycsaládba tartozó virág neve maradt, a kerti violáé (lat. Matthiola incana). Virágénekekben és népdalokban gyakran előfordul asszonyok, lányok kedveskedő megszemélyesítéseként vagy a szeretett nő megszólításaként.

Kósa László

virágének: a lat. cantio (vagy cantilena) de amicula tükörfordítása. A reneszánsz idején Európa-szerte elterjedt vágáns típusú szerelmi és táncköltészet alkotásait nevezték így Mo.-on a 16–17. sz.-ban. Korabeli szinonim elnevezései még: szerelemének, szerelmes-ének, ill. a cantio de amore. A virágénekeknek két csoportja ismeretes: a parlagibb, gúnyoros → latrikánus költészet és a komoly érzéseket tolmácsoló, a petrarkista udvari szerelmi költészet mintáit követő. A 16–17. sz.-i papok és prédikátorok közös szerelmi témájuk miatt mindkét csoportot „hitság”-nak, „ganéj”-nak tartották, üldözték és irtották. A virágénekek költői, stilisztikai szépségét hitvány tartalmuktól elvonatkoztatva, a bibliafordító Sylvester János (1541) méltatta először, a Szentírás „képes beszédéről” szólván: „könnyű kediglen hozzászokni az mű népünknek...” (ti. a magyarságnak a hasonlatokkal, példázatokkal tarkított biblikus nyelvhez, mert) „Ílillyen beszídvel naponkid való szólásában. Il énekekben, kiválképpen az virágénekekben, melyben csudálhatja, minden níp, az magyar nípnek elmijínek éles voltát az lelísben, melly nem egyíb, hanem magyar poesis.” Gerézdi Rabán szerint: „a virágének elsődlegesen annak a kiváltságos társadalmi osztálynak, ill. rétegnek költői műfaja, amelyik megengedhette magának a kert- és a virágápolás fényűzését.” (Gerézdi, 1962.) – A virágének-költészet magyar nyelvű stílus-előzményeit a misztikus ihletésű kolostori irodalomban találjuk meg. Egyébként a virágszimbolika használata szinte minden nép költészetében és kultúrájában megtalálható – más-más gondolati tartalommal, jelentéssel. A két legrégibb magyar nyelvű, ismeretlen szerzőjű virágéneket 1490-ben (Soproni virágének), ill. 1510–1542 között (Zöldvári ének) jegyezték le. Az előbbi mindössze két sornyi, szerelmi vagy búcsúdal töredék:

Virág, tudjad, tüled el kell mennem, És teéretted gyászba kell ölteznem!

A Zöldvári ének pedig valószínűleg egy táncdal töredéke, melyben már megtaláljuk a virágénekek sztereotip fráziskészletének egyikét-másikát: „Zöld erdő”, „piros hajnal”, „Ifjak és kegyesek”. Az 1505-ben lejegyzett „Körmöcbányai táncszó” tréfás vénasszonycsúfoló, a virágének latrikánus csoportjához tartozik. A virágének költészet legnevesebb magyar képviselője Balassi Bálint volt, a 17–18. sz.-i kéziratos népszerű szerelmi költészet „virágh énec”-ei jórészt az ő, szintén kéziratban terjedő költeményeinek, költői frázisainak, stílusfordulatainak variációi, ismételgetései. Nem egy ősi népdalnak vélt 19. sz.-i virágénekünk, szerelmes dalunk a 17–18. sz.-i szerelmi „közköltészet” (→ kéziratos énekköltészet) folklorizációjával került a nép közé. Íme egy kéziratos dal-változat:

Áll előttem egy virágszál: Örvendetes liliomszál; Pillangó, akire rászáll; Én életem egy virágszál. Áll előttem szép violám. Rózsaszínű szép Ilonám; Kegyes tekintető rózsám Gyönyörűséges violám. Akkor lészen vígasságom, Rózsa orcádat ha látom; És édesen csókolgatom, Akkor lészen ujulásom.

Irod. Horváth János: Hír három virágénekről (Magy. Nyelv, 1949); Klaniczay Tibor: A szerelem költője (MTA I. Oszt. Közl., 1961); Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei (Bp., 1962); Alexa Károly: A misztika stíluselemei a régi magyar költői nyelvben (Irod. tört. Közl., 1970); Katona Imre: Virágének–magyarnóta–népdal (Artes populares, 1., Bp., 1970).

Küllős Imola

virágok vetélkedése: → vetélkedés

virágos kalács: → lakodalmi kalács

virágos keresztszem: → keresztöltés

virágoskert: lakóépület közelében valamilyen elrendezési elv szerint szépségükért, illatukért vagy gyógyhatásukért ültetett virágok együttese. Az ókori magas kultúrák vallásos tisztelettel övezték az ültetett virágokat. A középkori Európa és Mo. első virágkertészei szerzetesek voltak, akik kolostorkertekben gyógynövényeket (lat. herba) vagy vallási jelképként kezelt növényeket (→ liliom, → rózsa) ápoltak. A középkor vége felé a virágültetés szokása elterjedt, a vallásos virágszimbólumok elvilágiasodtak. A királyok és főnemesek által létesített várkertekbe már elsősorban a szépségükért ültették a virágokat (→ szegfű, → viola). – Az oszmán-törökök közvetítésével jutott Európába a → tulipán. A törökök előrenyomulása újabb rózsafajtákat is ismertté tett a kontinensen. A 17–18. sz.-ban terjedtek el hazánkban az amerikai eredetű dísznövények (→ büdöske), köztük több olyan, amelyet ma hasznos tápláléknövényként termesztünk (→ paprika, → paradicsom stb.) Lippai György érsek szervezőmunkájának eredményeként keletkezett a korának európai színvonalán álló pozsonyi prímási kert. Az érsek ösztönzésére írta meg öccse, Lippai János Posoni kert (Bécs, 1664) c. munkáját, a kert leírását, mely másfél századon át hatással volt a mo.-i dísznövény-, zöldség- és gyümölcskertészetre. – A 17. sz.-ban már a legtöbb főúri kastély körül virágtáblás kertek pompáztak és a virágok ültetése általános szokás volt a nemesi udvarházak és a polgárházak kertjében is. A barokk és rokokó kertművészet mesterkéltségének (francia kert) ellensúlyozására a felvilágosodás eszmeáramlatának hatására, a polgárság a 19. sz.-ban a virágos tájkertet hozta divatba (angol kert). Mo.-on a 18. sz. vége felé és a 19. sz. elején tűntek fel az első paraszti virágoskertek. A parasztok által ültetett virágok közt sok volt az olyan gyógynövény, amely már a kolostorkertekben is virult. A paraszti virágültetésre a művészi kertkultúrák nem hatottak. – Korán elterjedtek a cserepes dísznövények (→ rezeda, → rozmaring, később a → muskátli), de a paraszti virágoskert is sokáig a vagyoni helyzet függvénye volt, csak az utóbbi 3–4 évtizedben vált általánossá a magyar nyelvterületen. (→ még: bazsarózsa, → előkertes beépítés, → gyöngyvirág, → margaréta, → nefelejcs, → orgona, → őszirózsa, → tubarózsa) – Irod. Rapaics Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932); Rapaics Raymund: Magyar kertek (Bp., 1940); Holló László–Papp János–Ujváry Zoltán: Ej-haj, gyöngyvirág... Virág a magyar népi kultúrában (Debrecen, 1972); Péntek György–Szilágyi Dezső: Magyar parasztkertjeink (Műemlékvédelem, 1978); Szabó Attila–Péntek János: Kerti virágok és dísznövények Kalotaszegen (Népismereti Dolgozatok, Bukarest, 1980).

Kósa László

virágozás: a túlnyomórészt → növényi ornamentikát, elsősorban virágokat alkalmazó síkdíszítés közkeletű elnevezése. A virágozás kifejezés az ilyen díszítés uralkodóvá válása idején születhetett s már az 1585-ös Calepinus-féle szótár magyar értelmezései közt szerepel a „cifrázás” szinonimájaként a virágozás. Ennek megfelelően említik a korabeli források az ötvösmunkák egyik, főként virágokkal díszített csoportját virágos műnek. Alkalmazták a virágozás kifejezést a templomi berendezések növénydíszes festésére is, így a kalotadámosi ref. templom 1774-ben készült famennyezetén az áll, hogy „virágozódott” Asztalos Umling János által. Ezen szóhasználat szellemében jelzi a szentsimoni r. k. templom 1650-ben emelt mennyezetén az ott működött két asztalos neve mellett egy szekercét tartó karral szemben egy virágcsokrot fogó kéz azt, hogy egyikük az épületasztalosi munkát, a másik a díszítőfestést végezte. A paraszti vevőkör számára, a hagyományos népművészeti motívumkinccsel dolgozó iparosok körében, így a fazekasoknál, asztalosoknál a közelmúltig élő maradt a virágozás kifejezés.

Széktámla (Erdőfüle, v. Udvarhely m., 1864) Bp. Néprajzi Múzeum

Ref. templom mennyezettáblája (Noszvaj, Heves m. 1734. Miskolci Asztalos Imre műve) Eger, Dobó István Múzeum

K. Csilléry Klára

virágtánc: → gólya

virágtő: Egyéb szakirodalmi elnevezései: virágbokor, bokorvirág, bokordíszítmény, díszítőbokor, famotívum, életfa, a magyar népművészet leggyakoribb díszítőeleme. Többnyire részarányos elrendezésű, merev középtengelyre felépítve, leginkább 3 vagy 5 ággal. Előfordul S-alakú és középső szakaszán szétváló tengelyű változata is. Leggyakrabban tartóedényből vagy szív-alakból indul ki. – A virágtő eredetét korábban elhibázottan egyetlen népcsaládhoz, az indoeurópaiakhoz kötötték. Ezzel szemben a virágtő ősét a növénytermesztésen alapuló mezopotámiai bronzkori civilizáció teremtette meg, termékenység-szimbólumot ábrázolva vele. A legkorábbi változatok az i. e. 3. évezred első harmadában bukkannak fel, ezek eleinte naturális hűségre törekvők, de már korán kialakultak a stilizált-szimmetrikus, jelképszerű leegyszerűsítések. Közülük a későbbi továbbélés szempontjából legfontosabb alaptípusok: 1. felfelé fokozatosan keskenyedő koronájú fa (ciprus-motívum), 2. háromágú fa (a szakirodalomban néha: kandeláber-motívum), 3. ötágú fa, melynek 2 ága lefelé, 2 ága felfelé nyúlik. Európában mindezek többféle változatban, ill. többszöri hullámban jutottak el, előbb főként a római birodalom, majd Bizánc közvetítésével. Végül is a 2. és 3. típusnak szigorú szerkesztésű, már virágtővé alakított változatai a keresztes háborúkat követően kerültek át kontinensünkre, és részben még a gótikus, majd a reneszánsz ornamentikába beépülve terjedtek el. – A magyaroknál, akárcsak másutt is Európában, elsősorban nem a korai fa-stilizációk, hanem a gótikus-reneszánsz megfogalmazások öröklődtek tovább a népművészetben. Mo.-on legkorábban 14–15. sz.-i, úri-polgári megrendelésre készült gótikus ötvös-munkákon figyelhetők meg, más virágkompozíciókkal egyetemben (virágozás). Már a 15. sz. első felében fellépett az S-alakú tengelyalakítás és a szív-idomból való tőindítás is. A reneszánsz idején jött divatba a kétfülű vázába állított (olasz korsás minta) virágtő. A hódoltság idején terjed a virágtő a törökség révén is, így a 2. és 3. típus sajátos változatai mellett a ciprus-motívum is. A magyar parasztházakba a virágtőves díszítmény a városi ipar termékeivel, pl. cserépedényen, kályhacsempéken, hímzett bőrruhákon, asztalosmunkákon került be a 16–17. sz. folyamán. Paraszti faragásokon a 18. sz. második felében jelent meg, majd a 19. sz.-ban lett általános. – Noha a szakirodalom, a 20. sz. elején megfogalmazott téves társítás alapján gyakran „életfa” néven illeti a virágtővet, így a paraszti virágtő változatokat is, ilyen jelentéstartalmat az európai parasztságnál eddig nem mutattak ki. Az eredeti kultikus tartalom még az antik korban, az i. e. 1. évezredben elenyészett, s bár részben a virágtő újabb értelmezéseket is nyert, többségében már tisztán díszítőmotívumként alkalmazták. – Irod. Rapaics Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932); Palotay Gertrúd: Oszmán-török elemek a magyar hímzésben (Bp., 1940); Spiess, K.: Neue Marksteine (Wien, 1955); Fél Edit: Adalék az életfa magyarországi ábrázolásához (Index Ethnographicus, 1956); Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (Népr. Ért., 1967); K. Csilléry Klára: A magyar népművészet városi és mezővárosi gyökerei (Paraszti társadalom és műveltség a 18–20. században. II. Szerk. Hofer Tamás–Kisbán Eszter– Kaposvári Gyula, Szolnok, 1974); Komoróczy Géza: Egy termékenység szimbólum Mezopotámiában. Jegyzetek az „életfa” kérdéséhez (Ethn., 1976).

Mángorló részlete, spanyolozás nyomaival (Őriszentpéter, Vas m., 19. sz. első fele) Körmend, Múzeum

Fűszertartó (Bessenyő puszta, v. Nyitra m., 1755) Bp. Néprajzi Múzeum

Pálinkás butella, virágtő ágain ülő madarakkal (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 1836) Bp. Néprajzi Múzeum

Pálinkás butella, vázába állított virággal, rajta két madárral (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 1834) Bp. Néprajzi Múzeum

Tányér, írókás dísszel, öblében virágtővel (Mórágy, Tolna m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tányér, sötétbarna alapon írókázással (Tiszafüred, Szolnok m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Férfi melles részlete bőrrátéttel és színes gyapjúhímzéssel (Mezőkeszü, v. Kolozs m., 1926)

Fejkendő sarka, arannyal hímzett virágtővel és indás keretezéssel (Fejér m., 1811) Bp. Néprajzi Múzeum

A bútorok virágozásához hasonlóan komponált falikép. Középen vázában nagy virágcsokor, a sarokban kis csokrok. Vízfestmény, Piktor Borbély Mihály műve (Szalkszentmárton, Bács-Kiskun m., 19. sz. vége. Lelőhely: Harta, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ház áttört díszű oromfala 1936-ból (Magyarvista, v. Kolozs m.)

Templomi famennyezet két táblája, bal oldalt centrális elrendezű virágkompozícióval, jobboldalt vázába állított csokorral (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1746., komáromi asztalosmeseterek műve) Bp. Néprajzi Múzeum

Virágtő 1. Miska „pintes”, madaras virágtővel. Horváth Márton műve 1847-ből (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Tányér (Mórágy, Tolna m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Tányér (Nagyalföld, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Zilahi kerámia 4. Tál írókás díszítéssel (Zilah, v. Szilágy m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Tányér írókás díszítéssel (Zilah, v. Szilágy m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

virágvasárnap: húsvét előtti vasárnap, a római egyház elnevezése szerint Dominica palmarum, azaz pálma-vasárnap. Nevét az e napon szokásos pálmaszentelésről és pálmaágas körmenettől kapta, amit az egyház Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékére rendelt el. A 7. sz.-i bobbiói misszálé szerint a pálmaszentelés már ismert volt, körmeneteket e napon pedig már a 6. sz.-ban is tartottak. A gallikán liturgiában mind a körmenet, mind a pálmaszentelés szerepel. A római liturgiában a 10. sz.-ban találkozunk a pálmaszentelés és a körmenet rendjével. Sebastian Franck tudósítása szerint ezen a napon a hivők telehordták a templomot pálmafákkal és összekötött ágakkal, ezeket megszentelték, s a zivatar, a villámcsapás és tűz ellen használták. Jézus szamáron ülő alakját körülvezették a városon, miközben énekeltek, a szamarat megdobálták pálmaágakkal, amiket aztán mindenféle varázslás űzésére használtak. A 15. sz.-i pozsonyi misszaléból kitűnik, hogy a körmenet a nép és az énekesek dramatikus mozdulatokkal illusztrált részvételével zajlott le. Bod Péter írja e napról, hogy „... valami berkeket vagy zöld ágakat szednek; melyeket az után egy ’s más babonára vissza élnek”. – Azokban az országokban, amelyekben a pálmafa nem honos, azt a tavasszal korán bimbózó ágak – fűzfa, rekettye – helyettesítették mint nálunk a barka. Ezért a szertartást nálunk barkaszentelésnek is nevezik. A szentelt barkához – éppúgy, mint a pálmaághoz – számtalan hiedelem fűződött, s ezek változatait Európa-szerte megtaláljuk. Nálunk a hivők maguk vitték a templomba a barkát. Göcsejben az iskolás gyermekek a tanító vezetése mellett szombaton ünnepélyesen mentek a barkáért a közeli erdőbe vagy hegyre. Az ágakat másnap az oltárt környező falakhoz állították. Az ország nagyobb részében általában azt tartották, hogy a barkát nem szabad bevinni a szobába, mert akkor sok lesz a légy. Egercsehiben az istállóban a gerenda fölé tették, s amikor zörgött az ég, bedobták a tűzbe, és elégették. Hontban, Nógrádban az eresz alá dugták, hogy megvédje a házat a tűzvésztől. A szobába itt se vitték be, nehogy sok légy, rovar legyen a házban és a tojások „befulladjanak”. Gömörben a szentelt barkát a dögvész ellen használták, máshol a lovaknak adták, hogy jól menjenek. Szegeden egy-egy barkaszemet lenyeltek a hideglelés ellen. Baranyában a szentelt barkát kivitték a mezőre, s a föld négy sarkába egy-egy szálat tűztek, hogy az Isten oltalmazza meg a termést. Néhol a rokonok, jóbarátok sírjára is tűztek egy-egy barkaágat. Az Ausztriából, Németo.-ból ismert szamárháton ülő Jézus-szobor körülhordozására csak a szlovákiai Bártfáról van 15. sz.-i adatunk. Említi Bod Péter is. Hont, Pest, Nógrád és Heves megye egyes községeiben ezen a napon volt szokásban a → kiszehajtás. – Irod. Veit, L. A.: Volksfrommes Brauchtum und Kirche im deutschen Mittelalter (Freiburg, 1936); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Pascher, J.: Das liturgische Jahr (München, 1963); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából (Bp., 1973).

