Magyar néprajzi lexikon
Takács Zoltán (2006)
Hallgatói Információs Központ
18. fejezet - N

18. fejezet - N

nádalás: az elkopott ekevas, csoroszlya, fogasborona vasfoga vagy más vaseszköz pótlása és megacéloztatása. Rendszerint a kovácsmester végzi úgy, hogy az elkopott vasrészhez toldást forraszt.

Kósa László

nadályozás: folyók mentén, mocsarakban, a rét ombolyos, ’zavaros’ vizében szegényebb emberek, cigányok rendszeresen szedték s helyenként ma is szedik a piócát vagy nadályt (orvosi pióca, lat. Hirudo medicinalis, a Dunántúlon: pihóka, pióka, piuka; a Tiszavidéken: nadály; Beregben: piánc; Erdélyben: vérszipó). Nadályszedők voltak a pákászok is. Az összeszedett nadállyal vásárokra, faluról falura járt a nadályos, aki a tiszántúli utcákon „Nadályt, vegyenek, nadályt!” kiáltással árulta portékáját. A szegedi piac jellegzetes alakjai a kiskundorozsmai nadályosok. Az Ormánságban a nadály gyűjtői és árusai a piókás szülék. A falusi házak ablakában néhol még ma is gyakran ott áll a nadályos üveg, s benne jó néhány pióca nyújtózkodik. A nadályt a hagyomány szerint csak Szent György-napig (ápr. 24.) fogják. A Tiszántúlon a nadályos beleáll a vízbe, pálcikával alányúl a feléje kígyózó nadálynak s kiemeli. Zsinegre kötött húst is vetnek a vízbe, s a rátapadó nadályokat lefejtik. Gyakran a nadályos meztelen lábszárral áll bele a vízbe, s a rátapadó nadályra sót hint, meleg pipával érinti, füstöli, hogy lehulljon a lábáról. Leveles tengeriszárat is dobnak a vízbe, s körülötte felkavarják az iszapot. A menekülő nadályok a kukoricaszár levelei közé bújnak, s rejtekhelyükkel együtt kiemelik a férgeket a partra. A cigányok rossz lovat állítanak a vízbe, az iszapot felkavarják, s egy idő múlva a partra vezetik a lovat, s a nadályokat leszedik az állatról. A nadályt magas vérnyomás, köszvény, tüdőgyulladás s más betegségek ellen használják a → népi gyógyászatban. Fogfájás ellen még az ínyre is rakják. A nadály a köpülyözést helyettesítette. Ha már elegendő vért szívott, sót, hamut hintenek szívókája köré, s ekkor leválik a testről. – A nadályt már az ókortól kezdve alkalmazták a népi gyógyászatban. A múlt század végéig az orvostudomány is ajánlotta. Feltűnő azonban, hogy a prerómai Germániában gyógyításra még nem használták. Későbbi gyakori alkalmazásáról azonban több történeti feljegyzés maradt fenn germán területről is. A mai angol nyelvben elnevezésének (leech, óangol laece) eredeti jelentése „gyógyító”, „orvos” volt. Közép-Európában, a Mediterrán vidékén még gyakori a nadály alkalmazása a népi gyógyászatban. Sok nadályt gyűjtöttek századunk elején a Kaspi-tenger mocsaras partvidékén, s onnan még Teheránba is elhordták. – Irod. Hoffmann-Krayer, E.–Bächtold-Stäubli, H.: Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens (Bd. I. Berlin–Leipzig, 1927); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Babus Jolán: A lónyai vizek néprajza (Népr. Közl., 1959).

Gunda Béla

nádazó: → nádtető

náddobó: madarászásra szolgáló félméternyi akácfadorong, amelynek alsó vastagabb végébe lyukat mélyítenek, s ebbe helyezik el az eldobandó nádszál alsó végét. A galambokra, verebekre vadászó fiú jobb kezébe veszi a dorongot, a bal kezébe a lyukba illesztett szeges hegyű nádszálat, amellyel célba veszi a madarat. A hátra nyújtott jobb kezében tartott náddobóval erős mozdulattal – mintegy a karját meghosszabbítva – elhajítja a nádat. A náddobót ilyen néven a bihari síkságon ismertik. A náddobó azonos a természeti népek (Ausztrália, Új-Guinea, eszkimók, indiánok) dárdahajítójával, amelyet francia, svájci területeken a paleolitikum végén már ismertek. F. Flor, a magyar náddobót is figyelembe véve, a dárdahajítót az ősi uráli nép egyik kultúrelemének tartja. A náddobóhoz hasonló eszközzel a szerb és bolgár gyerekek madarakra vadásznak. – Irod. Moszyñski, K.: Kultura ludowa S³owian (I., Kraków, 1929); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Flor, F.: Die Indogermanenfrage in der Völkerkunde (Festschrift Herman Hirt, Heidelberg, 1933).

A náddobó használata (Nagyléta, Hajdú-Bihar m.)

Gunda Béla

nádduda: → nádsíp

nádi hegedű: ciroknádból vagy kukoricaszárból készülő, hegedűalakra formált → hangadó játékszer. Készítéséhez két darab kétízes szárdarab szükséges; egyikből készül a hegedűtest, másikból a vonó. Mindkét darab egyik felét úgy alakítják, hogy a vonó, ill. a hegedű húrjai megmaradjanak. A húrokat pecekkel feszítik ki. Két félkörívben hajlított cirokhúrból elkészítik a kiszélesített hegedűtest formát. Néha a hegedű fejére kulcsokat is faragnak. – Irod. N. Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43).

Kukoricaszárból készült játékhegedű 1955, Ramocsaháza, Szabolcs-Szatmár m.

Kukoricaszárból készült játékhegedű

Haider Edit

nádkomp: → határjel

nádlányok, a: → tündérmese. Fiatal férfi olyan helyről kíván házasodni, amely sem ezen, sem a túlvilágon nincsen, vagy egy öregasszony, akinek korsóját eltörte, megátkozza, hogy előtte ismeretlen helyről házasodjék; az ifjú a Nap, Hold, Szél anyjától tudakozódik Uborkaország vagy a Tökváros után. Feltör három diót (tojást) vagy levág három gallyat (nádszálat stb.), azokból szép leányok ugranak elő. Az első kettőnek nem tud vizet adni, mire eltűnnek (meghalnak), a harmadikat sikerül megitatnia. A leány életben marad, s megígéri, hogy a felesége lesz. Az ifjú szép ruhákért s hintóért bemegy a városba, hogy menyasszonyát méltóképpen vihesse haza. A leányt visszatértéig egy kút (patak) fölé hajló fára rejti. Egy cigányleány a vízbe löki, s elveteti magát az ifjúval. A nádszálkisasszony a vízben aranyhallá (kacsává) változik. Vetélytársnője kívánságára kihalásszák és megölik. Egy félrehullott pikkelyéből aranyos fa nő, vetélytársnője ezt is kivágatja s tűzre rakatja (→ aranyhajú ikrek: AaTh 707, ill. MNK 707*; → gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a: AaTh 403A; a hűtlen királyné: AaTh 318). Egy forgácsot szegény ember (asszony) hazavisz, házában leánnyá változik s kitakarít. A szegény ember munka közben meglepi, attól fogva nem változik vissza. Egyszer a király házánál fonó van, ezen a leány is részt vesz s elmondja történetét. A király felismeri, az álmenyasszonyt ló farka után kötteti, s a nádszálkisasszonyt feleségül veszi (AaTh 408). – Az egész magyar nyelvterületen 34 változatban feljegyzett mese. Ezek a fenti típusképtől csekély eltérést mutatnak. Kivétel a Benedek Elek által feldolgozott Merényi László-féle változat, amely számos, valószínűleg a gyűjtő által költött részletet tartalmaz. A szóbeliségből mindössze egy származéka került feljegyzésre, de a mese a „Világszép nádszálkisasszony” c. meséskönyv jóvoltából az ország egész területén ismertté vált. – A nádlányok meséje egész Európában elterjedt, különösen a Földközi-tenger medencéjében népszerű. Első ismert feljegyzése Basile Pentamerone-jában található (17. sz.), a következő században a velencei C. Gozzi egy másik változatát nagy sikerű mesejátékká dolgozta fel (A három narancs szerelme, ennek felhasználásával írta ismert operáját Prokofjev). A mesét tartalmazza a Perrault- és a Grimm-féle gyűjtemény is. A típus monográfiáját W. Anderson készült megírni, váratlan halála azonban meggátolta a munka befejezésében. – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (ÚMNGy, VIII., I., Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.–Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964).

Kovács Ágnes

nádpikula: → nádsíp

nadrág: hosszú, bő vagy szűk szárú, ellenzővel vagy gombolással záródó hasítékú, alsótestet fedő férfiruha. Két szárból és a két szár közé iktatott fenékből (ület, pöcök) áll. Anyaga szerint lehet → vászonnadrág, néha négynyüstös erősebb vászonból vagy → szűrnadrág. Ez utóbbinak nem volt toldása a két szár között, de elöl ellenzős volt. A szűrnadrág erdélyi neve harisnya. – A szűk és bő vászonnadrág mellett a bőr és szűrposztó nadrág volt a paraszti öltözet téli és ünnepi kiegészítője. A 16–17. sz.-tól a gyári posztóruhák közül elsőként a nadrág használata terjedt el a kézművesek és a módos parasztság körében, mégpedig → ellenzős nadrág változatában. Ezt a magyar parasztinak tartott, de tkp. nemesi és katonai öltözetből átvett nadrágtípust szinte a 20. sz. elejéig országosan és általánosan viselték, alatta a vászonnadrág szűk változata alsóruha szerepet töltött be. A 19. sz.-tól különböző divathatásoknak engedve más nadrágformák is megjelentek a paraszti öltözködésben. A rövid életű → rajthúzli, majd a → pantalló csaknem kiszorította az ellenzős nadrág viselését. Ez utóbbi, az 1920-as években megismert → bricsesznadrággal együtt, végül a II. világháború után el is foglalta az ellenzős nadrág helyét a kivetkőzött parasztság öltözetében. – A nadrág szó szláv, valószínűleg bolgár eredetű. Első előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékből való. (→ még: posztóruha) – Irod. Palotay Gertrúd: A „harisnya” szabása Csík megyében (Népr. Ért., 1937); Kresz Mária: Magyar parasztviselet, 1820–1867 (Bp., 1956); Fél Edit–Varga Marianna: Népviselet. Orosháza néprajza (Orosháza, 1965).

Egri férfi ellenzős nadrágban 1854-ből

Vászonnadrág (Panyola, Szabolcs-Szatmár m.)

Priccses nadrág (Györgyfalva, v. Kolozs m.)

Flórián MáriaGáborján Alice

nadrágellenző: a szűr- és posztónadrág, sőt néha a vászonnadrág elején is levő leffentyű, amely a nadrág korcába húzott szíjjal erősíthető fel és bocsátható le. Oldalsó nyílásait télen zseb helyett kézmelegítésre is használták. – Irod. Domonkos Ottó: Adatok a kapuvári férfiruha szabásához (Ethn., 1957).

Gáborján Alice

nadrágszíj: → öv

nadrágszíj-parcella: → egyenlő osztály

nádsíp, nádduda, nádpikula: 1. nádcsőből készült primitív klarinét. Egyszerűbb változata arasznyi hosszúságú, mindkét végén nyitott nádcsőből áll; a rácsapó nyelv a hangszer testéből van kihasítva (idioglotta). A cső nyitott felső végét játék közben a játékos nyelve zárja el. A valamivel fejlettebb változat kétrészes: külön darabból álló fúvókája úgy készül, mint a → duda dallam- és kontrasípjáé. Ezt a vékonyabb nádcső-fúvókát dugják bele a hangképző nyílásokkal is ellátott nagyobb nádcső – a hangszertest – végébe, s ha az érintkezésnél a két cső nem zár eléggé, viasszal is körültapasztják. – A nádsíp hangképző nyílásainak száma 6 vagy 7 (a 7. rendszerint legfelül a cső hátsó oldalán van). Játék közben a nádsíp fúvókáját mélyen szájba kell venni, hogy annak nyelve a szájüregben szabadon rezeghessen. Átfúvásra a nádsípon nincs lehetőség, tehát csak oktávnyi (dúr vagy mixolíd) hangterjedelem szólaltatható meg rajta. Bár a megszólaltatás közvetlenül szájjal történik, a játékos nyelve nem vesz részt a dallam frazírozásában, a szájüreg, a pillanatnyi lélegzési szünetektől eltekintve, a duda tömlőjének szerepét tölti be. Ezért a nádsípon előadott dallam jellegzetességei nagyjából ugyanazok, mint a dudán játszott dallamé. A repertoár is lehetőleg oktávnál nem nagyobb ambitusú szöveges népdalokból, leginkább dudanótákból áll. – A nádsípot a furulya vagy duda mellett – mint emezeknek játéktechnikában, ill. hangzásban is közeli rokonát – régebben is elsősorban pásztorok használták. Jelentősége és rangja azonban sokkal kisebb volt a dudáénál és a furulyáénál. Zenélés céljából leginkább olyankor került rá sor, amikor rangosabb hangszer nem állt rendelkezésre. – A magyar nádsíp legkorábbi rövid leírását 1854-ből ismerjük (Magyar- és Erdélyország Képekben). Rá vonatkozó hangzó adatunk (hangfelvétel) Dévaványáról és Sándorfalváról van, de nyomait máig országszerte megtaláljuk. Szomszéd és távolabbi népek is ismerik. Két egymás mellé kötött és egyszerre megszólaltatott nádsíp az arabok arghul-ja, amely viszont a magyar duda kettős sípjával éppúgy közeli rokon, mint akár a jánoshidai és alattyáni ásatások nyomán előkerült avar kettős síp. – Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967). – 2. → hangadó játékszer

Kétrészes nádsíp (Dévaványa, Békés m.)

Sárosi Bálint

nádtető: a lakóházak és gazdasági épületek egyik jellegzetes és elterjedt héjazata. A nádtetőt legtöbbször paraszti szakemberek, nádazók készítették. A nádazás mesterséget képesítéshez sohasem kötötték, de úgyszólván iparszerűen űzték. Jó kézügyességű szegényparasztok, nincstelen emberek idősebb társaiknak segédkezve sajátították el. A nádazók nádtető készítése mellett nádfalak építésével is foglalkoztak. A nádazás nyersanyagbázisának szűkülése miatt az utolsó évszázadban sokat veszített a súlyából, azonban olyan vidékeinken, ahol a nád hozzáférhető, még ma is vagy a közelmúltig készítettek új tetőket, ritkán falakat is. A nádtető és nádfal készítése keresetkiegészítést biztosított a nádazók számára az év olyan időszakaiban is, amikor sem a mezőgazdaságban, sem másutt foglalkoztatottság nem volt. – Először kisebb nádcsomókat kötöttek. A lécezett tető fedését alul, a csorgó felől kezdték el. A tető hosszán egy sorban lerakott kis nádcsomókat régebben gúzzsal, a századfordulótól általában dróttal kötötték szorosan egymás mellé. A nádazást ketten végezték. A tetőn kívül álló nádazó fektette le a nádkévéket, majd a drótot hosszú, nagyméretű fémtűbe (fűzőtű, nádvarrótű) fűzve átdugta a nád között. Segítője, aki a padlástérben állt, átvette, megszorította és visszatűzte kívülre. A végleges lekötés előtt a nádazó fából készült, fogazott vagy sima lapú, nyeles eszközzel (nádverő, verő) felverte, hogy tömött és sima legyen. Néhol felveretlenül hagyták, akkor lépcsőzetes maradt a fedés. A gerincen a felálló nádvégeket keresztbe lekötötték. A gerincre sok helyütt koporsó- vagy vályúdeszkát húztak, amelyet hegyes szögben összeerősített és a gerincre ültetett karókkal (kaloda, kalodafa), ezeket pedig végükkel a nád alá bújtatott vesszőkkel (csaptatófa) szorítottak le. – A nádtetőt elsősorban a Kisalföldön, a Mezőföldön, a Duna mentén és a Nagyalföldön alkalmazták; e vidékeken a tetőcserép elterjedéséig az uralkodó héjazat volt. – A nádazók munkáját korábban nemesi házaknál, uradalmakban is igénybe vették, de dolgoztak katonai épületeken is. Könnyű, olcsó és tartós anyaga miatt kedvelték, télen meleget, nyáron hűvöset tartott. (→ még: tetőfedés) – Irod. Barabás Jenő: A velencei nád felhasználása (Ethn., 1951); Babus Jolán: Nádvágás és tetőfedés a Bereg megyei Lónyán (Ethn., 1954); Szabó László: Mereglyés építkezés Szabolcs megye keleti részén (Ethn., 1968).

Nádtetős lakóház (Balatonfüred, Veszprém m.)

Nádkévék bekötése (Átány, Heves m.)

Nádtetős ház (Balatonszentgyörgy, Somogy m.)

Nádtetős ház (Somogyszentpál, Somogy m.)

Filep AntalFüzes Endre

nádudvari kerámia: Nádudvar az egyetlen község, ahol napjainkban is készítenek fekete kerámiát, bár itt is működtek „cifrakemencés korsósok”, azaz → mázzal dolgozó fazekasok. Főleg kancsókat, bödönöket, korsókat, kantákat készítenek. A díszítmény elemei geometrikusak és növényiek; a díszítményt égetés előtt folyami kaviccsal csiszolják az edényre, ezt a folyamatot nevezik sikálásnak. Égetéskor a tüzet a kemencében lefojtják, ettől nyerik fekete színüket az edények. A nádudvari kerámia kizárólag használati edényből áll, különösen vizeskorsóik, kannáik voltak népszerűek, mivel a vizet párolgás révén hidegen tartották. Nádudvaron a 19. sz. második felében még több mint 30 fazekas dolgozott, a 20. sz.-ban többen rátértek a mázas kerámia, főleg köcsögök és bögrék készítésére. Ma már az előállított tárgyak a lakásdíszítést szolgálják, ennek megfelelően a formák és díszítések is módosultak. – Irod. Béres András: A nádudvari fekete kerámia (Debrecen, 1965).

Öntözőkanna. Janus Pannonius Múzeum, Pécs

István Erzsébet

nádvágó: a nád learatására, ill. kukoricaszárvágásra, vesszőszedésre, ágvágásra is szolgáló, ívelt pengéjű, kaszaszerű vágóeszköz. Egyéb elnevezései: gyalázka, kasza, kaszur, bicske. Ritkán csapó, leginkább rántó mozdulattal vágnak vele. Használója bal kézzel nyalábolja a nádat, jobb kézzel sújt a tövére. – A 20. sz.-ban Mo.-on a nádvágónak ismert eszközök legjellegzetesebb csoportjai igen nagy múltra tekintenek vissza. A nyélbe szúrtan felerősített pengéjű, kaszaszerű vágóeszközök története formai kritériumok alapján a kőkorszakban kezdődött. A pengeköpűs felerősítésű nádvágók (a penge nyélre hajlítása köpűszerűen megoldott) legkorábbi változatai pedig a bronzkor utolsó szakaszához datálhatók. A recens magyar anyagban a nyélbe szúrt felerősítésű darabok országszerte, a pengeköpűsek az Alföldön, a köpűsek valószínűleg keltai-római hagyományhoz kapcsolódóan a Dunántúlon és a Duna mentén találhatók meg. A nádvágók előzményei mint egyszerű vágóeszközök a történelem folyamán nagy szívóssággal tovább éltek, de a szükségleteknek megfelelően differenciálódva egész sor különböző rendeltetésű vágóeszköz is kialakult belőlük. Rokonsági körükből kerültek ki többek közt a sarlószerű eszközök és a rövid → kaszák is. – A nádvágáshoz használt eszközök alkalmazása a recens kultúrában széles körű: kukoricaszár levágása, vesszőszedés, ágvágás, bozótvágás is lehet. A múlt században a kaszás aratás elterjedése nyomán változás történt a nádvágók anyagában és formájában. A tömör, kovácsoltvasból készült pengéket kezdték felváltani az elhasznált kaszadarabokból kialakított pengék, de az új szerszámok nagy része is megőrizte a felerősítés módjában a régi, több ezer éves formákat. – A kaszaszerű nádvágókon kívül nádvágásra más formájú, kaszasarlóhoz hasonlító vágószerszámot is használnak. Nagyobb nádasok learatását speciális eszközzel, tolókaszával vagy nádtolóval végzik. Ez két kar közé erősített lapos penge, melyet az arató a jégen maga előtt tol és elmetszi vele a nád tövét. – Irod. Boross Marietta: Az Országos Néprajzi Múzeum nádvágó gyűjteménye (Népr. Ért., 1954); Takács Lajos: Kaszaszerű vágóeszközeink történetéhez (I–II., Népr. Ért., 1968–1969).

Nádvágás tolókaszával a Balatonon (1970-es évek)

Nádvágó (Átány, Heves m.)

Nádvágó (Átány, Heves m.)

Tolókasza (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m.)

Kósa László

Nagy Dezső (Bp., 1920–): a Magy. Munkásmozgalmi Múz. muzeológusa (1966–). Tanulmányait a bp.-i ELTE-en végezte (1952), bölcsészdoktori vizsgát tett 1972-ben. A bp.-i Néprajzi Múz. gyakornoka (1951–), majd a Szegedi Móra Ferenc Múz. (1952–), a Ceglédi Kossuth Múz. (1956–), a bp.-i Történeti Múz. munkatársa (1961–). A munkásság néprajzi hagyományaival foglalkozik. Számos cikke és tanulmánya jelent meg a szakfolyóiratokban. – F. m. Kékfestés és kékfestőminták (Cegléd, 1958); A magyar munkásdal és munkásfolklór szakirodalma (Bp., 1962; németül: Bp., 1965); A magyar munkáshagyományok kutatása (Bp., 1975); Ajánló bibliográfia a magyar munkáshagyományok kutatásához (Bp., 1977).

Nagy Gyula (Orosháza, 1911–): etnográfus. Tanulmányait a kiskunfélegyházi állami tanítóképzőben végezte (1932). Népiskolai tanító (1934–). 1945-ben egy iskolai gyűjteményből megszervezte az orosházi múz.-ot. Muzeológus, az Orosházi Szántó Kovács Múz. ig.-ja (1945–76). Szűkebb szakterülete a népi gazdálkodás témaköre. Cikkei jelentek meg magyar és német szakfolyóiratokban. Szerkesztette az Orosháza története és néprajza c. monográfiát. – F. m. Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1968); Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán (Békéscsaba, 1975).

Nagy Ilona (Nagyfödémes, 1944–): néprajzkutató. Tanulmányait a bp.-i ELTE-en végezte (1968). Az MTA Néprajzi Kutatócsoport munkatársa (1968–). Mondák, főleg eredetmondák műfaji kérdéseivel, nemzetközi kapcsolataival foglalkozik. Tanulmányai a hazai szakfolyóiratokban jelennek meg.

Nagy Jenő (Kolozsvár, 1916–): tanár, tudományos kutató. Tanulmányait a debreceni és lipcsei tudományegy. nyelvészeti karán végezte (1939). A kolozsvári egy. (1945–50), a román tudományos akadémia Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetének (1956–59), majd a Pedagógiai Tudományok Intézetének munkatársa (1968–). Szakterülete a nyelvészet és a néprajz. A népi foglalkozások, népi öltözetek kutatásával foglalkozik. Cikkei jelentek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. A népi kendermunka műszókincse Magyarvalkón. Kalotaszeg (Debrecen, 1938); A kalotaszegi magyar népi öltözet (románul is, Bukarest, 1957); A torockói magyar népi öltözet (románul is, Bukarest, 1958); Kászoni székely népművészet (társszerzőkkel, Bukarest, 1972); Szilágysági magyar népművészet (társszerzőkkel, Bukarest, 1974); Kalotaszegi magyar népviselet (társszerzőkkel, Bukarest, 1977); Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet (társszerzőkkel, Bukarest, 1978).

Nagy Olga (Nagyernye, 1921–): romániai magyar folklorista. A kolozsvári Bolyai Tudományegy.-en magyar–néprajz szakon szerzett oklevelet (1950). Tanító Kisiklódon (1940–), majd Széken (1945–). Széken tanár (1947–), szerkesztő (1952–), majd a Kolozsvári Folklór Intézet tudományos munkatársa (1958–74). Szűkebb szakterülete a népmesekutatás. E témakörből cikkei jelentek meg magyar és román szakfolyóiratokban. Szépírói munkásságot is folytat. – F. m. Előbb a tánc, azután a lakoma. Mezőségi népmesék (népmesegyűjt., szerk. és bev. Faragó József, Bukarest, é. n.); A három táltos varjú. Mezőségi népmesék (Bukarest, 1958); Lüdérc Sógor. Erdélyi magyar népmesék (Bukarest, 1969); A nap húga meg a pakulár (Kolozsvár, 1973); Hősök, csalókák, ördögök (Bukarest, 1974); A mesemondó Jakab István (társszerzővel, Bukarest, 1974); Széki népmesék (Bukarest, 1976); A szegény ember táltos tehene. Mévai népmesék (Kolozsvár, 1976); Parasztdekameron. Válogatás népi tréfákból és elbeszélésekből (Bp., 1977); Zöldmezőszárnya. Marosszentkirályi cigány népmesék (Bp., 1978); A táltos törvénye. Népmese és esztétikum (Bukarest, 1978).

Nagy Ödön (Sajóudvarhely, 1914–): néprajzkutató ref. lelkész. A kolozsvári tudományegy.-en és a teológián végezte tanulmányait. 1937–38-ban Györffy István hallgatója volt Bp.-en. Az Erdélyi Fiatalok köréhez tartozott. Kutatási területe a népi gazdálkodás és a népszokások. – F. m. Téli néphagyományaink (Makkai Endrével, Kolozsvár, 1939); Tavaszi néphagyományaink (Kolozsvár, 1940).

Nagyalföld: → Alföld

nagyángy: → ángy

Nagyatádi-kocsi: a 18. sz. vége óta ismert, Hódmezővásárhelyen kifejlesztett, ottani bognár- és kovácsmesterek által szinte az egész Alföldön a parasztság között elterjedt kocsifajta. Festett, fényezett, féderrel ellátott → kocsi, elöl-hátul bőrüléssel. Átmenetet alkot a teherhordásra alkalmas szekér és a személyszállításra is használható kocsifajták között. Ha ugyanis terhet akartak rajta szállítani, a hátulsó → ülést leszerelték és 2–3 q árut rakhattak bele. A kétféle használati módja, továbbá kerekeinek az útviszonyokhoz való alkalmazkodási képessége tette annyira népszerűvé, hogy a helyi Faipari Ktsz napjainkban is gyártja. – Előállítása bognár-, kovács-, szíj- és nyereggyártó mesterek együttműködését igényelte úgy, hogy régen a fővállalkozó a kovács, a századforduló óta pedig a bognár volt, a többi mester neki bedolgozott. Szekrénye eredetileg faberakással bordázott (első történeti említésben is „egészen bé bőrözött, úgy nevezett bordás kocsi” a neve) fonás volt, de a későbbi időkben a fonást faragás vagy vésés pótolta. A kocsit a legkülönbözőbb színűre festették. – Elnevezését az 1920-as években népszerű Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszterről kapta. – Irod. Nagy Margit: A vásárhelyi kocsigyártás (A Hódmezővásárhelyi Állami Bethlen Gábor Gimn. Évkve, 1962–63. Hódmezővásárhely, 1963).

Tárkány Szücs Ernő

nagybányai szekér: erős → vasasszekér, amelyet a sóbányák és az ércbányák szükségletei alakítottak ki. Fogatolásra ökröket és lovakat egyaránt használtak, sőt a múlt században bivalyokat is. Fuvarosok szállítottak vele bérmunkában. Sok készült belőlük erős (25–30 q teherbírású) fatengelyekkel. (→ még: szekér)

K. Kovács László

Nagyberek: → Külső-Somogy

Nagy Bihal Albertné: → anyját föl nem ismerő lány

Nagyboldogasszony napja: aug. 15., a r. k. egyház Szűz → Mária mennybemenetelét (Assumptio Beatae Mariae Virginis) ünnepli e napon. A legrégibb Mária-ünnep megtartására már az 5–6. sz.-ból vannak adatok. Mo.-on Szent István óta parancsolt ünnep volt (→ szentek ünnepei). Az 1446. évi müncheni kódexben találkozunk magyar elnevezésével: „Marianac fel menbe vetele”. Kálmány Lajos véleménye szerint a néphit „boldogasszony”-a keresztény hatásra azonosult Szűz Máriával, s innen ered a Nagyboldogasszony elnevezés is. – A néphit a gyermekáldást közbenjárásától várja, s e célból 7 vagy 9 kedden böjtöltek. Szegeden azt tartották, hogy jelen van a gyermek szülésénél, azután pedig két angyalt küld oda; egyiket, hogy az anyát, a másikat, hogy a gyermeket őrizze. Néhol, pl. Göcsejben és a palócoknál a szülőágyat boldogasszony ágyának nevezték (→ gyermekágy). Németo.-ban a 10. sz.-ban keletkezett szokás szerint e napon különféle csomókba kötött füveket szenteltek, s ezeknek különféle hatást tulajdonítottak: őrizték a tűz és a villámcsapás ellen, a jó termés érdekében a vetések közé dugdosták, a zivatar ellen égettek belőle stb. Az egyház a füvek megszentelésével kereszténység előtti szokásokat szentesített ugyan, de azzal magyarázta, hogy amikor Mária sírba szállt (kezdetben Mária halálát is ünnepelték ezen a napon), sírjából a füvek csodálatos illata szállt ki. A benedictio herbarum, a füvek megáldása az 1496. évi esztergomi rituáléban is szerepel. Az egyház nyilván gyakorolta is, erre utalnak – többek között – a szegedi adatok, amelyek szerint Szeged-Alsóváros népe napraforgót, ökörfarkkórót stb. szokott szenteltetni, s ezeket a halott koporsójába tették. (→ még: Boldogasszony)Irod. Kálmány Lajos: Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya (Értekezések a nyelv és széptudományok köréből, 1885); Franz, Adolf: Die kirchlichen Benediktionen im Mittelalter (I–II., Freiburg, 1909); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból (I–II., Bp., 1977).

Manga János

nagyböjt: a → hamvazószerdától → húsvét vasárnapját tartó időszak; az egyház tanítása szerint húsvét előkészületi ideje → böjttel, önmegtartóztatással. A húsvétot megelőző böjt kezdetben csak → nagypénteken és → nagyszombaton volt szokásban. I. sz. 336-tól már magában foglalta a húsvétot megelőző hetet. A 40 napos böjt a 4. sz.-tól fokozatosan alakult ki. A római egyházban a 7. sz. elején vált szokássá a hamvazószerdával kezdődő nagyböjt. Ezt a szokást II. Orbán pápa 1091-ben iktatta törvénybe. A középkori alapítványi és kolostori templomokban a nagyböjt az alleluja-temetéssel vette kezdetét, s ezt hetvened-vasárnap előtti szombaton tartották. Azonban a nagyböjt kezdete általában hamvazószerda volt, amit a farsang utolsó napja – húshagyó kedd – előzött meg (→ Cibere vajda és Konc király). – Az ország sok vidékén még a múlt század második felében, a századforduló táján is szokásban volt, hogy a zsíros edényeket hamvazószerdán elmosták, s azokat csak húsvétkor vették elő. Húst és zsíros ételt nem ettek, külön edényben olajjal vagy vajjal főztek. Elterjedt böjti étel volt a korpából készült savanyú leves. Az ország több vidékén a legidősebb emberek még emlegetik a negyvenölést, ami abból állt, hogy aki tartotta, csak egyszer evett napjában. Gyakoriak voltak a nagyböjtben tartott missiók, melyeket idegen papok tartottak. Ilyenkor mindenkinek illett gyónni és áldozni, s a gyónás előtt a haragosoknak kibékülni, egymástól bocsánatot kérni. A nagyböjti bűnbánati idő a lányok és menyecskék egyszerűbb, sötétebb színű ruhájában is kifejezésre jutott. Egyes családokban tilos volt a dalolás, a fütyülés, a tánc, a muzsikaszó. Elsősorban a nagyböjt volt az ideje a különböző népi ájtatosságoknak, főként a fájdalmas olvasó végzésének. – A nagyböjt egyes vasárnapjainak, ill. heteinek népi elnevezései is ismertek voltak, mint pl. „guzsalyvasárnap” (második vasárnap), „feketevasárnap” (ötödik vasárnap, → feketehét), → virágvasárnap (hatodik vasárnap). – A téli időszakot követő nagyböjti vasárnapok, ha szép volt az idő, az ifjúság különböző szórakozására is alkalmat adtak. Gyakoriak voltak ilyenkor a → labdajátékok, a csülközés (→ kecskézés) stb.; Nógrádverőcén és Kaplonyban (v. Szatmár m.) a → sajbózás, → mancsozás és bizonyos leánykörtáncok (pl. → derenka, → karikázó). (→ még: étrend) – Irod. Veit, Ludwig Andreas: Volksfrommes Brauchtum und Kirche im deutschen Mittelalter (Freiburg, 1936); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Pascher, Joseph: Das liturgische Jahr (München, 1963).

Manga János

nagycsalád: Az eredeti jelentés mellett a néprajzi szakirodalomban speciális szerkezetű családformát jelent. A nagycsalád intézménye egyidejűleg vérségi, gazdasági lokális és társadalmi egység. (A magyar nyelvterület hagyományőrző vidékein a 19. sz. végéig még elszórva megvolt, múltja több száz évre tekint vissza. A vizsgált időszakban nagycsaládban elsősorban a telkes jobbágy-családok utódai és a paraszti életformát folytató kisnemesek egy része élt.) A nagycsalád szó mellett a népnyelvben „családnak”, „famíliának”, „házcsaládnak”, „hadnak” mondják a nagycsaládot, ill. „egy karra dolgoztak”, „egy fedél alatt, egy szalma alatt”, „egy házban, egy són, egy kenyéren éltek” – mondták rájuk. Általában nagycsaládon a patriarchális nagycsaládot értjük, amelyben a közös őstől származó férfiak együtt élnek feleségeikkel, gyermekeikkel, unokáikkal. A nagycsalád vezetője a legidősebb férfi volt, vagyis az apa, nagyapa vagy a legidősebb férfi testvér. Tisztségét haláláig viselte. Korlátlan hatalommal rendelkezett, elűzhette, kitagadhatta, megüthette a családtagokat. Tisztelete a családon belül rendkívül nagy volt, pl. a családhoz tartozó asszonyok nem szólíthatták meg, jelenlétében nem nevethettek. – A nagycsalád mint gazdasági egység is a gazda irányítása alatt állt. Egyedül uralkodott a közös vagyonban. Eszmeileg a család férfi tagjainak közös tulajdonában voltak a szerszámok, a föld, az állatok, mégis gyakorlatilag mindezzel a gazda rendelkezett, a családi vagyont gyarapíthatta vagy elihatta, nem vonhatták felelősségre. A család munkabeosztását ő irányította, a legények és a fiatal házasok a család állatállományát legeltették. A napi munkát is a gazda osztotta be, ő határozta el, ki menjen a földekre, fuvarozni vagy bérmunkára. A gazda segítségére volt a családi munkák irányításában és ellenőrzésében a gazdasszony, rendszerint a gazda felesége, de beleszólása semmibe sem lehetett. A nagycsaládba bekerült asszonyok a közös vagyonból nem részesültek, még annyira sem, hogy ruhát kaptak volna, kizárólag az ennivalóért dolgoztak. Az asszonyok igyekeztek a családban végzett munka mellett egyéb haszonnal járó munkákhoz is hozzájutni. A fiúgyermekek munkaképes koruktól megkapták a családfőtől a testi ruhát, zsebpénzt, mint a család többi munkaképes férfiai, családhoz tartozásukra jellemző, hogy ha pl. apjuk meghalt, s özvegy anyjuk hazaköltözött, s így anyai nagyszüleinél nevelkedtek, munkaképes korukban visszamentek az apai nagycsaládba, s annak teljes jogú tagjai lettek, de a leánygyermekek végig csak az anyjuk gondoskodására szorultak, kelengyéjükről is anyjuk gondoskodott. Ez a szokás kialakított a férficentrikus nagycsaládon belül egy erős női ágon való összetartozást, pl. a fiatalasszony első gyermekének kelengyéjét nem férje családja, hanem az anyja volt köteles készíteni. – A nagycsalád általában egy telken vagy egy házban élt. Pl. É-Mo.-on a palócoknál az első szobában (az ún. első házban) a kemencén és a lócákon az öreg férfiak és gyermekek, a kamrában a család összes asszonyai és az eladólányok (néha 10–15 nő együtt), míg a legények és munkaképes férfiak az istállóban aludtak. A D-Dunántúlon a fiatal párok az udvaron álló fakamrában aludtak, az északi területeken a házhoz ragasztott kis kamrában húzódtak meg a házaspárok. – A nagycsaládot a falu társadalmában elsősorban a családfő, a gazda képviselte, némely vidéken ezt ruhája, hajviselete is tükrözte. Törvény előtt, állami hivatalokban ő jelent meg a családtag helyett. Övé volt az erkölcsi felelősség a családtagok viselkedéséért. Ha a falut valami közös kár érte, pl. tűzvész, jégverés, a falugazdák a teendőket közösen beszélték meg. A nagycsalád általában tiszteletet és megbecsülést váltott ki a falu tagjaiból, társadalmi erőt képviselt vagyoni helyzetétől némileg függetlenül is. A család öntudata is nagy volt, rokonságukat számon tartották. A nagycsaládok átlagban 20–25 tagot számláltak, de 40-es létszámú nagycsaládok is voltak. A nagycsalád állandóan bomló-alakuló szervezet volt, 2–3 generáció együttélése után általában felbomlottak. Erre az alkalmat legtöbbször a gazda halála adta. – A nagycsaládot minden hangsúlyos rokoni összetartozás ellenére is elsősorban gazdasági egységnek tekinthetjük. A család életrendje, szervezete, a családtagok egymás közötti viszonya, bár a rokonsági szervezet keretei között maradt, mégis elsősorban annak érdekében munkálkodott, hogy gazdaságilag támogassa, összetartsa, gyarapítsa ezt az üzemet. A családtagok között megoszló szigorúan meghatározott jogok és kötelességek is elsősorban a nagycsalád gazdasági gyarapítását tartották szem előtt. A család férfitagjai gyakorlatilag a családfő szolgái voltak, a vagyont nem gyarapító asszonyok helyzete a nagycsaládban hátrányos volt. – A nagycsalád mint gazdasági egység, nemcsak egyenesági leszármazottakat, hanem vejeket, cselédeket, sőt egész idegen családokat befogadott keretei közé, ha a nagybirtok szervezési rendszere megkívánta. A feudális keretek között gazdálkodó nagybirtokos, mint számára hasznos munkaszervezeti egységet a családfőn keresztül irányította a nagycsaládot. A változó gazdasági és társadalmi viszonyok kezdetben csak befolyásolták, alakították a nagycsaládot, amely a feudális rendszer felbomlására igen sokféle formában reagált. A felbomlás folyamata a század első évtizedeire befejeződött. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Morvay Judit: The Joint Family in Hungary (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Barabás Jenő: Die Grossfamilie in Ungarn (Etnologia Europaea, 1972).

Morvay Judit

Nagy Czirok László (Kiskunhalas, 1883–Kiskunhalas, 1970): etnográfus. Nyugdíjazásáig (1949) különböző vidéki városokban és községekben köztisztviselőként működött. 1951–54 között a kiskunhalasi Torma János Múz. vezetője, később belső munkatársa. Kora ifjúságától foglalkozott szülővárosa és annak környéke, a Kiskunság népéletével. Kutatómunkája rendkívül szerteágazó volt. Hatalmas kéziratos gyűjteményét a kiskunhalasi múz. és a bp.-i Néprajzi Múz. Etnológiai Adattára őrzi. – F. m. Régi népdalok Kiskunhalasról (Vargyas Lajossal, Bp., 1952); Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Száraz- és szélmolnárok élete (Bp., 1962); Budártüzek mellett. Kiskunsági anekdoták és alakok (Bp., 1963); Betyárélet a Kiskunságon (Bp., 1965). – Irod. Vorák József: Emlékezés N. Cz. L.-ra (Cumania, 1974).

Kósa László

Nagyehető, Nagyiható, Nagyfázható, Nagyhajigáló, Nagyszaladó: öt – néha csak három, máskor hat-hét – emberfeletti képességű → mesealak, akik a hőst a királykisasszony elnyerésében vagy az égitestek visszaszerzésében segítik (Thompson Motif Index: F 601; → hatan a világ ellen; → Égitestszabadító). Nagyehető 366 tulokból álló gulyának nekifut, s egyenként lenyeli vagy 90 eke után eszi a barázdát vagy harminckét kemence mellett áll, melyben harminckét kenyér sül, folyton eszi a kenyeret, s mégis mindig kiabálja, hogy éhes. Nagyiható a patak (folyó, tenger) vizét issza, s mégis mindig szomjas. Nagyfázható hátán hetvenhét (kilencvenkilenc) kozsók, mellette hetvenhét (kilencvenkilenc) tűz ég, mégis majd megfagy. Nagyhajigáló (Messzehajító) kilencmázsás vasbuzogányt keresztül tud dobni a világon, s panaszkodik, hogy nincs hova dobjon, mert fél, hogy a havast vagy a várost elsöpri, vagy az eget betöri; Nagyszaladó (Villámgyors, Kengyelfutó) a futó szarvast három lépéssel eléri, malomkő van a lábára kötve, mégis a nyulat rugdossa. Nagynézhető: keresztüllátja, Nagylépő: keresztüllépi a világot, Jóltaláló: nyilával eltalálja a kövön levő borsószemet anélkül, hogy a követ érintené, Jólhalló: hallja a fű növését, Fúvó: lehelletével az élő fákat kidönti a földből. Gyakran → Királyfia Kis Miklós segítőtársai olykor hősi, olykor parodisztikus kalandjaiban, feladatai elvégzésében, melyek kifejezetten képességeikhez szabottak: 366 göbölyökörből álló gulyát, 366 hordó bort kell reggelre elfogyasztani, 366 öl fával fűtött vaskemencében ellakni stb. – Az alakok egész Európában ismertek. Egyeseket közülük megtalálunk már az Argonauták mondájában, s egy 14. sz.-i feljegyzés szerint hasonlók éltek Artus király udvarában is. (→ Fanyűvő, Vasgyúró, Kőmorzsoló) – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.–Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (Paris, 1964); Kovács Ágnes: A népmese prozódiájáról (MTA I. Oszt. Közl., 1969).

Kovács Ágnes

Nagyerdő: történeti tájnév, az egykori Sopron m. → Fertő-vidékétől D-re, a → Rábaköztől Ny-ra a Répcéig terjedő területét jelölte, amelyet nyugatról nagyjából a Sopron–Sárvár közötti út határolt, de valószínűleg korábban a dombvidék peremén a nyelvhatárig kiterjedt. Sík vidék, táji arculatát összefüggő, hatalmas erdőterülete határozta meg, amely a szomszédos erdőségekkel is szerves kapcsolatban volt. Erre utal ma a Nagyerdő megnevezés és a mellette használt Cser név is. D-i szegélyterületét Bő, Sajtoskál, Csepreg sávjában újabban Vas m.-hez csatolták. – A honfoglalás óta megült magyar lakosságú terület. Korai középkori időszakában királyi birtok, lakói közül különféle szolgáltatók, szabadalmasok között erdőóvóiról is van tudomásunk. Települései főleg peremein helyezkednek el. Ezek is, de a belsejében megült nagy határú községek is irtásfalvak. Gyenge táperejű, kavicsos talaján rendkívül nehéz körülmények között folytattak szántóművelést. A jobbágy parasztság nagy áldozatokkal létesített irtványföldjeinek jelentékeny hányadát a szomszédos nagy uradalmak kibecsültetéssel folyamatosan kisajátították, és majorüzemekké szervezték. Ny-i szegélyén számos kisnemesi falu alakult ki (Nemeskér, Alsó-, Felsőszopor, Nemesládony). Népessége a reformáció során ev.-sá lett, de a 17–18. sz.-ban az ellenreformáció idején a lakosság többsége r. k.-sá vált. Társadalmi struktúrája, gazdálkodása, népi kultúrája erősen archaikus, sok tekintetben a szomszédos vasi, DNy-dunántúli területekkel rokon. A Nagyerdőn nevezetes faragóközpontok is működtek. Népművészeti szempontból települései közül kiemelkedik Hövej, ahol a fehérhímzést magas fokon fejlesztették ki. – Irod. Soós Imre: Az úrbéri birtokrendezések eredményei Sopron megyében és képek a sopronmegyei jobbágyközségek történetéből (Ősi sopronmegyei nemzetségek. Szerk. Horváth László, é. n. [1940]; Dömötör Sándor: Fakémények Mihályiban és Kisfaludon (klny., Sopron, 1957).

Filep Antal

nagy erejű hős: A hősideál egyik jellemző tulajdonsága – különösen a népköltészet korai szakaszában –, hogy rendkívüli testi erővel rendelkezik. E tulajdonság gyakran párosul a hős nagy termetére vonatkozó elképzelésekkel. E típus főbb motívumai: nagy erejű hős legyőzi a sárkányt. Egymaga egy tucatnyi ellenséget semmisít meg. Egy hatalmas szálfával (kocsirúddal) mutatja meg az utat a kérdezősködőknek. Malomkövön nyújtja át a vizespoharat. Egy csapásra levágja a bika fejét és áthajítja a templomtornyon. E típus valamennyi nép mítoszaiban, meséiben és mondáiban megtalálható. (→ még: Báthori Gábor, → Kinizsi Pál, → mondahős, → mondahősnő, → óriás, → Szent György, → Toldi-mondakör) – Irod. Bán Aladár: A Toldi-monda alaprétege (Ethn., 1917).

Dobos Ilona

nagygazda, elsőgazda: → gazda

nagygazdatanya: → cselédes tanya

nagyháló: → kerítőháló

nagyharang: a → népies műtáncok jellegzetes motívuma, amelynek változata a paraszttáncokban is gyakori. A nagyharang lényegében a klasszikus balettben használt „capriol”-nak felel meg. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Vályi Rózsi: A magyar balett történetéből (Bp., 1956); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–1960, Bp., 1960).

Nagyharang táncírása

Pesovár Ferenc

Nagyharsányi-hegy (Baranya m.): keletkezéséről → helyi monda szól. A hegy egyik oldalon kőtörmelékkel borított, neve Ördöghegy. Vázlata: az ördög meg akart hódítani egy szép menyecskét, de annak nem kellett az ördög. Cselhez folyamodott. Azt a feltételt szabta az ördögnek, hogy ha a szemközti hegyet hajnali kakasszóig felszántja, az övé lesz. Az ördög munkához látott. A menyecske hajnal előtt utánozni kezdte a kakaskukorékolást, a helybéli kakasok is felébredtek erre, s az ördög ily módon vesztes maradt. Mérgében a föld alá bújt, s azon a helyen forró víz fakadt a földből. Ez a harkányi hőforrás. A Nagyharsányi-hegy egyik oldalán pedig megmaradt az ördög szántásának a nyoma, azon a részen nem terem semmi. A fenti monda a „rászedett ördög” típuscsaládba tartozik, számtalan mesével is rokon. Ny-Európában, főleg a német és francia népköltészetben az ördög helyett óriás szerepel. – Irod. Solymossy Sándor: A nagyharsányi hegy mondája (Ethn., 1922).

Nagy Ilona

nagy hegyi tolvaj: → zsivány felesége

nagyhét: a → húsvétot megelőző hét. Néhol csonka hétnek nevezik, valószínűleg a → nagypénteki csonkamiséről. A csonkamise elnevezés viszont azért vált az egyházban is általánossá, mert a mise bizonyos részei nagypénteken elmaradnak és a pap az előző napon felszentelt ostyával áldozik. – A nagyhét első napjai a tisztálkodás jegyében folytak: az asszonyok meszeltek, tapasztottak, mostak, takarítottak. A r. k. falvakban az idősebb asszonyok ezeken a napokon sokfelé szigorúbb → böjtöt tartottak. Némely család idősebb asszonyai csak egyszer ettek naponta. Egyik-másik vidéken a nagyhét első napjain vetették a → kendert vagy a → mákot. – A ref.-ok bűnbánó hétnek is nevezik. Sok helyen minden nap, gyakran naponta kétszer mennek ilyenkor a templomba.

Manga János

nagykárolyi szekér: viszonylag könnyű, de erős vasalású → szekér-típus, amelyet messzi útra történő teherfuvarozásra használtak. Ez a jármű nagy szerepet játszott Erdély (Partium közvetítésével) és Felső-Mo. összeköttetésében, áruforgalmában. Abba az útvonalba esett, amely Erdély legfontosabb kapuján vezetett át, kivált a török időkben, az erdélyi fejedelemség virágkorában bonyolódott itt le a forgalom Erdély és a királyi Mo. között; a fejedelmek hadai is ezt az útvonalat használták, és a nagykárolyi szekér létrejöttében ezek a tényezők erősen hatottak. Nagyenyed, Kolozsvár, Dés, Nagybánya, Nagykároly, Tokaj, Kassa útvonalon jártak a nagykárolyi szekerek; Kassáról kiindulva É felé (Szepesség, Lengyelo.) és Pozsony irányába vették az utat. Vontatásukra nagyobbrészt négy lovat fogtak be, de kisebb távolságra ökröket is. Ernyővel is ellátták, ha védendő árut szállítottak, vagy ha hosszú útra mentek.

K. Kovács László

Nagykunság: a Tisza középső folyása és a → Hortobágy melléke között elhelyezkedő tájegység. Nevét a területén a tatárjárás után letelepített → kunokról, ill. a hódoltság után szervezett „Jászkun hármas kerület”-ről kapta. – Eredeti állattartó kun népessége a 16. sz. elejéig életmódot változtatott, földművessé lett és megmagyarosodott, majd D-mo.-i menekültekkel keveredve és a 17. sz. második felében a török elől ideiglenesen É-ra húzódva népessége átrétegződött. Az 1702. évi, a Német Lovagrendnek történő elzálogosítás megzavarta a terület népességi és gazdasági rekonstrukcióját, de a megváltás (Jászkun redemptio, 1745) után meggyorsult a mezővárosi fejlődés. A török háborúkban elnéptelenedett környező falvak vízjárásos, mocsaras pusztáiból nagyra nőtt határokon nagyarányú extenzív állattartás fejlődött ki. A 19. sz. elején a ref. vallást követő Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve és a r. k.-okból települt Kunszentmárton alkották a Nagykunság helységeit. Az 1876. évi területrendezés után a köztudatban az új Jásznagykun-Szolnok vármegyébe került környező, hasonló kultúrájú és népességű, de eltérő történeti múltú helységekre (Abádszalók, Törökszentmiklós, Mezőtúr, Dévaványa stb.) is kiterjedt a Nagykunság fogalma. Az utolsó száz évben a → Jászsággal, a → Hajdúsággal és a D-Tiszántúllal sok tekintetben rokon fejlett parasztpolgári kultúra jellemezte a Nagykunságot. Gazdálkodását a vízrendezést és legelőfeltöréseket követő erős tanyásodás, a búza- és kukoricatermesztés, valamint lassan intenziválódó állattartás jellemezte. – Irod. Gyárfás István: A jászkunok története (I–IV., Kecskemét–Bp., 1870–1885); Györffy István: Magyar nép – magyar föld (Bp., 1942); Miskolczy László–Vargha László: A Nagykunság népének építészete (Bp., 1943); Szilágyi Miklós: Adatok a Nagykunság XVIII. századi néprajzához (Szolnok, 1966); Mándoki István: Néhány kun eredetű nagykunsági tájszó (Nyelvtud. Közl., 1971); Bellon Tibor: Karcag város gazdálkodása (Karcag, 1973).

A Magyar Népköltési Gyűjtemény IX. kötetének címlapja

Szélmalom (Kengyel, Szolnok m.)

Díszített kiskapu (Karcag, Szolnok m.)

Régimódi magyar gazdaház (Karcag, Szolnok m., 1908)

Kósa László

nagykunsági pásztorkodás: A Nagykunság területén a középkori sűrűn betelepült falurendszer a 16–17. sz. folyamán a török hódoltság következtében elpusztult. Az egykori falvak pusztává lett határait a megmaradt helyek lakói vették bérbe, és ezeken a pusztákon alakult ki a 16. sz. óta jellegzetes vonásokat mutató állattartási rend. Ennek jellemző vonása az, hogy a városok egykori saját határain → földközösségi rendszerben folyt a gazdálkodás; a város alatt közvetlenül terült el a belső legelő öve, ahonnan az igás és fejős jószág naponta hazajárt a város belső területét övező ólaskertekbe (→ szálláskert). Az ólaskertek voltak a városbeli lakóházak külső gazdasági üzemhelyei. A város határának távoleső területei és a bérbevett puszták nagyarányú extenzív, legeltető állattartás színhelyei voltak, a 16–17. sz.-ban főleg szarvasmarhatartással, amelyhez a 19. sz. elejétől ló- és juhtartás is járult. Az állattartás és legelőhasználat rendjét a pásztorszervezet, a városi statútumok szabályozták. A földközösség maradványai, az osztatlan közös legelők legtöbb városban 1945-ig megmaradtak, de a 19. sz. közepétől a legeltetés és állattartás rendjét a → közbirtokosságok és → gazdaságok szabták meg. A pásztorkodásnak ez a rendje a Tiszántúl északi részén azonos vonásokat mutat Debrecen és a hajdú városok pásztorkodásával, minthogy a 17. sz. óta a pásztorok is akadálytalanul vándorolhattak egyik helyről a másikra. – A nagykunsági pásztorkodás jellemző vonása, hogy a pusztai állattartás nyári legelője és telelő helye térbelileg csak a 18. sz.-ban kezdett elkülönülni. Addig egy-egy jelentékenyebb tőkegazda külön fótban, → falkában legeltetett állatállománya az általa bérelt legelőn, kaszált szénán a pusztai szálláson telelt ki. A 18. sz.-tól a pusztai szállások a határ szántóföldi művelés alá fogott részein állottak, a legelőről beszorult állatállomány a gabonatermés szalmáján, később a kukoricatermés kóróján telelt. – A szállásokon a telelő állatok számára nádból, szalmából épített → szárnyékok, aklok (→ akol), → karámok állottak, a 19. sz.-tól pedig az ólas kertekből kitelepült → tüzelős ólakban tartották az igás és fejős állatokat. – A szántóföldi szállások állatteleltető jellege a 19. sz. végéig megmaradt A pásztorszervezet a 18. sz.-ban már igen differenciált formákat mutatott (községi, gazdasági, konvenciós magánpásztorok; a pásztorok legeltetési rend szerinti megoszlása, pusztai és belső pásztorok, a pásztorok munka szerinti tagozódása, → számadó, → bojtár stb.). (→ még: pásztorkodás) – Irod. Tálasi István: Változás-vizsgálatok a népi állattenyésztés köréből (Népr. Ért., 1942); Györffy István: Pásztorépítkezés a Magyar Alföldön (Magyar falu – magyar ház, Bp., 1943); Györffy István: Nagykunsági krónika (Bp., 1955); Szűcs Sándor: Pusztai szabadok. Rajzok a régi Alföld életéből (Bp., 1957); Szilágyi Miklós: A Nagy-Kunság juhászata a XVIII. század végén (Ethn., 1968); Bellon Tibor: Karcag város gazdálkodása (Karcag, 1973).

Balogh István

Nagy Lajos: A magyar lovagkirályról (1326–1382) számos → névmagyarázó monda szól, így pl. a helembai Királyszék onnan nyerte nevét, hogy a márianosztrai erdőkben vadászó király ott szokott megpihenni; a régi Szatmár megyében Asszonypataka, Királyasszony forrása viszont anyjáról és feleségéről volna elnevezve, akik itt időztek, mialatt Nagy Lajos a szászok ellen harcolt. Nemesség- és birtokadományozó, valamint → címermondák is jeles számmal kapcsolódnak személyéhez, így Makray Lászlóé, aki egy vár ostroma alkalmával levágott jobbjából kikapva bal kezével tűzte ki a zászlót. Pécsett tudni vélték, hogy a püspöki kertben olajfát ültetett el, amely a mohácsi csata délutánján hirtelen kiszáradt. Mindezen történetek feltehetően újabb koriak. Bár monografikus vizsgálatuk egyelőre hiányzik, valószínűleg műköltői eredetűek. A középkor kiemelkedő jelentőségű uralkodójának alakja belemosódhatott a késő középkori lovageposzok és lovagregények királyalakjainak típusába, mint erről a → Toldi-mondakör és Ilosvai Selymes Péter históriája (1574) tanúskodik. A délszláv népköltészet nagykunsági pásztorkodásról szóló epikus énekei is sejtetik, hogy a király egykor a magyar folklór szereplője volt. – Irod. Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1926).

Sándor István

nagylány: → leányélet

nagyobbik uram: → sógor

nagypéntek: → húsvétot megelőző péntek, a kereszténység e napon emlékezik Jézus kereszthalálára. Az ünnep első nyomai a 4–5. sz.-ig nyúlnak vissza. Szertartásai már a 8–9. sz.-ban kialakultak; ezekben a gyász és a kereszt tisztelete, imádása domborodik ki. Bár az ősegyházban nem tartották ünnepnek, mert böjti nap volt (→ nagyböjt), a kereszténység századai alatt számtalan kereszténység előtti képzet, a tavaszkezdetre utaló → hiedelem, → szokás kapcsolódott e naphoz. Ezek közül az utóbbi évtizedekig legismertebb volt a hajnali → fürdés: pl. Felsőszemeréden hajnali 2–3 óra körül mentek a fiatalok a patakra mosakodni. A mosakodás mindig a víz folyásával szemben és visszakézből történt. A mosakodás után a patak vizéből haza is vittek és a húsvéti ünnepek alatt is azzal mosakodtak, általában egészségvarázsló (→ egészségvarázslás) céllal. Némely vidéken az állatokat is megitatták a patak vizéből, máshol a lovakat úsztatták meg a folyó vizében. Szeged-Alsóvárosban a beteg kisgyerekeket is levitték a Tiszára, hogy a bajt lemossák róluk. Elterjedt hiedelem volt, hogy aki a folyó vizében megmosakszik, egészséges lesz, nem lesz beteg, nem fáj a szeme, fürge lesz a munkában. A lányok azt várták a mosakodástól, hogy szépek legyenek, ne legyenek szeplősek. Ahol a víz partján fűzfák voltak, odamentek mosakodni, hogy szép, hosszú hajuk legyen. A Székelyföldön éjjel 12 órakor merítettek vizet az Oltból és megszentelték vele az istállót, az állatokat, a házat és ittak belőle, majd megmosakodtak benne. A néphit vallásos magyarázatot is fűzött a szokásokhoz. A folyóvíz mágikus erejét sokfelé magyarázták azzal, hogy azért hasznos nagypénteken, mert Jézust, mikor a katonák kísérték, beletaszították a Cedron patakjába, s ezzel megszentelődött. Ezért néhol → aranyos víznek is nevezik a napfelkelte előtt merített vizet (→ katartikus rítusok). – A nagypénteki szokások második csoportjába tartozik a → féregűzés. Göcsejben az ilyenkor mondott féregűző szöveg („Patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok!”) arra is utal, hogy valamikor Jézus halálának emlékezetére minden háznál kialudt a tűz. Érsekcsanádon még néhány évtizeddel ezelőtt is előfordult, hogy egy-egy gazdasszony addig nem rakott tüzet, amíg más kéménye nem füstölt, nehogy a bolhák ellepjék a házat. Egyéb tilalmak (→ tilalom) is ismertek voltak; pl. nem volt szabad a szárnyas állatot levágni, nehogy dögöljenek az állatok. Szántani sem volt szabad, mert e napon Jézus a földben volt. Ugyanakkor Göcsejben délután a kora tavaszi veteményeket vetették. – A keresztény középkorba vezethető vissza a nagypénteki → tűzgyújtás, annak emlékezetére, hogy hajnalban, amikor Jézust Pilátus elé vitték, a szolgák és katonák tüzet gyújtottak és amellett melegedtek. Nógrád, Heves több helyén ismert ez a magyarázat. Felsőpetényben az I. világháború előtt nagypénteken este tüzet gyújtottak a templom mellett, annak emlékére, hogy amikor Jézus sírját őrizték, a tűz mellett virrasztottak. A tüzet a suhancok és a legények szórakozásból át is ugrálták. Az egykori vallásos tárgyú cselekmény profanizálódását szemlélteti a nagyhindi szokás, ahol nagypénteken hajnalban a férfiak azért rakták a tüzet – a szomszéd faluval határos részben –, hogy a termést a jég el ne verje. Néhol e napon gyakorolták a → Pilátus-égetés szokását. Nagypéntek a ref.-ok egyetlen hagyományos böjti napja. Sok helyütt az év legjelentősebb egyházi ünnepeként tartották. Templomba gyászruhában vagy gyászt kifejező ruhadarabot öltve mentek (D-Dunántúlon fehér ruha, fehér fejkendő). – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Zalán Menyhért: A nagypénteki mosakodás (Ethn., 1927); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).

Manga János

nagyruha: → díszlepedő

nagyszabadság: → szabadság

nagyszék: → asztalszék

nagyszombat: a → nagyböjt és a nagyhét utolsó napja, → húsvét vigiliája. Az egyház első századaiban estefelé kezdődő szertartások és a húsvét napján éjfél után mondott mise a 10. sz. körül helyeződtek át nagyszombat délelőttjére. A liturgia cselekményei közé tartozik a tűzszentelés, amit Galliában már a 8. sz.-ban gyakoroltak, s a 9. sz.-i adatok szerint mind a három utolsó böjti napon (csütörtök, péntek, szombat) gyújtott tüzet ugyanazzal a kővel csiholták. A szertartás eredete bizonytalan. Szent Bonifác, a németek apostola a 8. sz. közepén az „ignis paschalis” tárgyában intézett levelet a pápához. A pápa válaszából kitűnik, hogy a tűzszentelés akkor Franciao.-ban már szokásban volt. Némely szerző szerint a tűzszentelés szertartása a pogány germán tavaszi tüzek elnyomása céljából került az egyházi szertartások sorába. A középkorban, amikor a szertartást még a délutáni órákban tartották, a tüzet a templom pitvarában szentelték meg, és utána szólaltak meg a harangok, jelezvén azt is, hogy elmúlt a böjt. A tűzszenteléshez számos → hiedelem fűződött: védelmet nyújtott a rossz idő, a szerencsétlenség, a → tűzvész ellen, a szertartáson részt vevők a parazsat hazavitték és a tűzhelyen az előző estén kialudt tüzet ezzel gyújtották meg. A nagyszombati → új tűz gyújtásának hazai szokásáról a Pray-kódex (12. sz.) is megemlékezik, amikor elmondja, hogy „... tegyenek tömjént a a tömjénezőbe, hintsék meg szenteltvízzel, és minden házban kioltva a régi tüzet, osszák szét az új tüzet a lakosság között”. – A szentelt tűz parazsaihoz, mint a legtöbb szentelményhez (→ szentelmények) számtalan hiedelem és → mágikus eljárás kapcsolódott. Láziban pl. a szentelt tüzet a szántóföldekre is kivitték, hogy termékenyek legyenek, tettek belőle a libák itatójába, hogy azok egészségesek legyenek, → vihar idejére a tűzre tettek, hogy a villám elkerülje a házat. Nagyhinden (Nyitra vidék) a szentelt tűz (Júdás-tűz, → Pilátus-égetés) elhamvadt szenét húsvét napján napfelkelte előtt az elöljárók kivitték a földekre, és ott elszórták a búza közé, hogy ne legyen üszkös. Göcsejben fehér nyárfa ágával és keserű gombával a szántóföldekre helyezték, hogy a penész, a hernyó ne pusztítsa a káposztát. Három darabot a kemencébe dobtak, hogy elhárítsák a jégesőt. → Féregűzést is végeztek e napon, ami a harangok megszólalásával egyidőben történt. Pl. Egercsehiben (Heves m.) a gyerekek kolomppal és csengővel körülszaladták a házat és ezt kiabálták: „kígyó, béka, távozz a házamtól!”. Egerbocson (Heves m.) a fiatal asszonyok és lányok tették ugyanezt, amikor a ház környékét seperték. Ugyanitt az asszonyok és lányok harangszókor egy késsel a gyümölcsfákat is megveregették, hogy sokat teremjenek. – A nagyszombati szertartásokhoz tartozik a vízszentelés is. Azoknak a családoknak az asszonyai, amelyeknél a → vízkeresztkor szentelt víz már elfogyott, nagyszombaton szentelt vízből vittek haza. Csíkban meghintették vele az udvart, hogy a békák ne járják. Az Ipoly mentén húsvét reggelén ezzel szentelte meg a gazdasszony evés előtt a kocsonyát. Máshol azt tartották, hogy annak, aki nagyszombaton olyan templomban mártja szenteltvízbe a kezét, amelyben még nem járt, majd megtörli vele arcát, s ezután kezét a keblébe rejti, az arcáról mind odamegy a szeplő. A nagyszombat délutánján tartott körmeneten az ország legtöbb vidékén a falu apraja-nagyja részt vett. Mindazok a szülők, akik csak tehették, erre az alkalomra új ruhába öltöztették gyermekeiket. A századforduló utáni évtizedekben egyre elterjedtebb gyakorlattá vált, hogy a keresztszülők keresztgyermekeiknek ajándékot küldtek: játékot, édességet, ruhafélét stb. – Irod. Franz, Adolf: Die kirchlichen Benediktionen im Mittelalter (I–II., Freiburg, 1909); Zalán Menyhért: A nagyszombati szentelt tűz használata népünknél (Ethn., 1928); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból (I–II., Bp., 1977).

Manga János

nagyszülők, öregszülők: az apa vagy az anya szülei a gyermek viszonylatában. A nagyszülőknek a gyermek unokájuk. A magyar rokonsági terminológiában az apai és az anyai nagyszülőket általában azonosan szólítják, vagyis mindkét ágra ugyanazt a rokonsági terminológiát használják. Ritka kivételnek tekinthető a magyar nyelvterület déli peremén szórványosan előforduló pesze jelző, amelyet megkülönböztetésként az anyai nagyszülők elé tettek (pl. pesze mama). A Közép-Tisza vidéken csak az anyai nagyanyát szólítják dajkámnak, más vidéken az apai nagyszülők neve elé teszik az öreg, és az anyai nagyszülők elé a nagy jelzőt vagy fordítva. A hivatkozó terminológiánál a családnévvel pl. Balogh-nagyapám, lakhely szerint pl. alvégi öreganyám, vagy ha nem laknak a nagyszülőkkel együtt, ha azok más községben laknak pl. „messziapám, messzinagyapám”-ként emlegetik. A szólításban is jelentkező, és az anyai nagyszülőkre vonatkoztatott már említett pesze jelző is a „messzé”-nek egy torzított változata. – A nagyszülők megszólításának földrajzi elterjedése részben körülhatárolható; a Dunántúlon, Csallóközben öreg-, a Tiszántúlon inkább a nagy- jelzőt teszik az apa, anya, papa, mama szavak elé. Ugyancsak elterjedt szólító forma, hogy az apa, anya szavak kicsinyített vagy becéző változatát kapják a nagyszülők, pl. apó, anyó. Erdélyben elterjedt a mámi, táti s ezek különböző formái. Néhol előfordul a nagyapa, nagyanya összevont formája, nagyó, nammó stb. Szórványosan ugyancsak előfordul az apa, anya szavak előtt a másik és igen jelzők használata a nagyszülőkre, pl. másikapám, igenmama stb., ezeknek is megvan az összevont formája pl. nagyapára máskapó vagy a Nyitra környéki mányika (másikanyám). Külön kiemelendő a nagyanya szüle, szülém szólítása, amely az egész nyelvterületen szintén szórványosan megtalálható, ritkábban a nagyapa jelzőjeként is jelentkezik pl. szülenagyapám, öregszülém. Erdélyre jellemző a vén jelzős összetételű terminológia pl. vénapó. – A nagyszülők és a gyermek viszonyát döntően befolyásolta az a tény, hogy együtt laktak-e vagy nem. Az önállóan gazdálkodó kiscsaládban élő gyermekek kapcsolata nagyszüleikkel lazább volt, mint az apai nagyszülőkkel együtt lakó unokáké. A dolgozó szülők mellett általában a nagyszülők feladata volt a gyermekek erkölcsi nevelése, nemcsak a mindennapi paraszti életbe való belenevelés, de az egész paraszti tudás, világkép átadása; ők biztosították a generációk közötti kontinuitást. Az anyai nagyanya, bár leánya önálló kiscsaládban vagy férje családjában élt, unokáinak születésénél jelen volt, a gyermek kelengyéjének elkészítésében segített, a kisgyermekre vigyázott, ha szükség volt rá. Lányának leányai többet örököltek általában az anyai nagyanya személyi tulajdonából, mint fiainak lányai. (→ még: unoka)

Morvay Judit

nagytelek: ritkán alkalmazott kifejezés; egy magyar holdnál nagyobb belsőség. Eredete Mária Terézia Urbariumának abból az elvéből származott, hogy a belső telek 1 magyar → holdnyi területű (két pozsonyi mérő alá való vetésterületnyi) legyen. Ha ennél kisebb volt, azt pótolni kellett a külsőség (→ külső telek) kijelölésekor. Ha két pozsonyi → mérőre valónál nagyobb volt a beltelek (→ belső telek), ezt le kellett számítani a külsőségben. Kivéve, ha nem több, mint egy negyed pozsonyi mérővel volt nagyobb a két pozsonyi mérőnyi belteleknél. Ezt a csekélységet nem kellett tekintetbe venni. Így alakult ki a nagytelek. – Irod. Banner János: A békési magyarság népi építkezése (Népr. Ért., 1911).

Degré Alajos

nagytutaj: → fertálytutaj

Nagyváradi kapitány-lány: → Júlia szép leány

Nagyváthy János (Miskolc, 1755–Csurgó, 1819): mezőgazdasági szakíró. Teológiai és jogi képesítést szerzett Sárospatakon a Ref. Kollégiumban. Magánnevelő és tanár volt, majd katonának állt. Megfordult Ausztriában, Itáliában, Belgiumban. 1786-ban, leszerelése után gazdasági gyakornok volt Bécs környékén, majd Pestre jött. 1791-ben Festetics jószágkormányzója lett Keszthelyen. Nagyváthy javasolta gazdasági iskola építését Csurgón, 1792-ben. 1797-ben maga is Csurgón telepedett le. Nagy jelentőségű gazdasági, agrár szakirodalmi tevékenységet fejtett ki. Munkái az egykorú mezőgazdasági viszonyok, eljárások megismerésében forrásértékűek, a néprajz számára nélkülözhetetlenek. – F. m. A szorgalmatos mezei gazda a Magyarországban gyakoroltatni szokott gazdaságnak rendjén keresztül (I–II., Pest, 1791); Magyar házi gazdaasszony (Pest, 1820); Magyar practicus termesztő (Pest, 1821); Magyar gazdatiszt (Pest, 1821); Magyar practicus tenyésztő (Pest, 1822). – Irod. Nagyváthy Kálmán: N. J. élete (Pozsony, 1890); Éber Ernő: Egy magyar agrártudós a tizennyolcadik században (Agrártudomány, 1955).

Filep Antal

naiv művészet: akadémikus tanultság nélküli alkotók művészeti tevékenysége a 19. sz. végétől. Kialakulása a népművészet feltételeinek felbomlásával és a modern művészet kialakulásával függ össze: a művelt rétegek és elsősorban a művészek felismerik a nagy művészeten kívüli alkotások ösztönös kifejezőerejét; másrészt fokozódik a népi alkotóegyéniségek közeledése a hivatásos művészethez. A naiv művészet népi jellege elsősorban szociológiai vonatkozású: az alkotó nem foglalja el teljesen a társadalmi munkamegosztásban a művésznek kijáró helyet, hanem megőrzi eredeti foglalkozását is, és csupán szabad idejében folytat művészi tevékenységet. Fontos jellegzetessége, hogy míg a → népművészet erősen hagyományőrző, a naiv művészet kifejezésében spontán, tartalmilag a közvetlen környezetre vonatkozik; inkább elbeszélő, mint díszítő jellegű. Az autodidakta művészet más irányaival közös formai jegyei: tiszta színek alkalmazása, aránytorzítások, a perspektíva szabad alkalmazása, részletező kedv stb. E sajátosságai különösen a német expresszionizmus és a francia szürrealizmus esztétikai nézeteinek felelnek meg, így ezek voltak a naiv művészet első szálláscsinálói is. (Kandinszkij kapcsolata a „vámos” Rousseau-val). A pointilizmus (neoimpresszionizmus) két legfőbb képviselője, Paul Signac és Georges Seurat állított ki elsőnek vasárnapi festőket 1866-ban. Ettől kezdve tartják számon az egyes országok naiv festőit (Franciao.-ban a „Szent Szív” festői: Séraphine, Bombois, Vivin stb.; Jugoszláviában Feješ, Generaliæ, Hegedušiæ; Grúziában Pirosmanasvili stb.). Az 1958-as brüsszeli világkiállításon és az 1960-as évek nagy tárlatain – a hozzájuk kapcsolódó tudományos ülésszakokkal – már az egész világról mutattak be naiv alkotókat. (Különösen jelentősek a pozsonyi naiv művészeti triennálék és a zágrábi múz. rendezvényei.) – Mo.-on szintén az avantgarde művészek fedezték fel: Kassák Lajos a „Tett” és „Ma” csoportjával együtt szereplő Bohacsek Edét (1889–1915). Az 1920-as években Benedek Pétert (1889–) patronáló Bálint Jenő tevékenysége révén mozgalommá vált a „magyar őstehetségek” népszerűsítése. A naiv szobrászokra Andrássy Kurta János irányította rá a figyelmet. A naiv művészeknek ez az első generációja – az egzotikum és fantasztikum felé hajló Mokry-Mészáros Dezső (1881–1970) kivételével a paraszti életet és környezetet ábrázolják. A legjelentősebbek közül Süli András (1896–1969) csak néhány évig festett. Győri Elek (1905–1957) és az ő hatása alatt induló Gajdos János (1912–1950) nagy távlatú szabadtéri életképeket, Káplár Miklós (1886–1935) szikár hortobágyi tájképeket, Bereczki György (1872–?) festett agyagfigurákat készített. – Mint a népi élet és szokások hiteles dokumentumait kezdte gyűjteni a Néprajzi Múz. Vankó Margit (1919–) és Dudás Júlia (1919–) színes ceruzarajzait saját falujukról, Galgamácsáról. Dudás az utóbbi években a monumentálisabb táblaképfestésre tért át, azonban mindvégig megőrizte felfedezőjének, Gönyei Sándor néprajzkutatónak inspiráló hatására a dokumentatív jelleget. – Az 1960-as évek számos új felfedezettjével és nem utolsósorban Csontváry Kosztka Tivadar naiv kiállításokon való szerepeltetésével nyilvánvalóvá vált a fogalom ellentmondásossága és anakronisztikus jellege. Napjainkra az egykori naiv művészet két rétegre bomlott: az amatőr, dilettáns, szabadidő kitöltéséből fakadó ún. „vasárnapi festészetre” és a tudatos neoprimitív művészi stílusra. Az első csoportban néprajzi és művészetszociológiai szempontból fontos jelenségekként értékelhetjük pl. egyes régi, háziipari keretek közt virágzó technikák naiv egyéni felelevenítését, mint pl. az → üvegkép festését. – Irod. Bálint Jenő: Benedek Péter (Bp., 1928); Rácz Veronika: Palóclakodalom (Összeállította Szántó Ferenc, Bp., 1941); Andrássy Kurta János: A magyar nép szobrászata (Bp., 1944); Moldován Domokos: Parasztrajzok, parasztrajzolók Magyarországon (Új Írás, 1966); Szabó Júlia: A naiv művészet problémái és a magyarországi emlékanyag (Magy. Nemzeti Galéria Évkve, 1970); F. Mihály Ida és Bánszky Pál: Magyar naiv művészet a XX. században (Bp., 1972); Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Gondozta: I. Sándor Ildikó, Szentendre, 1976).

Varga Zsuzsa

nap: A nappal mint égitesttel kapcsolatos hiedelmek hátterében kétféle elképzelés van: a nap mint mozgást végző égitest → analógiás párhuzamba állítható bizonyos tevékenységekkel, folyamatokkal. Egyes tevékenységek végzése napkeltekor ajánlatos: az akkor elvetett palánta pl. olyan gyorsan nő, ahogy a nap felkel. Nagyobb szerepet kapott az a hit, hogy a nap a világosság megtestesítője, a sötétség ellentéte, az éjszaka működő rosszindulatú lények távoltartója. Bizonyos dolgokat, pl. a csecsemő ruhadarabjait vagy a → tejet, fürdővizet, szemetet általánosan elterjedt hit és gyakorlat szerint nem volt szabad naplemente után a házból kivinni, mert ezek felhasználásával ártani lehet a tulajdonosnak (→ rontás, → éjszaka). A rontás és gyógyítás eljárásait (→ népi gyógyászat) gyakran végezték naplemente után vagy napfelkelte előtt (→ nevezetes időpontok). Ezek az időpontokra vonatkozó → előírások általában formálisan, a napra vonatkozó hiedelmek számontartása nélkül éltek. – Magára a napra vonatkozó elképzelések részben → eredetmagyarázó monda formájában jelentkeznek (pl. a napban Szűz Mária vagy emberi alak látható, vagy egy trágyacsomó, melyet a hold dobott rá verekedés közben). Palóc hit szerint Kisasszony vagy Nagyboldogasszony napján napkeltekor „rózsát hány” a nap. Göcsejben pünkösdkor egy tál vízben figyelték a nap tükörképét, látni vélték benne, hogy → Mária a fiát ringatja stb. A nappal kapcsolatos hiedelmek az európai parasztság hitvilágának régi, minden területen fellelhető rétegéhez tartoznak, de nem alkotnak önálló hiedelemkört sem nálunk, sem másutt. Ez a múltra vonatkozóan sem tételezhető fel; mint ahogy az európai népszokáskutatás sem talált megbízható nyomokat a napkultusz közelmúltbeli meglétére, csak régi napfordulós ünnepek (→ napfordulók) megkopott, átértelmezett elemeire. Bár néhány → ráolvasásszövegünk és gyermekmondókánk (naphívogatók) látszólag erre utal, nincs nyoma a magyar néphitben a nap → természetfeletti lényként vagy akár csak élőlényként való elképzelésének; ill. → hiedelemmondáink erre utaló darabjai az élő hitvilág területén párhuzam nélküli önálló szövegfolklór alkotások. Kérdéses, hogy a „naptisztelet” bizonyítékának tűnő szokás, a régi (és néha a mai) → temetők sírjainak kelet felé tájolása, ill. a halottak arccal keletre történő fektetése csak szokáselemként vagy konkrét, nappal kapcsolatos elképzelés megvalósulásaként tartható-e számon. (→ még: rózsa) – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Eliade, Mircea: Patterns in Comparative Religion (Cleveland–New York, 19663).

„napam”: → anyós

napfordulók: két asztronómiai időpont: a nyári napforduló idején a Ráktérítőn, a téli napforduló idején a Baktérítőn éri el a nap a zenitet. A jún. hóra eső nyári napforduló idején az északi félgömbön a leghosszabb a nappal, a dec.-re eső téli napforduló idején a leghosszabb az éjszaka. – A napfordulók azoknál az ókori népeknél lettek ünnepnapokká, amelyek először tértek át a szoláris, azaz napév szerinti időszámításra, s ahol jelentős napkultusz alakult ki. A kereszténység kialakulásakor a Római Birodalom már a Julius Caesar-féle szoláris naptárt használta, s a megszemélyesített napot különféle istenek alakjában tisztelték. A nappaloknak a téli napfordulótól kezdődő hosszabbodását úgy ünnepelték, mint a napistenek újjászületésének napját (pl. Héliosz, Mithrász ünnepét). A kereszténység a 4. sz.-tól kezdve ugyanerre a napra tette Krisztus születésnapját, azaz → karácsony ünnepét, és Krisztust jelképesen a „legyőzhetetlen nappal” azonosították. – Ugyancsak a napév szerinti időszámítással s a naptisztelettel függött össze a nyári napforduló ünnepi rítusokkal, különösen tűzgyújtással való ünneplése is. Az 5. sz.-tól ez is keresztény ünnep lett, → Szent Iván-nap, azaz keresztelő Szent János ünnepe. – A közép-európai paraszti kultúrákban, így a magyaroknál is, a napfordulók körül különböző ünnepi → rítusok alakultak ki, hiedelmek (→ hiedelem) fűződnek hozzájuk, melyeknek egy része egyházi eredetű, más része attól független, néha igen régi képzeteket tartalmaz, amelyeket a karácsonyi és Szent Iván-i rítusénekek homályos utalásai megőrizhettek. Az egyes európai népeknek feltehetően régebben is voltak ünnepi rítusai, amelyekkel az év leghosszabb nappalait és éjszakáit ünnepelték. – Irod. Nilsson, M. P.: Primitive Time-Reckoning (Lund, 1920); Hahn István: Az időszámítás története (Bp., 1960); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Dömötör Tekla

nap-, hold-, csillagruha: → tetűbőrbunda

napkorongdísz: → rózsa

napos: → hajóvontató banda

napraforgó (lat. Helianthus annuus): Amerikából elterjedt kapásnövény, ipari növény, melyet főként olaja miatt termesztenek. A napraforgó a 16–17. sz.-ban az úri kertek dísznövényeként honosodott meg hazánkban is, ahonnan idővel átkerült a paraszti kertekbe. Szántóföldre a burgonya és a kukorica szántóföldi termesztésének kibontakozása után jutott el, ahol főleg mint e kultúrák szegélynövénye, út vagy mezsgye mellett díszlett. Ültetése kapával vagy anya-növényével együtt történt, vagy valamivel később, a kukorica, a burgonya kelése után. Művelését is vele együtt, hasonlóan végezték, azaz egyszer-kétszer kapálták, majd máj. elején tövét betöltötték. A napraforgó szept.-okt. hónapban beérett, s többnyire a kukorica törése vagy a burgonya ásása után szedték ezt is össze: fejét levágva vékákba, zsákba gyűjtve. A ház körül, pitvarban, pajta alatt szárították, majd bottal kicsépelték (→ csép). Szárítás után lehetett vinni az → olajütőbe, ahol pörkölték és olajat sajtoltak belőle. Szárát kerítésnek vagy tüzelésre használták. – A napraforgóolaj korábban főleg a szegények táplálkozásában és néhol a böjti étkezésben játszott fontos szerepet. Mint lényeges táplálkozási alapanyag, olyan régebbi olajnövények helyébe lépett, amilyen pl. a len volt. Újabban nagyban, önmagában is termesztik, mégpedig a nagyobb fejű, vékonyabb szárú fajtákat. A táplálkozásban egyre növekszik olajának és a belőle készített étkezési zsiradéknak a szerepe a disznózsírral szemben. – Irod. Gunda Béla: A Helianthus annuus termesztése az észak-amerikai indiánoknál (Ethn., 1968); Selmeczi Kovács Attila: A napraforgó meghonosodása és elterjedése Európában (Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1969–70); Selmeczi Kovács Attila: Újvilági kultúrnövények térhódítása Európában (Studium, 1971).