Manga János

virilista: a közigazgatás rendezése (1871) óta 1944-ig a legtöbb adót fizetők listájára felvett személy, aki a képviseleti testületben (→ képviselőtestület, bizottság) a cenzus alapján személyi jogon választás nélkül kapott tagságot. A helyileg változó cenzus alapja az egyenes és kereseti adó együttes összege volt, amelyet bizonyos foglalkozásokban kétszeresen számítottak.

Balogh István

virkolák: → égitestek fogyatkozása

virrasztás: az otthon ravatalozott (→ ravatalozás) halott éjszakai őrzése a temetésig, általában egy vagy két éjszakán át. Oka részint a halottól való félelem, részint a halott tisztelete. A parasztság társas összejöveteleinek egyik alkalma. Az egész ország területén általános szokás volt. Általában a rokonok, komák, ismerősök, szomszédok mennek virrasztani, de bárki mehet, meghívás nélkül. Az esti munkák befejezése után kezdődik a virrasztás télen öt-hat óra felé, nyáron hét óra körül. Régebben hajnalig, az utóbbi időkben éjfélig virrasztottak. A halott körül többnyire a nők imádkoznak, beszélgetnek, énekelnek a virrasztás vezetőjével az élen. A férfiak és esetleg a rokon fiatalok a pitvarban vagy a másik szobában beszélgetnek; kártyázással, mesemondással, játékkal töltik az időt. A mesemondásnak különösen az ország ÉK-i felében és Erdélyben volt nagy szerepe. Az andrásfalvi (Bukovina) László Márton (+ 1949) Halottaskönyve pl. két részből állt: 64 halotti éneket írt le különböző korú, nemű és állapotú halottak számára, a második részben vegyes prózai szövegeket gyűjtött egybe. Ebből kiderül, hogy a mesék mellett különféle mulattató és tanító célzatú élményelbeszélések és adomák is elhangzanak. A mesemondók gyakran egy személyben előénekesek is. Gyermekhalott mellett pl. asszonyok virrasztanak, és a mesemondóasszony tündérmeséket mond. A prózai történetek és mesék részint az éneklésben kifáradt virrasztók pihenésére, részint a szomszéd helyiségben tartózkodó férfiak szórakoztatására szolgálnak. A virrasztókat kenyérrel, kaláccsal, pálinkával, ritkábban borral kínálták. A virrasztást elsősorban a r. k.-oknál olyan férfi vagy nő vezeti, aki erre a feladatra specializálódott (→ virrasztóének). A másik szobában vagy helyiségben virrasztó férfiak szerkesztik össze a halotti bucsúztatóhoz szükséges adatokat (→ halott búcsúztatása). Virrasztás közben nem volt szabad elaludni. D-Dunántúlon a történeti adatok tanúsága szerint is csörgőpálcával riasztották fel az elalvókat. Az Őrségben erről mint virrasztóbeli játékról emlékeznek meg. Lehetséges, hogy ez eredetileg gonoszűző, zajkeltő eszköz volt (→ zajkeltés). (→ még: halál, → halotti szokások) – Irod. K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Lajtha László: Sopron megyei virrasztó énekek (Bp., 1956); Körmöczi Erzsébet–Szabó Jolán: Halotti szokások Zentán (Hungarológiai Intézet Tudományos Közl., II. 2.).

Tátrai Zsuzsanna

virrasztóének, halottas, halotti ének: → virrasztás alkalmával az előénekes, siratóasszony, imádkozóasszony, énekesasszony, diktás, énekvezető stb. vagy kántor által vagy vezetésével előadott énekek. A virrasztó vezetői saját énekgyűjteménnyel rendelkeznek, melyből a halotthoz, a halálesethez leginkább illő darabokat válogatják össze. Társadalmi helyzetük helyileg változó: közösségi megbecsülésből a hagyomány továbbvivőjeként kapta tisztségét, vagy a szegénység vitte rá, hogy így keresse kenyerét. Lajtha László a Sopron megyei virrasztóénekekről megállapította, hogy középkori énekektől, 16. sz.-i → históriás énekeken, népdalformulákon át, népies műdalelemeket tartalmazó kántorcsinálmányig minden található a virrasztóénekek között. A legkedveltebb gyűjtemény Illyés István zsoltárokat és halotti énekeket tartalmazó kiadványa, mely 1693-ban jelent meg először és 1921-ig sok kiadást ért meg. E században 19. sz.-i kiadásai forogtak közkézen Sopron megyében. A virrasztóban énekeltek egyházi énekeket, nem hivatalos egyházi dallamokat és szövegeket, de vásáron árult ponyvából tanult szövegeket is. Az ország más területein is hasonló vegyes anyagból állhatott a virrasztó repertoárja, a virrasztó vezetőjének felkészültsége szerint, a helyi és egyéni ízlésnek, hagyományoknak megfelelően. A szövegek java része moralizáló jellegű, a halotti búcsúztatókra (→ halott búcsúztatása) emlékeztető, első személyben megszólaló, de általánosabb jellegű és érvényű versezet. A témák között szerepelnek bibliai történetek, melyeket egyéb alkalmakkor is énekelhettek, valamint → Mária-énekek és → zsoltárok. Az újabb keletű búcsújáró, szentimentális szövegek és népieskedő kántorcsinálmányok megbontották a hagyományos virrasztók rendjét. A szövegek egy része kötött, vagyis ugyanazzal a dallammal éneklik mindenütt, de gyakoribb a vándorszöveg, amikor ugyanarra a dallamra más-más szöveget énekelnek. A virrasztás menetét a virrasztó vezetője határozza meg, az énekeket ő osztja be, elkezdi s a többiek, ha tudják, vele éneklik. Prot.-oknál általában a virrasztók közül hol az egyik, hol a másik vagy a kántor kezd el egy-egy halotti éneket és diktálja soronként a többieknek. – A virrasztóének zenei szempontból sem egységes. Elsősorban különböző korú, magyar vagy idegen eredetű műzenei termékek találhatók benne, melyek jelentős része valamilyen formában írásos forrásokban is fennmaradt (16. s főleg 17. sz.). Ezeknek a virrasztáshoz való kapcsolódása a következőket vonta maga után: 1. a szervezett keret biztosította megmaradásukat, hagyományuk folytonosságát; 2. e keretnek a felsőbb irányítástól való függetlensége, a zenei írás-olvasás hiánya e dallamoknak a népzene tendenciái szerinti variálódását segítette elő; 3. ugyanez őrizte jelentős külső befolyás nélkül hagyományos előadásmódjukat. Így a virrasztóének-anyag a dallamtörténet számára szállít kiegészítő adatokat, másrészt, dallamai közt, sok idegen eredetű lévén, azoknak meghatározható korszak alatt lejátszódó variálódásából a népi ízlést, formaérzéket illetően enged következtetéseket, végül segítséget nyújt egyes stílusok eredeti előadásmódjának rekonstruálásához. – Irod. Csomasz Tóth Kálmán: Halottas énekeskönyveink dallamai (Emlékkv. Kodály Zoltán 70. születésnapjára, Bp., 1953); Lajtha László: Sopron megyei virrasztó énekek (Bp., 1956); Kiss Lajos: Zenetörténeti emlékek szlavóniai virrasztó énekekben (Ethn., 1966); Siratók (A Magyar Népzene Tára, V., 1966); Kiss Lajos: XVI–XVIII. századi zenei emlékek népi dallamváltozatai Szlavóniában (kandidátusi értekezés, 1970).

Nótás Kasza Katalin énekelni indul virrasztóba. Tarisznyájában borosüveg (Csököly, Somogy m., 20. sz. eleje)

Tátrai ZsuzsannaSzendrei Janka

viselkedési szokások: magatartási és cselekvési formák, a mindennapi élet társadalmi érintkezéseit szabályozzák. Konkrét szituációhoz kapcsolódó szokások, amelyekhez egységesítő alapot a társadalom elfogadott értékrendszere nyújt. – A hagyományos paraszti társadalomban a viselkedési szokások betartására igen nagy súlyt fektettek, elmulasztása sértésnek, jobb esetben tájékozatlanságnak számított. A helyzet szubjektív megítélése következtében természetesen a közösség egyes tagjai eltérően viselkedhettek ugyanabban a helyzetben. A meghatározott mozdulatoknak és szavaknak bizonyos szituációkban hangsúlyos jelentősége, lényeges tartalma volt, amelyekre az egész közösség figyelt, s azt megítélte. Pl. K-Mo.-on a nők nem foghattak üdvözléskor férfiakkal kezet, amennyiben mégis kezet fogtak, ezzel elismerték szerelmi kapcsolatukat. Az eladólány a legényeket kikísérte a ház ajtajáig. Hajlandóságát választotta iránt úgy mutatta ki, hogy őt az utcáig kísérte. A 19. sz. végéig utcán házaspár nem ment egymás mellett; három lépéssel lemaradva ment az asszony férje után; az egymás mellett menők rendhagyó viselkedése a megbotránkoztatáson túl arra a következtetésre adott alkalmat, hogy a társadalmilag elfogadott családi hierarchia felborult. A viselkedési szokások időben változnak, tájanként lényeges eltérést mutatnak. E táji eltérések nemegyszer félreértésre adtak okot. Egy személynek vagy egy csoportnak más viselkedési szokásokhoz kapcsolódó magatartását megkülönböztető jegyként tartották számon. – Irod. Luby Margit: A parasztélet rendje Szatmár megyében (Bp., 1935).

Jávor KataMorvay Judit

Viski Károly (Torda, 1882–Bp., 1945): etnográfus, nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1945). Iskoláit Tordán és az udvarhelyi ref. kollégiumban végezte, majd latin–magyar szakos tanári oklevelet szerzett a kolozsvári tudományegy.-en. 1906-ban doktorált finnugor nyelvészetből. 1906-tól tanár Székelyudvarhelyen Nagyszalontán, Tordán, Újpesten, majd Bp.-en. 1919 őszétől politikai okokból megvált a tanári pályától és miután korábban néprajzi, népnyelvi kutatásokat, múz.-i munkát, publikációs tevékenységet végzett, az MNM Néprajzi Osztályának szolgálatába lépett, 1922-ben múzeumi őr lett. 1935-ben közgyűjteményi országos előadóvá nevezték ki s attól kezdve a vidéki múz.-ok irányításával foglalkozott, 1941-től a közgyűjteményi országos felügyelői beosztásban tevékenykedett. 1940-ben nyilvános rendes tanára lett a kolozsvári tudományegy.-nek, ahonnan hamarosan (1941) a bp.-i tudományegy. néprajzi tanszékére hívták meg. Kutatásai során a népi építkezés, lakáskultúra, mesterségek, népművészet, néprajzi csoportok, népnyelv kérdéseivel foglalkozott. Vizsgálódásait nagyfokú pontosság, szélesebb körű művelődéstörténeti megalapozottságra való törekvés jellemezte. Sokat tett Erdély, a Dunántúl és a Felföld néprajzának feltárása érdekében. Nagy szerepe volt a magyar néprajz alsó szintézisének, → A magyarság néprajzának elkészítésében, melynek egyik szerk.-je és szerzője volt. Rendszeresen igyekezett a magyar néprajzi, népművészeti kutatásokat külföldön is népszerűsíteni, részben hazai idegen nyelvű, részben külföldi folyóiratokban, kiadóknál. – F. m. Aranyék háza (Nagyvárad, 1917); Arany népe. Arany tárgyi néprajzának vázlata (Nagyvárad, 1919); Les hongrois de Transylvanie. L’art populaire (Bp., 1920); Erdélyi magyarság. Népművészet (Bp., 1920); Transsilvanian unkarilaisten kansantaide (Helsinki, 1921); De Volkskunst der Zevenberger Hongaren (Bp., 1921); Transylvanian Hungarians. Peasant Art (Bp., 1921); Székely hímzések. 1. Csíkmegyeiek (Bp., 1924); Dunántúli bútorok 1. Székek (Bp., 1925); A Bakony–balatonvidéki kőépítkezés (Bp., 1926); Székely szőnyegek (Bp., 1928); Führer durch die Sammlungen der Ethnographischen Abteilung des Ungarischen Nationalmuseums (Bp., é. n.); L’art populaire Hongrois (Bátky Zsigmonddal és Györffy Istvánnal, Bp., 1928); Magyar népművészet (Bátky Zsigmonddal és Györffy Istvánnal. Bp., 1928); Guide dans la Section Ethnographique de Musée National Hongrois (Bp., 1929); Die ethnographische Tätigkeit in Ungarn (Kraków, 1931); Gravures sur bois populaires roumains de Transylvanie (Bp., 1931); Le village hongrois et son art (Paris, 1932); Hungarian peasant customs (Bp., 1932); Volksbrauch der Ungarn (Bp., 1932); Hungarian Dances (Bp.–London, 1937); Etnikai csoportok, vidékek (Bp., 1938); Erdélyi népélet (klny., Bp., 1941); La vita popolare in Transilvania (Bp., 1941); Volksleben in Siebenbürgen (Bp., 1941). – Irod. Gunda Béla: V. K. 1883– 1945 (Erdélyi Múz., 1945); Palotay Gertrúd: V. K. (Ethn., 1946); Varga Mária: V. K. irodalmi munkássága (Index Ethnographicus, 1960); Szemlélet, módszer és eredmény Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly munkásságában (Ethn., 1974).

Viski Károly

Filep Antal

visszaállítás törvénye: → önkiigazítás

visszajáró halott, hazajáró lélek: a népi hitvilágban a halott lelke, maga a halott, a halott külsejére emlékeztető, megfoghatatlan szellemlény, kísértet vagy a halott testrésze (pl. koponyája), amely a hit szerint különböző céllal, különböző okok miatt az élők előtt megjelenik (→ lélek, → kísértet). A → mágikus-mitikus balladák közé tartoznak a visszajáró halottat szerepeltető balladák. → Hiedelemmondákban is szerepel, amelyek egy része → memorat (igen sokszor a mesélő saját élményeit mondja el), nagyobb része → fabulat. A magyar hiedelemmonda-katalógus elkészült részletében a visszajáró halottról szóló mondák tipizálása a következő fejezetekben történik: II. A halott megjelenési formái (emberi, állati alakban, lovas, élettelen tárgy alakjában, láthatatlanul). A visszajárás okai: III. A halott nyugalmának megzavarása. A sír és a temetői rend megbolygatása. A túlságosan gyászolt halott. A hazahívott halott. IV. A ki nem elégített halott. A helytelenül (nem kívánsága szerint) eltemetett halott. A halott emlékének tiszteletben nem tartása. V. A bűnös halott. Visszajárás, mint a bűn folytatása, ismétlése. A bűnös halott megkísérli jóvátenni hibáját. A bűn beismerése. Kísértés a bűn helyén, a bűnjellel. VI. A letöltetlen élet. Az erőszakosan, idő előtt végetért élet. Sikertelen, nem megfelelően alakult életmód. Az életben nem teljesített kötelesség. VII. Az elszakíthatatlan kapcsolat. A segíteni szándékozó halott. A megígért hazalátogatás. Az egykori életformához való kötődés. VIII. A megnyugvást nem találó halott megváltása. Megváltás vallásos úton. A halott megváltása az élők (gyakran nem tudatos) cselekedetei révén. Az élők bátorsága megváltja a holtat. Megváltás bűnhődéssel. IX. Rosszindulatú halott. A gyilkos (szándékú) halott. A rosszindulatú holttest. A kiprovokált rossztett. A rosszindulatú halott elűzése. XI. Az igazságot szolgáltató halott. – Irod. Györffy István: A lélek hazajárásának megakadályozása (Ethn., 1921); Csiszár Árpád: A hazajáró lélek (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, 1967); Müller, I.–Röhrich, L.: Deutscher Sagenkatalog X. Der Tod und die Toten (Deutsches Jahrbuch für Volkskunde, 1967); Körner Tamás: Mutatvány a készülő magyar hiedelemmonda-katalógusból. B.) A halál és a halottak (Ethn., 1970).

Nagy Ilona

visszatartási jog: valakinek az a joga, hogy két azonos jogalapú és egymással szemben álló kötelezettség esetén tartozásának teljesítését mindaddig megtagadja, míg ellenfele nem teljesít. A feudális magyar jogban két alakja volt ismert: 1. a záloghitelező visszatartási jogot élvezett az elzálogosított birtokon mindaddíg, míg a zálogadós a tőkét és a hasznos beruházások ellenértékét meg sem fizette. – 2. Az özvegyasszonyt visszatartási jog illette meg férjének birtokain mindaddig, míg a férj jogutódai ki nem fizették neki az anyagi biztosítására szolgáló, szokásjogilag vagy szerződésben biztosított összeget és a → hozományt. – Irod. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet (Bp., 1946).

Bónis György

visszavarázslás: általában gyógyító célú → mágikus eljárás; a → rontás ellentétes végzése, visszacsinálása. Két fajtája ismert: amikor ténylegesen elvégzik a mozdulatokat vagy a másik, amikor csak nyelvi formában fejeződik ki a visszavarázslás. Ez utóbbira példa a ráolvasások egyik fajtája, amelyben a számneveket visszafelé számlálják (→ számláló ráolvasás). A gyógyító cselekvések végzésekor pl. a fürdetést alulról fölfelé kell végezni a kicsi gyermeken, s ugyanígy a törlést is. Az arcra fröcskölt szenesvizet (→ szemverés) a kéz visszájával, a (bal) kéz fejével kell letörölni. Általában idetartozónak vehetjük a balkezes cselekvéseket. A véres → tejet adó tehén hátát a gazdasszony az inge fonákjával (→ kifordított ruha) törli végig; a megszárított és porrátört gyógyszert a szita visszáján eresztették keresztül, mert így hasznosabbnak vélték, de háttal mentek be az istállóba is, amikor a megrontott tehenet gyógyítani akarták. Hátrafelé, bal kézzel a fejen át dobták el a betegséget elvivő közvetítőszert (pl. amivel megnyomkodták a sebet, → kelést). – Irod. Róheim Géza: Nefanda Carmina (Ethn., 1918); Diószegi Vilmos: A novaji tudósasszony (Népr. Közl., 1956).

Hoppál Mihály

visszavásárlási jog: a zálogadósnak régi magyar jogrendszerünkben azon biztosított joga, hogy elzálogosított ingatlanát a zálogösszeg megfizetése fejében visszaválthassa. Minthogy a feudális magyar jog nem ismerte a jelzálogot, a zálogbirtokot meghatározott időre „eladták” a hitelezőnek s a teljesítéskor (legfeljebb 32 éven belül) a visszavásárlási jog érvényesítésével szerezték vissza. – Irod. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet (Bp., 1946).

Bónis György

vitolla: → mezei bölcső

Vitos Mózes (Csíkszentkirály, 1847–Csíkszentkirály, 1902): r. k. lelkész, néprajzi gyűjtő, helytörténész. A teológiát Gyulafehérvárott és a bécsi Pazmaneum hallgatójaként végezte. Berecken és Etéden káplán, Nyujtódon plébános volt. Fő műve az általa szerkesztett Csíkmegyei füzetek. Adatok Csíkmegye leírásához és történetéhez, amely 1894–1902-ben Csíkszeredán jelent meg 34 füzetben. Nagyszámú pótolhatatlan anyagot tartalmazó néprajzi és történeti tárgyú cikket és tanulmányt írt és közölt. Természetrajzi és társadalompolitikai írásai is ismertek. – Irod. Vámszer Géza: V. M. (Erdélyi Tudósító, 1936).

Kósa László

víz: → katartikus rítusok, → fürdés, → fürösztés, → szenteltvíz, → aranyos víz

vizahalászat: A hazai vizeinkből ma már kiveszett viza (lat. Huso huso) és tok (lat. Acipenser sturio) nemes halaink közé tartozott, amelyeket a Dunában és a Tiszában a múlt század végéig 16–20 cm hosszú hegyes horgokkal fogtak. A folyó medrét átfogó kötélre 120–200 horgot is kötöttek. A horognak nyárfából, fűzfából volt úszója, amely révén a horog a vízben lebegett. Az ide-oda csapkodó viza, tok rendszerint a farkával a horogba akadt. Magát a horgot a 17. sz.-ban ukrán és orosz telepesek honosították meg a Duna deltájában, s onnan terjedt tovább a folyó mo.-i szakaszára. A Vaskapu vidékén ágcsomókról függő három ágú horgokkal kötötték át a folyó medrét. A múlt század elejéig jellegzetes viza-, tok- és kecsegefogó rekeszték volt a szegye, szögye (→ cége), amelyről 1536-ból részletes leírásunk maradt fenn. A 16–17. sz.-ban igen jelentős volt a komáromi vizahalászat. A közeli Ekecs gyaluban laktak a legkiválóbb vizacégeverők, akik a rekesztékek készítésével foglalkoztak. A halászok zsákmányának negyed része a komáromi várbirtokot illette. A Komárom környékén fogott vizát a szekeresek Frankfurtig, Párizsig elfuvarozták. Fogták a vizát nagyméretű hálóval is, amelyről Bél Mátyás színes leírása (1702) maradt fenn. A múlt században a halásznék foglalkoztak a vizahólyag kikészítésével. A vizahólyagot borderítéshez, kocsonyakészítéshez használták. A viza, tok ikrájából pedig kaviárt készítettek, amely vetekedett a párizsival. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887– 88); Takáts Sándor: A komáromi vizahalászat a XVI. században (Magy. Gazdaságtörténelmi Szle, 1897); Gaál Károly: A gútai „rekeszt” és a vizafogócége (Ethn., 1947); Morvay Péter: Milyen volt az egykori vizafogó? (Ethn., 1948); Rohan-Csermák Géza: Sturgeon Hooks of Eurasia (New York, 1963); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Vizahorog úszóval (Duna mente, 19. sz. vége)

Rőzsecsomókra kötött hármas horgok (Duna mente, 19. sz. vége)

Gunda Béla

vizaháló: → kerítőháló

vizahorog: → kecsegehorog

vízbevető hétfő, vízbehányó hétfő: → húsvéti locsolás

Vízentúl: a Bodrogköz neve Nagykapor környékéről tekintve. Lebecsülő értelmű megnevezés.

vizes nyolcas: 1. döngölt földes padlón rálocsolt vízzel vagy homokkal írt fekvő nyolcas formájú minta neve, amellyel vagy portalanították, vagy díszítették a ház helyiségeit (→ homokrózsa, → takarítás). – 2. Iparos- és kereskedőlegények gúnyneve, akik az üzlet előtti járdát, ahol dolgoztak, locsolókannából vízzel fekvő nyolcas számformát írva portalanították. – 3. Családban tréfás megszólítás. – 4. (Gúnyolódva) felszínes gondolkodású, piperkőc magatartású fiatalember megnevezése.

Bihal Ella

vizespad: állvány nagyobb víztárolók, ritkábban tejesedény (tejespad, köcsögálló) elhelyezésére a konyhában, ill. benti főzésnél szobában, néhol a tornácon. Egyéb elnevezései: viz-, dézsapad (általánosan), kártyapad (Erdélyben), korsóálló, korsólóca (Alföldön), vízszék (a Felvidéken), korsú-, sajtár-, vödörtartó (DNy-Mo.-on). Alján áll gyakran a mosdóteknő, ill. mosdótál vagy a moslékos dézsa. Kezdeti fokon pusztán egy vastagabb deszkát tettek az edények alá a földpadló kisárosodása ellen. Az erény magasra helyezése a feldöntés ellen véd, erre szolgálhat: tőke, földpadka, ill. fából épített állvány. Változatlan formában használtak vizespadként támlátlan padot (palóc vízlóca, hosszúszék, ill. nagyobb zsámoly). Talán ilyen egyszerű padfélét említenek egy 1741-es hódmezővásárhelyi iratban is korsópad és korsós szék néven. Az eleve erre a célra kialakított vizespad a mo.-i parasztházban valószínűleg csak a 19. sz. folyamán jelent meg. Általában kétpolcos, fenn többnyire korláttal, a lapján néha 2– 4 kerek kivágás található az edények számára. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

„Vízpad” vagy „kártyapad” 1. Régiesebb típus, alul szappantartó polccal, fenn csuportartó szeggel (Kászonimpér, v. Csík m.) 2–3. Cipőtisztító eszközöknek alul fiókos típus, felül csuporpolc (Kászonfeltíz, v. Csík m.)

Vizespad és részlete (lelőhely: Tiszaigar, Szolnok, készítőhely: Tiszafüred, 1840-es évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Kapu faragásának részlete virágbokor alján vízfolyás dísszel (Bánffyhunyad, v. Kolozs m., 20. sz. első fele)

Tűzött díszítésű kötény részlete, vízfolyásos mintával (Csővár, Pest m., 20. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

vizestarisznya: → csobolyó

vízfolyás: azonos szakaszokból álló zegzugvonal, a népművészeti alkotások gyakori dísze. Farkasfogasnak, ökörhugyas mintának is nevezik. Leginkább szegélyvonalként alkalmazzák, de előfordulhat önállóan is, ill. ismétlódő sorokban. – Technikai eredetű díszítő motívum, mely egyrészt a szövésre és kosárkötélre vezethető vissza, faragásban pedig az → ékrovás jellemző, ékek sorából álló peremdíszére. Szabadrajzú hímzéseken vízfolyásnak nevezhetik a hullámvonalas díszítést is.

K. Csilléry Klára

vízhordó rúd: kisebb vizes edények szállítására szolgáló rúd, amelynek két végére akasztják az edényeket és egy személy viszi (szemben a → csöbörrúddal). A szállítás módját tekintve két fő formai csoportja különíthető el. Mo.-on főleg a → vállrúd-típus terjedt el, amit az egyik vállon visznek, miközben a vízhordó rúd a menetiránnyal párhuzamosan fekszik. Igen szórványosan fordul elő a válliga-típus, melyet a nyak mögé helyeznek és két vállon visznek. Ez az utóbbi vízhordó rúd feltűnően széles, közepén a nyak számára félkörös öblözettel. A rúd a menetiránnyal ellentétes irányban fekszik, a kétoldalt lelógó edényeket a vízhordó személy kezeivel is foghatja. A válliga-típus igen elterjedt Ny- és É-Európában, valamint lengyel, belorusz orosz területeken. Ezzel szemben Közép- és D-Európában a vízhordó rúdnak csaknem kizárólagos formája a vállrúd-típus. – Magyar nyelvterületen a vízhordó rúd Erdélyben, É-Tiszántúlon, Ny-Dunántúlon egyéb vízhordó eszközök mellett (csöbörrúd, → korsókendő, → légelyhordó) nem terjedt el, legfeljebb szórványosan fordul elő. A nyelvterület középső térségeiben a vállrúd-típus két formai változata különíthető el: 1. a lógó kampókkal felszerelt, egyenes rúd és 2. az erősen hajlított, lelógó kampók nélkül használt rúd. Utóbbi az Alföldön és a Dunántúl déli részén, valamint a moldvai magyaroknál; a lógó kampós vízhordó rúd pedig az Alföld és a Dunántúl északi részein, ill. a Felföldön ismeretes. – Igen tanulságos és változatos a vízhordó rúd névanyaga. Az erősen hajlított lógó kampó nélküli vízhordó rúdat a D-Alföldön abronyica, Moldovában karamiszla néven nevezik. Az egyenes, lelógó kampókkal felszerelt vízhordó rúd horog, gágó, kampó, csiga, csingafa, kapocs, kaproncafa, vállfa, váska, garagulya stb. néven ismeretes. A délszlávból átvett abronyica szó a vízhordó rúd korábbi nevét (vállgém) kiszorította a D-Alföldön. A karamiszla ukrán, a váska szlovák eredetű szó a magyarban. A többi elnevezés belső, ill. helyi szóképzés eredménye. – A vízhordó rudak hossza 120–160 cm között változhat. Ügyes kezű parasztok házilag faragták, némely vidéken faragott mintákkal és festéssel is díszítették. – A vízhordó rúd elsősorban a nők eszköze, minthogy az ivóvíz szállítása a nőkre hárult. Eurázsiában a vízhordó rúd története évezredekben számolható, a Kolumbusz előtti Amerika viszont nem ismerte. Mo.-on a 19. sz. vége óta a kutak elszaporodásával a vízhordó rúd használata visszaszorult, jelentősége csökkent. – Irod. Weiser-Aall, L.: Vasabaering i Norge (Oslo, 1953); Gunda Béla: Ludovy transport v Zakarovciach (Slovensky Národopis, 1955); Moszyñski, K.: Kultura ludowa slowian (I., Kraków, 1929. Warszava, 1967); Paládi-Kovács Attila: Néhány megjegyzés a magyar parasztság teherhordó eszközeiről (Ethn., 1973).

Paládi-Kovács Attila

víziduda: → hajóduda, → kürt

víziember: → vízilények

vízi közlekedés, vízi szállítás: a közlekedésnek és áruszállításnak az a módja, amelyben a víz (folyó vagy állóvíz) éppen olyan fontos szerepet kap, mint a közlekedő vagy szállító eszköz. A folyók esetében a víz több mint út: erő is, amely mozgatja a közlekedési, ill. szállító eszközt, a vízi járművet. A legegyszerűbb vízi közlekedési mód az → úszás. A vízi átkelő eszközök legkezdetlegesebb módja az egyes szálfa, majd nádkévékből, farönkökből vagy deszkákból egyberótt → csámesz; fejlettebbek a különféle → kompok, hidasok (két part között járó hidak: Székelyföld), majd a hajók (bödönhajók), → csónakok és ladikok következnek. Ez utóbbi három a vízen való járás-kelés és munkavégzés (halászat, nád- és gyékényvágás stb.) legfontosabb kis eszközei, amelyeken már terhet is szállíthattak, vagyis ezek már nemcsak egyik partról a másikra való átjutást szolgálták, hanem valódi közlekedő, szállító eszközök. A vízi teherszállítás egyik jelentős módja volt a tutajozás, amikor is a → tutaj maga is áru volt, de ugyanakkor hasznos terhet (tűzifát, deszkát, sót stb.) is szállítottak rajta. A személy- és áruszállítás igazi eszközei voltak: a → dereglyék, → bárkák és a → fahajók különféle változatai: a → tetejes hajók, a → tetejetlen hajók vagy pusztahajók. A fahajókat rendeltetésük, ill. a szállított áru szerint nevezték: búzáshajónak, dohányos-, só-, boros-, zöldséges- vagy kofa-, káposztás-, téglás-, kő- és sárhajónak (sóder vagy homok szállító) stb.; méretük, befogadó képességük szerint voltak: 6, 8 vagonos hajók, 600 q-s hajók, más elnevezés szerint: 22, 27, 32 → bókonyos, ill. hablábas hajók stb. – A vízi közlekedésben fontos szerep jutott a hajóvontató utaknak (más néven: lójáró, lóvágás, cukkjáró, ficsórjárás, pating, taposó út stb.). (→ még: vontatók útja) – Irod. Gunda Béla: Magyarország belvízi hajózása (Bp., 1899); Takáts Sándor: Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös tartományok között a XIII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1900–1904); Kováts Ferenc: Adalékok a dunai hajózás és a dunai vámok történetéhez az Anjouk korában (Magy. Gazdaságtörténelmi Szle, 1901); Mendöl Tibor: A dunai víziút jelentősége (Természettudomány, 1946); Dezsényi M.–Hernády Ferenc: A magyar hajózás története (Bp., 1967).