Takács Lajos

Nap sógorai: → állatsógorok

napszámosmunka: a bérmunka egy fajtája, amelynél a munkában töltött napot (félnapot) veszik alapegységnek és ezt fizetik. Századok óta napkeltétől napnyugtáig számították a munkanapot, nyáron 10–14, télen 6–8, átlagosan 10 óra a napi munka; 1 óra ebédidővel, fél óra pihenővel de. és du.; ennek megfelelően a napszámbér is a kereslet–kínálat keretein belül évszakonként változott. A napszámosmunka többszöröződésének tekinthető a hét- és a hónapszám (→ hónapos) és részben a → summásmunka is, de ez a két utóbbi munkafajta jóval vegyesebb a tiszta időbéres nap- és hétszámnál. Az időbért illetően a mezőgazdaságban a napszámosmunka, az iparban pedig az órabéres munka volt elterjedve; mindkét termelési ágban olyankor alkalmazták, amikor a munka nem volt teljesítményben fizethető (pl. kapálás, permetezés stb.), vagy különleges okok késztették a feleket erre a bérformára. A munkások alacsony terményárak idején pl. minél több napszámosmunkára, drágaság esetén pedig teljesítménybérre törekedtek, a munkaadók éppen fordítva. A napszámosmunka a többinél, tehát a → részesmunkánál, a → szakmánymunkánál, sőt még az → átaljás munkánál is kevésbé volt ösztönző; a munkaadó állandó és közvetlen felügyelete mellett folyt, aki arra törekedett, hogy az eltérő egyéni teljesítmények kiegyenlítődjenek és a munka szakszerűen folyjék. (Az időbér és teljesítménybér eltérő hatását azonos munkafajtán belül a → kordérakóknál mérhetjük le legjobban: napszámosmunka esetén a → kordésgazda nem győzte biztatni, szakmányban pedig fékezni embereit.) Munkaadó és munkavállaló érdekei legfeljebb minőségi munkafolyamatoknál (építkezési segédmunka stb.) kerülhettek egymáshoz közelebb. A közvetlen ellenőrzés miatt is, a bandamunkán kivételes volt a napszám; még ha nagyszámú munkást fogadtak is egyszerre (pl. kapálás, szőlőmunka, répaszedés stb.), egyénenként fizették őket és közvetlen felügyeletet gyakoroltak felettük. A napszámosok csoportjának lehetett hangadójuk, de nem volt bandagazdájuk, a munkaadó vagy a megbízottja tartózkodott állandóan velük. A napszámosok többnyire saját kosztjukon éltek és egyénileg kerestek. Élelmezés esetén 20–25%-kal kaptak kevesebb készpénzt. A nők kb. 60%-át, a serdülők és a gyermekek pedig csak 30%-át keresték a mindenkori teljes napszámnak. – A napszámosmunkák köre nagyon kiterjedt és rendkívül vegyes, a legtömegesebb a mezei napszámosmunka. A napszámos a legtipikusabb képviselője a nincstelen → agrárproletárnak, elsősorban → mezei munkás, de megtalálható mindenféle építő-, szállító-, → rakodómunkás és egyéb alkalmi segéd- és kisegítő munkások közt is; igazi „célszörű szögény embör”, ahogyan Szegeden és Hódmezővásárhelyen nevezték. A napszámos tehát csak kevéssé szakosodott, inkább mindenféle vegyes alkalmi munkát végző bérmunkás volt, akinek alkalmaztatása rövid időszakokra szólt, épp ezért általában nem vándormunkás és nemcsak → mezőgazdasági bérmunkát, hanem minden mást is végzett. Az állandó munkásként alkalmazott cseléddel, sőt summással szemben is az alkalmi munkások csoportjába tartozott, ő volt a legtöbbször munka nélkül, ennek megfelelően léte is a legbizonytalanabb lett. Mivel nem szakosodott, és bérét a teljesítmény fokozásával sem növelhette, mint pl. a kubikosok, a napszámos volt a legrosszabbul kereső munkás. Kiss Lajos az ún. nehezen élő munkások legjellemzőbb típusának tekinti, de ide sorolja a szintén alkalmi munkát végző részesmunkásokat is. A napszámos bizonytalan helyzetéből következett, hogy időszakonként és munkafajtánként nagy tömegekben volt található a részes- és a szakmányosok között is, sőt alig volt olyan mezőgazdasági vagy építkezési tömegmunka, amelyet időbérben, így pl. napszámban is ne lehetett volna fizetni. Érthető tehát, ha a napszámos fogalma összefoglaló jellegű, s elsősorban a nagy mezővárosok nincstelen agrárproletárjait jelentette, a három millió koldus elsősorban közülük került ki, ők töltötték meg legnagyobb számban az → embervásárokat, foglalkoztatásuk nekik volt a legbizonytalanabb. (Optimális esetben sem dolgozhattak többet évi 200 munkanapnál!) Vidéken ők képezték a tőke munkanélküli derékhadát. – A sokféle, vegyes napszámosmunka nem tette lehetővé a szakosodást, nem volt különösebben határozott a nemek közötti munkamegosztás sem, a legtömegesebbeket nők-férfiak egyaránt végezték (kapálás, törés, burgonya- és répaszedés, szüret stb.), a legnehezebb, ill. a könnyű házkörüli munkákat végezte csak valamelyik nem, úgyszintén kor szerint is volt ilyesféle elkülönülés. – Mivel a napszámosokat egyénileg fogadták fel, és a munkát is közvetlen ellenőrzés mellett végezték, közösségi tudatuk nem volt olyan fejlett, mint a kubikosoké vagy a summásoké, kivéve a szervezett munkásokat. Nincs külön, vagy nagyon szegényes a napszámos folklór, míg pl. → summásdalok bőven termettek. (→ még: kertmunkás, → kommenció, → szőlőmunkás) – Irod. Milhoffer Sándor: A mezei munkásviszonyok hazánkban (Bp., 1898); Kiss Lajos: A szegény emberek élete (Bp., 1955); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

naptári szokások: → ünnepi szokások

naptári ünnepek: a naptári év → ünnepnek számító napjai, ill. ciklusai, → ünnepi szokások fűződnek hozzájuk. Lehetnek egyházi, nemzeti, nemzetközi, közigazgatási, társadalmi ünnepek, továbbá csak kisebb közösségek által megünnepelt, de szintén évente visszatérő ünnepek, jeles napok (pl. a → fogadott ünnepek). A naptári ünnepek egy része mindig a naptári év egy és ugyanazon napjára esik, a luniszoláris ünnepek esetében azonban időpontjuk változó, → húsvét időpontja pl. mindig a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap, s így időpontja márc. 22. és ápr. 25. közt bármely vasárnapra eshet: ehhez igazodik a → farsang, → böjt és a → pünkösd ideje is. – A magyar parasztság naptári ünnepei a jeles napok, különböző történeti korokban kialakult ünnepsorozatból állnak. – A keresztény egyházi ünnepek maguk is részben régebbi, az időjárás, a vegetáció változásához kapcsolódó, ill. a mezőgazdaság fontos munkafázisaihoz igazodó ünnepekből nőttek ki, s részben már a keresztény vallás kialakulása előtt más vallási rendszerekben (zsidóknál, a római birodalomban stb.) is voltak naptári ünnepek. Gyakran a történeti folyamatosság is teljesen világos, a keresztény egyházak tudatosan alakítottak át régebbi népszerű ünnepeket keresztény ünnepekké, mint pl. a → napfordulókhoz fűződő ünnepek esetében (→ karácsony, → Szent Iván-nap). Más egyházi ünnepek idejét későbbi korokban határozták meg, ezek egy része is emlékünnep. – Az egyházi jellegű naptári ünnepekhez azután az európai (s a magyar) parasztság ismét újabb szokásokat fűzött, melyek néha csak lazán kapcsolódnak az egyházi ünnephez, pl. a magyar → Luca napja szokások jó részének semmi köze a r. k. Lucia-kultuszhoz; a nagyhét egyes napjaihoz fűződő tavaszi mezőgazdasági szokások, → előírások és tilalmak (→ tilalom) kapcsolódása az egyházi ünnepekhez szintén másodlagos. – A magyar nép kereszténység előtti naptári ünnepeiről keveset tudunk. Feltehetőleg, akárcsak a rokon népek, holdhónapokkal mérték az időt. A kereszténység felvétele után a római egyház által használt naptárt vették át, de néhány naptári ünnep magyar neve régi bizánci hatásra mutat. – A 16. sz.-ban a magyarok áttértek a gregoriánus naptárra, a Gergely-féle naptári reformot hazánkban az 1588. évi országgyűlés tette kötelezővé. – A 19–20. sz. fordulóján a naptári ünnepekhez fűződő szokásanyagban tájanként is, felekezetenként is jelentős eltéréseket találunk, a r. k. falvakban általában több a vallásos naptári ünnep, mint a prot. vidékeken, de a prot.-ok is a régi r. k. ünnepekhez fűzték hiedelmeik és szokásaik jó részét: pl. Luca és → Szent György napjához országosan, vallási különbség nélkül a → boszorkányok és más rontó lények tevékenységébe vetett hit fűződik. A pásztorünnepek vagy a → jóslások stb. szintén országosan azonos naptári ünnepekhez kötődnek. A fontos naptári ünnepeknek külön étrendje is van, munkatilalmak, → mágikus eljárások, köszöntő és színjátékos szokások alkalmat nyújtják. (→ még: népszokások költészete) – A naptárreform következtében a szokások kettőződése állhatott elő: pl. évkezdő szokásokat egyaránt találunk karácsonykor, mely az évkezdés régi napja volt és → újévkor, ezenkívül Luca napján, → vízkeresztkor, → regelő hétfőn. – A naptári ünnepekhez sok, az időjárásra, mezőgazdasági munkákra vonatkozó előírás, tilalom, jóslás, mondóka is fűződik; ezekben részint a népi tapasztalat tükröződik, másrészt a kalendáriumok, csíziók útján is kerülhettek a köztudatba. Néha az egyes naptári ünnepekhez fűződő → hiedelem félreértett névmagyarázatból is származhat (mint a febr. 22-re eső → üszögös Szent Péter esetében). Az egyházi jellegű naptári ünnepeken kívül évente ismétlődnek a nemzeti, nemzetközi, társadalmi naptári ünnepek is, s ezeknek szintén kialakulhatnak népi formái. Hazánkban pl. → május elseje vagy anyák napja ünneplésének évente új lokális szokásformái alakulnak ki. (→ még: szentek ünnepei) – Irod. Hahn István: Az időszámítás története (Bp., 1960); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból (I–II., Bp., 1977).

Dömötör Tekla

narratív líra: az → epikolírikus műfajok egyik csoportja, amelyben a lírai tartalom elbeszélő keretben fordul elő. Történetileg igen fontos jelenség, amely a hivatásos költészetben indul el, és a líra feltörekvő voltát jelzi. Az európai középkor a trubadúrok, minnesängerek, skáldok líraivá váló költeményeit elbeszélések keretébe helyezi, Dante, Petrarca és mások lírai elbeszélés formájában csoportosítják szerelmi költeményeiket, és az egyes versek maguk is egy történet részeit adják. Ugyanez a tendencia figyelhető meg a pásztorköltészet helyzetdalaiban és később is a zsánerszerű költészet számos termékében. Ettől a folyamattól mind genetikusan, mind tipologikusan elválaszthatatlan a magyar költészetben a narratív líra kialakulása, amely a humanizmus révén (valószínűleg olaszból, de feltehető délszláv és esetleges német közvetítéssel) terjedt el, majd a 16. sz.-ban vált magyar nyelvűvé, és például Balassi szerelmi ciklusai, pásztordrámája, egyéb művei kétségtelenül e folyamatot jelzik. A kéziratos költészetben a 17. sz. elején gyakori, és lassan, bár filológiailag pontosan kimutatható módon válik a népköltészet részévé. A 19. sz. elejének költészetében még népszerű, archaikus területeken (K-Erdély, csángók) vagy körülmények között (lakodalmi dalokká, párosítókká válva) továbbra is megmarad. A voltaképpeni strófikus líra uralma népköltészetünkben a narratív líra fénykora után következik be. E folyamatról ma még keveset tudunk, valószínű, hogy a narratív líra által is képviselt poétikai forradalom eredményei befolyásolták a korábbi nem strófikus költészet, valamint a röpdalokban megtalálható strófakezdemények formáját. Maga a narratív líra polistrofikus forma, de strófánként azonos dallammal, amelynek mintái 18. sz.-i zenei feljegyzések alapján megállapíthatók, a régi stílusú magyar népdal előzményei. Metrikailag az izometrikus négyes strófák általánosak, a rím a szemünk láttára alakul ki és válik általánossá. Az egyes sorok hosszabbak a megszokott lírai dalstrófákénál, ebben is a reneszánsz kori műköltészet emlékét láthatjuk. A nemzetközi kutatás a balladákhoz hasonló, de lírai jellegű és a románctól is különböző műfajt „narratív dal”-nak is nevezi, de ez nem mindenben azonos a narratív lírával, inkább helyi képződmény olyan folklórokban, ahol a szokásdalok elbeszélő elemeket is tartalmaznak, és ezek a líra előtérbe kerülése idején így értelmeződnek át. (→ még: átmeneti műfajok, → epikolírikus műfajok, → kéziratos énekköltészet, → líra) – Irod. Curtius, Ernst Robert: Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter (Bern, 1948); Èerný, Václav: Staro èeske lirika milostná (Praha, 1948); Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei (Bp., 1962); Goleniscsev-Kutuzov, I. N.: Italjanszkoje vozrozsgyenyije szlavjanszkije lityeraturi XV–XVI vv. (Moszkva, 1963); Dronke, Peter: Medieval Latin and the Rise of European Love-Lyric (Oxford, 1965–1966); Voigt Vilmos: „A szerelem kertjében” (Ethn., 1969–1970).

Voigt Vilmos

naspolya (lat. Mespilus germanica): az almatermésűek rokonsági körébe tartozó, inkább bokor, mint fa alakú gyümölcstermő növény. Mo.-on a középkor óta folyamatosan termesztik, elszórtan mindenütt megtalálható. Összefüggő telepítés nincs belőle, a házikertek gyümölcsfája. Nagyobb mennyiségben Szentes és Szeged környékén terem. – Elő-Ázsiai származású, az ókori görögök hozták Európába. Hazánkba valószínűleg Itáliából került. Erre mutat középkori olasz–latin eredetű neve is.

Kósa László

nász: 1. a házasságkötés s az azt követő szertartás neve. Ez esetben jelentése azonos a → lakodalommal: „megyünk a nászba”, „megülték a nászt”, „nászmenet”. – A lakodalmi tisztségviselők nevének egy része is ebben a jelentésben kapcsolódik a lakodalmi szertartáshoz: násznagy, nászolóasszonyok, nászolólányok stb. – 2. A lakodalmi szertartást követő nemi aktust is násznak mondják. De násznak mondják azt az egybekelést is, amely hivatalos szertartás nélkül jött létre: „Csak úgy meg volt a nász pap nélkül”. – 3. A házastársak szülei egymásnak nászai. A férfit násznak mondják, nászomnak, nászuramnak szólítják, miként az asszonyt nászasszonynak, nászasszonyomnak. A nászok, ha gyermekeik házasságkötése előtt tegeződtek is, a házasságkötés után, minekutána nászok lettek, magázódnak, megszólításkor „hallja kend”-ezik egymást. Bár kapcsolatuk nem olyan szoros, mint a vér szerinti rokonoké, közös munkában segítik, lakodalomba, torba s egyéb ünnepélyes alkalmakra meghívják egymást. Kapcsolatuk szorosságának mértékét a helyi szokások befolyásolják. – Hagyománytartó vidékeken a nászok egymás szüleit öregként emlegetik. A közeli rokonok, pl. testvérek, elsőfokú unokatestvérek egymás apósát s anyósát is násznak, nászasszonynak szólítják. – A magyar nyelvterületen a házastársak szüleinek szólítása nem egységes. A nász, nászasszony kifejezéseken kívül Erdélyben apatárs, anyatárs a használatos, a Mátra-vidék falvaiban a nászasszonyt nyoszolyónak mondják. A nyoszolyó a nászolóasszony tájnyelvi formája. Nyitra környékén szvatóuram, szvatóasszonyom járja egyes falvakban, míg a Dunántúlon sógor, sógorasszony a nászok megszólításának formája. – Irod. Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Bodrogi Tibor: A magyar rokonsági terminológia vizsgálatának néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány, 1961); Fél Edit–Hofer Tamás: Proper Peasants (Chicago, 1969).

Morvay Judit

nászágy: → menyasszonyfektetés

nászajándék: valamelyik házastársnak az a különvagyoni (→ női különvagyon) jellegű ingósága (ritkán ingatlan), amelyet az eljegyzés jeléül vagy a házasságkötés alkalmával a másik házastárstól, ill. ennek rokonától vagy esetleg idegen személytől ajándékul kapott. Régi jogunk szerint a nászajándékot a házasságkötés előtt kellett adni és annak a házastárstól vagy rokonától kellett származnia, de a helyi szokásokban e szabályok ilyen mereven rendszerint nem érvényesültek. A nászajándék nemcsak tényleges átadással, hanem ígérettel, felajánlással, „bemondással” is létesült, tehát ilyen esetekben követelhető volt. Az eljegyzési ajándék rendszerint csizmából, ingből, kendőből és gyűrűből, ritkán finomabb tárgyból (pl. kés) vagy pénzből állt. (→ még: jegyajándék) A rostapénzt (restapénz, menyasszonytáncpénz) a → menyasszonytánc alkalmával gyűjtötték. A házasságkötési ajándék jószág, ruhanemű, ágynemű, sőt ingatlan (szőlő, kaszáló, irtásföld stb.) vagy ennek meghatározott időre szóló haszna is lehetett, de leginkább készpénz volt. Általában a lakodalom folyamán adják át, ünnepélyes formában. Nemegyszer egy tisztségviselő (→ lakodalmi tisztségviselők) „mondja be” a nászajándékokat, amire a megajándékozott köszönetet mond (→ szólás). Ha az eljegyzés vagy házasság a másik fél halála folytán szűnt meg, a nászajándék nem volt visszakövetelhető, de ha ezek felbomlása a másik fél vétkességére volt visszavezethető, azt vissza lehetett követelni. A szokásjog a nászajándékot sok helyen nem különvagyonként, hanem → közszerzeményként kezelte; mai jogunk szerint is a házastársak közös vagyonába tartozik, kivéve ha az ajándékozó nyilatkozatából, az ajándék jellegéből vagy egyébként az ajándékozás körülményeiből arra lehet következtetni, hogy a juttatás csak az egyik házastárs részére történt. – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Fél Edit: A vagyon és tulajdon Martoson (Társadalomtudomány, 1944); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962).

Tárkány Szücs ErnőGyörgyi Erzsébet

nászasszony: → nász

nászéjszaka, lefekvés: a házasságkötést követő első éjszaka neve, amikor az új házaspár először aludt együtt és került egymással szexuális kapcsolatba. Régi jogunk szerint a házasság érvényességi kelléke volt az elhálás, ezért társadalmilag ellenőrzött, fontos eseménynek tekintették. Helyi szokások, az eseményeket kísérő komoly és tréfás megnyilvánulások, hiedelmek érvényesültek ekkor. Az esemény részletei a következők lehettek: a fiatal párnak a lakodalmi vacsoráról való ünnepélyes elhozása, az új asszony → kontyolása, levetkőztetése, ágyba (nászágy) fektetésük, reggeli ünnepélyes felkeltésük, üdvözlésük, az együtthálás nyomainak tréfás megvizsgálása, az új asszonynak a felöltöztetése. Ekkor került sor több helyen az új asszony avatására (→ asszonyavatás) is. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944).

Tárkány Szücs Ernő

násznagy: házassági tanú, a → házasságkötés szokáskörének fő tisztségviselője. Rendszerint műrokon vagy közeli rokon, esetleg a család közeli barátja, jó embere; társadalmilag rendszerint kiemelkedőbb, vagyonosabb személy. Differenciáltabb társadalomban olyan tekintélyes férfi, akivel a házasságra lépő függő helyzetben van (pl. gazdája, mestere). A házasságkötés szokáskörének szertartásmestere, aki részt vesz a házasság előkészítésében és megkötésében, a vagyoni kérdések rendezésében. Ő a → megkérés, → eljegyzés alkalmával a szóvivő, s az elhangzott házassági ígéretek tanúja, a → lakodalomban a fontosabb szertartásos cselekmények vezetője volt. Utóbbi szerepéből újabban többet átvett a → vőfély. Rangját öltözetén viselt dísz, esetleg pálca jelezte. Kiválasztásánál vagyoni vagy társadalmi helyzete azért volt lényeges, mert értékes → nászajándékot adott a vőlegénynek, ill. a menyasszonynak, ill. sok helyen társadalmi támogatásra is számítottak tőle; szerepet játszott a fiatal házasok későbbi problémáinak megoldásában is. A násznagyok vagyis tanúk jelenlétét a házasságkötésnél Kálmán király 2. könyvének XV. törvénycikke rendelte el, s azóta a társadalom minden osztályánál szerepeltek. – Irod. Cserei Farkas: A magyar és székely asszonyok törvénye (Kolosvár, 1800); Mátyus Péter: Násznagyok kötelessége (Buda, 1847); Kolosvári Sándor–Óvári Kelemen: Magyar törvénytár – 1000–1526. évi törvényczikkek (Bp., 1899); Ébner Sándor: A tiszakarádi násznagy feldíszítése (Ethn., 1931); Mielczarska, W³adys³awa: Starosta weselny w Polsce (Pozñan, 1931); Szendrey Ákos: Die Vorbereitung der Hochzeit und der Abschluss des Ehevertrages bei den Ungarn (Acta Ethn., 1957–58).

Násznagy jelvényeivel (Tiszakarád, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Györgyi ErzsébetTárkány Szücs Ernő

násznép: a → menyasszony és → vőlegény kísérete a → lakodalomban. A házasulandók rokonaiból, szomszédaiból, barátaiból, velük s a szüleikkel egyéb társadalmi kapcsolatban levő személyekből s azok családtagjaiból áll. Tágabb értelemben a lakodalom résztvevőinek összessége, mindazok, akik a lakodalomban részt vesznek, akár meghívás, akár tényleges jelenlét alapján. Régen szokás volt egyes helyeken, hogy a lakodalomba csak a legközelebbi rokonságot hívták meg, de a falu minden tagjának joga volt abban részt venni. Ez utóbbi esetben násznépen csak a meghívottakat értették. – Irod. Baudouin de Courtenay Ehrenkreutz, C.: Ze studjów nad obrzédami weselnemi ludu polskiego (Wilno, 1929); Harva, Uno: A vőlegény és menyasszony rokonságának szerepe a finnugor népek házasságkötésében (Ethn., 1941); Putz Éva: A kolonyi lakzi (Pozsony, 1943).

Györgyi ErzsébetTárkány Szücs Ernő

nászuram: → nász

necckötés: → hálókötés

nefelejcs (lat. Myosotis): Európa mérsékelt égövében honos, jellegzetes apró kék virágú gyom- és dísznövényfajták összefoglaló neve. Nálunk a legismertebbek kertben és cserépben termesztett változatai a M. hybrida és M. oblongata. Régi magyar nevei: lenvirágú fű, szemgyógyító, szömvigasztaló, békaszemfű stb. A nefelejcs nevet Benkő József botanikustól kapta és a nemzeti romantika korában elsősorban Tompa Mihály virágregéivel terjedt el, vált népszerűvé.

Kósa László

negyed (lat. quartalitium): 1. a) leánynegyed, a vagyonnak, ill. hagyatéknak az a része, amely feudális nemesi jogunk szerint a fiági adományos ingatlanból a leszármazó lányokat illette, akik egyébként abban nem örökölhettek. Eleinte természetben, majd értékben kapták a birtok szerzőjéhez legközelebb leányágon levők vagy örököseik. A negyedet az első szerzőnek kellett kiadnia, és a későbbi nemzedékek leánytagjai hajadon korukban a fiúörökösöktől (→ fiági öröklés) tartást, lakást, ruházatot (→ hajadontartás), ha pedig férjhez mentek, tisztességes kiházasítást igényelhettek. A negyed intézménye szokásjog alapján sok helyen a jobbágyoknál is alkalmazásra került úgy, hogy a leánytestvérek a telek és felszerelése értékének negyedével arányban álló örökrészt kaptak. A leánynegyed 1848-ban megszűnt, de szokásjogilag még évtizedekig tovább élt. – b) özvegyi negyed illette meg sok helyen, főleg dunántúli jobbágyfalvakban szokásjog szerint az özvegyet öröklés címén férje ingóságaiból, zálogbirtokaiból a törvény szerinti egy gyermekrész helyett. – Irod. Eckhardt Ferenc: Vita a leánynegyedről (Századok, 1932). – 2. → fertály

Tárkány Szücs Ernő

negyedes gazda: → gazda

negyedtelek: → fertály

négyellő ostor, béresosotor, suhogó: az → ostor egyik változata. A → béresek használták a négyes → ökörfogat hajtására. Nyele általában 2 öles, a kötele pedig, amit kígyóhátasan fontak, 3 öl is volt. A → kocsisok négyellő ostora könnyű, vékony zsinegből készült.

K. Kovács László

négyes: → lassú magyar

négylábú tarisznya: → hátitarisznya

négyszögöl: területmérték. Olyan nagyságú négyzet alakú földterület, amelynek minden oldala 1 → öl (1,89 m) hosszúságú. 1100 vagy 1200 négyszögöl tesz ki egy magyar holdat.

Dankó Imre

negyvennyolcas dalok, szabadságharcos dalok: az 1848–49. évi magyar forradalom és szabadságharc történeti-politikai és katonai vonatkozású dalai, melyek kiemelkedő egyéniségekkel, eseményekkel, ill. hatásukkal és emlékükkel foglalkoznak. E daltermés kisebb része egykorú, a többség szabadságharc utáni termék. Első helyen vannak a → katonadalok, pontosabban honvéddalok, kevesebb a → politikai dal és a → történeti ének. Ezeken belül legnépszerűbbek az önálló csoportnak tekinthető → Kossuth-dalok, elsősorban a → Kossuth-nóta népes családja. 1848-ban feléledt, vagy átalakult a → kuruc énekek egy része, új → indulók is szép számmal keletkeztek, a bukás után pedig a → bujdosóénekek és a → betyárdalok, majd a politikai küzdelmekben a → kortesdalok őrizték meg a 48-as hagyományokat. A velünk rokonszenvező nemzetiségek (hazai németek, szlovákok, kárpátukránok stb.) a negyvennyolcas dalok egy részét saját anyanyelvükön énekelték. Végül megtaláljuk ezeket az → amerikás dalok között is. A magyar történelem népünknek lényegében 48-cal kezdődő, máig legnagyobb társadalmi-történelmi élménye: ekkor lett a nemzet tagjává. Hűséges ragaszkodására jellemző, hogy a centenáris 1848-as gyűjtés 430 községből kb. 50 000 adatot eredményezett (48-as Adattár), amelyből tanulmányok készültek, és egy részük nyomtatásban is megjelent. – A gazdag 48-as népköltészet fő műfaja a negyvennyolcas dalok és a → történeti monda. Eszmei tudatosságuk elkülöníti őket előző és későbbi időszakok rokon műfajaitól, külön hely illeti meg a magyar népköltészetben. A tehetetlen panaszt és a passzív ellenállást eleinte vidám, bizakodó tettrekészség váltja fel, annál fájdalmasabb hangulatú dalok szólnak a szabadságharc bukásáról. (Még e bizakodó hangvételű lírából is jórészt hiányoznak a győztes csaták és egyéb eredmények, annál részletezőbb epikus-lírai énekek siratják a szabadságot és Kossuthot, valamint az aradi vértanúkat.) 1848 költészete egészen az újkori → munkásdalokig és → agrármozgalmi dalokig tartalmi-eszmei és formai tápláló volt. – A negyvennyolcas dalok tartalmi csoportosításban tekinthetők át legkönnyebben. Többnyire félnépi eredetű politikai dalok szólnak a jobbágyság felszabadításáról, a szabadság kivívásáról (– Ezernyolcszáznegyvennyolcba Beléptünk a szabadságba: Nem szolgáljuk már az urat, Ország-világ, minden szabad; – Nincs uraság, nincs titulus: Közös most a nemzeti juss; – Szép világja a magyarnak: Mostan negyvennyolcat írnak; – Magyarország köröskörül füstölög; A szabadság mindenfelé kiütött; – A legelső szabad tavasz virágzik...). A többségi katonadalok hangja is merőben eltér az előző és a későbbi hasonló dalokétól: „E népből alakult honvédsereg szellemre és jellemre nézve minden egyéb európai ismert hadseregtől elütő – írja visszaemlékezéseiben Vajda János – e sereg meg volt győződve, miszerint legsajátabb érdekéért harcol... és vezénylete tisztán nemzeti volt.” A korábbi – Már minálunk verbuválnak kötéllel... kezdetű dalra most Arany János folklorizált verse felel: – Nem kerestek engemet kötéllel... A férfiak többsége szívesen és önként ment katonának (– Magyarország, édes hazám, Néked szült és nevelt anyám; – Szép meghalni a hazáért, Virtust tenni a nemzetért; – Most szép lenni katonának! ... stb.); a tömegek ajkán indulók, népdalok, idegen (főként lengyel) eredetű dalok, félnépi és → műdalok keltek szárnyra, öltöttek időszerű tartalmat és formát. A népszerűbb és a szájhagyományban tovább fennmaradt honvéddalok a maguk összegező és emlékező módján kísérik végig a fontosabb eseményeket és csatákat (Kossuth toborzó útja, a délvidéki, erdélyi harcok, a szolnoki csata, Pest visszafoglalása, a debreceni csata, Világos és Arad, erőszakos sorozások, bujdosás stb.), mindezek azonban jóformán soha nem részletezők, hangulati pillanatfelvételek csupán (– El kell menni valahára Híres Miskolc városába; – Fölteszem a csákómat a fejemre, Úgy ugratok Windischgrätznek elejbe; – Várad felül tornyosodnak a felhők; – Bécs várában sír a német, jaj!). Kossuthon kívül megéneklik a népszerű hadvezéreket: Bem, Damjanich, Klapka, Nagy Sándor, Perczel stb. (– Perczel Móric katonája A falakat mind megmászta...); gúnyolják az ellenséget (– A kardomnak markolatja ezüstből, Most csavartam ki a német kezéből), Görgeyt okolják a szabadságharc elvesztéséért (– Ha Görgey vezér huncut nem lött vóna...). A negyvennyolcas dalok közül egyik legnépszerűbb maradt a Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva ... kezdetű honvéddal. Félnépi, bánatos hangulatú dal szól a vesztett debreceni csatáról (– Trombitálnak, trombitálnak, A huszárok sorba állnak...), továbbá ismeretlen szerzőktől származott, kissé szentimentális, sok változatban fennmaradt félnépi alkotások a világosi fegyverletételről és az aradi vértanúk kivégzéséről (– Honnan jössz te oly leverten, jó pajtás? – Jaj, de búsan süt az őszi nap sugára! ...); ezeket és hasonló alkotásokat többféle néven is ismerték (Aradi gyásznap, Tüzéri temetés, Az aradi vértanúk nótája stb.). A bukás utáni költészet még egyértelműbb, mint maguk a negyvennyolcas dalok (– Éjszaka van, csillag sincs az égen; – Csendes most a tenger; – Még azt mondja az osztrák; – Könnyű a németnek ...). Az ún. haza- vagy visszaváró énekek többsége Kossuth-, ill. Garibaldi-nóta; a korabeli katonadal még határozottabban beszél a kényszerről, rabságról (– Ha kérdik: hogy vagyok? Mondd meg, hogy rab vagyok! A Radeczky táborában Közkatona vagyok...). – A negyvennyolcas dalok többsége új stílusú mű- vagy népdal, ill. félnépi alkotás; a hivatásos és népköltészet kölcsönhatása talán e rövid időszakban volt a legintenzívebb. E dalok a magyar nyelvterület középső részein, főként a D-Alföldön maradtak fenn legtovább, a nyelvterület szélei felé haladva valamivel halványabb a kép. – Irod. Arany László: A magyar politikai költészetről (Bp., 1873); Dégh Linda: A szabadságharc népköltészete (Bp., 1952); Ortutay Gyula: Kossuth a magyar nép hagyományaiban (Ethn., 1952).

48-as honvéd 1898-ban (Szántó Kovács János Múzeum, Plohn-gyűjtemény, Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

48-as honvéd 1898-ban (Szántó Kovács János Múzeum, Plohn-gyűjtemény, Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Száraz Nagy József 48-as honvéd 1898-ban, a szabadságharc kitörésének félévszázados évfordulóján (Szántó Kovács János Múzeum, Plohn-gyűjtemény, Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Katona Imre

negyvenölés: → nagyböjt

négyzetöltés: négyzet alakban elhelyezett → laposöltés együttes. Egy egyszerű vízszintes laposöltést varrnak, utána az anyag visszáján átlósan, a kezdőponttal egy vonalban, egy öltéshossz távolságban felöltenek és az első öltéssel párhuzamosan egy ugyanolyan hosszú laposöltést varrnak. E két öltés végpontjának egy-egy függőleges laposöltéssel történt összekötése után négyzet keletkezik. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

nehézostor: → karikás

nem, nemzet: → nemzetség

nemek szerinti munkamegosztás, nemek munkamegosztása: a legtermészetesebb, legősibb → munkamegosztás, amely a nemek közötti fizikai, fiziológiai különbségen, valamint a nő gyermeknevelő tevékenységén mint természettől eredő meghatározottságon alapszik. A nemek szerinti munkamegosztás szempontjából három nagy csoportját különítjük el a paraszti munkának: 1. női munkák: amelyeket kizárólag vagy általában a nők végeznek, s a férfiak csak szükség esetén vállalkoznak elvégzésükre. A női munkák köre időszakonként és közösségenként változhat. Ennek ellenére a magyar népterület jelentős részén s legrégebbi adataink szerint is, tipikus női munkának tekinthetők a gyermek nevelésén kívül pl. a kendermunkák, aprójószág nevelése, kenyérsütés, általában a háznál való főzés, sütés stb. (→ háztartás). Ezeket a munkákat férfiaknak végezni szégyen, sőt a fiúgyermeket csúfolják is érte. Ha egyedül marad a férfi, akkor ezek a munkák a családi munkaszervezetből kimaradnak, s szívességből vagy pénzért végzik rokonok, idegenek (pl. mosás, főzés stb.). Néhány női munkához bizonyos, a női nemiségből eredő kultikus cselekedet, rítus is fűződhet, s ez a női munkákat a férfimunkától még élesebben elhatárolja (pl. tyúkültetéskor a nő a lába között veszi át a tojásokat) (→ munkaszervezet funkciói). A női munkák a nő gyermeknevelési feladata miatt többnyire a beltelekhez kötöttek. Nagyobb távolságra csak ritkán és sohasem tartósan mennek el a nők (pl. piacra); – 2. férfimunkák: amelyeket általában férfiak végeznek, s amelyekbe a nők csak szükség esetén kapcsolódnak be. A férfimunkák jelentősebb része a férfi nagyobb erejére, teherbírására épül, s kisebb mértékben a nőkénél nagyobb, gyermektől nem kötött mozgási lehetőségére. Tipikus férfimunkáknak tekinthetők a vetés, cséplés, nyomtatás, mindennemű fogattal végzett munka (szántás, vetés, fuvarozás stb.), a házépítés legtöbb munkája, lábas jószággal való bánás stb. A férfiak munkájuk színhelyét a nagyobb távolság vagy a munka jellege miatt többnyire fogattal közelítik meg. A férfimunkák üzemhelye inkább a beltelektől távolabb eső üzemegységek; tanya, kert, határ (→ üzemszervezet) – A beltelek női munkáiba alkalmilag, kiegészítőként kapcsolódnak be, s rendszeresebben csak télen végeznek ház körüli munkát. A két nem munkáinak szerszámanyaga is elkülönül, fizikai erejéhez igazodik. A két nem munkái pl. az I. és II. világháború alatt és után a frontra vitt férfiak miatt jelentősen keveredtek, s ez a korábbi merevebb megkülönböztetést feloldotta. A nők helytállása a férfimunkákban kifejezetten dicsőségnek számít. A mezőgazdaság munkái az utóbbi évtizedekben azokon a területeken, ahonnan az ipari munka a férfiakat elvonja, egyre inkább a nők vállára nehezednek (pl. borsodi iparvidék, Nyírség); – 3. vegyes munkák: amelyeket mindkét nem végez vagy végezhet, s a pillanatnyi helyzettől függ, hogy nő vagy férfi vállalkozik rá (pl. a ház körüli kert művelése, kapálás stb.). – A két nem munkái nem különülnek el teljes határozottsággal. Inkább tendenciaszerűen választhatók el. Az egyes munkamozzanatok már inkább elválnak egy munkafolyamaton belül, s ezek erősen nemekhez kötöttek (pl. házépítésnél: falrakás, sárcsinálás, gerendák faragása stb. férfimunka; tapasztás, meszelés, mázolás stb. női munka). (→ még: kor szerinti munkamegosztás) – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Jávor Katalin: A parasztcsalád munkamegosztása egy nyírségi faluban (Debrecen, 1966).

Szabó László

nemek szerinti tagozódás: a két nem, a férfiak és a nők kapcsolatainak meghatározott rendszere. Alapvető formáit és az ezeket átható tartalmakat közvetlenül megismerhetjük a családon belüli munkamegosztás történeti típusaiból, a → korcsoportok elrendeződéséből, a férfi és a nő emberi-társadalmi értékére vonatkozó köznapi ideológiákból. A nemek szerinti tagozódás valóságos rendszerének tanulmányozásakor elsősorban a férfi és a nő emberi (a családban és a közösségben betöltött) funkcióinak feltárásából kell kiindulni. A nemek szerinti tagozódásnak a magyar parasztságra jellemző, történeti és táji változataiban is pontos rendszerét nem ismerjük még, de a női és férfimunka határozott megkülönböztetése, a családnak a férfi családfő elvi, hatalmi és a feleség alárendelt, de tevőleges irányítása alatt bontakozó élete, a férfi és női korcsoportok szétválasztása, a férfiaknak a nőkénél szélesebb közösségi közéleti tevékenysége, a nők közösségi kapcsolatainak a férfiakéhoz rendelése-viszonyítása stb. révén a rendszer lényege szerint patriarchális, férficentrikus. Mindez bonyolult árnyalatokban hatja át a mindennapi élet valamennyi területét, beleértve a társadalmi érintkezés szokásait, a viselkedés, az illem apró előírásait, normáit, de ugyanilyen értelemben tükröződik az → öröklés mindenkori gyakorlatában, s áttételesen megjelenik pl. a születendő gyermek nemére, jellemére vonatkozó várakozásokban is (→ születésszabályozás). Ezt a gyakorlatot a jog, a közigazgatás, a vallás szinte napjainkig támogatták és erősítették, bár a nemek szerinti tagozódás hagyományosnak feltételezett rendszerén a paraszti életforma forradalmi változásainak nyomaként a múlt századtól kezdődően számos rés támadt, napjainkban pedig maga is forradalmian átrendeződőben van.

Németh Imre

nemesi közbirtokosság (lat. compossesoratus): a földesúri birtok és tulajdonjog fennállása idején az osztatlan közös tulajdonban levő (úrbéres telkek, jobbágyszolgáltatások, erdő, rét, legelő, regale-jog) haszonvételek felosztására alakult társulás. A nemesi közbirtokosság általában az érdekeltek közös megegyezése révén jött létre; a megegyezés részletesen szabályozta az egyes tagok részesedésének arányát és a nemesi közbirtokosság igazgatásának módját. (→ még: hadnagy, → kisnemes)

Balogh István

nemesi község: → kisnemes, → kuriális község

nemes paraszt: → kisnemes

német, németes: → keringő

németek: indoeurópai nyelvcsaládba, közelebbről a germán népek közé tartozó nép. A Német Demokratikus Köztársaság, a Német Szövetségi Köztársaság és Ausztria államalkotó nemzete. Jelentős számban laknak Svájcban és Luxemburgban. Kisebb-nagyobb csportokban élnek még németek Európában Belgiumban, Csehszlovákiában, Dániában, Jugoszláviában, Lengyelo.-ban, Mo.-on, Olaszo.-ban, Romániában és a SZU-ban, Afrikában a volt német gyarmati területeken. A kivándorlás révén jelentékeny német tömegek kerültek É- és D-Amerika országaiba, valamint Ausztráliába. – A német nép kialakulása hosszú történelmi folyamat. A mai egymással szomszédos német államok területére még az ókor folyamán többféle, nyelvileg is többé-kevésbé különböző germán törzs telepedett be. A németek feudalizációja a római provinciák hagyományaival is megerősödve sajátos társadalmi, gazdasági körülmények között zajlott le, s a feudális társadalmi berendezkedés korában megszilárdult. – A nagy távolságok, az erős széttagoltság s különösképp az eltérő történeti gyökerek (az ókor végén erősen eltért a törzsek nyelvi állapota) miatt a német nyelvterület máig nem vált egységessé. Az egyes régiók népnyelve annyira eltérő, hogy a köznyelvi érintkezés a távolabbi, helyi nyelvjárások beszélői számára csak a hosszú fejlődés során kialakult közvetítő irodalmi nyelv segítségével valósulhat meg. A magyarság a honfoglalás kora óta intenzív kapcsolatban állt a német nyelvterülettel. Művelődésünk az elmúlt ezer esztendő során gyakorta gazdagodott olyan európai műveltségi elemekkel, amelyeket népünkhöz a szomszédos német területek közvetítettek. Bár az első betelepülő németekkel már a feudális magyar állam megszervezése körüli időkben lehet számolni, a korai Árpád-korban az érintkezés nem volt erős, a 13. sz. elejétől viszont nagyobb létszámú beköltözések voltak mind Ny-Mo.-ra, mind a felső vármegyék területére és a bányavidékekre. A középkorban Szepesben, Erdélyben, Ny-Mo.-on falusi földművelő közösségek is megtelepedtek és megerősödtek. A 17. sz. végétől, a 18. sz. elejétől a török alól felszabadított területeken nagyarányú állami és magánföldesúri német telepítés folyt, elsősorban földművelőkkel, de folyamatosan kaptak utánpótlást a városi közösségek is. A hazánk területére került németek túlnyomó többsége felnémet (elsősorban D-i, másodsorban középső vidékekről való) nyelvjárást beszélt, de ezeken belül is nagy eltérések mutatkoztak, mert a paraszti sorban élő németek kulturális, nyelvi fejlődése rövid idő múlva teljesen elszakadt a kibocsátó területektől. Rendszeres kapcsolatokat a német nyelvterülettel csak a városi polgárság és az értelmiség körében ápoltak. A Ny-mo.-i németek a bajor-osztrák nyelvjárás középkori csoportjához tartoztak. A Dunántúli-középhegység területe, Buda és Pest körzete elsősorban szintén bajor nyelvjárású német telepesekkel népesült be a 18. sz. folyamán. A DK-Dunántúlon és a Bácskában a bajorok mellett Ny-i középnémet dialektust beszélők szálltak meg. A középkori Mo. É-i megyéiben sziléziai eredetű nyelvjárást beszéltek a németek. Erdély középkori németsége pedig Ny-i középnémet nyelvjárásterületből szakadt ki, azonban köztük is nagy eltérések mutatkoztak. A magyarság a középkori német telepeseket szászként (→ szászok), a 18. sz.-ban beköltözőket pedig svábként (→ svábok) jelölte. Alapjában egyik elnevezés sem fedi a történeti valóságot. Valószínűleg a két nagy, a 13. sz.-i és 18. sz.-i betelepülési hullám első csoportjairól ragadt rá valamennyi egykorú német telepesre. A sváb-alemann nyelvjáráshoz tartozó németek száma hazánkban nagyon kevés, csak egyes szigetekben találhatók meg, így pl. Szatmár környékén. A hazai németek nyelvi-nyelvjárási összetettségére jellemző, hogy egyes településekben sem egy nyelvjárást beszélők telepedtek meg. (Pl. Dunaharasztiban a község két része két nyelvjárást beszélt.) Az egyes csoportok között a megtelepedés után megindult bizonyos nyelvi kiegyenlítődési folyamat, de a városok német polgársága más dialektust használt, így a paraszti tömegek kulturális fejlődése nehézségekbe ütközött. 1910-ben 1 903 357 német anyanyelvűt vett nyilvántartásba a statisztika. A korabeli mo.-i németség kétharmada r. k. volt. A többiek nagyobbrészt az ev. egyházhoz tartoztak, kevés ref. is voltak közöttük. – Az 1918 után megállapított új határok között is jelentős számú német élt, az 1930. évi népszámlálás szerint 478 630 fő. A II. világháború alatt jelentékeny számú németség költözött ki hazánkból a visszavonuló birodalmi hadsereggel. A felszabadulást követően a Potsdami Egyezmény rendelkezései szerint kitelepítés is folyt. Az 1960. évi népszámlálásnál 50 765 fő vallotta magát német anyanyelvűnek. – A magyar–német kulturális kapcsolatok nyoma nyelvünk szókincsében is megmutatkozik. Német eredetű szavaink főként D-i nyelvjárásokból valók. Jelentős részük az ún. középfelnémet nyelvállapotot tükrözi. A Habsburg-monarchia államigazgatása, katonai, gazdasági kormányzása is számos jelenség kölcsönzését mozdította elő, népi érintkezésen kívül is. – Irod. Czirbusz Géza: A dél-magyarországi németek (Bp., 1913); Nitsch Mátyás: A dunántúli németség (Bp., 1913); Scherer, A.: Donauschwäbische Bibliographie 1935–1955 (München, 1966); Schmidt, J.: Die Donauschwaben 1944–1964 (München, 1968); Hutterer Miklós: Bevezetés a germanisztikába (Bp., 1969); Hutterer Miklós: A magyarországi német népcsoport (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

Filep Antal

német főkötő: → főkötő

németjogú falu: É-Mo.-on, valamint a Kárpátokon kívül eső hegyes, erdős vidékeken irtással kialakított, a 13–14. sz.-ban telepített, az átlagosnál kedvezőbb jogállású helység. Sziléziában már a 12–13. sz.-ban alakultak németjogú faluk, Mo.-on azonban csak a 13. sz. legvégétől, nagyobb számban pedig a 14. sz. elejétől keletkeztek. Az Északi-Kárpátok területe a folyóvölgyek kivételével a 13. sz.-ban még nagyrészt egyáltalán nem hasznosított erdős vidék volt. A várak építése, karbantartása, valamint az egyre fejlődő bányavárosok élelemmel való ellátása mindig több és több mezőgazdasági népességű települést követelt. A telepítést az erdőket birtokló földesurak vállalkozókra, → soltészekre bízták, akik munkájuk jutalmául megkapták az általuk telepített új falu bírói tisztségét, valamint fontos gazdasági előnyökben részesültek. Szabad telket, adómentes belsőséget és külsőséget kaptak. A soltészt illette a malom és a serfőző felépítésének és szolgáltatásmentes fenntartásának joga. Ezenfelül monopóliuma volt a kocsmára és bizonyos mesterségekre. Megillette a földesúri szolgáltatások hatodrésze. Így a soltész jogi helyzetét tekintve a jobbágy és a földesúr között állt, szabadalmaival, anyagi javaival szabadon rendelkezett, a telepítés után a soltészséget eladhatta, elcserélhette. – A földesúr és a soltész között létrejött szerződést, a soltészlevél tartalmazta a telepesek részére nyújtott előnyökkel. A soltészfalvak lakói általában 16 évig adómentességet élveztek. A falu határán belül szabad volt számukra a halászat és a vadászat. Legfontosabb szolgáltatásuk a telkenként kivetett, pénzben fizetendő census volt. Ezenkívül évente ajándék járt a földesúrnak. Nagy előnyt jelentett számukra más falvak jobbágyaihoz képest, hogy szolgáltatásaikat nem termésük, hanem telkeik arányában adták. – A németjogú falu kifejezés onnan származik, hogy a soltészek és kezdetben a telepesek is németek voltak, akik nem ismerték a magyar jogszokásokat, csak saját német jogrendszerüket. A földesúrnak biztosítani kellett számukra a német jog további gyakorlását, már csak azért is, mert csak a magyarnál kedvezőbb jogállás biztosításával lehetett újabb telepeseket csábítani az erdős, hegyi tájakra. A német jogot gyakran némely nagyobb helység jogaként emlegették. A Zsolna környéki kis falvak általában Zsolna város „jogát” kapták meg. Ez annyit jelentett, hogy vitás esetekben Zsolnához fordulhattak tanácsért. – A telepesek később nemcsak bevándorló németek voltak, hanem a szlovákok közül is toborzódtak. Az új telepek kedvezményei vonzották a környék jobbágylakosságát. A „német jog” példa volt sok más, régebben települt helység számára is. A 14. sz. közepén már gyakran előfordult, hogy meglevő falvakat ruháztak föl földesuraik német joggal. Ezzel legtöbbször az illető helység várossá fejlesztése volt a céljuk. – A soltészek által telepített falvak települését a soros-utcás belsőség jellemezte. Legtöbbjükön patak folyt keresztül. A telkek fele-fele arányban a patak két oldalán helyezkedtek el. – Sok soltészfalu nevében megőrződött a telepítő soltész neve. Ehhez legtöbbször a -vágása vagy a -lehota szó került. Pl. Balázsvágása, Bobotlehota stb. – A legtöbb németjogú falu a Szepességben, valamint Zsolna környékén jött létre, de előfordulnak az egész Felföldön. – A 15–16. sz.-ban az egykor soltészek által telepített helységek jogállása legtöbb esetben átalakult. Némely falunak sikerült a soltészjogokat megvásárolnia és esetenként városi rangra emelkedni. Az olyan helységek népe viszont, ahol a soltészjogokat a földesúr váltotta meg, vagy ahol a soltész maga vált földesúrrá, jobbágysorba süllyedt. – Irod. Fügedi Erik: „Németjogú” falvak települése a szlovák és német nyelvterületen (Szerk. Székely György, Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. sz.-ban, Bp., 1953); Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon, IX–XV. század (Bp., 1966).

Bárth János

német kertész: német származású zöldségtermesztő, akit megkülönböztettek az 1870-es évektől Mo.-on nagy számban megjelent → bolgárkertésztől. A német kertészek zömmel Ausztriából és D-Németo.-ból települtek több nagyobb mo.-i város környékére. Először Pozsony városának környékén találkozunk velük. 1674-ben Lipót császár céhkiváltságokat adott nekik. A Pestet ellátó német kertészek 1788-ban kaptak kiváltságlevelet Mária Teréziától. Kiváltságaikat 1847-ben V. Ferdinánd azzal a záradékkal erősítette meg, hogy a paraszti zöldségtermelők az árusításban ne legyenek korlátozva, ugyanis a német kertészek árui ekkor már nem bizonyultak elégségesnek a növekvő város ellátására. – Kertjeik Pest városáról 1847-ben felvett térkép szerint a középkori falakon kívül a mai Nagykörút vonalában helyezkedtek el. A régi Gärtner Gasse, a mai Kertész utca őrzi emléküket. A város terjeszkedésével mindig kijjebb és kijjebb szorultak, először a Baross tér környékére, onnan a 19. sz. utolsó évtizedeiben Zuglóba, Rákosfalvára, Rákosszentmihályra és Csepel szigetére kerültek. A város terjeszkedésétől függetlenül a bolgárkertészek is hatással voltak elvándorlásukra. A bolgárkertészek erős versenytársaiknak bizonyultak, s mert ezeknek olcsó tömeges termelvényeivel nem vehették fel a versenyt, többen közülük távolabbi, vidéki városaink környékére szorultak és váltak terjesztőjévé a belterjesebb konyhakertészetnek (pl. Kecskeméten). Céhük 1872-ben alakult át Kertész Társulattá, amely továbbra is szoros összetartó és érdekvédelmi szervezetük volt egészen 1950-ig. A reformkorban és 1848–49-ben többségük aktívan magyar érzelmű volt. Közösségi megmozdulásaikról, életükről Tag-, Pénztár- és Jegyzőkönyveik tudósítanak. 1901-től a bejegyzések magyar nyelvűek. – Társadalmi különállásukat a legutóbbi időkig megőrizték. Rendkívül erős volt családi és mesterségbeli összetartásuk. Fellazulásuk csak az 1950-es években indult meg. Addig jobbára egymás között házasodtak, ezen belül erősen figyelembe vették a vagyoni állapotot. Általános volt körükben családonként a 7–10 gyermek – házasodásukkor váltak meg a családtól és külön kertet létesítettek. Gyermekeik munkaerejét 7–8 éves kortól kihasználták. Kötelező erejű volt az – akár családi, akár közösségi – összejövetelekre való elmenetel. A céhidőkből visszamaradt szokásokat, szabályokat és külsőségeket (pl. a tárgyalások céhláda és zászló jelenlétében, temetéseknél a közösségi tulajdonú világítóknak a használatát) szintén az 1950-es évekig megtartották. A német kertészek konyhakertészete a földművelésnek iparszerű űzött ága, a mesterségnek az elsajátítása, ugyanúgy, mint a kézművesiparnál – tanulóidőhöz, majd szabaduláskor remeknek az elkészítéséhez volt kötve. A „remek” – a szakma megfelelő szintű elsajátításának a bizonyítása – náluk a kerttervezés és termelési terv elkészítésének a munkájában nyert bizonyítást. – Kertjeik részben házuk körül – itt voltak a melegágyak, hajtatóházak és gombaházak –, részben határbeli földtulajdonon vagy bérelt földön voltak. Nagyságuk a család tőke- és munkaerejétől függött. 6–10 katasztrális hold volt az a kertnagyság, ahol már haszonnal dolgozhattak. Voltak olyan kertészcsaládok is, akik 60 katasztrális holdon kertészkedtek. Ilyen nagy kiterjedésű kertnek a művelését csak a főváros közelsége tette lehetővé. A kertjeikben használt nélkülözhetetlen, gyorsan fűtő lótrágyát a laktanyákból, a fuvarosgazdáktól és az ügetőpályáról hordták. Termelvényeiket saját szállítási eszközön tudták mindenkor a piac igényeihez alkalmazkodva szállítani. Termelési technikájuk a korabeli kerti kultúra csúcsának tekinthető. Az I. világháborúig határbeli kertjeiket is ásatták. Az ásóbandák – rendszerint 8–10 ember – a fővárost környező falvak agrárproletárjaiból kerültek ki (Cinkota, Csömör, Zsámbok, Almás). Kertjeiket kútvízzel, szórásos technikával öntözték. A vizet két 150–150 literes vasvödörrel, állati erővel húzatták fel a csatornákba. Ezeket a kutakat orsós vagy vödrös kutaknak hívták. Ezt a kúttípust vették át a századfordulótól kezdve a magyar és bolgár kertművelők is. Eszközkészletük a magyar úri kertek eszközkészletével azonos, de elnevezéseik német nyelvű volt. – Termelt növényféleségeik rendkívül változatosak, minden évszakban a lakosság igényét kívánták kielégíteni. Mindig primőrárunak a termesztésére törekedtek. Csak a korai termelvényeikkel tudtak versenyképesek maradni a bolgár és a magyar kertészekkel. Melegágyaikban nemcsak palántát, de korai idényzöldséget is termeltek. A negyvenes évektől kezdve épültek udvaraikban a hajtatóházak, amelyeknek kihasználása főleg a téli hónapokra esett. Gombaházaik speciális építmények voltak. A föld felszínére épített nyeregtetőt bedeszkázták, szalmával és földdel borították, hogy a megfelelő hőt és sötétséget biztosítani tudják a gombacsírák fejlődéséhez. – Irod. Kardos Árpád: A pesti kertész társulat 150 éves története, 1764–1914 (Bp., 1917); Boross Marietta: A kecskeméti homoki zöldségtermelés (Ethn., 1963).

Boross Marietta

német kosár: → hátikas

német köpeny: → köpenyeg

német szabó: → szabó

német szerszám: → kumet

nemre jóslás: → terhesség

Nemtudomka: → mesehős, ill. a kalandjairól szóló → hősmese. Cselekménye: Egy királyi gonosz üldözői: anyja és annak kedvese (mostohaanyja) elől (vele egyidőben született) táltoslova segítségével elmenekül. Rongyos ruhában szomszéd király szolgálatába szegődik. Lova meghagyja, hogy tettesse magát némának, minden kérdésre azt válaszolja, hogy nem tudom. Kantárt (sípot) hagy nála. Ha azt megrázza (megfújja), megjelenik. Kukta, majd kertészbojtár lesz. Szavajárása következtében elnevezik Nemtudomkának. A király feleségével és két nagyobb lányával templomba megy. Nemtudomka előhívott lován, aranyos ruhában összerúgatja a kertet. A király férjhez akarja adni a lányait. Kérők sereglenek az udvarába. A királykisasszonyok egy-egy aranyalma odadobásával jelzik, hogy ki a választott. A legkisebb Nemtudomkának dobja az aranyalmáját. A király hozzáadja feleségül, de disznóólba küldi őket lakni. Háborúban az eltaszított vő vitézi ruhában (sereg élén) megmenti a király életet, megsebesül. A király selyemkendővel köti be a sebét, vagy vadászaton sógorainak, akik semmit sem tudnak lőni, vadat ad át. Jegygyűrűjét süti a homlokukra, akasztófát a hátukra. Otthon a király legfiatalabb vejében felismeri a megmentőjét (a selyemkendőről), vagy Nemtudomka felfedi magát, s leleplezi vadászszerencséjükkel kérkedő sógorait. Jutalmul elnyeri a fele királyságot (az egészet vagy a trónutódlás jogát) (AaTh 532; vö. „Az aranyhajú kertészbojtár”: AaTh 314). – A mesének 17 változata ismert az egész magyar nyelvterületen, igazán népszerűnek azonban csak a Dunától keletre mondható, a Palócföldön, ÉK-Mo.-on és Erdélyben. A Nemtudomka típust a nemzetközi népmesekutatás „Az aranyhajú kertészbojtár” K-európai redakciójának tekinti, s a nemzeti népmese-katalógusok jórészt nem is tartják önálló típusnak, változatait az AaTh 314 típusszámon tartják nyilván (pl. Berze Nagy János magyar és Krzyzanowski lengyel katalógusa is). Honti János felismerte a Nemtudomka redakció határozott körvonalait, mely nálunk sokkal határozatlanabb, elmosódottabb változatokban került elő, s indokoltnak tartotta az önálló típusként való nyilvántartását. A készülő Magyar Népmese-katalógus is Honti, ill. ezt megelőzően A. Aarne és széles tanácsadói köre, valamint a szovjet-orosz folklórkutatás elgondolását követi s a → veres tehén: AaTh 511A, távolabbról a → Fehérlófia, ill. a „Csonkatehénfia” (AaTh 301B – MNK 301B*) típusokkal is kapcsolatba hozható redakciót és annak változatait továbbra is az AaTh 532 típusszámon tartja nyilván abban a biztos tudatban, hogy itt is két, helyesebben három önálló típusnak is tekinthető meserész állandó, szilárd kapcsolatával van dolgunk. Thompson feltevése, hogy a típuskapcsolat a SZU területén jött létre, s onnan terjedt el a finn, ill. a magyar nyelvterületen, nem látszik valószínűtlennek. – Irod. Honti, H.: Verzeichnis der publizierten ungarischen Volksmärchen (Helsinki, 1928 FFC, 81.); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy, VIII., I., Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (MNKF, I. Bp., 1960); Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi (UMNGy, XIII. I., Bp., 1968).

Kovács Ágnes

nemváltozás: mitológiai epikus motívum (D 11). A magyar népköltészeti anyagban eddigi ismereteink szerint mindössze hét meseszövegben és a Domonkos-kódex egyik legendájában fordul elő: az apja (bátyja) helyett férfiruhában, férfi módra harcoló leány vitézi tettei jutalmául feleségül kapja a király leányát. Kiderül leány volta, s el akarják pusztítani: teljesíthetetlen feladatok elvégzésével bízzák meg (vö. AaTh 315, 461 és 531 mt.). A feladatokat lova segítségével végrehajtja. A harmadik alkalommal emberfeletti lény (óriások, remete) átka folytán férfivá lesz. Most már a király leánya is szívesen fogadja őt férjéül (AaTh 514). A legenda szerint egy meddő asszony is Szent Domonkoshoz fordul, adjon neki fiút, s ő azt prédikátor szerzetbe adja. Az asszony leánygyermeket szül. Ismét a szenthez fordul, s kéri, hogy gyermekét tegye alkalmassá az ígéret beváltására. A szent meghallgatja kérését és „ky elevzer lean levt vala, ferfyv leleteek, istennek ereeuel az leany termezet valtoztatvan ferfyvy termezetre, Ky annak vtanna levu predicator zerzetbely frater”. (Fordítottja, férfinak nővé való átváltozása is előfordul szórványosan az említett mesék némelyikében. Az emberfeletti lény átka folytán a hős kíséretében levő férfiak nővé változnak.) Hasonlatos s nemegyszer kontaminálódik is típusunk a katonalány balladájának szüzséjével (Béla király és Bankó leánya széphistóriája). A széphistória és a ballada csupán azokat a próbákat tartalmazza, melyek arra irányulnak, hogy a hősnő női mivoltát leleplezzék. A próbák nem járnak eredménnyel, szolgálata leteltével a leány maga fedi fel mellét mintegy bizonyságképpen, hogy sikerült férfiként helytállnia és titkát is megőriznie. A meseváltozatokban előbb apja teszi próbára a leány bátorságát azzal, hogy háromszor elébe áll farkas, medve és oroszlán alakjában, majd egy boszorkánynál száll meg, aki észreveszi és bizonyítani is törekszik leányvoltát, hogy fia számára megszerezze. Törekvése a segítő ló (vagy kis kutya) beavatkozása folytán kudarcot vall, s a leány a boszorkány fiától értékes fegyvert kap (vö. Eberhard–Boratav 374 mt.; a török változatokban a hősnő az őt próbára tevő bej fiának felesége lesz.) – Már a török és grúz változatok alapján is megállapítható, hogy legalább két nemváltozással kapcsolatos mesetípus van, a román és magyar változatanyag alapján három, négy, sőt esetleg ennél több típuskép is körvonalazható. A kérdés magyar vonatkozásban jelentősebb, mint a rendelkezésre álló változatok száma alapján gondolnánk. Köztudott, hogy számos mesetípusunk ismeretes férfi és női hőssel egyaránt, nemváltozással kapcsolatos meséink egy része abból adódik, hogy ahol a cselekmény ezt megkívánta, a mesemondó egyszerűen nemváltozással oldotta meg a házasság kérdését, a motívumnak tehát nálunk általánosan ismertnek, sőt mi több, a mesei alapkultúrához tartozónak kellett lennie. Kapcsolódása a feudális társadalomban általános, nálunk 1848-ig fennállott, ill. a két világháború között felújított „fiúsítás” szükségességével és lehetőségével jól magyarázható „katonalány” motívummal logikus. Törvényeink jól ismerik a fiúsítás és történeti mondáink a fiú–leány fogalmát: fiú örökös híján a leány „fiújogon” a nemzetség folytatója, birtokainak és nevének örököse, természetes, sőt családi érdekből kívánatos, hogy apja helyett hadba vonuljon. A két motívum összefonódása a mesében és az utóbbinak önálló megjelenése a balladában a két műfaj egymáshoz való időbeli és funkcióbeli viszonyára is fényt vet. – Irod. Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Vargyas Lajos: Kutatások a népballada középkori történetében (Ethn., 1960); Istvánovits, M.: Dissemination in the Caucasus of Tales Belonging to the „Change of Sex”-Type (AaTh 514) (Acta Ethn., 1960); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968); Pop, M.: Új módszerek a mesék szerkezeti vizsgálatában (Documentatio Ethnographica, 1972).

Kovács Ágnes

nemzet: 1. az állampolgárok közössége. Egy ország népe, mely magasfokú politikai szervezettséget és magas kulturális szintet ért el, amelyet állami keretek tartanak össze. Ez a nemzetértelmezés uralkodik általában a Ny-európai tudományos és politikai irodalomban (angol, francia). Ez a felfogás uralkodott Mo.-on a reformkorban és a dualizmus idején. – 2. Olyan történetileg kialakult tartós etnikai közösség, melyet általában egységes terület és gazdasági élet, azonos nyelv és kultúra, valamint az ezek alapján közösségben megnyilvánuló pszichológiai jellegzetességek és sajátságok jellemeznek. Ezek a kritériumok azonban egyidejűleg egy adott közösségnél ritkán, rendszerint csak meghatározott történelmi szakaszban jelentkeznek. A nemzet fogalmát többnyire így értelmezik Közép- és K-Európában, Mo.-on is. – A nemzet olyan szociológiai kategória, mely a kapitalizmus viszonyai között jött létre. A feudalizmusban létezett „nemzetet” (natio) általában nem jellemzik a közös nyelv, kultúra, terület és gazdaság, hanem rendi és vallási kötöttségek tartják össze. Következésképp nem tekinthető nemzetnek. A nemzet bizonyos ismérvei, pl. a nyelv közössége, azonban már a kapitalizmus kialakulása előtt létre jöhetnek. A nemzetté válás segítője a közös népi származás, a tartós együttélés és a közös történeti múlt is. A gazdasági élet és a terület egysége viszont éppen a kapitalista fejlődés kibontakozása közben alakul ki. A nemzetté válás egyik központi törekvése az egységes belső piac és a független (esetleg föderatív) állam megteremtése, amelyben a tőkés társadalom szabadabban és gyorsabban fejlődhet (pl. a nagy francia forradalom, az olasz és német egységtörekvések). A nemzetté válás folyamán alakul ki az azonos kultúrájú és egy nyelvet beszélő emberek összetartozásának tudata, a nemzeti öntudat, melyet keretbe fognak azok a kollektív jellemvonások, a nemzeti sajátságok (→ nemzeti karakter), amelyek nemcsak a szorosan vett anyagi és szellemi kultúrában, hanem a viselkedésben, az értékrendben, az életfelfogásban, a magatartásban is kifejeződnek és egyik nemzetet a másiktól megkülönböztetik. – A nemzeti jelleg történelmileg változik, fő vonásai azonban tartósak maradhatnak. Legfontosabb közvetítője a kulturális örökség, amelyet nevelés folyamán értékek, érzések és magatartásformák közvetítésével adnak át egymásnak az egymást követő nemzedékek. A polgári nemzet egymással kibékíthetetlen ellentétben álló osztályokból tevődik össze, melyeknek érdekei bizonyos történelmi szakaszokban (pl. belső társadalmi egyensúly, külső támadás vagy nemzeti függetlenségi harc idején) találkozhatnak. A szocializmusban a polgári nemzet helyét a szocialista nemzet foglalja el, mely a kibékíthetetlen ellentétek eltűntével szintén magába foglal minden társadalmi osztályt és réteget is. A marxista nemzetmeghatározásokban a terület és gazdasági egység jellemzői dominálnak, de általában nem tagadják más kritériumok fontos szerepét sem. – A magyar nemzetté válás a 18. sz. második felében a kulturális hagyomány és a történelmi múlt felfedezésével kezdődött. A nemzeti kultúra fejlesztésének törekvéseihez a reformkorban fölzárkózott az önálló gazdasági élet és a nemzeti függetlenség követelése is. A szabadabb polgári fejlődés az 1848-as forradalomban hozta társadalmi változások után indult meg. Míg a Ny-európai fejlődés általában az egynemzetiségű államok kialakulása felé haladt (Franciao., Németo., Anglia), addig K-Európában soknemzetiségű államok jöttek létre (Oroszo., Töröko., Osztrák–Magyar Monarchia). A Ny-európai liberális eszmék hatása alatt, a politikai nemzet gondolatát valló mo.-i politikusok, miközben a monarchián belül saját polgári és nemzeti érdekeikért küzdöttek, nem tudtak megbirkózni a soknemzetiségű Mo. → nemzetiségi problémáival. 1918-ban a történelmi Mo. részekre hullott. A szomszéd államokhoz nagyszámú magyar nemzetiség került, melyeket azonban a korábbi nemzeti lét tudata, a közös nyelv, kultúra és történeti hagyomány, valamint a személyes és a rokoni kapcsolatok sok szállal fűztek Mo.-hoz

Kósa László

nemzetek teremtése: → dualisztikus eredetmagyarázó monda (→ ember teremtése). Isten megteremtette az embert és az ördög (Szent Péter) utánozni akarta. Ő is megalkotott agyagból egy emberformát. Amikor fúróval a „lyukakat” fúrta bele, a fúró hangját utánzó nevet (népnév) adott neki. Krisztus és Szent Péter is teremtenek rendszerint valamilyen tárgyból, növényből (pl. kóró) népeket földi vándorlásuk alkalmával. – Ezeknek a tréfás mondáknak jó része becsmérlő. Rendszerint szomszéd népeinkről szólnak. Náluk hasonló történetek élnek a magyarokról és más szomszédaikról. Leggyakrabban a vegyes nemzetiségű területeken és az etnikai határok mentén mesélik egymás kigúnyolására. – Irod. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai néphagyományainkban (Szeged, 1893); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940).

Nagy Ilona

nemzetes, nemzetecske, stukkolás: labdával kiütős csoportos → sportjáték. Kis gödröt ásnak a labda számára. A játékosok, tetszőleges számban, egy-egy nemzet nevét veszik fel. A játékbíró mindegyiket feljegyzi. A játék lefolyása: az egyes „nemzetek” a lyukba tett labda fölé hajolnak, majd a bíró valamelyiküket hangosan szólítja. A megszólított játékos kikapja a labdát, s a szétrebbent játszótársak közül valakit megcéloz a labdával. Az eltalált játékos rossz pontot kap, amit a bíró jegyez fel (többnyire papíron). A játék ismételgetése folyamán a játékbíró tetszése szerint szólítgat. Akit háromszor eltalál, az kiáll a játékból. Egyik változatában a legtöbb rossz pontot kapott fiú nem áll ki, hanem „kivégzésre” áll fel: néhány lépés távolságra megáll, s a bíró vagy valamelyik jól dobó fiú megcélozza a labdával. Ha sikerül félreugrania, s a labda célt tévesztett, a megmenekült játszótárs elölről kezdhet játszani, rossz pontok nélkül. (→ még: labdajáték) – Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi gyermekjátékok (Kaposvár, 1949); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Lajos Árpád

nemzeti étel: olyan ételféleség, melynek fogyasztását egy nemzet közvéleményéhez tartozók saját magukra, a kívülállók az illető nemzetre jellemzőnek tartanak. Vannak egymástól jellegzetesen eltérő, regionálisan jellemző táplálkozásformák, amelyek az élelmiszeranyagok, az ételkészítés, a csaknem utánozhatatlan helyi ízesítés, az ételfajták és a belőlük összeállított étkezések egész szerkezeti rendszerében sajátosak. A paraszti → táplálkozási tájak azonban alig vágnak egybe a nemzeti keretekkel, egy-egy étel kiemelésével semmiképpen nem jellemezhetőek. A nemzeti étel minősítés nem mindig fedi a valós állapotot: ismert-e egyáltalán a kérdéses étel területileg és társadalmilag általánosan az illető nemzet körében, előfordul-e és milyen helyértékkel másutt is, ill. milyen szerepű a táplálkozás egészében ott, ahol feltűnőnek találták. A kisebb, laposabb, savanyú rozskenyérhez szokott külföldi utazóknak már korábban is feltűnt hatalmas, magas, nem savanyú, kitűnő alföldi búzakenyerünk, amely a 18. sz.-ban magyar specialitásként került a külföldi enciklopédiákba, és sem a szerzők, sem az alföldiek nem tudtak arról, hogy magyarok más hazai tájakon rozskenyeret esznek, sőt helyenként semmiféle kenyeret nem ismernek. Az I. világháborúban a Pó-síkságot megjárt magyar közkatonák általában az olaszok nemzeti ételeként számoltak be a csak északon ismert polentáról (→ tört pép), és a nem erdélyiek nem tudták, hogy ugyanilyen kukoricapép Erdélyben minden társadalmi rétegnél és nemzetiségnél becsült étel, a fő táplálékok közé tartozik. – A belső megfigyelő legtöbbször semmi különöset nem talál saját vidéke leggyakoribb alapételeiben, azok hiányát vagy eltérő formáját más táplálkozási szokások ismerete híján el sem tudja képzelni. Jellegzetesnek viszonylag gyakran előforduló ünnepi ételét érzi, mint pl. 18. sz.-i tollforgató értelmiségünk egységesen a húsos savanyú káposztát, ami jókora zsíros disznóhússal, szalonnával összefőzve úrnál és parasztnál a vendégségek fénypontja volt. Hasonló értelemben nemzeti ételünk a paprikás és a nemzetközi vendéglátóipar által messze földön elterjesztett gulyás (→ pörkölt). – Elterjedt és a történeti kutatásban is gyakran lecsapódott téves nézet az, hogy a táplálkozási tájak jellegzetes, fontos, mindennapi parasztételei, ill. a nemzeti ételek változatlan formában igen nagy múltúak. Valójában viszont számos, régi nyersanyagból készült kedvelt étel is éppen azért foglal el előkelő helyet a helyi értékrendben, mert formájában még viszonylag új. Ilyen volt nálunk a húsos káposztával szemben az újabb → töltött káposzta. – A nemzeti étel fogalma Európa-szerte a politikai, nyelvi és kulturális nemzeti egységtörekvések során jelent meg mint a polgárság egységesülő ízlésének egyik eredménye. Legtöbbször egy-egy vidék regionálisan jellemző paraszti étele vált nemzeti étellé.

Kisbán Eszter

nemzeti karakter: olyan pszichikai, esztétikai fogalom, amely kifejezi egy konkrét nép társadalmi életének, kultúrájának és lelki alkatának speciális jellegzetességeit. A néprajzi kutatás köre ettől jelentősen eltérő lévén, elsőrendűen nem foglalkozik a kérdéssel, inkább csak az → etnikus specifikum problémája révén kapcsolódik hozzá. Csupán a két háború közötti nacionalista német néprajzi kutatásban kapott nagyobb jelentőséget a nemzeti karakter vizsgálata. M. Wähler megfogalmazása szerint „Az átfogó néprajzi kutatás végső célja, hogy a nép belső életét feltárja és karakterét megragadja”. A. Haberlandt szerint „A néprajz egy nép természetének, sajátosságainak tudományos megragadására törekszik, állandó létének lelki és történeti megértésében külső és belső megközelítés erejével”. A nemzeti karakter megismertetésére irányuló törekvések azonban tudományos eredményt nem hoztak, csak homályos, semmitmondó általánosságok bizonytalan megfogalmazását eredményezték. Bizonyos rokonságot mutatnak ezzel a törekvéssel R. Benedict → kulturális mintákra vonatkozó vizsgálatai. – Irod. Spamer, A.: Die deutsche Volkskunde (I., Leipzig, 1934).

Barabás Jenő

nemzetiség: 1. valamely → nemzethez tartozás mint állampolgárság. Ny-Európában ez a fogalmi megjelölés általános. A nemzetiségnek ez a jelentése mindig az egyén helyzetét jelöli, döntően szubjektív meghatározottságú. – 2. A → népből → nemzetté fejlődés bizonyos átmeneti szakaszára jellemző prenacionális etnikai-történeti közösség, amelynek már van önálló kultúrája, de valójában még nem rendelkezik a független politikai lét hagyományával. Ez a felfogás elsősorban a lengyel szociológiában uralkodik, de vallja némely francia, román és szovjet szociológus és történész is. – 3. Nemzeti kisebbség. Valamely állam területén élő, de nem a többségi nemzethez tartozó, ezért kisebbségben levő emberek csoportja, amelyet elsősorban a nyelv és a kultúra, a közös történelmi múlt, ill. az ezekből fakadó magatartásbeli sajátságok és pszichológiai jellegzetességek, valamint az összetartozás tudata köt össze és választ el más nemzetiségektől és nemzetektől. – A magyar nyelvben a múlt századi (különösen reformkori) ’nemzet’, majd ’politikai nemzet’ jelentéstől eltekintve a nemzetiségnek elsősorban ez az értelmezése elfogadott. A nemzetiségnek hasonló meghatározása használatos általában a SZU-ban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Skandináviában, valamint a német nyelvterületen. – A nemzetiségek tömbben, nyelvszigetben, ill. szórványban élnek. Létrejöhettek az egyes nemzetek kialakulásával párhuzamosan, vagy éppen bizonyos nemzetek kialakulása folyamatának részeseiként, úgy, hogy közben maguk is önálló struktúrájú társadalmi egységekké váltak. Ilyen a Ny-európai nemzetiségek többsége (katalánok, baszkok, bretonok és ilyenek voltak 1918 előtt a mo.-i szlovákok is). Keletkezhettek nemzetiségek államhatárok változásával is. (pl. K-Európa magyar, német, lengyel stb. nemzetiségei, itt az esetek többségében már kialakult nemzetek részeiből lettek nemzetiségek) és kivándorlással (pl. kanadai franciák); lehetnek őslakosok is, mint pl. az ausztráliai bennszülöttek. – A nemzetiséget a nemzettel szemben bizonyos területi egység jellemezheti, ahol az államon belül autonómiát kap (pl. Jugoszláviában a Vajdaság és Kosovo-Metohija Autonóm Tartományok, a SZU-ban a különböző autonóm területek). Nemzettől független nemzetiségi gazdasági élet szerényebb keretek közt a kapitalizmusban folyhat (nemzetiségi bankok és gazdasági egyesületek), a szocializmusban a viszonylagosan önálló gazdasági élet nem jellemzi a nemzetiséget. – A nemzetiségek néprajzi kutatása több szempontból fontos és tanulságos. Gyakori népi-nyelvi elszigeteltségük, peremhelyzetük miatt olyan kulturális jelenségeket őriztek meg, amelyek már sem a többségi, sem az anyanemzet népi kultúrájában nem találhatók meg. A nemzetiségek sok esetben a népek közötti kulturális csere közvetítői, ezért az összehasonlító vizsgálatoknak is értékes alanyai. A mai Mo.-on erős nyelvi, népi és területi tagoltságban kisszámú nemzetiség lakik (→ románok, → németek, → horvátok, → szerbek, → szlovének, → szlovákok). Az államhatár-változások következtében nagyszámú magyar nemzetiség él a szomszédos országokban (→ romániai magyarok, → jugoszláviai magyarok, → csehszlovákiai magyarok, → magyarok a Szovjetunióban, → Burgenland) és a kivándorlás miatt Amerikában (→ amerikai magyarok). – Irod. Rehák László: A kisebbségek Jugoszláviában (Novi Sad, 1967); Kloss, H.: Grundfragen der Ethnopolitik im 20. Jahrhundert (Wien–Stuttgart, 1969); Handbuch der europäischen Volksgruppen (Wien–Stuttgart, 1970); Nagy György: A nemzetiség fogalma (Korunk, 1971); Mikó Imre: Nemzet és nemzetiség (Korunk, 1971); Stephens, M.: Minorities in Western Europe (Gomer Press, 1976); Kővágó László: Kisebbség – nemzetiség (Bp., 1977).

Kósa László

nemzetiségcsúfoló: a → csúfoló egyik csoportja, melyben egy közösség gúnyos és ironikus hangon, erősen eltúlozva versbe vagy dalba foglalja egy nép eredetéről, jellemző tulajdonságairól alkotott véleményét. A nemzetiségcsúfoló alapja általában a külső megjelenésen való humorizálás, amely gyakran durva, bántó hangnembe csap át: Hórihorgas gimna-testű/ cinegelábú német / akkor sem volt zsebkendője / mikor már megvénhedt. Hasonlóan a → mesterségcsúfolóhoz a nemzetiségcsúfoló is megjelenhet egy epizódból álló rövid, prózai történetben; lírai dalban, szólásként (→ szólásformájú csúfoló) (Megjárta, mint német a borjúval; Nagy a szája, mint Rácország), vagy egyszerűen jelzőként. Nagy számuk és változatos tematikájuk alapján szinte külön csoportot alkotnak a cigánycsúfolók, egyik legelterjedtebb szüzséje a cigányok temploma, amely a cigányok „vallásosságát” teszi nevetségessé. E tréfás, vidám hangvételű lírai dalok vagy történetek jobbára a falusi élet hagyományos társas összejövetelein hangzanak el, míg szólás, találós kérdés vagy jelző alakjában a köznapi szituációk bármelyikében elhangozhat. A magyar nemzetiségcsúfolók elsősorban a magyarsággal együtt élő népeket és nemzetiségeket figurázta ki. Az egész magyar nyelvterületen ismert és elterjedt. A szomszéd népeknél hasonló jellegű magyarságcsúfolók ismertek. Népköltési- és közmondásgyűjteményeinkben nagyszámú nemzetiségcsúfoló található. – Irod. Küllős Imola: A magyar népköltészet lírai dalműfajai és a kéziratos énekköltészet (Népi Kultúra – Népi Társadalom 1969); Katona Imre–Ortutay Gyula: Magyar népdalok (I–II., Bp., 1970).

Szemerkényi Ágnes

Nemzetiségi Ismertető Könyvtár: a történeti Mo. nemzetiségeinek történetét és néprajzát magyar nyelven tudományos igénnyel ismertető, de elsősorban a műveltebb nagyközönségnek készült könyvsorozat. Kötetei változó színvonalúak. Néprajzi eredményeik nagyobbrészt eredeti gyűjtéseken alapulnak és ezért forrásértékűek is. A Nemzetiségi Ismertető Könyvtár alább felsorolt kötetei 1913-ban Bp.-en láttak napvilágot Szabó Oreszt szerkesztésében. Szabó Oreszt: A magyar oroszokról (Rutének); Czirbusz Géza: A dél-magyarországi németek; Nitsch Mátyás: A dunántúli németség; Bruckner Győző: A szepesi szász nép; Neugeboren Emil: Az erdélyi szászok; Pechány Adolf: A tótokról; Juga Velemir: A magyar szent korona országaiban élő szerbek; Moldován Gergely: A magyarországi románok; Czirbusz Géza: A temes- és torontálmegyei bolgárok. A krassószörényi krassovánok.

A Nemzetiségi Ismertető Könyvtár c. sorozat egyik kiadványának címlapja

Kósa László

nemzetség, nem, nemzet: a nemzetközi etnológiai szakirodalomban fiktív vérrokonságon, általában → unilaterális leszármazáson alapuló társadalmi csoport. A magyar köznyelvi használatban ez a fogalom elsősorban a történeti múltban szereplő jeles és nagyszámú rokonsággal rendelkező családokhoz kapcsolódik. – A honfoglaláskori nemzetségi társadalom, miután elvesztette azt a gazdasági szervezeti formát, amely létét indokolta, korán felbomlott, s a nemzetség megjelölést egyre inkább az apaági rokonságra alkalmazták. A népnyelvi jelentés a köznyelvi jelentéshez viszonyítva árnyaltabb és többértelmű. – A nemzetség, nemzet kifejezés a magyar nyelvterületen általánosan ismert és használt a ma élő legidősebb generációnál. Jelentése leggyakrabban rokonság, rokonsági csoport. Pl. „ez az ember nemzetséges elem”, vagyis rokonom. A nemzetség kifejezés egyetlen rokon jelölésére is szolgálhat, pl. „jön a nemzetséged” – mondják, ha közeli férfirokon közeledik. Ugyancsak közeli férfirokonra használatos a „nagynemzet” kifejezés. A társadalmi réteg megjelölésére „gazda-nemzet”, „jobbágy-nemzet”, de a náció szinonímájaként is használatos, pl. „cigány-nemzet”. A nemzetség, nemzet szó tehát általában rokonsági, ill. valamilyen összetartozási viszonyt takar. – Egyes vidékeken úgy tartják, hogy csak a nemes családoknak van nemzetsége, „neme”, alátámasztják ezt az ezeknek kijáró nemzetes úr, nemzetes asszony megszólítással is. De általában elfogadott, hogy a legrégibb nagy rokonságú, telkes jobbágy családjának is van nemzetsége. A nemzetség ismérvének elengedhetetlen feltétele a nagyszámú rokonság, akármilyen régi egy család, ha nincs nagy rokonsága, nem nemzetség. – A nemzetség együvé tartozásának nem feltétele az együttlakás vagy a közös gazdálkodás. A nemzetség nemcsak az apaágon számított rokonság, de a meghalt ősök, oldalági rokonok is beletartoznak. A férfiak apjuk nemzetségébe tartoznak, anyjuk családjára sohasem használnák a nemzetség szót, azokat rokonként emlegetik. A lányok férjhezmenetelükig apjuk nemzetségének tagjai, férjhezmenetelük után hovatartozásuknak nincs kialakult rendje, vidékenként változva vagy apjuk nemzetséghez, vagy férjük nemzetségéhez tartozónak számítják őket. Egyes népszokások, rokonsági terminológiák arra engednek következtetni, hogy a lakodalom után, ill. az első gyermek megszületése után férjük családja körébe számíthatók. – A nemzetség horizontális kiterjedése változó. Hagyományőrző vidékeken hetedik, sőt kilencedik ágazatig számítják, általánosan a harmadik unokatestvérig, „ágazatig”, „ízig” tartják. A nemzetség exogám, az egymás közötti házasodás tilalma addig tartott, ameddig számon tartották a rokonságot. A falu közvéleménye a nemzetségnek azonos tulajdonságokat, jegyeket tulajdonított, ezek lehettek előnyösek vagy hátrányosak, külső vagy belső jegyek. – A nemzetség egyes tagjainak cselekedeteit a falu társadalma az egész nemzetségre vonatkoztatta. A szégyen vagy dicsőség az egész nemzetséget érintette, innen ered a nemzetséggyalázó kifejezés is. A nemzetség a vétkest soraiból kiközösíthette, kitagadhatta, „nemtelen” lett. – A bukovinai székelyeknél az áttelepülés előtt a nemzetség nemcsak mint a rokonsági összetartozás tudata nyilvánult meg, de mint szervezet is működött. A nemzetségbe tartozó kiscsaládok fejei alkalomadtán tanácskoztak, de már itt sem volt meg a nemzetségi szervezet gazdasági alapja, a nemzetségi tulajdon, a közös föld vagy állatállomány, mely a nemzetségi szervezet alapvető jelentőségét adta, s amely a magyarság más területein is meglehetett. A nemzetségi szervezet összetartozásának, közös akcióinak ma már csak gyér és halvány nyomait gyűjthetjük össze, így a valamikor szokásos vérbosszút, a nemzetségi jelet, a leányrablást. – A múlt század paraszti társadalmában a nemzetség elsősorban rokonsági intézmény, amelyet az apaági vérrokonsági tudat kapcsol össze. Jelenleg a szó ebben az értelemben is kihalóban van, a nemzetség, nemzet csak náció fogalomban használatos. (→ lende)Irod. Fél Edit: Adatok a bukovinai székelyek rokonsági intézményeiről (Népr. Közl., 1958); Morvay Judit: A had és nemzetség fogalmának körülhatárolása (Ethn., 1966).

A templombeli ülés nemzetségek szerinti rendje (Rákosd, v. Hunyad m.)

Morvay Judit

nemzetségcsúfoló: a → csúfoló versek egyik válfaja. Egy-egy versfaragó versbe szedte a falu nevezetesebb alakjait, családjait, „ház”-ait, pontosabban csúfneveiket, a nevükkel kapcsolatos, azzal összecsengő csúfolódó jellegű jelzős kifejezéseket, szólásmondásokat (MNK, 1904B*). Pl.

Váczi mögási, Pap papoli, Ugri átugori, Bőgő bőgőzi, Borbé borotváli, Kántor eléneköli, Némöt nézi, Darázs mögcsípi... (Kálmány Lajos gyűjtése)

vagy:

Marciné gólájó, Dömötöriék póznájó, Nagyiék patkánnyo, Baliék békájo. Árkonálló Pócájék, Kapacsníző Bognárék. Sándor silány, Varga cigány, Zsedényi tópos, Király süögös, (süveges) Nímet muszka, Szijjártó szuszma, Mező murna. (Beke Ödön gyűjtése)

vagy:

Kifuttam az orromat Elek Sándoréknál; Elköhentém magamat öreg Papinénál; Fenekelik a hordót Bartha Sándor úrnál; Szűrik belé a jó bort Szabó Istvánéknál stb. (Kiss Lajos gyűjtése)

A kívülálló számára látszólag semmitmondó kifejezések, mondatok nagy része utalás egy-egy közismert, tréfás, az említettek számára kudarcot, szégyenletes emléket felidéző eseményre, életük valamely rejtegetni való momentumára, aminek hallatára ökölbe rándult az érintett keze, és mosolyra húzódott a falubeliek szája. (→ még: falucsúfoló, → falusoroló) – Irod. Kálmány Lajos: Szeged népe (III., Szeged, 1891); Kiss Lajos: Csúfolódó versrészlet (Ethn., 1927); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (AaTh 1875–1899) (Kézirat az MTA Népr. Kutatócsoport adattárában).

Kovács Ágnes

nemzőtárs: → házasságon kívül elismert nemi kapcsolat

néne: → sógornő, → testvér

nénémasszony: → sógornő

Ne nézz hátra, jön a farkas!: → kergető körjáték

nép: 1. a köznyelvben általában az azonos nyelvet beszélők közössége, ill. egy ország, vidék, táj, város, község, ház lakóinak összessége; – 2. történetileg változó társadalmi-politikai kategória, melybe elsősorban a kétkezi dolgozó osztályok és rétegek tömegei tartoznak. Az osztálytársadalmakban a nép a kizsákmányolt és elnyomott osztályokat jelenti, szemben az uralkodó osztályokkal. Bizonyos történeti periódusokban a néphez tartoznak a társadalmi haladást elősegítő más osztályok és rétegek is, pl. a feudalizmusban a feltörekvő polgárság; – 3. a törzs és a nemzet között álló prenacionális társadalmi alakulat, amely nem azonos a nemzettel, de létrejöhetnek benne a nemzetté válás alapjai és feltételei; – 4. a kapitalizmust megelőző osztálytársadalmak tradicionális kultúrájú dolgozó tömegei. – A nép a néprajz központi kategóriája.

Kósa László

népballada: → ballada

népdal: Herder óta használatba jött terminus olyan dallamok jelzésére, melyeket „sokan és sokáig énekeltek” (Bartók). E népszerű meghatározás mögött a népdalnak olyan elsődleges élete van, melyben a „nép” elnevezést igénylő társadalmi rétegek (parasztság, pásztorok, iparosok, bányászok, katonák stb.) azt közvetlen tulajdonul használják, alakítják és szájhagyományozás útján adják tovább. A mai összehasonlító népzenekutatás megállapítása szerint a népdal 1. a rögzítő írásbeliséggel szemben szabadon alakítható, 2. lényegesen történeti jelenség, melynek nincs időfeletti sajátos stílusa, hanem minden egyes korszak stílusával adás-vevés kapcsolatban áll, 3. intonációjában, sajátos hangvételében mégis mindig elkülönül a műzenei jelenségektől, 4. hatása a műzene minden fontosabb stílusában kimutatható. Ez a hagyományos jelentésmagyarázat megállja helyét a Naumann–Meier-féle recepció- és a Pommer-féle produkcióelmélettel szemben éppen úgy, mint a népdal-ideát tagadó és Herder invenciójának tulajdonító törekvésekkel szemben (Levy, Klusen). – Mint népköltészeti műfaj a népi → líra fő műfaja. A dolgozó osztályok, elsősorban a parasztság életének meghatározott alkalmaihoz kapcsolódó, érdekeit szolgáló, érzelem- és gondolatvilágát tükröző rövid ének, melynek szövege és dallama szerves egységet alkot, a szóbeliségben él, kisebb-nagyobb közösségek keretein belül terjedt el, s jellemzője az állandó variálódás (változatképződés). Eredete s egyben → alkotója is rendszerint ismeretlen, a közösségivé válás során az egyéni, esetleges jegyek letörlődnek, az egyes változatok közös → stílussajátságokat öltenek. Így elsősorban az → előadók különféle típusai, az → előadás módja és alkalmai, ill. a dallam és a szöveg típusai vizsgálhatók. A 18. sz.-ban megindult népköltészeti gyűjtések óta eredet s főként funkció szempontjából megkülönböztetik a → műdalt és a népdalt (korabeli kifejezéssel pórdal, köznép dala, → parasztdal; ez utóbbi elnevezés máig fennmaradt), összefoglaló közös nevük a → dal. A hivatásos és a népköltészeti műfajok századok óta kölcsönösen hatnak egymásra, épp ezért is az → új stílusú népdal áll legközelebb az irodalmi formákhoz és megfelelőkhöz; e műfajnál legerősebb a folklorizálódás (folklorizáció) és kiegészítője: a → folklorizmus. – Az európai és a magyar parasztság költészetének az utóbbi századokban a népdal vált a központi, legismertebb műfajává, ezzel kezdődött a népköltészeti kutatás és a törvényszerűségek legnagyobb részét is e műfajból vonták le. – A kutatás jelenlegi állása szerint a népdal két nagy történeti rétegre osztható: régiesebb közösségi (alkalmi, szertartásos) és újabb személyi (szubjektív) jellegű csoportra, ez utóbbinak kialakulása összefügg az egyéniség mind szabadabb kibontakozásával és erős irodalmi hatás következménye. Kérdéses, hogy e két nagy csoport egyetlen s főként egységes műfaji kategóriát képez-e? Tartalmi-tematikai szempontból hat csoport különíthető el, ezek közül kettő-kettő egymás közeli rokona: 1. alkalmi, – 2. szertartásos, – 3. életformához, foglalkozáshoz köthető, – 4. történeti, társadalmi, politikai vonatkozású, – 5. mulattató, – 6. érzelmi jellegű népdalok csoportja; mindezek egyben történeti kategóriák is. Így az alkalmi-szertartásos csoportban megmaradtak a régi varázsénekek műfaji leszármazottai, ill. rokonai: a rítusének (→ népszokások költészete) (szokásdal, szertartásos ének), a vallásos → népének, a különféle → köszöntők, valamint a nem szertartásos, alkalomhoz fűződő → bölcsődal, az átmeneti típusú, régies → siratóének és műfaji rokonai stb. A régi → munkadalok halvány és átalakult emlékei őrződtek csak meg (pl. a → fejőnóta), annál több régies vonást hordoznak máig a különféle játékdalok. Mindezek utóbb jelentős mértékben átalakultak és az újabb, személyi jellegű népdalokhoz közelítenek. Időben a középső réteghez sorolhatók a → történeti énekek, → politikai dalok, legújabb hajtásuk a mezei és ipari → munkásdalok, valamint ez utóbbi csoporton belül központi helyet elfoglaló → mozgalmi dalok. A régibb réteghez tartoznak a társadalmi mondanivalójú → porcióénekek és oldalági leszármazottjuk, a → panaszdal. A régibb → bujdosóénekek és → rabénekek, az újabb → börtöndalok is részben tiltakozó, részben panaszos hangvételűek; az időrendi-műfaji sort az agitatív → kortesdallal és → békedallal zárhatjuk. A foglalkozási dalok nem különülnek el élesen a politikai-társadalmi vonatkozásúaktól, legszebb példája ennek a roppant gazdag és sok alcsoportra bomló újkori → katonadal. Több tucat hagyományos (→ betyárdal, → pásztordal stb.) és új (→ aratódal, → béresdal, → kubikosdal, → summásdal stb.) foglalkozási csoport alakította ki a maga dalkincsét, mely saját körén kívül kevéssé ismert és a népdal, valamint a divatos korabeli műdal formáin alapul. A társasélet hagyományosabb műfaji csoportjai a → bordalok, → ivónóták és → mulatónóták, valamint a velük rokon → táncdal, → tréfás dal és a gúnyos dalok, ill. a sokféle → csúfoló. A népdal fejlődésének csúcsait kétségkívül az érzelmi jellegű, személyi vonatkozású műfaji csoportok (→ keserves, → szerelmi dal stb.) érik el, a műfaji, stiláris és verselési törvényszerűségeket elsősorban ezek alapján állapították meg. A kötött forma (→ rím, → ritmus, → verssor, → szótag, → vers, versszak stb.) itt a legszabályosabb, e dalcsoportokban alkalmaznak leggyakrabban képeket, hasonlatokat és különféle más stíluseszközöket (→ ismétlés, → fokozás, → túlzás stb.). E szubjektív individuális népdalok hatottak legintenzívebben minden más dalcsoportra. – A népdal történeti alakulását ma még nem látjuk tisztán. A fejlődés elején kétségkívül a közösségi dalcsoportok állanak, ezek alkalmak és szerep szerint osztályozhatók. Az egyénibb, személyi népdalok az utóbbi századok termékei csupán, mindenesetre korábbi hagyományok felhasználásával alakultak ki. A versszak, a sorvégi rím, a kötött ütem- és főként szótagszám sem régi formai vívmány. – A dallam és forma szempontjából → régi stílusúnak tekintett alkotások jelentős része mindössze 18. sz. előtti, az új stílus értelemszerűen egészen fiatal. A → természeti kezdőkép, a sokat vitatott virág- és színszimbolika, jelképesség aligha régibb a reneszánsznál, jelentős irodalmi hatás eredménye, ellenben a → párhuzam, a túlzás, az ismétlés, az alliteráció és sok más stiláris-formai eszköz nagyon régi örökség. – A népzene eredetének és fejlődésének kutatása jóval előbbre tart ugyan, mint a szövegé, de eredményei még nem lezártak. – Egyöntetű és a népdalra is vonatkozó megfigyelés szerint a tudatos gyűjtések időszakában a nők voltak a jobb énekesek, egyes dalcsoportok valamelyik nemhez kötődtek (pl. siratóének, bölcsődal, lakodalmi ének stb. a női, a katona-, pásztor- és betyárdal pedig a férfi repertoárjához tartozott, de a legtöbb kategóriát el lehet osztani a két nem között). Régies viszonyok között szigorú szabályok kötötték az egyes korcsoportok előadói szereplését, köztudott pl., hogy idős és főként özvegy asszonyoknak már csak vallásos népéneket illett mondaniok. A nemzedékek közti különbség egyébként a régi és az új stílus eltéréseként mutatkozott leggyakrabban. A legújabb korban mindjobban csökkent a szóbeliség, ezzel párhuzamosan nőtt az írásbeliség szerepe, a daltudás országszerte lehanyatlott. Ugyancsak egyöntetű megfigyelés szerint ez időben a szegényebb néprétegek, továbbá a nők és a gyermekek őrizték legtovább a hagyományos, régies formákat. Bartók Béla és követői beszélnek ugyan táji dallamstílusokról (dunántúli, alföldi, felvidéki, erdélyi, moldvai), ezek elkülönítése azonban nem megnyugtató, inkább a fejődés fáziseltolódásaiból adódik. Szövegi szempontból még ennyit sem tudunk mondani, inkább talán egyes dalkategóriák és típusok többé vagy kevésbé elterjedt volta jelenti a fő különbséget. Egyelőre meghatározatlanok a népi-nemzeti jellemzők (inkább formai-stiláris és főként dallami szempontból vannak kimunkálva), nem ismerjük eléggé a népcsoportok és a népek közötti kölcsönhatás sok kérdését sem; ez utóbbi tekintetében Bartók Béla népzenei tanulmánya – összefoglaló jellegével – máig egyedül áll. Ismertebbek a dalolás alkalmai: az emberi élet, az év menete, ill. fontosabb állomásai, a mindennapi munka, annak szünetei és szinte valamennyi társas összejövetel alkalmat adhat az éneklésre. Ezek egy része nemek (pl. fonó, katonaság), ill. korcsoportok szerint (vasárnapi játszó, pincézés stb.) elkülönít, de vannak minden szempontból közös összejövetelek (lakodalom, kukoricafosztó stb.) is, ahol eleinte nem és kor szerint, majd együttesen énekelnek. Az igazán személyi jellegű népdalok azonban ezektől a hagyományos alkalmaktól el is szakadhatnak, s nem feltételük a közös éneklés, gyakran hangzanak el szólóban. Bár a legtöbb dalolási alkalom nem jelent szoros műfaji és tematikai kötöttséget (l. pl. a fonódal összetett jellegét), a népdal sok kérdése a mögöttes alkalom nélkül éppúgy nem érthető meg, mint a szöveg a dallam nélkül és viszont, holott ez utóbbiak is egymást váltogatják. Az átadás-átvétel, a változatképződés számtalan kérdése éppúgy nyitott, mint az esztétikai értékelésé is. Jelenleg úgy látjuk, hogy e kis terjedelmű, rövid tömör és egyszerű forma képes volt egyszerű emberek százezreinek érzés- és gondolatvilágát kifejezni, mégha a felhasznált költői eszközök nem is mind saját leleményűek. A népdal tudatosított olyan belső folyamatokat, amelyek nem művészi formában talán soha nem kerültek volna közlésre. E tudatosodás félúton megáll: mintegy segítségért fordul a közvetlen környezethez, a természethez, ismeretlen belső folyamatot ismert külső jelenséggel hoz kapcsolatba, miközben évezredes és friss költői eszközöket és fordulatokat – minden disszonancia nélkül – használ fel egymás mellett. Az így kifejezett törekvések, vágyak, érzések és gondolatok a szó valódi értelmében még nem egyéniek és nem is egyediek; az énekesre, a lírai hősre egyetlen szövegből (kivált dallamból!) sem lehetne ráismerni: tipikus helyzetekben énekelnek társadalmi-emberi típusok, akiknek e művészi közlését széles rétegek értik és magukénak is érzik. Bartók Béla szinte természettudományos jelenségnek vélte ezt a nagyfokú stílusegységet, lelki közösséget. Itt még nincs helye árnyalásnak, részletezésnek; a lírai elem nem is egyetlen összetevő; sok epikus maradvány (epikus-lírai műfajú dalok, ill. az epikán belül kialakult stíluseszközök átvétele), valamint a szertartások, cselekmények emlékeként sok dramatikus elem is megőrződött. – A népdal és a műzene megkülönböztetése a reneszánsz irodalmától az ókorig nyomon követhető [Montaigne: poesie populaire et purement naturelle; Johannes de Grocheo (13. sz.): musica simplex vel civilis pro illiteratis; Bonifác (8. sz.); Auxerre-i zsinat (578): chori saecularium vel puellarum cantica; Suetonius: carmen vulgarissimum, notissimum canticum; más római kifejezések: cantus incultus, incompositus, inexpertus, nescius, rudis, trivialis, inconditus]. – Az a variabilitás, mely a folklórt az „irodalomtól” elvileg megkülönbözteti (Steinitz), a népdalnak mint zenei jelenségnek csak a romantika óta megkülönböztető sajátsága a műzenével szemben: a 18. sz.-ig az írott műzenei dallam egyéni díszítése és módosítása nemcsak megengedett, hanem nagyrészt kötelező is volt, tehát a népdal és műzene elválasztása nem jelentett akkora távolságot az előadásmódban, mint manapság. A hangnemi és szerkezeti módosulások, a kontamináció és rokon jelenségei a népdal lényeges szabadságának tulajdonképpeni jelei, ugyanakkor történetiségének is hangzó bizonyítékai. Történeti aspektusokban a népdal igen erős fáziseltolódást mutathat az őrző réteg hagyományérzékének foka szerint: újkori stílusú dallam középkori jellegű hangnemben mozoghat stb. A szájhagyomány bizonyos mértékig megfér a szövegi írásbeliséggel (mint a dalkéziratok mutatják); a → népének esetében még a dallamrögzítés sem zárja ki a szabad alakítást. A népdalban tehát a dallam sokkal szabadabb elem, azaz sokkal jobban őrzi annak elsődleges voltát, mint a szöveg. – A népdal hangzásilag minden énekelt (vokális) megnyilatkozást felölel a dallamos kiáltástól és mondókától, a szöveg nélküli jódlitól a több szólamú és több kórusos képződményekig, formailag az egyszerű motívumismétléstől a több strófás szerkezetekig. Történetileg legfontosabb hordozója a szokásvilág, a közösségi és egyéni élet fordulóihoz fűződő hagyományos mozzanatokkal (főként ezekben jelentkeznek a leghagyományosabb dallamok), ill. a régi formákba kapcsolódó új tartalmakkal (→ ráhúzás). – Ha mai, leginkább csak „szórakoztató” szerepében még felfedezzük a morális ráhatásokra irányuló régi funkciót, úgy azonosíthatjuk a népdalt a legtágabb értelemben vett szokásdallammal (Constantin Brãiloiu). E közös morális hatásigény lesz az alapja annak az alakítókészségnek, mely válogató eljárással (Sharp, Cecil James) keresi ki a közösség és egyén találkozási pontját egy új formaélményben. Erősen élő hagyományerők és életképes behatások találkozása egészen új, friss stílusokat hozhat létre, mint a magyar, finn és görög új népdalstílus kialakulása bizonyítja. – A népköltészet szövegtematikai alapon felállított kategóriái általában nem esnek egybe konkrét dallamstílusokkal, mivel az utóbbiak inkább a hordozó népek zenetörténeti, korszakaihoz kapcsolódnak. Dallamstilisztikailag is jellemezhető szövegcsoportok főként reliktum jellegűek (gyermekdal, regösének, sirató stb.), vagy még be nem olvadt friss idegen hatásra mutatnak („Egyszer egy királyfi”). Azok a munkálatok, melyek a társadalomtörténeti fázisoknak a dallamstílusokkal való összefüggéseire irányultak, egyelőre csak kísérleti nívójú eredményeket hoztak (Werner Danckert, Maróthy János, Walter Wiora). Ugyanígy az egyes népek, népcsoportok és fajok dallam- és előadásjellegének megállapítása, ill. a népek fölötti előadáspszichológiai típusok felállítása (Lomax) még csak kezdeti stádiumban van. Az összehasonlító → népzenekutatás feladata lesz, az egyes népek körében végzett típusvizsgálat, valamint történeti, szociológiai és pszichológiai adatok alapján ezekre kielégítő választ adni. A szöveg és dallam viszonyának tudományos vizsgálata csak a primitívek területén mutatott fel számottevő eredményeket (George Herzog), különben a „különvált szövegvizsgálat és a zenefolklór még nem találta meg azokat a közös pontokat, amelyeken kutatásai a paraszti előadás lényegét lepleznék le” (Ortutay Gyula). Ritmusbeli szorosabb összefüggéseket a → recitatív területén tartunk számon. Kötött ritmusú modellek általában eléggé függetlenek a nyelv ritmusától. Bár a dallamok és szövegek sokoldalú, ill. többszörös cseréje általánosan számon tartott tény, ugyanakkor több száz éves feljegyzések tanúsága szerint egyes dallamok és szövegek szívósan együttmaradnak. Előadásmódban az európai és közel-keleti népdalban feltűnik a dinamikai árnyalás hiánya; az érzelmi fokozat inkább cifrázatgazdaságban fejeződik ki. – Az elsődleges népdal ma világszerte visszahúzódóban van. Szerepét a másodlagos életet élő népdal veszi át. Ebben 1. kisebb-nagyobb mértékben felfedezhetők az elsődleges népdal hagyományai, a peremterületeken erősebben, mint a központokban; 2. jellemző folyamatok: a tudományos és dilettáns gyűjtés, egy kiválogatott anyag terjesztése, „mozgalmak”, „másodvirágzások” keletkezése; 3. az ipari fejlődés veszélyei mellett annak pozitív hatásai is jelentkeznek (autentikus forma és előadásmód megőrzése és továbbadása felvételek útján); 4. a népdal lényeges vonásai oly mértékben származhatnak át egy új népies műfajba, hogy idők folyamán újfajta elsődleges népdalról beszélhetünk. Ez akkor valósulhat meg, ha a másodlagos állapot nem utópisztikus restauráció, hanem újfajta tudatos kapcsolat a népdallal, mely válogatásos alapon magasabb nívót érhet el az előzőnél. Főként a népdal új társadalmi szerepének megértésén múlik (iskolai nevelés, kommunikációs eszközök bevonása nemzeti és nemzetközi népdalértékek megértetésére, műzenei feldolgozás és népdalszellemű alkotás), hogy a másodlagos létforma hosszú időre és nagy távolatokra hasson. Mint történeti jelenség a másodlagos népdal éppúgy kutatási téma, mint az elsődleges; ez nagyban hozzásegít, hogy az elsődlegest is egy zenei kultúra egészének keretében szemléljük. – Irod. Erdélyi János: Népdalköltészetünkről (Népdalok és mondák, II. Pest, 1847); Imre Sándor: A népköltészetről és a népdalokról (Bp., 1900); Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Bp., 1927); Pulikowski, Julian: Geschichte des Begriffs Volkslied im mus. Schrifttum (Heidelberg, 1933); Wiora, Walter: Das echte Volkslied (Heidelberg, 1950); Brãiloiu, Constantin: Folklore musical (Encyclopédie de la musique Fasquelle, Paris, 1959); Maróthy János: Az európai népdal születése (Bp., 1960); Suppan, W.: Volksgesang (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, XIII., Kassel, 1966); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I–II., Bp., 1970); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Katona ImreRajeczky Benjamin

Népélet: → Ethnographia

népének, egyházi népének, szentének, vallásos ének: a népi nyelvű egyházi énekek hagyományos rétege; a hivők szélesebb körében elterjedt vallásos tartalmú lírai dal, mely többnyire alkalmi jellegű, de egyházi szertartáshoz rendszerint nem kapcsolódik közvetlenül és nem is mindig jóváhagyott. A népnyelv egyszerűen → éneknek nevezi, a szakirodalmi népének szóösszetétel a hivatalos liturgikus, mise vagy templomi énektől elkülönítő műfaji fogalom, különösen a r. k. egyházi énekek vonatkozásában; a prot. gyülekezeti ének nem válik ennyire ketté laikus és egyházi csoportra. A népének csaknem olyan összetett műfaji fogalom, mint a → népdal; az egyházi éneknél részben kevesebb (nem ismeri pl. az antifónát, korált stb.), részben pedig több (→ búcsúsének, → virrasztóének stb.) műfaji alcsoportra oszlik, ill. még a közös elnevezéssel jelölt műfajok sem feltétlenül azonosak (→ karácsonyi népének, → Mária-ének stb.). Egyébként is a népének terminológiája eléggé következetlen és átfedéses, egy-egy fogalom (pl. → zsoltár stb.) maga is összetett, koronként és felekezetenként eltérhet. – A szóbeliségben élő népének kezdettől fogva jobban kapcsolódott az írásbeliséghez, mint a világi népköltészet műfajai, így korábbi századairól többet is tudunk. Zsinati határozatok és irodalmi emlékek arra vallanak, hogy a hívek magyar nyelvű népénekei latin nyelvű előképekből a középkor második felében kezdtek kialakulni: mise előtt és után, nagyobb ünnepeken, búcsúkon, továbbá csata előtt stb. énekelték ezeket, nem voltak a hivatalos szertartások szerves részei. E kísérő jellegük mindvégig meg is maradt. Kezdetben litánia-típusú énekek élhettek, de már a középkor végén elterjedhetett a kötöttebb: → rímes, versszakos dalforma is. A magyar nyelvű népének igazi rangját a reformáció harcolta ki, a 16. sz.-tól egymást követték a prot., majd a 17. sz.-tól a r. k. → énekeskönyvek is, melyek kéziratos, nyomtatott formában egyaránt nagy számmal jelentek meg, beleértve a vallásos → ponyvát is. A ref.-oknál első helyre került a zsoltár, átalakulva is megmaradt a virrasztóének, a különféle halotti és temetési énekek (→ halott búcsúztatása), egyes ünnepi énekek (pl. karácsonyi népének), sőt hivatalos jóváhagyás nélkül a 19. sz.-ig élt a szóbeliségben a középkori, r. k. eredetű, Krisztus kínszenvedéseiről szóló húsvéti passió. Bár a prot.-ok kezdettől fogva tudatosan elkülönültek a kat.-októl, az énekköltészetben századokon át megfigyelhető a rejtett kölcsönzés és az egyes prot. felekezetek énekkincse is csak a 17. sz. fordulójától kezdett elkülönülni. Részben prot. hatásnak tulajdonítható, hogy a szomszéd népek énekköltészetéhez visonyítva a r. k. magyarok kevesebb népéneket ismernek a különféle szentekről (kivéve a magyarokat: István, László király stb., ezek egyben hazafias népénekek is), vértanúkról, csodatételekről; feltűnően kevés ének szól továbbá a Szentháromságról, az oltáriszentségről, sőt Jézusról is (esetleg Mária-énekeket alakítanak át Jézusról szóló himnuszokká), inkább énekelnek Istenről. Ettől függetlenül, a kat. magyar népénekek eléggé gazdagok: ünnepkörök (újév, húsvét, pünkösd, karácsony), egyéb alkalmak (este, reggel, újhold stb.), valamint funkció (lakodalom, temetés, búcsú stb.) vagy a bennük szereplő személyek (Mária, Jézus, szentek stb.) szerint csoportosíthatók legkönnyebben. Legnépibbek és egyben legnépszerűbbek is a búcsús és a Mária-énekek (csak a kat.-ok ismerik), továbbá a karácsonyi énekek (felekezetek szerint jelentéktelen eltéréssel); népszerű a húsvéti passió, kevésbé a zsoltár; a különféle virrasztóénekek, halotti búcsúztatók és temetési énekek stb. Több műfaji elnevezés vagy túlságosan szűkkörű (pl. bűnbánó ének), vagy nagyon is tág (dicséret, himnusz stb.), ill. nincs meg a pontos népi megfelelője, így a népének fogalmába csak részben tartozhat. – A kat. népénekek előadási alkalmai századokon át nem sokat változtak: templomban mise előtt és után, körmenetben, búcsún, határjáráskor, nagyobb ünnepeken templomban és azon kívül is (→ betlehemes), különféle házi és nyilvános ájtatosságokon (társulati összejövetel, keresztjárás stb.), összejöveteleken és szokások alkalmával (lakodalom, virrasztó, temetés, ritkábban kukoricafosztó, disznótor stb.), kivételesen munkán is (aratás előtt, szántás közben) énekelnek. A prot. népénekek valamivel templomhoz kötöttebbek, de megvan a vasárnap délutáni zsoltáréneklés szokása kisebb rokoni-szomszédi közösségekben, vannak ünnepek szerinti különbségek, ill. alkalmak is, valamint az említett sokféle halotti ének alkalmi válfajai is ismertek. Mindezeket főként az idősebb korosztályok éneklik. – A magyar egyházi népénekek jelentős része fordítás (pl. Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai), ismert szerzőktől (Pécseli Király Imre, Amadé, Faludi Ferenc stb.) és legtöbb esetben félnépi verselőktől (→ előénekes, → históriás, → énekes koldus stb.), főként alsópapságtól, kántoroktól származik. Az írásbeliség és az állandó egyházi ellenőrzés miatt az egyéni szerzőktől származó alkotások változása nem olyan intenzív ugyan, mint a világi népköltészetben, mégis eléggé jelentős: a dallam és a szöveg is a mindenkori népköltészeti-népzenei normák felé közelít s egyben helyi jellegűvé is válik. Az írásbeliség és az idegen hatás a magyar népet századokon át elsősorban az egyházi énekköltészeten keresztül érte, ehhez képest feltűnően kevés az elvilágiasodott dallamok száma, s nem sokkal több a szövegi hatás sem (néhány balladai formula, pl. vérrel virágozik, szültél volna követ stb.), annál több viszont a → paródia: alig van olyan népének-típus, amelyet mondókává, → bordallá, → tréfás dallá vagy → csúfolóvá át ne alakítottak volna, különösen sokat találunk a → katonadalok, → koldusénekek között. Egyes énektípusok funkcióváltás következtében világi jellegűekké váltak (→ kánai menyegző, → katekizmusi ének). – A népéneket formai szempontból megelőzi a ritmikusan tagolt, közösen mondott imádság (pl. az olvasó), mely válhat dallam nélküli verssé is (pl. – Én lefekszek kis ágyamba, Minden testi koporsóba; – Üdvözlégy, Szűz Mária, Istennek szent anyja!...), mint ahogy a népének lényegében énekelt vers, ill. verses imádság. A félig kötött, félig még kötetlen litániaformát a búcsúénekek őrizték legtovább, maga a litánia voltaképp felsoroló, ritmikus próza (– Mária, kinek a pap, hold és csillagok szolgálnak, A rét virágai tiszteletedre kinyílnak, esedezz érettünk!...). Az újkori egyházi népénekek zöme kötött szótagszámú, izometrikus és parlando-rubato énektípus, 7–12 szótagszámú sor a leggyakoribb, kivéve a 9-est; páros rím a legelterjedtebb. Régiesebb a korabeli világi népköltészetnél: biblikus, középkori és barokk stílusjegyeket őriz. Az új stílusú, többnyire szentimentális egyházi énekek már nem terjedtek el a nép körében. – Zeneileg az egyházi népénekek tekintélyes része a → népdallal szoros kapcsolatban áll és kutatása is annak keretein belül folyik, főként az európai és Európán kívüli archaikus típusokkal való összehasonlítás útján. A népénekben a → ráhúzás módszerével akár egyházi, akár népi kezdeményezésre átöröklődtek 1. kiáltás- és hirdetésformák, 1 és 2 soros képletek; 2. strófastruktúrák még az antik anyagból (mint pl. a versus quadratus, az ambrozián himnusz-típus); 3. főként refrénes formák, melyeknek párhuzamos előfordulását a középkori források tanúsítják: ilyenek a mozgáshoz kötött táncos ritmusú alakzatok a drámai játékokban, strófás refrénes formák (mint a Christ ist erstanden, a Victimae paschali versei között). A közvetlen áttételt a profán és vallásos területek egymásnak megfelelő műfajai váltották ki: hősök és szentek dicsérete, időszakok köszöntése a természeti és egyházi élet fordulóin stb. Német nyelvű népéneket a 9. sz.-tól jegyeztek fel; a népéneknek a liturgikus dallamokkal való váltakozására („clerici psallebant, laici canebant, utrique suo modo”) a 10. sz.-tól van utalás. A 13. sz.-tól a népének a flagelláns mozgalommal kapcsolatban nagy lendületet vett; a népéneket tilalmazó 1408-as prágai zsinat 4 éneket már kénytelen volt régi használat alapján engedélyezni. Magyar területen az Ómagyar Mária-siralom után a 15. sz. első feléből van írásos emlékünk a népénekre. A huszitizmus egész Közép-Európában biztosította a népének uralmát, ugyancsak a protestantizmus és az arra következő r. k. visszahatás is. Ny-on általában a 16. sz.-ig, nálunk még a legújabb időkig a népénekek úgy éltek, mint variálódó népdalok. Az erősödő központi irányítás és ellenőrzés mindinkább a megszabott műdalok irányába terelik őket. Vizsgálatukban a himnológia egyre szorosabban együttműködik a → népzenekutatással. Eredményeképpen már ma megegyeznek abban, hogy a zenés népszokások dallamanyaga szorosan kapcsolódik a népénekhez. Másik értékes eredmény az a tapasztalat, hogy az egyes népek zenei sajátosságainak kimutatására a népének kiválóan alkalmas vizsgálati anyag: 400 év folyamán írásban rögzített variálási folyamatok vethetők össze egymással és részben még életben alakuló mai anyaggal. – Irod. Szabolcsi Bence: Probleme der alten ungarischen Musikgeschichte (Zeitschrift für Musikwissenschaft, 1925–26); Eckert Irma: A Kalocsa-vidéki magyarság vallásos költészete (Ethn., 1937); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958); Csomasz Tóth Kálmán: A tizenhatodik század magyar dallamai (Régi Magyar Dallamok Tára, Bp., 1958); Wiora, Walter: The Origins of the German Spiritual Folk Song (Ethnomusicology, 1964); Kósa László: Az egyházi népének (kézirat, Bp., 1965); Papp Géza: A XVII. század énekelt dallamai (Bp., 1970).

Katona ImreRajeczky Benjamin

Nép és Nyelv: a kolozsvári Ferenc József Tudományegy. magyar nyelvészeti és finnugor összehasonlító nyelvészeti tanszékeinek kiadásában megjelenő folyóirat (Kolozsvár, 1941–1943). Kezdetben „A szegedi Alföld-kutató és a kolozsvári néprajz- és nyelvészetkedvelők közérdekű havi folyóirata” címmel látott napvilágot. Szerkesztette Mészöly Gedeon. Néprajzi cikkeket (főleg alföldi és erdélyi vonatkozásúakat) közölt.

A Nép és Nyelv c. folyóirat első számának címlapja

Kósa László

népességi kontinuitás: a települést alkotó társadalmi közösség évszázadokon át bizonyítható vérségi folytonossága a település határain belül. Inkább kis falvakra jellemző, mivel a városok lakossága nagyobb megrázkódtatás nélkül is folyamatosan duzzad, változik, cserélődik. Mo.-i viszonyok között a népességi kontinuitás fogalmát akkor használjuk, ha egy település népe az Árpád-kortól kezdve folytonos, tehát átélte a török uralom és más pusztító háborúk időszakát. A népességi kontinuitás nem zár ki néhány évi távol élést. A török időkben gyakran előfordult, hogy a közelgő hadsereg vagy valamely fosztogató csapat elől egy-egy falu lakói elmenekültek a szomszéd falvakba vagy a környező erdőkbe, mocsarakba. A veszély elmúltával azonban legtöbbször visszaszivárogtak és régi lakhelyükön éltek tovább. Valamely település népességi kontinuitása a történeti források, ezen belül elsősorban a különféle összeírások, határperek vallomásai stb., valamint a középkori és újkori névanyag vizsgálata, a népi kultúra és a népi történeti tudat megnyilatkozásainak elemzése alapján igazolható. – Irod. Györffy István: Nagykunsági krónika (Bp., 19553); Györffy György: Budapest története az Árpád-korban (Szerk. Gerevich László. Budapest története, I., Bp., 1973).

Bárth János

népességvándorlás: a lakosság nagyobb tömegeinek évekig tartó, lassú, folyamatos vagy lendületesen gyors áttelepedése egyik vidékről a másikra. Előidézheti háborús pusztítás, idegen megszállás, túlnépesedés. Kiválthatják rosszra fordult természeti adottságok. Serkenthetik az új lakóhelyül kínálkozó vidék kecsegtető gazdasági viszonyai. A magyar történelemből több példa hozható fel nagyfokú népességvándorlásra. Legjelentősebb volt a török megszállás előli Felföldre költözés, valamint a 18. sz.-i Alföldre irányuló levándorlás. – Irod. Petróczi Sándor: Pest megye újjátelepülése (1711–1760). (Pest megye múltjából, Bp., 1965).

Bárth János

népfőiskola: felnőttoktatási, iskolán kívüli népművelési intézmény. Gondolatának fölvetése Nikolai Frederik Severin Grundtvig (1783–1872) dán ev. lelkész nevéhez fűződik. 1830-tól foglalkozott népfőiskolák létesítésével, amelyek elsősorban a 18–30 éves parasztfiatalok korszerű nevelését és oktatását végezték azzal a céllal, hogy a társadalom teljesebb értékű tagjaivá váljanak. A népfőiskola híre a múlt század végén eljutott Mo.-ra is, miután a skandináv és Ny-európai országokban szélesebb körben elterjedt. A Széchenyi Szövetség és a Gazdaszövetség igyekezett állami támogatást nyerve népszerűsíteni eszméjét, de nagyobb társadalmi visszhangra nem talált. Csupán 1914-ben a bajaszentivánsükösdi „falugimnázium” működött népfőiskola néven. Az I. világháború után az 1920-ban alakult Falu Országos Szövetsége tett sikertelen kísérletet a parasztság iskolán kívüli rendszeres képzésének megindítására. Az első grundtvigi típusú mo.-i népfőiskola 1925-ben valósult meg Szandán az ev. egyház szervezésében. 1926-tól a sárospataki ref. teológiai főiskola hallgatói rendszeres falusi népművelési gyakorlatra jártak. Munkájuk alapját két Ny-Európát járt fiatal tanár, Szabó Zoltán és Újszászy Kálmán (→ sárospataki faluszeminárium) a svájci és angliai settlement mozgalmakat tanulmányozva rakta le. Az 1930-as évek második felében ugrásszerűen föllendülő népfőiskola-mozgalom erre a példára, valamint dán és finn mintákra támaszkodott. A ref. egyház [ill. annak ifjúsági szervezetei, a Soli Deo Gloria (SDG) és a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE)], valamint az ev. egyház kezdeményezte és szervezte a népfőiskolák túlnyomó többségét. Elsősorban télen 2–6 hétig tartó tanfolyamokat szerveztek, amelyeken a parasztifjúságot korszerű irodalmi, művészeti, történeti, természettudományi, vallási és gazdasági ismeretekre tanították. A parasztfiatalság körében a népfőiskolák igen nagy érdeklődésre találtak, tömegesen tódultak a hallgatóság soraiba. A népfőiskolai mozgalom széles visszhangot váltott ki a társadalomból is. Elsősorban a népi írók és Móricz Zsigmond támogatták, népszerűsítették ügyét. A mind nagyobb méretekben kibontakozó népfőiskola-mozgalom lendületét a II. világháború harci cselekményei törték meg. Az északi országokkal ellentétben a mo.-i népfőiskolák rövid időtartamúak voltak. Rendszeres szervezetük kiépítésére nem került sor, jóllehet – sikertelenül – egy népfőiskolai törvény megalkotását is tervbe vették. A népfőiskolák parasztságra gyakorolt hatása mind általános, mind gazdasági szakismeretek terén jelentős lehetett, vizsgálata azonban még nem történt meg. – Irod. Kovács Bálint: Magyarországi keresztyén népfőiskolák (Bp., 1941); Balogh István: A parasztság művelődése a két világháború között (Bp., 1973).

Kósa László

népgondolat: → elemi gondolat

népi együttes: 1. a paraszti hagyományokat rendszerint komplex módon (dal, tánc, zene, szokás, játék, viselet), többé-kevésbé színpadra rendezett formában, tudatosan őrző, több korosztályt is felölelő falusi pedagógusok vezetésével működnek. Rendszerint egy-egy népszokás színpadi megjelenítésének keretében mutatják be saját dalaikat, táncaikat, viseletüket. A népi együttes-mozgalom az 1950-es években a Népművészeti Intézet s Muharay Elemér irányításával bontakozott ki. A népi együttesek száma ez idő tájt elérte a 200-at. A népi együttes a → Gyöngyösbokréta mozgalomtól eltérően a falu egész társadalmát átfogta, aktivizálta, s nem csupán a hagyományok megőrzésére törekedett, hanem alkotó színpadi fejlesztésére is, a műkedvelés keretei között. Számuk az 1950-es évek végére csökkent. Az utóbbi években más formában éledt újjá: éneklő csoportok ún. páva-körök vagy paraszt táncegyüttesek alakultak. Tevékenységük leszűkült ugyan a dal és tánc körére, ezt azonban elmélyültebben művelik s gazdagabban jelenítik meg. – A felszabadulás után Bp.-en és több vidéki városban alakultak műkedvelő népi együttesek. Irányításukat eleinte a Magyar Táncszövetség, majd a Népművészeti-Népművelési Intézet végezte. A városi népi együttesek tagjai munkások, diákok, értelmiségi dolgozók, akik a néptáncokat már tudatosan tanulják, és előadásukban kifejezetten színpadra alkalmazva, különböző fokon stilizált, feldolgozott formában jelenik meg a néptánc. – A Magyar Állami Népi Együttes 1950-ben alakult meg. Ének-, zene- és tánckarból álló reprezentatív hivatásos művészegyüttes. Fő feladata a magyar néphagyományok ápolása és korszerű színpadi művészetté formálása. Első művészeti vezetője: Rábai Miklós koreográfus, Kossuth-díjas, kiváló művész volt. Hasonló szerkezetű, de sajátos profilú hivatásos együttesek még: az Állami Budapest Táncegyüttes, a Honvéd Művészegyüttes és a Belügymin. Duna Művészegyüttese. – Irod. Muharay Elemér: Három népi együttes három népi játéka (Bp., 1953); Maácz László: A Magyar Állami Népi Együttes tánckarának krónikája (Tánctud. Tanulm., 1963–64., Bp., 1964); Vitányi Iván–Maácz László: Tanulmányok a magyar táncmozgalom történetéből (Bp., 1964). – 2. → citerazenekar, → hangszeres együttes

Vásárhelyi László

népi énekes: → nótafa

népi építkezés: a termelőmunkát végző dolgozó tömegek, ill. a velük együtt élő, a hagyományos életforma és kultúra keretei közé beilleszkedett egyéb (polgári, kisnemesi stb.) rétegek építőtevékenysége és e tevékenység produktumai. Az anyagi kultúra feltárásában specializált szakágazati vizsgálat foglalkozik a népi építkezés kutatásával. Az építő tevékenység elemzése során a kutatók megfigyelik, elemzik az építés folyamatát, valamint összegyűjtik az erre vonatkozó szellemi és tárgyi emlékeket; fényképek, rajzok, műszaki dokumentumok segítségével rögzítik az épületeket. – A lakóházak tipologizálása elsősorban alaprajz és tüzelőberendezés szerint történik. Ennek alapján megkülönböztethetünk: → északi háztípust, → keleti háztípust, → középmagyar háztípust, valamint → nyugati háztípust. – A vizsgálódás kiterjed az építő anyagok fajtáira, lelőhelyeire, előállítására, alkalmazási módjára, az alkalmazott építési technikára, szerkezetekre. Az építőanyag határozza meg leginkább a következő házak jellegét: → földház, → lábasház, → putriház, → talpasház, tűzfalas ház. Az építményeket – legyenek azok ideiglenesek, állandóak, emberi vagy állati tartózkodási helyek, raktárterek, gazdasági vagy kultikus rendeltetésűek, avagy védelmi célúak –, egyaránt vizsgálatai körébe vonja a népi építkezés kutatás. Az elemzés kiterjed az építmények alakján, formáján túl az építmények telepítési kérdéseire, egymáshoz való viszonyukra, továbbá részletes vizsgálat tárgya az építmények belső tagolódása (→ egysejtű ház, → háromosztatú ház, → keresztszárnyas ház, → keresztszínes ház, → kétosztatú ház, → kör alaprajzú épület, → L alaprajzú ház, → nyújtott, soros alaprajzú ház, → oldalház, → soros alaprajzú ház), beosztása, használati módja, rendje különös tekintettel az ezzel szervesen összefüggő társadalmi, családszervezeti sajátosságokra. A kutatás foglalkozik az egyes épületszerkezeti részelemekkel (→ szoba, → konyha, kamra, → padlás, → pince) (→ még: kapu, → kerítés, → pitvar, → tornác, → ablak, → ajtó). Többek közt különösen alaposan igyekszik megvilágítani az épületbelsők járulékos beépített berendezéseit, így a lakóépületeknél elsősorban a tüzelő és fűtőberendezéseket (a füsttelenítő szerkezetekkel együtt), amelyek a közelmúltig meghatározó szerepet játszottak a belső terek használati és beosztási rendjében (→ belső fűtésű szobai kemence, → külső fűtésű szobai kemence, → konyhai sütőkemence, → kályha, → katlan, → kandalló). E részvizsgálati szempontok egyidejű, együttes szintetikus alkalmazásával a népi építkezés kutatói igyekeznek meghatározni a népi építkezés táji és történeti alaptípusait, variánsait. Az ilyen célú munkában felhasználják a nyelvtörténet, nyelvjárás-kutatás, a régészeti feltárások, történeti-levéltári kutatások témába vágó analógiáit, valamint igénybe veszik az egyetemes építészettörténet tanulságait. Mivel az építmények önmagukban (tömegük megformálásában, kialakításában) esztétikailag értékelhető alkotások is, természetszerűen ízlés- és művészettörténeti szempontú vizsgálatok tárgyai is lehetnek. A fejlődés magasabb fokán az építmények külső és belső kiképzése, díszítése külön, sok tekintetben önálló kutatási feladatot jelent. – A népi építészet a → népművészet sajátos részterülete, amelynek kutatására módszerében, célkitűzésében jól elkülönült tudományág alakult ki. Miután az utóbbi 30–50 év a népi építkezés objektumainak tömeges és gyökeres megváltozását vagy átalakulását, esetleg pusztulását eredményezte, a kutatás elkülönült ágazatává vált a népi műemlék feltárása, elemzése, helyreállítása, karbantartása. A népi építkezés tárgyi anyagának megőrzését különleges helyzetben a szabadtéri néprajzi múzeumok biztosíthatják. A népi építkezés körébe tartoznak azok az építmények is, amelyeket népi specialisták, falusi, mezővárosi környezetben élő mesterek vagy maguk a népi közösség tagjai készítettek hagyományos anyagok, szerkezetek felhasználásával, nem népi megrendelők számára (pl. kolostorok, uradalmak stb.). Továbbá természetesen a népi építkezés kutatásának érdeklődésébe vonják azokat az objektumokat is, amelyeket iparosok, népi közösségek, ill. egyes tagjaik számára építettek. – A lakóépülethez tartozó építmények: → csűr, → életesház, → istálló, → kút. – A lakást és a munkahelyet többnyire egységbe foglalták a malomépületek. Az egyes malomtípusokat az őrlemény, valamint a felhasznált energia határozza meg: → bakos malom, → folyami malom, → fűrészmalom, → hajómalom, → kallómalom, → kártolómalom, → kovácsolómalom, → lomozómalom, → paprikamalom, → patakmalom, → szárazmalom, → szélmalom, → ványoló, → vízimalom. – A → templomhoz tartozó építmény a harangtorony (→ fatorony). (→ még: oromzat, → hágcsó, → szőlőhegyi épületek) – Irod. Vajkai Aurél: A magyar népi építkezés és lakás kutatása (klny. A Magyar Népkutatás Kézikönyvéből, Bp., 1948); Gunda Béla: A magyar népi építkezés kutatása a két világháború között és annak kritikája (hozzászólásokkal. Az MTA II. Oszt. Közl., V., 1954); Gunda Béla: A népi építkezés kutatásának módszere (hozzászólásokkal. Az MTA II. Oszt. Közl., IV., 1954); Vargha László: Magyar népi műemlékek (Az MTA II. Oszt. Közl., VII., 1955).

Napsugaras oromzatdíszű ház (Zenta, v. Bács-Bodrog m.)

Lakóház utcai homlokzata, oromzata, zsúppal elzárva (Somlószöllős, Veszprém m.)

Filep Antal

népies műdal: → magyar nóta

népies műtáncok: A múlt század 20-as és 30-as éveiben, e korszak nemzeti törekvéseinek idejében indult meg az a folyamat, hogy a táncot hivatásszerűen űző → táncmesterek a néptánc motívumaiból, azok módosított változataiból, külföldi minták (olasz, német, francia koreográfiák) hatására, sokszor idegen lépések magyarosításával, színpadi vagy szalontáncokat szerkesztettek. E kísérletezéseket az a körülmény is elősegítette, hogy a pesti Nemzeti Színház már fennállása óta tartott táncosokat, kikkel színpadi jelenetek keretében időnként magyar táncokat mutattatott be. A francia négyes és a cotillon (füzértánc) ösztönzésül szolgált, hogy a magyar tánctanítók és táncművészek ezek mintájára magyar társastáncokat szerkesszenek. Az új táncokat a táncmesterek személyesen vagy alkalmi társulataikkal bemutatták, ill. tánciskolákon belül terjesztették. Az első nevesebb magyar táncmester Farkas József volt, aki saját táncszerzeményeivel itthon és külföldön sikeresen szerepelt. 1832-ben Európa nagy városaiban, Bécsben, Párizsban és Milánóban a Bihari-féle híres cigányzenészekkel együtt szerzett hírt a magyar táncnak és zenének. Farkas Józsefnek, a verbunk színpadi népszerűsítőjének, aki tánc közben „spiccelt” is, a magyar tánc balettesítésére irányuló törekvései voltak. Társastáncai túl bonyolultak voltak ahhoz, hogy a kezdeti sikerek után népszerűek maradjanak. Szőllősy-Szabó Lajosnak, e korszak másik úttörő táncművészének és tánctanítójának sikerült először olyan társastáncot szerkesztenie, amely Pesten és vidéken egyaránt népszerűségre tett szert. Ez volt a Körtánc (1840-ben készült) Rózsavölgyi Márk zenéjére (→ még: körmagyar). Szőllősy mintájára még számos más táncmester kísérletezett ilyen jellegű társastánc összeállításával az 1840-es években, de később is, a múlt század második felében. Ezek kisebb-nagyobb kezdeti vagy helyi siker után soha nem múlták felül Szőllősy-Szabó körtáncát. A többi között ilyenek voltak: Thury János „magyar kvadrill”-ja 1842-ben, Veszter Sándor „társalgó”-ja (a múlt század 40-es éveiben Farkashoz hasonlóan külföldön is nagy sikerrel szereplő táncmester és táncművész e társastáncát 1844-ben mutatták be a Nemzeti Színházban); Kőhegyi József „vigadó”-ja (1847-ben), az 1860-as években Tóth Samu „palotás”-a, Kinsky Károly 1896-ban közreadott „palotás”-a, Herzenberger József „levente csárdás”-a (1888) stb. Szőllősy-Szabó körtáncát egyik tanítványa, Kilányi Lajos írta le, és az 1845-ben meg is jelent Bécsben. A tánc 6 részében szereplő 15 lépést részletesen leírta, ezek lényegében a reformkorszak népies műtáncaira jellemző motívumok első olvasható közlését jelentik. – Lakatos Sándor, e korszak neves táncmestere („lábászok lábásza”) próbálta rendszerbe foglalni a magyar tánc, így a verbunk mozdulatkincsét. 32 figurát figyelt meg (Lakatos Sándor: A magyar táncról. Rajta párok, táncoljunk!) Tánckedvelők könyve, Nagykanizsa, 1871). E kiragadott, mereven alkotott, sematikus mozdulatkincs erős hatással volt a legutóbbi időkig a táncmesterek tevékenységére. Ugyanezeket a motívumokat variálták, sokszor különböző elnevezésekkel népies műtáncaikban (→ magyar kettős, → palotás, → magyar verbunk stb.). A 32 motívum a századforduló óta a tánciskolába járó parasztság tudatában is él (→ magyar szóló). (Róka Pál: A táncművészet tankönyve, Bp., 1900; Lakatos Károly által említett mozdulatkincs variációit közli esetenként más elnevezéssel.) Egyes vidékeken (mint pl. Szatmár megyében) a népies műtáncok tánciskolában tanított sematikus mozdulatai visszakerültek a néptánckincsbe és hasonultak ahhoz. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Haraszti Emil: A tánc története (Bp., 1937); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954); Vályi Rózsi: A magyar balett történetéből (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–1960., Bp., 1960).

Népies műtánc motívuma

Népies műtánc motívuma

Pesovár Ferenc

népiesség: a hivatásos művészetnek és általában az uralkodó kultúrának a népi kultúra felé forduló érdeklődése, amelynek eredménye a népies irodalom, zene, tánc, művészet stb. Folklorisztikai szempontból a → folklorizmus jelenségei is ide tartoznak, ennél azonban szélesebb körű kategória, mivel a folklór iránti érdeklődés egésze ide sorolható. Kezdetei voltaképpen a hivatásos kultúra elkülönülése óta megfigyelhetők, mivel a kialakult hivatásos kultúra képviselői gyakran tekintettek vissza nosztalgiával a korábbi kulturális fokozatra. Mo.-on korábbi kezdemények után a reneszánsz, majd a reformáció, később a barokk és a rokokó a népiesség sajátos formáit alakítják ki, amely leginkább az irodalomban figyelhető meg. A függetlenségét elveszített Mo.-on a nemzeti ellenállás egyik formája volt, ugyanakkor az ellenreformációtól kezdve a r. k. egyház (különösen egyes szerzetesrendek) is felhasználták a népiességet befolyásuk növelésére. Mindezek egybefonódásában a felvilágosodás ideológiájának hatására alakul ki összefüggő rendszer, és különösen az irodalomban és zenében (táncban), de a nemzeti kultúra más területén is több mint egy századig a népiesség többé-kevésbé uralkodó áramlat volt. A magyar államismereti törekvések (elsősorban német indíttatásra) több kísérlet után Bél Mátyás Notitia Hungariae novae c. munkájában (1735–42) csúcsosodnak ki, és később a statisztikai-etnográfiai irodalomban (Schwartner Márton, Csaplovics János, Keleti Károly) folytatódnak, és betetőzésüket Hunfalvy Pál Magyarország ethnographiája c. műve jelenti (1876). Ez egyben folytatása és betetőzése a történettudományi vizsgálatok egész sorának is, amely már Pray György és Katona István munkáival megkezdődött, és a romantikus Horvát István, majd a nemzeti történelem koncepciójának megfogalmazója, Horváth Mihály munkáiban érik el kifejlődésüket. Voltaképpen ezzel is összefügg bizonyos helytörténeti kutatás, amelynek tetőpontját Pesty Frigyes mo.-i és Orbán Balázs székelyföldi adatgyűjtésében és kiadványaiban láthatjuk, kisebb mértékben azonban később is, szinte egészen napjaink helyismereti mozgalmaiban megtalálhatunk. Külön kell említeni a magyar mitológia kutatástörténetét (→ ősvallás kutatása). Szinte elválaszthatatlan ettől a magyar naiv eposz keresésének története. A naiv eposz meglétének gondolata bejutott a történeti irodalomba, Toldy Ferenc és mások nyomán irodalomtörténetünkbe, és 1858-ban Arany János Naiv eposzunkról írván máig ható érvénnyel fogalmazta meg a magyar epika „elveszésének” teóriáját, itt és a maga költői gyakorlatában pedig az epikai rekonstrukció igényét és módszertanárt is. – Az irodalmi népiesség mindazonáltal ennél szélesebb jelenség. Ide vonhatjuk a népköltési alkotások gyűjtésére szolgáló felhívások és kísérletek egész sorát. A nemzetközi romantika eszméinek megfelelően többen érdeklődtek a puszták fiainak költészete iránt. A legkorábbi kezdemények még a 18. sz. végére tehetők, de ennél nagyobb jelentőségű tény, hogy a német Grimm-mesék 1812-es kiadása után Gaal György tíz évvel később német nyelvű magyar mesegyűjteményt adott ki, Majláth János és mások hasonló mondagyűjteményeket állítottak össze. Majláth 1825-ös versantológiája (Magyarische Gedichte) bizonyos fokig előzménye volt az angol Bowring 1830-as Poetry of te Magyars gyűjteményének, amelynek népdalanyagát Rumy Károly György, Döbrentei Gábor, Toldy Ferenc, sőt Kazinczy közreműködésével állították össze. Összefüggés van az ugyanekkor meginduló cseh, szlovák, szlovén, horvát népköltészeti kutatással: Csaplovics János, Ján Kollár és mások népiessége elválaszthatatlan a kortársi magyar eszmeáramlatoktól. Íróink műveikben felhasználták a népköltészet termékeit, és ez rendszerint többé-kevésbé tudatos gyűjtőmunka eredményének tekinthető. Már Faludi Ferenc és Dugonics András készítettek folklór-feljegyzéseket, a 19. sz.-ban pedig alig van olyan írónk, akiről nem mondhatnánk el ezt. A voltaképpeni elméleti érdeklődés kezdeteit Rousseau és főleg Herder eszméi elterjedéséhez kapcsolhatjuk. A felvilágosodás legkorábbi képviselői, mint Tessedik Sámuel, Berzeviczy Albert és a magyar „jakobinusok” a társadalmi fejlődés érdekében tradícióellenes nézőpontot képviselnek, és ennek megfelelően a folklór jelenségeit is elítélik. Ezzel szembefordulva a 18–19. sz. fordulóján egy konzervatív népiesség gondolatrendszere terjedt el, amely a nemzeti eredetiséget az ártatlan falusi nép és a háborítatlan múlt örömei között keresi. Orczy Lőrinc, Gvadányi József, Dugonics András és mások gyakorlatilag képviselik e felfogást. E konzervatív áramlatú népiesség elveiben megfigyelhető a nemzeti önállóság, németellenesség hangja is. Ezzel szemben áll az esztétikai igényű népiesség, amelynek koncepcióit azonban csak lényegesen később sikerül maradéktalanul kifejteni. Érdekes, hogy néhány megjegyzéstől eltekintve sem Kazinczy, sem Csokonai nem foglalkozik e témával, inkább Dugonics (közmondásgyűjteményéhez írott előszavában), Kis János egy 1819-es tanulmányában, Gaal György mesegyűjteménye előszavában, Edvi Illés Pál 1824-ben a magyar versekről, Töltényi Szaniszló 1825-ben a balladáról írott értekezésében fejti ki e felfogás alapelveit: esztétikai alapon, a költői fejlődés jegyében a nemzeti egység érdekében kell a népköltészetet felfedezni, felemelni. Ennek a gondolatrendszernek tökéletes egységű megfogalmazása a magyar népiesség egyik klasszikus tanulmányában jelenik meg. Kölcsey 1826-ban közzétett Nemzeti hagyományok c. esszéjében, amely Herder Fragmente c. művében kifejtett elveire támaszkodik, amikor a nemzetek egymást követő életkorairól beszél és a „nemzeti hagyományok” kialakulását az ifjúkorra teszi. A következő évtizedekben a romantikus népiesség gondolatvilága terjedt el. E téren ugyan maga Kölcsey sem volt következetes, romantikája klasszicizmussal vegyül, de éppen ez volt az a gondolati keverék, amely a reformkor elejének elképzeléseit kifejezte. Némi változás 1841-ben figyelhető meg, amikor is a Kisfaludy-Társaság pályázatot írt ki „Mit értünk nemzetiség és népiesség (Volkstümlichkeit) alatt a költészetben?” címmel. A pályamunkák (bár nem különösebben értékesek) jól tükrözik a kor véleményét, és (bár sikertelenül) megjelenik a hegelianizmus is. Szontagh Gusztáv ún. különvéleménye viszont a társadalmi népfogalom definiálására az első sikerült kísérlet népiességünk történetében. Nem több, mint egy esztendővel ez után hangzik el Erdélyi János Népköltészetről c. székfoglalója a Kisfaludy-Társaságban, amely a nyitánya Erdélyi népiesség-elméleti munkásságának, amely ettől kezdve negyedszázadon át meghatározza a magyar folklorisztika és folklorizmus irányát, egyszersmind szinte mindmáig a legkövetkezetesebb, legáltalánosabb népiesség-elméletet képviseli. Erdélyi is Herder fejlődéselmélete nyomán indul el, de ezt életműve során egyre határozottabb hegelianizmussal egészíti ki. Ennek főbb állomásai 1843-as értekezése Töredékek a magyar népköltészetről c., 1847-ben A magyar népdalok címen közzétett hosszú értekezése a Népdalok és mondák második kötetében (ebben nemzeti-történeti és poétikai jelentőségük szerint méltatja népdalainkat), ugyanezen évből alapvető esztétikai tanulmánya az Egyéni és eszményi, amelyben azt a gondolatát fejti ki, hogy a hivatásos magyar költészet világköltészetté fejlődéséhez a népköltészethez való visszanyúlásra van szükség. Erdélyi eszmevilága 1848 előtt sem következetes, osztozik a nemesi liberalizmus (és népiesség) illúzióiban, nem érvényesül benne teljes mértékben sem a herderizmus, sem a hegelianizmus, sem a német romantika, sem a francia romantika (amelynek nyomait mind megtalálhatjuk nála), mindazonáltal egészében nagyszabású az az elvi alapvetés, amelyet megad. A forradalom és a szabadságharc után a népiesség új közegbe kerül, jelentősége megváltozik. Ezt a változást talán a legjobban éppen Erdélyi életműve jelzi. Tanulmányban fordul a „petőfieskedők” ellen (egyszersmind a népiesség külsődleges formája ellen), az irodalom, a művészet és a bölcselet általában vett történeti rajzát kívánja adni. Erre utalnak esztétikai és egyetemes irodalomtörténeti tanulmányai. Ezekben a közvetlen népköltészet-elmélet kevesebb helyet kap, de a folklór jelenségei helyükre kerülnek: összehasonlító és történeti perspektívát kapnak. Az 1848-as forradalmat közvetlenül megelőző évtized népiesség-felfogásáról keveset tudunk. Petőfi plebejus esztétikája e téren is megfogalmazódik, ennek legismertebb nyoma 1847-es első levele Arany Jánoshoz: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék...” Petőfi egész tájköltészete, poétikai forradalma a népiesség egy demokratikus mintáját adja. Emellett számolhatunk még a messzemenően romantikus népiesség példáival is: Jókai Mór, Tompa Mihály, az erdélyi írók tájszerű munkáival, fantasztikus irányával, amelynek jellemző példája Kuthy Lajos híres alföldi regénye, a Hazai rejtelmek (1846–1847). Külön irányzat és inkább csak később bontakozik ki a centrista irodalmi kör népiesség-felfogása, amelyet Henszlmann Imre (1847-es mesetanulmánya az első komparatisztikai folklór tanulmány hazánkban), Pulszky Ferenc, Csengery Antal, Eötvös József és mások képviselnek. Náluk a romantika liberalizmussal társul, és erős nemzeti jelleget ölt. Ez a gondolatrendszer később is állandó marad. Közvetlenül a forradalom és szabadságharc időszakának népiességéről nem sokat mondhatunk. Erdélyben a hagyományok erősebbek, mint máshol, és a magyar nyelvművelésért, állandó kulturális életért folytatott harc itt több szenvedélyt szított. Voltaképpen a reformkor végén bontakozik ki Kriza János gyűjtőmunkája, formálódik ki Kemény Zsigmond és Gyulai Pál nézetrendszere, amelyek a következő korszak egész magyar népiesség-elméletét meghatározó tényezőkké válnak. Az 1850-es években új jelenségek bontakoznak ki. A politikai és demokratikus népiesség lehetetlenné válik, ugyanakkor előtérbe kerül a realizmus igénye, és ezzel kapcsolják össze a népiesség fogalmát. A petőfieskedők fellépte, majd a kritikusok hadjárata ellenük, sőt később a kritikusok általában romantikaellenes fellépése is új nézeteket tükröz. Mindennek első jelei az 1860-as években fogalmazódnak elméletté, és a népnemzeti irányzat kialakulása csak betetőzi ezt a folyamatot. A jelentős események Gyulai bírálatai az 50-es és 60-as években. Arany művészetében az új esztétika igazolásának megtalálása, majd ugyancsak az ő elméleti tanulmányaiban a „naiv eposz”, a népmesék stilisztikai felfogása, a népies verselés (mint pl. az asszonánc) igazolása. Megjelenik a didaktikus népiesség, amelynek legjobb munkái Arany folklór indíttatású falusi költeményei. Kibontakozik a magyar irodalomtörténet, nyelvtörténet, történettudomány, művészettudomány gyakorlata, és ehhez csatlakozik a folklorisztika is. Nagy gyűjtemények jelennek meg, mint 1863-ban Kriza János még 1842-től kezdve gyűjtött székely ballada- és mesegyűjteménye, Ipolyi Arnold mitológiája, és évtizedes előkészület után 1872-ben megindul a → Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozata, amelynek szerkesztői szinte mindvégig írók (nem folkloristák), elsőnek éppen Gyulai Pál és Arany László. Egészen a millenniumi évekig a népiesség ilyen felfogása uralkodik. Esztétikailag és ideológiailag hosszú ideig (szinte századunk ötvenes évéig) az ekkor kialakult felfogás uralkodott, és a szaktudományos folklorisztika elméleti alapját is ez képezte. Erre is jogos visszahatásként éppen ezért később az ellenkező felfogás terjedt ki: a Világos utáni népiesség egészét válságjelenségnek, tévedésnek, konzervatív és kártékony ideológiának vélték. Csupán újabban merültek fel ismét korrigáló megfigyelések. Ezek rámutattak arra, hogy e korszakban a plebejus forradalmiság társadalmilag is lehetetlen volt, és az ún. „irodalmi Deák-párt” egyszersmind a realizmus elterjedését jelentette. A romantikus népiességnek realisztikus népiességre váltását kritikai harcaiban Gyulai biztosította, és a népnemzeti irány érdeklődésének megfelelően került a figyelem középpontjába a ballada (→ Vadrózsa-pör), valamint a stílusáért becsült mese, azonkívül a mitológia. Az előbbi műfajt a nemzeti büszkeség példájának, sajátosan magyar jelenségnek vélték. Előkelő helyet kapott a dramatikus népszokás és a mítoszi emléknek tartott monda. Új korszak kezdődik a 19. sz. végén. A → Magyar Néprajzi Társaság (és folyóirata: az → Ethnographia) megszületésével, a millenniumi kiállítás „néprajzi faluja” megszervezésével és általában a → Néprajzi Múzeum létrejöttével kialakul a szaktudományos néprajz. Az irodalmi és művészeti népiesség szerepköre ezzel megváltozik, nem feladata immár a néprajz és folklorisztika tudományos művelése. Íróink ugyan továbbra is érdeklődnek a folklór és a népi műveltség iránt, de a népiesség színvonala csökken: a népszínművek és a népies ponyva terjednek el, a nép humoros mellékalakként jelentkezik, vagy egyenesen a karikatúra tárgya, mint Gárdonyi Géza korai Göre Gábor-történeteiben, a század legvégén. A szaktudományos folklorisztika legkiválóbb képviselői (mint pl. Katona Lajos) néplélektani és filológiai módszereket alkalmaznak, ideológiájuk immár nem kizárólag a népiesség esztétikájából áll. Bizonyos fokig az összehasonlító kutatásokban terjed el a turanizmus, de ennek túlzó képviselője a szakmán belül nem akad, még a különben igen bonyolult (mondhatnánk zavaros) társadalomelméletet képviselő Sebestyén Gyulánál sem lépi át a tudományos elfogultság határait. A művészetben a szecesszió és a naturalizmus hoz új színeket a népiesség gyakorlatába: Tömörkény István és mások megteremtik a helyi „kisrealizmus” példáját, Gárdonyi a naiv, Móricz a társadalmiságtól átfűtött parasztábrázolást juttatja érvényre. Annál jelentősebb e tett, mivel e kor még korántsem haladta túl a történeti eszményesítés romantikus népiesség-felfogását. Thaly Kálmán és mások a nemzeti múlt kultuszától áthatott kurucdal – régi népdal felfogása a korszak valódi paraszt-történetírása (Acsády Ignác, Tagányi Károly) ellenére is uralkodik. Más művészetek közül a zene a népies műdal, a magyar nóta és a cigányzene korábban még hallatlan népszerűségét tanúsítja, és megjelennek az első olyan zene-„tudományos” és zene-„történeti” munkák is, amelyek e jelenségekben látják az igazán népies magyar zene példányait. Az építészet és a díszítőművészet voltaképpen az iparművészet ekkor kibontakozó igényei szerint dolgozik: Huszka József romantikus művészeti rekonstrukciója megtalálja folytatását az építész Lechner Ödön, sőt később Lajta Béla szecessziós stílusában, és a képzőművészetben Körösfői Kriesch Aladár munkáiban, valamint tanulmányaiban. Hasonló törekvések figyelhetők meg, de az ornamentikánál a szerkezet sokkal inkább előtérbe helyezve pl. Thoroczkay Wigand Ede és legfőképpen Kós Károly munkáiban, az iparművészeti történeti kutatásban pedig Fettich Nándornál. Mindkét csoport bútorokat is tervezett. Egyébként szinte változatlanul megmarad a preraffaelita és iparművészeti indíttatás, sőt e kérdések mai művészettörténeti feldolgozása is nemegyszer e korszak elveiből indul ki. Feltűnő az a körülmény is, hogy ellentétben másokkal, nálunk a szorosabb értelemben vett avantgarde művészet ekkor még csak kezdeti fokon érdeklődik a népi kultúra iránt: korai szimbolizmus és konstruktivizmus az értékelés szempontja például Kernstock Károly vagy Balázs Béla meglehetősen társtalan műveiben. A magyar munkásmozgalom nemhogy a tradicionális kultúrát támogatná, hanem elvben még a → munkásfolklór ellen is fellép. Az 1918-as polgári, majd 1919-es szocialista forradalom győzelme és bukása csak tovább polarizálja a népiesség helyzetét. A hivatalos kurzus a múlt századi „népnemzeti” irány folytatódásának vallja magát, művészei esztétikai eszméinek tudományos színvonala egyre csökken: üres epigonok játszanak vezető szerepet, akik legfeljebb a filológiai folklorisztika és a tárgygyűjtő muzeológia módszereit fogadják el, de már a 19. sz.-i liberalista néprajztudomány módszereit is sokallják. Amíg a millenniumi idők nagyszabású, bár nem tudományos szintéziseket hoztak létre (közmondásgyűjtemény, gyermekjáték-gyűjtemény, megyei és városi monográfiák), most az aktualizálás nem teszi lehetővé még a megkezdett munkák folytatását sem: megszűnik a népköltési gyűjtemények sorozata, új vállalkozások nem indulnak. Egyre inkább előtérbe kerül a turanizmus, amely reakciós, soviniszta, egyenesen irredenta gondolatokkal társul, és a negyvenes évekre a tudományos dilettantizmust is megeleveníti. A fajelmélet szerencsére közvetlenül kevéssé befolyásolta a tudományos kutatást. Ami az új ideológiai munkákat illeti, ezek közül Szekfű Gyula Három nemzedéke (1920) a liberalizmussal való leszámolást képviseli, Prohászka Lajos A vándor és bujdosó (1934) c. művében a nemzetkarakterológia módszerével mutatja ki a magyarság sajátos „lelkületét”. Voltaképpen Szabó Dezső expresszionista népiessége is ide vonható. Mindezekben a munkákban egy új, a 19. sz.-i népiesség-felfogást egészében elvető nézet bontakozott ki, amely ugyan rendelkezett tudományosan újszerű elemekkel (szellemtörténet, kultúraelmélet stb.), mindazonáltal kétségbe vonta egyáltalán a régi népiességet és annak továbbélését is. Bizonyos szempontból az új népiesség nem áll távol a fajelmélettől, sovinizmustól, irredentizmustól – akkor is, ha képviselői később módosították elképzeléseiket, vagy németellenesség is társult elgondolásukhoz. – A két világháború közötti időszakra érik meg Bartók Béla és Kodály Zoltán előbb csak művészeti, később művelődéspolitikai koncepciója. A világosan neofolklorista, avantgarde esztétikából kiindulva Bartók szemében a népiesség a nemzetköziség és az „új művészet” eszköze, amelyhez a demokratizmus is hozzájárul. Kodály népiesség-felfogása inkább konzervatív, de demokratizmusa gyakorlatibb. Hasonló törekvések megfigyelhetők a képzőművészetben is (legkivált a szürrealisták körében, mint pl. Vajda Lajos vagy az ún. „európai iskola” művészeinél), amely elméleti megállapításokig is eljutott, de ezek szélesebb körben alig ismertek. Ide vonható a magyar szürrealista irodalom népiessége is, ennek legkiemelkedőbb képviselője Weöres Sándor, akinek ideológiáját ismét csak misztikus (bár sohasem nacionalista!) áramlatok is befolyásolták. Az iparművészetben és építőművészetben rejtettebb e nyom. Mint ismeretes, a millennium idején a „magyaros” stílus (pl. Lechner Ödön és követői kezén) egyenesen népi analógiákra hagyatkozott, ennek konstruktivista, funkcionalista folytatása a későbbi évtizedekben is megfigyelhető – e jelenség tudománytörténetét azonban nem írták meg. Külön említendő és bonyolult jelenség a → falukutatás, amely rögtön az I. világháború után bontakozik ki (sőt előzményei a tízes évek faluszociográfiájában is felfedezhetők), és egyaránt megtalálható szaktudományos, politikai, néprajzi, művelődési, bal- és jobboldali változatban, sőt nemcsak Mo.-on, hanem Szlovákiában (→ Sarlósok falujárásai), Erdélyben (→ Erdélyi Fiatalok), bizonyos fokig a Vajdaságban is. A falukutatás és a vele összekapcsolt egyke, szekták, agrárproletárok vizsgálata nagy visszhangot váltott ki, bár a mozgalom politikai tartalma kevesebb visszhangra talált. Kibontakozott a tipikusan neofolklorisztikus helyi hagyomány-kultusz, amely az 1931-ben megszerveződő → Gyöngyösbokréta formájában sok későbbi hasonló törekvésnek is előzményét, mintáját szolgáltatta. A néphagyomány kérdése igen széles körben vált témává, és a szakmai néprajzi kutatás is bekapcsolódott ebbe az áramlatba. Voltaképpen a konzervatív ideológia támogatására készítették 1933–37 között A magyarság néprajza (→ magyarság néprajza, A) kézikönyvének négy kötetét, amely azonban sokkal pozitívabb tudományos eredménnyel járt, és noha a társadalmi szempont nem csillan fel hasábjain, a nacionalizmus és sovinizmus is szinte teljes egészében hiányzik belőle, népiesség-felfogása a klasszicizáló konzervativizmusba sorolható. A nemzeti felelősség érzése az 1940-es évekre megerősödött, jelzi ezt Györffy István programmatikus tanulmánya (pontosabban a kultuszminisztériumhoz intézett emlékirata 1938-ból), A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Ebben a népiesség művelődéspolitikai szerepét határozza meg, egyszersmind a tradicionális magyar néprajzi szemlélet politikai állásfoglalását is körvonalazza. A nem sokkal később Teleki Pál által felállított → Táj- és Népkutató Központ ezeket az elveket követte, de csakhamar tudományos intézetté változott, és a népiesség szélesebb körben való eszmei módosításához nem sokban járult hozzá. A két világháború körének legjelentősebb mozgalma a népiesség elmélete és gyakorlata szempontjából kétségtelenül a népi írók áramlata. Különböző forrásokból, főleg ifjúsági és irodalmi-művészeti mozgalmakból táplálkozva a harmincas évek elején szerveződtek mozgalommá, 1934-től jelent meg folyóiratuk, az első Válasz, a következő évben pedig a Gömbös-kormány „reformpolitikájának” igézetében megszületett az Új Szellemi Front. Már ekörül is heves viták zajlottak le, majd csődje után polarizálódott a mozgalom, és egészen a II. világháború végéig különböző csoportokra volt osztható, amelyek egymással is hevesen polemizáltak, de főként az „urbánus” irodalmi táborral, nem kevésbé a munkásmozgalom képviselőivel álltak szellemi csatában – általában a mindkét oldali értetlenség és merevség jegyében. Mint ismeretes, a nyíltan jobboldali íróktól baloldali művészekig egész sor vélemény került itt egymás közelébe. A népiesség elméletét illetően az etikai (de a fajelmélettől nem mindig megkülönböztethető, viszont majdnem mindig antifasiszta vagy legalábbis németellenes) felfogás ütközött a társadalmi nézettel (ennek képviselői politikai változást, gyökeres szociális reformokat óhajtottak.) Eltért a felfogás a nemzeti hovatartozás kérdésében is. Ehhez kapcsolhatjuk a kulturális örökség problémáját. A paraszti múlt hívei és ellenfelei egyaránt megtalálhatók a táboron belül. Esztétikailag a tágan értelmezett realizmus kedvelése jellemzi irányzatukat, az expresszionizmus figyelhető meg néha műveikben. Tematikailag a kortársi népélettel foglalkoznak, ehhez azonban rendszerint történeti hátteret is keresnek (olykor konstruálnak). A nemzetközi összefüggéseket tekintve az elszigetelődés vágyától a mindenirányú tájékozódás igényéig különböző megoldások képviseltetnek. A felszabadulás utáni rövid utóélet (1945–49) során az ellentétek csak fokozódtak. Ideológiai szempontból a „harmadik út” képviselői az „örök” magyar vagy paraszti vonások meglétét hangsúlyozták, a baloldal reprezentánsai viszont a társadalmi változások igenlése közben a hagyományok felszámolását tűzték ki célul. A két világháború közötti néprajzi kutatásban a harmincas években kibontakozó új tudósgeneráció vetette fel a változtatások szükségességét. Jellemző fóruma ennek a két → Magyarságtudomány c. folyóirat (1935–1937 és 1942–1943), amely a tudományos szintű népiesség-megújítást a néprajznál szélesebb keretek között, mint a magyarságra vonatkozó tudományok összeműködését vallotta. Ortutay Gyula 1937-es könyve, a Magyar népismeret egyszerre tudománytörténeti és programmatikus módon ad számot a néprajzi népiesség újraértelmezéséről. Ekkor kezdődött a szociografikus irodalom szakmai megbecsülése, ill. a néprajzi vizsgálat ilyen irányban is elvégezhető voltának elismerése. 1945 után a múltbeli progresszív törekvésekből formálódott ki a Néptudományi Intézet, 1949-ben pedig új keretekben szerveződött meg az egyetemi, múzeumi és akadémiai néprajz. Az 1945 után bekövetkezett kulturális forradalom az irodalom, a zene, a tánc értékeit népi és demokratikus alapon juttatta el a széles néprétegek közé. Kibontakozott a népi kollégiumok rendszre, majd a népi táncos mozgalom, és a faliújság meg csasztuskadivat sem mentes a népiesség elméleti hátterétől. Az ötvenes években demokratikus tendenciák erősödtek meg, határozottá vált az internacionalizmus, és erősödött az a nézet, hogy a kultúra osztályjellegű. Ez a messzemenően politizált népiesség a kelleténél kevesebb ügyet vetett a hagyományra, óvatos a népi műveltség értékeinek elismerésében: inkább új területeket keres, mint a munkásfolklór vagy a politikai tömegművészet. Erre a korszakra is visszahatásként az ötvenes évek második felétől látszólag csökkent a népiesség ereje. A társadalmi és történeti szempontok állandó ismételgetése nem kedvezett a nemzeti sajátosságok érzékeltetésének, a tradicionalizmus bármilyen formájának. A szaktudomány is elzárkózik e kérdések elvi tisztázása elől. Ugyanebben az időben viszont megkezdődött a történettudomány, az irodalomtudomány és a művelődéstörténet kutatói részéről a mo.-i népiesség egész történetének újraértékelése, amely rendkívül sok tanulsággal járt: egész korszakok vizsgálata került új fénybe (amit a fentiekben igyekeztünk is bemutatni). Az utóbbi évtizedben tipikus neofolklorisztikus jelenség gyanánt újjáéledt a kultúra népiesség-igénye, és ezt leginkább a tömegközlési eszközök elégítik ki. A televízió vetélkedői, népies helyi hagyományok, a népművelés és a népművészeti együttesek összekapcsolódása mind erről tanúskodnak. A népművészet mestereinek kitüntetése (népművész, népművészet mestere), folklór szemlék, fesztiválok rendezése, Páva-körök, táncházmozgalom, mind napjaink népiességének élénkségére vallanak. – Összefoglalásképpen azt kell megállapítani, hogy a sajátosan K-európai körülmények között kialakult és kifejlődött hazai népiesség a művészetben és társadalmi ideológiában jelentős szerepet játszott. A népiesség elmélete kétoldalú kapcsolatban van a néprajztudomány elméletével. Egyrészt mindvégig azt a keretet adta, amelyen belül a néprajzi tudományok szerepüket játszották, sőt kialakulásukat is meghatározta. Ilyen módon messzemenően befolyásolta a néprajzi kutatások irányadó eszméit. Voltaképpen a magyar folklorisztika teljes folklórelmélete a népiesség esztétikum-felfogásából ered, ehhez csak a 19. sz. legvégén társul az összehasonlító filológia munkamódszere, az utóbbi évtizedekben pedig a pszichologizáló, szociologizáló, legújabban a komparatív és formalizált néprajzkutatás. A népiesség különböző jelenségeit ért újabb kritikai elemzések, ill. a néprajzi kutatások módszertanának rendszeresebbé válása új, szűkebb feladatkört szab a népiességnek a néprajztudományban. Az újabban egyre inkább a szociológia és más empirikus kultúratudományok felé eltolódó vizsgálatok immár nem a nép, hanem a társdalom, ill. a kultúra kategóriáit állítják a vizsgálat középpontjába. E témának felvetése nálunk még csak megkezdődött, és e tekintetben is áll a véleménykülönbség a népiesség hívei és ellenfelei között. Ez a tény okozza elsősorban néprajztudományunkban a népiesség témájának gondosabb áttekintését. A népiességnek a pozitív értelemben felfogott nemzeti klasszicizmushoz vagy a konzervativizmushoz, esetleg a liberalizmushoz, az ugyancsak pozitív értelemben használt népnemzeti irányhoz kapcsolása egyfelől, másrészt egyenesen a nacionalizmussal, romantikus antikapitalizmussal azonosítása olyan nagy távlatú kérdések, amelyeket a szaktudomány történetének vagy elveinek áttekintésével nem lehet megragadni. Ugyanekkor ezek azok a végső összefüggések, amelyek állandóan jelentkeznek a különben külön fejlődést is mutató népköltészet-, népzene-, néptánc-, népművészet-, népi társadalom kutatásban. (→ még: csárdás, → esztétikum, → ezópusi mese, → félnépi folklór, → folklór, → folklorisztika, → folklorizmus, → hagyomány, → magyar nóta, → munkásfolklór, → műdal, → népdal, → népiség, → népi színjátszás, → népköltészet, → népmese, → néprajz, → történetiség, → verbunk) – Irod. Gróh István: Magyar díszítőművészet I. Népies művészet (Bp., 1907); Czakó Elemér–Györgyi Kálmán: Magyaros ízlés (Bp., é. n.); Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Bp., 1927); Ortutay Gyula: Magyar népismeret (Bp., 1937); Györffy István: Néphagyomány és a nemzeti művelődés (Bp., 1939); Szekfű Gyula (szerk.): Mi a magyar? (Bp., 1939); Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság (Bp., 1948); Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Ortutay Gyula: Írók, népek, századok (Bp., 1960); Cocchiara, Giuseppe: Az európai folklór története (Bp., 1962); Sőtér István: Nemzet és haladás (Bp., 1973); Gej, N.: Narodnosztyi partijnoszty lityeraturi (Moszkva, 1964); Kerényi György: Szentirmay Elemér és a magyar népzene (Bp., 1966); Kresz Mária: A magyar népművészet felfedezése (Ethn., 1968); Zielinski, Andrzej: Narod i narodowosc (Wroc³aw–Warszawa–Kraków, 1969); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Ortutay Gyula: Folklore and Society (Bp., 1973).