K. Kovács László

vízilények: a magyar népi hitvilág folyók, tavak, kutak vizét benépesítő → természetfeletti lényei. A magyar nyelvterületen egységes nevük vagy formájuk nincs, azonban több táji elnevezés, hiedelem és monda utal arra, hogy hittek a vízilényekben. Néha a vízbefúltak válnak haláluk után vízilényekké. A víziember ijesztő feketearcú, halfogú, hosszú görbekörmű és szőröstestű; víz alatti palotájában élt, oda húzta a fürdőzőket (mint pl. Tápén a kis malachoz hasonlóan síró süvöltő), főleg akkor, ha felesleges csapkodásukkal, kődobálásukkal megzavarták nyugalmát. A vízilények különfélék. A nagycétényi hordófejű torzember, a tápai szőrösbüfögő megkergette a vízenjárókat, az algyői veressipkás és feketegyermek hirtelen a csónakban termett, rávigyorgott a megrémült halászokra és ismét vízbe ugrott. A sokfelé ismert zöldruhás emberke a vízbe húzta azt, akit megragadhatott, a nemespanni vízivó elitta a malom elől a vizet, a tápai víziőrdög megkötötte a csónakot, felszaggatta a hálót; hasonló volt a Tisza menti vizőrző. A tápéi meredttestű hirtelen benttermett a ladikban, lefeküdt és holtnak tetette magát. Ha nem bántották, lassan megelevenedett és éppen olyan hirtelen kiugrott a csónakból, ha azonban bántották, elsüllyesztette. A Szeged vidéki holtember meredt testtel hullaszerűen úszkált a víz színén. Arra törekedett, hogy a halászok a csónakba vegyék; ha sikerült, a csónakot elsüllyesztette, a bentlevőket otthonába vitte. Csanádapátfalván valami hableányféle férfiról is tudtak: nevét nem jó kiejteni, mert megjelenik és kioldja a hálót. A férfiak mellett a vizeket vízi-, hab-, szép- vagy élányok (éjlányok) népesítették be. Derékig leányok: kibontott hosszú hajjal, derékon alul hal alakkal. Az erdélyiek és a dömösiek csoportosan lármáznak az erdőkben, a fákra is felmásznak és ijesztgetik az éjjel kintjáró embereket, a szigetvári hableányok kiénekelik a jövendőt s tőlük ered minden dal, a balatoni széplányok és a cserháti élányok pedig csoportosan lubickolnak és énekelnek. Az éneklő vízilányok férfipárja a Szamos menti víziember: énekel és ruháit mosogatja. Szeged környékén kokosnak stb., Bakonyalján kankusnak nevezik a kutakban lakó emberalakot, de ezek inkább csak → gyermekijesztők, hogy a gyerekek ne menjenek a kút közelébe, mert behúzza őket. Ahol azonban hittek benne, tiltották a kútba való fütyülést és kődobálást; a vederből mindig visszaloccsantottak, karácsonykor pedig „megetették”: morzsát és ostyát dobtak bele, s ezért az éjfélkor gyertyával belenéző lánynak megmutatta a jövendőbelijét. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn., 1938); Seres András: Erdők, vizek csodás lényei Háromszéken és a környező vidékeken (Népismereti Dolgozatok, Bukarest, 1981).

Diószegi Vilmos

vízimalom: vízi energiával működő → malomszerkezet, amely őrlésre, darálásra, hántolásra, kásatörésre, fűrészelésre, kallásra, lomozásra, kovácsolásra, csőfúrásra, érc, ásvány zúzására stb. szolgálhat. Működtettek vízi energiával működő malomszerkezeteket bányáknál is víz szivattyúzására stb. A vízimalomnak számos változata alakult ki. Építettek patakmalmokat (→ patakmalom), folyami malmokat (→ folyami malom), voltak vízimalmok, amelyek stabil építményként álltak a hasznosítandó víz mellett, s voltak vízen úszó hajómalmok (→ hajómalom). Meghajtó szerkezetük szerint is további osztályozást lehet végezni. – A vízimalmok ókori eredetű mechanizmusok. Szélesebb körben Európában a feudalizmus időszakában terjedtek el. Legegyszerűbb formában a kanalas malom hasznosította a vízi energiát. Fejlettebb vízimalmok, így a különféle patakmalmok, ill. folyami malmok vízjárás sajátosságaihoz, szeszélyességéhez jobban alkalmazkodó mechanizmusokkal működtek, ezek közös vonása, hogy a forgás sebességét és a forgás tengelyének irányát a fogaskerék alkalmazásával tetszés szerint meg lehetett változtatni, határozni. A malomszerkezetek szükség szerint a forgó mozgást egyenes irányú mozgássá is át tudták alakítani. A vízimalmok működését szolgáló kiegészítő építmények, csatornák, zsilipek, víztárolók stb. a paraszti vagy falusi mesterség technikai színvonalának magas teljesítményei voltak. A vízimalmok tulajdonképpen az európai feudalizmus és a késő középkor technikai tudásanyagát őrizték népi ismeretanyag szintjén századunk derekáig, amikor a hazai technikai fejlődés oly mértékben meghaladta a berendezések szakmai, szervezési színvonalát, hogy felszámolásukat állami támogatással megindították. Ma már legfeljebb néhány energiaellátásban hátrányos helyzetű kistájunkat kivéve nem használnak vízimalmokat, de egyes helyeken mint ipari vagy népi építészeti, technika-történeti műemléket helyreállították, gondozzák berendezéseiket. – Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Szerk. Benda Kálmán, Bp., 1961); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967); Kecskés László: Komáromi mesterségek (Pozsony, 1978).

Vízimalom (Tata, Komárom m., 1972)

Középkori eredetű vízimalom (Örvényes, Veszprém m., 1975)

Vízimalom Nagyvárad látképén (Ismeretlen mester rézkarca, 1617)

Vízimalom (Jósvafő, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. közepe)

Vízimalom (Bokod, Komárom m., 18. sz. vége)

Vízimalom (Kapolcs, Veszprém m., 18. sz.)

Felülcsapós vízimalom (Köröstárkány, v. Bihar m., 1964)

Vízimalom belseje. A búza beöntése (Örvényes, Veszprém m., 1975)

Vízimalom belseje, őrlőgépek (Örvényes, Veszprém m., 1975)

Vízimalom 18. sz.-i malom (Örvényes, Veszprém m.)

Filep Antal

vízió: → látomás

vízitök-rózsa: → tulipán

vízkereszt: a római egyház Epiphania Domini (’Az Úr megjelenése’) névvel jan. 6-án tartott ünnepe. A keleti egyház e napon Krisztus születését ünnepelte, nyugaton a napkeleti bölcsekről, vagyis a háromkirályokról (→ háromkirályjárás), Jézus megkereszteléséről és első csodatételéről való megemlékezés került előtérbe. A római egyház szertartásai szerint ezen a napon vizet és tömjént szenteltek. A víz megszentelésének, azaz megkeresztelésének szertartásából ered a magyar vízkereszt elnevezés is. A templomban megszentelt vízből, amelynek a nép különös hatást tulajdonított, minden család vitt haza; a → szenteltvízzel összefüggő hiedelmeket az egyház is erősítette. Az 1499. évi boroszlói szertartáskönyv szerint a szentelt víz használ a dögvész, a méreg ellen, sőt a béka és a mérges férgek ellen is, és ha igazi pap szenteli, egész évben nem romlik meg. A víz és a tömjén szenteléséből alakult ki a házszentelés, amelyre már Mátyás idejéből van emlékünk. A plébános ezen a napon kezdte meg hívei látogatását, beszentelte a házat, számba vette a házbelieket, beszedte a lélekpénzt. – A prot. vidékeken a házszentelés tiltásával is találkozunk. Az ev. gömöri esperes az 1604. évi vizitáció alkalmával meghagyta: „Epiphania napján ne járjon a lelkész feszülettel az utcán, mert ez botrányos, hanem egyezkedjék inkább híveivel, hogy ezen szertartás nélkül is adják meg, amit ilyenkor adni szoktak.” A r. k. falvakban a pappal együtt ment a kántor, két ministráns és az egyházfi, aki a pénzt, az ajándékot gyűjtötte össze. Göcsejben a pap és a kántor fáradságukért sonkát, szalonnát, tojást, gabonafélét, babot és lélekpénzt kaptak. A szentelés után a lelkésznek le kellett ülnie a szobában, hogy a tyúkok kotyoljanak. Amikor a pap elment, a gazda vagy a gazdasszony a helyére ült, majd kiseperték a pitvart, hogy a lány még abban az esztendőben férjhez menjen, a legény pedig megházasodjék. Székelyföldön a házszentelés után a papot égő gyertyával kísérték ki, hogy nagyobb legyen a kender. Az is szokásban volt, hogy a lány a házszentelés előtt nyakából levette a gyöngyöt, s a küszöb mellett a szőnyeg alá dugta, ahol a pap átlépte. A szentelés után a szőnyeg alól kivette és a párnája alá tette, mert azt tartották, megálmodja, ki lesz a jövendőbelije. (→ még: kánai menyegző, → kántálás) – Irod. Franz, A.: Die kirchlichen Benediktionen im Mittelalter (I., Freiburg im Breisgau, 1909); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Szendrey Zsigmond: Népi foglalkozások, népszokások (Népünk és Nyelvünk, 1935); Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából (Bp., 1974).

Manga János

vízkereszti ének: → háromkirályjárás

Vízköz: 1. A történeti Győr megyében a → Tóköz, a → Szigetköz és a → Csilizköz területének közös élő tájneve. A régebbi közigazgatás Tószigetcsilizközi járás fogalmának szinonimája. A Vízköz megjelölést a Győr megye K-i felében élő parasztság a Rábától Ny-ra és a Dunától É-ra eső valamennyi vízjárta terület összefoglaló neveként is használta. – 2. A történeti Pozsony megyében a Kis-Duna és a Dudvág közötti terület.

Filep Antal

Vízmeges: 1. a → Bodrogköztől északra a Vihorlát és a Szalánci hegyek közötti síkvidék népi tájneve. – 2. Vízmegiek: Nyitraegerszeg és Vicsápapáti lakosai, a hegymegiekkel (Menyhe és Béd) szemben a → Zoborvidéken.

Víz mente: Somogy megye Kapos-völgyi településeinek sorára alkalmazott tájnév. A Kapos É-i partján a korai Árpád-kori keletkezésű falvak az újabb századokban gyors polgárosulásukkal tűntek ki, amit a kedvezőbb közlekedési összeköttetéseket kiaknázó intenzív árutermelő paraszti mezőgazdaságnak köszönhettek. Központja Kaposvár. – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954).

Filep Antal

vízmentesítés: a termőföldek védelme a folyók áradásától (árvízvédelem), a belvizektől és a káros csapadéktól. A Kárpát-medence síksági részein több ismeretlen múltú, ókori vagy középkori, mesterséges eredetű árok van, amely feltevések szerint az illető vidék vízmentesítését szolgálta. Ilyenek pl. Debrecen határában a Nagyárok vagy Ördögárok, Baja–Kiskunhalas–Kiskunfélegyháza közt szintén Ördögárok, Kisköre mellett Kisárok, a Hortobágyon Árkuspatak, → Csörsz-árka stb. Valószínűleg a honfoglalás óta szokásban volt és némely területen (Sárköz) a 18. sz. végéig fennmaradt a vízjárta területeknek fokokkal, mesterségesen létesített árkokkal, csatornákkal, vízfolyások segítségével történő vízmentesítése. A fokok a rendes áradásoknál a víz lassú lefolyását biztosították. Ily módon megfelelően fölfrissültek az ártéri rétek és kaszálók, valamint a halastavak. Ha azonban az ár nagy volt a fokok a víz gyors lefolyását is szolgálták a szükséges átvágások megtételével. – Az első számontartott vízmentesítési adat szerint a jobbágyok királyi parancsra a Rába menti Árpás és Mérges közt gátat emeltek. A feljegyzés a töltés népi nevét is megőrizte iztra alakjában (1226). A magyar középkor első századaiban a kisebb területek lecsapolásában és termővé tételében szerepet játszottak a szerzetesrendek, elsősorban a bencések. A következő évszázadokból sorozatnyi okleveles adat tanúskodik hasonló vízmentesítési munkákról. Ezek azonban helyi jellegűek voltak, néhány kivétellel – mint pl. a Csallóköz vízmentesítése – nem bizonyultak tartósnak, általában nem állhattak ellent nagyobb árhullámoknak és a török hódoltsággal beköszöntött zűrzavaros állapotok idején nagyobbrészt megsemmisültek. A korabeli vízmentesítési technikára csupán néhány kései paraszti adatból lehet következtetni. – A Kisalföldön a speciális árvédelmi töltéseket eszterunak nevezik. A Szigetközben a víz sodrától veszélyeztetett partszakaszokat pősöléssel, más néven kőhíddal védték. A kaviccsal töltött, a part mentén vízbesüllyesztett rőzseköteg neve pős. Két végét vesszőből fonott gáttal védik. Az ár kitölti a pősöket hordalékkal, a fűzfavessző kihajt, ezáltal növekszik a partszegély. Ugyancsak a Szigetközben a csendes Duna-ágakat keresztben sövényfallal zárják el, hogy hordalék képződjön és feltöltődjék a meder. D-Alföldön a telkek végébe ásott belvízlevezető csatornák neve mirhó volt (Csongrád). – A rendszeres vízmentesítést szolgáló védművek létesítését sokáig akadályozták a feudális jog bonyolult szövevényei. A legkorábbi ármentesítési törvényt Zsigmond uralkodása idején hozták, és a dunai töltések építésére vonatkozott (1426). A síkvidéki várrendszer, majd a végvári vonalak kiépülésének idején a vízmentesítés és az árasztás, a töltések és árkok létesítése elsősorban hadi célokat szolgált. Az 1569: XXI. tc. a Duna csallóközi szakaszának védelméről rendelkezett. Az első országos érvényű vízmentesítési intézkedés az 1613: XXVII. tc. 1. §-a megengedte az árvizek elleni töltések építését. 1659-ben I. Lipót, 1715-ben III. Károly a Duna és a Vág árvízének levezetéséről és védrendszerének helyreállításáról rendelkezett. Az 1751: XIX. tc. a vizek szabad lefolyását akadályozó vízimalmok átalakítását és lebontását írta elő. 1790-ben az országgyűlés különbizottságot küldött ki a folyók szabályozása ügyében. Az 1807: XVII. tc. megengedte a birtokosoknak, hogy az árvizek ellen saját költségükön töltéseket építsenek. Ekkorra azonban már sok földesúr és megye saját hatáskörében számos gátat és vízmentesítő csatornát létesített. – A vízmentesítés országos gondját igazán csak a központilag irányított folyamszabályozási és lecsapolási munkálatok tudták megoldani. Az első ilyen jellegű csatornázásokra és gátemelésekre a töröktől visszafoglalt, nyerstájjá vadult Bánságban került sor. A bánsági nagy vízrendezések után egyre gyakrabban merült föl országos szinten a Duna, ill. az Alföld nagy területeit állandóan veszélyeztető Tisza és mellékfolyói szabályozásának szükségessége. A helyi érdekeken felülemelkedő komoly munkálatok megindulása a reformkorban Széchenyi István és Vásárhelyi Pál nevéhez fűződnek. A szabályozás és lecsapolás végrehajtására azonban csak 1850 után került sor. A mintegy négy évtizedig tartó munkának a sorra alakuló ármentesítő társulatok adtak szervezeti keretet. A hatalmas földtömeg megmozgatása elsősorban az agrárproletároknak nyújtott állandó kenyérkeresetet. D-Alföldön jellegzetes szakmunkásréteg, a → kubikosság kialakulásához vezetett a vízmentesítés 1916-ig a korabeli Mo. területén 6 313 591 kh-at ármentesítettek. Ez az óriási munka kiváltotta az európai szakmai körök elismerését, és átalakította a korábban vízjárta területektől jellegzetes Magyar-Alföld képét. – A paraszti szántóföldi vízmentesítés speciális formája a DNy-Dunántúlon a szomszédos osztrák, szlovén, horvát területekre is jellemző bakhátas szántás. Lényege az, hogy a földet néhány barázdaszélességbe többször egymás után összeszántják. A hosszú, keskeny dombhátakról a fölösleges csapadék gyorsan lefut és a mély középbarázdákon levezetődik. Hasonló eljárás az Alföld belvizes területein a bogárhátas szántás, amely nagyobb közökkel ugyancsak vízmentesítési célt szolgál (→ szántás). – Irod. Fekete Zsigmond: Adatok a magyar Kis-Alföld gazdasági és vízrajzi múltjából (Gazdasági Mérnök, 1885); Kaán Károly: Alföldi kérdések (Bp., 1939); Timaffy László: Szigetköz vízrajza (Magyaróvár, 1939); Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Bp., 1960); Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználata a szabályozás előtt (Bp., 1973); A magyar vízszabályozás története (Összeállította és szerk. Ihrig Dénes, Bp., 1973).