Voigt Vilmos

népi gyógyászat: a paraszti gyógyító gyakorlat összefoglaló elnevezése a néprajzi szakirodalomban. Magában foglalja a betegségek eredetére (kóroktan), tüneteire (diagnosztika) és gyógyítására (terápia) vonatkozó hagyományokat. Vagyis a népi gyógyászathoz kapcsolódó tudásanyag kétrétegű: egyrészt az egyes betegségekről szóló ismereteket, másrészt a betegségek gyógyításához szükséges cselekvésekre vonatkozó utasításokat tartalmazza. A népi gyógyászat tudásanyaga nem válaszható el a népi tudás (→ természetismeret) területétől, mintegy annak része – de része ugyanakkor a → népi hitvilágnak, a hiedelmek rendszerének is: egyformán magában foglalja az ésszerű magyarázatokon nyugvó, a gyakorlati tapasztalat által megerősített tudást és a legkülönbözőbb hiedelmeket; racionális és irracionális gyógymódokat. Ezért, bár igen sok empirikus eleme van, a népi kórformák nem mindig azonosíthatók valamilyen – a hivatalos orvostudomány nyilvántartotta – betegséggel. A népi gyógyászat racionálisnak nevezhető gyakorlata elsősorban a → gyógynövények felhasználásán alapult, de alkalmaztak különféle ásványi anyagokat, állati eredetű termékeket is. A gyógynövények használatát nyomon lehet követni a görög-római gyógyászati munkáktól kezdve a középkoron át, a nyomtatott orvosi szakirodalomban. Nálunk különösen a 18. sz.-tól van sok példa a nép között való elterjedésére. A 17. sz.-tól kezdve megjelenő füveskönyvek és kéziratos orvosi könyvek gazdag népi gyógyászati anyagot tartalmaznak. A gyógyító hatású növényeket a természetes felhasználás mellett többféleképpen használták a kezelés során, pl. fürdőt készítettek, teát főztek, vagy borogatásra használták – s használják sok helyen ma is. Általában nem egy, hanem több növény került egyszerre felhasználásra, gyakran valamilyen folyadékban (víz, pálinka, bor, olaj) feloldva. Meglehetősen ritka, hogy népi gyógyászati adatban egyedül szerepeljen gyógyszerként. Általában nagy szerepe volt a népi gyógyászat rendszerében a → nevezetes időpontoknak: pl. bizonyos betegségeket csak a nap bizonyos időszakában volt szabad gyógyítani (így napfelkelte előtt). A gyógynövények legtöbbjénél fontos a begyűjtés időpontja, pl. valamelyik jeles nap: Szent György, Szent Iván stb. Fontos a gyógyhatású fürdő elkészítésének időpontja is: pl. naplemente után. A hagyomány meghatározta a gyógyító cselekvés színterét (pl. a kert, a küszöb, a tűzhely stb.), gyakran pedig a személyét is (pl. a gyerek keresztanyjának kellett a „kiszáradt” gyereket elvinni a templomajtóba vagy hideg tűzhelyen „főzni”). – A népi betegségszemlélet minden bajnak megadja az okát. Többnyire felismerik a külső hatást (pl. ütés, erőltetés), amely a betegséget előidézte, de nem kevés az olyan magyarázatoknak a száma, amelyek → természetfeletti lények vagy rontó személyek (pl. → boszorkány) ártalmaival magyarázzák a betegség okát. A magyar néphitben már nincs nyoma az ún. → betegségdémonoknak, amelyek a beteg testébe férkőzve fejtik ki tevékenységüket, de néhány szitkozódás (→ átok), amelyben → fene, → guta, → íz, → mirigy, → süly betegségnevek fordulhatnak elő, esetleg ezeknek a nyomát őrzik; továbbá ismertek rájuk vonatkozó hiedelemmondák is. Néhány betegség okozójának bizonyos testbe bejutott állatot tartanak (pl. torokban gyík, béka a gyomorban, a bolondnak bogara van, szú rágja a csontot, féreg a fogat stb.). Ismeretes az a magyarázat is, hogy bizonyos belső testrészek elmozdulnak (pl. leszáll a bele, sérve stb.), és ez okozza a fájdalmat, a betegséget. – A betegségek gyógyítására kiválasztott gyógymód a népi gyógyászatban általában nincs összefüggésben a betegség okával. Kivételt képeznek pl. a → színek analógiáját felhasználó gyógymódok. A 20. sz.-ban is még gyakorolt paraszti gyógymódokat a következőképpen csoportosíthatjuk: mágikus gyógymódok, mechanikai beavatkozások, felületi beavatkozások, az orvosság bejuttatása a beteg testébe. A mágikus gyógymód közvetett gyógyítás a beteg testbe való közvetlen beavatkozás nélkül: szóbeli ráhatással (pl. szitkozódás, → ráolvasás), a betegség elküldése különféle mozdulatok (→ gesztus) alkalmazásával (pl. kézmozdulatok a beteg fölött, öntés, vízmérés a beteg fölött), az → analógia elvén alapuló eljárásokkal (pl. elkötés által, utánzó kézmozdulatokkal, különböző tárgyakat hozzáérintenek a beteghez vagy testrészéhez, majd ezeket eltávolítják, eldobják, elégetik, „szélnek adják”, „víznek adják”. A mechanikai beavatkozások között a kificamodott végtagok helyretételét, gyomorgörcs, derékfájás, ájulás esetén alkalmazott masszírozást, kenést, gyúrást említhetjük. Nehéz súly emelésével próbáltak régen megszabadulni a nem kívánt gyermekáldástól. Kevésbé jelentettek veszélyt a beteg számára a felületi beavatkozások: a lemosás, áztatás, öblítés, izzasztás, gőzölés, füstölés, fürösztés. Különösen a fürösztés és füstölés járt együtt bizonyos mágikusnak nevezhető elemek alkalmazásával (meghatározott a cselekvés időpontja: napfelkelte előtt és napnyugta után közvetlenül; a cselekvéseket háromszor vagy kilencszer kell megismételni). A felületi beavatkozások közé tartozik a sebek kiszívása (pl. kígyómaráskor) ember vagy kis állatok által (pl. békával a kelést, piócával a felesleges vért). A nyál mágikus gyógyító hatását vélték felhasználni a → szemverés által megrontott gyermek arcának lenyalása útján. Végül a test felületén elvégzett borogatás, bekenés, behintés sorolható még ide. Természetesen a népi gyógyászat is alkalmazta az orvosságok belső használatát (megették, megitták az elkészített gyógyteákat, főzeteket). (→ még: gyógyító, → rontás, → mérés, → öntés, → agos gyerek, → anyajegy, → árpa, → átbújtatás, → csuma, → csúz, → franc, → frász, → golyva, → guga, → hideglelés, → holttetem, → ijedtség, → kelés, → kolera, → mádra, → magzatelhajtás, → nyavalya, sárgaság, → sömör, → szárazbetegség, → szemölcs, → Szent Antal tüze, → torokgyík, → tüdőbaj, → váltott gyerek, → veszettség, → zsébre) – Irod. Pápiz Pápai Ferenc: Pax Corporis (Kolozsvár, 1690); Demkó Kálmán: A magyar orvosi rend története (Bp., 1894); Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészek körében Magyarországon (Bp., 1899); Hovorka, D. V.–Kronfeld, A.: Vergleichende Volksmedizin (Stuttgart, 1909); Manninen, I.: Die dämonistischen Krankheiten im finnischen Volksaberglauben. Vergleichende volksmedizinische Untersuchung (Helsinki, 1922); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I–IV., Bp., 1929–40); Varjas Béla: XVI. századi magyar orvosi könyv (Kolozsvár, 1943); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Vajkai Aurél: A magyar népi orvoslás kutatása (klny., Bp., 1948).

Köpölyöző üvegcse. Liszt Ferenc Múzeum, Sopron

Köpölyöző üvegcse. Erkel Ferenc Múzeum, Gyula

Grynaeus TamásHoppál Mihály

népi hangszerek: Házi készítésű hangszereket és gyári hangszereket egyaránt ide sorolunk, amennyiben azok a hagyományos paraszti zenélés általánosan használt eszközeivé váltak. Hangszer minden olyan eszköz, amelynek hangkeltés a rendeltetése – a fűzfasíptól a cimbalomig, a kereplőtől a klarinétig. Vannak népi hangszereink, amelyeknek a történelem folyamán bizonyos sajátos tárgyi jegyei is kialakultak (főleg díszítés), amelyeknek alapján azokat más népek hasonló hangszereitől jobban meg tudjuk különböztetni. Alapjában véve azonban a hangszerek ősidők óta az emberiség közös tulajdonai s leginkább azáltal váltak el egy-egy népre jellemzővé, amit és ahogyan játszanak rajtuk. A Schunda-tárogató (→ tárogató) pl. származását tekintve tipikusan magyar változata egy nagy közös típusnak, a klarinétféléknek – közelebbről a modern klarinétnak és szaxofonnak. A múlt század végén készült Bp.-en. A rajta kialakult játékmód alapján ma mégis ugyanúgy (sőt jellemzőbben) román, mint magyar népi hangszer. A népi hangszereket nem elég csupán tárgyi mivoltukban vagy zenei teljesítőképesség szempontjából vizsgálnunk, hanem meg kell ismernünk azok múltját, társadalmi szerepét, megfelelő esetekben készítési módját és (ha van ilyen) jellemző repertoárját is; vagyis meg kell keresnünk mindazokat a szálakat, amelyek azokat népünkhöz kötik. – A népi hangszerek rendszerezése többféle szempont szerint lehetséges. Hangszertanilag a hangkeltés módja az alapvető rendszerezési szempont. Így különböztetünk meg – a legáltalánosabban elfogadott Sachs–Hornbostel-féle osztályozás alapján – idiofon (a hangszer teste a közvetlen hangforrás), membranofon (kifeszített hártya vagy bőr a hangforrás), chordofon (húros) és aerofon (rezgő levegő a hangforrás) hangszereket. Mind a négy osztálynak vannak képviselői a népi hangszerek között. Rendszerezni lehet történelmi szempontok szerint is. Kürtre, sípra, dobra már a 12. sz.-ból is van magyar történelmi adat. Kobzosról, hegedűsről a 14. sz.-tól tudunk. Gajdosról (dudás), lantosról, trombitásról, furulyáról a 15. sz.-tól van írásos emlékünk. Mindezekről és további hangszerekről (→ cimbalom, → citera) a 16. sz.-tól kezdve mind több és részletesebb értesülést kapunk. A 18. sz. óta a parasztok jellemző hangszereiről is fokozódó mennyiségben vannak írásos említések. Ugyane század második felétől számítjuk legkorábbi gyökerű hagyományos együttesünk, a cigánybanda (→ cigányzene) létrejöttét és elterjedését. A 19. sz. végétől pedig már az egyre szaporodó parasztbandákról (→ hangszeres együttes, → rezesbanda) is tudunk. – A népi hangszereket osztályozhatjuk társadalmi rétegek szerint is. Törvényszerűnek látszik, hogy a házilag is könnyen előállítható legegyszerűbb és legősibb hangszerek éppen az egyik ősfoglalkozású réteg, a pásztorok között maradtak fenn leginkább (→ duda, → furulya, → kürt, kanásztülök, → nádsíp). A pásztorokon kívül a falu szegényebb társadalmi rétegei – napszámosok, cselédek, szegényparasztok – azok, amelyek a zenei önellátás ősibb és olcsóbb módját és eszközeit napjainkig fenntartották: a rögtönzött ritmuseszközök (ritmuskíséret tánchoz evőkanalakkal, edényekkel, asztalon, széken történő „dorombolás”-sal stb.) alkalmazásától a citeráig és az olcsó gombosharmonikáig (→ harmonika). – Az európai zenetörténet folyamán jól megfigyelhető, miképp süllyedt egyes, hajdan általánosan kedvelt hangszerek elterjedési szinte a pásztorokig és szegényparasztokig, sőt a koldusokig (pl. duda, → tekerő). A népi hangszerek közé a történelemben is előfordult hangkeltő eszközök közül csak azokat soroljuk, amelyeknek nyomait századunk folyamán a magyar néphagyományban még megtaláltuk. – Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Sárosi Bálint

népi hitvilág: a magyar parasztság hagyományos tudásanyagának → hiedelemként minősíthető része. Mint ilyen nem külön „babonás” világképként és gyakorlatként, hanem a köznapi tudattal, ill. a „népi tudással” (→ természetismeret) és a vallásos világképpel és gyakorlattal (→ népi vallásosság) szoros összefüggésben működött. Megnyilvánulási formái: hit, cselekmény (→ mágikus eljárás), ill. az ezeket részben tükröző, részben más aspektusba helyező szájhagyományozott formák: egyszerű közlés; a tényleges hitet és gyakorlatot kifejező élményelbeszélő memorat; a népi hitvilág tényeit szövegösszefüggésekbe ágyazó, elsősorban szövegként hagyományozódó, és így az adott hely és időpont népi hitvilágát nem feltétlenül pontosan tükröző → hiedelemmonda. Sok hiedelem fogalmazódik meg szabályok (→ előírás, → tilalom) formájában; ezeknek komoly pedagógiai, ill. a hiedelmeket hagyományozó-fenntartó funkciója volt. – A népi hitvilág tematikusan felöleli az emberi életet (→ szülés, → halál, → szerelmi varázslás, → házasságkötés hiedelmei); az ember környezetét, használati tárgyait, mindennapi életét, a hagyományos paraszti termelés, fogyasztás és egyéb tevékenységek minden ágát (→ takarítás, → tisztálkodás, → mosás, → tűzgyújtás, → táplálkozás, → halászat, → vadászat, → földművelés, → állattenyésztés stb. hiedelmei); a természeti világot (→ eső, → szél, → szivárvány, → fák, → füvek, → ásványok, → béka, → kígyó, → fecske stb.); a világmindenségre vonatkozó hagyományos elképzeléseket (→ nap, → hold, → égitestek fogyatkozása, → világfa, → csillagmondák stb.); a → lélekre és a → túlvilágra vonatkozó, a keresztény egyházak tanaival csak részben egyező, részben sajátos, archaikus mozzanatokat is tartalmazó elképzeléseket. A mindennapi élet, termelés, házimunkák hiedelmeinek többsége e tevékenységeket alkalomszerűen kísérő mágikus eljárás. A mágikus eljárásokat önállóan leginkább váratlan szükséghelyzetekben alkalmazták (pl. → népi gyógyászat, → vihar elhárítása, → tűzvész stb.); ill. a mindennapi élet olyan területein, amelyek befolyásolására racionális eszközöket nem ismertek (pl. → szerelmi varázslás vagy pl. a rosszul tejelő tehénnel kapcsolatos praktikák: → tej). – Sok mindennapi eszköz, még gyakrabban a természeti környezet tárgyai voltak → mágikus tárgyként használatosak. – A hagyományos alkalmakhoz (→ nevezetes időpontok) kapcsolódó hiedelmek egy része ünnepi szokások sztereotip részeként vagy akár önállóan egy-egy jeles naphoz kapcsolódó, cél nélküli, értelmét vesztett gesztus, más része azonban olyan alkalmakhoz, ill. helyszínekhez kötődik, amelyek mindig újra aktualizálták a hozzájuk fűződő hiedelmeket, így komoly fenntartó szerepük volt (pl. → keresztút, → éjszaka, → Szent György napja, → Luca napja stb.). – A népi hitvilág leggazdagabb, mai napig – legalábbis a szájhagyományozott hiedelemmondákban – legelevenebben élő területe a hiedelmek hagyományos alakjaihoz kötődik. Ezek egy része a paraszti mindennapi életben fontos funkciót betöltő személy volt (pl. → gyógyító, → bába, → halottlátó), akinek veszélyes, „kétarcú” tevékenysége szinte vonzotta magához a „természetfeletti” képességekre vonatkozó hiedelmeket. Más lények inkább hiedelemmondai alakok, így esetleges valóságos múltbeli tevékenységükről kevesebbet tudunk, a hozzájuk fűződő hagyományok azonban igen régi – egyes feltevések szerint honfoglalás előtti – hagyományokat őriznek (→ táltos, → garabonciás, → tudós kocsis). A leggazdagabb, mai napig igen eleven hagyományanyag a → boszorkányhoz fűződik, aki egy élő, esetleg gyógyítóként, tudósként tevékenykedő személy és egy valamikori természetfeletti lény vonásait egyesíti, negatív célú, rontó tevékenységgel felruházva. A → rontás, ill. az általános, személytelen rossz fogalma e lényektől függetlenül is létezett: általában veszélyhelyzetekben, elhárító-megelőző cselekmények kapcsán. Ezek a rontáselhárító cselekmények a mai napig sokkal szívósabban fennmaradtak, mint a hagyományos rontó személyekbe vetett hit. – Az élő személyekhez fűződő hagyománynál jóval kisebb intenzitása volt az ún. → természetfeletti lényeknek mind a hit, mind a mágikus gyakorlat, mind a szájhagyományozott szöveganyag vonatkozásában. Ezek közül – legalábbis a 20. sz.-ban – legnagyobb szerepe a visszajáró halottaknak volt (→ halott lélek), részben összefonódva a keresztény egyház halál utáni életre vonatkozó tanaival, de részben attól eltérő vonásokat mutatva. Kisebb jelentősége volt a → kísértetnek és a különböző kísértetszerű lényeknek (→ kereszteletlen gyerek, → lidércfény). A → lidérc gazdag, több rétű hiedelemköre egy, részben segítőszellemszerű lényhez fűződik. Ettől és az őrzőszellem-szerű házikígyótól eltekintve azonban kevés, heterogén, sok esetben kétes a → szellemekre vonatkozó hagyományanyag (→ bányaszellem, → vízilények, → erdei lények). Még kétesebb (bár a kutatás többször bizonyítani próbálta) az ún. → vegetációs démonok valamikori megléte. A néphit → ördöge részben azonos a keresztény egyház ördögével, részben a személytelen rontásfogalom megtestesítője, ill. bármiféle negatív indulatú, tevékenységű hiedelemalak másodlagos helyettesítője lehet. – A 20. sz.-i magyar népi hitvilág meglehetősen egységes a nyelvterület egészén. Általában azt mondhatjuk – Európa egészére nézve is –, hogy több a hasonlóság, mint a különbség, helyi sajátság, elsősorban a mágia mindenhol egyező alapelveinek és egyszerű gesztusainak köszönhetően. A mágia eszközanyaga változóbb, de még e téren is fellelhetők az ókortól változatlan céllal és módon használt nyersanyagok, tárgyak. Az összetettebb rítusok nemcsak céljukat tekintve, hanem területileg is specializáltabbak. A sok tekintetben egységes vagy hasonló – gyakran másodlagosan egységesedett, kontaminálódott – hiedelemalakok is gyakran őriznek régi, helyi, egy-egy etnikumhoz köthető vonásokat (pl. az illető nép „ősvallásának” maradványait); ill. egyes hiedelemalakok olykor egy-egy etnikum sajátjának látszanak (pl. a magyar → Boldogasszony, táltos). – A magyar népi hitvilág múltjára nézve legkorábbi írott adatok Szent István és László dekrétumai, a krónikák utalásai, a 15–16. sz.-tól csíziók, prédikációk, hitvita-iratok utalásai, egyházi előírások és tiltások, és egyre nagyobb számban különböző babonaellenes megnyilatkozások. A nyomtatásban közzétett feljegyzések közül gazdag anyagával kiemelkedik Bornemisza Péter Ördögi kisirtetekről írott könyve (1578). – A 16–18. sz.-ra nézve leggazdagabb adatanyagot a → boszorkányperek jegyzőkönyvei szolgáltatják. Az eleinte gyér, majd egyre nagyobb számú múltbeli adatok már a magyar népi hitvilág lényegében mai, legfőbb vonásaiban európai képét mutatják. A magyar népi hitvilág egyedi vonásai sokkal inkább az egyes elemek összekapcsolódásának mikéntjében, mint meglétükben vagy hiányukban nyilvánulnak meg. Európa nagy tájai az egység mellett sok lényeges különbséget mutatnak, és a magyar nyelvterület sok esetben határnak látszik Közép- és K–DK-Európa között. A különbségek létrejöttében is és az itt húzódó határvonalban is szerepe lehet az antik kultúra D-Európában minden bizonnyal intenzívebb és tartósabb hatásának, a bizánci kultúrhatások DK-európai intenzitásának, valamint vallási különbségeknek egyaránt. – A magyar népi hitvilág mai értelemben vett gyűjtése a múlt században indult meg, kutatása pedig a magyar ősvallás kutatásával, ill. egy feltételezett magyar mitológia rekonstruálásának kísérletével (→ folklorisztika, → ősvallás). E kezdetek legnagyobb szabású eredménye Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája volt (1854), amely gazdag adatanyagát és első elemző összefoglalását szolgáltatja a korabeli népi hitvilágnak. A népi hitvilág 20. sz.-i kutatása részint az ősvallási, „keleti” elemek kutatásának vonalán haladt tovább, így Sebestyén Gyula, Munkácsi Bernát, Solymossy Sándor munkásságában. Solymossy írta A magyarság néprajza néphittel foglalkozó fejezetét – szintén az őstörténeti vonatkozásokra sarkítva a problémákat. Elsősorban ezen a vonalon haladt tovább a legújabb időkben Diószegi Vilmos munkássága is, aki a magyar táltost hozta kapcsolatba a magyarság valamikori sámánhitével, összehasonlító módszerével kiszűrve a recens néphit e körbe kapcsolható egyéb vonásait is, ill. megpróbálva rekonstruálni a honfoglalás előtti magyar „világképet”. Az egész magyar népi hitvilágot összefoglaló munkát vázlatosan Róheim Géza írt, anyagát összehasonlítva az eredet szempontjából elsősorban számításba vett „szomszéd népek” anyagával, nem zárva ki bizonyos „általános emberi” vonásokat sem (elsősorban a halottkultusz, ill. a halálra vonatkozó hiedelmek vonatkozásában), és bizonyos ősvallási elemek fennmaradását sem (elsősorban a táltoshit vonatkozásában). Mindezekkel párhuzamosan folyt az anyaggyűjtő-feltáró munka is. Ebben kiemelkedett Kálmány Lajos századeleji munkássága, aki nagy munkával tárta fel egy szűkebb terület anyagát. Jelentős anyaggyűjtő munkát végzett Gönczi Ferenc, Berze Nagy János, Luby Margit. A század elején Komáromy Andor, legújabban pedig Schram Ferenc gyűjtötte össze a levéltárak nem sejtett gazdaságú boszorkányper-anyagát. Az anyag rendező feltárásában kiemelkedett Szendrey Zsigmond, majd Szendrey Ákos, akik minden addig közzétett hiedelemadatot összegyűjtöttek és tematikusan rendeztek. A népi hitvilág sok résztémájából tettek közzé anyagbemutató összefoglalásokat, ill. egy kéziratban maradt babonalexikont is összeállítottak. A 30-as évektől Bálint Sándor a vallási életet, egyházi szokásokat, Dömötör Tekla, majd Ujváry Zoltán a népszokásokat, népi színjátszást kutatván jelentős eredményeket értek el e témák és a népi hitvilág határterületeinek vizsgálatában. Dömötör Tekla és tanítványai egy hiedelemmonda-katalógus alapjait is lerakták, Erdélyi Zsuzsanna pedig apokrif egyházi szövegek felől közelíti meg a népi hitvilág bizonyos problémáit. – A → népi gyógyászat kutatásának fellendülése elsősorban a téma iránt érdeklődő orvosoknak köszönhető (Temesváry Rezső, Vajkai Aurél, Berde Károly stb.). Diószegi Vilmos ilyen irányú célkitűzései ugyanúgy, mint a magyar népi hitvilág egészével kapcsolatos anyaggyűjtő-rendező és feldolgozó tervei korai halála miatt csak részben valósulhattak meg. A legújabb kutatást elsősorban új, ill. a magyar népi hitvilág kutatásában eddig nem alkalmazott rendező és elemző módszerek kipróbálása jellemzi (pl. Hoppál Mihály strukturalista, ill. szemiotikai indíttatású kísérletei). – Irod. Munkácsi Bernát: Adalékok a magyar halotti szokások pogány hagyományaihoz (Ethn., 1896); Sebestyén Gyula: A magyar varázsdob (Ethn., 1900); Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára (Bp., 1910); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Luby Margit: Bábalelte babona (Bp., 1936); Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937); Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Ethn., 1940); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (I–III., Pécs, 1940); Solymossy Sándor: Hitvilág (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága (Bp., 1967); Hoppál Mihály: A magyar lidérc-hiedelemkör szemantikai modellje (Ethn., 1969); Ujváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és európai folklórban (Műveltség és Hagyomány, 1969); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 (I–II., Bp., 1970); Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1974).

Pócs Éva

népi iparművész: → népművész

népi iparművészet: → népművészet

Népi Iparművészeti Tanács: → népművész

népi kéziratos énekeskönyv: → daloskönyv

népi költő: → népi verselő

Népi Kultúra – Népi Társadalom: az MTA Néprajzi Kutató Csoport évkönyve (1968–). Főszerk.-je Ortutay Gyula volt, szerkesztette Diószegi Vilmos (1967–1972), majd Kósa László (1973–).

népi műemlék: olyan ingatlan objektum, amely a parasztság, ill. azonos vagy hasonló életmódú és hagyományos kultúrájú társadalmi csoportok néprajzi, történeti, művészeti, gazdasági, társadalmi fejlődése szempontjából jelentős. A népi műemlék mint tudományos és kulturális érték, jogszabályokban meghatározott módon védelem alatt áll. A népi műemlékvédelem megszervezését az 1949. évi 13. sz. törvényrendelet, ill. az azt módosító, továbbfejlesztő további jogszabályok tették lehetővé. A népi műemlék fogalomkörével kapcsolatos elvi, gyakorlati problémák kidolgozásában Vargha László szakirodalmi, az építési igazgatóságon belül Tóth János tevékenysége volt alapvető. (→ még: szabadtéri néprajzi múzeum)

Filep Antal

népi orvoslás: → népi gyógyászat

népiség: esztétikai értelemben a népi kultúra társadalmi hovatartozásának esztétikuma. Mindenfajta etnocentrizmus értéknek tekinti, hogy a kultúra javai egyszersmind etnikailag is meghatározottak. Ennek indokolatlan, más értékeket háttérbe szorító felfogása a nacionalizmus, helyeselhető fajtája viszont a népi kultúra jelenségeinek történeti, nemzeti és etnikai kötöttségeire utal. A népiség elgondolása általában (bár nem mindig) a dolgozó nép fogalmához kapcsolódik, ilyen értelemben a munka (legtöbbször paraszti munka) tárgyait és eredményeit állítja a középpontba. Rendszerint társul ehhez a kollektivitás (→ közösségi jelleg) és a demokratizmus, mint a népiség elválaszthatatlan vonásainak hangsúlyozása. A → népiesség és általában a → folklorizmus nemegyszer éppen a népiséget kereste a folklórban, rendszerint azonban csak némely vonását hangsúlyozták teoretikusan is, és e kategóriákat a szaktudomány is átvette. – Történetileg először Herder filozófiájában bukkan fel a népiség megfogalmazása, majd a romantika általában használja e kategóriát, de csak W. H. Riehl kezén válik a német népiség reakciós ideológiává. Ennek bizonyos szempontból folytatása a néprajzi tradicionalizmus és nacionalizmus, amely azonban a magyar kutatásban sohasem volt társtalanul uralkodó jellegű irányzat. A forradalmi népiség (pl. a narodnyikok ideálja) szintén csak áttételesen bukkan fel a magyar néprajztudományban. Ehhez hasonlóan a jelenlegi filozófiai antropológiának a „cselekvés-filozófia” alapján kidolgozott új népiség-elgondolása sem talált nagyobb visszhangra nálunk. A népiség kategóriáját kritikailag csupán a magyar hegelianizmus, ill. a szellemtörténet bírálata során megformálódott elgondolások vizsgálták. – Irod. Huizinga, J.: Patriotizmus, nacionalizmus (Bp., é. n.); Grieger, Paul: La caractérologie ethnique (Paris, 1961); Hoffmann Tamás: Az etnográfia „népi” fogalmáról (Ethn., 1962); Voigt Vilmos: Szaktudományos antropológia és filozófiai antropológia (Valóság, 1967. 1. sz.); Wortman, R.: The Crisis of Russian Populism (Cambridge, 1967); Strobach, Hermann: A marxista népfogalom és annak jelentősége a néprajzkutatás tárgyának meghatározásában (Ethn., 1969); Malinin, V. A.: Filoszofija revoljucionnovo narodnyicsesztva (Moszkva, 1971).

Voigt Vilmos

népi színjátszás: az európai társadalmak bizonyos osztályainak, ill. rétegeinek, főleg a parasztságnak spontán színjátszó tevékenysége, továbbá a népi származású, félhivatásos vagy hivatásos vásári komédiások, → bábjátékosok, → árnyjátékosok tevékenysége. Népi színjátszásnak tekintik a középkori városi → misztériumjátékot is. Mo.-on a parasztságnál leginkább a → népszokásokhoz kapcsolódva jelentkezik a népi színjátszás. E paraszti színjátszás ritkán tisztán elhatárolható, csak a művészet körébe tartozó jelenség: megtaláljuk ugyan benne a színjátszás alapvető kritériumát, a szerepjátszást, de az esztétikai tényezőhöz többnyire másféle cél is csatlakozik: → mágia, társadalombírálat és ítélkezés, vallásos megemlékezés, oktatás stb. A népi színjátszás állhat olyan mimikus táncból, játékból, amelyhez szöveg nem is járul (→ pantomim). Kísérheti a szerepjátszást → szerencsekívánó mondóka, rítusének (→ népszokások költészete), prózai kísérőszöveg, lehet továbbá több szereplős → dramatikus játék, melynek fő elve már a tiszta dialógus, és formailag megfelel az irodalmi drámának. A paraszti szokásokhoz kötött népi színjátszáson kívül megtaláljuk a múltban s a jelenben is az öntevékeny falusi színjátszást, amikor az előadott szöveg már nem a népköltészet része, hanem irodalmi vagy félnépi alkotás. – Sok problémát okoz a hivatásos népi színjátszás történeti rétegeinek felderítése hazánkban; a 16. sz.-ig elég sok adat szól a csúfokról s más néven nevezett alakoskodókról, a török harcok idején azonban az adatok ritkulnak, majd a 18. sz.-tól külföldi vándortársulatok érkeznek hazánkba, főleg osztrák, cseh-morva területről, ezek részben elmagyarosodnak. (→ még: alakoskodás, → álarcos játék) – Irod. Hont Ferenc: Az eltűnt magyar színjáték (Bp., 1940); Dégh Linda: A magyar népi színjáték kutatása (Bp., 1947); Kardos Tibor–Dömötör Tekla: Régi magyar drámai emlékek (I–II., Bp., 1960); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Dömötör Tekla: Népi színjátéktípusok (Műveltség és Hagyomány, 1968).

A névetlen comico-Tragoedia egyik 18. sz.-i kiadásának címlapja. A játék egyik felvonása folklorizálódva századunkig fennmaradt („Ördögfarsangos” Csíkban)

Dömötör Tekla

népi társadalom: azoknak a társadalmi viszonyoknak az összessége, amelyek a nép fogalmával jelölt társadalmi osztályok és rétegek tagjait összefűzik osztálytársadalmak függőségi viszonyai közepette. Minthogy a nép fogalom tartalma történelmileg változó, így azoknak a viszonyoknak a köre és jellege is változó, amelyet a népi társadalom fogalom tükröz. (→ még: falusi társadalom, → paraszttársadalom)Irod. Fél Edit: A magyar népi társadalom életének kutatása (Bp., 1948); Strobach, Hermann: A marxista népfogalom és annak jelentősége a néprajzkutatás tárgyának meghatározásában (Ethn., 1969).

Sárkány Mihály

népi társasmunkák: → társasmunkák

népi tudás: → természetismeret

népi vallásosság: a hivatalos vallás népi gyakorlata és tudatformái, kiegészülve a parasztság hitében és gyakorlatában fellelhető, más eredetű, ill. spontán keletkezésű elvekkel és gyakorlattal, ezekkel egy rendszerben, azonos funkcióban működve. Térben és időben változatos formái alakultak ki a mindenkori hivatalos vallás (→ római katolikusok, → reformátusok, → evangélikusok, → görög keletiek, → görög katolikusok, → unitáriusok) megszabta keretekben; de elsősorban a r. k. vallás adott teret a népi vallásosság változatos formáinak kialakulására. A népi vallásosság közelmúltbeli képe több egymást kiegészítő folyamat eredményeképpen jött létre. A hivatalos egyházak ideológiáját és → kultuszát (→ Isten, → Jézus), az egyházi → ünnepek megülésére, a közösségi és egyéni ájtatosság különböző formáira, valamint a mindennapi életre, erkölcsre, magatartásra vonatkozó előírásait, és az egyház képviselői által vezetett gyakorlatát a parasztság magáévá tette, abban részt vett, sőt tovább is építette. Közösségi és egyéni életének egyházi fennhatóság alá nem eső területeire is kiterjesztette, pl. a vallással ellentétes, az egyház által tiltott vagy üldözött funkciókban is felhasználta (pl. vallásos → gesztusokat, → rítusokat, → szentelményeket, → mágikus eljárásokba illesztve, a kultusz szöveges tartozékaiként működő vallásos műfajokat profán célokra is felhasználva: → ima, → ráolvasás, → kántálás). A hitelvek és a kultusz időbeli változásai: a tridenti zsinat (1545–63) egységesítő eljárásai, a reformáció–ellenreformáció; a felvilágosodás idején a r. k. egyház racionálisabbá váló felfogása és a vallási élet kollektív jellegének csökkenése stb. a népi vallásosság sok régi, helyi hagyományát érintetlenül hagyta. Ezek némelyike a mai napig fennmaradt mint régi egyházi rítusok mai spontán gyakorlata (szentelmények; → katartikus rítusok; ördögűzés mint paraszti specialisták kezén levő ráolvasás), az egyéni ájtatosság már nem kötelező formáinak megtartása (pl. → böjtök és különböző penitenciák vállalása), régi imaformák és egyházzenei műfajok népköltészetként való megőrzése (→ népének) stb. Így sok, ma spontán paraszti keletkezésűnek látszó hagyomány egyházi eredetű. Őriz a népi vallásosság apokrif, paraliturgikus, ill. eretnek hagyományokat is (→ archaikus népi imádság, → eredetmagyarázó monda, → eszkatológikus mondák). A régi vonások őrzésében fontos szerepe volt a licenciátusoknak, akik a török megszállás idején mint fel nem szentelt világiak gondozták – kellő számú pap hiányában – egy-egy község lelkiéletét. – A másik, mindezekkel összefüggő folyamat régi, kereszténység előtti hagyományok őrzése, ill. későbbi keletkezésű paraszti hiedelmek, mágikus eljárások, → népszokások bevonása a vallási élet szféráiba. Az egyház – főleg a mo.-i kereszténység első századaiban – tudatosan törekedett a „pogány” hagyományok átértelmezésére, az egyházi gyakorlatba való beolvasztására. Főleg az ünnepi szokásokban (→ karácsony, → húsvét, → Szent György, → Szent Iván-nap, → Luca napja, → Mikulás stb.), a → halottkultuszban, → Mária és a → szentek ünnepeiben (→ Szent Anna, → Boldogasszony) lelhető fel sok kereszténység előtti vonás. – Mindezek mellett folyamatosan keletkeztek és az egyház által szentesítve, a hivatalos gyakorlattal összefonódva vagy azzal párhuzamosan működtek a vallásosság spontán, népi – egyéni vagy közösségi – megnyilvánulásai: helyi szentek, → kegyképek, → búcsújáróhelyek kultusza, csodatevő helyek körül kialakult kultuszok, fogadott ünnepek (→ fogadott búcsú), az ájtatosság különböző formái (bibliaolvasás, éneklés, rózsafűzér-mondás egyénileg vagy kis közösségekben, esti és reggeli, a munkákat és egyéb vállalkozásokat kezdő és bevégző fohászok, egyéni böjtök, fogadalmak stb.). A népi vallásosság a vallás általános funkcióin kívül (kapcsolat létesítése a túlvilággal a kultusz különböző formái révén, oltalmat kereső, engesztelő, hálaadó céllal) a paraszti életben sokféle funkciót töltött be: az egyén számára egységes, a köznapi tudattal és a → népi hitvilággal összefüggő, egy rendszerként működő világképet nyújtott. A mindennapi élet csaknem minden területén szabályozó szerepe volt: viselkedési és erkölcsi normákkal szolgált, az egyént élete fordulópontjain és egyéb válsághelyzeteken ünnepélyes szertartásokkal segítette át (→ házasság, → asszonyavatás, → keresztelő, → konfirmáció, → temetés). A gazdasági és házimunkákat, a munka és a pihenés ritmusát → előírásokkal és → tilalmakkal szabályozta (→ hét napjai). A községi élet szabályozása részben intézményesen, a hivatalos egyház részéről történt: a közösségi közigazgatás és az oktatás, nevelés bizonyos területeinek kézben tartásával (→ presbitérium, → kurátor, → legátus, → szupplikálás), ill. intézmények létrehozásával (leány és legényegyletek, → Mária kongregáció, → Mária-lány), → szankciók kiszabásával (→ eklézsiakövetés), közösségi ünnepek létrehozásával vagy népi keletkezésű közösségi alkalmak szentesítésével, vallásos tartalommal való megtöltésével (→ naptári ünnepek, → munkaszokás). A szabályozás másrészt spontán népi kezdeményezésként, ill. a népi vallásosság hagyományos paraszti specialistáinak irányításával, szervezésében folyt (búcsúvezető, szent ember, halottöltöztető, funerátor, előimádkozó, énekes asszony stb.). Végül pedig a népi vallásosság egyik legfontosabb funkciója bizonyos lelki igények kielégítése volt, mint pl. a mindennapi élet racionális úton nem befolyásolható területeinek befolyásolására való törekvés vagy irracionális gondolkodásmódra és viselkedésre való hajlam bizonyos egyéneknél, ill. főleg válsághelyzetekben közösségi méretekben is. – A közelmúlt népi vallásosságát leginkább ez utóbbi igényeknek és kielégítésükre való törekvéseknek a fennmaradása jellemzi. Ahol és amennyiben ezeket a népi vallásosság meglevő formái (és más, nem vallásos formációk) nem elégítették ki, az egyház mellett vagy ellenében a közelmúltban is keletkeztek új vallásos formák, pl. → baptisták, → szekták térhódítása főleg prot. területeken. A protestantizmus a reformáció idején a népi vallásosság formáinak és a r. k. vallás külső kereteinek csak egy részét vetette el. A későbbi puritán és (főleg az ev.-oknál) pietista hatások formálták a prot. népi vallásosságnak a katolicizmustól még inkább elütő jellegét, majd a 19. sz.-i racionális és liberális teológia alakította ki azt a fajta polgárosultabb és racionálisabb népi vallásosságot, amely a 19–20. sz.-ban a prot.-okat jellemzi, és amely bizonyos spirituális-liturgikus igényeket nem elégített ki. – Régi formák is újjáéledtek (pl. → halottlátóhoz járás az egyház tilalma ellenére); vagy olykor városi kispolgári közvetítéssel okkult hagyományok hatoltak be a paraszti kultúrába. (→ még: egyházmegye, → egyházkerület, → egyházkör, → mise, → úrvacsoraosztás) – Irod. Weigert, J.: Religiöse Volkskunde (Freiburg im Breisgau, 1925); Schreiber, G.: Nationale und internationale Volkskunde (Düsseldorf, 1930); Schwartz Elemér: A néprajz új útjai (Katolikus Szle, 1934); Manga János: A hasznosi tömegpszichózis (Ethn., 1962); Kardos László: Egyház és vallásos élet egy mai faluban (Bp., 1969); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból (Bp., 1977).

Pócs Éva

népi verselő, népi költő, parasztköltő: a népi alkotó fejlettebb típusa, egyszerű származású verselgető, aki kis közösségének írja közérthető, rendszerint alkalmi költeményeit. Nagyobb részük → amatőr, kis részük pedig → dilettáns; erre céloznak a kissé lekezelő, gunyoros elnevezések is, mint amilyen pl. a verselő, versfaragó, versíró, verskovács, rímelő, rímfaragó, rímkovács és hasonlók. Népünk többnyire poétás ember (asszony) elnevezéssel illeti őket; szakirodalmunk régebben az általánosabb falusi múzsa kitételt is használta. – A népi verselők széles skálán helyezkednek el: → előadók, → előénekesek, → nótafák, továbbá az írásbeliség felé közelítő vőfélykedő és rigmusmondó emberek, valamint az írásbeliségbe már átlépett → históriások és hírversírók (→ hírvers) közvetlen szomszédságában. Mindezeknél általában fejlettebb típusok: bizonyos fokú irodalmi műveltség (a → ponyva és klasszikus költőink hatása), az átlagnál nagyobb költői hivatástudat (kis közösségük életének megjavítására törekszenek), több műfajban való szárnypróbálgatás, olykor otthonosság a fontosabb elkülönítő jegyek. Ugyanakkor többségük még „fejben” alkot, aztán veti papírra műveit; baráti, családi, ünnepi körben hangosan felolvassa, utána esetleg újra csiszol rajtuk és csak a legritkább esetben jelentkezik nyomtatásban. Hírük-nevük nem terjed túl a szülőföld határán, ott esetleg ismertebbek az országos neveknél is, sőt sokaknak magát az irodalmat jelentik (idézgetnek verseikből, műveikből), de nem feltétlenül népszerűek és nem is szellemi, hanem fizikai munkával tartják fenn magukat. Már nem népköltészeti, még nem irodalmi → alkotók, mindkét illetékes szaktudomány elfeledkezett róluk, pedig az írásbeliség terjedésével párhuzamosan már a 18. sz.-ban felbukkannak, számuk egyre szaporodik, úgyszólván minden faluban és mezővárosban akad belőlük, olykor valóságos paraszti helikonok is működtek. (Kiskunhalason a századforduló évtizedeiben össze is jártak, költői levelezést folytattak; bírálták egymás verseit.) A népi verselők iskolázott, rendszerint katonaviselt emberek, kb. ötödrészben asszonyok is; olvasmányaik vagy falusi értelmiségiek (tanító, tanár, pap stb.) biztatására, máskor merő ösztönösségből nyúlnak tollhoz. Egy részük specialista (pl. fejfaírók, vőfélyek, népének-szerzők stb.), a többség sok mindennel próbálkozik: névnapi, újévi köszöntő, lakodalmi vers, vőfénymondóka, verses levél, hazafias, szerelmi vers, verses krónika, tréfás gúnyversek, halotti búcsúztatók stb. Szinte törvényszerűen saját élményeiket és nézeteiket öntik epikus-lírai versekbe, továbbá a helyi eseményeket; valósággal verses krónikaírók. Személyiségük azonban még nem bontakozik ki teljesen, majd mindig közösségük nevében, érdekében alkotnak, hű tükrei koruk, népük és csoportjuk nézeteinek, biztos kézzel tudják a mindenkori társadalmi igényeket kielégíteni. Öntudatosabb rétegük a századfordulón közeledett a baloldali mozgalmakhoz. A legtehetségesebbek utóbb a népi írók soraiba is beléphettek (pl. Sértő Kálmán, Sinka István és mások). Alkotásaik többsége → rigmus, ill. vers. A népköltészet és a → magyar nóta hatására a négysoros, páros rímű versszak a legkedveltebb; irodalmi hatásra bonyolultabb formák is kimutathatók (pl. egy kubikosköltő verse az 1930-as válságévekből: -Tolom a taligám Az utca porán. Megszúr a tövis, Megszúr a csalán. Nincs jóakaróm, Párnám s takaróm; Sötét az múltam, Sötét a jövőm is...). A tehetségesebbeknél a modern költők (Ady, József Attila s mások) hatása is jelentkezik (pl. a sárrétudvari Nagy Imrénél: Izen az új kenyér s éhségem Mint leintett kutya, elhallgat...). A többség fejlődése elé azonban súlyos korlátokat emelt az élet, nem tudtak kibontakozni, amint a kiskunhalasi Gózon István megfogalmazta: Szeretnék én olyan tudóssal beszélni, Ki az én pályámon költő tudna lenni!... (→ még: daloskönyv, → énekes koldus, → énekmondó, → katonakönyv, → képmutogató ének, → népművész) – Irod. Takács Lajos: Népi verselők, hírversírók (Ethn., 1951); Nagy Czirok László–Janó Ákos: Mint én, földmíves költő (Bp., 1959); Katona Imre: Rigmusmondó és versíró kubikosok (Ethn., 1960); Ujváry Zoltán: Népi kéziratos verseskönyveink (Műveltség és Hagyomány, 1960); Erdész Sándor: Népi verselők Szabolcs-Szatmárban (Szabolcs-Szatmári Szle, 1968).

Katona Imre

népköltési szöveggyűjtés: → szövegrögzítés

népköltészet: a folklorisztika kategóriája, esztétikai és folklorisztikai értelemben egyaránt a nép költészete. Általánosságra törekvő definíciói rendszerint hangsúlyozzák, hogy szóbeli és kollektív, valamint etnikus és tradicionális jellegű, de ezek a jellemvonások szélesebb körben is megtalálhatók, és általában a → hagyomány, a → közösségi jelleg, a → szájhagyomány, a → szóbeli költészet tárgyalásakor érintendők. Mivel a népköltészet kutatása a folklorisztika legjobban és legrégebben művelt területe, mind a folklorisztika elméletében, mind a folklór esztétikájában középponti jelentőségű. Igaz ugyan, hogy a folklór esztétikája hivatkozik a népzene, a → népművészet (és ritkábban más jelenségek, pl. a népszokások, hiedelmek) kutatásának tanulságaira is, mindazonáltal a folklór esztétikai megközelítésének zöme jószerivel népköltészet-elmélet. Ezzel összefüggésben a népköltészet-elmélet egyszerre átvétele a néprajzi elméleteknek (ilyen értelemben kerül itt is szóba az elterjedés, a történetiség stb. kérdésköre), másrészt maga is elméletek szülője: a hagyományos → népiesség gyakorlata ugyan szélesebb körre terjed, mindazonáltal elmélete mind nálunk, mind egész Európában zömmel népköltészet-elméletnek nevezhető. Ezért is van szükség arra, hogy a népköltészet elméletének áttekintésekor először is a népköltészet-esztétika kutatástörténetéből induljunk ki. Ilyen értelemben a népköltészet a folklór jellegű művészetek legjelentősebbike, szorosabb értelemben a folklór költészet: a népköltészet. – Ha úgy definiáljuk a folklórt, hogy ebben az osztálytársadalmak kizsákmányolt osztályai társadalmi tudatának jelenségeit foglaljuk össze, egyszersmind a népköltészet hátterét is jeleztük. A népköltészet egyfelől az ősművészet szinkretisztikus termékeiből származik, azok művészi vonásait uralkodóvá, meghatározottá teszi, ebben kétségtelenül jelentős továbbfejlődés. A népköltészeten belül számolnunk kell a belső fejlődéssel is. Ennek során a népköltészet műfajai váltják egymást, általában az újabb műfajok nagyobb művészi önállóságúak, ugyanakkor a népköltészet egésze egyre kisebb területre zsugorodik össze, és a kapitalizmus korszakában már szinte teljesen elenyészik, átadja a helyét a hivatásos művészetek népszerűbb termékeinek, ill. a tömegművészetnek. Ez a fejlődési folyamat eléggé pregnáns ahhoz, hogy egyes tényeivel szükségképpen találkozzanak a népköltészet iránt érdeklődők, ugyanakkor azonban a népköltészet nem örök kategória volta nehezen elismerhető tény, éppen ezért a népköltészeti értékelések egész sora kísérli meg, hogy elméletileg egy másfajta népköltészet-történet körvonalait rajzolja meg. – Mindmáig sem készült ugyan még el a népköltészetre vonatkozó esztétikai megjegyzések összegyűjtése, nagyobb vonalaiban mégis jól láthatjuk azt, hogy a különböző esztétikai megjegyzések összegyűjtése, nagyobb vonalaiban mégis jól láthatjuk azt, hogy a különböző esztétikai irányzatok hogyan értékelték a népköltészetet. A korai görög esztétika általában elismerő módon nyilatkozott a költészet legkezdetibb fokairól, különösen ezeknek a szokásokkal, hiedelmekkel, helyi történeti tudattal való összefüggését hangsúlyozta. Erre visszahatásként Platón esztétikájában a legélesebben támadja a dalnokokat („a tolmácsolók tolmácsolóit”), akik a költői alkotások elrontói-továbbadói, de nem kíméli az egész archaikus költészetet sem: főként mitikusságát, az emberi cselekvések lényegének kifejezésére való alkalmatlanságukat hangsúlyozza, és szembeállítja ezt egyfelől az eredetibbnek, hitelesebbnek érzett vallásos világfelfogással, másfelől a tökéletesebbnek nevezett filozófiai világfelfogással. Platón arisztokratikus esztétikája nem ellentmondásmentes a népköltészet megítélésében. Arisztotelész esztétikájában szintén előkerül a költészet isteni eredetének tétele, ezzel egyszerre azonban Arisztotelész hangsúlyozza a költészet természetes, evilági gyökereit is, és általában a költészet különböző válfajainak történeti fejlődését. A római esztétika képviselői (Lucretius, Horatius, Cicero, Quintilianus, Lukianosz és mások) továbbra is főként a költészet eredetének problémájával foglalkoznak, néhányszor azonban rámutatnak a maguk korának hivatásos irodalma és a a népköltészet között fennálló különbségekre is. A középkor, sőt később is az egész klasszicista esztétika jószerivel e nyomokon haladt tovább, csak részletmegfigyelésekkel gazdagítva a népköltészet-esztétikát. A reneszánsz és a humanizmus esztétikája is az antik irodalomról szólván inkább csak utal a népköltészet közelibb jelenségeire. Kivétel ez alól Montaigne esztétikája, aki a primitivizmus első határozott megfogalmazója és a folklór, ezen belül a népköltészet jelentőségének egyik első felismerője. Montaigne az emberi természet mindenütt azonos jellegéből kiindulva megállapítja, hogy a „barbár” népeknek is van költészetük. A tulajdonképpeni népköltészettel kevesebbet foglalkozik, és egy nem túlságosan részletezett fejlődésrajzban a barbár költészet és a műköltészet közé helyezi el. A népköltészet Európa-szerte való elismertetését egyébként több neves író, esztéta sürgette (Lope de Vega, Sir Philip Sidney, Francis Bacon, Thomas Morus, Campanella és mások), rendszerint olyan értelemben, hogy síkraszálltak a művészet szélesebb körű demokratizmusáért, és az arisztokratikus költészet-elméletekkel szemben hivatkoztak a néptömegek mindennapi művészi gyakorlatára is. Külön figyelmet érdemel a klasszicizmus kodifikáló esztétikájának a népköltészet iránti érdeklődése. Boileau, majd Perrault, Pope és mások több ízben foglalkoznak a népköltészettel is. Különösen a franciao.-i „régiek és újak vitája” keretében került elő e téma, amely egyes epikus műfajok jelentőségének felismeréséhez vezetett. Különös módon itt mind a régi, mind a modern művészet védelmében elhangzott a népiesség érve is, ezen elsősorban a naiv, fantáziagazdag alkotásmódot értették. Egyes vonásaiban hasonlít ehhez a nézőponthoz Giambattista Vico felfogása is, nála azonban a szorosabb értelemben vett népköltészet is sokkal nagyobb szerepet kap egy teljes igényű esztétikai rendszerben. Vico ugyanis elsősorban a költészet eredetével foglalkozik, de az ősköltészetet voltaképpen népköltészetnek veszi, és a részletező indokolásban is gyakran népköltészeti párhuzamokra hivatkozik. Legnagyobb érdeme a mitikus és hősköltészet történeti változásainak, valamint a költői kifejezésmód történetiségének hangoztatása. A felvilágosodás esztétikájában gazdag és sokrétű szerepet kap a népköltészet vizsgálata. Lafitau, Montesquieu, Diderot, Rousseau és mások (általában, az egész francia felvilágosodás) a népköltészetben az emberiség aranykorának visszaemlékezéseit, az ősi költészet utolsó cseppjeit fedezik fel, és emiatt értékelik nagyra. Kiindulópontjában nem tér el ettől a német felvilágosodás sem. Itt is a népek egyetemes költői képességéről, majd a népköltészet eredetiségéről esik szó, Lessing, Herder, Goethe és mások írásaiban a hangsúly azonban egyre inkább a valódi népköltészet irányába tolódik el, amelynek egyre jobban felismerik a saját nép történetére vonatkozó konkrét régiességét. Ugyanez a szempont kerül elő az angol romantikus népiesség első megjelenési formáiban (az Ossian-költészetben, Percy, Walter Scott és mások műveiben). A szorosabban vett német idealista esztétikában Kant esztétikai formalizmusa és játékelmélete távolabbról, Schillernek a naiv és szentimentális költészet megkülönböztetésére vonatkozó javaslata közelebbről érinti a népköltészet elméletét. A népköltészet–ősköltészet–hivatásos művészet történeti-tipológiai összehasonlítását teljes esztétikai rendszer formájában azonban csak Schelling és Hegel nyújtják. Voltaképpen mindkét megoldás az igazi művészet előzményének tartja a népköltészetet (ami helyes az ősművészetről szólván, de nem tökéletes ténymegállapítás a népköltészet egészére nézve). Voltaképpen ebből az esztétikai háttérből bukkan elő a német romantikus népiesség népköltészet-elmélete. Néhány elgondolás (elsősorban Wilhelm von Humboldt és a Schlegel fivérek tollából) egyetemes igényű és a természeti népek költészetére is vonatkozik, a legtöbb azonban (Achim von Arnim, Brentano, Görres, a Grimm-fivérek stb. nézetei) csak a német népköltészetre, vagy az ennek vélhető történeti költészetre, legfeljebb az európai népek hasonlónak nevezett költészetéből ismert fordításokra alapozódik. Ezek hangsúlyozzák a népköltészet nagy történeti múltját, naiv báját, olykor társadalombíráló részleteit is; egyrészt naiv múltkeresés, másrészt társadalmi demokratizmus jellemzi kidolgozóikat. A népköltészet alkotásainak e korban nagy számban való felszínre kerülése az esztétikai értékelést kiveszi a filozófusok és művészetteoretikusok kezéből, átadja a folkloristáknak, akik ugyan jobban ismerik a → folklór specifikumait, és ily módon egy szaktudományos népköltészet-fogalmat dolgoznak ki, ritkán képesek azonban teljes értékű esztétikai elméletek felépítésére. Az ekkortól kezdődő mintegy másfél évszázados múltú szaktudományos népköltészet-kutatás mellett az esztéták érdeklődése azonban továbbra is megmarad. A népköltészet rendre helyet kap a hegeli ihletésű történeti-esztétikai rendszerekben (Vischer, Csernisevszkij és a marxista esztétika különböző változataiban), valamint a hasonló evolucionista koncepciókban (Darwin, Comte, Spencer), de rendszerint csak a művészet genezisének tárgyalásakor, mintegy az ősköltészet mezében. A 20. sz.-ban megnő a népköltészet neofolklorista interpretálóinak a száma. Különösen az újító művészek, ill. e törekvések esztéta támogatói hivatkoznak előszeretettel a népköltészetnek a hivatásos irodalomtól eltérő szabálytalan, zabolátlan, eredeti szépségére, jóllehet ilyen célokra a primitív népköltészetet gyakrabban szokás idézni. Az idealista esztétika újabb képviselői különböző meggondolások alapján érintik újból a népköltészet kérdéskörét. Nietzsche arisztokratikus művészettipológiája számára keres innen ellenpéldákat, Bergson, Dilthey és mások számára (hasonlóan másodrendű) bizonyító anyag származik a népköltészetből. Részletesebben foglalkozik a pszichológiai (Wundt), pszichoanalitikus (Freud), pszichomentalista (Lévy-Bruhl) és természetesen az etnológiai (Frazer, Boas, Malinowski, Lévi-Strauss) esztétika a primitív költészettel és ezzel összefüggésben a népköltészettel. Különösen jelentősek azok a tanulmányok, amelyek során Husserl megkísérelte a népköltészet jelenségeit beilleszteni fenomenológiai társadalom-ontológiája keretei közé, Cassirer a mítosz és nyelv (és ezek népköltészeti formái) esztétikai sajátszerűségét vizsgálta. Croce és követői (köztük elsősorban Colingwood) a műalkotás és az alkotó általános jellemzése szempontjából foglalkozott a népköltészettel. Egyelőre csak néhány kérdésben alakult ki a legmodernebb esztétika népköltészet-felfogása (ezt Kühn, Gehlen, Seuphor, Giedion, Herbert Read, Suzanne Langer, Munro, Bachelard és mások műveiből ismerhetjük meg). A marxista esztétika kialakulása óta következetesen sokat foglalkozott a nép költészetével, és a művészet osztálytartalmának középpontba állításával először tudta voltaképpen jellemezni a népköltészet sajátos helyzetét. Marxnak az uralkodó osztályok uralkodó ideológiájáról írott mondatai adják a hivatásos művészet és a folklór művészet összefüggésének legpontosabb megvilágítását: „Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is.” – Ennek az igazságnak az elismerése mellett – amelytől mindennemű romantikus népiesség mindmáig húzódozik –, Marx is, Engels is gyakran hangsúlyozták a folklóron belül éppen a népköltészet forradalmi jellegű alkotásainak jelentőségét, jóllehet az iránt sem hagytak kételyt, hogy véleményük szerint a népköltészet egésze nem forradalmi, még csak nem is egyértelműen haladó jelenség, jócskán akad keretei között retrográd, reakciós, idejétmúlt is. A marxista esztétika első kísérletei (Lafargue, Engels, Kautsky, Bebel és Plehanov őstörténeti jellegű munkábain) előbb inkább az ősművészettel foglalkoztak, a népköltészetből is ilyen vonásokat hangsúlyoztak. Mehring, Plehanov, majd Lenin munkáiban jelenik meg a népköltészetnek az osztályharcok mindennapjaiban betöltött szerepének vizsgálata, pontosabban ilyen értelemben való gyakorlati felhasználása, de nem itt találkozhatunk rendszeres népköltészet-elmélettel, jóllehet ennek rekonstruálását a későbbi folkloristák többször megkísérelték. Ugyanez figyelhető meg Gorkijnak a népköltészetre vonatkozó (túlzottan elismerő) megjegyzéseiben is. Gorkij a népköltészetben látja a dinamikus, forradalmi romantika igazi megtestesülését, az egyetlen értékes művészeti formát: „a nép nemcsak az összes anyagi értékeknek teremtője, hanem a szellemi értékeknek is egyetlen és kiapadhatatlan forrása”. Ennek ellenére Gorkij koncepciója válik a sztálini korszak folklorisztikájának hivatalos talpkövévé, sőt, amikor a szovjet népköltészet-kutatás az utóbbi évtizedben végre levetkőzi a dogmatikus esztétika többi eszméjét, e gondolat mellett majdnem végig kitartott. Elsősorban emiatt az utóbbi fél évszázadban önálló jelentős marxista folklórelmélet a SZU-ban nem láthatott napvilágot. Elszigetelt maradt néhány olyan kísérlet is (köztük a legismertebb az angol Caudwell-é), amelyekben a freudizmus és a marxizmus esztétikájának összeolvasztása jelentkezett. Újabban több marxista esztéta is megkísérelte, hogy főként a művészet genezisének megvilágítása céljából újból foglalkozzon a népköltészettel is. Todor Pavlov, Ernst Fischer, Louis Althusser, Jurij Borev és mások művei csak első lépést jelentenek ez irányban. A legnagyobb szabású esztétikum-genezis elmélet, amely a primitív művészet és a folklór adatait is messzemenően felhasználja, Lukács Györgyé. Az ő elgondolásában is háttérbe szorul ugyan a szorosabb értelemben vett népköltészet az ősköltészet és a primitív irodalom rovására, művének mégis minden megállapítása új távlatokat nyithat a népköltészet-esztétika számára. Legújabban a szovjet, amerikai és francia kutatásban a népköltészet strukturalista és szemiotikai elképzelései váltak jellemzővé, és ez új szempontokra is felhívta a figyelmet (→ struktúra, → kommunikáció). Ezeknek a gondolatoknak a behatolása egyre inkább megfigyelhető a mostanában kibontakozó népköltészet-elméletekben. Az amerikai Alan Dundes a strukturalizmus, a francia A. J. Greimas a szemiotika alapján áll, Elli Köngäs Maranda és Pierre Maranda a Lévi-Strauss kezdeményezte transzformációs vizsgálatok alapján dolgozták ki műfajelméletüket. A német kutatásban Kurt Ranke, Max Lüthi és mások munkásságát többé-kevésbé a fenomenológiai irodalomelmélet befolyásolta. Lutz Röhrichnél a társadalomtörténet, Hermann Bausingernél a jelenkutatás, kultúraelmélet és az empirikus társadalomtudományok hatását fedezhetjük fel. Wolfgang Steinitz (munkatársaival) megkísérelte egy marxista és demokratikus történeti népköltészet-tudomány kiépítését. A mai skandináv kutatásban a terepmunka és az egyetemes néprajz elmélete dominál. Modern jellegű a román népköltészet-kutatás. A szovjet folkloristák közül V. M. Zsirmunszkij az összehasonlító (tipológiai) filológia módszerét képviselte. Orosz és történeti módon követője B. N. Putyilov, összehasonlító és strukturalista módon tanítványa, J. M. Meletyinszkij, V. Ja. Propp önálló, morfológiai ihletettségű folklóresztétikát épített ki. A szorosabb értelemben vett teoretikusok közül N. F. Babuskin, K. Sz. Davletov, V. P. Anyikin és V. J. Guszev fokozódó mértékben tudtak helytálló folklórelméletet kiépíteni, ez voltaképpen népköltészet-elmélet, és társadalmi-történeti, valamint esztétikai elgondolások kombinációjából áll. Ma egyre határozottabb egy világméretű népköltészet-elmélet megteremtésének igénye. Erre a legtöbb erő az USA-ban, a legtöbb előkészület a SZU-ban halmozódott fel. – A magyar népköltészet-elmélet két forrásból táplálkozik. Esztétikai és társadalomtudományi gondolatait a magyar népiesség szolgáltatta, etnográfiai részét a magyar néprajztudomány történeti fejlődéséből érthetjük meg. Bizonyos előzmények után a reformkor progresszív folklorizmusa esztétikai értelmezést hozott magával, főként írók részéről. Az első jelentős teoretikus, Erdélyi János is író, nála azonban a hegeli és romantikus külföldi népköltészet-interpretácó nyomai is megtalálhatók. A 19. sz. második felében a nemzeti klasszicizmus esztétikája nyomja rá a bélyegét a népköltészeti kutatásokra. Némi kivétel ez alól néhány lokális kutatás, valamint a magyar mitológiai nyomok keresése, amely különböző mértékben, de még finnugornak tekintett távlataival együtt is meghatározó mértékben befolyásolta folkloristáinkat Ipolyi Arnoldtól Kálmány Lajoson és Berze Nagy Jánoson át Bán Aladárig, Solymossy Sándorig, Vikár Béláig. Kivétel ez alól a pozitivista filológia néhány szövegkutatója, akik etnikai és esztétikai spekulációkba nem bocsátkoztak: köztük a legjelentősebb Katona Lajos. Bizonyos sajátos népköltészeti szövegfilológia is kialakult a 20. sz.-ra. A gyűjtés körülményeit tekintve Kálmány Lajos érzékenysége figyelemreméltó. Az anyag elrendezését illetően Sebestyén Gyula, majd Berze Nagy János, Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos neve említendő. Népköltészet-elméletünk felvirágozott a két világháború között. Idealista és fenomenológiai ízű volt (de nem következetes, és a filológia által messzemenően befolyásolt) Honti János eszmevilága. Solymossy Sándor a pozitivizmus továbbélését képviselte, Viski Károly egy etnikusabb, de módszerben nem sokban eltérő változatát ennek. Ortutay Gyula kezdeményezése igen sokrétű. Neki köszönhető kutatástörténetünk új fokra emelése, az etnológiai, társadalomtörténeti, alkotáslélektani, kultúrpolitikai vonások következetes hangsúlyozása. Kezdetben a földrajz-történeti, pozitivista és összehasonlító kutatások háttérbe szorultak érdeklődésében, újabban azonban figyelme minden irányba kiterjed, és a népköltészet-elméletben a szájhagyományozás önálló problémakénti vizsgálatával önálló, nemzetközi elterjedettségű „magyar iskolát” hozott létre a népköltészet-kutatásban (→ egyéniségkutatás). Tanítványai és munkatársai más területekre is kiterjesztették a népköltészet-kutatást. Dégh Linda és Kovács Ágnes a sokoldalú epikumvizsgálat terén, Dömötör Tekla a népi színjátszás, néphit és monda kérdéseiben, Diószegi Vilmos az összehasonlító finnugrisztikai-szibériai távlatokban. Ezenkívül jó kezekben van a népdalok, szólások és több apró műfaj vizsgálata. Újabban módszertani igény is felfedezhető: felélénkült a nemzeti célkitűzésű népköltészet-kutatás, megújult a népköltészeti stilisztika, elméleti jellegű munkák láttak napvilágot. Különösen az ún. strukturalista, kommunikációelméleti, legújabban a szemiotikai népköltészet-kutatás bontakozott ki, e téren ma nemzetközileg jól ismert a magyar folklorisztika. Debrecenben Ujváry Zoltán szokás- és színjáték-kutatásai, Szegeden Ferenczi Imre szokás- és mondavizsgálatai jelentősek. 1969-ben elkészülhetett A magyar népköltészet címmel a téma első korszerű összegezése, ez 1969-ben, immár a nemzetközi kutatás szempontjából is kibővítve jelent meg. A folyamatos munka mindenütt és minden irányban folyik. – Tartalmilag a népköltészet-kutatás a következő témákra osztható. 1. Tudománytörténet: elkészült a népköltési gyűjtemények történetének áttekintése, ez kiegészítendő lenne az utóbbi évtizedek anyagával. A mo.-i népköltészeti kutatások egész történetéről csak kisméretű összegezések állnak rendelkezésre. Részletes munka összegezi a két világháború közti magyar folklorisztika történetét, ehhez elégtelen függelék tárgyalja csak az azóta történteket. – 2. Bibliográfia: nincs önálló könyvészete a magyar népköltészetnek vagy népköltészeti kutatásnak. – 3. Elmélet: kézikönyv ugyan nem készült, a legfontosabb témák közül azonban többet is önálló tanulmány dolgozott fel. Viszonylag többet tudunk a népköltészet és társadalmi élet összefüggéseiről, elemzési és modellálási módszerekről, esztétikai kérdésekről. Több gyűjtési útmutató készült, ezek ma a nemzetközi mércét és a technikát illetően elavultak. – 4. Archívumok: kiépítés alatt. – 5. Publikációk: a központi sorozatok (→ Magyar Népköltési Gyűjtemény, ill. → Új Magyar Népköltési Gyűjtemény) tetemes anyagot közöltek, különösen az utóbbi időben, a prózai epika szinte kizárólagos túlsúlyával. A régi gyűjtések közül is ilyen anyag került zömmel kiadásra, kivétel Kálmány Lajos hagyatékának elkezdett kiadása. Népszerűsítő kiadványokban sokrétűbb a publikáció, de itt meg nincs központi sorozat. Voltaképpen sohasem volt önálló magyar népköltészet-kutatás (vagy akár folklorisztikai) folyóirat. – 6. Kézikönyvek: a teljes magyar népköltészetről több összefoglalás is megbízható képet ad. – 7. Egyes műfajok: a verses epikáról teljes összefoglalás sosem készült, történeti rétegekről és esztétikai vonásokról tudunk, hiányzik a formai elemzés (hősepika, népballada). Az átmeneti műfajok és több fontos elterjedés kérdése tisztázatlan, teljes katalógusok nem készültek el. A nemzetközi összefüggésekkel sokszor foglalkoztak a kutatók. A prózai epikáról teljes összefoglalás sosem készült. A → népmese jól feldolgozott, a → monda kevésbé. Katalógusok és részlettanulmányok készültek, átmeneti jelenségek tisztázása is megkezdődött. Különösen gondos a történeti analízis, a nemzetközi összehasonlítás nem következetes, eredményei egyoldalúak. Folklorisztikai szempontból a rövid prózai műfajokkal (szólás, → találós kérdés) érdemben keveset foglalkoztak – remélhetőleg megváltozik a helyzet. A tréfás és humoros prózaműfajok kutatása (→ humor, → tréfa) alkalomszerűnél nem jobb. A szokások költészete és a színjátékszerű szokások (→ népi színjátszás, → szokás) több oldalról is jól feldolgozott téma, főként alkalmai, történeti rétegei, bizonyos fokig összehasonlító és esztétikai vonatkozásai is. A mai néprajz keretén belül a modern népköltészettel csak a munkásdal szempontjából foglalkoztak érdemben. A népzene, néptánc, népművészet kutatóival érintkező határterületek vizsgálata hiányos. – Általában véve a filológiai jellegű népköltészet-kutatás megbízható, de saját módszert csak részben dolgozott ki. Az elméleti és összehasonlító törekvés ma erősebb, mint valaha, általában modern módszerekkel társulva (tipológia, strukturalizmus, szemiotika). A folklorisztikán belül a népköltészet-kutatás mindmáig megőrizte szilárd véleményét. – Több nép szóhasználatával a népköltészet egyenlő a folklór kategóriájával, és ez az elgondolás néha nálunk is megtalálható, újabban azonban egységesen a folklórt nagyobb kategóriának tekintik. Történeti és társadalomtörténeti vonatkozásban külön kérdés az ősköltészet, ezenkívül a népköltészet vizsgálata is figyelembe veszi a középkori → közösségi költészet egyes kérdéseit (deákok, céhek költészete). A későbbi korokból a → félnépi folklór, a → ponyva, napjainkban a tömegkultúra számos eleme tanulmányozható a népköltészethez való viszonyát tekintve. A → munkásfolklór keretén belül a legjelentősebb összetevő a „munkásköltészet” (ezt az elnevezést nálunk nem használják, és a „munkásirodalom” sem jelöli a munkás-népköltészet fogalmát), hasonló a helyzet a → városi folklór jelenségei terén is. Külön kérdéskörként nem szokás felvetni a napjaink néprajza-vizsgálatok népköltészeti problematikáját. – Irod. Erdélyi János: Népdalok és mondák (I–III., Pest, 1846–1848, MNGy, I–XIV., 1872–1924); Imre Sándor: A népköltészetről és a népdalról (Bp., 1900); Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Bp., 1927); Croce, Benedetto: Poesia popolare e poesia d’arte (Bari, 1932); Ortutay Gyula: A Magyar Népköltési Gyűjtemények története (Ethn., 1939); Solymossy Sándor: Népköltészet (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941–43); von Sydow, C.: Kategorien der Prosa-Volksdichtung (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Marót Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Ortutay Gyula: The Science of Folklore in Hungary Between the Two World Wars and During the Period Subsequent to the Liberation (Acta Ethn., 1955); Cocchiara, Giuseppe: Az európai folklór története (Bp., 1962); Katona Imre: Historische Schichten der ungarischen Volksdichtung (Helsinki, 1964); Sokolov, Y. M.: Russian Folklore (Hatboro, 1966); Guszev, V. J.: Esztyetyika folklora (Leningrad, 1967); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Lüthi, Max: Volksliteratur und Hochliteratur (Bern–München, 1970); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszszkusztva tvorcsesztva (Moszkva, 1971); Köngäs Maranda, Elli–Maranda, Pierre: Structural Models in Folklore and Transformational Essays (The Hague–Paris, 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972); Ortutay Gyula: Hungarian folklore (Bp., 1972); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974).

Voigt Vilmos

népkönyv: világi tartalmú, szépprózai elbeszéléseket tartalmazó mű, amely előbb kéziratban, majd nyomtatásban a társadalom széles rétegeiben elterjedt. Mo.-on a 16. sz. utolsó évtizedeitől kezdve ismert és kedvelt. A népkönyvek tárgyukat a középkor híres történeteiből, eposzaiból merítik. Könnyed hangvételű, szabados stílusú, olykor egészen trágár írások sorozata, amely előadásmódjában a könnyű megértésre törekszik. A népkönyvek nagy része a 15. sz.-i Németo.-ban keletkezett, s fordítással került Mo.-ra. A legkedveltebb népkönyvek közé tartozott Mo.-on a → Ponciánus históriája. A → Salamon és Markalf Európa-szerte ismert történet, népszerűségét a királyt legyőző ravasz parasztember, Markalf alakjának köszönhette; ötletes, de gyakran már durva hangú írás. 13 kiadása ismeretes. A Hármas história, amelyet Haller János gyűjtött egybe, a középkor három híres történetét – a Nagy Sándorról szólót, a Gesta Romanorumot és a trójai háború történetét – tartalmazza. A fordítók és átdolgozók általában erkölcsi tanulságokat vonnak le a történetekből. Folklorisztikai jelentősége és fontossága abban rejlik, hogy közkedveltsége miatt számos története, motívuma bekerült a magyar folklórkincsbe, és meséink, anekdotáink, tréfáink, közmondásaink között találkozunk velük. – Irod. Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban (Bp., 1886); Horváth János: A reformáció jegyében (Bp., 1953); Waldapfel József: Heltai és a magyar Ponciánus (Irod. Tanulm., 1957).

Egy népkönyv címlapja

Egy népkönyv címlapja

Szemerkényi Ágnes

néplélektan: Wilhelm von Humboldtól származó elnevezés (Völkerpsychologie), számára a nyelvet mint a néplélek megnyilvánulását tanulmányozó stúdiumot jelentette. A német etnológiában kialakított kutatási terület, amely a népek eltérő pszichikai sajátságait tanulmányozza, középpontjában a kultúra és a személyiség kapcsolatának vizsgálata áll. A néplélektan egyik ágát alkotta az 1930-as években a német etnológiában kialakított teória, amely megkísérelte a népek körében megfigyelhető pszichikai eltéréseket öröklött biopszichikai tényezőkre visszavezetni, s ezáltal elméleti támogatást nyújtott a fasiszta ideológiának. A néplélektannak ezt a felfogását a nemzetközi tudományos közvélemény elutasította, tudománytalannak minősítette. (→ még: kulturális pszichológia) – Irod. Mühlmann, Wilhelm: Methodik der Völkerkunde (Stuttgart, 1938); The Race question in Modern Science (UNESCO, New York, 1961).

Sárkány Mihály

népmese: a szóbeli elbeszélő költészet legnagyobb műfajcsoportjainak egyike. Magában foglalja az → állatmese, → formulamese, → novellamese, → ostoba ördög meséje, rátótiáda (→ falucsúfoló), → reális mese, ill. tréfás mese, valódi mese (→ mitikus mese), → legendamese és a bolondmese (→ hazugságmese) műfaját, de a közbeszédben általában csak a valódi meséket szoktuk rajta érteni (AaTh 300–AaTh 749). Bár a különböző népmeseműfajok más és más formáció, nép, korszak termékei, valamennyinek jellemzője a szilárd szerkezet és a nyelvi ritmus, a költői megkomponáltság. A népmesék tehát költői alkotások, alkotásformák egész sorának összefoglaló neve, amelyek a műfajcsoport közköltészeti jellegénél fogva számtalan szállal kapcsolódnak az őket formáló, velük élő társadalomhoz, annak világképéhez, hiedelemvilágához. A népmese mögött azonban nem szabad egészen kezdetleges társadalomszerkezetet feltételeznünk, mert megléte specialisták, alkotók és előadóművészek meglétét feltételezi, akiket a mai, tegnapi európai paraszti környezetben → mesemondóknak nevezünk. A mesemondó s ezzel együtt a népmese megléte azonban nem kötődik szorosan a paraszti osztályhoz, ez megjelenésének csupán egyik, valószínűleg másodlagos formája. Az a társadalom, amelyet a mese ábrázol, nem a 18–19. sz.-i európai paraszti társadalom, a műfajcsoport magas esztétikai kvalitásai és nagyfokú kifejező képessége, lehetőségei a magyarázata annak, hogy ebben a merőben eltérő társadalmi környezetben napjainkig él és hat. Nem szabad ezzel kapcsolatban megfeledkeznünk a népmese normatív szerepéről sem: a népmese ugyanis nemcsak az egyhangú munkákat megkönnyítő szórakozás, hanem bizonyos magatartásformákat, problematikus helyzetekben megoldást is kínál. Ez a magyarázata annak, hogy ameddig vissza tudunk tekinteni a népmese történetén, mindig a gyermek, az ifjú nevelésének egyik eszköze is volt. Ezt a funkciót sem szabad azonban kizárólagosnak tekintenünk. Annyi kétségtelen, hogy a népmese az élőbeszéd művészete, mely mögött azonban két ember áll: az elmondó és a hallgató teljes emberi mivoltában; a kifejezőeszközökhöz hozzátartozik tehát nemcsak a beszéd és az azt kísérő arc- és kézjáték, hanem a két ember közötti viszony is. Ezért olyan nagyon nehéz ennek a művészi kifejezési formának az írásban való rögzítése, történetének akárcsak felvázolása, mert a népmese szorosan kötődik a szóbeli személyes kifejezés lehetőségeihez. A magyar szóbeli költészetnek a népmese, a hősmese, bolondmese feltehetően már a honfoglalás előtt része volt. Sőt alighanem a varázsmesék és a tündérmesék egy részét is ismertük. Legendameséink és ostoba ördög meséink részben bizánci, részben középkori Ny-európai forrásból származnak; korai Ny-európainak véljük rátótiádáink egy részét is, a szólásmagyarázó mesét viszont nyugaton nem ismerik. A két népmeseműfaj összeolvadása alighanem a magyar nyelvterületen ment végbe. Tündérmeséink, novellameséink és trufáink egy része reneszánsz alakzat, valószínűleg olasz közvetítéssel jutott szájhagyományunkba. A fabula és a középkori példázatok latin–olasz–német eredetűek, részben írásbeli közvetítéssel érkeztek hozzánk. A török hódoltság idején ismerkedhettünk meg a tekerleme formával, s minden bizonnyal tündérmeséink és varázsmeséink is gyarapodtak ebben a korban. A 16. sz.-ban a különböző → népkönyvvé lett gyűjtemények voltak erős hatással a magyar népmeseanyagra különösen Erdély területén, ahol a szóbeliség és az írásbeliség interferenciája már ekkor kimutatható. A német Schwankkal és a francia fabliau-val is részben írásbeli úton ismerkedtünk meg, s a tündérmese és a varázsmese 17–18. sz.-i franciao.-i reneszánsza nálunk is éreztette hatását. Perrault meséinek származékai pl. feltűnő gyakorisággal bukkanak fel még a 20. sz.-ban is. A Grimm-gyűjtemény elsősorban a polgári középosztály gyermekszobáiban vált népszerű olvasmánnyá. Nagymértékben hozzájárultak népmese-kincsünk épen tartásához Jókai Mór, Kriza János, Arany László és Benedek Elek gyűjteményei. A paraszti népmeseanyag változatosabbá tételében, a különböző már meglevő típusok redakcióinak gyarapításában jelentékeny szerepük volt a ponyvafüzeteknek, bár egyes mesemondóink nem tudták kivonni magukat a rossz magyarsággal készült fordítások negatív nyelvi hatása alól. Napjainkban a népmese elsősorban a gyerekek mulattatására, nevelésére szolgál; a szóbeliségben a szájhagyomány szerepe mindjobban háttérbe szorul a mesekönyvekkel szemben. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Lüthi, Max: Das europäische Volksmärchen (Bern–München, 1968); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Kovács Ágnes

népmesei szólás: állandósult szókapcsolat, → mesei sztereotípia, melyet olykor a mesére való utalással a közbeszédben is használunk. Ilyenek: → ásó, kapa választja el őket, → halálnak halálával halsz meg, → Hol volt, hol nem volt..., az Óperenciás tengeren is túl, → Szerencséd, hogy (öreg)anyádnak szólítottál!, „Köd előttem, köd utánam” (→ varázsszó), „itt a vége fuss el véle”, „aki nem hiszi, járjon utána” stb. Ezeket a meséből származó vagy abba bekerült szólásokat, kifejezéseket szólásgyűjteményeink is számon tartják, gyakran anélkül, hogy a mesét vagy a mesetípust, amellyel kapcsolatban vannak, megemlítenék (pl. → Vert viszen veretlent...: AaTh 4). Szerepük a 16–19. sz.-i köznyelvben a mainál jóval nagyobb lehetett, mint ezt a ránk maradt levelek, feljegyzések és útinaplók is bizonyítják. Számos népmesei szólást, népmesére való utalást tartalmaznak pl. Mikes Kelemen töröko.-i levelei, de találunk ilyeneket a magánlevelezésben (→ Királyfia Kis Miklós) vagy a saját használatra készült úti feljegyzésekben is (→ Óperencia). – Irod. Berze Nagy János: Magyar szólásaink és a folklór (Ethn., 1929, 1932); Beke Ödön: Mesenyom a legelső magyar szólásgyűjteményben (Ethn., 1932); O. Nagy Gábor: Mi a szólás? (Magy. Nyelv, 1954); Loukatos, D.: Le proverbe dans le conte (IV. International Congress for Folk-Narrative Research in Athens; Athen, 1965); Krzyžanowski, J.: Sprichwort und Märchen in der polnischen Volkserzählung (Volksüberlieferung, Göttingen, 1968).

Kovács Ágnes

népmese-katalógus: A népmeseszövegek folklorisztikai vizsgálata elképzelhetetlen anyaguk osztályozása, rendszerezése nélkül. Henszlmann Imre (1847) és Arany László (1867) már a 19. sz. közepén kísérletet tett a magyar népmesék műfaji felosztására. Három csoportot állapítottak meg: a) az ú.n. „jelvi” (mitikus), – b) jellemző, ill. tanmesék (állatmesék) és – c) a dévajka, ill. furcsaságok (tréfás-realisztikus mesék) csoportját. A népmesetípusok felállítására Katona Lajos tett először kísérletet (1903–1904). A rendelkezésére álló népmese-gyűjtemények és a példaképpen felhasználható meseosztályozási kísérletek (Hahn, Gomme, ªãineau) alapján, ill. segítségével 19 népmesetípust állított fel s felsorolta változataikat is. Munkáját tanítványa, Berze Nagy János folytatta, aki Antti Aarne nemzetközi katalógusa alapján (FFC 3) 55 állatmese-típust, 256 ’tulajdonképpeni’ (valódi) és 209 trufaszerű mesetípust állított fel. Hatalmas munkája azonban csak halála után, 1957-ben jelent meg. Jóval hamarabb elkészült s a nemzetközi népmesekatalógus-kutatás véráramába került Honti János kis típusjegyzéke, mely az Aarne-éhoz hasonló szűkszavúsággal 31 magyar állatmesetípust, 205 tulajdonképpeni és 66 trufaszerű mesetípust állapított meg. Munkája az első nyomtatásban megjelent összefoglalás a publikált magyar népmesekatalógus-anyag műfajairól és típusairól. Mindkét népmese-katalógus lezárult a harmincas évek végén. Az Aarne munkájának St. Thompson által kibővített második (1928), jóval a harmadik kiadás (1961) megjelenése előtt a ma ismert mesekincsnek csupán 10–15 százalékát katalogizálja. Ezért vált szükségessé a magyar népmese-katalógus munkálatainak a megindítása. Az anyaggyűjtés, ill. a kötetszerkesztés munkája 1953 óta folyik, a feldolgozott meseszövegek száma meghaladja a 10 000-et. Eddig két kötete jelent meg (állatmesék, rátótiádák). – Irod. Katona Lajos: Irodalmi tanulmányok (I–II., Bp., 1912); Berze Nagy János: A finnek meseosztályozása (Ethn., 1913); Honti, H.: Verzeichnis der publizierten ungarischen Volksmärchen (Helsinki, 1928; FFC 81); Berze Nagy János: Magyar népmestípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958); Kovács Ágnes: A készülő Magyar Népmese-katalógus meséinek típusmutatója (Műveltség és Hagyomány, 1960); Aarne, A.–Thompson, St.: The Types of the Folktale (Second Revision, Helsinki, 1961; FFC 184); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (Bp., 1966; MNKF 3.).

Kovács Ágnes

népmesekutatás: A magyar népmesekutatás, népmesegyűjtés kezdetei a 18. sz. végére tehetők. Szilcz István, Udvarhelyi Szeles János, Virág Pál mesefeljegyzései arra engednek következtetni, hogy ebben az időben a népmese még nemcsak a paraszti faluvégi, hanem a nemesi, kollégiumi környezetben is élt. A tudatos népmesegyűjtést a Grimm testvérek gyűjteményének megjelenése indította meg. Gaal György 1812–1822 között gyűjtötte össze meséit részben levelezés útján, részben egy Bécsben állomásozó magyar huszárezred katonáinak közreműködésével. Ő is, akárcsak gróf Mailáth János, báró Mednyánszky Alajos, Pulszky Ferenc és felesége a külföldi olvasók számára adták ki meséiket, mondáikat és elbeszéléseiket német nyelven. Az első magyar nyelvű meséket is tartalmazó gyűjtemény Erdélyi János nevezetes 3 kötetes „Népdalok és mondák” c. munkája, amely az MTA, ill. a Kisfaludy Társaság gyűjtési felhívására beküldött meséket publikálta. Ezzel a nagyszabású gyűjtési akcióval csaknem egyidős Kriza János széles körű gyűjtőhálózatra támaszkodó székelyföldi gyűjtése, amelyből életében mindössze 13 mese jelent meg „Vadrózsák” c. gyűjteménye I. kötetében. A 19. sz. derekán gyűjtött össze Ipoly Arnold is, Csaplár Benedek és számos pap, diák közreműködésével „Magyar Mythológiá”-jának nyersanyagaként ezret meghaladó mesét, hiedelemmondát, szokás és gyermekjáték leírást. Már Ipolyi és Kriza munkatársa, Marosi Gergely tanár is felfigyelt a kiemelkedő mesemondókra s számos szöveget jegyzett fel a helyszínen Marczi Angéla csallóközudvarnoki lánytól, ill. Róka (Puskás) Tamás és Fa Miska székely parasztemberektől. A 19. sz. második felében Arany János iránymutatása szerint folyt a népmesegyűjtés. Merényi László gyűjteményéről írt bírálatában kifejti, hogy a jó gyűjtő olyan legyen, mintha valamely vidék kiváló mesemondója gyanánt született volna. „A nép között, ennek fonóházaiban, pásztortüzeinél forogván, úgyszólván ott nevelkedvén, bírja ennek nemcsak nyelvét, egyes kitételeit, hanem egész eszejárása, képzelődése, modora az elbeszélésben ki nem törlött betűkkel vésve álljon emlékezetében.” Arany János leghívebb tanítványa fia, Arany László maga is tett közzé egy kötet népmesét, s közreműködésével indult meg a → Magyar Népköltési Gyűjtemény. A sorozat első három kötetének gyűjtői és szerkesztői: Arany László, Török Károly és Benedek Elek Arany János intencióinak megfelelően írói eszközökkel formálták meg a rájuk bízott kötetek meséit. A századfordulón Kálmány Lajos, akárcsak Ipolyi Arnold, kezdetben mitológiai célú kutatásai számára gyűjtött s maga iparkodott elbeszélni Szeged vidéki népmeséit. Később azonban rájött, hogy nem tudja felvenni a versenyt a kiváló népi mesemondókkal, s utolsó népmesekötetét egyetlen egyházaskéri mesemondó, Borbély Mihály meséinek szentelte. A millennium ünnepére jelent meg Benedek Elek Magyar mese és mondavilág c. műve, melyben a szerkesztő feldolgozta az addig hozzáférhető valamennyi magyar népmese- és mondagyűjteményt a paraszti olvasók és az iskolás gyerekek számára. Benedek Elek meséi ponyván, iskoláskönyvekben és kalendáriumokban is megjelentek, s igen nagy hatással voltak a 20. sz.-i magyar népi mesemondókra. A Magyar Népköltési Gyűjtemény VI–X. kötete már a nyelvjárásra és mesemondókra figyelve készült el. Vikár Béla (somogyi), Mailand Oszkár (Maros menti), Berze Nagy János (Besenyőtelke és vidéke), valamint Horger Antal (hétfalusi csángó) kötete stilisztikai szempontból is forrásul szolgálhat a modern népmesekutatás számára. Szendrey Zsigmond Nagyszalontai gyűjtése (MNGy, XIV.) a → Folklore Fellows magyar osztálya nagy apparátussal megindult gyűjtésének egyetlen nyomtatásban megjelent kötete. Pedagógusok közreműködésével készült Berze Nagy János nagyszabású Baranya megyei gyűjtése is. Ettől eltekintve a két világháború közötti időszak első, nagyobbik felében csak szórvány gyűjtésekkel találkozunk. – A magyar mesegyűjtés és népmesekutatás terén új korszakot jelent Ortutay Gyula Nyíri és rétközi parasztmesék s különösen Fedics Mihály c. kötetének megjelenése. Ortutay szépírói kvalitásait nem a mesék megírására, hanem a mesemondók jellemzésére s a mesék társadalmi hátterének megrajzolására fordította. Fedics Mihály meséivel indul meg az → Új Magyar Népköltési Gyűjtemény c. sorozat, melynek kötetei az Ortutay Gyula által kijelölt úton haladnak. A kötetek egy része kiemelkedő mesemondók, Ámi Lajos, Palkó Józsefné, Pandur Péter, Tóth Szőke Józsefné s legújabban Tombácz János meséit mutatják be, más részük egy-egy mesemondó közösség, a kalotaszegi Ketesd, a bukovinai székely telepes Kakasd, a szatmári Rozsály meséit adják kézbe, ill. a jugoszláviai magyarok meséiből adnak átfogó képet (Dégh Linda, Kovács Ágnes, Béres András, Erdész Sándor, Penavin Olga, Bálint Sándor). Jelentős mesegyűjtő munka folyik még a határainkon kívül élő magyarság körében Romániában. Nagyszámú mesegyűjtemény jelent meg az elmúlt években Faragó József, Nagy Olga, Olosz Katalin és Vöő Gabriella gyűjtésében, melyek részben szintén kitűnő mesemondók repertoárját (Kurcsi Minya, Balla János, Jakab István), részben mesemondó közösségek meseanyagát (Háromszék, Mezőség, Kisiratos) tartalmazzák. Fontos és hasznos a romániai magyar népmesekutatók tudománytörténeti kutató tevékenysége is. Jelentős kutatómunka folyik a jugoszláviai magyarság körében is részben a → Hungarológiai Intézet, Újvidék, részben az újvidéki egy. magyar tanszékének irányításával. – Irod. Berze Nagy János: Mese (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941–43); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Ortutay Gyula: A magyar népmesekutatás eredményei és feladatai (MTA I. Oszt. Közl., 1963); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).

Kovács Ágnes

népművész: a népi kortárs → alkotóknak a felszabadulás óta kialakult megnevezése, valamely népművészeti ág (elsősorban díszítőművészet, ritkábban előadóművészet, költészet) kiváló művelője, aki rendszeres tanulmányok végzése nélkül is hozzáértéssel, de többnyire még nem hivatásszerűen foglalkozik a művészkedéssel és a közösségi hagyományoktól sem szakadt el. A népművész az → amatőrök népes táborához tartozik, de az átlagnál tehetségesebb és a névtelenségből való kiemelkedés során nem vált → dilettánssá. Művészete fejlettebb a primitív, de közösségibb az ún. naiv művészetnél; megfelelő támogatással hivatásos művésszé válhat. Hazánkban – szovjet példa nyomán – 1953 óta foglalkoznak velük rendszeresen: az ekkor alakult Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Orsz. Szövetsége (HISZÖV) elsősorban munkalehetőséget igyekszik biztosítani számukra, a Népi Iparművészeti Tanács pedig mindazoknak, akik a hagyományápolás mellett alkotóan is képesek továbbfejleszteni a népi díszítőművészetet, a népi iparművész címet adományozza. (A legutóbbi évekig félezernél is többen kapták meg.) A legkiválóbb népművészeket ugyancsak 1953 óta külön is kitüntetik: minisztertanácsi határozat alapján egy művelődésügyi és népművelési szervből álló bizottság minden év aug. 20-án 8–10 pályázónak a népművészet mestere címet adományozza, mely egyszeri pénzjutalommal és különféle más kedvezményekkel is jár (az idősebbek pl. nyugdíj-kiegészítésben részesülnek). A KISZ 1971-től a népművészet ifjú mestere kitüntetést adományozza, és a műveket kiállításon is bemutatja. A Népi Iparművészeti Tanács a költségekkel járó művészkedéshez (főként a népi iparművészeknek) ún. alkotói díjat folyósít, mely szélesebb kört érint (1970-ben pl. 198-an, 1971-ben pedig 112-en kapták meg). A népművészet mestere címet 19 év alatt 22 népművészeti ág 161 népművésze kapta meg: 26 faragó, 22 hímző, 16 fazekas, 14 zenész, 14 énekes, 13 szövő, 12 mesemondó, 9 táncos, 4 bábos, 3–3 pingáló és szűrszabó, 2–2 kulacs-, babakészítő, busóálarc-faragó, munkásdalénekes, 1–1 kosárfonó, szűcs, kampókészítő, vaskovács, bocskoros és mézeskalácsos. E kitüntetett népművészek között a szakirodalomban jól ismert nevek is vannak, így többek között → mesemondó (Ámi Lajos, Lacza Mihály, Palkó Józsefné, Tombácz János), → énekmondó (Zsíros Ferencné), ún. előrajzoló (Kisjankó Bori, pingáló asszony (→ pingálás) (Vén Lajosné), faragó (→ fafaragás) (Tóth Mihály, id. és ifj. Kapoli Antal), → táncos egyéniségek (Fülöp Sándor, Karsai Zsigmond), → fazekas (Kántor Sándor) és többféle művészeti ágban is kiváló tehetség (Gáspár S. Antal, Vankóné Dudás Juli) és még sokan mások. Néhányuk nevét szélesebb nemzetközi közvélemény is megismerhette: a varsói VIT nagydíját Nagy Ferenc faragó, a brüsszeli világkiállítás aranyérmét pedig Kántor Sándor fazekasmester nyerte el. (→ még: előadó, → népi verselő, → nótafa)Irod. Manga János: Egy dunántúli faragó pásztor (Bp., 1954); Domanovszky György: A két faragó Kapoli (Bp., 1955); Molnár László: Kis Jankó Bori (Mezőkövesd, 1961); Népi iparművészet 1953–1973 (Összeállította Varga Marianna, bev. Domanovszky György, Bp., 1973).

Katona Imre

népművészet: 1. tágabb értelemben valamennyi népművészeti ágazat (→ népköltészet, → népzene, népi tánc, → díszítőművészet, → népviselet) elnevezése. – 2. szűkebb értelemben tárgyak művészi megformálása. A szakirodalomban, így pl. A magyarság néprajza c. munkában is előfordul a díszítőművészet kifejezés, épp ennek a szűkebb értelmezésnek a biztosítására, de ez a népművészet helyett átfogó terminusnak nem javasolható. Egyrészt, mivel a népművészetnek a díszítő mellett ábrázoló ága is van, másrészt mivel a tárgyaknak esztétikai megítélése szempontjából nem csupán a díszítésük számít, hanem megformálásuknak más mozzanatai is. A paraszti társadalmak tárgyi felszerelésében nem különülnek el a „műalkotások”, mint az újkor óta az európai felsőbb társadalmi rétegekében a képzőművészet körébe sorolt táblaképek, szobrok, grafikai lapok. A parasztok nem vonnak határt „népművészeti” és „nem népművészeti” tárgyaik közt, és ezt a határt a népművészet fogalmával dolgozó etnográfus is csak viszonylagosan tudja kitűzni. A paraszti tárgyi világokban ugyanis minden tárgynak van esztétikai funkciója is, ennek jelentősége azonban nem egyenlő a különböző tárgyféleségeknél. A közvélemény és a néprajzi kutatás is elsősorban azokat a tárgyakat sorolja a népművészet körébe, amelyeken az esztétikai funkció fontossága megnőtt a célszerű használhatóság ellenében. Ezek általában ünnepi szerepű szertartásokhoz és szokásokhoz kötött, a mindennapi használatból kivont, megkímélt és így hosszú életű, igen gyakran díszített tárgyak, vagyis a paraszti tárgyi világoknak a mások, a közösség szeme elé szánt „reprezentációs szférája” (S. Erixon). A népművészet köréből azonban nem rekeszthetjük ki a mindennap használt egyszerű eszközöket sem, részben mivel ezeknek a megformálásánál is érvényesülnek az esztétikai normák („szépnek kell lenniük”), és így forrásul szolgálhatnak a készítő-használó emberek ízlésének, esztétikai elképzeléseinek a megismerésére, részben mivel számunkra (más történeti korszakban élő, más társadalmi rétegekhez tartozó vizsgálók számára) művészi értéket jelenthetnek. A köznapi használati terület és a reprezentációs szféra ünnepi tárgyai közt nem mindig vonható éles határ. A viseletben például az évente legfeljebb egy-két alkalommal felölthető, nagyünnepre való legparádésabb öltözetek és a hétköznapi ruhák közt helyezkednek el a kisebb ünnepekre, ünnepek délutánjára, lakodalomba, táncba való alacsonyabb rangú ünneplő öltözetek és a városba-faluba járó öltözetek. A köznapi és ünneplő tárgyak közt az arány igen különböző lehet. A szegényebb vidékek és rétegek alig néhány, jóformán valamennyi ünnepi szerep ellátására hivatott díszes tárgyával szemben a múlt századi népművészeti virágzás idején egyes vidékeken, egyes tárgycsoportokban az arány az 1 : 10 mértéket is meghaladhatta. Pl. 3–4 köznapi öltözet mellett 30–40, sőt több ünneplő viselete lehetett egy-egy asszonynak. A népművészet társadalomtörténeti körülhatárolásánál, e helyen eltekintve a nép fogalom elemzésétől, a népművészetet a széles értelemben vett parasztsághoz köthetjük hazánkban, beleértve a birtokos parasztok mellett a birtoktalan falusi, mezővárosi rétegeket is, a mezővárosi cívisparasztokat, a falun élő, paraszti munkát (részben) végző kisnemeseket, a pásztorokat, a paraszti életformába beilleszkedő kézműveseket. (Más országokban az eltérő tudománytörténeti pályákon kialakult néprajzi kutatás, az eltérő szerkezetű társadalmakban más elhatárolásokat is javaslatba hozott.) Ezek a csoportok mint fogyasztók határozzák meg a népművészet körét, tehát a tárgyi felszereléseket, tárgyi világokat vizsgáljuk, függetlenül attól, hogy az egyes tárgyakat ők maguk vagy specialisták, falusi-városi kézművesek, esetleg manufaktúrák-gyárak állították-e elő. Nem rekeszthetők ki a népművészet köréből a gyári kelméből varrt, gyári szalagokkal, aranycsipkékkel díszített ruhadarabok, a mesteremberek által készített bútorok, cserépedények, de a gyári keménycserép, sőt porcelán edény vagy a falra akasztott olajnyomat sem, ha azok az alábbi történeti elhatárolás szerint még paraszti jellegű öltözetekhez, házbelsőkhöz tartoznak. – A népművészet mint a parasztság művészete rétegművészet, mely eleve osztályokra tagolt összetett társadalmakban létezik, s e társadalmak összetett kulturális rendszereiben kölcsönhatásban van a többi réteg, osztály művészetével. A 19. sz. vége óta e körül az összefüggés körül elkeseredett viták folytak: az ún. recepció-elméletek hívei másodlagosnak, a fölsőbb rétegek művészetéből levezethetőnek minősítették a népművészetet, velük szemben romantikus ellenfeleik a népművészet ősi és eredeti voltát tételezték fel. Ezekben a vitákban a kérdés megfogalmazása nem helyes. A paraszti kultúra és a felsőbb társadalmi rétegek kultúrája közt mindig van kapcsolat, azt helyes kérdezni, hogy milyen ennek a kapcsolatnak a tartalma, jellege egyes történeti korszakokban és területeken. Ez a kapcsolat különbözteti meg a népművészetet a törzsi társadalmak művészetétől, melyek még nem mutatják az osztályok szerinti megoszlást. – Mióta van népművészet és meddig tart? A néprajztudomány is, a közvélemény is Európa-szerte az utolsó két-három évszázad falusi tárgyai alapján alkot fogalmat a népművészetről. Ebben az időszakban a tárgyak megformálásában, díszítésében a kor városi-úri divatjától határozottan különböző, nemegyszer különbözni akaró törekvéseket találunk a népművészetben. Ezeket a törekvéseket azonban nem általánosíthatjuk és vetíthetjük vissza a távolabbi múltba. A szórványos emlékek azt sejtetik, hogy a középkorban például homogénebb volt a művészeti ízlés, és egy olyan mértékben önálló paraszti művészettel, mint a későbbi századokban, nem számolhatunk. Közép-Európa legfejlettebb agrárterületeire, Németalföldre, a Rajna-vidékre vonatkozóan a művészettörténeti kutatás feltételezi, hogy a 16–17. sz. fordulója körüli agrárkonjunktúra, viszonylagos paraszti jólét hatására, jóformán az egykori városi szintet elérve, kerültek be a tehetős parasztok házaiba ón- és fajanszedények, faburkolatok, divatos öltözetdarabok. A gazdasági stagnálás és recesszió későbbi századai alatt azonban a parasztok egyre jobban elszakadtak az egykorú polgári-úri ízléstől és egyre önállóbb népművészetet alakítottak ki, melynek virágzását, tetőzését a szakirodalom Németo.-ban a 18. sz. második felére, Ausztriában a 19. sz. elejére teszi. A magyar népművészetben is megfigyelhetünk egy hasonló szétválási folyamatot: a → régi stílusú népművészet emlékei még messzemenő ízlésbeli közösséget mutatnak a nemesség, városi polgárság egykori emlékeivel, a 19. sz. elejétől azonban, amikortól a különös műgonddal formált ünneplő tárgyak száma rohamosan nő, egyre határozottabban különbözni kívánó irányzatok jelentkeznek a parasztstílusokkal (→ új stílusok a népművészetben), majd a késői legújabb népművészeti stílusokkal. A népművészetnek a paraszti életformával együtt lett vége. Ezzel megváltozik az emberek viszonya tárgyaikhoz. Ahogy fölbomlik az emberek közötti kapcsolatok és értékek régi rendje, a tárgyak szokásokhoz, szertartásokhoz kötött szerepe is elvész, a tárgyi világok felépítésének hagyományos szabályai feloldódnak, és a falusiak is a többihez hasonló fogyasztóvá válnak egy olyan társadalomban, amelyet használati tárgyakkal egyre kizárólagosabban a gyáripar lát el. Ezzel nem szűnik meg föltétlenül a népművészeti technikák, motívumok alkalmazása: épp a népművészetet megszüntető iparosodás, urbanizáció teremt más társadalmi rétegekben újfajta igényeket efféle készítményekre. A népművészet örökségének ez a tudatos, gyakran szervezett és irányított keretekben megvalósult „második élete” azonban elválasztandó a voltaképpeni népművészettől; ezt Mo.-on a kialakult szóhasználatban népi iparművészetnek nevezzük. A népművészet eszerint történeti jelenség, fennmaradt emlékek és történeti források alapján rekonstruálható a népművészet története, megkülönböztethetők az említett stílusperiódusok. A népművészet történeti szemléletének másik módja, amikor eredetük, származásuk szerint próbáljuk a közelmúlt emlékanyagában szétválasztani a történeti rétegeket a népművészetben, megkülönböztetve pl. a honfoglalás előtti, román kori, barokk stb. elemeket. – Anyagok és technikák. A tárgyak paraszti esztétikai értékelésébe erősen belejátszhat az anyag megítélése; esetenként fontosabb lehet a megformálás, díszítés, pl. a szépen szőtt tiszta kender, fodrozódó felületűvé avatott „fodorvászonnál”, a szép színű, színében esetleg még pácolással, füstöléssel is erősített gyümölcsfa eszköznél. A népművészetben igen széles körű és differenciált anyagismeret érvényesül. Egy-egy községben a lánc- és vetülékfonal minősége, a szövésmód és a vászon kezelése szerint 8–10 vászonféleséget is megkülönböztethetnek. A minden kézügybe kerülő használható anyag hasznosítására törekvő paraszti gazdaságosság példái lehetnek a nagy halak gerincéből, madarak, nyulak, bárányok lábszárcsontjából készített csontkupáncsok, a különböző vad- és szelíd állatok bőréből, hólyagjából csinált zacskók, de ugyanígy a srapnellhüvelyből készített kontyvasak és a színes fogkefenyél darabokkal berakott ostornyelek. A természetadta lehetőségek kihasználásával neveltek a pásztorok több éven át oly módon ünnepi → pásztorbotot maguknak, hogy szabályos minta szerint szilva- vagy cseresznyemagokat metszettek az élő fiatal fatörzsbe, amit az bütykösen befont. Viski Károly szavával „anyag, technika, forma, díszítmény a népművészetben sokkal szorosabban függ egymástól, parancsol egymásnak, sokkal ritkábban erőszakoskodik egymással, mint a műveltség magasabb szintjén”. Ez nem jelenti, hogy a díszítmények, kompozíciós szkémák föltétlen egyes anyagokhoz és technikákhoz volnának kötve, a régi stílusú népművészet tulipán, gránátalma, szegfű motívumait pl. megtaláljuk festett bútoron, hímzésen, kerámián, fafaragáson egyaránt. Mégis a népművészet igen sokrétű emlékanyagának áttekintésére legcélszerűbb az anyagok és technikák szerinti rendszerezés, vagyis: a → népi építkezés, → bútorkészítés, → fafaragás, kerámia, → szőttes, → hímzés, → népviselet és a kisebb csoportok: a → csipke, → csontmunka, → pingálás, → szarumunka, → kőfaragás. Egyes technikák szorosan a készítők bizonyos csoportjaihoz kapcsolódnak és szerintük különíthetők el: → szűcshímzés, → szűrhímzés, → pásztorművészet. – Lokális és regionális népművészeti stílusok, etnikus sajátosság. A népművészet jelenségeire általában az erős helyhez és csoporthoz kötöttség a jellemző. Az ünnepi viselet pl. megmutathatja, hogy viselője melyik községben lakik, ott is a ref.-okhoz vagy r. k.-okhoz, a sokácokhoz vagy a magyarokhoz, jómódú gazdákhoz vagy a szegényekhez tartozik. A népművészet jelenségeinek elterjedése, helyhez-tájhoz kötöttsége műfajok szerint különböző hierarchikus rendet mutat. A műfajok szerinti különbség abban mutatkozik, hogy a készítő központokba tömörült mesteremberek gyártmányai nagy, sokszor több megyényi területen kelendők, használatosak lehettek, pl. a hódmezővásárhelyi vagy tatai cserépedény, a kecskeméti suba, a bihari cifraszűr, a komáromi láda. Kiterjedt vásárló körzeteket láttak el a famegmunkáló háziiparosok is, pl. ácsolt ládákkal, faedényekkel, gazdasági és házi szerszámokkal, közöttük faragással díszített darabokkal. Helyhez kötöttebbek a családon belül vagy községen belül készített díszes tárgyak, így a hímzések, szőttesek, vászon- és szövet öltözetdarabok. A népviseletnek gyakran 4–5 községből (Szécsény környéki palóc falvak, Sárköz) vagy akár 40 községből álló egységekben (pl. Kalotaszeg) hasonló, az egyes községeknek azonban ezeken a viseleti csoportokon belül is megkülönböztető vonásai vannak. De egyetlen helységnek is lehet sajátos öltözete (pl. Mezőkövesd, Szék, Torockó, Martos). A térbeli tagolódás képe aszerint változik, hogy melyik stílusperiódus emlékanyagát vizsgáljuk. A régi stílusú népművészet motívumkincse és mintaszerkesztési eljárásai, a legrégibb egyszerű tárgyformák országszerte sokkal hasonlóbbak, mint a múlt század tájilag is, formailag is rendkívül változatos díszítőstílusai. Ebben a korban nagy eltérések voltak a népművészet intenzitásában is. Néhány vidéken, pl. a Sárközben, Kalotaszegen, Mezőkövesden egyszerre számos műfajban, rengeteg változattal, sok energia- és értékbefektetéssel virágzott a népművészet, más vidékek egy-egy műfajban buzgólkodtak vagy pedig mintegy a háttérben maradva statisztáltak csupán. Az egyes községek, ill. a népművészetükben hasonló úton járó községcsoportok fölött nagyobbb egységként találjuk a nagytájakat (Erdély, Alföld, Dunántúl, Felföld), amelyeket sem pontosan körülhatárolni, sem a részletekbe menően egységesen jellemezni nem tudunk, a népművészet alakulásában, időzítésében, a formálás, díszítés alternatívái közti választásokban mégis közös tendenciákkal jellemezhetők. Ilyen módon megkísérelhetjük egészében jellemezni a magyar népművészetet is, összehasonlítva más népek művészetével. Korábbi generációknak azok a reményei, hogy olyan formai szabályokat, motívumokat, kompozíciókat, színösszeállításokat találhatnak, amelyek valamennyi műfajára és táji dialektusára, egész történetére kiterjedve jellemezhetik a magyar népművészetet, nem bizonyultak reálisnak. Ha az egyes népművészeti alkotásokat szétbontjuk díszítmények, motívumok, technikák, tárgyformák elemeire, kiderül, hogy ezek külön-külön mind széles elterjedésűek, nem egy-egy nép kizárólagos tulajdonai, a mienké sem. Ezeknek a jóformán mindenütt meglelhető elemeknek a sajátos kapcsolódása az, ami ránk (vagy más népekre) jellemző, az alternatívák közti választásoknak sajátos hasonló tendenciái az egész nyelvterületen. Ha a magyar népművészetet egészében, fönnmaradt publikált anyaga minél teljesebb áttekintésével próbáljuk viszonyítani más népek népművészetéhez, szembetűnő a tendenciák eltérése; így első megközelítésre pl. a műfajok, tárgyféleségek szerinti megoszlás különbözősége, másutt jelentős műfajok nálunk jóformán hiányoznak, jelentéktelenek, így az ón- és rézedények, fajansz, üvegre festett szentképek, csipke használata – míg mások, pl. a szűcs- és szűrhímzés, sőt a vászonhímzés is, kimagaslik az európai összképben. Sajátosnak, nyugati és keleti-déli szomszédainkétól egyaránt különbözőnek mutatkozik a magyar népművészet történeti fejlődésmenete, emlékanyagának időbeli megoszlása, virágzásának időzítése. Nyugat felé tekintve, továbbra is igen elnagyoltan szólva szembetűnik, hogy népművészetünket kevésbé járták át a városi képzművességhez köthető, a közép-európai felsőbb rétegek művészetének történeti stílusaihoz kapcsolódó tárgyformák és díszítmények. Ami belőlük nálunk megjelenik, általában rusztikusabb, erőteljesebb, parasztosabb megfogalmazást kap. Kelet és dél felé tekintve viszont épp ezek a Közép-Európához kapcsolódó elemek tűnnek a magyar népművészet egyik megkülönböztetőjének. „Kelet és Nyugat közt” (Ortutay Gyula) a magyar népművészet sokrétű, gazdag emlékanyaga így tükrözi történetünket. – Kutatási irányok. A népművészetet a népköltészethez vagy a népszokásokhoz képest Európa-szerte nagy késéssel „fedezték fel”. A népviselet megörökítése kezdődött el legkorábban. Több századra viszonyúló előzmények után a 19. sz. elején már hazánkban is ábrázolás sorozatok, rendszeres leírások készültek. A cserépedények, hímzések, szőttesek, bútorok tudományos számbavétele, kiállítása, gyűjtése azonban csak a század második felében indult, részben művészeti-iparművészeti mozgalmak hatására. Népművészeti tárgyak először nagy ipari kiállításokon kerültek közszemlére, így az 1867-es párizsi, az 1873-as bécsi világkiállításon „háziipar” címszó alatt. (A népművészet terminus 1810-től volt ismert németül, bár nem pontosan a későbbi jelentéstartalommal. Nálunk a népművészet szó használata a század vége felé vált általánossá.) Az első magyar publikációk ugyancsak „A magyar háziipar díszítményei” (Pulszky Károly, 1879), ill. a „Magyar díszítő styl” (Huszka József, 1885) feltárására vállalkoztak, nem vonva még pontos határt paraszti és nem paraszti tárgyak közt, az utóbbi címben már kifejezve a nemzeti stílus gondolatát. Megindult a népművészeti tárgyak gyűjtése, nemcsak a múzeumokba, hanem városi lakásokba is. Az 1880-as években már „korsó, kanta és bokály gyűjtési mániáról” olvashatunk a bp.-i sajtóban, aminek következtében „csaknem minden harmadik lakás egy fazekas raktárhoz hasonló”. Elkezdődik, először Kalotaszegen, a népi hímzés kereskedelmi célokra való készíttetése. Részben még a 19. sz.-i eklekticizmus, majd a szecesszió jegyében építészek, iparművészek a népművészetből merített díszítményekkel, később egyes építészeti formákkal, szerkezetekkel próbálnak nemzeti stílust alakítani (Lechner Ödön, Körösfői-Kriesch Aladár, Lajta Béla, Kós Károly stb.). 1885-től a „Művészeti Ipar”, majd a „Magyar Iparművészet” folyóirat rendszeresen közöl népművészeti anyagot, és ebből a művészeti mozgalomból született meg Malonyay Dezső szerkesztésében A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–22) címen kiadott, mindmáig legterjedelmesebb, bár egyenlőtlen forráskiadványunk. A népművészethez visszanyúló művészeti irányzatok azonban (a szentendrei festők jóval későbbi kezdeményezéséig) megrekedtek nálunk az ornamentika, a díszítőművészet, ill. az építészet körében, bár a Malonyay-kötetek megjelenése idején már az expresszionizmus és más irányzatok jegyében népművészeti ihletésű képzőművészeti kísérletek is folytak külföldön (pl. Kandinsky, Blaue Reiter-csoport, Chagall, Brâncuºi stb.). Nálunk a művészettörténet, művészetelmélet sem fogott hozzá a népművészet mivoltának elméleti tisztázásához (mint pl. Németo.-ban A. Riegl, Forrer, K. Freyer stb.). A szervezeti kereteit ugyanebben az időben kialakító néprajztudományban folyt a népművészet emlékeinek múzeumi összegyűjtése és az anyagi kultúra, a foglalkozási ágak, a táji és etnikai csoportok feltérképezése során a díszes tárgyak számbavétele. Herman Ottó pl. a „magyarok nagy ősfoglalkozását”, a pásztorkodást kutatva gyűjtötte össze, állította ki a pásztorművészet emlékeit (Herman Ottó volt, aki megteremtette a pásztorművészet szót, amit 1898-ban használt először); Jankó János Kalotaszegről, Torockóról írva tett szűkszavú megjegyzéseket a festett templommennyezetekről, a viseletről, a bútorokról. Miközben széles tömegeket művészek és amatőrök afféle elméletei bűvölték el, hogy a cifraszűr és a székelykapu mellé perzsa párhuzamokat állítva feltételeztek egy honfoglalás előttre visszavezethető népművészeti kontinuitást, a néprajz művelői elsősorban régies egyszerű tárgyakon (Jankó pl. a lőporszarukon) bevezették a kultúrtörténeti összehasonlító elemzések módszereit. Bátky Zsigmond 1906-ban megjelent Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére c. munkája a magyarság és a nemzetiségek tárgyi világának képében elhelyezi a díszes tárgyakat is, kitűzi a főbb táji stílusokat, készítő központokat, és rámutat az etnikus besorolások viszonylagosságára. A néprajzi kutatás népművészet-képe azután a két világháború közt kapott megfogalmazást Bátky Zsigmond, Györffy István, Viski Károly 1928-ban a prágai nemzetközi népművészeti kongresszusra készített kötetében, majd A magyarság néprajza Viski Károly által írt Díszítőművészet fejezetében. Ezek mindmáig érvényes módon rendszerezik az emlékanyagot technikák, műfajok, tárgyféleségek szerint és kitűzik az összehasonlító kultúrtörténeti módszerekkel megállapítható rétegeket, rámutatnak az ősi, egyes esetekben talán honfoglalás előtti elemekre, Európa-szerte ismert régi technikák, tárgyformák mo.-i változataira, történeti stílusok föltehetően felsőbb társadalmi rétegek által közvetített hatására. A népművészet látszólagos névtelensége mögött érzékeltetik a paraszti specialisták, mesteremberek szerepét, egyes motívumok, díszítmények átalakulásában a népművészet sajátos stílustörekvéseit. Továbbra is sürgető feladat volt a népművészet emlékanyagának kiadása, föltárása. 1924-ben a Néprajzi Múz. megindította a magyar népművészet sorozatot, monográfiák készültek egyes tárgyféleségekről, kézműves készítő központokról és egész iparágakról, köztük legjelentősebb Györffy Istváné a cifraszűrről. Viski Károly, majd Palotay Gertrúd kultúrtörténeti, művészettörténeti képzettséggel vizsgálta a parasztok és más társadalmi rétegek művészete közti kapcsolatokat. Az 1940-es évektől bővült a kutatás egy-egy közösségen belül az esztétikai elképzelések, a díszes tárgyak, pl. a viselet kifejező-jelölő szerepének vizsgálatával, egyes készítő központokban a stílusfejlődés rekonstruálásával és egyéni alkotó újító szerepének kutatásával. Ezzel ott vagyunk azoknál a témaköröknél, ahol a közelmúltban és a jelenben is folytak, folynak hazánkban a népművészeti kutatások. Továbbra is sok a tennivaló az emlékanyag összegyűjtésével, rendszerezésével, technikák, helyi stílusok stb. szerinti feldolgozásával. Intenzív történeti kutatások folynak részben, hogy feltárják a magyar népművészet egyes elemeinek eredetét, történetét, alakulását, részben hogy megrajzolják a magyar népművészet stíluskorszakait és fejlődésmenetét, beleillesztve a magyar társadalom történetébe. A művészettörténészek a történeti stílusoknak a népművészetet érő hatását vizsgálták. A kutatásoknak egy másik ága a paraszti tárgyi világok szerkezetét, a népművészet körébe sorolt tárgyaknak a paraszti társadalom szerkezetével, értékrendszerével, ünnepi szokásaival összefonódó létét elemzi, egyes paraszti közösségek esztétikai elképzeléseit, véleményeit gyűjti össze, vizsgálja, végső soron a néprajztudomány eszközeivel a népművészet sajátos művészet voltának az értelmezését közelíti meg. Egyelőre még csak kezdeményezések folynak a népművészeti alkotások formai elemzése terén, az ornamentika szabályszerűségeinek föltárására, az ábrázolások stilisztikájának megállapítására. Sajnos akár szocialista szomszédainkhoz, akár a Ny-európai államokhoz viszonyítva, könyvkiadásunkban a népművészeti anyag publikálása igen mostohán kezelt. Az említett kutatások nagy része csak szakfolyóiratok cikkeiben hozzáférhető, ezenkívül egy-két, a széles közönségnek szánt kézikönyv jellegű összefoglalásra és az Ortutay Gyula által szerkesztett Magyar népművészet sorozat műfajok szerinti köteteire hivatkozhatunk. – Irod. Herman Ottó: Magyar pásztoremberek remeklése (Ethn., 1892); Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–1922); Bátky Zsigmond–Györffy István–Viski Károly; Magyar népművészet (Bp., 1928); Bossert, H. Th.: Volkskunst in Europa (Berlin, 1938); Viski Károly: Díszítőművészet (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Ortutay Gyula: A magyar népművészet (I–II., Bp., 1941); Erixon, Sigurd: Volkskultur und Kunstkultur (Volkswerk, 1941) Palotay Gertrúd: A magyar népművészet kutatása (Bp., 1948); Hauser, Arnold: Kunstgeschichte nach Bildungsgeschichten: Volkskunst und volkstümliche Kunst (Philosophie der Kunstgeschichte, München, 1958); Ortutay Gyula: Between East and West (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (Népr. Ért., 1967); Europas Volkskunst (kiadta: Hansen, H. J., Oldenburg–Hamburg, 1967); Kresz Mária: A magyar népművészet felfedezése (Ethn., 1968); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); K. Csilléry Klára: Népművészetünk története (Bp., 1971); Fél Edit–Hofer Tamás: Magyar népművészet (Bp., 1975). – 3. Népművészet története: datált, ill. közvetve datálható művészi igényű tárgyak segítségével rajzolja meg az idők folyamán bekövetkezett alakulások menetét a népművészetben, vagyis az osztálytársadalmak alárendelt osztályainak, elsősorban a parasztságnak, ill. a vele azonos életformát élő rétegeknek a tárgyalkotó, díszítő- és ábrázolóművészetében. Abból a felismerésből indul ki, hogy a népművészet történeti képződmény, amely a korábbi egységes, közös ízlést tükröző művészetből különült el, a társadalom gazdasági fejődésének meghatározott fokán. Ez a különválás tehát Európa egész területén bekövetkezett, több-kevesebb időeltolódással, az általánosan érvényben levő művészettől való függése azonban országonként, sőt területenként, nemegyszer műfajonként is különböző volt. Legszámottevőbb népművészet azokon a területeken fejlődött ki, ahol a feudális rend felbomlása vontatottabban ment végbe, különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol a 16. sz.-tól más minőségben újjászerveződött és a jobbágyokat helyhez kötő, a paraszti árutermelést erősen korlátozó rendszert hozott létre. – Mo.-on a 9–13. sz.-i Árpád-kori települések tárgyi anyaga még a népművészet önállósulását megelőző állapotot tükrözi, az egyetlen helyiségből álló veremházakban talált fazék- és bográcsmaradványoknak, cserép orsónehezékeknek a → mértanias díszítései, a zegzug vonalú bevágások, a körbefutó egyenesek és a hullámvonalas rovátkák minden egyszerűségük mellett teljesen beleillenek az akkor uralkodó román korstílus ornamentális rendszerébe. A korai emlékanyag azt is példázza, hogy a mo.-i falusi nép már a megismerhető kezdetektől használt különféle mesteremberektől beszerzett tárgyakat, így a díszített holmi tekintetében nem volt teljesen önellátó; a cserépedényt pl. mindig iparostól vásárolta. Mivel leginkább ez maradt fenn, évszázadokig főként a fazekasáru alapján ítélhető meg a kézművesek előállította díszített tárgyak iránti falusi igény növekedése, ill. ezek érzékeltethetik a változó stíluselemeknek általuk történő közvetítését. Csak az archaikumoknak a közelmúltig való továbbélése alapján lehet visszakövetkeztetni az azonos korbeli nem hivatásos alkotókra, akik a maguk háztartásán belül, ill. a közvetlen környezetük számára dolgoztak, a fafaragóknál pl. a mértanias mintáknak, az → ékrovásnak ekkoriban bekövetkezett általánossá válására. Megőrződhetett a falusiak díszítő gyakorlatában számos még régebbi, a honfoglalást megelőző időkből átörökített díszítmény, ill. díszítőeljárás; erre következtethetünk pl. a későbbiekben sokáig elevenen élő → kéregdíszítés alapján. – A 14–15. sz. folyamán bekövetkezett gazdasági fejlődés nyomán emelkedett a paraszti életszínvonal, a házak is 2–3 helyiségesek lettek. Megszaporodott a használati cserépedény, és igényesebb lett a díszítése (pl. vörös földfestékkel festett kancsók, feketére füstölt és csiszolt mintázatú edények). Mo. középső területén a 15. sz.-tól jobbágyházakban is polgárjogot kapott a szemeskályha, melyen az egyszerűbbek közé díszítő céllal domború és áttört mintájú csempéket is illesztettek. Mivel a többnyire geometrikus mintájú csempéket fadúc segítségével állították elő, ezek közvetve a faragás fejlettségét is jelzik. Más díszes tárgyakról okleveles adatok szólnak. Kikövetkeztethető, hogy ünnepen a lakást textíliával díszítették; a 14–15. sz.-i hatalmaskodások során a jobbágyoktól elhurcolt abroszok, kendők túlnyomórészt alkalmi szerepű példányok lehettek. A tehetős jobbágyok vagyona ékszerek és kisebb ötvöstárgyak mellett értékes textíliákban feküdt, amit veszély esetén ládástul lehetett menekíteni (az → ácsolt láda a 14. sz.-ban már országosan általános volt a parasztságnál). A 15. sz.-i parasztoknál szőtteseket és hímzéseket egyaránt említenek. Pl. Kolbász Mihály balmazújvárosi jobbágytól 1470-ben 2 szőttes munkájú és 8 hímzett kendőt vittek el, továbbá 3 különálló, mintás betétet, „hím”-et. Általában egy családnál 1–2 abroszt említenek, ezek különösen díszesek is lehettek, pl. Bika János jobbágytól az egykori Bélc faluból (Somogy m.) 1460-ban 2 arany és selyemfonállal hímzett abroszt és 8 hímzett és szőttes kendőt raboltak el. Egészében véve azonban a jobbágyság életnívójának az emelkedése mindenképpen erősen elmaradt az uralkodó osztályéhoz képest. Érezhetővé kezd válni a két társadalmi osztály ízlésének az elkülönülése is. Egyes 15. sz.-i források kimondottan paraszti vevőkör igénye szerint előállított áruról szólnak, pl. soproni árszabályzat, 1455: „egy pár bocskor a parasztoknak, ahogy ők hordják”; a kassai szabócéh a parasztruhát is előírta a mesterremekek közt (1457). A 14–16. sz.-ból erdélyi falusi templomerődökben megőrződött ácsolt ládák díszítése is tanúsítja, hogy a falusi megrendelők a náluk már korábban meggyökeresedett kompozíciókhoz ragaszkodtak, és az idegen minták közül csak az ebbe beleillőt fogadták be. Az új motívumok jelentős késéssel érkeztek el falura. Pl. 14. sz.-i kezdetek után a 15. sz. folyamán vált kedveltté az uralkodó osztály műtárgyain, elsősorban ötvösmunkákon a stilizált → virágtő és az egyéb virágkompozíciók; a parasztoknál a → virágozás a 16. sz.-tól terjedt egyes árucikkek révén. Részben ilyen mintás, már a török megszállás idején elpusztult falusi házakból kis számban előkerült színes mázas tál; ezek akasztólyukkal ellátottak, tehát lakásdíszek voltak. – Az 1514-es parasztháború következményei és a török uralom, háborúskodások visszavetették a parasztságot; ez az elnyomorodás is hozzájárult az uralkodó osztály és a parasztság művészi ízlésének és lehetőségeinek eltávolodásához, és siettette az önálló népművészet létrejöttét. Az elkülönülés legkorábbi határozott jelei Mo.-on a szarvasagancs → lőporszaruk. Ezek közt a 17. sz.-ban már külön, népes csoportot képeznek azok, amelyek díszítménye a népművészet önállósodása folytán a régies geometrikus ornamentika alapján fejlődött ki, szemben azokkal, amelyeké a kortárs késő reneszánsz művészethez igazodott, és amelyeken a felirat meg a címerek elsősorban nagyúri megrendelőkre utalnak. A mértanias díszűeknek a felirataiból viszont a tulajdonosok paraszt és kisnemes voltára lehet következtetni. A mértanias lőporszarukat olyan egységes kompozíció és kiérlelt formakincs jellemzi már, ami mögött hosszabb előzetes alakulási folyamat áll; jellemző a leggyakoribb középminta, egy jellegzetes megformálású → svasztika, továbbá a széldíszként alkalmazott, sajátos → emberábrázolás. Akad köztük készítőnévvel jelzett is („Kócsár Ist. csinálta 1686”). A virágdísznek a geometrikus → rózsa melletti 17. sz.-i falusi terjedését mutatja a Ny-Dunántúlon fennmaradt ácsmunka: parasztház faragott mestergerendája (Börcs, Győr-Sopron m., 1686). – Tömegesebben a 18. sz.-tól jelentkeznek az egyértelműen népművészetnek mondható alkotások, paraszti munkák, háziipari cikkek és céhes készítmények egyaránt. A 18. sz.-ra szinte minden műfajban megtörtént a népművészet önállóvá válása. Ezzel párhuzamosan egyes iparosok a paraszti vevők számára való termelésre álltak rá, a díszítésben is az ő ízlésüket követve; az ilyenek a 18. sz. végére néhány iparágban több helyen céhszervezetileg is elkülönültek (pl. Debrecen: vásári magyar szabók–német szabók; Miskolc: magyar asztalosok–német asztalosok). Mivel az iparűzők többsége városban és mezővárosban működött, ezek váltak a népművészet legfőbb stílusalakító központjaivá; pl. → debreceni bútor, → debreceni cifraszűr, → debreceni kerámia, → debreceni pipa és debreceni kisbunda (→ debreceni viselet); → bajai bútor; → csákvári kerámia. A központok fokozatosan kibontakoztatták azt a jellemző formanyelvet, amely már elég önálló az uralkodó művészeti áramlatok stiláris elemeinek szerves beépítésére. Minthogy a műhelyek általában csak kisebb körzetet láttak el, a helyi díszítőstílusok mindinkább elkülönültek. Kevés volt a szélesebb területre eljutó és ott számottevő hatást elérő díszítésmód (pl. → komáromi bútor). – A 18. sz. második felére a parasztság gazdasági helyzete javult (úrbérrendezés, 1767), a díszített tárgyak iránti kereslet is nőtt. Ezt a megőrződött népművészeti tárgyak gyarapodó száma is jelzi. A kedvező adottságú területek módos parasztházaiban „tiszta szobák” (→ szobaberendezés) létesültek. A 18. sz. második felétől maguk és környezetük számára alkotó falusiaktól is fennmaradtak már a → feliratban nevükkel jelzett művészi díszítésű példányok (pl. faragott mángorló, Viszák, Vas m.: „Ano 1767 Cináltó Lud Ferenc”; hímzett lepedőszél, Székelyföld: „Nagy Ilona 1776 Eszt. varrotta”). – A hosszan elhúzódó kialakulási időszak után a magyar népművészet a 19. sz. első felében, a reformkor idején érte el virágkorát. A parasztok számára ekkor már Mo. nagy részén a díszített tárgyak jelentős hányadát iparosok készítették. A legtöbb céhes központi helyi stílusa állandósult már eddigre, ennek gyakorlása során nevelődtek ki a legkiválóbb alkotó mesterek (Rajczy Mihály). De számos újabb központ (pl. → makói bútor) is létesült, sőt új művészi ágak is születtek (→ cifraszűr). Ebben az időszakban a mértanias díszítés a nem iskolázott készítőknél is túlnyomórészt elvesztette jelentőségét, és a virágozás lett a legáltalánosabb érvényűvé. Kizárólag a saját háznépük számára jobbára már csak parasztasszonyok szőttek, hímeztek; a munkásságuk nyomán kialakult legjelesebb helyi stílusok is virágjukban voltak már (pl. → kalotaszegi hímzések). A viseletbe azonban beiktatódtak gyáripari termékek is, a díszes kelengyedarabokat is sokfelé takácsoktól rendelték a parasztasszonyok. Specialista hímzőasszonyok is működtek, és a falusi fafaragóktól ebből a korból származó kiemelkedő teljesítmények, többnyire → szerelmi ajándékok általában szintén specialista kezére vallanak. – Az 1800-as évektől mutatható ki a → pásztorművészet nagyarányú önállósodása. Az → alföldi pásztorművészetben az → ivótülökön a 19. sz. elején már kiérlelt formában fellépő virágos → karcolt díszítés a lőporszaruk és a → kürtök díszítőhagyományában fogant. Különösen figyelemre méltó a → dunántúli pásztorművészet erőteljes kibontakozása. A 19. sz. elejétől ismertek a területre különösen jellemző technikával, → spanyolozással kivitelezett példányok, eleinte vörös, ill. vörös-fekete, majd pedig további színekben. Itt is már korán uralkodóvá váltak a régies geometrizáló mintázással szemben a virágkompozíciók. Kezdeti próbálkozás után, jórészt a ponyvagrafikától, ill. az annak hatására keletkezett városi karcolt díszű fatárgyaktól ösztönözve vált kedveltté az 1820-as–1830-as években az emberek megjelenítése, főként betyárok, ill. szerelmespárok képében, esetleg önábrázolásként is. A figurális stílus az 1830-as évekre már kiformálta sajátos kifejezésmódját. A stílusindító nemzedék legnagyobb hatású, művészileg legérettebb tagja, Király Zsiga egyben az egész magyar pásztorművészetnek egyik legkiemelkedőbb egyénisége. – A 19. sz. dereka után fordulatot hozott, hogy a legkedvezőbb gazdasági és piaci lehetőségű városi, mezővárosi központokban és környékükön mind több tárgyfélénél kezdetét vette, sőt le is zajlott (főként bútorban) a népművészet iránti igény elhalása. A továbbra is népművészeti jellegű cikkeket gyártó iparosok a távolabbi községekben kerestek piacot, sőt maguk is oda költöztek át, ami számos újabb, mind kisebb közönségre érvényes helyi stílus születését eredményezte. A jobbágyfaluk jelentős hányada még igényelte a népművészetet, sőt ez az igény gazdasági lehetőségeiknek megfelelően fokozódott is (minél magasabb → vetett ágy, cserépedényekkel szinte kitapétázott fal, ill. szegényebbeknél pótmegoldások, pl. → búvóágy). A korszak népművészetére jellemző a díszítőelemek zsúfolására és a mozgalmasságra való törekvés, az erőteljes kiszínesedés. Jellemző a változtatások, újítások iránti kedv. Az iparnál mindezt jórészt a gyári konkurrencia kényszerítette ki, más okok mellett (pl. gyári festékek terjedése). Érvényesültek ezek a tendenciák a szervezett képzésben nem részesült alkotóknál is, így az ácsoltláda-készítő háziiparosoknál (pl. → gömöri ácsolt láda), de pl. falusi hímzőknél is (→ mezőkövesdi hímzések), nemkülönben falusi faragóknál. Másrészt a kortárs polgári ízlés hatására sokfelé a színek, esetleg az alap kivilágosodott, ill. sötétté vált (pl. → kalocsai bútor) vagy az ornamentika lett egyszínűvé (így a szűrhímzésben és szűcsmunkákon), ill. a teljes ékítmény elszíntelenedhetett. Ez néhol új technikák előretörésével is járt, mint amilyen a varrógép meghonosodtával kialakított különleges → rátét dísz a szűrökön (→ bihari cifraszűr). Ilyen új technika a dunántúli pásztorművészetben az 1870-es évektől terjedő, finom, elaprózott vonaljátékot lehetővé tevő karcolás, választóvizes sárgítással társítva (egyik név szerint ismert, jeles képviselője Hodó Mihály), majd a 19. sz. vége felé a minden színezés nélküli → domború faragás. Az újabb technikákhoz néhol új témák is társultak. Így a 19. sz. második felétől ismert → felföldi pásztorművészetben az addig nem alkalmazott technikával létrejött → palóc áttört bútor jeleneteknek, gyakran jelenetsoroknak a bemutatásához vezetett, az indulásnál már több kiváló alkotóval (Csábrádi József, Bertók János) és ugyanígy a második generációban (Lőrincz Pál, Gyurkó Pál). – A 19. sz. végére a parasztság gazdasági visszaesésével, ill. kulturális elzártságának a felszámolódásával és a nagyipari készítmények erőteljes falura áramlásával párhuzamosan megindult a mo.-i népművészet teljes elhalása. A népművészethez még ragaszkodó területek mind jobban elszigetelődtek, új, fejlődőképes stílusok keletkezése már kivételes (pl. kalocsai hímzés, → turai hímzés). A század végétől sor került a népművészetnek, ill. a háziiparnak a felfedezésére, gyűjtésére, ill. kereskedelmi kiaknázására. A megrendeléseket követték a városi igény szerinti módosítások, majd visszahatásuk a maguk számára készített munkákra, a népi iparművészet kialakulásának a kezdetei, melynek első jelentős egyéniségei is ekkor léptek fel (Kapoli Antal, Kisjankó Bori). – A magyar népművészet története összefüggéseiben, részleteiben még kevéssé kidolgozott, amivel vele jár, hogy a szakma képviselői korábban általában kevés figyelmet fordítottak a kormeghatározásokra. Egyes tárgykörökben, jobbára egymástól elszigetelten történtek csak kísérletek fejlődési szakaszok (többnyire 19. sz.) megvilágítására, másrészt egyes történeti stílusok, stíluselemek továbbélésének a vizsgálatára. A népművészetnek periodizációja részleteiben még kimunkálatlan. Fél Edittől származik a magyar népművészet három fejlődési lépcsőre bontása, melyből a régi stílusok a korai, országosan nagyjából még egységes ízlésű szakasz stílusváltozatait illetik (kb. a 18. sz. végéig), ezt követik a parasztstílusok, amelyből az új stílusok a még szigorúbban komponáló, kevés színt alkalmazó stílusokat jelentik (kb. a 19. sz. derekáig), a legújabb stílusok a tarka, mozgalmas és változatosabb, késői fellépésű stílusokat. – Irod. Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (Népr. Ért., 1967); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); K. Csilléry Klára: A magyar népművészet városi és mezőgazdasági gyökerei (Paraszti társadalom és műveltség a 18–20. században, II., Szerk.: Hofer T.–Kisbán E.–Kaposvári Gy., Bp.–Szolnok, 1974); Hofer Tamás: Három szakasz a magyar népi kultúra XIX–XX. századi történetében (Ethn., 1975); Hofer Tamás–Fél Edit: Magyar népművészet (Bp., 1975); K. Csilléry Klára: A magyar népművészet változása a XIX. században és a XX. század elején (Ethn., 1977); Hofer Tamás: XIX. századi stílusváltozások: az értelmezés néhány lehetősége (Ethn., 1977).

Fél EditHofer TamásK. Csilléry Klára

Népművészet – Háziipar: a háziipari szövetkezetek lapja (1959–). Célja a népi iparművészet és a háziipar népszerűsítése, tájékoztatás és híradás a háziipari szövetkezetek munkájáról, valamint a szövetkezetekben dolgozók művészi tevékenységének irányítása.

népművészet ifjú mestere: → népművész

népművészet mestere: → népművész, → táncos egyéniségek

Nepomuki Szent János: a folyók, hidak, hajósok, vízimolnárok, halászok → védőszentje. A gyónási titok mártírjaként tartják számon; 1340-ben született Cseho.-ban, Pomuk vagy Nepomuk nevű mezővároskában. Pap lett, majd a prágai udvarban kanonok, IV. Vencel király feleségének gyóntatója. A legenda szerint egy ízben a király rá akarta venni felesége gyónásának elárulására, mivel azonban semmi módon nem ért célt, a Moldvába ölette (1383). A prágai Szent-Vid-templomban temették el, ahol főleg kultusza kezdetével párhuzamosan a 16–17. sz.-tól kezdtek sírjánál rendkívüli eseményeket észlelni. Pl. 1618-ban a prot.-ok elfoglalták a templom felét és el akarták távolítani a holttestet is, a sírásók azonban a legenda szerint egymás után szörnyethaltak. Ez és ehhez hasonló események alapján a jezsuita ellenreformációs misszionáriusok erre és ehhez hasonló eseményekre hivatkozva ügyük pártfogójának kezdték tekinteni és szentté avatását kérték, mely 1729-ben meg is történt. Döntő bizonyítékként azt hozták fel, hogy tetemének feltárásakor épen került elő a nyelve, és ez elevenpiros színűre változott, amelyet azóta ereklyeként tisztelnek és gyakran ábrázoltak is. A 18. sz.-ban a barokk korban szentté avatottak közül a legtöbb új templomot az ő tiszteletére szentelték. Igen rövid idő alatt népszerűvé vált. Szobrai az egész ország területén elterjedtek, különösen vízparton, hidakon. Papi ruhában, vállán hermelinpalásttal, fején birétummal, karján feszülettel ábrázolják. – Ünnepének (máj. 16.) előestéjén a múlt században Pest-Budán, a 20. sz. első felében Ercsiben, Dunaharasztin, Baján („Jánoska-eresztés”), Mohácson kisebb-nagyobb vízi körmeneteket rendeztek, amelyekhez majálishoz hasonló mulatság is csatlakozott. A Bánság védőszentjeként is tisztelték. – Irod. Dankó Imre: A bajai Jánoska-eresztés (Ethn., 1958); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból (I–II., Bp., 1977); Juhász, Koloman: Der heilige Johannes Nepomuk als Schutzpatron des Banates (Österreichische Zeitschrift für Volkskunde 1964).

Nepomuki Szent János kőszobra 1769-ből (Boldog, Heves m.)

Varga Zsuzsa

néprajz: a történeti-társadalmi tudományok egyik ága, amely a népi kultúra vizsgálatával foglalkozik. Használják még az → etnográfia, → etnológia elnevezést is. Kialakulása a tudományok differenciálódásának menetében a 19. sz.-ban történt, sajátos tárgya és módszere következményeként, bár céljai, tudományelméleti alapjai lényegében megegyeznek azzal a nagyobb együttessel, amelynek rendszerébe tartozik. Mint minden specializált kutatási ágat, elsősorban nem tudományelméleti megfontolás, hanem a gyakorlat igénye hozta létre. A néprajz tudományrendszeri besorolásában jelentkeztek ugyan olyan nézetek, amelyek közbülső helyzetét húzták alá a természettudományok és a történettudományok között (Mühlmann), de a kutatók döntően társadalmi, történeti tudománynak tekintik. Nem annyira elméleti megfogalmazásokban, mint inkább kimondatlanul jelentkezik egy olyan gyakorlat is, amely nem vonja le annak következményét, hogy a néprajz empirikus tudomány. Ez a felfogás rokon gyökerű a szociológia hasonló s ott erősebb irányzatával. Ezek az eltérések részben világnézeti eredetűek, másrészt a néprajztudomány tárgyának és céljának meghatározásában mutatkozó jelentős véleménykülönbségből fakadnak. A nézetek egyik csoportja az embert, a társadalmat, a → népet jelöli meg a vizsgálat tárgyaként. További eltérést eredményez, hogy alkalmaznak-e a tárgykört s a szempontokat illetően valamilyen megszorítást vagy sem, ill. hogyan értelmezik a nép fogalmát. A vélemények másik csoportja a kultúrát, az életmódot tekinti a vizsgálat tárgyának, az egészet vagy annak csupán meghatározott körét. Mindegyik csoportnál jelentkeznek megszorítások, így pl. az érdeklődést csupán az ún. primitív vagy természeti népekre, társadalmakra, kultúrákra vagy az osztály nélküli, vagy a prekapitalista társadalmakra, vagy az írást nem ismerő népekre, kultúrákra korlátozzák. Találkozunk olyan szűkítésekkel, amikor a figyelem a társadalom struktúrájára, a termelésre, a kultuszra, a szóbeli-hagyományos kultúrára irányul. Ez az „érdeklődés” azonban nem a specializálódás jele, hanem a néprajztudomány tárgyának eltérő felfogásából ered, s egymástól néha nagyon távol álló irányzatokat, „iskolákat” hoz létre. A tiszta képletek mellett bőven találkozunk átmeneti változatokkal, s a különbségeket csak tovább növeli a vizsgálati módszerekben, eljárásokban, közvetlen célokban jelentkező eltérés. Így érthető, hogy nem áll rendelkezésünkre a néprajzról általánosabban elfogadott s pontosabb meghatározás. – A néprajzi kutatáson belül eléggé különálló utat követ a regionális etnológia európai etnológiának nevezett ága. Ennek helyzete egységesen sajátos abban, hogy több ezer éves írásbeliséggel rendelkező, élesen tagolt osztálytársadalomban vizsgálja a hagyomány alapjain élő, fejlődő kultúrát. Gyakorlatilag az európai néprajz – s benne a magyar is – a magas szintű, írásban rögzített és fejlesztett közkultúra mellett, azzal szimbiózisban élő, de csak a tradícióban megnyilvánuló népkultúra vizsgálatával foglalkozik, amely a dolgozó osztályok sajátja. Úgy is megfogalmazható, hogy a néprajz a tradicionális alapokon, azaz primitív kommunikációval (szóbeliség és megfigyelés) élő és fejlődő kultúra vizsgálatával foglalkozik. Döntően parasztoknál (ide értve az összes agrárfoglalkozásokat), bányászoknál, kisebb mértékben munkásoknál, kispolgároknál mutatkozott egykor ilyen jellegű kultúra. Ez a tradicionálisnak mondott kultúra napjaink fejlett kommunikációs technikája mellett erősen visszaszorulóban van, csak reliktumokban él, s átadja helyét a sokkal jobban integrált közkultúrának. A néprajzi vizsgálat ebben a koncepcióban egy történeti életmód és kultúra vizsgálatára törekszik, egyre jobban támaszkodva a gyűjteményekben, publikációkban felhalmozott s ez ideig messzemenően nem értékelt és értelmezett anyagra, a lehetőségek szerint mindig építve a még élő megfigyeléssel, kikérdezéssel elérhető anyagra. Ez utóbbinak a jelentőségét főleg az egyre finomodó és elmélyülő módszerek kialakulása húzza alá. – Viszonylag kisebbek s nem annyira alapvetőek a különbségek a vizsgálati módszerek tekintetében. A néprajzban a kutatás alapját a tradicionális életmódról és kultúráról megfigyeléssel és kikérdezéssel (interjú) nyert intencionális és funkcionális információk, ill. ezek rögzítése jelentik. Minden más adat csak kiegészítő jellegű, még ha a további lépésben, az adatok rendszerezésében s főleg értelmezésében döntő erejű is. Az elemzés történhet tér- és időanalógiára építő összehasonlító vizsgálat menetében vagy a kultúra mozgását, állapotát direkt úton megismerni törekvő, az elemek, komplexusok, funkciók, struktúrák szerepének és kapcsolatainak szinkronikus elemzésében. Valójában mindkét törekvés társadalmi-kulturális mozgástörvények megismerésére törekszik empirikus vizsgálat révén, az előbbinél a történeti-genetikus, utóbbinál a társadalmi-funkcionális szempontok állnak előtérben. – A rokon vagy társtudományok közül a néprajzot a történettudományokhoz (történetírás, régészet, irodalomtörténet, művészettörténet) kapcsolja az azonos cél, elválasztja a kutatás tárgya s vagylagosan a módszer. Differenciálatlan, alapjában tradicionális társadalmak vizsgálatában a szociológia és a néprajz viszonyát döntően befolyásolja, hogy az ismeretek csekélyek, s hogy a történeti-társadalmi kutatás majdnem egyetlen kiindulási lehetősége a megfigyelés és a kikérdezés. Ezért ebben a körben a szociológia és a néprajz elkülönülése gyakorlatilag alig történt meg. Tagoltabb osztálytársadalmak vizsgálatában az információ már számos forrásból ered, s a néprajz csak a tradicionális kultúra vizsgálatára szorítkozik, a szociológia pedig a társadalom egészét tekinti. Így az elméleti, szemléleti, módszeri kapcsolatokon túlmenően, a tradicionális kultúra visszaszorultsága esetén a két ág közötti összekötő szálat sokszor csak a formális értékű vizsgálati technika jelenti. A kutatási eredmények egy átfogóbb szemléletben természetesen egybetorkollnak, mint ahogy minden ágazati vizsgálatnak csak gyakorlati indokai vannak: a figyelmet egy speciális anyagra koncentrálva, megfelelő módszereket kialakítva remélhetők új ismeretek és tudományos eredmények. A látszat ellenére sem a szinopszis, hanem a szakosodás útján jönnek létre az interdiszciplináris ágak: archeoetnográfia, agráretnográfia, szocioetnográfia stb. (→ még: ergológia, → folklór) – Irod. Weiss, Richard: Volkskunde der Schweiz (Erlenbach–Zürich, 1946); Hultkrantz, A.: General Etnological Concepts (Copenhagen, 1960); Harris, M.: The Rise of Anthropological Theory (New York, 1968); Kontinuität? Geschichtlichkeit und Dauer als volkskundliches Problem (Kiadta: Bausinger, M.–Brückner, W., Berlin, 1969).

Barabás Jenő

néprajz a középiskolában: a középiskolás diákok → önkéntes gyűjtőként a múlt század közepétől részt vesznek a néprajzi gyűjtésekben. Az 1850-es és 60-as években Csaplár Benedek piarista tanár Szegeden és Nyitrán tanítványaival gyűjtetett néphagyományt Ipolyi Arnold számára. 1859–64 között a marosvásárhelyi ref. kollégium diákjai Szabó Sámuel tanáruk vezetésével mintegy 900 tételből álló értékes népköltési gyűjteményt hordottak egybe. A század végén a nagyenyedi ref. kollégiumban Lázár István elsőként fogalmazta meg, hogy a népi kultúra ismerete és megbecsülése hazaszeretetre nevel és részévé kell válnia a középiskolai oktatásnak. Diákjainak írásbeli feladatokat adott, melyben szülőhelyük népszokásairól és népköltészetéről kellett beszámolniuk (Iskola és ethnográfia, Országos Ref. Tanáregyesület Évkve az 1903–1904-ik évre, Debrecen, 1904). A század elején Sebestyén Gyula vezetésével a Folklore Fellows magyar osztálya szervezett népköltészeti gyűjtéseket az ország középiskoláiban és néhány főiskoláján. A legeredményesebben gyűjtő diákok a Néprajzi Társaság, a Kisfaludy Társaság, a Néprajzi Múz. és magánosok által felajánlott díjakat kaptak. A nagyszalontai diákok gyűjtéséből válogatás jelent meg a → Magyar Népköltési Gyűjtemény utolsó köteteként (Nagyszalontai gyűjtés. Szerk. Szendrey Zsigmond. Bp., 1924). 1919-ben a néprajz középiskolai tantárggyá tételét kérte a Néprajzi Társaság, a terv azonban nem valósult meg. Az 1930-as években ismét fölvetődött, hogy valamilyen formában a néprajz is helyet kapjon a középiskolai oktatásban. Az 1934. évi XI. tc. alapján készült tanterv a néprajzot a földrajz keretében vezette be a tanulmányi anyagba. Bálint Sándor a tanítóképzés szempontjából vette számba a néprajzi ismeretek tanítását (Ethn., 1937). Tálasi István arról írt tanulmányt, hogyan érvényesülhet a néprajzi szemlélet és ismeret a középiskolai tantárgyakban (Néprajz és középiskola. A hódmezővásárhelyi ref. Bethlen Gábor Gimnázium, 1937–38. évi ért.-je). N. Bartha Károly a debreceni ref. tanítóképző diákjaival végeztetett néprajzi gyűjtőmunkát. Györffy István művelődéspolitikai tervezetében alapvető szerepet szánt a középiskolai oktatásban a néprajznak (Néphagyomány és a nemzeti művelődés. Bp., 1939). 1939 nyarán a Táj- és Népkutató Intézet kiskunhalasi táborában merült fel a középiskolás táj- és népkutatás megszervezésének gondolata. 1939 és 1940 őszén neves szakemberek előadói közreműködésével táj- és népkutató szakkörvezetői tanfolyamot rendeztek a középiskolai tanároknak. 1941-ben első ízben országos táj- és népkutató pályázatot hirdettek diákok számára, melyre 16 középiskolából 131, túlnyomó részt néprajzi pályamunka érkezett be. A legjelentősebb anyagot a debreceni ref. kollégium „Csüry Bálint táj- és népkutató osztálya” küldte be. Munkájukból Végh József vezető tanár módszertani tanulmányának kíséretében önálló kötet is napvilágot látott (Táj- és népkutatás a középiskolában. Bp., 1942). A pályázatoktól függetlenül jórészt ezekben az években gyűjtötték össze Konsza Samu, a sepsiszentgyörgyi Mikó-kollégium tanára és diákjai a Háromszéki magyar népköltészet (megjelent: Marosvásárhely, 1958) hatalmas anyagát. A nagy eredményeket ígérő gyűjtőmozgalom a háborús események miatt félbeszakadt. A II. világháború után ismét kísérlet történt a néprajz középiskolai tantárggyá tételére. A mezőgazdasági középiskolák 3. osztályában rövid időre be is vezették a tanítását Balassa Iván tankönyve alapján (Magyar néprajz, Bp., 1947); a nyíregyházi gimnáziumban pedig rendkívüli tantárgyként tanították. A középiskola és a néprajz kapcsolata azonban mégsem a néprajz önálló tantárggyá válása, hanem a szakköri munka kifejlődésének irányába alakult. A Néprajzi Múz. a Népművészeti Intézettel karöltve 1952-ben hirdetett először országos társadalmi néprajzi gyűjtőpályázatot, melyen a felnőttek mellett diákok is részt vehettek egyéni vagy szakköri pályamunkákkal. 1959-től az MTA Nyelvtudományi Intézetével közösen országos néprajzi és népnyelvi gyűjtésként hirdették meg az évenként megújuló pályázatot. A középiskolás szakkörök és az egyéni diákpályázók dolgozatait két esztendőnként a KISZ Központi Bizottsága által rendezett Országos Diáknapok (Helikoni Ünnepségek, Keszthely; Sárospataki Diáknapok; Erkel Diákünnepek, Gyula; Soproni Diáknapok; Egri Gárdonyi Géza Diáknapok) alkalmából bírálják el, és az országos pályázat ifjúsági tagozatának díjaival jutalmazzák. Az 1960-as években a középiskolások néprajzi gyűjtőmunkája jelentős eredményeket hozott, a néphagyományokat megbecsülő szocialista hazafiságra nevelés eszköze lett. Néhány néprajzi szakkör könyv alakban is megjelentette tagjainak legjobb dolgozatait. Pl. Néphagyományok Borsodban (Szerk. Bartha László, Miskolc, 1969, 1970. A miskolci 1. sz. ipari szakközépiskola évkönyve); Népünk életéből (Szerk. Zupkó Béla, a mezőkövesdi Földes Ferenc középiskolás kollégium Györffy István néprajzi szakkörének anyagából); Kecskeméti Néprajzi Közlemények 1969–1970 (Szerk. Gémes Balázs, a 607. sz. ipari szakmunkásképző iskola honismereti szakkörének közlönye) stb. Hasonló munka jelent meg Romániában is: Háromszéki népballadák (szerk. Albert Ernő–Faragó József, Bukarest, 1973); Szlovákiában: Kodály Zoltán nyomában (szerk. Mórocz Károly, Pozsony, 1978). – A néprajzi ismeretek érvényesülését a középiskolás tankönyvekben és tantervekben (irodalom, történelem, földrajz, rajz, ének) 1969-ben Szegeden a TIT Csongrád megyei szervezete által rendezett országos értékezlet vizsgálta meg. Az 1970-es évek második felében készült oktatási reformban fakultatív tárgyként a gimn.-i tantervben helyet kapott a néprajz is. A középiskolások néprajzi gyűjtő tevékenysége a honismereti mozgalom fontos részét alkotja.

A Táj- és Népkutatás a középiskolában c. kiadvány címlapja.

Kósa László

néprajz az egyetemeken: Mo.-on legelőször valószínűleg Erdélyi Jánosnak a sárospataki ref. kollégiumban az 1860-as években tartott magy. irodalmi előadásai foglalkoztak néprajzzal (népköltészettel) főiskolai szinten. Később a pesti egy.-en Toldy Ferenc, Gyulai Pál és Katona Lajos érintették előadásaikban a folklór kérdéseit. A néprajzi tanszékek létesítése előtt a legjelentősebb magántanári működést Herrmann Antal fejtette ki a kolozsvári egy.-en 1898–1919 között. Előadásai elsősorban a néprajzi érdeklődés felkeltésében játszottak nagy szerepet, tudományos iskola megalapítójává nem váltak. Hallgatói közül több neves etnográfus került ki (Györffy István, Viski Károly, Szendrey Zsigmond, Solymossy Sándor, a román Vuia Romulus és mások). Az államhatár-változás után Herrmann Antal Szegeden folytatta előadásait (1926-ig), de azokat már nem kísérte érdeklődés. Az első mo.-i néprajzi tanszék 1929-ben a szegedi egy.-en létesült. Első tanára Solymossy Sándor volt nyugdíjaztatásáig (1934-ig). Ezután 1947-ig nem töltötték be a tanszékvezetői állást, de néprajzi előadások rendszeresen folytak (Cs. Sebestyén Károly, Bálint Sándor és mások). A magyar néprajztudomány több jeles munkása nyert itt magántanári habilitációt, így még Solymossy Sándor tanársága alatt Cs. Sebetyén Károly és Bálint Sándor, utóbb Ortutay Gyula, Tálasi István, Gunda Béla, Pável Ágoston és K. Kovács László. 1947-ben Bálint Sándort nevezték ki a szegedi tanszék vezetőjévé, aki ezt az állást nyugdíjaztatásáig (1965) töltötte be. Közben 1951–56 között rendelkezési állományba helyezték. Ez idő alatt megbízott előadókkal folytatódtak az előadások (Domanovszky György, Bodrogi Tibor és Péter László). 1966-tól Ferenczi Imre egy.-i docens a tanszék megbízott vezetője. A szegedi néprajzi tanszéken néprajzos muzeológusképzés nem folyik. Kiadványai: évkönyve a → Néprajz és Nyelvtudomány (1957–) és füzetsorozata a Néprajzi Dolgozatok (1959–). – A bp.-i tudományegy.-en 1834-ben létesült a néprajzi tanszék. Első tanára Györffy István volt (1934–1939). Halála után megbízott előadók folytatták az előadásokat (Ortutay Gyula, Gunda Béla, K. Kovács László, Bálint Sándor). 1941-től 1945-ben bekövetkezett haláláig Viski Károly volt a tanszék tanára. Utóda 1946-ban Ortutay Gyula egy.-i tanár lett. 1951-ben a bp.-i tanszék kettévált: a folklór tanszéket továbbra is Ortutay Gyula vezette, a tárgyi néprajzi tanszékre Tálasi István kapott egy.-i tanári kinevezést, 1980-tól docensi minőségben Barabás Jenő a tanszék vezetője. 1968-ban a folklór tanszék vezetését, miután Ortutay Gyula az MTA Néprajzi Kutató Csoport ig.-ja lett, Dömötör Tekla egy.-i docens, 1973-tól kinevezett egy.-i tanár, majd docensként Voigt Vilmos (1979) vette át. Tanszéki kiadványok: a Néprajzi Füzetek (1934–1942, 1944), → Folia Ethnographica (1949–50), → Artes Populares (1970–) és a → Dissertationes Ethnographicae (1973–). – É-Erdély visszacsatolása után Kolozsvár újjászervezett magyar egy.-e néprajzi tanszékének tanárává Viski Károlyt nevezték ki (1940), aki azonban 1941-ben Bp.-re távozott. Helyét 1943-ban Gunda Béla foglalta el és 1948-ig a Bolyai Egy.-en is előadott, mint egy.-i tanár. Következő években Faragó József és Kós Károly folytatták a néprajzi előadásokat. Jelenleg a Babeº-Bolyai egy.-en a magyar irodalmi és nyelvi tanszéken tartanak folklórelőadásokat. A tanszék kiadványa az → Erdélyi Néprajzi Tanulmányok (1943–1947) volt. Gunda Bélát Kolozsvárról történt távozása után 1949-ben a debreceni egy.-en újonnan létesített néprajzi tanszékre nevezték ki egy.-i tanárnak. 1979-től előbb docensi, majd egy.-i tanári kinevezéssel Ujváry Zoltán vette át a tanszék vezetését. A tanszék kiadványai: évkönyve a → Műveltség és Hagyomány (1959–), új folyama: Ethnographica et Folkloristica Carpathica (1979–), füzetsorozata a Közlemények a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetéből, Folklór és etnográfia (1979–). – Irod. Néprajzi tárgyú disszertációk bibliográfiája, 1945–1978. (Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához, 4. Összeállította Illés Zsuzsa, Bp., 1978).