Kósa László

vízmerítő, vízhányó: → szapoly

vízőrző sárkány megölése, a: → sárkányölő vitéz

vízözönmondák (AaTh 825): a bibliai vízözöntörténeten alapuló, de attól lényegesen eltérő meseszerű mondacsoport. Cselekménye: Noé istentől parancsot kap a bárka elkészítésére. Titokban kell dolgoznia, de az ördög tudni kívánja, hogy hol és mit épít. Noé titoktartását azzal bosszulja meg, hogy füstössé teszi a tüzet. Megkörnyékezi Noé feleségét, összeszövetkeznek. a) Tanácsára az asszony bűvös italt készít férjének. b) Elrejti Noé mosdóvizét (Noé elfelejt mosdani vagy imádkozni). Ezért Noé fejszéje, amely addig hangtalanul dolgozott, kopogni kezdett. Azóta kopog a fejsze, ill. azóta van csomó a fában. Az ördög a hang irányába megy, a tengerparton megtalálja a bárkát és lerombolja. Isten angyalokat küld a bárka rendbehozására. Amikor Noé és házanépe bevonul a bárkába, a legyet nem akarják beengedni, de az erőszakos. Noé mérgében rákiált: Hát akkor légy! Azóta ez a neve a légynek (→ légy teremtése, a). Az ördög is szeretne bejutni a bárkába. Egérré (kígyóvá) változik és besurran. Némely változatban egeret teremt, hogy elveszítse a bárkát. Az egér lyukat rág a bárka aljára. Noé hozzávágja a kesztyűjét, a kesztyűből macska lesz és megeszi az egeret. Egy újonnan lejegyzett palóc változat szerint Noé a kígyót kéri meg, hogy farkával tömje be a lyukat. A kígyó cserébe azt kéri, hogy embervért ihasson. Megkapja az ígéretet, betömi a lyukat. Amikor a bárka földet ér, Noé és fiai tűzbe vetik, nehogy éljen a jogával. A kígyó hamvaiból bolhák teremnek, ezért szívják az ember vérét. Egy szegedi változatban az egérrágta lyuk helye megmarad a fában. Amikor vége van az esőzésnek, Noé madarakat bocsát ki a bárkából. A galambnak sikerül földet érnie, de a nagy repüléstől elfakad az epéje, azóta egyetlen galambnak sincs. A víz apadását Noé ledugott vesszőkkel méri, ezekből lettek az első szőlőtőkék. A bárkából kilépve Noé nevet ad az állatoknak. Isten szivárványt bocsát az égre, annak jeléül, hogy többé nem lesz vízözön. – A magyar vízözönmondák változatainak jellemzője, hogy igen gyakran csak egy-egy motívumot tartalmaznak, ritkán kísérik végig az eseményeket a bárka építésétől az özönvíz végéig. – A bibliai vázra épült történetek keletről terjedtek el. Legkorábban zsidó és mohamedán kommentárok és a 7. sz.-tól kezdve iráni és arab változatok jelzik meglétét. A mondák mai formájukban bolgár és orosz centrumból terjedtek el, ismertebbek K-Európában, de a balti országokban és Angliában is előfordulnak. A magyar folklórban eddig ötven változat került elő. Legnépszerűbb a légy elnevezéséről szóló monda. – Irod. Andree, R.: Die Flutsagen. (Braunschweig, 1891); Herrmann Antal: A finnugor népek vízözönmondái (Ethn., 1891); Kálmány Lajos: Magyar vízözönmondák (Ethn., 1892); Utley, Fr. L.: Noah, His Wife and the Devil. Studies in Biblical and Jewish Folklore (kiadta Patai, R.–Utley, Fr. L.–Noy, D., Bloomington, 1960); Utley, Fr. L.: The Devil in the Ark (AaTh 825) (Internationaler Kongress der Volkserzählungforscher in Kiel und Koppenhagen, 1959, (Hrsg. von Kurt Ranke, Berlin 1961); Nagy Ilona: A magyar Noé-történetek nemzetközi kapcsolatai és műfaji kérdései (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Nagy Ilona

vízpróba: → istenítélet

vízszentelés: → vízkereszt, → nagyszombat

vízvetés: → szemverés

vízvezetés: fejlettebb, mezővárosi szintet elért vagy meghaladott településekben kedvező adottságok esetén kiépített gravitációs rendszerrel működtetett vízvezetésről gondoskodtak. A megfelelő minőségű és vízhozamú forrásokat befoglalták, vizüket épített, általában kővel burkolt (esetleg helyenként deszkavályú vagy facsöves, esetleg agyagcsöves áthidalással közbeiktatott, zárt szakaszokat is befoglalva) árkokban vezették. A vizet a település egy-két pontján csorgókon, medencékben mindenki számára hozzáférhetővé tették. Egyfelől onnan korsóban, kannában elszállíthatták a házakhoz, másrészt állataikat odahajthatták itatásra. Ilyenfajta vízvezetés máig működik Torockón.

Filep Antal

vlachok vlahok: 1. (etnikum-név): a Balkán félszigeten élt, a román nyelv egyik ágazatát beszélő népesség, ill. a románok megnevezése a mo.-i latinságban; – 2. bizonyos típusú pásztorfoglalkozást űzők neve (sokszor etnikus hovátartozástól függetlenül). – A vlachokat emlegető nagyszámú középkori adatnál sokszor problematikus vagy éppen eldönthetetlen, hogy a kifejezés etnikumot (román, szláv) vagy foglalkozást jelöl-e, s ez a kétértelműség a kutatást nehézségek elé állítja. Mindenesetre más-más problematikát jelentenek a Balkán félszigeti és az É-Kárpátokban élő vlachok. – a) A Balkán félszigeti vlachok első említése i. sz. 976-ra keltezhető eseménnyel kapcsolatos. A 10–11. sz.-i források alapján kétlegelős (hegyi és síkvidéki legelők váltása), állattartó, földművelő és városlakó vlachokról tudunk. A kétlegelős vlachok pásztorkodása a Balkánon az egész középkoron át fennmaradt a múlt század végéig. A vlachok fő gazdasági állata jellemzően a kisjószág (júh és kecske) volt, mint a mediterraneumi költözködő pásztorkodásban (→ transhumance). E kétlegelős állattartás települési kapcsolódás szempontjából kétféle volt: egyrészt ún. „komplex transhumance”: a hegyvidéki falvaknak – állandó, kiépített településeknek – lakossága, tehát a nők és gyerekek is elkísérték a nyájakat telelésre a síkvidékre; másrészt egyfajta „kisnomadizmus”: a vlachok egy kisebb része nagycsalád-rendszerben, állandó letelepedés nélkül űzte a legelő-váltó állattartáson alapuló gazdálkodást. A nomád gazdálkodást és életmódot folytató vlachok lakása vesszőkalyiba vagy sátor volt. Híresek voltak tejtermékeik (bizánci irodalmi alkotások is említik mint csemegét), valamint szőtteseik (szövőszék nemcsak a falvak lakóinál volt, hanem minden sátorban). A vlachok mellett ugyane típusú pásztorkodást a Balkán félsziget sajátos történeti-földrajzi körülményei között ugyanakkor más nyelvű néptöredékek is űzték, pl. a görög nyelvű karakacsánok-szarakatszánok, az albánok egy része. A fejlett vlach tejkultúra antik hagyományokban gyökerezik, az ókori magaskultúrából átmentett technika. A vlachok ismert fuvarosok is voltak, a 10. sz.-tól gyakran említik őket. – b) Az Északi-Kárpátok vidékén vlachoknak nevezett pásztorok a 14. sz.-ban tűntek fel (következtetni lehet 13. sz.-i előfordulásukra is); gyakrabban a 15. sz.-dal kezdődően szerepelnek a forrásokban. A 16. sz. elején már elérték a Kárpátok legnyugatibb nyúlványait, e morva-szlovák vidék később róluk kapta a Valašsko nevet. Az Északi-Kárpátok vidékének szlovák, lengyel és ukrán részein egyaránt emlegetett vlachoknak két gazdasági-társadalmi típusát kezdettől meg kell, ill. lehet különböztetni: 1. voltak uradalmak szolgálatában álló, alkalmazott pásztorok és 2. saját nyájjal rendelkező juhosgazdák, akik a földesúrnak a legelő- és földhasználatért élőállatokkal és állati termékekkel, ill. pénzzel rótták le szolgáltatásaikat; ezek lényegében a jobbágyi osztályhoz tartoztak. Az É-i Kárpátokban a hegyvidéki szállás-pásztorkodás kibontakozásában a vlachok szerepe szembeötlő, a vlach hatás igen számottevő. Különösen a szókészletben máig meglevő sok és fontos kifejezés román és balkáni eredete (köztük balkáni szláv is!) kétségtelen. E kifejezések a lengyel és morva síkvidékeken ismeretlenek. Hogy az Északi-Kárpátokban legkorábban feltűnő vlachok már elszlávosodottan érkeztek-e oda, vagy a nyelvváltás már ott következett be – máig vitatott kérdés. Az utóbbi évszázadokban mindenesetre a szlovákban és a lengyelben a „vlach” egyszerűen hegyvidéki juhászt (konkrétabb jelentésében juhászbojtárt) jelent – minden etnikumra utaló fogalmi mozzanat nélkül. – A vlach népnév a szlávban különböző neolatin, romanizált népek jelölésére szolgált. Szláv nyelvből került a magyarba, belőle származik a magyar oláh (az újkorban pejoratívvá vált népnév) s ugyane szó szláv többes számi alakjából: vlasi a magyar olasz népnév. – Irod. Weigand, G.: Die Aromunen II., Leipzig, 1894); Kadlec, K.: Valasi a valašské právo... (Praha, 1916); Capidan, Th.: Die Mazedo-Rumänen (Bukarest, 1941); Gyóni Mátyás: A balkánfelszigeti vlachok kétlegelős pásztorkodása a középkorban (MTA I. Oszt. Közl., 1951); Dobrowolski, K.: Die Haupttypen der Hirtenwanderungen in den Nordkarpaten vom 14. bis zum 20. Jahrhundert (Viehzucht und Hirtenleben... Bp., 1961); Macurek, J.: Zur Frage der walachischen Kolonisation in den Westkarpaten (Viehwirtschaft und Hirtenkultur, szerk. Földes László, Bp., 1969).

Földes László

vlachjogú falu: a 13–16. sz.-ban létrehozott, → kenézek telepítő tevékenysége révén benépesített, kezdetben legtöbbször román- és ruténlakta település. A legelső vlachjogú faluk Erdélyben jöttek létre. Számuk egyre szaporodott, és elterjedtek a Felföldön, Morvao.-ban sőt Galíciában is. Mivel a vlach szó a 15–16. sz.-ban már elsősorban nem népet, hanem foglalkozást, életformát jelentett, a vlachjogú falu sem volt törvényszerűen román vagy rutén népesség lakóhelye. Ekkor már szlovákok, lengyelek, horvátok és magyarok is telepedtek az idegenek beköltözésének kedvező, szabadabb vlach jog szerint. A vlachjogú faluk jogállásának legfontosabb sajátosságai a következők voltak: 1. A letelepített lakosság bírája a telepítő kenéz, ill. örököse volt, a kenéz fölött pedig a királyi tisztek törvényszéke ítélkezett. – 2. A népre kivetett bírságok és büntetések összegének egy harmada a kenézé lett, két harmadát pedig a falvak a maguk szükségére fordíthatták. – 3. A falvak terményük tizedével megválthatták országos közmunka kötelezettségüket. – 4. A lakosság királyi ötvenedet adott állataiból. – A vlachjogú falukban pásztorok, nagyrészt juhtartók laktak. A vlach jog a hegyi pásztoréletforma jogrendszere. Ott telepítettek e jog szerint, ahol a természeti viszonyok a földművelésnek nem kedveztek. A 15–16. sz.-ban már a vlachjogú falukban élőket hívták vlachoknak, függetlenül nemzetiségi hovatartozásuktól. – Irod. Hunfalvy Pál: Az oláhok története (I–II., Bp., 1894); Kniezsa István: A tót és lengyel költözködő pásztorkodás magyar kapcsolatai (Ethn., 1934); Ila, Bálint: Die walachische Bevölkerung der Heruschaften Murány, Csetnek und Krasznahorka (Separatum Studie Slavica, Bp., 1957); Zimányi Vera: A Rohonc-Szalonaki uradalom és jobbágysága a XVI–XVII. században (Bp., 1968).

Bárth János

vóc: szűrruháknál és lábbeliknél a varrás erősítésére közbevarrott keskeny posztó-, ill. bőrcsík neve. A szűrnél a vízszintes toldásvonalakba iktatták. Színe többnyire piros volt. A megázott szűr alját a víz erősen húzza lefelé, ezért a vízszintes varrásokat erősíteni szokták. Idővel dísz lett a vóc, a varrások közé többé nem egyetlen, hanem lassan 2–3 színes posztócsíkot is fogtak, így a szerkezeti toldás dísszé változott. – Amikor a vóc már egyre több sorból tevődött össze, a varrás közé már nem lehetett befogni, ezért a posztócsíkok széleit díszesen vágták, így keletkezett a csipke. A csipkéket középen leerősítő varrás fölé, az egykori vóc emlékeképpen több összesodrott gyapjú- vagy gyapotfonalat: sodrást varrtak. A vóc alkalmazási helye a szűrön: a váll fölötti varrás, ahol az elejkihajtás felső végét a gallérhoz toldották, az aszaj és a pálha, ill. az aszaj és az oldal összetoldása, valamint a szűr aljának szegése. Alkalmazták a piros posztó vócot a Kunságon a lányok számára készített bojtos labdáknál is. – A szűrnadrág oldalán és farán Erdélyben a nadrágétól elütő színű posztó vócot varrtak. – A lábbelinél a szárvarrás erősítésére alkalmazott, elütő színű, hosszában ketté hajtott vékony bőrcsíknak is vóc a neve. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifrászűr (Bp., 1930); Gáborján Alice: Két magyar hosszúszárú lábbelitípus viselettörténeti elemzése (Népr. Ért., 1958).

Gáborján Alice

Voigt Vilmos (Szeged, 1940–): folklorista, az ELTE Folklór Tanszékének tanszékvezető docense, az irodalomtudományok kandidátusa (1973). Tanulmányait a bp.-i ELTE Bölcsészettudományi karán végezte (1963). Ugyanott gyakornok (1963–), tanársegéd (1964–), majd adjunktus (1970). – Összehasonlító filológiával és a népköltészet elméletével foglalkozik. Tanulmányokat, cikkeket publikál hazai és külföldi szakfolyóiratokban. – F. m. A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972); A folklór esztétikájához (Bp., 1972); A népköltészeti (folklór) alkotások kritikai kiadásának szabályzata (társszerzővel, Bp., 1974); Glaube und Inhalt (Bp., 1976); Bevezetés a szemiotikába (Bp., 1977).

Vojnich Oszkár (Bajsa, 1864– Port Said, Egyiptom, 1914): földbirtokos, utazó, néprajzi gyűjtő. Több világkörüli út fűződik nevéhez, közülük néprajzi szempontból a 20. sz. első évtizedében tett csendes-óceáni és indonéziai utak jelentősek. Innen származó néprajzi gyűjteményeit, fényképfelvételeit a bp.-i Néprajzi Múz. és a szabadkai városi múz. őrzi. – F. m. A Csendes Óceán szigetvilágában (Bp., 1908); British-India, Burma, a maláji Félsziget és Siam (Bp., 1913); A Keletindiai szigetcsoportokon (Bp., 1913). – Irod. Agárdi Ferenc: A nagyvilág magyar vándorai (Bp. 1955).

Bodrogi Tibor

Volly István (Pereg, 1907–): tanár, folklórista. A bp.-i Zeneakadémián zeneszerzői (1937), Szegeden népzenei doktori oklevelet szerzett (1948). A Néprajzi Múz. zenei osztályán dolgozva népdalokat gyűjtött (1929– 39), 1928-tól 1969-ig Bp.-en tanár. A Fővárosi Népi Zenekar alapító-ig.-ja (1951). Cikkei és tanulmányai a szakfolyóiratokban és zenei lapokban jelentek meg. Több népdalgyűjtemény kiadója és szerkesztője. – F. m. Népi játékok (I–III., Bp., 1938, 1939, 1945); Ütik a rézdobot (Bp., 1948); Somogyi Kalevala (Vikár Béla életrajza, Bp., 1959); Bajai tamburások (Bp., 1964).

Volt egyszer, hol nem volt..., Volt, hol nem volt: → Hol volt, hol nem volt...

vona: → lajt

vonal: régi hosszmérték. Egy vonal 0,2 cm. 12 tett ki egy → hüvelyket.

vonogató háló: → kaparóháló

vonókötél: → istráng

vontatás: az a művelet, amikor pl. szénát vagy learatott gabonát, emberi vagy állati erővel, a legegyszerűbb eszközökkel, pl. egy gallyas ágra rakva, esetleg a → boglyát csak egy lánccal körülkötve vontatnak a kívánt helyre.

K. Kovács László

vontató: nagyobb csomó széna vagy kötetlenül kezelt gabona, mezei boglya. A vontató „szénaboglya” értelemben ismeretes az Alföld túlnyomó részén, a Dunántúl keleti peremén, a történelmi Partiumban s szórványosan a Felföldön és Erdélyben. Az Alföld déli részén a „szekeres boglya” szinonimája, s itt általában 10–12 „rudas boglyá”-ból készül. Az Alföld északi részén és a peremvidékeken a „rudas boglya” és a „szekeres boglya” közötti egység. A vontató szállításának elvéről kapta a nevét (vontatás), miként a szállításához használt eszközök egy része is (vontatólánc, vontatórúd, vontatókocsi). – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Vontatórakás öltögetéssel (Orosháza-Vásárhelyi puszta, Békés m., 1950-es évek)

A vonatató körülgereblyézése (Orosháza-Vásárhelyi puszta, Békés m., 1950-es évek)

A vontató felemelése inasolással (Orosháza-Vásárhelyi puszta, Békés m., 1950-es évek)

Szénavontató kocsira rakása (Orosháza-Vásárhelyi puszta, Békés m., 1950-es évek)

Paládi-Kovács Attila

vontatókocsi: a széna vagy a → vontatókba rakott gabona egybehordására való egyszerű, négy sajtkeréken mozgó jármű, amelynek a rúdjait a vontató alá dugják úgy, hogy a rudak feje fent van a vontatókocsi elején, ezek után a rudakat megemelik és felcsatolják azokat a vontatókocsi hátulsó tengelyére és az így felemelt, kerékre jutott vontatót lovak segítségével a → szérűre vagy a kívánt helyre húzatják. Egyéb elnevezései: bolond kocsi, ördögszekér. Leginkább a Tiszántúlon használták ezt az eszközt. (→ még: csámesz) – Irod. Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Bp., 1963).

A vontató üresen (Kiskunfélegyháza, bács-Kiskun m.)

Az egyik vendégoldal átdugása a vontatott boglya alatt (Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun m.)

Vontatás közben az első tengelyt a vendégoldalá alá akasztják (Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun m.)

A vontató vontatása (Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun m.)

K. Kovács László

vontatók útja, cúgjáró, ficsórjáró, hajóvontató út: a hajózható folyók mindkét partján párhuzamosan, de legtöbb esetben váltakozva hol a jobb, hol a bal parton haladó kitaposott sáv. A történelem folyamán ez aszerint alakult ki, hogy melyik partján rombolta vagy építette a folyó, és a hajóvontató lovak vagy hajóvontató emberek merre haladtak végig. Rendszerint a folyó magasabb (pusztuló) partja volt az alkalmasabb vontatók útjának, amelyen a járás-kelést szolgalmi jog biztosította a → hajóvontatás számára. A part menti tulajdonosok tehát nem zárhatták el azt a – part szélétől számított – 10 ölnyi széles sávot, amelyen a vontatók útja haladt, sőt kötelességük volt a bokroktól megtisztítani. Fát oda nem ültethettek, nem veteményezhettek. Minthogy vármegyei és kincstári hajókat is bőven vontattak a folyókon, a part menti tulajdonosokat kötelezték a hajózást gátló vízi építmények eltávolítására. A földesurak, a községek – a jobbágyság idejében – robotmunkával tartották járható állapotban a vontatók útját, később a jobbágyság megszűntével közmunkával gondoskodtak a vontatók útja járhatóságáról, sőt a vízügyi, folyammérnöki hivatal is részt vett ebben a munkában. – Irod. Takács Lajos: A dunai hajóvontató út Tolna megyei szakasza (Népr. Közl., 1958).

K. Kovács László

vontatólánc, rúd: az a szükség szerint meghosszabítható erős lánc, amire a hajóvontató lovakat fogják. A vontatólánc végén egy erős fapecek a kolonc vagy drumó volt, amit egyetlen mozdulattal könnyen be és ki lehetett akasztani, a lovaskötél, a → hajóvontató kötél végén levő hurokból vagy kengyelből, ha vontatás közben valami úgy kívánta. A vontatóláncból vagy rúdból kétoldalt, egymástól 200–250 cm távolságra rövid – kb. 70 cm hosszú – vékonyabb láncok: a csatlások vagy pajzerok ágaztak ki párosával. – Irod. Betkovszki Jenő: Adatok a szolnoki hajósok életéből (Ethn., 1954).

K. Kovács László

vontatórúd, vontató szánkó: különösen Erdélyben használatos módja a kazalba gyűjtött széna vontatásának. A szénát két hosszú (kb. 250 cm) vontatórúdra rakják; a rudak elől haladó bunkós végeire erős láncot hurkolnak; a láncba csatolják a lovak → kisefáját vagy az ökrök → tézsláját, a rudak hátsó végein kötelek vannak, melyeket vagy csatlófával vagy csak egy villa nyelével csatolnak össze. Eredményesebb munkát végezhetnek, ha a vontatórúdakat (4–5 db-ot) egy előfa vagy fűaljfa, keresztfa segítségével vontató szánkóvá szerkesztik. – Irod. Sándor Gábor: A hóstátiak szénavontatása (Kolozsvár, 1944).

A vontatólovak befogásának módja hajóvontatásnál

Szénavontatórúd (Kolozsvár-Hóstát, 1940-es évek) 1. előfa, kereszt vagy a vontatórúd járma, 2. talpak vagy villásrudak, 3. közek, szárnyak vagy csúsztatók, 4. slófos szegek, 5. talpalólánc, 6. csatlóslánc

Vontatórúd (Kolozsvár-Hóstát, 1940-es évek) 1. rúd, 2. talpalólánc, 3. istrángok, 4. akasztóvilla, 5. butykó, 6. kampósszeg, 7. perec, 8. kapocs

K. Kovács László

vonulás, lilázás, pilikézés: az → énekes gyermekjáték → sorjáték típusába tartozó csoport. A résztvevők oszlopot alkotnak és az elől álló irányába haladnak. A vonulás formái: a) Egyenes irányú vonulás. – b) Szabálytalan irányú kanyargás a vezető szándéka szerint. – c) Kanyargás kijelölt pontok körül. Ez lehet három pont, amelyet álló vagy guggoló kisebb gyermek vagy fa vagy bokor képvisel. A két szélsőt körülkerülik, a középsőt kikerülik, így kifli vagy félhold alakban haladnak, esetleg a sor eleje és vége összekapcsolódik. Több pontot, esetleg gyermeket is kerülhetnek csillagalakban. – d) vonulás arcsorban; több sor egymást előzve. Ezek a formák már a játék és népszokás határát képezik, résztvevői legtöbbször nagyobb lányok, akik a → böjti időszakban esténként az egész falut bejárják így énekelve. Gyakran változó a hozzá kapcsolódó dal is. Állandó játékdal pl. a „Hej, Pilike, táncolj”, a játékdal elején előforduló pilikétől kapta az efféle vonulás a pilikézés nevet is. „Ásom-vájom” (Győr-Sopron m.), „Le az utcán le-le-le” (Borsod m.), „Kivirágzott a diófa” (Zala m.). – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VII., Bp., 1953).

Vonulás: 1. szabálytalan irányú kanyargás, 2. kanyargás három pont körül

Igaz Mária

vonyigó: a téli rakományból kisebb mennyiségű széna vagy szalma kitépésére alkalmas horog, kb. 1,5 méteres nyéllel. Neve a Dunántúlon és a Duna–Tisza közén vonyigó és számos alakváltozata; északon és a Tiszántúlon kampó, gamó, szénahúzó, szalmahúzó: a Körös vidékén gaggancs; Erdélyben horog. Fában gazdag vidékeken a vonyigó egyetlen természetes kampós fából készül. Leginkább körte-, galagonya- és somfa alkalmas e célra. Az Alföldön inkább a vasból készített vonyigó terjedt el (már a 18. sz.-ban is), amit köpűs, azaz üreges henger végével

fanyélre erősítettek fel. A vonyigó a → boglya kezeléséhez nélkülözhetetlen eszköz. A → kazalba rakott szénát, szalmát inkább → szénavágóval metszik. A vonyigó igen nagy múltú, de utóbb a kisparaszti gazdaságokba szoruló eszköz. – Irod. Borzsák Endre: A régi istállók élete és a jószág takarmányozása Pest megye északi falvaiban (Népr. Ért., 1936); Szabó Mátyás: A Körös és a Berettyó alsófolyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957).

Vonyigó (Keszegfalva, v. Komárom m.)

Paládi-Kovács Attila

vonyó: → tanya

vótér: → tönköly

vótháló: → ollóháló

votív: → fogadalmi tárgy

votív kép: → fogadalmi kép

vő: finnugor származtatású rokonsági terminus a férj jelölésére felesége szüleinek viszonylatában. Némely vidéken, ahol a → vőség intézménye megvolt, a vő szónak nemcsak rokonsági viszonylatokat kifejező, de társadalmi státusra utaló, kissé pejoratív csengése volt; jelentése leszűkült a feleség szüleinél lakó, a szülők vagyonában dolgozó, a feleség családjával szemben alárendelt viszonyban levő férfi megjelölésére, aki „vőnek ment”.

Morvay Judit

vőfély: a → házasságkötés szokáskörének sokoldalú tisztségviselője, a → lakodalom szervezője és gyakorlati munkáinak vezetője. Egyéb elnevezései: vőfény, vőfér, vőfi, dorozsba. A vőfély tisztség betöltése felkészültséget kíván: tapasztalatot a szervezésben és a → vőfélyversek ismeretét, ezért legtöbb paraszti közösségben néhány jó képességű férfi specializálódott e feladatra. Ritkábban a rokonságba tartozó fiatal férfit kérnek fel a vőfély tisztség betöltésére. Egy lakodalomban több vőfély is lehet, akik közül 1–2 tölt be vezető szerepet (amennyiben a lakodalom mindkét családnál nagyszabású, mindkét család hiv vőfélyt). A vőfély szolgálatáért természetbeni vagy pénzbeli ellenszolgáltatást kap, esetleg részben a → násznép tagjaitól. Tisztségének jelei a ruházatán viselt díszek, → vőfélybot, feldíszített → kulacs. A fiatal vőfélyek a → vőlegény és → menyasszony kísérői, testőrei, nevük helyenként: koszorúslegény, nyoszolyólegény, lovaslegény. A vőfély feladatkörének specializálódásával személyének fontossága növekvő tendenciát mutat, a → násznagyok rovására. (→ még: lakodalmi díszek és jelvények) – Irod. Szentesi Tóth Kálmán: Lakodalmi szokások a Nagykunságon (Karcag, 1929); Nagy Jenő: Lakodalom a kalotaszegi Magyarvalkón (Kolozsvár, 1943).

Csángó vőfély zászlóval (Gyimesközéplok, v. Csík m.)

Vőfélyek (Bélapátfalva, Heves m.)

Vőfélyek (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Lakodalmi hívogató vőfély (Vargyas, v. Udvarhely m., 1970-es évek)

Lakodalmi hívogatás (Méra, v. Kolozs m., 1970-es évek)

Vőfély Lakodalmi menet. A vőlegényt két vőfély veszi közre, karjukon a vőfélykoszorú látszik (Magyarkiskapus, v. Kolozs m., 1979)

Györgyi Erzsébet

vőfélybot, vőfélypálca: a → vőfély jelvénye a → házasságkötés szokáskörében, amelyet különösen akkor hord magánál, amikor a → lakodalmas ház, a család hivatalos képviseletében jár el. A vőfélybotot a lakodalmas háznál díszítik fel – e díszek bizonyítják, hogy a vőfély a család megbízottja. A → násznép meghívása alkalmával a meghívást elfogadók ezt gyakran további dísznek (pl. szalag, kendő) a vőfélybotra kötésével adják a meghívó család tudtára. A vőfélybot a legény-, ill. férfiviseletet kiegészítő bot (vidékenként eltérő, néhol fokos), jelértékű díszekkel ellátva: kendőkkel, szalagokkal, élőnövénnyel (rozmaring, puszpáng), gyümölccsel (alma, dió) és egyebekkel (pattogatott kukorica, szalmaszáldarabkák, toll). A vőfélybot a vőfély rangjelzője is, s ha a → vőfélyversek elmondása, szertartásos cselekmények előtt figyelmet akar kelteni, a vőfélybottal veri meg a mennyezetgerendát. díszítése az utóbbi időszakban rendkívül leegyszerűsödött, gyakran csak néhány szalagból áll. (→ még: lakodalmi díszek és jelvények, → lakodalom) – Irod. Szentesi Tóth Kálmán: Lakodalmi szokások a Nagykunságon (Karcag, 1929); Gönyey Sándor: A gyimesi csángó menyasszony öltözete (Ethn., 1940); Viski Károly: A hagyomány tárgyai (A magyarság néprajza. IV., Bp., 1941–43).

Vőfélybot (Méra, v. Kolozs m., 1970-es évek)

Vőfélybot feje, gyöngyökből varrt madarakkal (Türe, v. Kolozs m., 1970-es évek)

Gyöngyös kalap bokrétával és vőfélybottal (Bogártelke, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

Györgyi Erzsébet

vőfélykönyv: kézzel írt, másolgatás útján népszerűsödő és gyarapodó lakodalmi versgyűjtemény. A paraszti kéziratok egyik legkorábbi s szinte máig élő kedvelt fajtája (→ paraszti írásbeliség). A 18. sz. végétől nyomtatásban, ponyván is megjelent. A vőfélykönyvek versei mozzanatról mozzanatra követik, majd egyre inkább elő is írják, szabályozzák a lakodalom hagyományos menetét (→ vőfélyvers). A vőfélykönyvek versanyaga koronként és tájaként némi eltérést mutat; egy-egy ilyen könyv több generációt is kiszolgál, belőle tanulják meg a vőfélyek „szerepük” szövegét – a lakodalom különböző mozzanataihoz kapcsolódó szertartásos és tréfás, mulattató versezeteket. – Irod. Volly István: Vőfélykönyv. Lakodalmi versek, dalok, táncok gyűjteménye (Bp., 1947); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A, Bp., 1955); Ujváry Zoltán: Népi kéziratos verseskönyveink (Műveltség és Hagyomány, 1960).

Vőfélykönyvek

Küllős Imola

vőfélytánc: legtöbb helyen a lakodalmi vonulós táncok, nászmenettáncok szólóban járt változata, melyet a vonulást vezető vőfély jár egyedül vagy férfitársaival. Formailag rendszerint az → ugrós tánctípus helyi változata. Baranyában a zászlós lakodalom vőfélytáncának neve → zászlós tánc (mars, verbunk stb.) – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A., Bp., 1955).