A magyar folklór első egyetemi tankönyvének címlapja (1979)

Kósa László

Néprajz és Nyelvtudomány: a szegedi JATE néprajzi és nyelvészeti tanszékeinek évkönyve (1957–). Szerkesztői: Bálint Sándor, Mészöly Gedeon és Nyíri Antal (1957), Bálint Sándor és Nyíri Antal (1958), Bálint Sándor, Hajdú Péter és Nyíri Antal (1959–65), Hajdú Péter, Ferenczi Imre és Nyíri Antal (1966–). Elsősorban a tanszékek tanárainak és hallgatóinak tanulmányait közli.

A Néprajz és Nyelvtudomány c. kiadvány címlapja

Kósa László

Néprajzi Bizottság: → Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Bizottsága

néprajzi csoport: egy népen belüli alegység, amelyet vagy sajátos történeti hagyománya, kultúrája, életmódja, társadalmi szervezete vagy nyelve környezetétől elkülönít. A történeti hagyomány eredhet egykori igazgatási, jogi, foglalkozási különállásból (pl. Őrség) vagy alig tisztázható okokból (pl. barkók, Göcsej), amelyek egy része bizonyára lényegében fiktív. Minél több elkülönítő jegy mutatható ki, s minél határozottabbak ezek, annál jogosabb a néprajzi csoport megjelölés használata. Általában 2–3 elválasztó kategória esetén már szokás néprajzi csoportról beszélni, de egy-két kulturális elem sajátos volta nem elegendő. Nyelvszigetet, népszigetet csupán nyelvi elkülönültség alapján is lehet néprajzi csoportnak tekinteni (pl. szlavóniai magyarok, Oltszakadát, volt bukovinai székelyek), bár igaz, hogy ilyen esetekben a domináló meghatározó mellett további különbségek (pl. történeti tudat, egyes kulturális elemek, vallás) is rendszerint jelentkeznek. Használják a néprajzi csoport megfelelőjeként a népcsoport kifejezést is, de van olyan felfogás, amely az előbbi fogalom körébe csak a kulturális jegyekkel elhatárolható egységeket vonja be. Ezek a kulturális régiók, zónák rendszerint nagyobb területre terjednek ki és jelentősen átfedik a közkeletűnek használt néprajzi csoport, népcsoportok területét. – Egy népterület egésze nem osztható fel úgy, hogy azt a néprajzi csoportok hálózata teljesen befedje, számottevő vidékek maradnak, ahol elkülönítő sajátosságok egyáltalán nem jelentkeznek. Összefügg e kérdés a néprajzi csoport körülhatárolásának problémájával, vagy más oldalról megközelítve, az egység lényegi voltának meghatározása. Minél nagyobb területre terjed ki s minél népesebb a néprajzi csoport, annál egyenetlenebbül jelentkeznek körzetében a sajátosságok. Az eltérések olyan mértékűek lehetnek, hogy az alcsoportba való tartozás jogosságát kérdésessé tehetik. Ritkán fordul elő olyan kedvező helyzet, ahol földrajzi, nyelvi, településtörténeti, vallási kritérium kevés kétséget hagy hátra a körzet határának megvonásában (pl. Sárköz). Néha önkényesen és indokolatlanul kiemelt jegyeknek (pl. fehér gyász, kebél, őzés) tulajdonítanak elhatároló jelentőséget. Leegyszerűsödhet többször a kérdés nem megnyugtathatóan földrajzi, közigazgatási elhatárolássá is. Az újabb kutatás az endogám–exogám gyakorlatot tolta előtérbe a meghatározásban, ami azért szerencsés, mert ez igen lényeges emberi, társadalmi kapcsolatokat fejez ki, eredménye már bizonyos összeötvöződésnek, ugyanakkor következményei az integrációt sokoldalúan erősítik. Az eltérő tényezők különféle szempontú érvényesítése következtében egy nép néprajzi csoportokra való felosztásában, domináns vonásainak megállapításában, kiterjedésterületük körvonalazásában, az etnikai csoportokhoz való viszonyításban igen eltérő álláspontok alakultak ki. – Irod. Kodolányi János: Problémák az ormánsági etnikai csoport körülhatárolásában (Népr. Ért., 1958); Diószegi Vilmos: A palóc etnokulturális csoport határa és kirajzásai (Az égitestet evő mitikus lény elterjedtségének tanulságai) (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1968); Paládi-Kovács Attila: A barkó etnikai csoport (Műveltség és Hagyomány, 1968); Kósa László–Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása (Bp., 1975); Néprajzi csoportok kutatási módszerei (Szerk. Paládi-Kovács Attila, Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához, VII., Bp., 1980).

Barabás Jenő

Néprajzi Értesítő: a Néprajzi Múz. évkönyve. 1900-ban az → Ethnographia mellékleteként, mint az MNM Néprajzi Osztályának Értesítője indult. 1916–1926 között nem jelent meg, majd az MNM Néprajzi Tárának Értesítőjeként folytatódott. 1935–36-ban a Néprajzi Múz. Értesítője, a Nemzeti Múzeum–Országos Magyar Történeti Múzeum Néprajzi Tára Értesítője a címe. 1943–1954 között ismét szünetelt a megjelenése. 1954-ben a Néprajzi Múz. évkönyveként indult újra. Szerkesztői: Jankó János (1900–02), Semayer Vilibáld (1902–16), Bátky Zsigmond (1926–34), Bartucz Lajos (1935–40), Domanovszky György (1941–42), Domanovszky György és Vargha László (1943), Balassa Iván (1954), Balassa Iván és Szolnoky Lajos (1955), Kardos László és Szolnoky Lajos (1956), Szolnoky Lajos (1957–), Hoffmann Tamás (1977–). A Néprajzi Értesítő elsősorban a mo-i anyagi kultúra kutatásainak fóruma volt és maradt. Az utóbbi években többnyire a Néprajzi Múz. munkatársainak tanulmányait és az intézmény munkájáról szóló beszámolókat közli.

A Néprajzi Értesítő első számának címoldala

Kósa László

néprajzi film: A dokumentumfilmek közül azokat nevezik így, amelyek a paraszti életformának valamely jelenségét örökítik meg néprajzi hitelességgel. A néprajzi film értékelésében és különböző fajtáinak meghatározásában éppen a hitelesség kérdése a vízválasztó. Így megkülönböztethető a már elkészült néprajzi filmek között ún. közönségfilm, tanulmányfilm és egyszerű dokumentáció. E háromfajta film elsősorban a téma feldolgozásának módjában tér el egymástól, de különbözik anyagát, technikai adottságait tekintve is. Általában a közönségfilmek normál és színes nyersanyagra, a tanulmányfilmek 16 mm-es fekete-fehér anyagra, a dokumentációk pedig 8 mm-es negatívra amatőr módszerekkel készülnek. A filmek ilyen műfaj és technika szerinti megkülönböztetése nem jelent értékbeli rangsorolást, mert sok esetben éppen az amatőr dokumentáció többet őriz meg a hiteles néprajzi jelenségből, mint a nagy technikai adottságokkal készített filmgyári munka. – A néprajzi filmezés története: bár a magyar néprajzi kutatás a fonográfot elsőként használta a világon a népdalgyűjtésban, filmezésre csak 1927-ben került sor. Gönyey Sándor sok értékes néprajzi felvételt készített a székelység és palócság körében az 1930-as és 1940-es években, sajnos ezeknek a legnagyobb része ma nincs vetíthető állapotban. E kezdeti lépések óta több mint százezer méter film készült, ennek nagyobbik része keskenyfilm (16 mm), de igen jelentős a normál filmanyag (a 35 mm-es filmeknek kb. egyharmada színes nyersanyagra készült). Az 1930-as évektől kezdve rendszeresen készültek állami megrendelésre néprajzi filmek a széles nagyközönség számára. Ezek közül az egyik legjelentősebb az osztrák származású Georges Höllering filmje a Hortobágyról, melynek képei ma felbecsülhetetlen értékű dokumentumok. A néprajzi filmezésnek világviszonylatban is jelentős alakja, egyik kezdeményezője volt a magyar Fejős Pál, aki hollywoodi rendezői sikerei után teljesen a néprajzi filmezésnek és a tudományos munkának szentelte magát. Peruban, Madagaszkáron és Sziámban forgatott – ez utóbbi helyen készült ma már klasszikusnak számító filmje, az „Egy marék rizs”. (Jelentősebb rendezők az 1930-as években: Icsey Rezső, Paulini Béla, Kandó László, Simonyi Lia). – A II. világháború után, a negyvenes évek legvégén és az ötvenes években újult erővel indult meg a néprajzi filmezés. Különösen sok néptáncfilm dokumentum készült ezekben az években és sok hiteles felvétel maradt fenn a korabeli híradókban, dokumentumfilmekben is a falusi életformáról, annak változásairól. Értékesek Szőts István és Raffay Anna munkái az ötvenes évekből (pl. Szőts István: Kövek, várak, emberek c. költői filmje 1955-ből, amely a palócság életéből mutat hiteles képeket). K. Kovács László munkásságának java is ezekre az évtizedekre esett. (Közönségfilmeket készítettek: Máriássy Félix, Varasdy Dezső, Lakatos Vince.) A hatvanas évek a néprajzi filmezés területén újabb fellendülést hoztak – Boglár Lajos és Bodrogi Tibor szakértői munkásságának segítségével értékes etnológiai tárgyú filmek is készültek, melyek távoli népek népművészetét és szokásait mutatták be. (Újabb rendezők mutatkoztak be néprajzi filmekkel: Kis József, Basilides Ábris, Kollonits Ilona, Korompai Márton, Moldován Domokos.) A néptánc-filmek hatalmas anyagát Martin György és Pesovár Ernő rendezte ebben az évtizedben, és maguk is tetemes mennyiségű új felvételt készítettek keskenyfilmre. Raffay Anna az amatőrmozgalom megszervezését és a szekszárdi nemzetközi néprajzi filmfesztivál megindítását vállalta a hatvanas évek végén, miközben értékes népszokás-filmeket készített. Kiemelkedő eredménye a magyar néprajzi filmezésnek Boglár Lajos munkája a D-amerikai piaroa indiánok életéről. – 1971-ben megalakult a Magyar Néprajzi Filmbizottság, azzal a céllal, hogy szervezetileg összefogja a néprajzi filmezés ügyét. Munkájának eredményeként 1972–74-ben elkészült a televízió Néprajzi-népművészeti sorozata (13 színes film) és a néprajzi filmek katalógusa. A katalógus első része kb. száz film adatait közli. A rövid tartalmi kivonat mellett megtalálhatók a technikai adatok, valamint a rendező, az operatőr és a közreműködő etnográfus nevei is, végül a film mai lelőhelye. (Az első rész megjelent az Ethnographia 1972-es évfolyamában.) A katalógus első tételei 1933-ból valók, az utolsók pedig 1973-ból. Az 1970-es években igen fellendült a néprajzi filmezés Mo.-on. Különösen a Magyar Televízió készített sok dokumentumfilmet. Ezt az anyagot közlik majd a korábbi évekre vonatkozó kiegészítésekkel, a filmkatalógus később megjelenő részei. – Irod. K. Csilléry Klára: Filmfelvétel a szuhahutai szekrénykészítésről (Népr. Ért. 1955); K. Kovács László: Néprajzi filmezések Magyarországon (Népr. Ért. 1956); Martin György: Beszámoló a Népművészeti és Népművelési Intézetben végzett tánckutató munka eredményeiről (Ethn., 1965); K. Kovács László: Ethnographische Filmaufnahmen und finnougrische ethnologische Forschung (Congressus Secundus Internationalis Finno-Ugristarum, Pars II. Helsinki, 1965); Ujváry Zoltán: Farsangi játékok filmezése Panyolán (Ethn., 1966); Hoppál Mihály: Magyar néprajzi filmkatalógus (I., Ethn., 1972).

Ácsolt láda készítése Mátraalmáson (film részlete, Heves m., 1955)

Ácsolt láda készítése Mátraalmáson (film részlete, Heves m., 1955)

Hoppál Mihály

Néprajzi Hírek: a Magyar Néprajzi Társaság évi hat számban megjelenő értesítője. Röid híreket és beszámolókat közöl a Társaság és a magyar néprajztudomány eseményeinek köréből. Közreadja a magyar néprajz éves bibliográfiáját. Szerk. Kecskés Péter (1972–1974); Szemerkényi Ágnes (1975–1976); Szemerkényi Ágnes és Tárkány Szücs Ernő (1976–1978), Gráfik Imre és Selmeczi Kovács Attila (1979–).

Néprajzi Közlemények: adatközlő néprajzi folyóirat. 1956-tól a Néprajzi Múz., 1963-tól a Néprajzi Múz. és az MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1969-től a Népművelési Propaganda Iroda adja ki. Évi négy számban, rotaprint formában vagy nyomtatva jelenik meg. Szerkesztői: Kardos László (1956), Némethy Endre és Takács Lajos (1957–61), Takács Lajos (1963–72), Szolnoky Lajos (1973–1976), Forrai Ibolya (1976–).

A Néprajzi Közlemények címlapja

Néprajzi Kutató Csoport: → Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoport

Néprajzi Múzeum: a magyar néprajz központi gyűjteménye. Feladata a néprajzi tárgyak gyűjtése, raktározása, nyilvántartása, rendszerezése, megőrzése és az ehhez kapcsolódó kutatások publikálása, az anyag belföldi és külföldi kiállításokon történő bemutatása, valamint a vidéki múzeumokban dolgozó néprajzos-muzeológusok munkájának elvi irányítása és szakfelügyelete. – Reguly Antal 1847 nov.-ében mutatta be az MTA ülésén 92 db-ból, főleg obi-ugor tárgyakból álló néprajzi gyűjteményét. A gyűjteményt az MTA az MNM-nek adományozta és ezzel megalapozta annak Néprajzi Tárát. Jelentős gyarapodására azonban csak 20 esztendő múlva került sor. 1869-ben az emigrációból hazatért Xantus János Eötvös József megbízásából az osztrák–magyar távol-keleti expedícióhoz csatlakozott, hogy néprajzi tárgyakat gyűjtsön az MNM számára. Xantus beutazta Kínát, Japánt, Ceylont, az indonéz szigetvilágot és 1870-ben mintegy 2500 tárgyból álló, a maga korában páratlan gyűjteménnyel tért haza. A következő évben kiállításon mutatta be a tárgyakat az MNM-ben. 1872-ben őt nevezték ki az MNM Néprajzi Osztályának első őrévé (ig. tisztviselőjévé). Ez az esemény volt a Néprajzi Múzeum születése. A múlt század második fele Európa-szerte a nagy néprajzi múz.-ok alapításának ideje volt. (Pl. 1868: Museum für Völkerkunde, Berlin; 1889: Museum für Deutsche Volkstrachten und Erzeugnisse des Hausgewerbes, a későbbi Museum für Volkskunde, Berlin; 1896: Österreichisches Museum für Volkskunde, Bécs; 1901: Etnografszki Muzej, Belgrád.) A felfedező utak, az Európán kívüli földrészek pontosabb megismerése, valamint a terjeszkedő gyarmatosítás nem nélkülözhette a néprajz tudományos alapvetését sem. Mo.-on azonban nem az Európán kívüli kutatások, hanem a hazai néprajzi érdeklődés megerősödése tette jelentőssé a központi néprajzi gyűjteményt, a Néprajzi Múzeumot. Az első magyar tárgyak 1885-ben kerültek be a Néprajzi Múzeumba (az 1885. évi országos kiállítás népi szobáinak anyaga). – Az első jelentős magyar tárgyegyütteseket Herman Ottó gyűjtötte (halászat, állattartás, pásztorművészet) több időszaki kiállítás és a millenniumi világkiállítás részére. Közben a Néprajzi Osztály addig porosodó anyagát 1892-ben önálló helyiségben helyezték el. 1894-ben – Xantus János halála után – Jankó János lett a Néprajzi Osztály vezetője. Nyolcesztendős működése alatt megteremtette a gyűjtemény szervezeti kereteit, tervbe vette és elkezdte a magyarság és a mo.-i nemzetiségek tárgyi anyagának nagyarányú gyarapítását. Ekkor került a gyűjteménybe a millenniumi kiállítás néprajzi falujának berendezése, mintegy 10 000 magyar és nemzetiségi tárgy (1899). Jankó fejlesztette az egyetemes néprajzi részt is (Fenichel Sámuel és Bíró Lajos új-guineai anyagával). Az ő igazgatása alatt kezdte el Vikár Béla a Néprajzi Osztály megbízásából a fonográfos népzenei felvételeket. Végül Jankó idejében szervezték meg a Néprajzi Múzeum könyvtárát is. Jankó János halálakor (1902) már kb. 35 000 darabra rúgott a muzeális néprajzi gyűjtemény, és nem fért el az MNM épületében. Előbb a városligeti Iparcsarnokba, majd 1924-ben – ideiglenes tartozkodásra – a Népliget melletti fiúgimnáziumba költözött a Néprajzi Múzeum. Az 1920-as évek elejének hullámvölgye után az új épületben gyűjteményeit rendező Néprajzi Múzeum fokozatosan tudományos kutatóhellyé és a magyar néprajz központi intézményévé lett. Tárgyi anyaga és munkatársainak száma megnövekedett. Ig.-i és munkatársai között a magyar néprajztudomány jeles egyéniségei dolgoztak: Györffy István, Bátky Zsigmond, Viski Károly, Bartók Béla, Lajtha László és mások. Az 1944–45-ös háborús eseményeket a Néprajzi Múzeum gyűjteményei kisebb károkkal vészelték át, de a múzeumépület súlyosan megrongálódott. A helyreállítás és raktárrendezés, majd párhuzamosan a tárgygyűjtés, a háborús cselekmények után nem sokkal, nagy lendülettel indult meg. 1946-ban megnyitották a Néprajzi Múzeum felszabadulást követő első kiállítását. 1947-ben a Néprajzi Múzeum kivált az MNM kötelékéből és önálló intézménnyé lett. A Néprajzi Múzeum szervezeti beosztása többször változott. A történelmi Mo. területéről származó, elsősorban magyar, de jelentős számban nemzetiségi eredetű anyagot tartalmaz. 1970-ben kb. 150 000 tárgya volt, melyet hagyományosan szakonként raktároztak: 1. gyűjtögetés, vadászat-méhészet; 2. halászat; 3. állattartás, pásztormunkák, pásztorművészet; 4. földművelés; 5. kézművesség, népi mesterségek (kisipar); 6. táplálkozás és konyhaeszközök; 7. népviselet, textíliák; 8. lakáskultúra, bútor, világítóeszközök; 9. kerámia; 10. hagyomány tárgyai (szokás, vallás, játék); 11. hangszerek; 12. átányi gyűjtemény (egy jellegzetes alföldi község – Átány – egyébként széttagolt tipikus tárgyi anyaga egységes gyűjteményi keretben); 13. közlekedés, teherhordás; 14. építkezés. – A történeti Mo. területén kívülről származó anyag 1970-ben 47 000 tárgy volt: 1. európai gyűjtemény; elsősorban a szomszédos népek és a rokon népek (köztük az obi-ugorok is) anyaga; 2. Ázsia-gyűjtemény; 3. Indonézia-gyűjtemény; 4. Afrika-gyűjtemény; 5. Ausztrália- és Óceánia-gyűjtemény; 6. Amerika-gyűjtemény. – A Néprajzi Múzeum szervezetében található az Ethnológiai Adattár: a magyar néprajz központi archívuma (kézirat-, fénykép-, rajz-, térkép- stb. tárral). Az önkéntes néprajzi gyűjtés szervezeti és elvi irányítója. – A Néprajzi Múzeum könyvtára 1970-ben kb. 120 000 kötet volt. – 1971-ig külön részlegként működött a Népzenei Osztály, amely az első fonográfra vett magyar népdalok eredeti hengereit és a támlapokat, valamint a magnetofonra és hanglemezre rögzített népzenei hangzóanyagot őrzi. – 1972-ben vált ki a Néprajzi Múzeum kötelékéből a → szabadtéri néprajzi múzeum (Szentendre), majd 1975-től folyamatosan átköltöztetve a gyűjtemények új épületben nyertek elhelyezést (Bp. V., Kossuth Lajos tér 12.). – A Néprajzi Múzeum évkönyve a → Néprajzi Értesítő (1900–) füzetsorozata a Néprajzi Múzeum Füzetei (1939–). – Irod. Bodrogi Tibor: A Néprajzi Múzeum Budapest múzeumai (szerk. Korek József, Bp., 1969).

A Néprajzi Múzeum Könyves Kálmán körúti épülete (1924–1975)

A Néprajzi Múzeum jelenlegi épülete (a volt Kúria)

Kósa László

néprajzi szobák: eredeti néprajzi, népművészeti tárgyakkal intérieurként, a paraszti hagyományoknak megfelelően berendezett kiállító helyiségek. Kialakításának gyakorlata az 1878-as párizsi világkiállításra nyúlik vissza. Míg addig a kiállításokon csak teljes házak bemutatásával kísérleteztek, ekkor állítottak be a kiállításba teljes parasztszobákat, részben olyat, amelybe a látogató be is léphetett (Hollandia), részben amely 3 oldalán zárt, egyiken pedig a látogató felé nyitott volt (Svédo., Hazelius rendezésében). Ez indította meg az európai múzeumoknál a „szobaperiódust” (Wildhaber). Mo. korán csatlakozott a kezdeményezéshez, amennyiben az 1885-ben megrendezett bp.-i Országos Kiállításon 15 parasztszobát rendeztek be. Később az egyes vidéki múz.-ok is állítottak fel néprajzi szobákat. Ezek közül különösen nevezetes volt Szegeden a Móra Ferenc Múz.-ban felállított alsóvárosi paraszti lakás intérieur. Ma már tudománytörténeti értékűek a soproni Liszt Ferenc Múzeumban berendezett néprajzi szobák, amelyek létrehozásában még Johann Reinhard Bünker működött közre. Az utóbbi 2–3 évtizedben egy-egy táji központban gyakran rendeztek be néprajzi szobákat a népművészeti és háziipari szövetkezetek (pl. Decsen Sárközi néprajzi szobát). A néprajzi szobák berendezésének elvei sokat változtak az évtizedek folyamán. Míg a korábbiakban egy-egy berendezés összeállításánál nem voltak figyelemmel a létrehozandó együttes tudományos hitelességére, a mai elvek szerint a néprajzi szobák berendezésében csak azonos korszakra, azonos társadalmi rétegre, csoportra jellemző és csak meghatározott helyről származó tárgyakat lehet együttesként kiállítani. Gondosan kell ügyelni arra is, hogy az eredeti használatnak megfelelően kapjanak helyet a tárgyak, s csak annyi legyen, amennyit valaha egy-egy háztartásban, lakásban elhelyeztek és használtak. A néprajzi szobák berendezési elveinek megfelelően végzik a → szabadtéri néprajzi múzeumokban megőrzött, ill. az eredeti helyszínen fenntartott népi műemlék objektumok belső tereinek berendezését. (Ilyenek: a balassagyarmati palóc ház, ill. a szabadtéri múzeumok, mint pl. a szentendrei, a zalaegerszegi és a szombathelyi szabadtéri néprajzi gyűjtemények lakóházai és melléképületei, a Heves megyei Múzeumok Igazgatóságához tartozó parádi ház, mikófalvai, kisnánai házak, ill. a verpeléti kovácsműhely berendezése, valamint a Veszprém megyei múzeumi szervezet nagyvázsonyi, tihanyi, bakonybéli objektumainak intérieurje.) – Irod. Wohnen–Realität und museale Präsentation (Braunschweig, 1971)

Borsod megyei szoba Országos Kiállítás (Bp., 1885)

Kapuvári szoba (1903, Győr-Sopron m.) Sopron, Liszt Ferenc Múzeum

Szeged-alsóvárosi parasztszoba (20. sz. eleje) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Mezőkövesdi parasztszoba a 19. sz.-ból. Bp. Néprajzi Múzeum (1963)

Filep AntalK. Csilléry Klára

Néprajzi Tanulmányok: 1. a Néptudományi Intézet kiadványsorozata (1947–48). Szerk. Györffy György. – 2. A Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézetének kiadványai (1949). Szerk. Ortutay Gyula. – 3. Az MTA Néprajzi Kutató Csoport kismonográfia-sorozata.

népszokás: 1. minden → szokás, amely a parasztság életének történelmileg kialakult rendjében a társadalom más osztályaitól és rétegeitől eltérő módon szabályozza a munkát, a társadalmi érintkezést, a környezetről való gondoskodást, a hétköznapok és az ünnepek egész rendszerét, tartalmát. A fogalom egyidős a néprajzi kutatás hazai indulásával: tudatosan először Réső Ensel Sándor használta 1867-ben megjelent munkájában. Korábban leíró jellegű, a szokás szerepére közvetlenül utaló fogalmak helyettesítették, mint a nép játékai, a farsangolás, → betlehemezés stb. A polgári nemzettéválás korszakában a társadalmi osztályokra való egyenes utalás helyett az ország különböző vidékein, igen eltérő helyzetű társadalmi rétegek, változatos tartalmú és típusú szokásait nemzeti szokásként határozták meg. A népszokás fogalmát ma is többféle értelemben használják, bár ez az ingadozás a népszokások típusainak sokféleségéből következik, nem pedig a nép és a parasztság azonosítása körüli vitából. – 2. Tágabb értelemben népszokásnak nevezzük a népi közösségek életrendjében mutatkozó egyöntetűségeket, amelyek az élet meghatározott alkalmain a közösség tagjainak viselkedését, gondolkodását szabályozzák, s amelyek ismétlődésük következtében megszilárdult hagyományként öröklődnek át az utódokra (→ belenevelődés). Ide tartoznak tehát a → munkaszokások és a munka elvégzésének szokásos módjai, az emberi érintkezés formái és ezek ünnepi alkalmai (pl. a köszönés, a házba belépés és a vendégség), az emberi életet kísérő és az emberi élet fordulópontjainak szokásai (→ átmeneti rítusok), valamint a naptári évnek az idő előrehaladtával közönségesen követett, a munka, az öltözködés stb. rendjét ritmikusan változtató szokásai és a naptári év fordulópontjaihoz, a természeti változásokhoz fűződő szokások (pl. a téli öltözet elhagyása, téli, tavaszi játékok és a → naptári ünnepekhez fűződő szokások). A köznapi nyelvhasználatban azonban a népszokás ennél kevesebb. Jelenti az emberi élet fordulópontjaihoz, a naptári év ünnepeihez és a vallási, társadalmi, jogi intézmények működéséhez kapcsolódó szokásokat, amelyeket összefoglalóan → ünnepi szokásoknak nevezünk. A népszokás-fogalom ilyen értelmű használata azért indokolt és tanulságos, mert minden szokásnak minősülő jelenség, amely kívül esik a szűkebb értelmű népszokás-fogalom jelentéskörén, az emberek gondolkodásában a hétköznapit jelenti, azt, amit egyébként is tenni kell. Joggal állítják ezzel szembe a nem hétköznapit, az ünnepit, amelyet a szó szoros értelmében megünnepelnek, „felfokozott” hatású → rítusokkal, → kultusszal, sőt: szokásaik köznapi rétege, öltözködésük és viselkedésük is ehhez az ünnepi hangulathoz emelkedik fel. Az így felfogott népszokások szervező fóruma az alkalom, amely lehet egy munka befejezése (→ szüret) vagy annak szervezeti rendje (→ fonó), a közösségi, családi élet kiemelkedő eseménye (→ keresztelő, → lakodalom, → bíró választása) és a naptári ünnepeknek a vallási intézmények, társadalmi csoportok és szervezetek által szabályozott rendje (betlehemezés, → aprószentek-hordás, → regölés stb.). – A népszokások tágabb és szűkebb értelmű, köznapi és tudományos felfogása mögött az a köznapi tapasztalatból elvont felismerés húzódik meg, hogy az ún. ünnepi szokások már nem hétköznapiak, hanem ezek különös elvonatkoztatásai, maradványai és újraszerveződései. Történelmi fejlődésük olykor kibogozhatatlan egykori rítusok, → mágikus eljárások és → társadalmi szokások halvány visszfénye. Értelmük, a fejlődés bármely fokán ismerjük is meg őket, az a szerep, amelyet a társadalomban, a közösségben betöltenek. Szerkezetük, formai jegyeik tartós és viszonylagos állandósága mellett döntően az általuk hordozott tartalmak sajátosságai teszik őket népszokásokká. Ilyen értelemben beszélhetünk a népszokások erkölcsi, jogi, vallási töltéséről, amelyek közvetlenül alakítják egy társadalmi együttes vagy osztály arculatát, vagy közvetve, mint a népszokások szűkebb értelemben felfogott rétege, számos áttételen át formálja és tükrözi az emberek életét és gondolkodását. A népszokások mint szokások az erkölcs legfontosabb tartományait rendezik, azonban viszonyuk bonyolult. A népszokás szokásként a legfontosabb erkölcsi kategóriák foglalata, azonban éppen megállapodottsága és rögzítettsége miatt az erkölcs konzervatív része. Ugyanez vonatkozik a vallási, jogi stb. töltésű szokásokra is. A nagy, átformáló erejű társadalmi változások idején ezért került a szokás (a népszokás is) a támadások kereszttüzébe. Ugyanakkor haladó társadalmi mozgalmak követendő mintaként kiemelhetik a szokásokban is rögzített fontos erkölcsi kategóriákat, mint például a népszokásokból a munka megbecsülésének tükröződését, mint a paraszti erkölcs központi kategóriáját. – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Szendrey Zsigmond–Szendrey Ákos: Szokások (A magyarság néprajza, IV., 1941–43); Weiss, Richard: Volkskunde der Schweiz (Erlenbach–Zürich, 1946); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965); Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz (Bp., 19664).

Németh Imre

népszokások költészete: a népköltészetnek azok az alkotásai, amelyek valamely → népszokáshoz, ill. annak egyes → rítusaihoz fűződnek (rítusének). A szorosabban vett népszokások költészete csak a szokásokhoz kapcsolódva hangzik el, a népköltészet más alkotásai azonban szokásokhoz fűződve s attól függetlenül is megtalálhatók; táncdalok, szerelmi tárgyú lírai dalok pl. lehetnek a lakodalmi szokások költészetének részei, de attól függetlenül is élhetnek. – A népszokások költészete egyik összetevőjét a → szokásmagyarázó mondák képezik, amelyek a szokás keretében előadásra is kerülhetnek, máskor azonban csak a szokást gyakorlók ismerik. A másik összetevőt a szokás során elhangzó költői alkotások képezik, Marót Károly mondott rítusnak nevezte ezeket. Az esztétikai funkció mellett gyakran más funkciójuk is van: → termékenységvarázslás, → gonoszűzés, gyógyítás (→ népi gyógyászat), oktatás stb. Tartalmi-formai változatosságuk jelentős. Felépítésük gyakran a → ráolvasásokéhoz hasonló, a rituális költészet néha az egész közösség számára szóló kollektív varázsszöveg. Ilyenkor itt is megtalálható az epikus bevezetés, a jókívánságok, melyek óhajtás vagy parancs formájában szólalnak meg, majd adománykérő formulák következnek. – A → naptári ünnepekhez fűződő népszokások költészete állhat pl. → szerencsekívánó mondókákból, tulajdonképpeni rítusénekekből (→ regösének, → Szent Iván-i ének, → villőzés stb.), énekelt vagy elmondott, verses vagy prózai rigmusokból, → köszöntőkből, párbeszédes → veszekedőkből, többszereplős → dramatikus játékokból, folklorizálódott egyházi énekekből stb. – Külön jelentős egységet képez a → lakodalom költészete és a halálhoz, temetéshez fűződő költészet, továbbá egyes közös munkaalkalmakhoz fűződő népszokások költészete (→ aratódalok, a disznóöléssel kapcsolatos → nyársdugás szövegei stb.). Különösen figyelemre méltóak a tulajdonképpeni rítusénekek szövegei, dallamai. Minthogy ezek többnyire varázsénekek, hatásosságukhoz éppúgy, mint a ráolvasásoknál, hozzátartozik a szó szerinti átadás és ismétlés, éppen ezért néha igen archaikus mozzanatokat, mitologikus vonásokat is megőriztek, melyeket ma már alig értenek, de még szépnek találnak. Ugyancsak archaikus formai-tartalmi-verselési mozzanatokra bukkantunk a kötetlen → siratóénekekben is (→ még: halott búcsúztatása, → virrasztóének). – Irod. Marót Károly: Rítus és ünnep (Ethn., 1940); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Jeles napok (A Magyar Népzene Tára, II., III. A–B. 1953; Lakodalom, IV., 1955–56: Párosítók, 1959; V., Siratók, 1966); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974).

Dömötör Tekla

népszószóló: → magisztrátus

Néptáncos: a Népművelődési Intézet táncosztályának időszakos, kőnyomatos értesítője (1961–62). Szakmai-módszertani írásokat, a néptáncmozgalom híreit közölte. Beolvadt a Népművelés c. lapba.

Néptudományi Intézet: → Táj- és Népkutató Központ

Népünk és Nyelvünk: a szegedi Alföldkutató Bizottság néprajzi, társadalomrajzi és nyelvészeti szakosztályának folyóirata (Szeged, 1929–1939). Szerkesztették: Bibó István (1929–33), Horger Antal, Moór Elemér és Cs. Sebestyén Károly (1934–37), Moór Elemér és Cs. Sebestyén Károly (1938–39). Igen sok alföldi vonatkozású néprajzi cikket és adatot közölt.

A Népünk és Nyelvünk címlapja

Kósa László

népviselet: a falusi és mezővárosi parasztemberek, cívisek, pásztorok, esetleg kézművesek öltözete. Az emberi öltözet a legrégibb időtől kezdve nem csupán védte a beleöltözőt, hanem díszítette is és kifejezte társadalmi helyzetét. Az elmúlt évszázadok etnográfusok által vizsgált népviseletei ebben az értelemben kifejezték a társadalom paraszti, falusias rétegeihez való tartozást. A 16. sz. óta ismertek közigazgatási rendelkezések, melyek előírták: mit szabad viselnie a jobbágynak, a városi kézművesnek, nemesembernek. Ettől az időtől kezdve maradtak fönn viseletábrázolás-sorozatok is, amelyek épp az öltözet különbözőségével jelenítették meg a társadalom különböző rétegeit, ill. különböző népek, népcsoportok tagjait. A népviselet fogalma azonban csak jóval később alakult ki, amikor a közép- és K-európai nemzeti mozgalmak kibontakozásával együtt a paraszti kultúra feltárása megindult. A viselet volt a paraszti műveltség egyik legkorábban számba vett megnyilvánulása, Mo.-on pl. már a reformkorban sorozatosan jelentek meg népviselet leírások, Bikessy-Heinbucher pedig 1816-ban képsorozatot adott ki az akkori Mo. paraszti öltözeteiről. – A néprajztudomány által használt népviselet fogalomba beletartoznak a köznapi és az ünneplő öltözetek egyaránt, az öltözködés egész rendszere. Ez a rendszer kisebb-nagyobb tájegységek szerint változik, és az öltözetdarabok eltérő formái az öltözködés különböző szabályai szerint helyi népviseletek különültek el. Ezekre vonatkoztatva használatos a népviselet szó jelzős összetételekben, mint → alföldi városi és mezővárosi viselet, → sárközi viselet, → torockói viselet. Az ilyen viseletközösségekben a népviselet árnyaltan kifejezte az egyes személyek társadalmi helyzetét, életkorát, állapotát, a különböző alkalmakat. A népviselet egyik sajátsága éppen ez a kötöttség és az aprólékosan szabályozott kifejezőkészség. – 1. A népviselet elemei, öltözetdarabok. A népviselet vizsgálatának egyik fő ága az egyes öltözetdarabokat kutatja, anyag és forma szerint törekszik típusaik, változataik megállapítására és elterjedésükből, történeti adatokból próbálja meghatározni alakulásuk menetét. A hazai népviselet-kutatásnak ez sajnálatosan elhanyagolt területe, az idevágó ismereteket az öltözetdarabokat tárgyaló cikkek ismertetik. Az alakulásmenet és az eredet keresése, amit itt részletesen nem tárgyalunk, gyakran átvezet más népekhez és nem paraszti társadalmi rétegekhez. Egyes darabok esetében a kutatások azt sejtetik, hogy szűk területen, a közeli múltban alakultak ki, míg mások egész vagy fél Európa régi sajátjai. A magyar népviselet alapelemeinek olyan egyszerű és az esetek nagy többségében házilag előállítható nyersanyagból készített öltözetdarabok tekinthetők, amelyek a nyelvterület nagy részén ismertek voltak a közeli vagy távolabbi múltban s melyekből magukból teljes öltözetek állíthatók össze. Ide tartozik a vászonból készített → ing, → gatya és a nadrág, → pendely, → szoknya, → kötényfélék, → övek, a juh szőrös bőréből készített → elejbőr, → kacagány, → bőrmellények, → ködmönök, → subák, bundák, → nadrágok, a gyapjúszövetből készített → szűr, → zeke, → daróc, nadrág. Egy-egy öltözetdarabnak, szabását illetően lehetnek rendkívül egyszerű és igen bonyolult változatai is. Ismerünk pl. egyetlen vászondarabból készített ingeket és sok darabból, bonyolult ujjszabással és oldaleresztékekkel varrottakat. Ezen darabok egyszerű változatai tekinthetők a magyar öltözködés legrégibb rétegének. Ebbe a régi rétegbe sorolhatók azok az öltözetdarabok, amelyeket férfiak és nők egyaránt viseltek. Kalotaszegen pl. egészen a századfordulóig egyforma volt a férfi és a női bőr mellrevaló, a férfi és a női daróc, ugyanez mondható a zekék és más posztókabátfélék nagy részéről. A régi csizmákat és bocskorokat is használta az egész család. Az öltözetdaraboknak újabb divatú csoportját alkották azok, amelyek jobbára gyári kelméből készültek, általában bonyolult szabással és elkészítésük többnyire mesteremberek vagy falusi specialisták dolga volt. Ide tartozik a férfi és női pruszlikok, ujjasok sokféle változata (litya, leves, bujka, untercikk, ingbáttya, rékli stb.) a dolmány és a köpönyeg. Újabb voltukat tanúsítja, hogy ezek mind felsőruhák, alattuk megtalálhatók a régies egyszerű ruhadarabok alsóruhaként, a gyári kelméből készült ruhák mintegy rájuk rétegződtek. A teljes öltözethez hozzátartoznak még: a fejrevalók (→ kalap, → süveg, → báránybőr sipka, → koszorú, → párta, → főkötők, → fejkendők), a → kendők, a → lábbelik, valamint az → ékszerek, → kalapdíszek, szalagok. – 2. Az öltözetek megszerkesztése. Az öltözetdarabokból úgy lesz viselet, hogy a helyi kívánalmak szerint kiválasztott darabokat meghatározott rendben felöltik. E viseleteket a közönség általában egy-egy helység, táj jellemzésére kiválasztott képekből ismeri. Egy ilyen rajz, fotó vagy festmény azonban az adott társadalom öltözködésének csak egy-egy pillanatnyi, különböző esetlegességektől függő megvalósulását rögzíti. Maga a viselet több ennél: azoknak a szabályoknak, „ajánlásoknak” teljes rendszerével jellemezhető, amely szerint a helyi társadalom különböző tagjai, különböző alkalmakra öltözetüket összeállítják. Ebben korlátozást jelent eleve, hogy a különböző öltözetdarabokból, a formai változatokból mi számít bevettnek, elfogadottnak. Az illető helységben, viseletközösségben szokásos darabokból sem választhat azonban mindenki szabadon: egyesek csak a férjhez menendő leányt vagy csak az új asszonyt vagy esetleg a családfőt illetik, másokat csak húsvétkor lehet felvenni, előtte nem stb. További korlátozást jelent, hogy az egyes személyeknek nem mindig van meg a koruk, társadalmi helyzetük szerint megengedett ruhadarabok teljes köre. Itt sokat számít a vagyoni helyzet, társadalmi állás, de az egyéni hajlandóság, ügyesség, az e téren való kiválásra törekvés. Amiképpen faluja népdalkincsét sem ismeri mindenki és nem is tudja előadni, viszont előadja, előadhatja jobban vagy rosszabbul, ugyanúgy az öltözködésben is a helyi esztétikai megítélés szerint vannak szebben, takarosabban és hanyagul öltözködők. Az esztétikai értékelésnél számít, hogy maguk az egyes ruhadarabok hogyan vannak elkészítve, milyen az állásuk: továbbá az is, hogy viselőjükön hogyan állnak s hogyan illenek össze a többi ruhadarabbal. A kívánatos összhang kiterjedhet az egyes darabok anyagára, színére, mintázatára. Kalotaszegen pl. az asszony öltözetének összeállítását a szoknyával indítja. Válaszhat köznapi munkára való, vagy még egyszerűbb, mosásra való, városba menő, különböző derűs vagy gyászos ünnepi alkalmakra való szoknyát; ezeken belül is télit-nyárit és többféle színűt. Az elmúlt években is ismerhettünk olyan kalotaszegi asszonyt, aki 30 szoknyából választhatott. Mindegyik szoknya behatárolta a hozzá viselhető többi ruhadarab körét. Ezek között a megjelenés jellege szempontjából döntőnek a kötényt és a fejkendőt tartották, amelyeknek anyagban, színben, mintázatban pontosan összehangoltnak kellett lenniök. Ezekből a kisebb darabokból több példánya lehetett egy-egy asszonynak, mint szoknyából: az említett asszonynak például mintegy 100 fejkendője volt. Ezeknek a váltogatása tehát különösen érzékenyen szolgálhatta részben az alkalom kifejezését, részben a változatosságra való törekvést pl. azt, hogy egymás után következő vasárnapokon ne legyen hasonló az öltözet. A felső testen viselt ujjas, bársony- és bőrmelles színével, jellegével ugyancsak pontos szabályok szerint követte és egészítette ki az együttest, – az ujjasfélék adtak egyébként színteret a divat legváltozatosabb érvényesítésére, újítások bevezetésére. – A viselet összeállításának és felöltésének módja azt a célt is szolgálta, hogy a viselő testalkatának megjelenítését közelítse a helyileg elfogadott szépségideálhoz. Egy tardi asszony mondta, hogy a városi nők olyanok, amilyenek, de „mi olyanok vagyunk, amilyenek lenni akarunk”. A mell formáját pl. sehol sem hangsúlyozták, inkább elszorították, ill. a nyak alá fektetett kendővel igyekeztek laposítani. A lapos has, kerek csípő ideálját egyes csoportok csípőpárnák viselésével valósították meg és azzal, hogy a szoknyákat csak oldalt és hátul ráncolták. A csizma és a vastag kötött harisnyák a lábszárat vastagították. – 3. A népviselet szerkezeti típusai. A viselet összeállításának, megszerkesztésének többféle lehetősége van. Ezek megkülönböztetésére még igen kevés vizsgálat történt. A női viseletben három tipikus öltözetszerkesztési mód vázolható föl. Az egyik a sok rövid szoknyás, ingvállas öltözeteké. Jellemzi a tájilag-helyileg igen változatos, nagyrészt több rétegből felépített fejviselet, kiváltképp a főkötők sokféle formája. A derékra bő, rövid ujjú ingvállat öltenek, többnyire nagy nyakkivágással, fölötte pruszlikkal, efölött derékon átkötött rojtos vállkendővel. Az ing bő ujja szalaggal, gumival átkötött. A nyakra göngysorok kerülnek vagy lázsiás. Az alsó testre, a pendely tetejébe 4–10, esetleg még több alsó és felső bő szoknyát öltenek egymás fölé, ezek kerekre formálják a csípőt. A szoknya elé kötényt vagy kötényeket kötnek. A lábviselet csizma vagy bársony, „ebelaszti”, ill. bőrcipő, esetleg papucs; az utóbbiak általában vastag harisnyával. Télire ezekhez az öltözetekhez ködmön vagy mente, vattás rékli, utóbb nagykendő járult. Ehhez a típushoz tartoznak a palóc viseletek. Kapuvár, Sárköz, Érsekcsanád, Püspökbogád, Martos stb. viselete. – Másik típusba foglalhatók össze a kevés és hosszú szoknyás, ingvállas-pruszlikos öltözetek. Ezeknél kisebb hangsúly helyeződik a fejviseletre, mint az előző csoportnál; csak a leány s a fiatalasszony fejviselete feltűnő, különben fejkendő használatos. Az ing nyakig csukódik, ujja háromnegyedes vagy hosszú, föléje díszített pruszlik kerül. Vállkendő nincs. A nyakon kevesebb a dísz, mint az első csoportban. Az alsó testen, a pendely fölött, egyetlen hosszú szoknya van, kevés vagy semmi alsóval. A lábon csizma vagy egyszerű bőrcipő. A viselet sokfelé kiegészíti a karra vetett, övbe tűzött nagyobb kendő, „keszkenő”. Téli öltözetdarabok a bőrmelles, a daróc, szokmány, palást, mente. Erre a típusra lehet példa Kalotaszeg, Torockó, a Székelyföld viselete. – Az előbbi két csoportot az érdeklődő közönség is jól ismeri. Kevésbé szokták a népviseletek közé számítani azt a harmadik típust, amelynek polgárias, városias vonásai vannak. Az öltözetdaraboknak abból az újabb divatú csoportjából állítják össze őket, amelyeket már jobbára gyári kelméből készítenek, általában bonyolult szabással mesteremberek vagy falusi specialisták. Jellemző fejviselete a rece vagy horgolt fekete főkötő, és a sokszoknyás viseletek keménypapírra feszített főkötőitől eltérően drótvázas, fekete, esetleg világos színű taftszalagokból és csipkékből összeállított gyöngyökkel, művirággal és strucctollal díszített főkötő, amit az etnográfusok „református főkötőnek” szoktak nevezni. Ehhez a csoporthoz kapcsolódhatnak arany- vagy ezüstcsipkés bársonyfőkötők is (pl. Jászság) vagy a kaskétli (Debrecen). Ezek a főkötők kevéssé változnak az életkorral, tíz-tizenöt évnyi viselés után rendesen leteszik őket és csupán egyszerű alsófőkötőt hordanak a fejkendő alatt. A felső testen, fiatal korban, nyáridőben ingvállat és pruszlikot hordanak, télen és idősebb korban általában ujjast, sonka ujjú, testhezálló szabással. Ezeket alkalmanként kiegészítheti a vállkendő. A szoknya különböző bőségű, rendesen hosszú, helyenként földig érő. Az ujjassal azonos anyagból készül. Ha kötény kerül eléje, annak az anyaga is azonos a szoknyáéval vagy fekete lüszter, esetleg klott. Lábviselet a csizma és a cipő. Téli öltözetdarabok a mente, a kisbunda, a suba, esetleg ködmön, nagy posztókendő, plüss- vagy posztókabát, palást. Ezeket a viseleteket szokás volt az előző parasztos öltözettípusokat leváltó késői fejleménynek tekinteni, valójában azonban a falvak, mezővárosok lakosságának jelentős része nem hordott az első két csoportba sorolható „népviseletet”, öltözködésük a harmadik típus keretében alakult. Ide sorolhatók az alföldi mezővárosok és szabad kerületek, a Kisalföld jó része, a Csallóköz, a dunántúli kisnemesi községek stb. – Végül vannak olyan női öltözetek is, amelyek egyértelműen nem sorolhatók be a fenti típusokba. A kutatás jelen fokán ezeket egy vegyes kategóriában helyezhetjük el (pl. Csököly, Ormánság, szlavóniai magyar falvak stb.). – A férfiöltözetek közt nehezebb hasonló szerkezeti típusokat felállítani a jól ismert, múzeumokban őrzött 19–20. századi anyag alapján, – kevesebb volt e téren a kutatás is. A típusokat külön a vászon- és külön a posztóöltözetek felépítése alapján kellene megalkotni. Az ismertetett női viseletek virágzása idején a férfiaknál még a vászonból való öltözetek felső ruhául is szolgáltak. A vászongatyák formaváltozatai alapján megkülönböztethetők a hosszú és bő gatyát hordó vidékek (Dunántúl, Duna–Tisza köze, matyók, részben a palócok), a rövid és bő gatyát viselők (Tiszántúl) és a szűk gatyás területek (Erdély, Moldva, Bukovina). A gatyák típusaihoz azonban nem kapcsolódik karakterisztikus módon eltérő ing, mellény. Az ingnél kiemelendő, hogy nyáron önmaga egyrétegűen lehetett felsőruha, amelyre csak későn, helyenként került posztó vagy bőrmellény. Az országosan elterjedt posztóruhák sokban hasonlóak, kivéve a keleti csoportoknál megőrzött régies, sokszor házilag varrt gyapjúöltözeteket. Talán a dolmánymente hosszú vagy rövid volta, álló vagy fekvő gallérja szolgálhat megkülönböztetésül. Országosan általános az ujjatlan bőrmellesek és csaknem hasonló módon a ködmönök használata – második rétegként a vászonholmi felett. A suba elsősorban az Alföldre jellemző, de szórványosan a keleti csoportoknál, jómódú családfők viseleteként a palóc vidéken és a Dunántúlon is megtalálható. Sokkal általánosabb a szűr, amelynek az Alföld ÉK-i részén versenytársa lett a guba. Ezeknek az öltözetdaraboknak azonban mindmáig csak táji változatait derítette fel a kutatás s az öltözetek szerkezeti típusai még ismeretlenek. – 4. Viseletcsoportok. A népviselet táji-történeti tagolódása. A népviselet különböző megjelenési formái időben változó, kisebb-nagyobb csoportokhoz köthetők. Ezek a hasonló öltözetet viselő csoportok, a viseletcsoportok magukban foglalhatnak akár 40 községet is vagy korlátozódhatnak csupán egyetlen helységre. Nagyobb helységben pl. mezővárosban a település különböző részeinek is eltérhet a viselete, mint pl. Szeged különböző városrészeiben, vagy Fülöpszálláson, ahol az Alvégen és a Felvégen eltérően öltözködtek. Másutt az eltérő népviselet a vallás és a származás különbözőségét fejezhette ki (pl. Érsekcsanádon, Csökölyben a ref.-ok és a r. k.-ok eltérő viselete), vagy a nyelvi – etnikai különbséget vegyes nemzetiségi falvakban. – A több faluból álló csoportoknak mindig van egy magva, a divatban irányt szabó, elöljáró község, amit a többi több-kevesebb buzgalommal követ. Nagyobb viseletcsoportokon belül kisebb alcsoportok alakulhatnak, melyek az alapvonásaiban közös viselet kisebb mértékben eltérő változatait hordják; a palóc viseletek közt így különül el pl. a Szécsény környéki községeké. Az öltözetnek a viseletcsoporton belül összekötő, kifele viszont elkülönítő szerepe van. „Engem Komáromba is megismernek, hogy martosi vagyok” mondták pl. öntudatosan Martoson. A hasonló viselet így általában olyan csoportokat fűz össze, akik egyébként is összetartozónak tudják magukat, kapcsolatban vannak egymással, összeházasodnak. Ezekben a viseletcsoportokban ment végbe a magyar népviselet különböző táji változatainak kialakulása, változása, fejlődése, elmúlása. Ezeket a folyamatokat, különösen a múlt század eleje óta egyre több leírás, majd tudományos gyűjtés, fönnmaradt tárgyi emlék alapján követhetjük. Az egyes helyi viseletek általában 4–6 generációra terjedő történetében elkülönül a korai idő, amikor saját öltözködési stílusukat kiformálják, majd a virágkor, amit dekadens, bomló, esetleg egyes formai törekvéseket túlzásba vivő késői korszak követhet. A helyi viseletek különösen a múlt század elejétől váltak sokfélévé, új anyagok és az előbbiekben leírt új öltözettípusok megjelenésével. Korábban a szűkös történeti forrásokból ismert 16–18. sz.-i időszakban úgy sejthető, hogy országszerte egyöntetűbb volt a falusi jobbágylakosság egyszerűbb öltözete, a mezővárosok, városok lakóinak gazdagabb, drágább öltözete is. – Erre, a későbbi viseletcsoportokhoz nem köthető régi állapotra utalnak a nagy táji egységek viseletének leírásai (alföldi városi és mezővárosi, → dunántúli viseletek, → erdélyi magyar népviselet, → felföldi viseletek), ezek utalnak arra is, hogy a korábbi századok egyszerű jobbágyi és régi stílusú díszes öltözetei hol maradtak fönn a közelmúltig, mint pl. a keleti népcsoportoknál. A 18–19. sz. fordulójától a formák, színek, anyagok rendkívül kibővült választéka alapján sok különböző helyi stílus alakult ki. Ezeket, különösen a sokszoknyás női öltözeteket, a férfiak öltözetében pl. a cifraszűr elterjedését össze lehet kapcsolni az új parasztos népművészeti stílusok ez időben észlelt virágzásával. A múlt század végétől egyes csoportok a színes parasztos népviseletet átcserélték polgáriasra. A 19. sz. jellegzetes viseletei közül számos elhalványodik, megszűnik már az I. világháború idején, mások a II. világháború körül. Az egykori népviseletekből spontán használatban a közelmúltban egyes palóc községekben, határainkon kívül Erdélyben, Moldvában, Szlovákiában lehetett találni. A századforduló körül azonban megindult az ország néhány egymástól távol eső pontján egymáshoz meglepően hasonló késői viseletváltozatok kialakulása is. Ezeket a hasonló anyagok használata, mindenekelőtt az olcsó gyolcsok hímzéssel való díszítése kapcsolja össze. E viseletek (Kalocsa-vidék, Sióagárd, Tura, Pest környéke stb.) és a rájuk varrt hímzések a népművészet „legújabb stílusa” képviselőinek tekinthetők, melyeknek nagy része megérte a közelmúlt esztendőket. – 5. Az öltözet, mint kifejezés. Egy-egy virágjában levő népviselet jelrendszerként is felfogható, amely azoknak, akik ismerték az egyes öltözetdarabok, színek, díszítések és összeállítási módok jelentését, a viselőről, annak állapotáról, koráról, rangjáról-módjáról, foglalkozásáról, arról az alkalomról, amihez felöltözött stb. jóformán mindent elmondott. – Egyes öltözetdarabokhoz, viselési módokhoz országszerte hasonló jelentés kapcsolódik, más jelentéseket, jelentésárnyalatokat helyi érvényű szokások határoznak meg. A fejviselet gyakran az egész öltözettől függetlenül is alkalmas állapotok jelzésére. A férfiak kalapja, sapkája például a mellé tűzött tollal, bokrétával jelzi, hogy viselője gyermek, féllegény; újlegény, olyan, akinek van már kedvese, sőt esetleg eljegyzett „nagyszeretője”. A vőlegénységet is az erre a célra készített bokréta jelenti be. A dísztelen kalap pedig azt közli, hogy viselőjének „letelt az ideje”. Különleges tollat tűz kalapjához néhány községben a sorozásra induló legény, a besorozott regruta kalapját pedig felpántlikázzák. A lányok fejükön pártát, koszorút, szalagot viselnek, a férjes asszonyt illeti meg a főkötő. Egy-egy asszonynak élete során főkötője négyszer, tízszer is változhat attól függően, hogy idősödik, gyermekei megházasodnak. A főkötők közül a legelső, az újmenyecske főkötő a legdíszesebb, a többiek színe egyre halványul, díszük pedig gyérül. A gyermektelen fiatalasszony állapotát a főkötő fölött viselt fátyolkendő jelzi. Martoson ugyanezt fejezte ki a „tuszli” nevű muff, amit fiatalasszonyok nagy ünnepen viseltek. Ugyancsak Martosról tudunk „anyósingről”, amit az asszony attól kezdve viselt, hogy gyermeke megházasodott. Ugyanitt azt tartották, hogy akinek lánya van hamarabb öregszik, mert a lány hamarabb megy férjhez s így anyja hamarabb kezdi el viselni az öreges inget. Érsekcsanádon fehér fejkendőt „örömanya kendőt” kötött fejére az első vasárnap az az asszony, akinek fia megházasodott. – Ha az öltözet egészét nézzük, az öltözetdarabok anyaga, díszítettségi foka, formája, leginkáb azonban színei jelzik viselőjének korát és a felöltés alkalmát. A fehér és piros szín és az arany díszítés a fiatalságé, mely már 35–40 éves koron túl nem viselhető; a „javabéli asszony” már sötétíti, barnábba fordítja öltözetét, áttér a zöld, sötétkék, bordó, esetleg lila színekre. A fekete az öregeket illeti. Akit fiatalon mély gyász ér, utána már nem öltözik vissza a korát megillető derűsebb színekbe; másfelől olyan asszony, akinek férje fiatalabb, a korát megilletőnél valamivel fiatalosabb színeket választhat. – A népviselet virágkorában a nők ruhatárában különösen az ünnepi darabok száma nőtt meg. Öt-hat köznapi szoknya mellett harminc ünneplő is lehetett. Az ünneplő öltözetek sokfélesége leginkább a templomban és a temetéseken került bemutatásra. Elsősorban megtisztelik magát az ünnepet. Karácsony és húsvét első napja a téli és nyári legszebb sötét ünneplők bemutatási alkalma, az ünnepek másnapja pedig a színes ünneplőké. A templomba öltözve mutatja be az asszony az őt ért gyászt, annak mértékét, fokát. „Félgyászt” ölthet az asszony akkor, ha például katonai szolgálatra vonult be a fia, férje, de akkor is, ha a házban veszekedés, békétlenség tört ki. A háborúba vonultaknak egész családja mély gyászt hord, ameddig vissza nem térnek. A gyászos és félgyászos öltözetek és azok viselési alkalmai szinte felsorolhatatlanok. Ezeket vagy nagy ünnepen vagy böjtben, úrvacsora osztáskor vagy akkor viselik, amikor haláleset van a csaádban, a szomszédban, az utcában, esetleg a faluban; az eltérő fokozatokat más-más színárnyalatú, mintázatú öltözetekkel jelölve. Pl. Szakmáron a saját, legközelebbi halottját fekete plüssvirágú atlaszban gyászolja a jómódú asszony, a rokont fekete szövetben, a szomszédot fekete festőben. A kalotaszegi Mérán külön viseletösszeállításuk van azoknak az asszonyoknak, akik a halottas ház számára főznek, a torba. Néhol, pl. Érsekcsanádon a temetésen részt vevő közeli rokonok sajátos → siratókendőt kaptak, amit derekukhoz tűztek, s amely temetésre menet jelezte a közeli gyászoló körhöz való tartozást. – Egyébként a gyászt jelölő öltözetek színe csak a legutóbbi évtizedekben lett általánosan tiszta fekete. Korábban az ország több vidékén, pl. D-Dunántúlon fehér vagy sáfránnyal sárgított színű öltözetben gyászoltak. Egyes vidékeken a fiatalok halálát piros gyászpompa kíséri: pirosba öltöztetik a halottat és piros lesz a ravatala is, s vannak adatok a zöld gyászszínre is. Alig húsz éve még, a legközelebbi hozzátartozók az Alföld számos községében kopottas, köznapi öltözetben kísérték ki halottjukat; feketébe csak a temetés után öltöztek. – A közvasárnapokra térve, a r. k.-oknál a havonkénti első vasárnapi misére általában díszesebb öltözetet öltenek. Kivételesen pl. Ajakon és egyes palóc községekben arra is van adat, hogy a hónap egymást követő vasárnapjaira az egész községben egységesen más-más színű, kevéssé becses ruhát vesznek fel a fiatalasszonyok és a lányok. – A férfiak szűkösebb ruhatára nem mutat ilyen változatosságot a különböző alkalmak kifejezésére. Az ő öltözetük inkább a rangot-presztízst jelöli. Martoson a drága, hímzett subát a nagycsalád szervezetben csak az öreg gazda öltötte fel, fiai szűrt hordtak. Ugyancsak az öreg gazda viselte az ezüst mentekötő láncot és a nagy ezüst gombokat, míg a fiaknak pakfonnal kellett beérniök. A községi elöljáróságba való beválasztás alkalmat adhatott rá, hogy az illető módjához mérten szűrt, subát csináltasson vagy legalább új öltözetet. Mezőkövesden, amikor a férfiak már letették a bőgatyás öltözetet, a községi bíró és az elöljáróság tagjai továbbra is felöltötték, amikor a tanácsba összegyűltek vagy hivatalosan jártak el. A társadalmi ranglista legalacsonyabb fokán a cselédség ebben a században, még a két háború között sem hordott fekete vagy sötétkék posztóruhát mint a többi falusi férfi. Számukra szürke, sárgásszürke pamutos kelméből árultak ruhát a vásárokon. A cselédruháknak más volt a szabása is, nadrágja sem olyan feszes, mint a többi csizmanadrág. Csizmájuk is rövidebb, puhább szárú volt, mint a gazdáké. Egy orosházi gazda elmondta, hogy cselédjét azzal kívánta megbecsülni, hogy bérében a cselédi szürke vagy sárgás színű ruha helyett feketét vett neki. Amikor azonban ez a cseléd új munkahelyet keresve kiállt a piacra magát kínálni, nem szólította meg senki, mert a fekete ruha miatt nem tartották cselédnek. – Meg lehetett ismerni öltözetükről a pásztorokat is. A pásztorok közismert öltözetei valójában a régi paraszti viselet darabjait őrizték meg, amelyek – mivel a népesség többi része már nem viselte – a pásztorok megkülönböztetőivé váltak. Viseletükkel a pásztorok kifejezték azt is, hogy milyen állatfajtát őriznek, gulyások, csikósok, juhászok, kanászok-e, eszerint – helyenként – más színnel volt varrva a szűrük, más formájú volt a kalapjuk, más-más madár tollát tűzték mellé. A juhászok öltözetében maradt meg pl. legtovább a → rajthúzli nevű oldalt gombos nadrág. – A mesterségek városi, polgári és a jobbára parasztember fogyasztók számára termelő falusi-mezővárosi ágai közt a különbség kifejeződött a kézművesek öltözködésében is. Az utóbbi csoportba tartozóknál a céhek a 18–19. sz.-ban épp azon fáradoztak, hogy a „népviselet” helyett polgáriasabb öltözetet vezessenek be. Megbírságolták pl. a legényt, aki „tisztességes öltözet nélkül, gatyaszárban merészelt járni műhelyen kívül” és „kiknek inge olyan rövid, hogy hasuk, derekuk kilátszik”. Különösen megkívánták, hogy templomban, a céh gyűlésén posztóöltözetben jelenjenek meg. Ennek a posztóöltözetnek lehetett a mesterségre utaló jellegzetessége, így a Kisalföldön, Csallóközben a „molnárszürke” öltözet jellemezte a molnármestereket. A századforduló körül a mesteremberek nagyobb része már pantallót, kabátot viselt, hosszában beütött tetejű „iparos kalappal”. Köznapokon számos mester melles kötényt viselt kékfestőből, egyes mesterek (kovács, tímár, kádár stb.) bőrből. – Végül a népviselet kifejezte a táji, helyi hovatartozást is. Mezőkövesden úgy mondták a két világháború között, hogy „az a matyó, aki matyó ruhában jár”. Ez kifejezte, hogy Mezőkövesdnek nem minden lakója volt matyó, voltak köztük mesteremberek, beszármazott idegenek, később egyre többen olyanok is, akik letették a matyó viseletet. Ezzel ott vagyunk a népviselet kifejezésként való utolsó használatánál, amikor letételével, a kiöltözéssel akár egyes egyének, akár egész közösségek mintegy korábbi hagyományos paraszti életformájukból kívánnak kilépni. – Irod. Racinet, M. A.: Le costume historique (I–V., Paris, 1888); Hottenroth, F.: Deutsche Volkstrachten (I–III., Frankfurt, 1898–1901); Katalog der Freiherrlich von Lipperheidschen Kostümbibliothek (I–II., Berlin, 1896–1905); Helm, R.: Die bäuerliche Männertrachten im Germanischen Nationalmuseum zu Nürnberg (Heidelberg, 1932); Mautner, K.–Geramb, V.: Steierisches Trachtenbuch (I–II., Graz, 1932); Hanika, J.: Sudetendeutsche Volkstrachten (Reichenberg, 1937); Maszlova, G. Sz.: Narodnaja ogyezsda ruszkih ukraincev i beloruszov v XIX-nacsale XX. vv. Vosztocsnoszlavjanszkij etnograficseszkij szbornyik (Moszkva, 1956); Roach, M. E.–Eicher, J. B. (ed): Dress, adornement and the social order (New York, 1965); König, R.: Kleider und Leute. Zur Sociologie der Mode (Frankfurt am Main, 1967); Broby-Johansen, R.: Az öltözködés története (Bp., 1969); Oakes, A.–Hill, M. H.: Rural Costume. Its origin and development in Western Europe and the British Isles (London, 1970); Nylén, A. M.: Folkdräkter. Nordiska Museets handlingar 77. (Stockholm, 1971); Stranska, D.: Lidove kroje u Èeskoslovensku (Praha, é. n.).

Idős asszony fehér gyászban (Csököly, Somogy m., 1930-as évek)

Asszonyok, lányok ünneplőben (Kazár, Nógrád m., 1930-as évekből)

Menyecskék ünneplőben (Kazár, Nógrád m., 20. sz. közepe)

Menyecske „aranycsipke”-főkötőben (Maconka, Nógrád m., 20. sz. közepe)

Fiatal pár (Szolnok, 20. sz. eleje)

Fiatal pár (Vajdácska, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 20. sz. eleje)

Új menyecske és idősebb asszonyok ünneplőben (Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m., 1940-es évek)

Leányok gyöngyös pártában (Magyarvista, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

Asszony kisbundában (Karcag, Szolnok m., 20. sz. eleje)

Férfi kötözött aljú subában (Karcag, Szolnok m., 20. sz. eleje)

Tiszaháti viselet (Szabolcs-Szatmár m., 1846)

Hortobágyi csikós cifraszűrben (Hajdú-Bihar m., 20. sz. eleje)

Középkorú pár ünneplőben (Öcsöd, Szolnok m., 1850-es évek)

Fiatal férfi untercikkben (Kalocsa. Bács-Kiskun m., 20. sz. eleje)

Fiatalasszony parittya-főkötővel (Sárköz, Tolna m., 20. sz. eleje)

Férfi rókamálas mentében (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 20. sz. eleje)

Leány palástban (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 1821)

Leány és legény ünneplőben (Kalotaszeg, 1854)

Népviselet Asszonyok ünneplőben (Vista, v. Kolozs m., 1970-es évek)

Fél EditHofer Tamás

népzene: Johann Gottfried von Herder „népdal”-ának analógiájára néhány évtizede használatba jött terminus minden olyan zenei tevékenység jelzésére, mely az egyes népek alaprétegeiben nem írásbeli hagyományozás útján terjed. A népdalon kívül főleg a hangszeres zenei, ill. ritmikai tevékenységet foglalja magában (a tánc kivételével). Ezek fontossága a népek zeneéletében oly nyilvánvaló, hogy a tudományos vizsgálat ma már a népdallal is mint a → népzenekutatás részterületével foglalkozik. Az összehasonlító és történeti kutatás számára a hangszerek vándorlása és képzőművészeti ábrázolása olyan adatokat közöl, amelyek az énekes kultúrára is értékesek. Ugyanilyen hasznosak a vokális népzene vizsgálatában a régi hangszerekről, ill. ábrázolásokból nyert hangolási és játéktechnikai adatok. – A magyar népzene egyszólamú (monodikus), ma javarészt vokális, a századfordulón még az egész nyelvterületen, ma már csak ÉNy-on és DK-en elsődleges gyakorlatú zenekultúra. A magyar népzenét más népzenéktől megkülönböztető jegyei: a 4 soros, izometrikus (egyenlő szótagszámú) dallamstrófa, bizonyos pentaton fordulatok, valamint az alkalmazkodó giusto és a parlando-rubato ritmus túlsúlya; feltűnő vonása: az új stílus kialakulása, valamint a → kvintváltás gyakorisága és általános elterjedése. A dallamanyag áttekintésére Bartók Béla fél évszázados kategóriáit szokás használni: a népzene ún. régi stílusáról (A osztály), új stílusáról (B osztály) és vegyes anyagáról (C osztály) beszélünk, értve rajtuk: A: a pentaton rendszerbéli izometrikus nem architektonikus, B: az azonos kezdő- és zárósorú izometrikus és C: a diatonikus rendszerbéli izometrikus, főként pedig a heterometrikus, zömmel idegen származású dallamokat. Bartók későbbi rendezése hangrendszerre való tekintet nélkül 1. izometrikus, 2. új stílusú és 3. heterometrikus csoportokat állított fel. Járdányi Pál sorviszonyokon alapuló rendezése 1. ereszkedő, 2. azonos kezdő és végző, 3. emelkedő. Bartókhoz hasonlóan külön területnek számítja az ingadozó struktúrájú anyagot (recitáló, soroló stb.); erre a szokásdallamok címszavai utalnak. Az ún. régi stílus rétegekben gazdag anyagában egyetlen dallamsor fokozatos ereszkedése (1. sz. példa) ritkább jelenség, mint két egymásra vonatkoztatott sor kvinttel mélyebben való megismétlése. Ezek lehetnek függetlenebbek (2. sz. példa), vagy periódusszerűen csak záradékukban elválók (3. sz. példa); jellemző az első sorra a kétszeresen hangsúlyozott tetőzés. Egyik csoport kikiáltott első sorvége után a másodiktól ereszkedik a záradékig (4. sz. példa), mígy egy erős réteg már az első, legkésőbb a második sorban lejut az alaphangra, elleníves mozgással készítve elő az alsó záradékot (5. sz. példa). Mindezekben a kvintváltás könnyebben elmosódik a szabad ritmusú daraboknál, mint a kötött ritmusúaknál. Az ereszkedők egy másik osztályában az íves fogalmazás uralkodik, akár az egyes sorok rajzában (6. sz. példa: zsoltártípus), akár a strófa felépítésében (7. sz. példa). Itt a kötött és szabad ritmusú dallamok, mint általában, a cifrázatgazdagságban is különböznek, az utóbbiak javára (8. és 9. sz. példa). Az íves szerkesztésű dallamok többnyire önálló tartalmú sorok egybehangolásából egyensúlyoznak strófát (a kvintváltó A5A5AA vagy A5B5AB képlettel szemben ABCD képlettel). Eredetre a kvintváltó pentaton ereszkedők kelet felé mutatnak, míg az ívesek Európával is közösek. Más ereszkedő típusok vagy modális hanganyagukkal (10. sz. példa), vagy ritmusukkal (11. sz. példa), vagy dúr jellegükkel árulják el nyugati kapcsolataikat (12. sz. példa). Az új stílusú dallamok ABCA, AABA és AA5BA képletei kimutathatóan nyugati előzményekkel állnak kapcsolatban, míg ABBA (13. sz. példa) és AA5A5A képletű (14. sz. példa) dallamaink akár szabad ritmusú ereszkedő vonalaikkal, akár erős pentaton fordulataikkal a régi stílus közelében maradnak. Az utóbbi sajátság még a nyugati képletű modális példáknak is erős hazai ízt ad, míg a nagy szótagszám (15. sz. példa), vagy a dúr hangsor (16. sz. példa) az ABBA szerkezetben is elárulják a dallam újkeletű voltát. – A 4 soros izometrikától eltérő típusokból feltételezhető, hogy nagyon régiek a → gyermekdalok, a szabad recitatív → siratóénekek és a refrénes → regösénekek. Középkori eredetre mutat egy sor → népének, a lakodalmasokból a hajnalkiáltás (17. sz. példa) többi antifona típusú társával, valamint a refrénes menyasszonybúcsúzó (18. sz. példa). A → Szent Iván-i énekek, a Gergelyjárás és rokonai, a betlehemes és pünkösdölő töredékes formái (→ kántálás) is figyelemre méltó reliktumokat mutatnak (erdélyi → recitatív stb.). Kodály és Szabolcsi Bence hosszú sorát mutatták ki azoknak a népzenében fennmaradt dallamoknak, melyek a 16–17. sz. folyamán cseh-huszita, humanista, olasz, francia és német reneszánsz vagy német prot. hatás alatt alakultak ki és főként a → históriás ének körében erőteljes típusokká fejlődtek, összeforrva epikus énekeink hagyományával (19. sz. példa). A magyar barokk idején az érintkezési felület D, K és É felé is jelentősen növekedett: az ún. kuruc költészet dallamai a 18. sz.-ban híven tükrözik a környező zenekultúrák hatását egységbe olvasztó folyamatot (20. sz. példa). – A 18–19. sz.-i műzene valószínűleg az erős nemzeti ellenhatás miatt csupán a népénekbe szívódott fel jelentősebben, különben csak szórványos nyomokat hagyott. A 19. sz.-i népies műdaltermés néhány példányának visszhangja a gyakori variánsokon tartható számon (Csak egy kislány, A Csap utcán stb.), de zöme inkább a → magyar nóta-áramlatba torkollott, mely az új stílussal párhuzamosan elégíti ki a mai aktív zenélési igényt. Az 1920-as évektől mindent elárasztó nemzetközi tánczenének csak negatív hatása jelentkezik: az aktív zenélés helyébe mindinkább a passzív hallgatás lép. A népzene előadásmódjára a ritmikai és tempóbeli változatosság, továbbá a dallamvonal díszítése említésre méltó. A kötött ritmusú dallamok tempói nemcsak vidékenként, de egy faluban alkalmanként is változhatnak: az ének egyéni előadásában könnyen hajlik rubatóra és lassúbb tempóra, csoportos előadásban főleg É-on gyorsításra, míg Erdélyben csoportok is szívesen vesznek elnyújtott tempót, a pontozott ritmust triolásítva, ill. az egyenletes nyolcadmeneteket aszimmetrikus képletekké alakítva (8. sz. példa). A dallam második felének ismétlése az új stílusban szinte törvényszerű, különben főként a 3. soron tetőző dallamokban szokásos (az eljárás Európában a késő középkori kanciókban vált divatossá). A cifrázatot ma csupán az erdélyi és moldvai területen találjuk kiterjedt élő gyakorlatban. Vidékenkénti jellegzetességeiről Jagamas számol be (→ népzenei dialektusok). A csángókra jellemző a pentaton rendszerekben tartott és a csoportos cifrázás. Dinamikai árnyalatok az előadásban igen ritkák (Mezőség) és főként Erdélyben a zárócifra lesimításában jelentkeznek (ugyanitt gyakoribb az utolsó szótag elnyelése is). A hang nem vibrál, világos színezetű, egyenletes; némely kitűnően cifrázó csángó énekesnél a kitartott hangokban jellegzetesen merev és érdes. A variálásra való hajlam még minden területen észlelhető, az új stílusú dallamok csoportos éneklésében is. Csángó területen gyakori a zárlatok frígesítése, É-i és ÉK-i pásztorok között még gyakori hosszabb dallamfordulatok, sőt teljes dallamsorok strófánkénti cserélgetése. – A két világháborút követő évtizedek egyaránt erős visszaesést jelentettek a népzene számára. Míg az 1930-as évek népdalmozgalma és a Gyöngyösbokréta egész faluközösségeket frissített fel, új érvényt szerezve a régi nótaalkalmaknak, a II. világháború után inkább a rádió és televízió közösségképző ereje jelentkezik a népdal újjáélesztésére, és az autentikus előadásmód előtérbe állításával egy új, országos elsődleges gyakorlat felé tájékozódik (→ népdal). – A magyar népzenekutatás tekintélyes eredményei mellett még mindig hátralékos alapkutatási feladat: a megfelelő gyűjtés és történeti összehasonlítás alapján megállapítani azokat a kategóriákat, melyekbe 1. a kiáltásos, hirdető, recitatív, strófaelőtti soroló, ismétlő és refrénes, kis hangkészletű szokásdallamok, 2. két- és háromsoros, ingadozó sorszámú, refrénstrófás, skoláris- és vágáns-, népének- és táncdallamtípusok (főként középkori anyag), 3. csak K-i, csak Ny-i, valamint eurázsiai kapcsolatokat felmutató, végül 4. a közvetlen szomszédainkkal közös típusok tartoznak, és így a magyar népzenegyűjtés teljes anyagának történeti áttekintését előkészíteni. (→ még: népzenei hangrendszerek. A hangszeres népzene problémáira → hangszeres népzene.) – Irod. Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); A Magyar Népzene Tára (I–VI., Bp., 1951–1973); Szabolcsi Bence: A magyar zenetörténet kézikönyve (Bp., 19552; Járdányi Pál: Magyar népdaltípusok (I–II., Bp., 1961); Kodály Zoltán: A magyar népzene (példatár: Vargyas Lajos, Bp., 19694.