Maácz László

vőfélyvers, vőfélymondóka, vőfélyrigmus: a népi → vers alkalmi válfaja, a → lakodalom szertartásmestere által elszavalt, az ünnepségsorozat fontosabb mozzanataihoz kapcsolódó kötött formájú alkalmi szöveg. A → vőfély a középkori → mulattatók, a 16–18. sz.-i énekes szolgák, szolgadiákok újkori népi megfelelője, aki azonban rendszerint nem → alkotója, hanem csak → előadója a vőfélyverseknek; a helyzethez illő módosításokat azonban ő végzi el. A vőfélyversek szerzői korábban az iskolamesterek, diákok, utóbb falusi néptanítók, kántorok és → népi verselők, vőfélykedő parasztok voltak. Szövegeik egy része → ponyván is megjelent; a nyomtatott vagy kéziratos másolatban terjedő → vőfélykönyvek a lakodalom menetének megfelelő sorrendben közlik a vőfélyverseket s a vőfélyek egyéb kötelességeit. Írásbeliség híján mindezek szóhagyományban éltek és maradtak fenn; az ilyenek formailag a legcsiszoltabbak, tartalmilag a legnépiesebbek; különösen régi hagyományú vidékeken (pl. a székelyek között) találkozunk velük. A vőfélyversek évszázados hagyományokat tartottak fenn: valószínűsíthető a nemesi lakodalmak költészetének, továbbá a kéziratos énekköltészetnek a hatása, sok iskolás-diákos (pl. ókori mitológiai utalás) vonás is kimutatható. Nyomot hagyott a hitújítás oktató költészete is (a házastársak tanítása; a vőfélyek vitája a házasságról stb.), időközben sok népi elem (tréfás toborzó, pártabúcsúztató stb.) került be; a rétegek elkülönítése további kutatásra vár. Bár a vőfélyversek országos elterjedésűek, az egyes szokások, a lakodalmi étkek stb. szerint bizonyos táji különbségek is kimutathatók; nem ismerjük azonban eléggé pl. a dunántúli és felföldi vőfélyverseket. – A vőfélyverseket többnyire szavalják, ritka az énekelt változat (ÉNy-Mo.-on gyűjtöttek ilyet). A hosszú, terjengős és tudálékos szövegek → verselése legtöbb esetben gyenge, a → rímek erőltetettek, a versszak rendszerint hiányzik; formailag a verses szerelmi levelekhez hasonlítanak. – A vőfélyversek alkalmak szerint csoportosíthatók; a legfontosabbak a következők: vendéghívás (– Szívhajlandósággal jöttünk be a házba; Hívjuk a ház népét egy ártatlan nászba...); a → menyasszony búcsúztatása (– Most a hegedűnek némuljon zengése, Mert búcsúzásomnak most lészen kezdése!...); beköszöntés (– Ím, itt a menyasszony velünk megérkezett. Tessék, násznagy uram, fogjon vele kezet!...) oktatás (– Arany-ezüstért, cifra ruháért, Leányt el ne végy koszorújáért!...) a fogások tréfás bejelentése (– Gyönge borjúhús ez, mit hozok tormával, Csak harminc tavasszal járt ez az anyjával...); a menyasszonytánc indítása (– Im, itt áll előttünk az ékes menyasszony, Hogy menyecske-fejjel először mulasson!...); berekesztés (– Most hogy reggel vagyon, már hazaindulunk. Boldog házasoktól szépen elbúcsúzunk...). (→ még: iparosdal, → kánai menyegző, → katekizmusi ének, → lakodalmi ének, → táncszó) – Irod. Ortutay Gyula – Katona Imre: Magyar népdalok (I., Bp., 1970).

Katona Imre

vőláda, férfiláda: olyan láda, melyben a vőnek menő legény vitte ruhaneműjét feleségének házába. Díszítése mindig megegyezik a megfelelő vidék menyasszonyi ládáival, csupán a ráirt férfinév jelzi vőláda voltát. Lényegében azonos megjelenésű a → cselédládával, pásztorládával, csak a láda történetének ismeretében lehet megmondani, mily célra készült. A déli Duna mente környékén terjedt el, itt valószínűleg már egyes 19. sz. eleji férfineves ládák vőládák voltak. Hiteles példányai a 19. sz. végéről s a 20. sz. elejéről ismertek. A menyasszony gyakran kapott új, a vőlegényénél divatosabb, modernebb tárolóbútort, pl. sublótot. Németo.-ból és mo.-i németségtől olyan szokás is ismert, hogy noha a férje házába költöző asszony hozott szekrényt magával, a vőlegény számára is készíttetett a család egy → ácsolt ládát vagy asztalos munkájú ládát. – Irod. Stegmann, H.: Die Holzmöbel des germanischem Museum (Mitteilungen aus dem Germanischen Nationalmus., 1904); K. Csilléry Klára: A bútor- és világítóeszköz gyűjtemény (Népr. Ért., 1962).

A vőként beházasodott Kapitány József ládája, pingáló asszony virágozta (lelőhely: Szakmár, készítőhely: Homokmégy, Bács-Kiskun m., 1913) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

vőlegény: → házasságra lépő férfi, általában legény, az → eljegyzéstől a házasságkötésig, a paraszti gyakorlatban elsősorban a házasságkötés napján. A → házasságkötés szokáskörének egyik főszereplője, s mint ilyen, annak egész folyamán különleges tiszteletben részesül. – Irod. Cserei Farkas: A magyar és székely asszonyok törvénye (Kolosvár, 1800); Szendrey Ákos: Die Vorbereitung der Hochzeit und der Abschluss des Ehevertrages bei den Ungarn (Acta Ethn., 1957–58).

Györgyi Erzsébet

Völgység: Tolna m. területén a baranyai → Hegyhát folytatásában a Kapos és a Sió-Sárvíz völgye közé zárt löszös dombvidék, amelyet a csapadékvíz eróziója mély völgyekkel tagolt. DK-i dombsora Bonyhád–Sióagárd vonalától K-re (a Szekszárdi-hegyek), néprajzi szempontból a → Sárköz községeihez kapcsolódik. A Völgység birtokosai közé tartozott a Perczel család, akiknél Vörösmarty nevelősködött és a vidék táji elemeit, hangulatát több művében felidézte. – Honfoglaláskor megszállt, a fejedelmi törzs egyik szállásterülete. A késő középkorig az ország fejlett, paraszti polgárosulás útjára tért vidéke. A reformáció során ref.-sá vált népessége, voltak ev. községei is. A hódoltság során nagyon erősen elpusztult, maradék telepeit az ellenreformáció akciói tovább csökkentették. Tipikus példája ennek Zomba esete, ahonnan a Ny-Mo.-ról vallása miatt elűzött másodlagosan ott települt ev. magyarság kénytelen volt ismét felkerekedni és Békés megyébe költözni, újjáalapítva Orosházát. A Völgység területén délszláv menekülők is megültek. A 18. sz. során nagy létszámú német csoportok népesítették be, akiknek egy része viszont prot. vallású volt. A Völgységet a mo.-i német településtudományi irodalom → Schwäbische Türkei részének tekintette. A potsdami egyezmény alapján kitelepítésre került németek helyére → bukovinai székelyek és kis számban moldvai magyarok költöztek.

Völgységi viselet (Miszla, Tolna m., 1909)

Lakóház (Döbrököz, Tolna m., 1903)

Filep Antal

Vöő Gabriella, Vöőné, Zatler Gabriella (Kolozsvár, 1937–): a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Fiókja Ethnográfiai és Folklór osztályának népköltészeti kutatója (1960–). Tanulmányait a kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegy. magyar nyelv- és irodalom szakán végezte (1959). Magyar népköltészet, elsősorban mese, monda, anekdoták kutatásával foglalkozik. Cikkei jelennek meg magyar és román szakfolyóiratokban. – F. m. Többet ésszel, mint erővel (Bukarest, 1969); A mesemondó Jakab István (társszerzővel, Bukarest, 1974); Tréfás népi elbeszélések (Bukarest, 1981).

Vöő István (Temesvár, 1934–): nyelvtudós, nyelvjáráskutató, a filológiai tudományok doktora (1972). A kolozsvári Bolyai Tudományegy.-en szerzett magyar nyelv- és irodalomszakos tanári oklevelet (1958). A kolozsvári Bolyai, majd Babeº–Bolyai Tudományegy.-en tanársegéd (1958–1962), adjunktus (1963–). Szűkebb kutatási területe a magyar nyelvjárások hangtana és szókincse. Munkáiban néprajzi szempontokat is figyelembe vesz. – F. m. Magyar nyelvjárási szövegek (Kolozsvár, 1970); Hétfalu nyelvjárási atlasza (Kolozsvár, 1971); A bánsági magyar nyelvjárások magánhangzó-rendszere (Bukarest, 1975); A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai (társszerzőkkel, Bukarest, 1978); Dictionar de proverbe român-moghiar (Bucureºti, 1978); Dictionar de proverbe maghiar-român (Bucureºti, 1980).

vörcsök: a → varsa tölcsérszerű nyílása.

vörös bor: borfajta, amely némely kék szőlőfajta héjában található és erjesztés útján kioldódó festőanyagoktól nyeri színét. Hazánkban először a 15. sz.-ban történik említés vörös borról, de ekkor még jóval ritkább, mint a → fehér bor. Az ún. balkáni típusú vörös bor kultúra a török hódoltság alatt, a 16–17. sz.-ban terjedt el a Kárpát-medencében. Közvetítői feltehetően különböző balkáni eredetű, délszláv népelemek (rácok) voltak. Jellegzetes szőlőfajtája a kadarka, amit karó nélkül, kopasz fejmetszéssel művelnek. A letört szőlőt (tájnyelvi alakjai: csemege, csömöge) jellegzetes formájú → kádban (tájnyelvi alakjai: kaca, káci, gáci) az időjárástól függően hosszabb-rövidebb ideig erjesztik. Amikor a forrás megállt, a kádat lefedik, sárral légmentesen letapasztják. Fejtés nélkül, törkölyéről fogyasztják. E vörös bor készítéshez sajtó nem szükséges. A hosszú erjesztés alatt nagy mennyiségű csersavas konzerváló anyag (tannin) jut a borba, ezért eltartásához nem feltétlenül szükséges pince. – Ez a borkészítési technológia Mo. középső részén, nagyjából a régi hódoltsági területen volt elterjedt. Ma már csak csökevényeiben található meg a Buda-vidék, a Duna mente, Szekszárd környéke és Baranya paraszti borkultúrájában. Eredeti formájában ma is ismert szinte az egész Balkánon, különösen Albániában és Bulgáriában. Az ilyen módon készült vörös bor magas tannin tartalma miatt igen fanyar ízű. A múlt század elejétől bizonyos ízlésváltozás következett be. A bor vörös színét nem a hosszas törkölyön tartással, hanem növényi festőanyagok (pl. Sambucus ebulus ’földi bodza’ vagy ’csete’), később pedig festőszőlő (othello) hozzáadásával igyekeztek elérni. A törkölyös vörös bort fokozatosan kiszorította a félvörös siller bor. Ez a változás a mennyiségi termelés követelményeinek is jobban megfelelt. – Más történeti háttere van a soproni, valamint a Pozsony környéki és ruszti vörös bornak. Ez a borkészítési technológia feltehetően nyugati eredetű és a Rajna-vidékkel rokon. Fő szőlőfajtája a kékfrankos. Növényi festőanyagokat itt is alkalmaztak, viszont soha nem érlelték törkölyével együtt a bort. Kellő mennyiségű festőanyag kioldódása után (a kékfrankosnak sokkal nagyobb a festéktartalma, mint a kadarkáé) mindig préselték. A sajátos formájú erjesztő kádakat nem ismerték, boraikat mindenkor hordóban tárolták. A középkortól kezdve igen jó, épített pincéik voltak. (→ még: bor, → borsajtó, → szőlő, → történeti borvidék) – Irod. Maár Gizella: A soproni szőlőművelés és szókincse (Bp., 1943); Belényesy Márta: Szőlő- és gyümölcstermesztésünk a XIV. században (Népr. Ért., 1954); Andrásfalvy Bertalan: A. vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai (Népr. Ért., 1957).

A vörös bor elterjedése Magyarországon. – – – – a vörös bor elterjedése Keleti Károly statisztikájának térképe alapján .... a török birodalom határa a bécsi béke korában (1606)

Égető Melinda

vöröshagyma (lat. Allium cepa): az egyik legrégebben termesztett fűszer- és zöldségnövény. Őshazája Afganisztán, Irán, Türkménia. Az ókori népek nagy becsben tartották. A római birodalom közvetítette Európa középső és északi területeire. Hazánkban a középkortól folyamatos a termesztése. Máig legjelentősebb mo.-i termőhelyén, Makón a 18. sz. végétől számottevő a termesztése. A termelés fejlődéséhez tevékenyen hozzájárult a külföldöt járt, tudós ref. pap, Szirbik Miklós (†1853) buzdítása. Még inkább lendítették termesztését az 1859. évi olasz–osztrák háború okozta külkereskedelmi nehézségek és hadi rendelések. Így már a múlt század derekán jelentékeny cserekereskedelmet bonyolítottak le a makói szekeres kereskedők, a „tergovácok” vagy „cserések”. A hagymatermesztés kiterjedését az 1882-ben megépült arad–csanádi vasút segítette elő legjobban. Ezidőtől fokozatosan vált a hagymatermesztés a makói agrárproletariátus, később az egész makói parasztság legfontosabb megélhetési forrásává. Kialakult egy kitűnő tulajdonságú tájfajta, a makói hagyma. Az I. világháború végén, majd a nagy világgazdasági válság idején jelentkező értékesítési nehézségek ellenére a hagymatermesztés a makói parasztság viszonylagos gazdasági és társadalmi stabilizációjának alapja maradt az ismételten jelentkező kiviteli lehetőségek folytán. A makói hagyma ma is jelentős exportcikkünk. Más, kisebb termőtáják (Fertő-tó környéke, a Szigetköz néhány községe, valamint Derecske, Dombrád, Gyula) belföldi fogyasztásra termelnek. É-Moldva és Bukovina vöröshagyma termesztésében jelentős szerepük volt a bukovinai székelyeknek. – A makói hagymatermesztés a legfejlettebb mo.-i belterjes paraszti kultúrák közé tartozik. Kiváló eredményei az évtizedeken át fölhalmozódott paraszti tudáson (gondos megfigyelések, helyi találmányok alkalmazása stb.) alapulnak. A makói hagymatermesztők már a két világháború között értékesítő szövetkezetbe tömörültek. 1945-ben pedig megalakították az egyik első mezőgazdasági termelőszövetkezetet. Makói hagymás kisparaszti családból származott Erdei Ferenc kiváló agrárszociológus és közgazdász. – A hagymatermesztés három esztendeig tart és három szakaszra tagolódik: magtermelésre, dughagymanevelésre és magának a hagymának a termesztésére. Kezdetben a hagymamagot porhanyósra elkészített föld tetejére vetették és bekapálták. Később sorba vetették, majd a hagymakertészek és a kovácsmesterek kezén született és tovább tökéletesített hagymamag- és zöldségmag-vetőgéppel végezték a munkát. A dughagyma szedését jellegzetes rövidnyelű kapával, az „irdaló”-val végzik. A földtől rostán tisztítják meg, majd télen a búbos kemence fölé függesztett nádrácson szárítják s így érik el, hogy a fogyasztási hagyma nem növeszt magszárat, jó minőségű lesz. A hagymatermesztés gondos talajmunkát kíván. Kezdetben ásóval, kapával, kézi gereblyével dolgozták meg a földet, amit fölváltott a szántás, földsimítás, boronálás, hengerelés. A hagymaültetéshez kézzel húzott sorhúzóval (utaló) jelölik ki a sorokat. A „hagymarakás” kézzel történik. A legfontosabb növényápolási munka a kapálás, melyet saját találmányú speciális kapával („fecske, csuszujka”) vagy kézi ekekapával („dikkelő”), ill. lóvontatású ekekapával végeznek. A vöröshagymát régebben kis faásóval ásták ki, ma ezt speciális rövid nyelű vasásóval aratás után aug.-ban végzik. – Irod. Petrovics György: A makói hagyma (Makó, 1922); Márton György: A makói hagyma termesztése (Szeged, 1927); Erdei Ferenc: A makói hagyma iskolája (Makó, 1941); Boross Marietta: A makói hagymatermesztés eszközanyaga (Népr. Ért., 1968); Tóth Ferenc: A makói hagyma történetének néhány fejezete (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1969); Halász Péter: A vöröshagyma termesztése a bukovinai székelyeknél (Agrártört. Szle, 1973).