Rajeczky Benjamin

népzenegyűjtés: 1. a → népzenekutatás első fázisa a terepen. Feladata a jellemző dallamanyag felkutatása, változatokkal és kísérő adatokkal való feljegyzése, technikailag optimális felvétele és a tudományos vizsgálatot előkészítő tárolása. A gyűjtés monografikus munka esetén a teljes anyagra irányul, különben az országos típusok helybeli változataira, ill. a helybeli típusra. A korszerű népzenegyűjtés a hangfelvevő készülékek tökéletességétől függetlenül elsősorban a jellemző adatokat kutatja. Népzenei stílusismeret, a megelőző gyűjtések tanulmányozása, a helyi viszonyok ismerete, továbbá biztos zenei feljegyzőkészség a népzenegyűjtés előfeltétele, nem utolsósorban pedig a néppel való érintkezés módja, amely az adatközlő legtermészetesebb éneklésmódját biztosítja. Az a helyszíni vázlatsorozat, amely a megfelelő dallamot és énekest megbízhatóan megjelöli, messze fölötte áll a technikailag tökéletes, de rossz változatot rossz énekestől megörökítő felvételnek. Másrészt nemcsak a füllel közvetlenül alig kivehető cifrázatok, a különleges hangtávolságokon sebesen mozgó hangszeres futamok, hanem főként a hangszín, tempó és előadásmód megfogása, mely az előzőekkel együtt megismételhetetlen összefüggő egészet alkot, az a komplex technikai feladat, melynek megoldásához a legnagyobb mértékű zeneiség sem elegendő kellő gép segítség nélkül. Ezért indult meg az összehasonlító népzenekutatás éppen a fonográf feltalálása után, elég jókor, hogy a rádió és televízió korszaka előtt még érintetlen zenekultúrákat közvetítsen. A New York-i, berlini, bécsi, bp.-i és leningrádi fonogramarchívumok alig felmérhető fontosságú anyaga mutatja, mekkora szolgálatokat tett a fonográf hat évtizeden keresztül a népzenegyűjtésnek. Előnyei: a hengerek matricázhatók és másolhatók, maga az eredeti viaszhenger is reményen felül tartós (50 éves példányok jól hangzanak), a felvétel visszajátszható, a lejegyzéshez lassítható. A századforduló körül divatba jövő hanglemez a népzenegyűjtésben eleinte nem versenyezhetett a könnyen szállítható fonográffal, de az 1920-as évek közepétől meghonosodó elektromechanikus felvételi technika a hangszeres zene, főként együttesek hangzását annyival jobban adta vissza amannál, hogy az érdeklődés és nyomában a nagy példányszám ellensúlyozta a drágább felvételt. A lemez legnagyobb előnye propagatív ereje és az autentikus hangzás megközelítése. A játékidő különbsége a fonográffal szemben csak a mikrobarázdás lemezek használata óta jelentős: a megállás nélküli szokás- és balladafelvétel természetessége a felvételi idővel növekszik. A hanglemez előnyei csak a magnetofon használatával kapcsolatban mutatkoztak meg igazán: a „hibátlanságig” előkészített szalag kiküszöböli a régi hanglemezen még oly gyakori bizonytalansági tényezőt. A magnetofon fejlődésének előnyei: időtartam, hangszín, hordozhatóság, áremforrástól való függetlenség, észrevétlen vagy távolsági felvételek lehetősége, ismétlés, törlés, javítás, több szólamú zenében az egyes szólamok egyidejű külön felvétele. Az előnyökkel veszélyek is járnak: a technikus módosíthatja az autentikus hangzást, „szépíthet”, hitelesség dolgában ronthat rajta, sőt hamisíthat is népzenét. A magnófelvételek még meg nem oldott problémája a tartósítás: ebben még csak a vizsgálati stádiumnál tartunk. A kerek tíz év óta ismert képmagnetofon már a tánc- és szokásfelvételek, valamint az éneklésmód és magatartás megörökítésének igényeit is kézben hordozható készülékkel tudja kielégíteni: hordozható volta drágaságát is ellensúlyozná, ha versenyezni tudna a hangosfilmmel tartósságban és képminőségben. A hangosfilm nehézkessége és drágasága ellenére ma az egyetlen kielégítő eszköz az annyira tűnőfélben lévő táncok és népszokások sürgős megörökítésére. A tárolás több irányú katalógust, másolt munkapéldányt (magnófelvétel lemezre átjátszva) és részletes lejegyzést is jelent. A Népzenekutató Csoport tapasztalatai Kodály, Bartók és Lajtha László fél évszázaddal ezelőtti adatközlőivel mutatják, mennyire fontos nagyobb időközönként megismételni a felvételeket ugyanazon a területen, a változások lemérésére. Bár túlzottnak bizonyult az az aggodalom, hogy a rohanó technika máról holnapra eltünteti a népzenét, de a gyors minőségromlás nyilvánvaló. Ezért a népzenekutatás legelső feladata ma is változatlanul a gyűjtés. – Irod. Bartók Béla: Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? (Bp., 1936); Vargyas Lajos: Hogyan gyűjtsünk népzenét? (Bp., 1952); Kunst, Jaap: Ethnomusicology (Den Haag, 19593). – 2. Népzenei gyűjtemények: Vikár Béla fonográffal végzett gyűjtőmunkája vetette meg a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteményének alapját a múlt század 90-es éveiben. Az övével együtt Sebestyén Gyula, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Garay Ákos, Molnár Antal és Lajtha László gyűjtései az I. világháború előtt már kereken 8000 dallamot eredményeztek fonográffelvételeken, ill. helyszíni feljegyzésekben. Kodályék első népzenekiadási tervének megfelelően az 1918 előtti gyűjtemény tekintélyes része Bartók román és rutén, valamint az ő és Kodály szlovák gyűjtését is felölelte (a későbbi idegen anyagból jelentős Bartók török gyűjtése és Róheim Géza pápua anyaga). A harmincas évek körül Lajtha mellett Balla Péter, Dincsér Oszkár, Domokos Pál Péter, Manga János, Seemayer Vilmos, Veress Sándor és Volly István gyarapították a gyűjteményt. Ekkor indult a → népzenei hanglemezek sorozata is: az 1940-es évek végétől ennek folytatására végzett gyűjtőmunkát Lajtha László és Rajeczky Benjamin, majd Tóth Margit és Sárosi Bálint. Ez utóbbiak korszerűsítették a hangszergyűjteményt. Legújabban ide került a Népművészeti Intézet Borsai Ilona által irányított gyűjtése is. Az MTA Népzenei Kutató Csoport a nagy népdalkiadás számára átmásoltatta a Néprajzi Múz. dallamait és az egyes kötetekhez intenzív célgyűjtésekkel továbbfejlesztette (Kerényi György, Kiss Lajos és Kertész Gyula), ma már az ország első népzenei gyűjteményévé. 100 000-nél több dallamához egy sor külső gyűjtő (köztük kiemelkedő anyaggal Kallós Zoltán) munkája, valamint a vidéki múzeumok népzenei anyagának átvétele segített; a további fejlesztés Olsvai Imre tervei szerint egy központi dallamtár megvalósítására irányul. A magyar anyag részproblémáira terjed ki Sárosi Bálint hangszeres, Szendrei Janka és Dobszay László történeti és népénekanyagra irányuló gyűjtése. Idegen területről Vikár László nagyszabású Volga-vidéki, Szomjas-Schiffert György lapp, Vargyas Lajos mongol, Olsvai Imre arab, Borsai Ilona kopt, Halmos István venezuelai indián, Sárosi Bálint és Martin György etióp, Vig Rudolf indiai és cigány gyűjtése növeli a gyűjtemény jelentőségét (és szolgál összehasonlításra is, mint az európai katalógus). Határainkon kívül fontossággal és méreteivel kiemelkedik a → Kolozsvári Folklór Intézet gyűjteményének magyar anyaga és a Csemadok Központi Bizottságának archívuma (Pozsony).

Rajeczky Benjamin

népzenei dialektusok: az egyes vidékek eltérő vonásokat mutató népzenei anyaga, ill. gyakorlata. Bartók a magyarlakta területet négy zenedialektus-vidékre osztotta fel: 1. a dunántúli, 2. a felső-mo.-i, a Dunától és a Tiszától É-ra, 3. a Tisza-vidéki vagy nagyalföldi és 4. az erdélyi (ideszámítva Bukovinát). Megjegyezte, hogy a dialektusbeli eltérések csak az ún. régi stílus dallamanyagában észlelhetők. A fontosabbak: bizonyos záróritmusokon kívül főként a pentatónia elszíneződése az 1. területen, cifrázatgazdagság a 4-en, főzárlatlecsúszás az 1–3-on, ill. felcsúszás a 3-on. Domokos Pál Péter és Jagamas János a moldvai csángó vidéket az 5. dialektusterületnek számítja, igen gazdag cifrázatrendszere, kis ambitusú pentaton dallamai és az új stílus úgyszólván teljes hiánya alapján (ez utóbbi a 30-as évekre érvényes). Jagamas önálló körzetnek tekinti a 4. dialektusterületen belül a Mezőséget és Enyed-Marosludas vidékét is (16 szótagos dallamok, cifrázat, román hatások alapján). – Irod. Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság (Csíkszereda, 1931); Jagamas János: Beiträge zur Dialektfrage der ungarischen Volksmusik in Rumänien (Studia Memoriae Belae Bartok Sacra. Bp., 1956).

Rajeczky Benjamin

népzenei hanglemezek: Bartók Béla és Kodály Zoltán kezdeményezésére az MTA négy hanglemez kiadásával nyitotta meg a korszerű, tanulmányozásra és népszerűsítésre egyaránt alkalmas felvételek sorát (1937). Ortutay Gyula vezetésével a Magyar Rádió vállalta egy monumentálisnak szánt sorozat kiadását, melynek kiépítésébe és tárolásába bekapcsolódott a Néprajzi Múzeum. A Pátria-hanglemezek sorába (ebben Ortutay népmesfelvételei is fontos kezdeményezésszámba mentek) a négy akadémiai lemezt is beiktatták. A háborús évek közepéig 125 lemez matricái készültek el; ezek a háborút is majdnem kivétel nélkül átvészelték. Az 1950-es évektől Kodály részvételével Lajtha László és Rajeczky Benjamin, majd Tóth Margit folytatta a közvetlen felvételeket, ill. a magnófelvételek matricáztatását és préseltetését, most már a Néprajzi Múzeum részére. A kereken 100 új lemez anyaga már nem került nyilvános kiadásra. A Nemzetközi Népzenei Tanács 1964.-i bp.-i konferenciájára a Népművelési Min. támogatásával az MTA Népzenekutató Csoportja kiadott egy mikrobarázdás válogatást az addigi felvételekből (Hungarian Folk Music); ezt a Hanglemezgyártó Vállalat átvette további kiadásra. Kodály kezdeményezésére a vállalat tervbe vette egy négyszer négylemezes mikrobarázdás sorozat kiadását; az első sorozat (Hungarian Folk Music–Magyar népzene I. címen) 1969-ben jelent meg az UNESCO támogatásával, Rajeczky Benjamin szerkesztésében. Ezt követte az II. sorozat 1973-ban. A tudományos igénnyel készült népzenei hanglemezek kiadásától megkülönböztetendők a szórakoztató céllal megjelentetett népzenei hanglemezek, amelyeknek a hivatásos művészek előadásmódjától a népzenét hitelesen reprodukáló amatőr együttesekig terjedően sokfajta változata van. – Irod. Bartha Dénes: Magyar népzene gramofonlemezeken (Magy. Szle, 1937); Ortutay Gyula: Népmese, népdal-néprajzi hanglemez (Magy. Szle, 1938); Rajeczky Benjamin: A magyar népzenei hanglemezek (Ethn., 1972).

Rajeczky Benjamin

népzenei hangrendszerek: átvitt értelemben azok a hangkészletek, amelyekkel egy-egy népzene vagy annak egy-egy csoportja él. A szó tulajdonképpeni értelme a hangok tudatos választását és egymásra vonatkoztatását is magában foglalja, ami éppen a legegyszerűbb, ill. kezdetleges népzenében még nincs vagy nem lehet meg. Kezdetleges népzenei hangrendszerek a fejlettekkel együtt is élnek, mint ezt a → gyermekdalok bizonyítják. Elnevezésében bi-, tri-, tetra-, penta-, hexa-, heptachordnak mondjuk azokat a hangkészleteket, amelyek skálába rakva egész- és félhang távolságokból álló (diatonikus) két-, három- stb. lépcsős sorozatokat adnak, míg a bi-, tri-, tetra-, penta-, hexaton rendszereken (vagy -tóniákon) olyan készleteket értünk, amelyek sorbarakása után a szomszédos hangok között a fél- vagy egészhangnál nagyobb távolságokat is találunk. A 2–4 fokos rendszereket sokszor a pentatónia előzményeiként (prepentatónia) is kezelik. Anhemiton pentatóniáról beszélünk, ha a rendszerben nem találunk félhanglépést (ilyen a magyar dallamok a c d e g sora), ennek ellentéte a félhanglépéses hemiton (pl. a távol-keleti c e f g h); a reneszánsz utáni hallásfejlődés hatására az előzőt, moll jellegűnek mondjuk, mert kezdőhangja fölött kisterc távolságot találunk, az utóbbit a nagyterc távolság alapján dúr jellegűnek (a kettőt a kvinttel kiegészítve moll, ill. dúr hármashangzatot kapunk). Az egyes rendszerek más-más hangja szolgálhat alaphangként, ill. a skála kiindulópontjaként ún. modális sorok képződnek a rendszeren belül. Ilyen modusok észlelhetők az európai, köztük a magyar népdalok nagy részében, melyek a d-re (dór), e-re (fríg), f-re (líd), g-re (mixolíd), a-ra (eol) épített skálákból veszik hangkészletüket (másképp: re-, mi-, fá-, szó-, lá-modusban állnak). A népek egymás közötti zenei érintkezésének nyomai is sokszor idegen vagy feltűnő népzenei hangrendszerekben jelentkeznek. Az ún. „magyar skála” nem más, mint kettős bővített másodlépésével a török hódítás zene nyoma, mely az egész Balkánon is megtalálható. A népzenei hangrendszerek beláthatatlan gazdagsága indította meg a → népzenekutatás fellendülését, a zeneelméletet is: az első rendszerek a dallamkészlet analízise alapján keletkeztek, ugyanakkor kiindulópontjai voltak a mesterséges rendszerek további sorának (mint a távol-keleti distanciaskálák, pl. a 7 egyenlő közre osztott oktáv). – Irod. Sachs, Curt: The Rise of Music in the Ancient World (New York, 1943).

Rajeczky Benjamin

Népzenei Kutató Csoport: → Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoport

népzenekutatás (gör.-lat. etnomuzikologia): kb. három évtizede az Európán kívüli népek zenéjével foglalkozó tudomány neve; a terminus használata az 1950-es évek óta az európai népek zenekutatására is kiterjedt. – A fölfedezések korában felébredt az érdeklődés az új kontinensek népeinek zenéje iránt is: Montagne (1580) első összehasonlítása, Kircher, Athanasius: Musurgia Universalis-a (1650) és J. J. Rousseau 4 exotikus zenepéldája (Dictionnaire de musique, 1767) után J. J. M. Amiot monográfiája a kínai zenéről (1779) nyitotta meg a tudományos igényű munkálatok sorát. Az első összefoglaló tanulmány F. J. Fétis: Histoire générale de la musique-jében jelent meg (1869–1876). Mélyreható tudományos vizsgálat azonban csak akkor indulhatott meg, amikor A. J. Ellis és A. J. Hipkins 1884-ben a centrendszer (az európai temperált félhang 100 egyenlő részre osztása) segítségével lehetővé tette az európai és Európán kívüli népek hangsorainak közvetlen összehasonlítását. Edison pedig 1877-ben feltalálta a fonográfot, mellyel objektív képet adhattak az egyes népek zenéjéről. Elsőnek Fewkes gyűjtött fonográffal a passamaquoddy és zuni indiánok között (1889, lejegyezte és közzétette L. Gilman, 1891). Miután G. Abraham és E. M. von Hornbostel kidolgozta az egzotikus dallamok lejegyzési módszerét (1895), C. Stumpf és Hornbostel vezetésével 1900 táján megindult az ún. berlini iskola „összehasonlító zenetudomány” nevű irányzata. (Stumpf ma élő tanítványai F. Bose, H. Husmann, Kolinski, M. Schneider, W. Wiora és a magyar Herzog György, aki az iskola módszerét Amerikába vitte át.) Míg az összehasonlító zenetudomány (főként a bécsi iskola hatása alatt) vizsgálatait a zenekultúra egyes elemeire korlátozta, a modern népzenekutatás igyekszik a népek zenéjét és zenefelfogását az anyagi és szellemi kultúra egységében tanulmányozni. Az 1900-as évek divatja Ny-Európában majdnem végzetesen elhanyagolta a népzene további kutatását (főleg német, francia, angol, olasz területen, ahol inkább a romantikus iskola gyűjteményei maradtak számottevőek); a berlini iskola kezdeményezéseit inkább K- és É-Európa centrumai fejlesztették tovább az európai népzene újraértékelésének irányába (I. Krohn, Bartók, Kodály, M. P. Beljajev, J. V. Gippius, C. Brãiloiu). Az 1947-ben megalakult Nemzetközi Népzenei Tanács (harmadik elnöke Kodály Zoltán) új lendületet adott a népzenekutatás tágkörű összefogásának; ugyanakkor megindultak a Ny-on elhanyagolt népzenei felvételek olasz, német, angol és skandináv területen. A finn és magyar iskola érdeme a modern népzenekutatásban a → dallamrendszerezés igényének ébrentartása, különösen a kiadványokban is. Az ilyen szempontú népzenekiadás – mely nélkül az európai összehasonlítás is kevés kilátással biztat – Ny-on nem igen talál utánzóra. A lejegyzésben az új technikai próbálkozások (E. Jones, O. Gurvin, Ch. L. Seeger) még nem tudták pótolni a hallás utáni, metronóm használatával végzett leírást, melyben Bartók, Kodály és Lajtha László kiválót alkottak. Még egyáltalán nincs kidolgozva az előadásmód, hangszín és magatartás jelzése, pedig az előadás a vokális és hangszeres népzenének éppen olyan fontos eleme, mint a dallam (Hornbostel). Ilyen szempontból fontosak a szaporodó monografikus munkák. A távoli területekre irányuló összehasonlításhoz szükséges tipológiai munkálatok a hanglemezgyűjteményekkel együtt most vannak terjedőben. Az európai zenetörténeti kapcsolatok terén a német kutatás erősen tevékeny (Moser, Salmen, W. Wiora); nálunk ebben Kodály és Szabolcsi Bence iskolát teremtett. A → népzenegyűjtés erősen fejlődő technikai eszközei nem utolsósorban gyarapítják a népzenekutatás eredményeit. – A magyar népzenekutatás csupán az 1832-ben megindult akadémiai gyűjtés viszontagságai miatt nem tekinthet vissza 130 éves múltra. Mindszenty Dániel és Udvardy János fennmaradt bevezető tanulmánya szerint a két gyűjtő munkája az igazi népdalt tartotta szem előtt, és Udvardynak a zenei rendszerezésre is gondja volt. De a dallamanyag elkallódott, és Szini Károly gyűjteményéig (1865) nemigen került népdal nyomtatásra. A Kisfaludy Társaság szövegkiadványai nyomán Bartalus István 7 kötetes gyűjteménye (1873–96) már tekintetbe vette a hagyományos dallamokat is (bár sok hibával). Kiss Áron Magyar Gyermekjáték-gyűjteménye (1891) már úttörő munkának számít nemzetközi viszonylatban is. 1894-ben Vikár Béla fonográffelvételeivel megtette a döntő lépést a modern népzenegyűjtés felé (a legjobbkor, mutatja jó néhány unikum-felvétele). A millenniumi kiállításon a fiatal Kodályra már nagy hatással volt az ő Fehér László balladatáblázata. Az ugyancsak nem muzsikus, de tudós Sebestyén Gyula regösének-kutatása már a fél századdal későbbi célgyűjtések módszerével dolgozta fel 168 község szöveganyagát; a dallamfelvételeket szintén fonográffal készítette. Seprődi János fellépése Vikárral szemben a zenei felkészültség igényét hangoztatta; Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése (1908) c. munkájának bírálatában pedig a népies irányzat csődjét jelezte, melynek helyébe Kodály és Bartók modern felkészültségű módszere lépett. Vikár Béla kb. 1500 dallamnyi gyűjtését ők (Lajtha László és Molnár Antal gyűjtését beleszámítva) kereken 8000-re növelték. A kisebbségek zenéjének bevonásával ez lett volna az 1913-as tervek szerint a magyar népzenekiadás alapja. A háború ehelyett a monografikus bemutatás felé terelte munkájukat (Erdélyi Magyarság, 1923; Bartók: A magyar népdal, 1924; Kodály: A magyar népzene, 1937; az első kettő erős külföldi visszhanggal, a harmadik átütő hazai siker). Bartók műve a fő típusokat tisztázta és szisztémát teremtett, Kodályé stíluselemzést és történeti összehasonlítást nyújtott. Az 1930-as években Domokos Pál Péter, Veress Sándor és Balla Péter a csángó anyagot közvetítette; Szabolcsi Bence a 20-as évek végétől építette ki a népzenei szemléletű magyar zenetörténetet, amibe később Bartha Dénes kapcsolódott. Mire a nagy népdalkiadás terve a megvalósításhoz érkezett (1933) és a magyar népzene hangzó dokumentálására is sor került (1937), népzenénk minden területi és időbeli problémája legalábbis felvetődött, ill. azok lényeges anyaga kevés kivétellel rendelkezésre állt. Az 1940-es évek elejére már falumonográfiákra is hivatkozhattunk (Kerényi György: Kemse, Vargyas Lajos: Áj, Járdányi Pál: Kide; utánuk jóval később egyedül Halmos István: Kérsemjén). Az 1950-es évektől egyrészt a Magyar Népzene Tára egyes köteteinek problémái (Kerényi György: gyermekjátékok; Kerényi György, Halmos István, Szendrei Janka: regös ének; Borsai Ilona, Olsvai Imre: variánsképzés; főként pedig Járdányi Pál: dallamrendszerezés), másrészt történeti, összehasonlítási és zeneszociológiai kérdések (Szabolcsi Bence, Vargyas Lajos, Vikár Béla, C. Nagy Béla: eredet, rokonnépek; Rajeczky Benjamin, Szendrei Janka: gregorián; Csomasz Tóth Kálmán, Dobszay László, Kiss Lajos, Papp Géza: népének, metrikus ének; Sárosi Bálint: népi hangszerek; Sárosi Bálint, Kiss Lajos: hangszeres zene, cigányzene; Borsai Ilona, Kiss Lajos, Maróthy János, Vikár László: munkásdal), valamint az Európán kívüli gyűjtések és azok problémái jelzik azokat az irányokat, melyekben az immár hagyományokra támaszkodó fiatal népzenekutató nemzedék mind módszeresebb és – hála a Kodály által létesített központi intézménynek – differenciáltságában is összpontosított munkássága kibontakozik. – Irod. Vargyas Lajos: A magyar népzenekutatás (Bp., 1949); Rajeczky Benjamin: Musikforschung in Ungarn (Studia Musicologica, 1961); Suppan, W.–Stockmann, E.–Hoerburger, F.: Volksgesang, Volksmusik und Volkstanz (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, XIII., Kassel, 1966).

Bartók Béla és Kodály Zoltán úttörő népdalgyűjteményének címlapja

Kodály Zoltán egyik művének címlapja

Rajeczky Benjamin

névadás: hagyományos eljárás, amely útján az ember személynévhez jut, de szokás nevet adni háziállatnak, hajónak, gépkocsinak, földrajzi fogalmaknak (pl. város, község, folyó, patak, hegy stb.), sőt állat- és növényfajtáknak is. Az emberi személynév ma már egyetlen funkciója az egyénítés, identifikálás, azaz az egyik embernek a másiktól való pontos megkülönböztetése. A személynevek négy kategóriáját különböztetjük meg: 1. Keresztnév vagy utónév: → keresztnévadás. – 2. A személyekhez fűződő érzelmi kapcsolatok elősegítik a becenevek kialakulását és használatát. A keresztnevek sokféle kedveskedő alakja ismert. Ezeket a név csonkításával (pl. Katalin–Kata), a névhez függesztett kicsinyítő képzővel (pl. Jánoska), a csonkított névhez rakott képzővel (pl. Dorottya–Dóra), vagy ikerítéssel (pl. Andi-Bandi) képezik. – 3. Vezetéknév (családnév), amely nálunk a 14–16. sz.-ok között keletkezett és férfiágon öröklődik. A 18. sz. végén II. József kötelezővé tette a vezetéknév használatát. A magyar nyelvben a vezetéknév a keresztnév előtt áll, a többi nyelvben pedig éppen fordítva. Ez a finnugor eredetű sajátosság azzal van összefüggésben, hogy a vezetéknév tulajdonképpen jelző és nálunk a jelző megelőzi a jelzett szót, viszont az indoeurópai nyelveknél a vezetéknevek kialakulása abban az időben kezdődött, amikor az eltérő szórendet alkalmazó latin nyelv tekintélye még kiemelkedő volt. Hasonló magyar sajátosság a nők elnevezése: míg a legtöbb európai országban az asszony megtartja leánykori keresztnevét és felveszi férje vezetéknevét, nálunk a nő családi állapotát a férje teljes nevéhez fűzött -né képző mutatja. Ettől függetlenül a nép körében az asszonyt sok helyen leánynéven szólítják, főleg ha a férj másik községből származott vagy alacsonyabb sorból került ki. A vezetéknév különböző típusa ismert. Egy része az apanévből képzett (pl. -fi, vagy -fia képzővel, Antalfi); más része a származási helyre, az eredeti foglalkozásra, vagy a foglalkozás valamely eszközére, az egyén testi vagy lelki tulajdonságára, vagyoni helyzetére stb. utal. – 4. Ragadványnév. Falun általánosan elterjedt, sokszor azért, mert a hagyományosan használt kevés számú keresztnév a hasonló nevű személyek megkülönböztetésére nem elégséges. A ragadványnév nemcsak egy személyre, hanem sokszor az egész családra vagy nemzetségre vonatkozik. Falun sok helyen jobban ismerik egymás ragadványnevét, mint vezetéknevét. Némely helyen a ragadványnév a vezetéknév előtt (pl. Zsoboki Tóth János), más helyen a keresztnév után (pl. Péntek András Csopa) áll. Keletkezésének okai rendszerint azonosak a vezetéknevével. Egy részük családi eredetű, más részük a származási hellyel, a foglalkozással, a testi, lelki tulajdonsággal állt kapcsolatban (→ még: csúfnév). – Irod. Lőrincze Lajos: A tolna-baranyai (volt bukovinai) székelyek névadási szokásaihoz (Ethn., 1948); Benkő Loránd: A történeti személynévvizsgálat kérdései (Magy. Nyelv, 1949); Kálmán Béla: A nevek világa (Bp., 1967); Őrsi Julianna: A műrokonság egyik formája Karcag társadalmában (Ethn., 1974).

Tárkány Szücs Ernő

nevettető: kötött formájú több személyes → gyermekjáték. Általában → körjátékok, vagy sorsjátékok, → játékvégzője; kivételesen önálló játék. Főként a lányok tréfás szövegű s mozdulatú, néha csiklandozással is nevetésre késztető játéka. A játékok mindegyikében van egy „bíró”, aki mókás kérdéseket tesz fel, a nevetőktől zálogot szed, vagy angyal-ördögökre osztja őket. 1. nevettető zálogocska: A körben állók vagy guggolók éneklik a tréfás szöveget: „Kinek látom mosolygását, bíró szedi a zálogát” – ekkor a bíró szétnéz, s aki kimutatja fogát, zálogot kell adnia (→ zálogosdi). 2. A játékosok – aszerint, hogy ki neveti el magát – angyalokra-ördögökre való osztása. Az egymás háta mögé álló játékosokat a bíró („sántapipás”) körülugrálja, majd tréfás párbeszéddel sorba próbára teszi őket. „Nézz az égre – nem nézek; Köpj a földre – nem köpök; Mit ettél? – bablevest. Mit ittál? – tiszta vizet. Fordulj hármat – erre megperdíti – angyal lesz belőled!” A játék végén tréfás büntetés következik. Az angyalok megsimogatják, az ördögök megcsipegetik a bírót. Vagy harc alakul ki az angyalok és ördögök csoportja között, pl. áthúzzák egymást a „váron” (földre húzott egyenes vonal). 3. E játék változata játékvégzőként is szerepel. A játék elterjedésére Ny-Európából vannak adataink (→ még: dajkarím). – Irod. Böhme, F. M.: Deutsches Kinderlied und Kinderspiel (Leipzig, 1897); Lajos Árpád: A magyar nép játékai (Bp., 1940); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VII. Bp., 1953).

Haider Edit

nevezetes időpontok: a magyar → népi hitvilág megnyilvánulási formáinak egyik kerete, egyúttal fontos szabályozó és fenntartó tényezője volt a meghatározott időpontokhoz való kapcsolódás. E kapcsolatok legfontosabb esetei: Bizonyos gazdasági és házimunkák előírt, ill. tiltott időpontjai, végzésük hagyományosan jónak vagy rossznak tartott ideje (→ előírás, → tilalom; → hét napjai), valamilyen hiedelem jellegű indoklással; → ünnepi szokásokhoz, ill. a gazdasági élet nevezetes alkalmaihoz (pl. első szántás, első kihajtás, disznóölés stb.) kapcsolódó → mágikus eljárások, hiedelmek (→ hiedelem). Az időpontok más részének csak a néphitben van jelentősége; bizonyos időpontokhoz (kezdő alkalmak, az év, hónap, hét jó és rossz napjai, holdfázisok, napszakok, ünnepek) fűződő hiedelmek, és ebből következően ezekhez az időpontokhoz fűződő előírások, tilalmak, jóslások, előjelek stb. (Pl. Ilona napján nem jó kotlót ültetni, jó ha a malacok Miklós napján születnek, Nikázius napján lehet a patkányokat elküldeni, hajat vágni újholdkor kell, hogy sűrű legyen stb.) Ezek között bizonyos „természetes” időpontok is szerepet kapnak (pl. fecske vagy gólya megjelenéséhez, rózsanyíláshoz, első mennydörgéshez fűződő hiedelmek), továbbá a mindennapi élet eseményei is lehetnek a néphit szempontjából nevezetes időpontok: pl. beharangozás, körmenet, csorda esti hazahajtása. Nyomai vannak annak is, hogy régen a mainál nagyobb jelentősége volt az év, ill. hónap bizonyos szerencsés és szerencsétlen napjainak; pl. egy 19. sz.-i Bereg megyei kézirat szerint január 1, 2, 4, 6, 11 stb. szerencsétlen napnak számított – aki ekkor születik, a hit szerint fejfájós lesz; utazni, állatot szoptatásból elválasztani nem jó ilyenkor stb. Az egyes napokra vonatkozó tanácsokat a → kalendáriumok is jelölték. – Megemlítendők még a néphit „veszélyes” időpontjai, időszakai, amikor a → rontástól és rosszindulatú lényektől különösen tartani kell (→ éjszaka, → Luca napja, → tizenketted stb.); ill. a negatív irányú, gyanús mágikus cselekmények alkalmasnak vélt ideje (éjjel, éjfél, napkelte előtt). Nagy szerepe van a néphitben a → hold fázisaival kapcsolatos analógiának. – A hiedelmek és mágikus cselekmények nevezetes időpontokhoz való kapcsolódásának okai igen különbözőek. Az ünnepi szokáscselekményekhez kapcsolódó hiedelmek és cselekmények összefügghetnek az ünnep jellegével, akár elsődlegesen, akár másodlagosan kapcsolódnak ahhoz (pl. farsang termékenységvarázsló jellegű általában), – ezért eredetileg is, másodlagosan is jellemzőek rá a termékenységvarázsló hiedelmek; a karácsonyra és újévre mint évkezdő alkalomra elsősorban a jövő év tevékenységeit, eredményeit befolyásoló, megjósló stb. hiedelmek jellemzőek; Luca napja mint valamikori legrövidebb éjszaka a boszorkányos hiedelmeknek kedvez stb. Az átmeneti rítusokkal, valamint a gazdasági élet kezdő alkalmaival természetszerűleg a jövőt befolyásoló hiedelmek társultak. Az analógia elve a holdfázisokhoz való igazodáson kívül más esetekben is érvényesül (pl. a kezdő alkalmak hiedelmeiben: amilyen a kezdet, olyan legyen a folytatás; vagy akár ilyen, helyi jelentőségű ötletekben: csütörtökön kell tököt vetni; üszögös Szent Péter napján nem jó búzát vetni, mert üszögös lesz stb.). – A hét, ill. hónap jó és rossz napjainak számontartása sokféle okra vezethető vissza. Az asszír-babilóniai naptárak szerencsétlen napjai a hold változásaival függtek össze. Ennek lehetnek Európában is továbbélő hagyományai, de legnagyobb jelentősége az év, ill. hét bizonyos napjaira vonatkozó egyházi előírásoknak és egyéb egyházi hagyományoknak lehet (péntek Krisztus halálának a napja stb.). A helyi védőszentek kultusza, ill. bizonyos helyi események (tűzvész, árvíz, jégverés, pestis stb.) szűkebb területeken érvényes előírásokat, tilalmakat eredményezhettek. Általában azonban a nevezetes időpontok a népi hitvilág vonatkozásában nagy egységességet mutatnak Európa-szerte. – Irod. Szendrey Zsigmond: A varázslócselekvések személye, ideje és helye (Ethn., 1937); Vilkuna, Kustaa: A hét napjai (Ethn., 1958); Ujváry Zoltán: Balszerencsés napok jegyzéke egy kéziratos könyvben (Bp., 1960); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Pócs Éva

névmágia: a → mágiának az a formája, amikor valamely személy vagy istenség nevét használják fel, ill. nem mondják ki, mágikus célzattal. A hiedelem alapja az, hogy a név a legteljesebben hozzátartozik viselőjéhez, tehát (az érintkezésen alapuló mágia elve alapján) senki sem juthat birtokába, senki se tudhatja meg, mert ezáltal hatalmába kerítheti a név viselőjét. Az ókori Egyiptomból fennmaradt feljegyzések tanúsága szerint pl. az istenek nevét nem volt szabad kiejteni, nehogy ezzel az ember haragjukat magára vonja. A névmágia egyik igen jellegzetes megnyilvánulása az a szokás, hogy ha a családban a gyermek súlyosan megbetegszik, más nevet, csúfnevet adnak neki, hogy ezáltal megszabaduljon a betegségtől, ill. a betegség „ne találja meg”. Ez a szokás szerte a világon ismert. Némely kutató ezzel magyarázza a ragadványnevek kialakulását. A névmágia emlékét őrzi nyelvünknek az a sajátossága, hogy néhány állatot (valószínűleg egykori totemállatot) (→ totemizmus) nem nevez meg, hanem körülír, jelzős formában, ill. rövidítve említ, pl. farkas vagy szarvas (állat). – Irod. Szemkő Aladár: Magyar adat a névmágiához (Ethn., 1923); Solymossy Sándor: Névmágia (Magy. Nyelv, 1927); Zlinszky Aladár: A névvarázs (Magy. Nyelv, 1927); Hegedűs Lajos: Adalékok a nyelvi tabu és a névmágia kérdéséhez (Magy. Nyelvőr, 1956); Kákosy László: Varázslás az ókori Egyiptomban (Bp., 1969).

Hoppál Mihály

névmagyarázó monda: helynevek, személynevek nevéből kikövetkeztetett vagy ahhoz kapcsolt mondai jellegű vagy anekdotikus elbeszélés. Kialakulásában jelentős szerepet játszik népünk szófejtő, szóértelmező leleménye, a népetimológia. Névmagyarázó monda a szóban forgó nevek keletkezését egyúttal a megfelelő földrajzi vagy természeti tárgyak, geológiai képződmények (falvak, sziklák, dombok, határrészek, források, tavak, patakok stb.) keletkezésének történetével is kapcsolatba hozza, így az → eredetmagyarázó aitiologikus mondákkal érintkezik. Falvak, városok, határrészek nevét számos esetben egykori tulajdonosának vagy a vidéken tevékenykedő nevezetes vagy jellegzetes történelmi vagy népi személyek neveként értelmezi. Ilyenek tetteivel vagy a tájon lezajlott eseményekkel (vagy hasonlók fikcióival) magyarázza; ilyenkor a névmagyarázó monda a → történeti monda fogalmát fedi. Olykor a név mitikus vagy meseszerű elképzeléseket tükröz, ilyenekről szóló elbeszéléseket inspirál, a tájhoz fűződő eseményekben természetfölötti hatalmak köreműködését sejteti, s a → hiedelemmondák válfajaként jelentkezik. – Személyneveinkkel kapcsolatos névmagyarázó monda történeti személyekre, népi hősökre vagy típusokra vonatkozóan ritkán adódik; nagy bőséggel burjánzik azonban a falvaink gyakorlatában sűrűn használt ragadványnevek körül, amelyek személyek, majd családok, sőt egész nemzetségek megkülönböztetőivé fejlődnek; vagy gúnyos, csipkelődő hangulattal emlékeztetnek az első hasonlóan nevezett személy valamely feltűnő tulajdonságára, vagy valamely vele esett anekdotikus eset emlékét őrzik (→ még: névadás). – Irod. Réső Ensel Sándor: A helynevek magyarázója (Pest, 1861–62, 1–2. füz.); Pesty Frigyes: Magyarország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben (Bp., 1888); Mikesy Sándor–Pais Dezső: Névtudományi vizsgálatok (Bp., 1960).

Sándor István

névnapi köszöntő: énekelt vagy szavalt → köszöntő vers névnapozás alkalmával. A szövegek részint népi eredetűek, részint műköltői, ill. félnépi alkotások. Mo.-on a 16. sz. prot. iskolái körül alakult ki a kantáció, rekordáció, ünnepjárás és névnapi vagy lakodalmi énekes köszöntés szokása. E szövegek változatai és romlott töredékei mai napig élnek. Gyakori dunántúli névnapi köszöntő az „Eljöttünk mi jó este (vagy jó reggelt)…” kezdetű, főként István és János köszöntő, amelynek szövegébe gyakran helyettesítenek be más neveket is. Főként asszonyokat köszöntenek a „Serkenj fel kegyes nép, mosolyog a hajnal…” kezdetű énekkel Békés, Csongrád és Bihar megyében. A hajnali köszöntés jellegzetes kezdősorai a köszöntött személyre utalnak: „Hogy ágyamból fölkelék, álmamból fölserkenék X. Y. jut eszembe…” (Bihar m.); más erdélyi változatai „ébresztik” az ünnepeltet: „András, András, ne aludjál, neved napjára virradtál!…” (Maros-Torda); „Csillag ragyog, hajnal hasad, kelj fel Dénes, hadd láthassad!…” (Csík); „Házigazda, aluszol-e, ily sokáig még nyugszol-e? Serkenj fel álmadból, kelj fel ágyadból, mert jöttünk tehozzád!…” (Csík, Udvarhely). A névnapi köszöntő más változatai Erdélyben (Szolnok-Doboka, Kolozs, Udvarhely) jókívánságokat sorolnak fel:

Sok számos esztendőket vigan elérhess Napjaidat számlálni ne legyen terhes! Az ég harmatja szívedet újítja, Áldások árja házad elborítja…

István és János napokon kívül is köszöntenek az „Örvend az ég vígassággal, dicséretekkel, ragyog a nap sugarával tiszta fényével…” kezdetű énekkel, melynek jellegzetes sora: „Ama híres szent János is veszi hárfáját, édesdeden veregeti kedves nótáját” (→ Szent István és Szent János napja). A névnapi köszöntők között sok az egyedi műköltői alkotás, melyekben a Múzsákat, Parnasszust, Jerikót, Főbuszt emlegetik elferdítve. A köszöntőket általában → adománygyűjtés zárja. Pl.

Add ki gazda, add ki amit akarsz adni, nemcsak itt kell lenni tovább is kell menni. (Bihar m.)

Van olyan tréfás köszöntő, mely egyúttal adománykérő is. Pl.

Sándor napja ma vagyon, Átbillegtem a fagyon, Ha egy garast adnátok, Tudom meg nem bánnátok. Ha meghaltok jól jártok, Rám marad a vagyontok, Szívemből kívánom! (Borsod megyei palóc)

Az énekelt névnapi köszöntők dallamanyagában is sok az egyedi, invariáns, vagy kevés variánssal rendelkező dallam (műköltészeti eredet), s gyakran szerepel egyházi → népének. A variánskörrel is rendelkező, elsősorban köszöntőként használt tipikus dallamok közül kiválik két nagyobb, különböző stílusrétegbe tartozó csoport. Az egyik V + (xVII/1–5/6) hangkészletű, dúros tonalitású (teljes értelemben vett dúr ritkán alakul ki a kis hangkészlet miatt), s többnyire kis szótagszámú darabokat tartalmaz. A dallamok menetét a sima, lekerekített ívek, gyakori 1 és 2 kadenciák, az építkezést a szekvenciák jellemzik. Ide tartozó énekek például „Zendülj fel szent János” vagy „Paradicsomkertbe” (országos, egyházi népénekként is ismert), „Serkenj fel kegyes nép” (Arad, Békés, Bihar, Csongrád), „Most érkezünk ez helyre” vagy „Parnasszusnak hegye zeng” (Erdély), „Ó szent István, hát még alszol-e?” (Erdély), „Örvend az ég vigassággal, dicséretekkel” (országos) stb. A darabok előadásmódja parlandóra hajló (kivétel: Serkenj fel), s vidékenként a cifrázat is megjelenik. A második, Dunántúlon otthonos csoport, hangkészletében az alaphang fölötti szeptimet vagy oktávot használja. Bár a dallamok építkezése, sőt még a motívumok fordulatanyaga is az egész nagy típusban rokon, a modalitás változékony. Két központi alakzat közül az egyik dúr, a másik moll jellegű, köztük a szinte kizárólag vázhangokat tartalmazó, s ezért modalitásban könnyen átértelmezhető darabok egész sora helyezkedik el. A típust zeneileg az alaphangról kvintig futó kezdősor, majd a kvintréteget fölülről lefelé hajló mozdulattal megerősítő, s rögtön el is hagyó második sor tartja össze. A többi sor dallamvezetése, valamint a sorzáró ütemek legsúlytalanabb pontjára eső kadenciahangok esetlegesek. A ritmus szöveghez nem alkalmazkodó giusto, a sorok izoritmikusak. Jellemző képletük: Π Π II Π. A cifrázatok nem jellemzők, a hangvétel gyakran nyers, kiabáló. Az egész dallamcsoporton kimutathatók egyrészt a → gyermekdalokkal, másrészt a → regösénekekkel (oktávot is érintő, Somogy megyei típus), egyes → betlehemesekkel (pl. „Ne féljetek pásztorok, pásztorok”), és → párosítókkal („Tele kertem zsályával”) rokon vonások. Az idetartozó énekek: „Megjöttem én jó regg’be” és variánsai, valamint egy szilárdabb formájú, népénekként is használt darab: „Rendszerint örülvén” (főleg Vas m.). A névnapi köszöntők dallamainak összehasonlító – és történeti szempontú vizsgálata még nem történt meg. – Irod. Jeles napok (A Magyar Népzene Tára, II., Bp., 1953).

Tátrai ZsuzsannaSzendrei Janka

névnapozás: naptári nevekhez kötődő → köszöntő szokás. A családtagok névnapja szűk körű családi ünnepség, de a gazda és a gazdasszony névnapját a rokonok, a komák, a szomszédok, sőt a falu gyermekei is megünneplik. Meghívás nincs, mert a névnapozás megtisztelés. A gazda-névnapok közül az ősziekhez és a téliekhez fűződnek jelentősebb köszöntős szokások. A munkaidőbeliek közül Sándor, József, György, Nepomuki és Keresztelő János, Antal, Lőrinc és Mihály napokat ünneplik meg jobban. Ezek egyébként is kedvelt nevek. Az őszi és téli névnapok közül kiemelkednek Vendel, Dömötör, Márton, András, Miklós, István, János, Tamás, Pál, Bálint, Péter és Mátyás. E napok legtöbbje naptári ünnep (→ naptári ünnepek) is. A karácsonyi → Szent István és Szent János napjának külön ünneplő szokásai alakultak ki. Gyakran István- és János-köszöntőket aktualizálnak más névnapokra. Helyi szokásoknak megfelelően mindkét nembeli és minden korosztálybeli járhatott névnapot köszönteni (→ névnapi köszöntő). Gyermekek általában kis ajándékot, pénzt kaptak, a felnőtt köszöntőket behívták egy pohár italra, gyakran tánccal végződött az összejövetel. A köszöntő csapatok gyakran tréfás zeneszerszámokkal vagy zajcsapó eszközökkel szerelkeznek fel vagy jellegzetes tárgyakkal, pl. debreceni kántáló lámpás. Néhol ilyenkor is szokás, hogy porral vagy hamuval telt cserépfazekat vágnak az ajtóhoz a jókívánságok sokaságát jelképezve (→ zajkeltés). A névnapozásban a r. k.-ok és a ref.-ok között bizonyos felekezeti elkülönülés is megfigyelhető. Ugyanazt a névnapot a két felekezet más-más napon tartja (pl. János: jún. 24.–dec. 27.; Ferenc: dec. 3.–okt. 4.; Pál: jún. 29.–jan. 25.; Zsuzsanna: aug. 11.–febr. 19.). Ugyanezek az eltérések táji különbségként is jelentkezhetnek. – Irod. Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938); Jeles napok (A Magyar Népzene Tára, II., 1953).

Tátrai Zsuzsanna

néző: → gyógyító, → halottlátó

nincstelen: → földnélküli

Ninive, Ninive: → fogyó-gyarapodó sor, → műjáték

Noé mondák: → asszonyi természet, az, → szőlő ültetésének mondája, → vízözönmondák

Nógrádi Géza (Sárvár, 1932–Sárvár, 1973): néprajzos, muzeológus, helytörténész. Tanulmányait a bp.-i tudományegy. néprajz szakán végezte. 1956-tól haláláig a sárvári Nádasdy Ferenc Múz. ig.-ja volt. A népi gazdálkodással és építkezéssel foglalkozó cikkei és tanulmányai a Vasi Szemlében és más helyi lapokban, valamint szakkiadványokban jelentek meg. – Irod. Bárdosi János: N. G. (Ethn., 1974).

Nógrádi Géza

Kósa László

nomadizmus: az állattartásnak az a formája, melynek során a nyájakat legelőről legelőre hajtva, egész évben elsősorban legeltetve tartják. A hozzá kapcsolódó életformában az állattartó közösségek települése is mozgékony, a nyájvándoroltatás igényeihez igazodik. Nomadizmusról csak akkor beszélhetünk, ha az egész éves extenzív legeltető tartás és a közösség vándor, ill. szállásváltó életformája együttesen megvan. (Egyébként egész éves legeltető tartás nyájvándoroltatással nomadizmuson kívül is előfordul: pl. → transhumance.) A nomadizmus „tiszta” formájában voltaképp ritkább, elsősorban sivatagi, félsivatagi, ill. száraz-sztyeppi területen fordul elő, ott, ahol a növényföldrajzi talaj- és helyrajzi viszonyok nem teszik lehetővé, hogy a legeltető állattartás és a földművelés – ami csak a vízforrások körül, ill. öntözéssel lehetséges – egy üzem szervezeti keretébe illesztetten létezhessenek, ellenkezőleg: szervezeti-térbeli elválásuk szükségszerű. A nomád állattartás és település azonban elterjedésterületének jelentős részén különböző mértékben kapcsolódik növénytermesztéshez, de a nomád gazdaság túlsúlya esetén a növénytermesztés alárendelt szerepű. Ezt a gazdaságilag, életformában, településben „nem tiszta” nomadizmus művelőit nevezik félnomádoknak. Az elnevezés azonban gyűjtőfogalom, mert a földműveléssel való kapcsolódás egész variációs skáláját magában foglalja. – A nomadizmus történeti elterjedésterülete Belső- és Közép-Ázsiától a pontusi sztyepp vidékén és Elő-Ázsián át É-Afrikán húzódik végig. E terület fő állatai: juh, ló, szarvasmarha, teve, teherhordó állatként délen a szamár is jelentős; míg a sertés és baromfi általában, főleg a nomadizmus tiszta, teljes formájában hiányzik. A rén-nomadizmus északon monokultúrás jellegű, önálló forma, de keletkezése az előbb tárgyalt déli nagy nomád kultúrában gyökerezik. – Kapcsolódásaik, arányaik tekintetében megkülönböztethetők a nagy nomád kultúrák, amelyekben a nomád gazdaság túlsúlya egész nagy közösségek életformáját, földtulajdonviszonyait, társadalmi tagozódását és értékrendszerét megszabja és hatalmi-ideológiai szinten is jelentkezik. Létezik továbbá egy kevésbé komplex forma: kisebb csoportoknak, esetleg csupán nagycsaládoknak, lényegében paraszti kultúrájú és gazdasági területen, az azáltal szabadon hagyott extenzív zónában folytatott nomadizmusa. Az utóbbira példa a balkáni karakacsánok, albánok és vlachok egy része a középkorban. – A nomadizmust korábbi felfogásokkal szemben ma már általánosan elfogadottan viszonylag kései és kifejlett gazdasági formának tartja a szaktudomány. A nagy nomád kultúrák keletkezését, ill. a nomadizmus számottevő elterjedését nem adatolják korábbra, mint az i. e. 2. évezred: bár előtörténetük még nem eléggé feltárt. Nem foglalható állás abban a kérdésben, hogy a föld egy helyén keletkezett-e és onnan terjedt el a nomadizmus gyakorlata, vagy poligenetikus. A nomadizmus fő jelentősége abban áll, hogy a maga sajátos termelőtechnikájával először vonta be a föld hatalmas térségeit a termelő gazdaságba (olyan területeket, amelyeken addig legfeljebb zsákmányolás, gyűjtögetés-vadászat folyt), vagyis az emberi gazdaság nagymérvű extenzív bővítését eredményezte. Egyúttal az első jelentős specializálódott termelést, társadalmi munkamegosztást jelentette. Számottevő szerepe volt a nomadizmusnak egymástól távoli területek közti gazdasági kereskedelmi kapcsolatok megteremtésében, fenntartásában, bővítésében is. Másrészt az ókor óta ismertek nomád birodalmak és földműves államok antagonizmusának példái, s hogy a nomádok nemegyszer hoztak pusztulást is letelepedett földműves népekre, ill. kultúrákra. Az utolsó nomádok letelepült foglalkozásokra való áttérése korunkban zajlik (É-Afrika, Közép-Ázsia): ezzel a nomadizmus történeti pályafutása lényegében befejezettnek tekinthető. – Irod. Almásy György: Vándorutam Ázsia szívében (Bp., 1903); Vajda László: Untersuchungen zur Geschichte der Hirtenkulturen (I., Wiesbaden, 1968); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (szerk. Földes László, Bp., 1969).

Földes László

Nopcsa Ferenc, báró (Déva, 1977–Bécs, 1933): paleontológus, geológus, az MTA tagja (l. 1917, r. 1928). 1903-ban felkeltette érdeklődését Albánia, ahol több ízben járt, ott paleontológiai és geológiai kutatásai mellett néprajzi anyagot is gyűjtött az anyagi, a szellemi és a társadalmi kultúra köréből. – F. m. Úti jegyzetek egy amatőr etnográfus naplójából (Ethn., 1923); Albanien, Bauten und Trachten (Berlin, 1925). – Irod. Tasnádi Kubacska András: N. F. kalandos élete (Bp., 1937).

Nopcsa Ferenc

Diószegi Vilmos

nora: → vámpír

norma: olyan szabály, vezérfonal a társadalmi életben, amelyhez az egyén cselekvése igazodik. Esetleges, történelmileg, társadalmilag változó. Fontos tartozéka, hogy az adott társadalomban általánosan tiszteletben tartott legyen. Ezt a társadalom úgy éri el, hogy követőit pozitívan értékeli, megsértőit negatív → szankciókkal illeti. Zárt közösségekben (falu) a döntést általában erősebben motiválja. A néprajztudomány azt kutatja, hogyan érvényesülnek egy falusi közösség magatartási normái a szokásokon keresztül. – Irod. Bauman, Zygmunt: Általános szociológia (Bp., 1967); Lautmann, Rüdiger: Wert und Norm (Köln, 1969).

Jávor Kata

normálforma: a földrajz-történeti iskola meghatározása szerint olyan másodlagos → ősforma, amely a hagyományozás során jön létre oly módon, hogy az önkiigazítás törvénye értelmében az egyes → változatok csak kis mértékben térhetnek el egy eredeti formától, és még abban az esetben is, ha valamely helyi vagy történeti → redakció formálódik ki, az egyes variánsok e körül mint normálforma körül oszcillálnak. Közvetlenül filológiai értelemben W. Anderson határozta meg, és gyakorlatilag szembeállította az ősformával, mely az összes adatból rekonstruálható, és általában irodalmi alkotásnak lehet tekinteni. A normálforma viszont a folklór jellegű, többé-kevésbé recens változatokból elvonható statisztikus átlag. Ennek kialakulását a földrajz-történeti iskola ugyan összekapcsolta a változatképződés jelenségeivel, mindazonáltal nem tárgyalta esztétikai jelenségként. Mivel legtöbbször a mese-, monda- és ballada-típuskutatásban alkalmazott kategória, a magyar folklorisztika ritkán használja, Solymossy Sándor és Honti János szövegfilológiai vizsgálatokban éltek vele (→ még: archetípus). – Irod. Solymossy Sándor: Mese a jávorfáról (Ethn., 1920); Anderson, W.: Kaiser und Abt (Helsinki, 1923, FFC. 42.); Krohn, K.: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Honti János: A Szilágyi és Hajmási monda szövegtörténete (Irod. tört. Közl., 1930); Lüthi, Max: Megjegyzések a meséről (Folcloristica, 1971).

Voigt Vilmos

nótafa, népi énekes: 1. → előadói vagy alkotói egyéniség hagyományos közösségben jelentkező kezdeti típusa, akit társainál nagyobb daltudás és biztosabb, egyénibb előadásmód jellemez. Rokon típus a mesefa. – A nótafák között cseléd, szolga, kocsis, pásztor, mezei munkás, birtokos paraszt, falusi tisztségviselő és kisiparos egyaránt akad, de a kutatók egyöntetűen a szegénysorsúak elsőbbségét hangsúlyozzák. Fokozott szerepük volt a különféle vándoroknak (pl. → hajcsár, mesterlegény, → summás). Mindig is jóval több nótafa volt a nők, mint a férfiak között, az utóbbiak a közép- és idősebb korúakból kerültek ki. Társadalmi helyzet, nem, életkor és egyéni ízlés szerint ismertek több régi vagy új stílusú dalt, részesítettek előnyben egyes műfaji csoportokat, dal-, ill. dallamtípusokat és fordulatokat. A nótafák társaiknál tanulékonyabbak, dalkincsük az átlagosnak többszöröse, számuk elérheti az 5–600-at: „mindenik egy-egy kiadatlan, élő népköltési gyűjtemény” (Vikár Béla). Nemcsak befogadók, hanem tevékeny továbbadók is egyszersmind: kisebb-nagyobb közösségük szívesen tanul tőlük, sőt utánozzák is őket. (Előfordul, hogy némelyik valóságos iskolát teremt.) A tőlük tanult dalokról azonban az egyéni jegyek mihamar letörlődnek és az alkotás beilleszkedik a hagyományos stíluskeretekbe. A nótafák kiemelkedésének több fokozata, típusa is van. Zárt közösségben a jó előadó is szinte észrevétlenül simul bele az általános énekstílus hullámzásába. A tulajdonképpeni nótafa azonban az átlagosnál jobb előadó, aki szívesen és szépen énekel, esetleg már nem tud vagy nem is akar a többiekkel együtt dalolni. Hagyományos műfaji-tematikai-formai keretek között maradva is elkerüli a gépies ismétlést: teljesebb, tetszetősebb, esetleg újszerűbb változatban énekli és tanítja dalait. Némelyik módosít is a szövegen, de dallamot soha nem alkot. Tudatosan új és új dalok tanulására törekszik; mindig többet, szebbet, esetleg különlegesebbet is szeretne tudni másoknál, hogy vezető szerepét megőrizze. Mindegyik más-más egyéniség: a hortobágyi Rimóczi Lajos hegedűvel kísérve tanította énekelni a pásztorokat; a hódmezővásárhelyi „Nótás” Szabó Pál közvetítette a hajcsárkodás közben felszedett új dalokat és szövegeket is rögtönzött; a kalotaszegi Tamási Kata végül előadóművésszé vált stb. A névtelenségből csak azok tudnak kilépni, akik hagyományos közösségüket elhagyják. A nótafa nem tekinthető → alkotónak, mint korábban több kutató is vélte, hanem az előadó népi típusa, aki az átlagosnál csiszoltabban és egyénibb előadásmódban énekel. Bizonyos specializálódás figyelhető meg közöttük: egy részük búcsúvezető → előénekes, → énekes koldus, → vőfély stb., a továbbfejlődés során eljuthat a → históriás, → népi verselő, hírversíró és végül a népi költő fokozatáig (→ még: énekmondó, → hírvers). – Irod. Vikár Béla: A magyar népköltés remekei (I., Bp., 1906); Ecsedi István: Hortobágyi pásztor- és betyárnóták dallamokkal (Debrecen, 1927); Kiss Lajos: Régi népdalok Hódmezővásárhelyről (Karcag, 1927); Csefkó Gyula: Nótafa, szárazfa, mesefa (Ethn., 1930); Péter László: Egyéniség a népkultúrában (Szeged, 1947). – 2. Nyílt téren álló fa, amely körül az ifjúság énekes-táncos találkozókat rendez (pl. a sárközi szőlőőrzés: Kisnyéki hegy tetején a nótafa, Oda jár az őcsényi legénybanda…). – 3. A → tambura kecskeméti neve. – 4. Régebben → hegedű jelentéssel is élt.

Katona Imre

nótárius: → faluszervezet, → magisztrátus

nótáskönyv: → daloskönyv

novellamese: meseműfaj, mely a → mitikus mesétől eltérően mitikus, mágikus elemeket nem tartalmaz, hőse nem természetfeletti mágikus tulajdonságokkal rendelkező emberfeletti lény, hanem eszes, leleményes férfi vagy nő, akit amellett még a szerencse, a sors is segít vagy akadályoz (AaTh 850–AaTh 999). Alcsoportjai: AaTh 850–AaTh 869: a hős elnyeri a királykisasszony kezét; AaTh 870–879; a hősnő a királyfi felesége lesz; AaTh 880–899: hűség és ártatlanság; AaTh 900–904: a makacs asszonyt megszelídítik; AaTh 910–915: jó tanácsok; AaTh 920–929: talpraesett cselekedetek és szavak, ezen belül AaTh 920–921 → Mátyás-mesék; AaTh 930–949: → sorsmesék; AaTh 950–969: rablók és gyilkosok (→ rablómese); AaTh 970–999: más romantikus mesék. Formáját tekintve kevésbé zárt, mint a mitikus mese, de legnagyobb része magán viseli a valódi mesék egyes formai tulajdonságait, vonásait (jó vég), más részét viszont nélkülözi (kezdő formula, záró formula, mesei sztereotípiák). Tartalmi vonásai közé tartozik, hogy ugyanúgy királyi udvarban vagy főrangú környezetben játszódik le, mint a mitikus mesék, ellentétben a reális mesékkel, melyeknek hősei polgárok, iparosok, parasztok. A novellamese voltaképpen a mitikus mese reális párja s nem azonos a reneszánsz novellával, melynek típusai inkább a tréfás, reális mesék, a trufák között találhatók meg.

Kovács Ágnes

női fejviselet: → fejviselet

női különvagyon: régi jogunk szerint elsősorban a → nászajándék, a jegyajándék, vagyis minden ingóság (ékszer, ruha stb.), melyet az eljegyzés vagy a házasságkötés alkalmából a vőlegény vagy más adott a menyasszonynak. Ez a nő magántulajdona volt és birtokában maradt a házasság ideje alatt is; sem házasságtörés, sem vérfertőző házasság miatt nem veszíthette el. Ha a házasság az eljegyzés után nem jött létre, a vőlegény ajándékait csak a menyasszony kifejezett vétkessége esetén követelhette vissza. A női különvagyon felett a nőnek szabad végrendelkezési joga volt. – A nő a házasság fennállása után is kaphatott vagy örökölhetett ingóságot vagy ingatlant, amit ugyancsak női különvagyonnak tekintettek. De rendszerint ez is ruhanemű volt, amit külön ládában vagy szekrényben tartott. Sok községben (pl. Martos, Mártély) az is szokás volt, hogy a fiatalasszony a házasság első évében valamilyen értékes jószágot (pl. üsző) kapott a szüleitől, amit mint tőkét nevelt, a hasznából és szaporulatából pedig öltözködött. Kapott aprójószágot is hasonló céllal, amelyen szülei tulajdonjegye maradt, mintegy jelezvén, hogy ez női különvagyon. Az I. világháború után földet is kapott a nő használatra, amit férjével együtt műveltek ugyan, de a haszna kizárólag az asszonyé volt. (→ még: rostapénz) – Irod. Papp László: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet (Bp., 1946).

Bónis György

női ujjas: → ujjas

női viselet: ellentétben a férfiak nadrágos-gatyás öltözetével, minden esetben egy darabba, kerekre összevarrott vagy összefogható → szoknyás öltözet. A férfiak ing-gatyás vászonruhájával e század első felében még sokfelé találkozhattunk. Ennek megfelelője a női öltözetekben az ing-pendelyes öltözet azonban a férfiakénál sokkal korábban ment ki a divatból, talán egyes vidékek nem is ismerték. Furcsa ellentétként mégis a nőket nevezték fehérnépnek, vászoncselédnek, a fehér vászonruha viselése miatt. – Általában a férfi és női öltözetek alakulása nem volt egyöntetű s nincs összhangban. Az alföldi mezővárosokban a férfiak parasztosan jártak még a múlt század közepén is, amint egy tudósító följegyezte 1845-ből: „a kecskeméti pórhölgyek divatos szabású selyem- vagy szövetruhákban, kesztyűs kezükben napernyőt tartva jelennek meg a templomban, sétán, a gatyás vagy kék nadrágos, subás férfiak oldalán”. Ebben a században viszont számos községben a férfiak öltözete polgáriasodott előbb, melyet a női viselet nemegyszer évtizedes vagy akár hosszabb késéssel követett.

Fél Edit

nőrablás: → házasságon kívül elismert nemi kapcsolat

növényi ornamentika: stilizált növényi elemekből összetett díszítmény, fő meghatározója a népművészet egyik legelterjedtebb irányzatának, mely a → népművészet története előrehaladott szakaszán Európa nagy részén, így Mo.-on is, uralkodóvá, sőt kizárólagossá vált. – A növényi ornamentika legfontosabb motívumai és alapkompozíciói a közel-keleti ókori civilizációkban jöttek létre, a növénytermesztés eredményességét célzó mágikus kultikus szereppel. A kezdetben természethűségre törekvő növényábrázolásokat esztétikai igénnyel a legalapvetőbb jegyekre redukálva, ekkor kristályosították ki a növényi ornamentika motívumainak évezredeken át továbbélő alapítpusait. Ezek egyike a későbbi rozetta és → rózsa fő formájának az előzménye, a centrális szerkesztésű, ún. fölülnézetes virág, melynek négyszirmú változatai már az i. e. 4. évezredből adatolhatók (ún. lótusz-motívum). Másik fontos alaptípus az oldalnézetes virág – eredetileg inkább levélcsokor –, a későbbi liliomnak és → tulipánnak is előképe, lant alakú vagy levélkékből összetett stilizálásban. A növényi ornamentika alapkompozícióinak a leglényegesebbike is ekkor alakult ki: a stilizált → életfa, világfa tulajdonképpen termékenység-szimbólum. Ez a középtengelyre szimmetrikus felépítésű, többnyire 3–5 ágú fa vagy bokor, melyből, miután idővel eredeti vallási tartalmát elveszítette, a későbbi népművészetben is továbböröklődő → virágtő alakult. A növényi ornamentikának eközben állandósultak bizonyos figurális velejárói is; a szent fa két oldalán szimmetrikus megfelelésben elhelyezkedő őrzőállatok közül a továbbélés szempontjából a páros → madár említendő. Ezen kompozíciók mellett létrejöttek az i. e. I. évezredre a növényi elemek dekoratív elrendezésének más sémái is, így a ritmikusan hullámos inda, a hajlataiban többnyire azonos vagy páronként ismétlődő virág-, szőlőfürt vagy levélmotívummal. – Európában többféle módosulásban és különböző csatornákon érkeztek a növényi ornamentika elemei, jelentős volt pl. Bizánc közvetítő szerepe. Összefüggő ornamentális rendszerként nagyrészt a keresztes háborúkat követően terjedt a növényi ornamentika. Ebben a már tisztán díszítő funkciójú növényi ornamentikában a virágoké a vezérszerep, miközben körük kibővült és a kerti virágokká átértékelt korábbi motívumok mellé nagyhatású újabbak társultak, mint a → gránátalma, szegfű. Ezt a virágornamentikát elsőként az olasz iparművészet fogadta be; a meghonosodás korszakára utalva, az olasz szakirodalom „gótikus virágos”-nak mondja. Európai továbbterjedéséhez nagyban hozzájárultak a 15–16. sz.-tól a kéziratos és nyomtatott olasz, német és más mintalapok, ill. mintakönyvek. – Mo.-on a jellemző virágkompozíciók legkorábban a 14–15. sz.-i ötvösműveken, főként az olasz indítás nyomán kibontakozó sodronyzománcos gótikus emlékeken jelentek meg (pl. Suky-kehely, 1440 körül). Szélesebb körben a reneszánsz idején vált közkeletűvé ez a növényi ornamentika Mo.-on (virágos reneszánsz). Az ezen kor ízlésének megfelelő átfogalmazás a motívumra és a kompozíciókra egyaránt kiterjedt. Ezek közt 1480 körül jelent meg, hamar kedveltté válva, a virágcsokornak vázába állítása (olasz korsó). Csatlakoztak ehhez a növényi ornamentikához olyan tipikusan reneszánsz motívumok is, mint a stilizált levélkoszorú (olasz koszorú), mely a későbbi népművészetben azonban csak korlátozottan kap érvényt, akárcsak a székely → bokályok cserelapis (cserfaleveles) mintája, melynek megfelelője a 15. sz.-i itáliai, orvietói és római kancsókon található meg. A virágos stílus elterjesztésében és gazdagításában a hódoltságkori török kapcsolatoknak is komoly szerepük volt, miáltal a növényi ornamentika egyes elemei török megfogalmazásban is meggyökeresedtek. Sőt a keskeny, fölfelé fokozatosan elhegyesedő koronájú, néha virágban kicsúcsosodó fának, az ún. ciprus-motívumnak az erdélyi népművészetben való meghonosodása teljes mértékben a törökség hatásának tulajdonítható. – A magyar népművészetbe túlnyomórészt a parasztság számára dolgozó iparosok közvetítésével jutott el a → virágozás, a 16–18. sz. folyamán. Idővel a már megállapodott mintakincs helyenként néhány újabb elemmel is gyarapodott, ilyen motívum a 18. sz.-ban habán edények révén Erdélyben, ill. itt és Ny-Mo.-on néhány asztalosközpontban terjedő kettős koronájú fa, mely a kínaias díszítmények (chinoiserie) 17–18. sz.-i divatjának köszönhető. A 18. sz. folyamán a növényi ornamentika fokozatosan előretört a házilag és háziiparosok által készített munkákon, faragásokon, hímzéseken is, majd mindvégig uralkodó maradt, részben még a nagyrészt a 19. sz. folyamán kibontakozó → emberábrázolásos kompozíciókon is. Nagymértékben úrrá lett a → szerelmi ajándékokon, miközben a virág, az azt tartó páros madár vagy a virágzó szív új, a szerelemmel kapcsolatba hozott értelmezést kapott, nyilván nem függetlenül a növényi ornamentikával nagyjából párhuzamosan előretörő szerelmi lírába foglaltaktól. Különösen a 19. sz. második felétől, a növényi ornamentika a → mértanias díszítésre is mind erősebb átalakító hatással volt. Részben az elvont elemekből összetett mintakincs bővült geometrizált növényi elemekkel, részben pedig az alkotók azáltal, hogy virágbokrok ágaival kapcsolták egybe a hagyományos módon szerkesztett rozettákat (pl. → kalotaszegi bútor). A zárt közösségben dolgozó, → ácsolt ládát előállító háziiparosokra a növényi ornamentikának ez a hatása általában kisebb mértékű volt és csupán egyes készítőközpontokban érvényesült. – Irod. Palotay Gertrúd: Oszmán-török elemek a magyar hímzésben (Bp., 1940); Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (Népr. Ért., 1967); K. Csilléry Klára: A magyar népművészet városi és mezővárosi gyökerei (Paraszti társadalom és műveltség a 18–20. században. II., szerk. Hofer T.–Kisbán E.–Kaposvári Gy., Bp.–Szolnok, 1974).

Kendő széle, ritmikusan ismétlődő sormintával hímezve (Szakmár, Bács-Kiskun m., 19. sz. vége), Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, felülnézetes és oldalnézetes, „cipés” virágokkal (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. első fele)

Lepedővég részlete, szálánvarrott öltéssel hímzett, stilizált fa, ún. ciprus-motívum (Kézdiszentlélek, v. Háromszék m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál, kosárba állított virágtővel (Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1692)

Mennyezet kazettája, a középmezőben olasz-korsós mintával (Magyarókereke, v. Kolozs m., id. Umling Lőrinc munkája, 1746) Bp. Néprajzi Múzeum

Pálinkás butella, elején virágtő S alakú tengellyel (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál, öblében visszakanyarodó ágon ülő madárral (Székelyföld, 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Kapufélfa részlete, felülnézetes és oldalnézetes virággal (Máréfalva, v. Udvarhely m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Növényi ornamentika Balra: Bokály, „cserelapis” mintával (v. Udvarhely m., 19. sz. közepe) Jobbra: Bokály, kettős koronájú fával (v. Udvarhely m., 19. sz. közepe) Mindkettő: Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

növényvilág: → fák, → füvek, → zöld ág, → gyógynövények

nővér: → testvér

nyáj: legelőre járó kisebb háziállatok (juh, liba) több gazda közös pásztora által őrzött kisebb-nagyobb csapata (Alföld, Dunántúl). A legelőre naponta kijáró sertésállomány neve csürhe, a teheneké csorda. Erdélyben a nyáj neve a magyarságnál sereg, vagy román eredetű szóval turma. A juhtartásban a kor és nem szerint elkülönített csoportok neve fejős, meddő-, ürü-, kosnyáj. – Irod. Lázár István: Néprajzi adatok Alsófehérmegyéből (Ethn., 1895); Györffy István: Juhtartás és tejgazdaság Kalotaszegen (Népr. Ért., 1934); Borzsák Endre: A meddőnyáj (Ethn., 1964).

Balogh István

nyájjuhász: → juhász

nyak: a magyar öltözetben „álló gallér” jelentésű és keleti elem. Álló galléros felső ruhát viselnek az 1200 körüli kisbényi oszlopfő medvevadászai, és a 14. sz. végi Képes Krónika keletinek tudott alakjai, – így többek között Attila, majd Kun László királyok is. – Az európai divatban körülbelül az 1400-as évektől kezdve tűnik fel és ekkortól a magyar öltözetre ebből az irányból is hathatott. Álló gallérral készült II. Lajos király 1522-es esküvőjén hordott inge, valamint az is, amely az 1652-ben Vezekénynél elesett Esterházy László ruházatához tartozott. A hódoltság kori és későbbi úri dolmányokon és mentéken is kedvelt volt az álló gallér. Ilyen volt a magyar díszruha – sőt a közös és 1940-ig a magyar hadseregbeli egyenruhák gallérja. A parasztság posztó ruházatán – mellényein, dolmányain, ujjasain – a 19. sz. 20-as éveitől kezdve tűnt fel, akkor még nagyon elvétve. A század végén Biharban, a Hajdúságon, majd valamivel később Kolozs megyében a szűr négyszögletes gallérja fölé még kis, álló gallért is varrtak. Ez volt a nyakas szűr, amelyet Széchenyi szűrnek is neveztek. A paraszti ingekre csak a múlt század végén került az álló gallér, mégpedig a bevarrott és mellé varrott ujjú ingekre egyaránt. A nyak szó ismeretlen eredetű, először 1312 körül fordul elő. – Irod. Kőváry László: Magyar családi és közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából (Pest, 1860); Nagy G.–Nemes M.: A magyar viseletek története (Bp., 1900); Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Höllrigl József: Régi magyar ruhák (Bp., 1938).

Gáborján Alice

nyakas szűr: → szűr

nyakbaöltő: → oldaltarisznya

nyakék: a nyakat körülövező ékszerfajták összefoglaló neve (→ gyöngygallér, → gyöngysor, → lázsiás, → nyaklánc, → nyakszorító). Alapvető formái, amelyek a 19–20. sz.-i parasztviseletekben előfordulnak és legalábbis ünnepen szoros tartozékai a női öltözékeknek: 1. hátul megköthető pántlikák (nyakszorító), csakis szorosan a nyakon viselhetők; 2. felfűzött gyöngyszemek (gyöngysor); 3. fém (vagy egyéb) láncok (nyaklánc). A 2. és 3. régiesebb felerősítése hátul madzaggal történik, majd a 20. sz.-ban elterjedt a különféle kapcsok használata. Mindkét formánál előfordult a zárt kör alak is, amit a fejen át csak ráhúznak a nyakra, esetleg többsorosra összehajtogatva. Mindezeket viselhetik szorosan a nyakban vagy a mellre leeresztve is. Amennyiben pénzdarab szerepel csüngőként valamilyen nyakéken, → lázsiás a neve. Sajátos nyakékfajta a gyöngygallér, amely textil ötvözetelemet látszik utánozni. – Szokásos egyidejűleg két, ritkán három különböző nyakékfajtát is felölteni. – A nyakék a kőkor óta változatos megoldásokban napjainkig kedvelt világszerte. A magyarságnál is megvoltak merev karika alakú formái a honfoglaláskori és Árpád-kori torquesekben. Később csak laza, rögzítetlen fajtáit viselték. Szorosan a nyakra simuló nyakszorító pántlikák és lazábban a mellre is leomló, elsősorban ötvösművű vagy gyöngyös nyakbavetők, nyakravalók kedveltek az úri viseletben a 16–18. sz.-ban, férfiaknál is és nőknél is. – Irod. P. Alcsuti Katalin: Régi magyar ékszerek (Bp., 1940); Héjjné Détári Angéla: Régi magyar ékszerek (Bp., 1965); Voolmaa, A.: Eesti ehted (Tallinn, 1970).

Fiatal pár, az asszonyon nyakék, „lázsiás” (Báta, Tolna m., 1910-es évek)

Horváth Terézia

nyakkötés: → hálókötés

nyaklánc: 1. kerek vagy ovális fém (ritkábban más anyagú), gyűrű alakú tagokból egymásba kapcsolt → nyakék; esetleg közbeiktatott tömörebb díszes elemekkel. Többnyire csüngők is kerülnek rá: pogány vagy keresztény amulettek, jelképek, medaillonok, pénzdarabok (→ lázsiás). A nyaklánc kedvelt az európai bronzkor óta. Magyar parasztgyermekek a 20. sz.-ban is készítik a pitypang-gyermekláncfű üreges szárából, sokác felnőttek lószőrből. Csak kevés helyen találunk parasztosan szorosan nyakon viselt ötvösművű ezüstláncot. Jellegzetes Győr és Komárom környékén, több sor lemezkéből összekapcsolva. Ugyanilyent a szomszédos osztrák területeken is hordtak. Ezen az egész vidéken a jódszegény ivóvíz miatt erősen elterjedt a golyva. A vastag nyak paraszti szépségideál lett, amit még hangsúlyoznak is ezzel a nyakékkel (Kropfkette). Hasonló tagokból felépített nyakláncokat É-Európában nagyobb területen viselnek. Mo. legtöbb táján a gyöngysorok mellett, majd helyett az I. világháború után terjedt el a nyaklánc, mint polgáriasabb, gyári ékszerfajta: a gazdagok aranyból, a szegények dubléból, hosszú füzérben a mellre leengedve viselték. A nők csüngőként legtöbbször kis keretben virágok vagy hozzátartozóik képét (medál) viselték rajta. – 2. Köznapi szóhasználatban gyakran → gyöngysort jelent. – Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942); Karasek, E.: Bauernschmuck aus dem Berliner Museum für Volkskunde (Berlin, 1971).

Fiatal lány, gránátnyaklánccal (Küsmöd, v. Udvarhely m., 20. sz. második fele)

Horváth Terézia

nyakló: 1. tartószíj, négyujjnyi széles szíj, vagy kötélkarika, amit a ló nyakába tesznek. A nyakló csülkébe csatlakozik a tartólánc vagy nyaklólánc, amivel a ló a → szekeret irányítja, visszatartja, fékezi. A nyakló ui. → rúdfejre kötött tartólánc által fejti ki hatását; – 2. → kaloda

A nyakló fejlődését bemutató ábrák a kezdetleges változattól a fejlett formáig. Baloldali rajz: kötélnyakló jobboldali rajz: kenderből fonott, lapos, istránggal ellátott nyakló (mindkettő: Alföld, 20. sz. eleje)

Bőrből készült nyakló kötélistránggal (Alföld, 20. sz. eleje)

K. Kovács László

nyakravaló: 1. kendő, amit a férfiak a nyakuk köré csavarnak és elöl megkötnek. A Ny-európai viseletben a 17. sz. legvégén tűnt fel a nyakravaló. A 19. sz. elejétől egész Mo.-on elterjedt a parasztok, majd a pásztorok között is. Legtöbbször fekete selyem vagy klott (a 19. sz.-ban fátyol, flór), néha fehér (Ormánság, Csallóköz). Általában keskeny sáv. Végein rojt van, esetleg színes hímzés, rátét díszíti. Néha pamutból vagy gyapjúból kötött, keresztirányban színes csíkokkal. A 19. sz. vége óta fiatalok között elterjedt a négyzet alakú, átlósan félbehajtott és keskeny sávvá hajtogatott, gyakran piros selyem nyakravaló, rojttal, bojttal (akár a női fejkendők). A nyakravaló megkötött végei elöl általában lelógnak, néha → tű is díszíti. A 19. sz.-ban – úri divatokat utánozva – szokás volt a nyakravalót többször körülcsavarni a nyakon és végeit fent megkötése alá dugni. Előfordult az is, hogy csak a dolmány nyakába tűzték, nem vitték körül a nyakon. Mezővárosok parasztpolgárai (pl. Mezőkövesd: vőlegény, elöljáróság) előre megkötött, rögzített formájú nyakravalót is viseltek. A nyakravaló fedi az elöl nyitott nyakú inget, díszíti a gallértalant, de a gallérosat is. Elmaradhatatlan öltözékelem egészen a → kivetkőzésig, legtovább az öregeknél, akik csak az I., ill. a II. világháború után hagyták el; – 2. → vállkendő; – 3. → nyakék. – Irod. Thiel, Erika: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969).

Nyakravaló Nyakravaló, farkasfog rátéttel (Vista, v. Kolozs m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Nyakravaló Nyakravaló, hímzett díszítéssel (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Horváth Terézia

nyakszorító: női ünnepi → nyakék: szorosan a nyakra simuló, kb. 2 cm széles puha szalag, pánt, amit hátul csokorra kötnek. A palócok → fojtókának nevezik. A népviseletekben szórványos: fekete bársonyszalag (Sárköz, Komárom m., palócok, székelyek), virágos selyemszalag (Kapuvár). Lehet rajta csüngő, pénzdarab (→ lázsiás). – Előzménye a reneszánsz nyakszorító, torokszorító. – Irod. Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1838); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956).

Horváth Terézia

nyakvédő, ökörkalap: Lapos szalmafonat, szalma-hurkákból kötött, hosszúkás ovális lap, amelyet Mo. Ny-i részében használtak esős időben, hogy az → igába fogott ökrök nyakát a megázástól és az ebből eredő feltöréstől (túrolástól) megóvják. A → járom, bélfa és az igaszeg segítségével helyezték a járomfő tüköre vagy gallérja fölé. – Irod. Kárpáti Kelemen: Néprajzi tárgyak a szombathelyi múzeumból (Népr. Ért., 1903).

Ökörkalap (Kissomlyó, Vas m., 1903)

K. Kovács László

nyám: → rokonság

Nyárád mente: az egykori → Marosszékhez tartozó székelyek lakta vidék a Nyárád és a beléje ömlő patakok völgyében. Vásáros központja, Marosszéknek egy ideig székhelye is, Nyárádszereda. A Nyárádszeredától K-re eső vidéket a Bekecstetőről Bekecsaljának is nevezik. A Nyárád felső völgyében fekvő r. k. falvak tréfás neve → Szentföld. A Nyárád torkolatának közelében néhány község intenzív paraszti zöldségtermeléssel foglalkozik, ezért a környék tréfásan → Murokországnak nevezi őket.

Kósa László

Nyárády Mihály (Ramocsaháza, 1889–Bp., 1980): néprajzkutató, helytörténetíró. A bp.-i jogtudományi egy.-en doktorátust szerzett (1928). 1949-től nyugdíjazásáig (1954) a Nyíregyházi Jósa András Múz. vezetője, majd szervezője a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Ig.-ság nyíregyházi múz.-ának. Főként a Nyírség és a Felső-Tisza vidékének néprajzával foglalkozott (gazdálkodás, kisipar, viselet). Cikkei, tanulmányai jelentek meg a szakfolyóiratokban és múzeumi évkönyvekben. – F. m. Kék község történelmi földrajza (Nyíregyháza, 1941); A Debrecen név eredete (Nyíregyháza, 1944). – Irod. Nyárády Mihály 90 éves (Nyíregyháza, 1979).

nyaraló: a településtől távoli, rendszerint ősgyep, ahol az állatok tavasztól őszig tartózkodnak, legelnek (→ vándorpásztorkodás). Itt alakítják ki a legeltetési időszakokra az állatállomány részére a megfelelő szállást. A pásztorok részére egyszerű építményt (→ cserény, → kontyos kunyhó, → vasaló), az állatoknak egybentartó → karámot, → esztrengát, enyhelyet, pl. → szárnyékot, újabban → akolt, a juhoknak → hodályt emelnek. A nyaraltatás oka a két gazdasági fő ágazat, a földművelés és az állattenyésztés aránytalan volta, a nagyarányú állattenyésztés, amely legelőhiányban mutatkozik meg (→ külterjes állattenyésztés). A nyaraltatás a nagykiterjedésű pusztákon (Hortobágy, Nagy- és Kiskunság), a hegyvidékeken, jobbára a havasi legelőkön alakult ki (→ havasi pásztorkodás, → transhumance), de olyan helyeken is, ahol a település határában nem állt rendelkezésre elegendő legelő. A nyaralók lehettek a település határának távoli részén, ill. más települések kibérelt határrészében is. A nyaraltatás szokásban volt a szarvasmarha (→ gulya), a ló (→ ménes) tenyésztésénél is, de legnagyobb arányú a juhtenyésztés esetében (→ még: magatarti juhászat, → felesjuhászat). – Irod. Takáts Sándor: A nyaraló és telelő. A magyar múlt tarlójáról (Bp., é. n.); Szabadfalvi József: Nomád teleltetési rendszer az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970); Szabadfalvi József: Studia ethnographica et folkloristica in honorem Béla Gunda (Debrecen, 1971).

Szabadfalvi József

nyargalás: → tűzés

nyargalóbárka: → bárka

nyargalópénz: → hadnagy

nyári állás: → állás

nyári jászol: lábakon álló, továbbhelyezhető, állatok etetésére szolgáló berendezés. A deszkából készített, hosszúkás vályúformát nyaranta falubeli vagy tanyai udvarokra állítják ki. Emellé kötik munka után, rendszerint éjjelre az igásállatokat, az ökröket, lovakat, valamint a nappalokon a legelőn tartózkodó fejősteheneket. A nyári jászol vagy a szabadban fa alatt áll, vagy föléje lábakon álló ún. nyári állást (→ akol, → állás) készítenek. A nyári jászol általánosan ismert. (→ még: jászol) – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Hofer Tamás: Hordozható szélfogó és kerekjászol rekonstrukciója Hajdúböszörményben (Népr. Ért., 1956); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bpl., 1959); Hofer Tamás: Kerekes nyári jászol Dunapatajról (Népr. Ért., 1964).

Nyári jászol (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Szabadfalvi József

nyári konyha, sütőház (Erdély): egy-két helyiséges kis épület, ahol a meleg évszakban a főzés és sütés munkáját végzik, esetleg napközben is ott tartózkodnak. Így a nyári nagy munkák idejére megkímélik a lakást, kevesebb háztartási munkát kell ott végezni. Nyári konyha alkalmazására részben azért is sor került sokfelé, mert bennük a lakóházból már kiszorult tűzhelyeket építhették fel, s így a régi, hagyományos ételeket tovább készíthették anélkül, hogy a polgárosult lakóház belső rendjét zavarták volna vele. Ez az oka annak, hogy a legutóbbi időkig minden vidékünkön a nyári konyhákban a helyi hagyományoknak megfelelő kemencéket felépítették. A nyári konyhák építése a 19. sz. vége felé vált gyakorivá a polgárosulás kibontakozásával, egyes vidékeinken ma is szívesen építenek nyári konyhákat, amelyeket lakókonyhaként használnak. A kereskedelmi kenyérellátás a nyári konyha sütőház jellegét csökkenti, hiszen a kemencéiket kenyérsütésre egyáltalán nem vagy alig használják már, és sok helyütt le is bontották őket. Így a nyári konyhákban is egyre több helyütt napjainkban már zománcos vaslemez tűzhelyeket vagy akár gázrezsókat használnak, így a korábbi kiegészítő, hagyomány-megtartó szerepük megszűnőben van. A nyári konyhákat általában a lakóépülettel szemben az udvar túlsó oldalán, az utcához közel építették fel.