Kósa László

vöröshere, lóhere (lat. Trifolium pratense): szálas takarmánynövény. A vadon termő heréből keletkezett az Ibériai-félsziget déli részén, ahol a mórok a 11–12. sz.-ban termesztésbe vonták. Sokáig csak Spanyolo.-ban ismerték. Onnan terjedt el a 15–17. sz. folyamán a kiüldözött prot.-okkal Hollandiába, Németo.-ba, majd Angliába is. Ausztriába a 18. sz. végén jutott el és legjobban Stájero.-ban honosodott meg. Hazánkba legelőbb az Őrségbe a szomszédos stájer területekről került be (19. sz. eleje). A 20. sz.-ban az állattenyésztés belterjesedésével párhuzamosan terjedt el. – Mivel a hűvösebb, csapadékosabb éghajlatot kedveli, legnagyobb mértékben a Dunántúl déli és nyugati területein, ill. az északi megyékben termesztik. Gyakran őszi vetésre vetik tavasszal. Aratás után indul nagyobb növekedésnek. Ha kedvező az időjárás, már ősszel is lekaszálják, de igazán jó termést a következő év máj.–jún.-i kaszálásain ad. A vöröshere mo.-i elterjedése a szénafűétől eltérő takarmánykezelési eljárásokat honosított meg a parasztgazdaságokban. Többször forgatják és mivel nehezebben szárad, szárító állványokra rakják. – Irod. Pais Sándor: A becsvölgyi gazdálkodás (Népr. Közl., 1964); Mándy György: Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink? (Bp., 1971).

Kósa László

vöröskatonadal: → tizenkilences katonadal

vörös kerámia, vörös edény: a máztalan cserépedények egyik csoportja. Természetes agyagból kiégetett edény, amelynél a nyersanyag vastartalma viszonylag nagy és emiatt égetés során vörös színe lesz az edénynek. Ha a szükséges vastartalom hiányzik, akkor égetés után vörös földfestékkel öntik le az edényt a használó közösség kívánsága szerint. – Az ókori népek is ismerték a vörös kerámiát. A pannon kultúra terrakottájának, a terra sigillatának, provinciális utánzata: igen finoman iszapolt, többször megszűrt, vörösre égetett agyag. A középkorból származó tároló- és főzőedényeink között is sok vörös edény található. Legtöbb fazekasközpontban készítik vagy készítették. Híresek a kalocsai vörös edények. Napjainkig kedveltek a tatai vörös kanták, korsók és perselyek. A vörös edények felületét gyakran fényesítették és kaviccsal súrolták ugyanúgy, mint a fekete edényekét. A másik kedvelt díszítés az edény felületénél sötétebb színárnyalatú vörös → földfestékkel való festés, amelyet eszköz nélkül – ujjal vagy egy botocskára kötözött szőrcsomóval, egyszerű ecsettel – végeztek. – Irod. Wartha Vince: Az agyagipar technológiája (Bp., 1892); Körmendi Géza: A tatai fazekasság története (Komárom, 1964); P. Brestyánszky Ilona: Ismerjük meg a kerámiát. A kerámia és a porcelán története (Bp., 1976).

Aratókorsó vörös kerámiából. Felirata: „Ifjú Hallai Mihály Építette 1801-dik Esztendőnek utolsó holnapjában ezt a korsót. Készülése pedig volt Érsek lakó Kalotsa Városában Étel Ital álom Szükséges ez három kiváltképen nyáron” (lelőhely: Dunapataj, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

vörös köles: → rókafarkú köles

vőség: az az intézmény, amelyben a fiatal pár a házasságkötés után az asszony szüleivel marad, velük egy telken vagy egy házban, azok vagyonában dolgozva él. A férfi apósának, anyósának vagyonában, azok hasznára, alárendelt viszonyban végzi munkáját, saját vagyona nincs, apósa, anyósa parancsolási jogát, tekintélyét elismeri. Az ilyen férfi neve → vő, akárcsak az azonos rokonsági formában levő férfiaké. Általában azokon a vidékeken ismert a vőség intézménye, ahol a születésszabályozás társadalmilag elfogadott, a házaspároknak egy, maximum két gyermekük van (→ egyke). Az egyetlen lánygyermeket nem adták ki a házból, hanem összeházasították olyan vagyontalan, de szorgalmas, ügyes legénnyel, akit nem kötött le a saját gazdasága, a valamikori vagyon reményében vállalta a vő alárendelt szerepét. A lány szülei számára a vőség előnye volt, hogy a családi vagyont még hozomány formájában sem kellett megbontani, ingyen kaptak egy ereje teljében levő fiatal kiszolgáltatott munkaerőt, akit csak élelemmel, ruhával és költőpénzzel kellett ellátni. A vő biztosította a nő családja számára az utódot is anélkül, hogy az apai családnak a gyermekkel kapcsolatban bármilyen igénye lehetett volna. – A vő alárendelt helyzetét már a házassággal kapcsolatos kifejezések is tükrözték; „beházasodik”, „vőnek megy”; Kalotaszegen így mondják „elmegy a lányhoz fiúnak”. Helyzete házassága alatt megalázó, feleségének nem élettársa, apósának, anyósának inkább szolgája, semmint rokona, minden tettét irányítják, szexuális életét korlátozhatják. Szélsőséges esetekben nem kapott jobb és több ennivalót, mint a cselédek, alvóhelye az istállóban volt. Némely dunántúli községben külön napja volt a vőknek, amikor összejöttek a kocsmában és „kipanaszolták magukat”. – A vő gyermekeit, egyes vidékeken, nem az apa, hanem az anyai nagyapa neve után emlegeti a község társadalma, pl. a Székelyföldön, a Balaton környékének egyes falvaiban a vő nevét apósa vezetéknevével bővítették, idővel saját nevét elvesztette. – Helyzetük nem volt egyforma. Ha a vő maga is vagyonos, egyetlen gyermek volt, felesége családjában megbecsülték, a gazdálkodás menetében is szava volt. D-Dunántúlon szokásban volt, hogy a házasságkötéskor a vőnek írásban, a pap előtt vagyonrészt, örökrészt biztosítottak arra az esetre, ha felesége meghalna. Ennek fejében a vő kötelezte magát apósa, anyósa további eltartására azok haláláig. A jól dolgozó, családfővé lett vagy megözvegyült vő helyzete már megbecsült volt, az elöregedett após, anyós ragaszkodott hozzá. Felesége halála után újra házasodhatott, új feleségét a meghalt asszony szüleinek házába vihette, az öregek – ha más utódjuk nem volt – a vő feleségét lányuknak, második házasságából származó gyermekeit unokájuknak, örökösüknek tekintették. – A vő megalázó, alárendelt helyzete elsősorban az egykés társadalomra jellemző. A → nagycsaládban pl. egyenrangú volt a gazda vezetése alatt dolgozó vér szerinti rokonságban álló férfi sógoraival. – Irod. Fél Edit: Családorganizációs problémák (Antiquitas Hungarica, 1948).

Morvay Judit

vulgus in populo <lat. ’az egyszerű nép a nemzetben’>: E. Hoffmann-Krayer svájci néprajzkutató kifejezése nyomán elterjedt megnevezése a társadalmakat, népi kultúrákat alkotó „alsó réteg”-nek. A 20. sz. elején több ízben is megfogalmazták azt a nézetet, hogy a néprajz a társadalmak alsóbb rétegének tekintett „nép” életével foglalkozzék, és ehhez hozzákapcsolták ezt a gondolatot is, hogy ez az alsó réteg nem alkotó, csupán befogadó elem. A teória első bírálói az evolucionista iskola oldaláról emeltek kifogást, amire a 20-as években H. Naumann és mások válaszoltak, akik történeti aspektusba illesztették a két réteg, ill. az alkotó és befogadó rétegek koncepcióját („gesunkenes Kulturgut”). Eszerint a társadalmak felső rétege az alkotó, ettől „szállnak alá” a művelődési javak az alsóbb rétegbe, amely csak befogadó. – Érdekes tény, hogy a tárgy- és motívumtörténeti alapokon álló következtetések ellen elsősorban etnopszichológiai ellenérveket hoztak fel, és főként a vulgus in populo-teóriában csak időként megjelenő L. Lévy-Bruhl elképzeléseket („individuum nélküli társadalom”, „szublogikus – logikus gondolkodás ellentéte”) cáfolták. Egyfelől a közösségi kultúra archaikusságának, önállóságának védelmezői (legkivált R. Weiss), másfelől a pszichologizmusban a közösségit és individuálist összemosó (pl. a „szublogikus” szuperfogalmát kidolgozó Marót Károly) kutatók voltaképpen nem cáfolták meg a vulgus in populo-elmélet alaptézisét: a két társadalmi rétegből alkotott tant, amely egyébként nem áll messze a marxizmus osztálykategóriáinak hierarchiaszerű felfogásától. A szovjet kutatásban (legkivált a folklorisztikában) az individuális („arisztokratikus”) és a közösségi („demokratikus”) felfogás hívei hosszú ideig váltakozó sikerrel csatároztak. – A magyar néprajzban a vulgus in populo nézeteit túlzó módon sosem képviselték, hangsúlyozták a népi kultúra alkotó erőit, és pszichológiai, olykor történeti vonatkozásban megkísérelték tagadni azt a választó vonalat, amely a felső és alsó társadalmi rétegek között fennáll. Még az újabb nép-fogalom kutatói is egyoldalúsággal cáfolták E. Hoffmann-Krayer és H. Naumann nézeteit, akiknek korabeli vitapartnereit viszont az ottani újabb kutatás bírálta, elsősorban ahisztórikus („antikvárius”) közösség-felfogásuk és a társadalom kétpólusú osztályszerkezetét felismerni nem tudásuk miatt, A vita végleges megoldását a történeti tények tisztelete (ez a vulgus in populo elméletet sokban igazolja), egyszersmind azonban a társadalom osztálytartalmának feltárása adhatja, ez utóbbit a vulgus in populo elgondolások képtelenek voltak kellő pontossággal megfogalmazni. – Irod. Lévy-Bruhl, L.: Les fonctions mentales dans les sociétés inférieures (Paris, 1910); Naumann, H.: Primitive Gemeinschaftskultur (Jena, 1921); Ortutay Gyula: Magyar népismeret (Bp., 1937); Úr és paraszt a magyar élet egységében (Szerk. Eckhardt Sándor, Bp., 1941); Marót Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Voigt Vilmos: A néprajztudomány elmélet-terminológiai kérdései (Ethn., 1965).

Voigt Vilmos

Wass Sámuel, gróf (Kolozsvár, 1814–Bp., 1879): közgazdász, politikus, útleíró az MTA 1. tagja (1861). Kolozsvárott líceumot végzett, majd utazásokat tett. 1833-tól megyei közhivatalokat látott el. 1848-ban kinevezték Doboka vm. főispánjává és országgyűlési képviselővé választották. 1849-ben Kossuth megbízottjaként Londonba, majd New Yorkba utazott, hogy fegyvert szerezzen. Hazaküldött egy fegyverrel megrakott hajót és hajóhadat szervezett, amelyet az Antillák szigetei között rejtett el. A hajóhad szétszóródása után 1849-ben visszatért New Yorkba. A szabadságharc bukásának hírére Kaliforniába költözött és aranykohót létesített. 1858-ban hazatért. 1861-ben a Főrendiház tagja volt, 1866-tól 1875-ig képviselő. Az Antillákon tett útja alkalmával kitűnő néprajzi megfigyeléseket tett. Különösen értékes Haitiről adott beszámolója. – F. m. Kilencz év egy száműzött életéből (I–II., Pest, 1861–62). – Irod. Deák Farkas: Gróf W. S. emlékezete (Bp., 1880).

Sárkány Mihály

wellerizmus: az epikus → proverbiumok egyik csoportja, amelynek szerkezetére a „mondta N. N.” betoldás jellemző. A magyar folklór igen kevés wellerizmust ismer, pl.: „Nó ez a hét is jól kezdődik, mondta a cigány hétfő reggel, amikor akasztani vitték”. E wellerizmus angol párhuzama is megvan. Az antikvitásban jól ismert, szélesebb körű elterjedése a reneszánszban indult meg. Közismert az angol, amerikai szájhagyományban, a német nyelvterületen, a skandináv népeknél, a spanyoloknál, olaszoknál, franciáknál. A közép-, K-európai anyag kevéssé ismert. – A wellerizmus elnevezés Dickens Pickwick klub c. regényének egyik alakjáról Sam Wellerről vette eredetét, aki különösen sok ilyen kifejezést használt. 1863-ban „Samwelleriána” néven megjelent egy wellerizmus-gyűjtemény. A nemzetközi wellerizmus-kutatás Archer Taylor The Proverb c. (1931) munkája után nagy fellendülésnek indult, több monográfia jelent meg, amely egy-egy nép wellerizmusaival foglalkozik. A wellerizmust olykor rövid epikus történet kíséri, amely ha elmarad, akkor is egy konkrét történetet juttat eszünkbe: pl. „Savanyú a szőlő – mondta a róka –, nem eszem meg éretlenül”, amelynél az ezópusi mesére való utalás egyértelmű. A wellerizmusra általában a humor és az irónia jellemző. Magyar neve szólásidézet, de a nemzetközi szakirodalomban a wellerizmus terjedt el, ezért a magyar folklorisztikai szakirodalom is ezt az elnevezést használja. Ismeretes a makaronikus wellerizmus is, pl. Virtus in medio–sagte der Teufel, sass zwischen zwei alten Huren. – Irod. Speroni, Ch.: The Italian Wellerism to the End of the Seventeenth Century (Berkeley, 1953); Järviö-Nieminen, I.: Suomalaisen sanomukset (Helsinki, 1959); Taylor, A.: The Proverb and an Index to the Proverb (Hatboro–Copenhagen, 1962).

Szemerkényi Ágnes

Wlislocki Henrik (Brassó, 1856–Bethlenszentmiklós, 1907): néprajzkutató, tanár. 1876-tól a kolozsvári egy.-en tanult, a bölcselet doktora. Nevelőként dolgozott, 1884-től Rozsnyón volt tanár. 1897-től elborult elmével élt. Nagy mennyiségű néprajzi anyagot gyűjtött magyarok, cigányok, sokácok, örmények, erdélyi románok és szászok között. A cigányokat velük együtt vándorolva tanulmányozta. A gyűjtött anyagok kiadásán túlmenően jelentősek folklorisztikai tanulmányai. – F. m. Volksdichtungen der siebenbürgischen und südungarischen Zigeuner (Wien, 1890); Vom wandernden Zigeunervolke (Hamburg, 1890); Märchen und Sagen der Bukovinaer und Siebenbürger Armenier (Hamburg, 1891); Aus dem inneren Leben der Zigeuner (Altenburg, 1892); Aus dem Volksleben der Magyaren (München, 1893); Volksglaube und religiöser Brauch der Magyaren (Münster, 1893); Volksglaube und Volksbrauch der Siebenbürger Sachsen (Berlin, 1893).

Sárkány Mihály

Wörter und Sachen: R. Meringer indoeurópai nyelvész 1909-ben megindított folyóirata, amelyben ő és munkatársai azt a módszert képviselték, hogy a szavak jelentésfejlődésének és eredetének kutatásánál a néprajz – a tárgyak, jelenségek, intézmények, szokások vizsgálatánál pedig a nyelvészet (elsősorban a szótörténet, etimológia) eredményeit figyelembe kell venni. A néprajzi tárgykutatás jelentőségét emelte ki Meringer akkor, amikor 1906-ban azt írta, hogy „Ohne Sachwissenschaft keine Sprachwissenschaft mehr!” (’Tárgyi tudomány nélkül nincs többé nyelvtudomány’). A Wörter und Sachen a tárgyak és szavak kölcsönös kutatásának elvét Jankó János és Bátky Zsigmond eredetmagyarázataiknál (halászat, építkezés) körültekintően alkalkazták. A Wörter und Sachen módszerével tanulságos eredményeket ért el újabban Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960). A Wörter und Sachen módszere különösen fejlett a finn (U. T. Sirelius, K. Vilkuna, N. Valonen, T. Vuorela) és az észt (F. Linnus, G. Ränk, A. Viires) etnográfusok körében. A Wörter und Sachen módszerével dolgozta fel F. Krüger a Pireneusok néprajzát. – Irod. Meringer, R.: Indogermanische Forschungen (Wien, 1906).

Gunda Béla