Nyári konyha (Szabadszállás, Bács-Kiskun m., 1970-es évek)

Filep Antal

nyári napforduló: → napfordulók

nyárlott bor: a fehér borok eddig ismeretlen eredetű betegsége eredményeképpen létrejött nyúlós, zavaros és illatát vesztett folyadék. A nyárlott bor, a nyáras- és nyárados bor nyelvtörténetileg is ismeretlen eredetű szócsaládot alkot. Az É-Mo.-on ma is ismert nyárlott bor, nyirlett bor analóg jelentésű elnevezései: zákányos-, nyálas-, nyúlós bor (Alföld, Erdély). Borászattörténeti és történeti néprajzi adatok szerint valószínűsíthető, hogy a nyúlósodás → borbetegség, mely az alkohol- és savszegény borok leggyakoribb hibája. A nyárlott boron szellőztetéssel, nyírfaseprőn való átengedéssel igyekeztek segíteni. (→ még: borkezelés) – Irod. Bakos József: Nevelésügyi és művelődéstörténeti adatok egy XVIII. századi diákalbumban (Az Egri Pedagógiai Főisk. Évkve, 1959).

Kecskés Péter

nyárs: 1. főként termesztett takarmány szárítására használt, két végén kihegyezett, kb. 2,5 m magas, karvastagságú pózna, amelynek furataiba szabályos közönként keresztpálcákat dugnak. A 19. sz.-i gazdasági irodalomban hereszárító, szárító ágas, az újabb agronómiai munkákban finn nyárs néven ismeretes. A nyárs furatai más-más irányúak, így a beléjük dugott 50–80 cm hosszúságú keményfa pálcák egymással szöget zárnak be, s ezáltal az egyenletes teherelosztás biztosított. A nyársra rakott takarmányról az esővíz lefolyik, a sarjú növekedését nem akadályozza. Mo.-on szórványosan, főként a peremterületeken terjedt el, a 19. sz. második felétől kezdődően. Az É-Kárpátokban szlovák és lengyel területeken, valamint cseh, morva, osztrák, ill. balti és finn tájakon nagyobb fontossággal és történelmi múlttal rendelkezik, mint nálunk. (→ még: ösztörü) – Irod. Rodiczky Jenő: A takarmánytermesztés kézikönyve (Bp., 1882); Ligers, Ziedonis: Ethnographie Lettone (I., Bâle, 1954). – 2. A nyílt tűzön való sütés eszköze. Fából vagy fémből készült fanyéllel vagy tisztán vasból; kihegyezett, ill. hegyes végű, laposra faragott szerszám, amelyre ráhúzzák a sütendő élelmet, ételdarabot vagy az egész állatot, pl. halat, juhot, malacot stb. Alkalmazták még a nyílt házitűzhelyen, általában a paraszti háztartásban. Szatmárban szokásban volt olyan változata is, amelynél az egyik vége pipakanált alkotott, ez átlyuggatott kerek lap volt. Használták a → tüzelős ólban a pásztorok, szabadban a pákászok, általában az időlegesen szabadban tartózkodók. A könnyebb nyársakat kézzel forgatták, a nehezebbeket valamilyen mozgatható készségre, tűzikutyára vagy a nyílt tűzhelyre épített lépcsőszerű építményre (ponk, pucok), vagy villás ágakra támasztották fel. Használtak bonyolult nyársforgató szerkezeteket is. A nyárs mindenütt ismeretes volt, de nem azonos intenzitással alkalmazták a házitűzhelyeken. Különösen a kandallós tűzhelyek elterjedési területén, az ország keleti részében volt fontos szerepe.

Paládi-Kovács AttilaTátrai Zsuzsanna

nyársalás: → farsangi köszöntő

nyársdugás: a → disznótorral kapcsolatos → köszöntő, adománygyűjtő (→ adománygyűjtés) szokás. Főleg a Zselicségben gyakorolják. Disznótor idején a bandába tömörült legények, fiúgyermekek bezörgetnek a házba, s a kilincsre vagy az ablakba nyársat dugnak, arra törekedve, hogy a nyársnak minél több ága legyen. A legfelsőbb ágra levelet tűznek, melyre tréfás-trágár, verses vagy prózai szöveget írnak. A háziak, akik már várják a látogatókat, elolvassák a „levelet”, majd megrakják a nyársat hurkával, kolbásszal, pogácsával, és ismét kiteszik az ablakba. Fontosnak tartják, hogy a nyársat dugókat ne ismerjék fel. A gyermekek ezután elviszik a nyársat és megosztoznak az ételeken. – Ott, ahol a nyársat vivők személyesen adják át a levelet, álarcot viselhetnek. – A → farsangi és más ünnepi köszöntések alkalmából is vihettek a köszöntők magukkal nyársat, s a háziak erre húzták fel a köszöntőknek szánt ajándékokat. – Irod. Ébner (Gönyey) Sándor: Zselici kanászélet (Ethn., 1933).

Dömötör Tekla

nyársra vonás, felnyársalás: → karóba húzás

Nyáry Albert, báró (Fülek, 1871–Bp., 1933): festőművész, történész, régész, néprajzkutató. Történelmi, régészeti és néprajzi tanulmányai jelentek meg szakfolyóiratokban. Nógrád, Gömör és Heves megyék magyar paraszti kultúráját tanulmányozta, de érdeklődött a történeti néprajzi anyag iránt is. – Irod. Nyáry Pál: Báró Ny. A. élete és munkássága (Bp., 1936).

Diószegi Vilmos

nyavalya: tágabb értelemben mindenféle bajt, nyomorúságot, szükséget, betegséget (terhes nyavalya, tüzes nyavalya, ragadós nyavalya, rothasztó nyavalya) jelöl. Szűkebb jelentése (= nyavalyatörés, epilepszia, morbus sacer, morbus convulsivus), a kórság, nehézség fogalmával azonosult, ill. ahhoz társult: nyavalyakórság, nehéznyavalya, nehézségös nyavalya, csúnya nyavalya, rossznyavalya, nyavalyarontás, nem Isten nyavalyája. A mai → népi gyógyászatban nyavalyatörés, görcs, „szívgörcs”, tetanuszos merevgörcs közel azonos fogalmak. Hazánkban szent László király sírjához zarándokoltak az epilepsziások, helyenként szent Vitus (Vid) (vö. vitustánc, vidratánc) az epilepsziások pártfogója. A nyavalya néphit szerinti oka: → rontás, megszállás, ördög vagy bűbájos „csigázza”, → ijedtség, lábnyomát sírba lökték. A nyavalyával kapcsolatos szitkok (pl. nyavalya törjön ki, a nehézségös nyavalya törje ki, nyavalyakórság üsse el stb.) és egyes gyógymódok (névváltoztatás, a rohamot kapott gyomrát megfogják, hogy a nyavalya ne tudja fölhúzni) eredetileg megszemélyesített betegségokozóra utalnak. Megelőzése → Szent György napja, ill. → Szent Iván-napi szokásokhoz kötött (hempergés, tűzugrás). A visszafelé elmondott → imákon és → ráolvasásokon kívül számos → mágikus eljárásról (hasított ág körül oda-vissza adják; → átbújtatás; harang szívére öntött vízzel mossák; 9 forrásvízből 9 fűvel fürdőt készítenek; ruháit leszaggatva a határban elássák), vallásos gyógymódról, állati (→ kígyóbőr; Szent György nap előtt fogott kígyó feje vagy száraz denevér nyakba akasztva), növényi orvosságokról és csodás gyógyulásokról is vannak adatok. A gyermekkori eklampszia, ill. epilepszia gyógymódjai (→ frászkarika) az előbbiektől lényegesen különböznek. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I–IV., Bp., 1929–40); Kenyeresné, Bolgár Ágnes: Magyar bájoló imádságok a XV–XVI. sz.-ból (Bp., 1934): Schneeweiss, Edmund: Serbokroatische Volkskunde (Berlin, 1961).

Grynaeus Tamás

nyeles horog, kosztos horog, pice, peca: a → horgászat egyik eszköze. Hosszabb-rövidebb rugalmas nyélre kötik a zsinórt, ennek végén ólom súlyzás után következik a horog. A zsinóron állítható az úszó, amely lehet toll, fa, nád, dugó stb. Ezzel szabályozható a horog mélysége s jelzi a hal kapását. A horogra tett → csalétek lehet természetes vagy műcsali. A nyeles horog a népi halászatban ritka, inkább gyerekek vagy alkalmi halászok használják. Annál nagyobb jelentőségre tett szert a sport terén. Főleg Angliában van nagy kultusza, de már a múlt században nálunk is tért hódított, igazi jelentőségre csak 1945 után tett szert. A nyeles horog minden időkben alkalmas volt szórakozásra is, így már egyiptomi falfestményekről, majd görög és római ábrázolásokról ismerünk horgászó előkelőségeket. Az irodalomban használatos kosztos horog kifejezés nem a csalétekre utal, hanem Herman Ottó által népszerűsíteni akart székely tájszó, koszt = nyél jelentésből. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); A horgászat kézikönyve (Bp., 1964).

Solymos Ede

nyeles tapogató: a vesszőtapogató (→ tapogatós halászat), ill. → borító továbbfejlesztett változata a kiterjedt, sekély szélvizek gazdaságosabb meghalászására. A nyeles tapogatóval dolgozó halász 2–3 méteres nyelet szerel az egyszerű tapogató kasra, hogy ennél fogva nyújthassa előre, s lépései zajával el ne riassza a halakat. A zsákmány kiemelése már ugyanúgy történik, mint az egyszerű tapogatónál. A vesszőtapogató nyeles változata a Fertő tónál, valószínűleg helyi kezdeményezésre, a 19. sz. második felében alakult ki. Az I. világháború utáni széles körű elterjedését, tökéletesedését annak köszönheti, hogy a Fertőre (határvíz lévén) nem vonatkozott a halászati tilalom, így ívó halra is halászhattak vele. A Nyírségről közölt nyeles tapogató történetét nem ismerjük. A négykávás hálótapogató nyeles változatát a Balatonról, a Velencei-tóról, szórványosan a Duna mellékéről (borító és alakváltozatai, lepő), a Tiszántúlról (lepiháló); a kétkávás hálótapogatóét pedig Kecskemét környékéről (toppancs) ismerjük. A borító két altípusából kialakult nyeles tapogatók közelebbi története, a szórványos adatok egymással való összefüggése nem tisztázott, s az is kétséges, hogy a gyűjtők vajon egyedi kísérletként vagy szélesebb körben elterjedt eszközként találták meg a nyeles tapogatót. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Bárdosi János: A magyar Fertő tapogató halászata (Szombathely, 1959); Szilágyi Miklós: Egy kezdetleges halfogási mód és európai elterjedése (Műveltség és Hagyomány, 1963).

1. Nyeles vesszőtapogató (Nagyvarsány, Szabolcs-Szatmár m., 19. sz. vége) 2. „Borító”, négykávás nyeles tapogató (Dunántúl, 19. sz. vége)

Szilágyi Miklós

nyelvlakat, nyelvre való fogóvetés: megszégyenítő büntetési eszköz volt, amelyet főleg a házasságtöréssel való rágalmazás esetében alkalmaztak. Az elítélt nyelvére lakatot vagy vas fogót tettek és a hóhér a községben így hordozta utcáról utcára (→ meghurcolás). Eredetileg a rágalmazó nyelvét kivágták és ehelyett csak a 17. sz.-tól használták a nyelvlakatot, amelyre a legtöbb adat Debrecenből származik. A köznyelvben e régi büntetési emlék ma is felbukkan a „lakat van a száján”, „nem tesz lakatot a szájára” kifejezésekben. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II. Bp., 1907).

Tárkány Szücs Ernő

nyelvtörő, gyorsmondóka, nyelvgyötrő: → alliteráción alapuló nyelvi tréfa, játék, mely másodlagosan a hibás beszéd javítására is szolgálhat, pl. „Répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó” azok számára, akik hibásan ejtik az r hangot, vagyis raccsolnak. Vagy: „Sohasem hallottam olyan szépen szóló szép sípot, mint amilyen a szászsebesi szépen szóló szép sípszó” azok számára, akik hibásan ejtik az s–sz hangot, vagyis pöszék. Nyelvünk különösen gazdag ezekben az epikus maggal is rendelkező nyelvtörőkben. Kapcsolata a diáknyelvvel nem tisztázott, nagyon valószínű azonban, hogy azt tekinthetjük egyik legfőbb gyarapítójának. A nyelvtörő néha egész halandzsa verssé bővül: „Fáni, Fáni, fürge Fáni, fogd a finom fácán főt, finom falat fogainkra, fafazékban forrón főtt. Forgó Felhő fejünk felett fireg-forog feketén, fóka farka fő feszülten fövő fazék fenekén.” Növendék gyerekek, de még felnőttek is szívesen rendeznek versenyt, hogy ki tudja gyorsabban elmondani vagy ki tud hasonló versezetet kitalálni. A nyelvtörők divatja elmúlóban van. – Irod. Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutató Csoport Adattárában).

Kovács Ágnes

nyenyere: → tekerő

nyereg: fából készült eszköz, amit a lóra vagy más, lovaglásra használt állat hátára erősítenek, hogy az ülést biztosabbá és kényelmesebbé tegyék. A nálunk ismert és használt fanyergek négy részből: a két nyeregdeszkából vagy nyeregszárnyból és az azokra szerelt két ív alakú kápából állanak. A nyeregszárnyak vízszintesen helyezkednek el, kissé ívelt hajlásúak, hogy jól feküdjenek a ló hátán. A kápák úgy merevítik a nyeregszárnyakat, hogy a teher ne a ló gerincére, hanem zömmel a 12. és 13. gerinccsigolyákból és az azok mellettiekből induló bordákra keresztben feküdjenek. A magyar nyereg – helyes nyergelés esetén – sem fel nem töri, sem járásában, száguldásában nem gátolja a lovat. – A nyereg eredetéről és koráról biztosat nem tudunk. Az látszik valószínűnek, hogy Ázsiában találták fel, és a népvándorlás során került el Európába. Talán már a szkíták vagy hunok hozhatták a Kárpát-medencébe. A rómaiak még nem használták a favázas, nyeregdeszkás nyerget, helyette az ephippianak nevezett gyapjószövetet helyezték a lóra. A régi germánok is elpuhultnak tartották a nyeregben lovagló embert; később azonban mégis alkalmaztak egy elölhátul hurkát formáló bőr ülő alkalmatosságot: a bastot, a ló hátára. – A magyar nyereghez sok vonásban hasonlít, de bizonyos részleteiben eltér az arab vagy más nevén (eredetére utalóan) „parthus”-nyereg. Ezt vették át a rómaiak és ez terjedt el aztán Ny-Európában. Belőle alakult ki az ún. lovagi nyereg, de ez a szerkezeti forma terjedt el D-Eurázsiában, egészen Koreáig. A parthus-nyereg más szerkezetű, mint a magyar nyereg: elvileg ugyanaz, mint amelyet a tergenyés-szamárra szoktak tenni, amennyiben villaszerű két kápája közvetlenül fekszik a ló hátára. A két kápát aztán háztetőszerűen – kétoldalt – deszkák kötik össze. Bármennyire párnázzák is, az így felfekvő kápák mégis jobban igénybe veszik az állatot, mint a magyar nyereg, amely szárnyai által fekszik fel a lóra. A magyar nyereg szárnydeszkáit is kipárnázzák, ill. alátétet terítenek a ló testére. Az arab vagy parthus-nyeregben a lovas nyeregpárnán, a magyar nyeregben a farbőrre hevederezett nyeregbundán, ritkábban itt is nyeregpárnán ül, és mindkét nyeregnél lábait a → kengyelben tartja. – Mo.-on többféle nyerget különböztetnek meg, így van lovagló vagy katonanyereg, kocsisnyereg, kun- vagy betyárnyereg, → csikósnyereg és → tergenyés vagy terhelő nyereg. Az első három nyereg tulajdonképpen azonos, a különbség csupán annyi, hogy a kocsisnyereg első kápafejére keresztfát szerelnek; a kun vagy betyár-nyereg sajátossága viszont az, hogy mind a két kápájának van ún. kanala vagy feje. A régészeti leletek azt igazolják, hogy az avar és a honfoglaló magyar nyergeknek kerek kápája volt. A kun nyeregnek viszont mindig kanalas kápája volt; ebben rokon velük az ún. kozáknyereg. A csikósnyereg vagy patrac, amit ma csak a hortobágyi csikósok használnak, nem igazi nyereg, hanem csak egy kengyelekkel ellátott takaró, amit heveder nélkül vetnek a ló hátára. A terhelőnyereg pedig a parthusnyereg rokona. – Irod. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931); Garay Ákos: Magyar nyergelés (Népr. Ért., 1936); László Gyula: A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge (Bp., 1943).

A koroncói honfoglalás-kori nyereg és lószerszám helyreállított képe (Győr-Sopron m.)

A soltszentimrei (Bács-Kiskun m.) honfoglalás-kori nyereg helyreállított képe

1. terhelő nyereg. 2. lovagló fanyereg váza (mindkettő Torockó, v. Torda-Aranyos m., 19. sz. második fele)

Nyereg (Átány, Heves m.)

Füredi nyereg (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m., 19. sz.)

K. Kovács László

nyereg alatt puhított hús: a ló- és egyéb húsok fogyasztásához kapcsolódott tévhit, amelyet Ny-európai írók az eurázsiai sztyeppén élő, ill. a népvándorlás hullámaiban onnan nyugatra sodródott különböző népek barbár életmódjának jellemzésére egymástól átvéve használnak. A motívumban a megvetett táplálék kezdetben a nyers hús és a nyereg alatt puhított nyers hús között variálódik. Magát a közhelymotívumot a filológusok Ammianus Marcellinus római történetírónak (i. sz. 4. sz.) a hunokról szóló leírására vezetik vissza, ahol nyeregről még nincs szó. A nyereg alatt puhított hús változat középkori krónikák és útleírások nyomán ekkor és az újkorban is meglehetősen elterjedt képzet a sztyeppi népek táplálékának jellegzetességeként az ún. művelt európai köztudatban. Ezzel szemben a sztyeppövezet állattartó népei nyers húst nem ettek, legfeljebb kivételesen. Az életmódjukat közelről ismerő, megbízható újkori, középkori és korábbi szerzők nyereg alatt puhított húst táplálékként egyáltalában nem említenek. A 19. sz.-ban európaiak, akik a nyereg alatt puhított hús evéséről elterjedt állítást ismerték, többször igyekeztek annak valóságtartalmát a helyszínen ellenőrizni. A tévhitnek bizonyult közhely alapját egy igen elterjedt állatgyógyítási, sebkezelési eljrásban látták. Ha a nyereg a ló hátát sebesre feltörte, felnyergelés előtt a sebre vékony, megsózott nyers hússzeletet tapasztottak, hogy a sebbe férgek ne telepedjenek és gyorsabban hegedjen. Ezt a hústapaszt aztán eldobták, semmi esetre sem ették meg. Más célból húst a ló nyerge alá nem tettek. – A középkori nyugati leíró források a Kárpát-medencében letelepedő magyarok életmódját többnyire a hunokra vonatkozó korábbi latin leírások átvételével, csak kivételesen közvetlen tapasztalat alapján jellemzik. Az első forráscsoportban előfordul a nyershúsevés (Regino, 889), a nyereg alatt puhított hús fogyasztását azonban magyarokról a fennmaradt művek egyáltalán nem említik. Amikor a magyar etnogenezis vizsgálata során a honfoglaló magyarság kultúrájának sztyeppi, törökös rétege idehaza előtérbe került, történészeink úgy érezték, világszerte elterjedt rólunk is a nyereg alatt puhított hús evésének megbélyegző tévhite. Századunk elején hazai történeti munkák hevesen védelmezték e vád ellen a honfoglalókat. Feltételezik, hogy elveszett középkori nyugati krónika kifejezetten a nyereg alatt puhított hús fogyasztásának motívumát is átültette a magyarokra. – Irod. Solymossy Sándor: A nyereg alatt puhított hús mendemondája (Ethn., 1921); Alföldi András: A nyereg alatt puhított hús históriájához (Ethn., 1944).

Kisbán Eszter

nyeregszék: → fejőszék

nyeregtakaró, cafrang: díszes takaró, amit a → nyeregre, a nyeregbunda alá vagy a nyereg alá terítettek. Hogy le ne csússzon, a nyeregnél alkalmazott szorító szíjjal, az ún. felrántóval szorították le. A nyeregtakaró befedte a ló farát is, elöl rendszerint lekerekítették a sarkait, hátul viszont hegyesek voltak és bojtban végződtek. A nyeregtakaró olyan széles volt, hogy ne érjen lejjebb a → kengyelnél; általában díszítették, zsinórozták. Nálunk a díszes nyeregtakaró a 17. sz.-tól kezdve, török hatásra terjedt el – a török lovakkal –, cafrang, csáprág neve is valószínűleg oszmán-török (csaprak) eredetű.

K. Kovács László

nyerges: nyereg készítésével foglalkozó mesterember. Nyerges szavunk személynévként 1359-től ismert, használatos volt a nyereggyártó megnevezés is, amire 1510 óta van adatunk. A magyar nyergesmesterek munkájának legrégibb tárgyi emléke a honfoglalás korából, Soltszentimréről származik. Ennek alapján tudjuk, hogy a honfoglaláskori nyergek készítése, összeállítása, formája évezredes eurázsiai nyeregkészítési hagyományokat követett, amelyek töretlenül tovább éltek századunkig. A feudális államrend kiépítése során a nyergeseket szolgáltatási tevékenységre kényszerítették, amire egyebek mellett helyneveink utalnak (pl. Nyergesújfalu). A nyergesmesterek a paraszti kézműves és a céhes iparos rétegek határán éltek. Egyes falvakban, mezővárosokban népes nyergesközpontok működtek. A nagyobb városokban céhes szervezetben működő nyergesiparosok tevékenykedtek. Ezek eljárásai különösen a 19. sz. elejétől, az angol lótenyésztés módszereinek bevezetése óta távolodtak el a hazai hagyományoktól. Korábban a hazai társadalom minden rétege a paraszti módszerekkel dolgozó nyergesmesterek készítményeit használta, amit célszerű formájuk, kiváló minőségük, tetszetős kivitelük indokolt. A magyar nyergesmesterek munkáit külföldön is szívesen látták, így pl. adataink vannak arra, hogy a 18–19. sz. folyamán Poroszo.-ban rendszeresen foglalkoztattak magyar nyergeseket. Az osztrák hadsereg lovassági felszerelésében is jelentős szerepe volt a hazai nyergeseknek. A II. világháború magyar és román katonai nyergeinek készítése a hagyományostól csak fémalkatrészek alkalmazásában tért el. A nyergesmesterség hanyatlását a közlekedési viszonyok, pásztorkodás gyökeres megváltozása okozta. Mo. központi területein lényegében a század elején megszűnt a nyergesek tevékenysége, új nyerget legfeljebb peremvidékeken, pl. Erdélyben készítettek. Tiszafüreden, a leghíresebb nyergesközpontban, 1921-ben szűnt meg a termelés. – A nyergesnek mind a fafaragáshoz, mind a bőrmegmunkáláshoz egyaránt értenie kellett. A nyeregváz elemeit fából faragták ki, majd az egyes elemeket vékonyra hasított bőrszíjakkal fűzték egymáshoz, az összefűző szíjakat ékeléssel rögzítették. Így rendkívül szilárd, de egyben rugalmas szerkezetet biztosítottak, amire a maguk készítette ülésbőrt szerelték fel. A nyergek felszerszámozását többnyire szíjjártókkal a vásárlók készíttették el, mert a nyergesek nem szívesen foglalkoztak vele. Készítményeiket gyakran domborműves faragással vagy mintás élű cifrázó vasak beverésével díszítették. Igényesebb megrendelők részére a nyergek bőrkellékeit is külön díszítményekkel látták el. – Irod. László Gyula: A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge (Bp., 1943).

Filep Antal

nyerő játék: kötött formájú, több személyes → gyermekjátékoknak azon csoportja, ahol az egyes játékosok egymással versengve, ügyességükkel, leleményességükkel [→ golyósjáték, gombozás (→ tojásjátékok), → pénzjáték, → késjáték, → malmozás] vagy szerencsével (→ kukózás, → csűdözés) elnyerik egymás játékeszközeit. A nyerés lehet valóságos vagy számon tartott, feljegyzett. A nyerő játékokat végig kell játszani, a szerencsés játékos nem hagyhatja félbe, meg kell várnia, míg mindenkire rákerül a sor, másként kiüldözik, kinézik. A nyerő játékkal kapcsolatos irigykedő → mondóka: „Első nyerés kutya vesztés!” – Irod. Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (Bp., 1953., UMNGy, VII.).

Haider Edit

nyerstégla, mór, mugli: agyagból, földből gyúrt, finom szemcsézetű, növényi adalékanyagok nélkül készülő építőelem, amelyet falazásra, de különösen boltozatok készítésére használtak. Méretei, ill. arányai a vályogtól eltérően a téglával voltak azonosak. A kisalföldi lakosság körében különösen kedvelt és elterjedt építőanyag volt. Győr, Moson m.-kben igen gyakran faoszlopos, fapilléres falba épített tartószerkezettel együtt alkalmazták lakóházak építéséhez. Kamrák, konyhák boltozatait szívesen készítették belőle még akkor is, ha a falazatokat más agyagból és más technikával építették. Előfordult, hogy szabadkéményeket is nyerstéglából boltoztak, s csak a tetőn kívüli részeket falazták égetett téglából. A Kisalföld → ajtó előtti boltozatai is nagyobbrészt nyerstéglából készültek. A nyerstégla használatának elterjedésterületén a vályogot egyáltalában nem ismerték és nem alkalmazták.

Filep Antal

nyestezés: A nyestet (lat. Martes foina), nyusztot (lat. Martes martes) értékes prémje miatt a nyestvadászok tél idején a hóban 10–25 km-en át is nyomon követik, s a fák odvában, a harkályfészekben meghúzódó állatot kifüstölik, a fatörzs veregetésével kiűzik. Az előbúvó állatot a nyerstvadász hosszú ágú keskeny villával ledöfi, zsákot tart eléje vagy ügyes mozdulattal nyakon ragadja s a tarkóját átharapja (Bakony, Ormánság, Börzsöny, Zempléni hegyek, Székelyföld). A nyestezés hasonló formája Európa-szerte ismert, s körültekintő részletességgel írja le Hans Peter von Firdenheim 17. sz.-i vadászkönyve. Az Ormánságban, a Zempléni hegyekben, a Lápos völgyében, a Székelyföldön erdei fákra elhelyezett hosszú dorong, fahasáb felett felpeckelnek egy másikat, a villa formájú pecekre csalétket (tojás, madár, mókus, juhbél) tesznek, s az ilyen zúzócsapdával ejtik el az állatot. Ezek a csapdák a Balkánon, a Kárpátok szlovák, román, ukrán lakosságánál, a különböző finnugor népek körében is használatosak. 1750-ben J. E. Ridinger német vadászati munkája ilyen csapdát ismertet. A nyest- és nyusztfogáshoz a fenti zúzócsapdán kívül más csapdákat (→ ládacsapda, → nyesthurok) is használnak. A nyest- és nyusztbőrrel a 14–17. sz.-ban az ÉK-Kárpátokban, Horváto.-ban és Szlavóniában adóztak is. A horvát nyestadó neve kunovia. – Az oroszok régebben az eladó leányt kunkanak ’nyestecské’-nek nevezték, s a kuna, ’nyest’ pénzegységet is jelentett. Pénzegység volt a nyestbőr a volgai bolgároknál is, hasonlóan mint más prémes állatok bőre a finnugor népeknél. A 13–14. sz.-i Neste és Nusz női neveink a nyest, ill. a nyuszt szóval azonosak. A németek a középkorban a szelíd nyesttel a ház körüli rágcsálókat fogdostatták össze. Tárgyi és nyelvi adatok nyomán (a nyest szó eredete bizonytalan, nyuszt szavunk finnugor, esetleg uráli eredetű) arra következtethetünk, hogy a nyest nyomonkövetése és a prémes állatok elejtésére alkalmas dorong-csapdák készítése már a magyarság uráli őshazájában ismeretes lehetett. – Irod. Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Gunda Béla: Nyestezés az Ormánságban (Nép és Nyelv, 1942); Mészöly Gedeon: Az ugorkori vadászélet magyar szókincsbeli emlékei (Ethn., 1951); N. Sebestyén Irén: Az uráli népek régi lakóhelyeinek kérdéséhez (Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Oszt. Közl., I., Bp., 1951); Molnár István: Népi vadfogási módok az Ivó-patak környékén (Klny., Marosvásárhely, 1955).

Nyestcsapda (Marócsa, Baranya m.)

Gunda Béla

nyesthurok: kőnehezékre kötött, kipeckelt hurok, amellyel Székelyföldön, a Zempléni hegyekben és a Drávaszögben fogják a nyestet. Ha a nyest a csalétket (hús, bél, megölt mókus, tojás) tartó kampót lakmározás közben elmozdítja, a vízszintesen elhelyezett pecek kibillen helyéből és a hurok az alatta meghúzódó nyestet a kő súlya következtében az ághoz szorítja. Menyétet, nyusztot, vadmacskát is fognak a hurokkal, amelyet a francia vadászkönyvek, mint jellegzetes magyar hurkot említenek. Újabban a Garam felső völgyéből ismerjük szlovák használatát is. – Irod. Mérite, É.: Les pièges. Étude sur les engins de capture utilisés dans le monde (Paris, 1942); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Horehronie (szerk. Podolák, J. Bratislava, 1969).

Nyesthurok (Székelyvarság, v. Udvarhely m., 1940-es évek)

Gunda Béla

Nyikó mente: a Hargita fennsíkjának Ny-i pereméről induló és Székelykeresztúr mellett a Nagy-Küküllőbe torkolló Nyikó patak völgye. Falvai az egykori → Udvarhelyszék jellegzetes vidékét alkotják. Közülük a legnevezetesebbek: Szentlélek, Farkaslaka, Kobátfalva. Népét Tamási Áron regényei és elbeszélései tették ismertté. – Irod. Molnár István: A nyikómenti kézi cséplés (Ethn., 1963); Tamási Gáspár: Vadonnőtt gyöngyvirág (Bukarest, 1970).

Kósa László

nyíl: 1. részesedés, hely vagy terület, amely a nyílhúzás vagy nyílvetés, másrészt → nyilazás révén az eljárásban részt vevőknek jutott (nyilas, nyílföld, falu nyila). – 2. Eszköz, eredetileg tulajdonjellel ellátott nyílvessző, később névvel vagy számmal megjelölt fémfalap, golyó vagy papírszelet, amelyet megfelelő módon és eljárás mellett a sorsolásban részt vevők kihúztak. A húzás rendje a részesedés sorrendjének felelt meg. – 3. Megnyilalás: a ló lábának bizonyos megsértését jelenti. Herman Ottó szerint országosan közhasználatú szó. A kovács megnyilalja, az elevenbe veri a szöget, a pata belső részeit szöggel megsérti. Adataink szerint a 17. sz.-ban is ismerték. Növényekkel, ráolvasással gyógyították. – 4. Játékfegyver. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I–IV., Bp., 1929–1940); Vajkai Aurél: Egy bakonyi falu paraszt állatorvosai (Ethn., 1938); Tárkány Szücs Ernő: Körösfői „örökségek” tulajdonjegyei (Népr. Közl., 1959); Kresz Mária: Nyíljegyek Nyárszón (Népr. Ért. 1975).

Balogh IstvánVajkai Aurél

nyilakő: → mennykő

nyilas: → nyilazás

nyilazás: az újraosztásos földközösségben a földek sorshúzással történő szétosztása a jogosultak között. Ismert elnevezései még: nyílvonás, nyilas osztás, nyílhúzás, nyílvetés, fűnosztás, füvön osztás, füves osztás. A határ felosztásra kerülő részeit (falu nyila, falu osztásföldje, falu nyílföldje, nyílföld) talajminőség, a lakóhelytől való távolság stb. alapján kisebb-nagyobb részekre (→ dűlő) tagolták, majd ezeket tovább osztották parcellákra (osztásparcella). Ezeket a részeket aztán a közösség tagjai között kisorsolták. A nyilazás és szórokonai a sorsolási eljárás eredeti formájának emlékét őrzik, amikor egy-egy nyílvesszőre rótták fel a földdarabok jelét, majd mindenki húzott egyet a nyílkötegből. A kiválasztott nyílon levő jelnek megfelelő földeket használta ki-ki a következő osztásig. Az egy birtokosra eső parcellák összessége a nyíl, nyilas, osztás. Az egyes nyilak nagysága vidékenként, sőt évenként és határrészenként is változott, 150–1200 -ölnyi területet jelentett. Kiterjedésüket → holdban, → kötélben, az elvetett mag mennyiségében adják meg a források. – A fűnosztás, füves osztás kifejezésekben ugyanennek a sorsolási eljárásnak egy másik jellemző vonását örökítette meg a régi magyar nyelv. A fűnosztással szétosztott földek, parcellák között pár lépésnyi fűsáv húzódott, ezzel jölve, ill. választva el egymástól az egyes birtokdarabokat. A fűsávokat a következő osztásnál felszánthatták, ha a földek nagyságán, elhelyezkedésén változtatni akartak, tehát a füves osztás szókapcsolatban a nyílazáshoz hasonlóan a birtoklás ideiglenessége jutott kifejezésre. Az első adatunk a 11. sz.-ból való. A sorsolási eljárás az évszázadok folyamán megváltozott, de a nyilazás elnevezést a népnyelv napjainkig megőrizte, hiszen az erdők a legtöbb helységben a 20. sz. közepéig osztatlan közös használatban voltak, s évről évre sorsolták szét a birtokosok között (→ erdőjog). – Irod. Tagányi Károly: A földközösség története Magyarországon (Magyar Gazdaságtörténeti Szle, 1894); Beke Ödön: Nyílhúzás (Magy. Nyelvőr, 1950); N. Bartha Károly: Nyílvetés (Magy. Nyelvőr, 1951); Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Tárkány Szücs Ernő: Körösfői „örökségek” tulajdonjegyei (Népr. Közl., 1959); Kresz Mária: Nyíljegyek Nyárszón (Népr. Ért., 1975).

Török Katalin

nyílföld: → nyíl

nyillő szőlő: az elégtelen szőlőbeporzás vagy a gondatlan nyári tőkegondozás miatt hiányos, apró bogyójú → szőlőfürt. A szőlő nyellése, nyillése, nyirlése a fürt részleges vagy teljes elpusztulását, terméketlenné válását jelenti (Tokajhegyalja, Mátraalja, Somogy és Zala m.). Már a középkorban is ismert → szőlőbetegség elleni védekezésképpen tiltott volt a szőlőben virágzáskor vagy kánikula idején dolgozni. A paraszti szőlőművelés tapasztalata hívta fel a figyelmet a változékony virágtípusú szőlőfajtákra (Kadarka, Furmint), amelyek között sok nyillő szőlő van. Ezek jelölésére újabban a műszőlészeti szaknyelv hatására a rúgós, madárkás szőlő kifejezések terjedtek el. – Irod. Hegedüs Ábel–Kozma Pál–Németh Márton: A szőlő (Bp., 1966); Kecskés Péter: A szőlő talajművelése Észak-Magyarországon (Népr. Ért., 1967).

Kecskés Péter

nyílt szerkezetű mese: a → mitikus mese (tulajdonképpeni mese: hősmese, varázsmese, tündérmese) korábbi stádiuma a mítoszból mesévé válás útján. A nyílt szerkezetű mese még nem vált el élesen a hátterét képező mitikus világképtől, de olykor magán viseli már a mesei megformálódás jegyeit. Ilyen pl. az első ismert írásban rögzített egyiptomi „Két testvér” mese is az i. e. 12. sz.-ból. Cselekménye többsejtű, egyszálú, a hármas szerkezet (→ hármasság) nyomai megtalálhatók már benne, a kezdő és záró formula azonban hiányzik, s teljes megkomponáltságról még nem beszélhetünk. Szakrális jellege valószínűnek látszik. A nyílt szerkezetű mese még a közelmúltban is rögzíthető volt egyes afrikai és paleoszibériai népeknél. Európában elsősorban a cigányoknál. A magyar mesekincsben is számos szép példája ismert Albert András, Molnár Lajos, Ámi Lajos, Pályuk Anna, Furicz János és mások repertoárjában. Ezek a – Dégh Linda kifejezésével élve – „formabontó” mesemondók sokkal inkább benne élnek a mitikus mesék „fantasztikus” világában, mint a → zárt szerkezetű mesék elmondói, hajlamosak arra, hogy a mesék realisztikus elemeit is természetfeletti jellegűvé tegyék. Nem valószínű, hogy a „formabontó” mesemondók a hagyománnyal szembeszállnának és a szilárd szerkezetet oldanák kétszer azonos módon el nem mondható „szerkezet nélküli” mesévé, inkább úgy tűnik, hogy nyílt szerkezetű meséik a zárt szerkezetűek előzményei. Erdész Sándor eposzi jelleget vél Ámi nagyterjedelmű nyílt szerkezetű meséiben felfedezni. Eddigi kutatásaink nem teszik eldönthetővé, hogy a nyílt szerkezetű mese a mítosz és a zárt szerkezetű mese vagy a mítosz és az eposz közötti átmeneti forma-e. – Irod. Honti János: Volksmärchen und Heldensage (FFC 95, Helsinki, 1931); Szirmai Fóris Mária–Kovács Ágnes: Felsőtiszai népmesék (Debrecen, 1956); Kovács Ferenc–Faragó József: Iratosi kertek alatt. Kisiratosi népköltészet (Bukarest, 1958); Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektívái (Ethn., 1960); Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi (I–III., Bp., 1968, UMNGy, XIII–XV.); Nagy Olga: A nap húga, meg a pakulár. Maros-menti, kalotaszegi és mezőségi mesék (Kolozsvár, 1973).

Kovács Ágnes

nyílt tűz: a szabadban, konyhában, istállóban, pincében-présházban fűtésre, főzéshez, sütéshez, világításra rakott tűz, amely szabadon ég, legfeljebb füstelvezetést szolgáló, → szikrafogókkal kiegészített építmény kapcsolódik hozzá, vagy a főzéshez, sütéshez használt edényt alátámasztó vagy felfüggesztő eszköz, építmény egészíti ki. – A szabadban rakott tűznek a lassúbb közlekedés, mostohább természeti viszonyok között a korábbi időszakban a 19. sz. második feléig különösen nagy szerepe volt. Útközben pihenőt tartók tüzet raktak melegedésre, sütéshez, sőt védekezésként vadállatok (pl. farkasok) támadása ellen. A szabadban rakott nyílt tűz egyben jelző eszköz lehetett (őrtűz). De a tűzrakásnak szokásszerű elemei is voltak. Az úton összetalálkozók jó szándékuk, békességük jeléül közös tüzet raktak, együvé telepedtek. A pásztorok, mezei munkások, napszámosok, kubikosok, pályamunkások, halászok stb. mindennapi élelemkészítési eszköze volt a nyílt tűz. Konyhában az utóbbi 200–300 évben a középmagyar háztípus elterjedésvidékén, ill. a Ny-dunántúli területeken a kályhafűtés elterjedésétől fogva a főző-sütő tűzhely a → tüzelőpadkán állt. Nyílt tűz szobában az északi háztípus elterjedésterületén a kemencék szája előtti padkákon főző-világítókészségként megtalálható volt. De a 18. sz. végétől általánosan kürtős, kabolás füstelvezetéssel. Szobai nyílt tűz volt lényegében K-Alföld, Erdély, a Partium stb. vidékek kandallóiban is. Ez esetben különösen fontos volt a nyílt tűz világítási funkciója is. Istállóinkban a födémszerkezetek alkalmazása előtt a tüzelés rendszeres volt. Sok helyütt, pl. a Kiskunságban, az istálló nyílt tűze a padlón, esetleg tűzgödörben égett. A Tiszántúl, Nagykunság tüzelős óljaiban a tüzelőhely padkán volt, gyakran kiegészült gondos füstelvezető készségekkel. A D-Tiszántúl vidékén az istállóbeli füstelvezetős nyílt tűzhelyekre használatos volt a kandalló megnevezés is. A pincék, présházak, szőlőbeli hajlékok nyílt tűzhelyei általában padkán voltak, szikrafogókkal párosultak, hiszen a viszonylag alacsony terű helyiségekben könnyen tüzet foghatott a nyílt fedélszék. A présházakhoz sokszor építettek külön ivószobákat, ezekben is gyakran nyílt tűz égett. Az ideiglenes hajlékokban, különösen ha téli tartózkodásra is kellett, hogy szolgáljanak (pl. erdei munkások, pásztorok kunyhói, kalyibái), vagy a kinyhóban magában raktak tüzet vagy a kunyhó ajtajában. Az előbbi esetben a kunyhó tetején füstnyílást hagytak. A nyílt tűz használata, épületeken belüli helye, segédépítményei sok archaikumot őriztek meg mind népünknél, mind Európa-szerte a lakáskultúra, ételkultúra stb. művelődéstörténetéből.

Filep Antal

nyírfa (lat. Betula pendula): a magyar parasztság mágikus és gyógyító célra használt fái (→ fák) közül az egyik legfontosabb. Általában letört leveles, ritkábban száraz ágát használták, elsősorban rontáselhárító (→ rontás elhárítása) és megelőző cselekményekkel kapcsolatban, de ezen kívül alig van a népi hitvilágnak olyan területe, ahol ne kapna szerepet mint → mágikus tárgy. A családi életben és a naptári ünnepeken minden olyan alkalommal előfordult, amikor a hit szerint → rontás veszélye fenyegetett. Luca és Szent György éjszakáján (→ Luca napja, Szent György napja) az állatot, a családot, a házat védte, kapura, kerítésre, kémény köré, istállóablakba stb. tűzve. → Szülés után az anya ágyába, a bölcsőbe, a szoptató anya kezébe stb. teszik. A hit szerint a jó termést, termékenységet is elősegíti. Pl. első kihajtáskor gyakran hajtották a marhát nyírfaággal; néhol → vetés után a szántóföld négy sarkába, másutt a veteményes kertbe vagy szőlőbe tűzték (→ termésvarázslás, → termékenységvarázslás). Sok esetben már csak a hagyomány által fenntartott formális, tudatos hiedelemháttér nélküli cselekményekről van szó. Mindezeken kívül a gyógyításban (→ népi gyógyászat) is kapott szerepet, pl. → szemverés, → hideglelés esetén fürdővízbe tették, vagy szenesvíz készítéséhez használták, füstölőszer volt (→ füstölés); a megrontott → tehenet verték vele; és még sok más tevékenységben is (→ féregűzés, → vihar elhárítása, Lucaszék készítése stb.). A csapolás útján nyert → nyírvíz Erdélyben egyebek között sokféle betegség (pl. szeplő, hasmenés, fejfájás, tüdőbaj stb.) gyógyszereként használatos. A tavaszi-nyári ünnepi szokásokban is fontos szerepe volt (pl. → májusfa). A meglehetősen heterogén, de országszerte elterjedt adatok arra vallanak, hogy a nyírfa mágikus és gyógyító erejébe vetett hit elevenen élt a magyar parasztságnál. Európa nagy részén régtől fogva ismert volt hasonló funkciókban. Felhasználásának alapja feltehetően korai tavaszi zöldbeborulása és gyakorlati haszna miatti megbecsültsége. (→ még: kéregmunka) – Irod. Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937).

Pócs Éva

nyírfakürt: → kürt

nyírfasíp: → levélsíp

nyírott haj: a polgári divatot követő, a 19. sz. közepe óta terjedő férfi → hajviselet, amely bal oldalon választott, féloldalra fésült formában a két világháború között terjedt el.

Flórián Mária

Nyírség, Nyír, Nyírvidék: az Alföld síkjából kiemelkedő, nagy kiterjedésű homokvidék É-Tiszántúlon, amelyet É-ról a Tisza, Ny-ról a → Hortobágy és a → Hajdúság, D-ről a → Sárrét, K-ről az → Érmellék, az → Ecsedi-láp, a Kraszna és a Tisza határolnak. Az egyik legrégibb tájnevünk, Anonymus említi először (12. sz. vége). A magyarság közvetlenül a honfoglalás után sűrűn betelepülte a Nyírséget. Magyar lakossága a 17–18. sz.-i kisebb ukrán (ruszin, német), ill. szlovák (tirpákok) bevándorlást kivéve egységes maradt. A Nyírség eredetileg homokbuckás, kisebb vízjárásokkal és tavakkal változatos erdős táj volt. A múlt századi nagy vízrendezések alakították ki mai arculatát, valamint a század első két évtizedétől kifejlődő híres gyümölcskultúrák (alma). Paraszti kultúrájának ismeretét mindeddig viszonylag elhanyagolta a néprajztudomány. – Irod. Szabolcs vármegye (szerk. Dienes István, Bp., 1939); Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (Bp., 1940, UMNGy, I.); Mező András–Németh Péter: Szabolcs-Szatmár megye történeti-etimológiai helységnévtára (Nyíregyháza, 1972); Erdész Sándor: Nyírség (Bp., 1974).

1. A 19. sz. első felében épült kisnemesi kúria (Gáva, Szabolcs-Szatmár m., 1966)

2. 19. sz. végén épült lakóház (Fényeslitke, Szabolcs-Szatmár m., 1966)

3. 19. sz. végén épült lakóház (Nyíradony, Hajdú-Bihar m., 1938)

4. Zsellérház (Szatmárcseke, Szabolcs-Szatmár m., 19. sz. vége)

19. sz. második felében épült, kuriális hatást mutató lakóház (Vásárosnamény, Szabolcs-Szatmár m.)

Kósa László

nyírségi rövid kocsi: a Nyírség homokos tájain használt könnyű, magas kerekű és feltűnően rövid: 5–6 → sukk hosszú, 4 → lőcsös, egyenes → saroglyás, kevés vasalású kis → kocsi (tulajdonképpen → szekér). Nagyobbrészt két lóval vontatják és mindenes jármű. Ha ökörrel húzatják, akkor szekér a neve. A kisparasztok, szegények járműve.

K. Kovács László

nyírták vagy vágták: tréfás mese (→ reális mese) az akaratos, → makacs asszonyról. A makacs asszony és férje egy szépen lekaszált rét (egy darab posztó) láttán azon vitatkoznak, hogy azt vajon nyírták-e vagy vágták? A férj nem tudja meggyőzni a feleségét, s haragjában, derekára kötelet kötve, a vízbe dobja. Az asszony elmerül, már csak a keze látszik, de ujjaival még mindig az olló mozgását utánozza. Férje utána dobja a kötelet is (AaTh 1365B; → Tetyüettefi). A típusnak mindössze 4 magyar változata ismert Kazinczy Gábor kéziratos népmesegyűjteményéből és Berze Nagy János besenyőtelki gyűjtéséből (lekaszált rét), ill. Kálmány Lajos hagyatékából és Dugonics András közmondás- és példagyűjteményéből (posztó–paszomántlopás). Már a magyar változatok sem egészen egyöntetűek, olykor csupán a vízbe dobott asszony kézmozdulata közös bennük. A mese a makacs asszonyról szóló → példázatok típuscsoportjába tartozik (AaTh 1365). A nemzetközi népmesekatalógus 10 tréfás mesét sorol ide, ezek közül 6 a magyarban is ismert: „A férj vízbe fúlt feleségét a víz folyásával ellenkező irányban keresi”: AaTh 1365A; nyírták vagy vágták: AaTh 1365B; Tetyüettefi: AaTh 1365C; → Mondjad hát, széna!: AaTh 1365F*; „Rigó vagy húros madár”: AaTh 1365H*; „A férj makacs feleségét mindig az ellenkezőjére kéri, mint amit szeretne”: AaTh 1365J*. A típusok összetartozása szempontjából figyelemre méltó Berze Nagy János szövege, melynek elmondója három típust is összekapcsol: AaTh 1365B + AaTh 1365C + AaTh 1365A. A változatok nagy része egyetlen típusból, ill. motívumból áll, ezt egészíti ki olykor a „Királykisasszonyba bújt ördög” típus (AaTh 1164D, BN 1154), amint ez a Kazinczy Gábor-féle változatnál vagy a közismert „Mondjad hát, széna!” mesénél is látható. Mesénk első feljegyzése az i. sz. 5. sz.-ból való: szanszkritból kínaira fordított száz elbeszélés egyikeként a Tripitaka tartalmazza, Európában a 10. sz.-ban jelent meg Romulus angolszász mesegyűjteményének függelékében, megtalálható Jacques de Vitry, Etien de Bourbon és Marie de France gyűjteményében is (12–13. sz.), a 16. sz.-ban a német Schwank-gyűjteménynek kedvelt darabja. Egész Európában ismert, s innen Angol-Amerikába is eljutott. Szomszédaink is jól ismerik. Különösen az erdélyi román változatok állanak közel a mieinkhez. – Irod. Heller Bernát: Három a dalu (Ethn., 1926); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (III., Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Stroescu, S. C.: La typologie bibliographique des facéties roumains (I., Bucureºti, 1969); Tubach, F. C.: Index exemplorum (Helsinki, 1969; FFC 204).

Kovács Ágnes

nyírvíz: tavasszal megcsapolt édes nedvű fák (cser, szil, jávor, bükk), elsősorban → nyírfa kicsorgó leve, melyet felfogva frissen vagy erjesztve üdítő italként, golyva, tüdőbaj, vesebántalmak ellen isznak. Olykor a bort ízesítik vele. A nyírvízet arcfinomítónak, szeplő ellen kenőcsként is használják. Szokásos a nyírfába mélyedést, gödröcskét (Nyírség: lék, vék, tejke; Székelyföld: göbéc, gübü, hajk) is vájni, s az abba összegyűlt levet kiszürcsölik, bodzacsővel kiszívják. Az ilyen italnak virics (Székelyföld, palócok), nyírlé (Lápos völgye), nyírvíz (Nyírség, Börzsöny), boza (palócok), csiger (Bakony) a neve. Szótáraink nyirics néven is említik. A nyírvizet Nyíregyháza, Debrecen piacain még a múlt században hordószámra árulták. A nyírvíz különösen népszerű ital volt – s részben az napjainkban is – a Székelyföldön, ahol a 16–18. sz.-ban viricses kádat, vicses teknőt említettek nyilvánvalóan a nagy mennyiségű nyírvíz tárolására. Gyergyóban a havasok között viricsfőzőházról is tudunk (1872). A háromszéki székelyek a nyírvíz gyűjtésnél a fa- és erdőkultusz nyomait őrizték meg: az egyik tavaszi ünnepen a legények és leányok csapatosan mennek ki az erdőbe, és táncolás, éneklés közben csapolják meg a nyírfákat. A székely népdalok is említik a nyírvizet:

Édös virics foj a fából, Jere ki rózsám a házból; Én bemennék, de az anyád Tudom, hogy haragszik reám.

II. Rákóczi Ferenc egyik levelében (1706) így emlékezik meg a nyírvízről: „nem drágább a nyírvíz az tokaji szüretnél, sem a szamosközi asztag a hernádmellyéki asztag s kazalnál”. 1769-ben canonica visitatióban vetik fel a kérdést, hogy lehet-e a nyírvízzel keresztelni. A nyírvíz a szláv népek, a románok között is igen elterjedt ital, de isszák a lappok, svédek, finnek, észtek, votjákok, baskírok s a különböző szibériai népek. Rasid-el-Din (1247–1318) perzsa geográfus elmondja, hogy a szojótok nyírvízzel oltják szomjukat. A 14. sz.-ban a nyírvizet említi az első német természetleíró, Conrad von Megenberg, elmondva, hogy a hétköznapi emberek frissítő itala. É-Eurázsiában a nyírvíz fogyasztása a hal- és húsfogyasztásnál fellépő skorbut ellensúlyozására szolgál. – Irod. Kiss Lajos: A nyírvíz (A Földgömb, 1930); Berg, Gösta: Nordskandinaviskt–nordeuropeiskt (Rig, Stockholm, 1933); Györffy István: Viricselés a Székelyföldön (Ethn., 1937); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Berg, Gösta: Att tappa björklake (Gastronomisk Kalender, Stockholm, 1969).

Megcsapolt szilfa (Kemse, Baranya m., 1930-as évek)

Gunda Béla

nyitás: tavaszi szőlőmunka, a földdel fedett tőkék kibontása. Egyéb elnevezései: kikapálás, pirgálás, a Dunántúlon takarás. A → fedéshez hasonlóan a nyitás sem volt mindig országszerte ismert talajművelési eljárás. É-Mo.-on, az Alföld és Erdély szőlővidékein, valamint a Balatonfelvidéken az évi szőlőtalajművelés rendszeres munkájához csak a 14. sz. óta tartozott. A nyitáskor a kapás hátrálva halad, visszafelé kapál. A nyitás módja a fedés technikájától, végső soron a szőlőtelepítés módjától függ. A soratlan szőlőkben tőkénként körbe nyitottak. A soros szőlőkben a meredek hegyoldalon egy oldalról emelik vissza a szőlő sorába a földet (Buda környéke), de gyakoribb a két oldalról való nyitás (É-Mo., Erdély), melynek során a kapás vagy minden vágás után sort váltva egy munkafázisban húzza bakhátra, bálványra, ormóra a földet (É-Mo.), vagy először csak a fedés egyik oldalát bontja meg, majd a sor végére visszamenve a tőke másik oldalából kapálja középre a földet (Alföld) (→ szőlőkapa). A nyitást nyitó kapával végzik, ami általában azonos a helyileg használt lapos kapák nagyméretű változatával, de néhány területen (Cegléd környéke) e célra keskeny gólyaorrú kecskeméti kapát alkalmaztak. – Irod. Kurucz Albert: Az észak-bihari szőlőművelés és borgazdálkodás (Debrecen, 1964); Kecskés Péter: A szőlő talajművelése Észak-Magyarországon (Népr. Ért., 1967).

Nyitás munkája a tavaszi szőlőben (Monor, Pest m., 1960-as évek)

Kecskés Péter

nyitott kece: → farkasháló

nyitott konyha: → konyha

nyolcas: → legényes

nyolcas öltés: → Margit-öltés, → váltogatott laposöltés

nyomás (lat. calcatura, spatium, tractus), járás, vető: eredeti jelentésében az a földdarab, határrész, amelyet a termény betakarítása után a következő vetésig legeltettek. Az ilyen földet a legelő állat megtapossa (calcatura: ’taposás’), trágyája kiöli a gyomot és javítja a talaj minőségét. A nyomás ennek a jelentésnek az alapján válhatott a nagy múltú két- és háromnyomásos gazdálkodás meghatározó alapszavává a magyar nyelvben. A nyomásos rendszer egyik legfontosabb ismérve ugyanis éppen az, hogy a szántóföld évenként soron következő fele vagy harmada évről évre pihentetés céljából vetetlenül marad, s erre az időre legelőül szolgál. A határ valamely részének „nyomásban maradása”, „nyomásban tartása”, ill. a „nyomásszántó, nyomásrét” kifejezések mögött átmenetileg legeltetett területet kell érteni. A nyomásforduló ebben az értelemben későbbi terminus, és a vetett-pihentetett föld váltakozását, körforgását jelenti. (→ még: javított háromnyomásos rendszer, → mező, → nyomáskényszer, → ugar) – Irod. Belényesy Márta: A földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XV. században (Ethn. 1954); Wellmann Imre: Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században (Agrártörténeti Szle, 1961).

Török Katalin

nyomáskényszer: a nyomásos rendszer gazdálkodási rendtartása, amely a közösség minden tagjának kötelező erővel megszabja a faluhatár használatának módját és idejét. Egyéb elnevezései: dűlőkényszer, fordulókényszer, határkényszer, művelési kényszer, vetéskényszer. Nyomásos gazdálkodás mellett a határ tagosítatlan, azaz → fordulókra, ezen belül → dűlőkre, majd parcellákra oszlik. Ez viszont azt jelenti, hogy minden birtokos földje darabokban, a határ különböző részein szerteszét helyezkedik el. Ha egymással szomszédos parcellák művelése időről időre nem azonos módon történik, pl. az egyik földön gabonát termesztenek, a mellette levő → ugaron pedig legeltetnek, a gazdálkodás sok kényelmetlenséggel jár, és a birtokosok kölcsönösen károsodhatnak. Ennek kiküszöbölésére szolgál a nyomáskényszer, melyben évről évre meghatározzák a vetett és pihentetett szántóföld helyét, a termeszthető növények faját és egymásutániságát, a talajelőkészítő és betakarító munkák kezdő és befejező időpontját stb. A nyomáskényszer szabályozó ereje azonban nem korlátozódik csupán a szántóművelésre, hanem meghatározza a legeltetés, réthasználat rendjét is, gyakorlatilag a gazdálkodás egész rendszerét. A nyomásos gazdálkodás mellett az állandó legelőterületeken kívül (közlegelő, úrbéres legelő) alapvető fontosságúak az ún. kiegészítő legelők: a tarló, az ugar és fűkaszálás után a rét. A gazdálkodás közösségi jellegéből adódik, hogy meghatározott időre mindenki szántó- és rétparcellája a falu közös legelőjévé válik. Ezért köteles minden gazda a learatott gabona behordását, rétjének kaszálását a megadott időben elvégezni, hogy aztán a tarló vagy a rét egyszerre szabaduljon fel a legelő állat számára. Ezt nevezzük → tarlószabadulásnak, ill. → rétszabadulásnak. A nyomásos gazdálkodás nem mindig jár nyomáskényszerrel. Kialakulásának, ill. felbomlásának idején előfordul, hogy a tagosítatlan határ néhány egybefüggő nagyobb részét rendszeres időközönként váltogatják gabonatermesztés és ugar-pihentetés között, de még nincs vagy már nincs nyomáskényszer. Ez az állapot a kényelmetlenségek és nehézségek miatt általában nem tartott hosszú ideig, mert rendszerint hamar bevezették a nyomáskényszert, annek megszűnte után pedig általában nemsokára a nyomásos gazdálkodás is átalakult többnyomásos rendszerré vagy váltógazdálkodássá. (→ még: javított háromnyomásos rendszer, → tagosítatlanság) – Irod. Váci Mihály: Nyomásos gazdálkodás Füzesabonyban (Bp., 1928); Wellmann Imre: Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században (Agrártörténeti Szle, 1961); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Török Katalin

nyomáson kívüli földek: → szabad föld

nyomat: sokszorosítás céljából, mechanikus eljárással készített, síkszerű ábrázolás. A nyomóforma anyaga szerint lehet: fametszet, rézkarc és rézmetszet, kőnyomat (másként litográfia), olajnyomat stb. A nyomómintát a fametszés esetében dúcnak nevezik, az eljárások eredményét pedig levonatnak, mely többnyire (benedvesített) papírlap. A legősibb sokszorosító technika a fametszés, amennyiben a textíliák díszítésére használt faminta a kínai kultúrával egyidős. Európában is először ornamenseket nyomtak textilre fa dúcokkal – a 14. sz.-ban –, és csak ezután jelentek meg a 14. sz. vége felé a papírlapon való ábrázolások. A selyemre nyomott rézmetszeteknek azonban később is volt divatja. A rézmetszés a 16. sz.-ra alakult ki, de nem szorította ki a falusi háziipari formában több helyen még a 20. sz.-ban is továbbélő fametszést. A kőnyomatok készítését a 19. sz. elején fedezték föl, a K-európai népi kultúrában azonban kevésbé jelentős. Ma a paraszti vagy kisvárosi enteriőrök nyomatain már inkább az olajnyomatokat értjük, csaknem kizárólagossá vált elterjedtségük miatt. Ez az eljárás már az ipari sokszorosítás körébe tartozik. Hazánkba az olajnyomatokat az 1860-as években Bécsből kezdték tömegesen behozni, az 1880-as években már Mo.-on is készítették. Történelmi vonatkozásban azonban a népi – de nem szűken vett paraszti – kultúrában csaknem valamennyi eljárás terméke helyet kapott. Egyrészt mint a költségesebb egyedi műalkotások pótlékai, másrészt mint kifejezetten tömegszükségletet kiszolgáló, népszerű műfajok jutottak nagy jelentőséghez. Ilyen értelemben ismert a francia nyelveterületen az „imagerie populaire”, a németség körében a „volkstümliche Druckgraphik”, Itáliában a „stampe popolare”, a régi Oroszo.-ban a „lubok” stb. – Kezdetben fametszéssel szentképeket és játékkártyákat készítettek; az összefüggő bibliai sorozatokat már ívekre nyomták, majd könyveket, → ponyvákat, → kalendáriumokat, hirdetményeket is készítettek. A vallásos tárgyú lapokat ládák födelébe vagy közvetlenül a falra – templomokéra is – ragasztották, az ún. gyónócédulákat vagy magánájtatosság céljára készült kis szentképeket pedig könyvekben tartották. Nagy jelentőségűek a néphitben a → kegyképek másolatai, melyeknél a technikának hitelesítő ereje is volt. Forgalmazásuk is vásárokon, búcsúkon vagy házalók által történt. Hazánkban csak szórványosan maradtak emlékei a kézi levonatú nyomatoknak, inkább csak a kis szentképek között – ezek nagy része nem hazai készítésű. Nagy formátumú, vallásos tárgyú nyomatokat a szerb és német lakosság körében ismerünk. Erdélyben voltak jelentős népi fametsző központok, ahol magyar készítőkről is tudunk; pl. a Szolnok-Doboka m.-i Füzesmikolán és Hesdáton, ahol a 19. sz. második felében háziipari közösségek foglalkoztak gör.-kel. vallásos és részben világi tárgyú képek nyomásával és kereskedelmével. Színezve kerültek forgalomba; egy részüket deszkára kasírozták, keretdíszítményekkel látták el, így a táblakép-ikonok hatását próbálták megközelíteni. A fogarasi Rizsnyón szintén működtek fametszők, akik nagyobb alakú, bonyolultabb kompozíciójú és több mesterségbeli tudást igénylő lapokat is készítettek. Mindkét helyen → üvegkép készítéssel is kapcsolatos volt a nyomatkészítés. (→ még: kép) – Irod. Populäre Druckgraphik Europas (I–X., München, 1967–1978); Kovaèevièová, Soòa: Knižný drevorez v l’udovej tradícii (Bratislava, 1964); Varga Zsuzsa: Képek és szobrok (Kiállításkatalógus, Székesfehérvár, 1970); K. Csilléry Klára: Magyar népi grafika (Népr. Ért. 1971); Balgina, Olga: Ruszszkoje narodnije kartyinki (Moszkva, 1972).

Kolozsvári „könnyező” Szűzanya képe. Színezett rézmetszet textil rátéttel (18. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Színezett rézmetszet, présházbeli szoba falán (Cserénfa, Somogy m., 1931)

Varga Zsuzsa

nyomfelszedés: elterjedt szerelmi varázsló (→ szerelmi varázslás) eljárás. Lényege az, hogy a legény lábnyomának (a lábnyom alatti pornak) megszerzésével és a kemencébe (vagy kemencepadkába) tapasztásával, ritkábban saját magánál hordásával, küszöb alá ásással a lány a házhoz köti a tulajdonost is, aki nem tud tőle megszabadulni. (Pl. egy Bács megyei adat szerint a lány felvette a legény lába vagy sarka nyomát és kendőjében magával hordta, így szerelmessé tette maga iránt.) A módszer lényegtelen eltérésekkel variálódik az egész nyelvterületen: → hiedelemmondai motívumként is ismert. Helyenként változik, hogy egy vagy több (sokszor kilenc) nyomot szedtek-e fel, esetleg a kilencedik nyomot, bal láb nyomát, csak a sarok nyomát stb. Az is előfordult, hogy a nyomba öntött, majd megkeményedett viaszt használták: a kemence tüzébe dobták. A → boszorkányperek anyaga e tekintetben igen gazdag; a hit és gyakorlat a múltban, úgy látszik, igen elevenen élt. (Pl. egy 1752-es bihari per szerint a lány három napig pendelye korcában hordta a legény lábnyomát, majd kemencébe tette tüzesedni; vagy Török Kata kolozsvári asszony Báthory Gábor fejedelem lábnyomát főzte csuporban.) Ritkábban a lábnyom visszafordítása is előfordult; pl. egy Szilágyságban feljegyzett adat szerint egy asszony kifordította férje lábnyomát, ezt mondva: „Akkor hagyjál el engemet, ha én ezt visszafordítom.” A lábnyom kútbadobása más indítékkal történt: a végző haragosa beteg lesz, míg a kútból a nyomot ki nem veszik. A lábnyom füstre, kéménybe akasztásával a tulajdonost vélték kiszárítani. – A gyakorlat általánosan elterjedt volt többé-kevésbé hasonló formában Európa-szerte, sőt Európán túl is. – Irod. Szendrey Zsigmond: Nyomfelszedés (Ethn., 1936).

Pócs Éva

nyomkövetés: a nyomozás és a bizonyítás egyik eszköze, amelyet jószáglopások, más vagyon elleni, ritkábban élet elleni bűncselekmények elkövetőivel szemben alkalmaztak. Legkorábbi emlékeit germán és szláv források őrzik (pl. Sachsenspiegel). A nyomkövetés legrégibb hazai jogforrása I. László II. törvényének 5. cikke, amely így intézkedik: „Ha valaki ellopott jószága nyomán vagyon, küldje követét előre a faluba, hová a nyom vezet, nehogy a falubeliek barmaikat kihajtván, eltapodják a nyomot; amit ha átalkodottan megcselekednének, fizessenek meg az elveszett jószágért.” 1469-ben az I. Mátyás király által kiadott „Szász Nemzeti Statutum” részletesen szabályozza a nyomkövetést. Főleg az ÉK-i országrészekben és Erdélyben volt különösen gyakorlati szerepe. A jogszabályok a faluközösséget tették felelőssé, ha a nyomozás előmozdítását (→ tolvajkiáltás), a tolvaj kiadását nem akarták vagy nem tudták megtenni, ha az okozott kárt nem térítették meg. A nyomkövetés eredménye tehát bírói bizonyítékot képezett. Elvétve még a 19. sz.-ban is alkalmazták. A nyomkövetés megkezdésére vagy a már követett nyomok átvételére bizonyos összegnek a bírónál való letétele után kerülhetett sor. A következő mozzanatokból állt: a nyom megmérése, a mérés hitelesítésére eskü letétele, a nyom mértékének átadása. Egyes községek menetesültek a nyomkövetés kötelezettsége alól. Helyi szokás volt az irányadó, hogy a község a „külső” kerítésén át bevezető nyomokért is felelt, vagy felelőssége csak a belső kerítésen belülre állott fenn. Kártérítési felelősség annak a falunak a közösségét terhelte, amelynek határában a bűncselekményt elkövették, vagy amelybe a nyomok átvezettek, vagy amely a nyomot nem tudta tovább vinni („kiadni”). – Irod. Tagányi Károly: Lopott lovak nyomainak követése (Magy. Gazdaságtörténeti Szle, 1898); Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században (Bp., 1954).

Tárkány Szücs Ernő

nyomóháló, kukucska, pók: a → tapogatós halászat továbbfejlesztett, a mélyebb és vízinövénnyel benőtt állóvizek meghalászására alkalmas eszköze. Hálórésze kúp alakú zsák, amelynek szája négyszögletes, kör alakú vagy levél alakú vasabroncshoz van erősítve, felső vége pedig egy kb. 8 cm átmérőjű vaskarikához kötött. Az alsó abroncstól, a hálón belül induló lábak köpűben találkoznak; a köpűben egy 2 méteres fanyél van. A nyomóhálót csónakról a vízfenékre nyomják, s miután leborították a halat, a vaskarikát, mely a nyélen szabadon mozog, leengedik, s így a háló szétterül, a megriadt hal pedig belemenekül. A nyomóhálónak a halászati lehetőségektől függően több formai és méretvariációja használatos. A kukucska (kisnyomó, nádi nyomó, burító) vasabroncsa 40–50 cm átmérőjű, ősszel a nád között halásznak vele. Nevét valószínűleg attól kapta, hogy a vízre árnyékot vetve kukucskálnak a fenékre, így igyekeznek meglátni a halat, s csak ezután borítanak. A kerek abroncsú, 60–70 cm átmérőjű közép pókot őszi hűvös időben és gazos vízben használják. A szintén kerek abroncsú, 100–130 cm átmérőjű túrópók nyáron, hínáros vízben alkalmas az iszapot túró ponty fogására. A nyomóháló jelenlegi ismereteink szerint a 19. sz. végén, a Ferenc-csatornáról kiindulva terjedt el a Duna mo.-i szakaszának déli részén s szórványosan más vizeken. Ismerik viszont a Duna-delta vidékének román és lipován halászai is, ahonnan az első mo.-i adatokkal közel egy időben új szerszámként mutatták be. A közvetlen átadás-átvétel egyik irányban sem igazolható, bár történt kísérlet a nyomóháló román eredetének bizonyítására. A magyar kutatás nem vette figyelembe, hogy a lettektől is ismerjük a nyomóháló egy változatát. A magyar tapogatós halászat feltűnő jelensége, hogy a különböző mélyvízi tapogatók (→ reginás tapogató, → zsákos tapogató) elterjedési területe kiegészíti egymást. – Irod. Morvay Péter: A pók vagy kukucska (Népr. Ért., 1940); Ligers, Z.: Ethnographie Lettone (I., Bâle, 1954); Solymos Ede: A borító halászszerszámok fejlődése Magyarországon (Ethn., 1957); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

nyomok a sziklában: világszerte → óriások vagy nagyméretű, különleges képességű hősök lábnyomának tartják. Mo.-on vidékenként más-más hős lábnyomát vélik felfedezni: így a palócok Szent Lászlóét, É-Mo.-on Rákócziét. Gyakran tulajdonítják a különleges alakú bemélyedéseket Krisztus lábnyomának. E vándormotívum az európai folklórban is rendkívül elterjedt, a német nyelvterületen és a balkáni népek körében egyaránt ismert.

Dobos Ilona

nyomórúd, kötőfa: hosszú, kb. 3–4 m-es karvastagságú rúd, amellyel a → szekérre rakott szálasrakományt, pl. szénát lekötik. A nyomórúdat leginkább a dombos vidékeken és ott használják, ahol hosszúra nyújtott szekerekkel, hosszioldalakkal ellátott → takaruló szekérrel hordják a szénát vagy a learatott gabonát. Irod. Solymossy László: Adatok a nyomórúd lekötésének módozataihoz (Népr. Ért., 1936).

K. Kovács László

nyomtatás: a gabonaneműek, ritkábban hüvelyes növények szemtermésének állatokkal történő kitapostatása. A nagyobb termelékenységű nyomtatást ott gyakorolták, ahol a magasabb terméseredmények és az éghajlati adottságok lehetővé tették. Mellette a szaporátlanabb munkafolyamat, a cséplés (→ csép) a kisebb földterületek vagy gyöngébb terméseredmények szemnyerő eljárása volt. Az utóbbi kizárólagossága a csapadékosabb éghajlatú, kedvezőtlenebb természeti adottságú domb- és hegyvidékeken valószínű. A kétféle szemnyerő eljárás elkülönüléséhez a 12. sz. után az esősebb tájakon a gabonatartó építmények megjelenése jelentősen hozzájárult. A 18–19. sz.-ra a nyomtatás és a cséplés, valamint a hozzájuk párosuló szabad ég alatti rakodás, ill. a gabonatároló épületek (csűrök) elterjedése a Kárpát-medence egész területén jól elkülönült és gazdálkodási kettősséget mutatott. A nyomtatás központi területekre (Alföld és peremvidékei, K- és Közép-Dunántúl), a cséplés a Ny-i és É-i domb- és hegyvidékekre, valamint Erdélyre volt jellemző. Ahol a nyomtatás és a cséplés egyidejűleg fennállott (a Dunántúl K-i fele, az Alföld É-i és K-i peremvidékei), ott leginkább a rozsot csépelték, a többi gabonaneműt nyomtatták. – A nyomtatás helye, egyben rakodó hely is, a → szérű. Általános helye a paraszti lakóépület mellett, a gazdasági udvar középpontjában van, ill. a kétbeltelkű településeken az ennek megfelelő szálláskertekben. Alkalmilag használt szérűt készítenek tarlón is. A szérűre terített gabonát ágyásnak nevezik, a műveletet ágyazásnak. Az ágyás nagysága a szérű nagyságától, a nyomtatásra szánt időtől és a nyomtató állatoktól függött. Alakja vidékenként változott. Lehetett gyűrű vagy korong alakú. A kibontott kévéket vagy a vontatóba gyűjtött gabonát úgy rendezték ágyásba, hogy a kalászok ne vízszintesen, hanem sorban egymásra dőlve feküdjenek. A korábbi századokban a nyomtatást szarvasmarhával végezték. Ez a munkamód az Alföld D-i és K-i vidékein szórványosan a múlt század végéig fennmaradt. A múlt század elejétől azonban gyors ütemben vette át a szarvasmarha szerepét a ló, mely ebben az időben vált a korábbi közlekedő-fuvarozó állatból a paraszti gazdaság legfontosabb munkaállatává. A múlt század második felében vidékenként, helységenként és gazdaságonként változóan 2–12 lóval nyomtattak. Az állatokat tájanként eltérő módon járatták az ágyáson. A hajtó középre állt vagy nyomukba szegődve kötőféken tartva, körbe hajtotta a lovakat. D.-mo.-i területeken a szérű közepére vert karóhoz kötötték és utánuk haladva biztatták az állatokat a körbenjárásra. Néhol a hajtó a korong alakú ágyást csigavonalban jártatta le lovaival. Másutt egymásba hurkolódó kis körökben, „körkörösen” hajtva nyomtatták el a gabonát. Néhány helyen lóvontatta szekérrel is nyomtattak. Ha az ágyást egyszer alaposan megjáratták, legázolták úgy, hogy sehol sem maradt taposatlanul, az állatokat levezették róla és favillával a szalmát megfordították, majd újra kezdték a nyomtatást. Az újabb járatás után az összetaposott szalmát villával felrázták, hogy a gabonaszem a simára döngölt földre hulljon. Ismételt megtapostatás után az üres szalmát villával eltávolították a szérűről, karimáztak. Ezután törekeltek, azaz nagy, görbe fogú → gereblyével (rugdaló gereblye) lehúzták róla a töreket (pelyvát) is. A szérűn maradt szemet gereblye fokával, garmadatolóval vagy szemhúzó deszkával halomba, garmadába tolták és megkezdődhetett a gabona tisztítása, a szórás vagy rostálás. Azokban az uradalmakban és parasztbirtokokon, ahol a nagy termés elnyomtatására nem volt elegendő helyi munkaerő, bérnyomtatókat foglalkoztattak. A múlt századi gabonakonjunktúrák idején különösen nagy jelentőségű volt a bérnyomtató parasztok vándorlása. Olyanok is vállaltak nyomtató munkát, akik különben saját gazdaságukban a kisebb termelékenységű kézicséppel dolgoztak. A munkavállalók útja általában északról délre vezetett. A Kisalföld északi peremén fekvő hegyvidékekről a közeli síkságra és a Dunántúlra, Baranyából Horváto.-ba és a Bácskába, a Kiskunságból szintén Bácskába és a Bánságba, az ÉK-i hegyvidékről és Hevesből a Tiszántúlra, a Nyírségből és a Hajdúságból D-Tiszántúlra és az Alföld keleti peremvidékeire mentek nyomtatni. A vállalkozók rendszerint kisparaszti fuvarosok vagy gazdálkodó középparasztok voltak, akik elegendő lovat tarthattak a nyomtatáshoz. Kísérőik és kisegítőik, a villások viszont az agrárproletariátusból verbuválódtak. Munkacsapatjaikba (banda) általában 3–4 ember és 4–6 ló tartozott. Vállalkozásaik idején zárt csoportokat alkottak, kora reggeltől késő estig megfeszített erővel dolgoztak. – A honfoglaló magyarság ismerte a nyomtatást és valószínűleg a kézi cséplést is. Azonban a DK-Európában vándorló magyaroknál valószínű a nyomtatás elsőbbsége a korabeli É- és Ny-Európára jellemző kézi cséplő eszköz és technikával szemben. Feltehető, hogy a honfoglalást követő századokban a kétféle eljárás párhuzamosan élt egymás mellett. – A nyomtatást a cséplőgépek megjelenése szorította ki a parasztbirtokokról 1890–1910 között. Később csak szórványosan, szükségmegoldásként nyomtattak. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Morvay Gyula: Nyomtatás Tardoskedden (Népr. Ért., 1929); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Népr. Közl., 1963).

Nyomtatás eszközei: 1. vékás, 2. csapófa, 3. fölözőseprű, 4. rugdaló gereblye, 5. szérűnyeső, 6. szórólapát. Általános formák (20. sz. eleje)

Nyomtatás szekérrel a vásárhelyi pusztán (Orosháza, Békés m., rekonstrukció az 1950-es évek elején)

Nyomtatás lóval a vásárhelyi pusztán (Orosháza, Békés m., rekonstrukció az 1950-es évek elején)

Nyomtatás az egykori szálláskertben, a pajta melletti szérűn (Patca, Somogy m., 1920-as évek eleje)

Nyomtatás a pajta előtti szérűn (Nyitraegerszeg, v. Nyitra m., 1910-es évek)

Az elnyomtatott gabona szórása a tanya előtt (Karcag, Szolnok m., 1900-as évek)

Az elnyomtatott gabona szórása. Az előtérben látható férfi fölözőseprűvel dolgozik (Kecskemét, Bács-Kiskun m., 1900-as évek)

Kósa László

nyoszolya: → ágy, → dikó

nyoszolyóasszony: a → házasságkötés szokáskörének fő női tisztségviselője. – Idősebb asszony, rendszerint a → násznagy felesége, ill. a → menyasszony nőrokona. Az elnevezés a nászolóasszony szóból ered. Feladata a menyasszonyt őrizni, kísérni, a → menyasszonyfektetésnél segédkezni, a → kontyolást elvégezni. Értékes → nászajándékot szokott adni a menyasszonynak. – Irod. Luby Margit: A parasztélet rendje Szatmár megyében (Bp., 1935); Putz Éva: A kolonyi lakzi (Pozsony, 1943); Bakó Ferenc: Felsőtárkány község lakodalmi szokásai (Ethn., 1955).

Györgyi Erzsébet

nyoszolyókalács: → kalács

nyoszolyólány, koszorúslány: a → házasságkötés szokáskörének leány tisztségviselője. A → lakodalom nagyságától függően több rokon, ill. jóbarát leány is szokott e minőségben szerepelni. Az elnevezés a nászolólány szóból ered. Fő feladata a → menyasszony körüli testőri, kísérői teendők elvégzése. – Irod. Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962); Filep Antal: Szokásleírások a 18. és 19. századból (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971).

Nyoszolyólányok a menyasszonnyal (Gyimesközéplok, v. Csík m., 1941)

Györgyi Erzsébet

nyoszolyólegény: → vőfély

nyugati háztípus: a → keleti háztípus Ny-Mo.-ra jellemző helyi fejlődésű változata. DNy-dunántúli háztípusként is jelölik, használatos a füstösház elnevezés. Helytelen azonban egyszerűen dunántúli háztípusként beszélni róla, mivel a Dunántúlon évszázadok óta a → középmagyar háztípus egyre nagyobb területre terjedt ki. Jellegzetes vonása, hogy az egész magyar nyelvterületen itt maradtak a lakószobák legtovább füsttelenítés nélküliek, holott belső fűtésű kemencéket használtak a lakóhelyiségek fűtésére. Ez magyarázza a füstösház megjelölést. A kályhafűtésű szobák építésére azonban a nyugati háztípus területén a 17. sz.-tól egyre több adat fordul elő. Az egykori füstös lakószobák emléke a helyi lakosság körében az 1940-es években enyészett el, ami arra vall, hogy lényegében 1860 körül szűntek meg az utolsó kályha nélküli épületek, vagy legalább is ettől kezdve már nem építettek új házat kályhafűtéses szoba nélkül. A nyugati háztípus sajátos, az → északi háztípustól elkülönülő fejlődési sajátosságai a középmagyar háztípus késő középkori kialakulásával bontakoztak ki, hiszen a korábban egységes belső kemencés hazai lakáskultúra a kályhás fűtésű lakóházak elterjedésével szakadt két önálló tájilag független, izolált tömbre. Az utóbbi 80–100 évben házvidékünk Zala, Vas m.-k egyes tömbjeit ölelte csak fel. Korábban azonban e megyék teljes területe elterjedési övezetéhez tartozott a szomszédos megyék egyes archaikusabb fejlődésű körzeteivel együtt. A többi magyar házvidékhez hasonlóan szervesen kapcsolódik a szomszédos nyelvterületek, ill. országterületek régióihoz. A nyugati háztípust szoros szálak fűzték a szomszédos szlovén, osztrák Rauchstube házvidékéhez, azzal lényegében azonos sajátosságokat mutat. Bár részletesebb történeti és régészeti adataink még nincsenek, feltételezhető, hogy a feudalizáció korai szakaszában vidékünkön is egyhelyiséges belső fűtésű kemencés lakóépületeket használtak. Valószínűleg már a késő középkorban gyakorivá, majd általánossá vált az állattartás, takarmánytárolás helyiségeinek és a lakórésznek egységes alaprajzú épületbe való összevonása, egy fedélszék alá építése. Viszont az egyhelyiséges házak szórványos továbbélése sem lehetett ritka a 18–19. sz. fordulójáig. A nyugati háztípushoz tartozó épületek alaprajzi változatai között a szegényebb rétegeknél általános volt az egyszerű, soros alaprajzú (→ soros alaprajzú ház) beosztás. Gyakran emeltek → L alaprajzú házakat is, ahol a keresztszárnyban általában kamrákat helyeztek el, de előfordult, hogy lakószoba került beépítésre ilyen módon. A nyugati háztípusra jellemző a szomszédos szlovén, osztrák vidékekkel együtt a négy oldalról körülépített, zárt udvarú → kerített ház típusa, amit elsősorban a vagyonosabb gazdálkodó rétegek családjai alkalmaztak nagy számban. Részben a lakóházak füsttelenítésének elhanyagolásával függ össze, hogy a korábbiakban gyakoriak voltak házvidékünkön a szomszédos osztrák, szlovén területekhez hasonlóan a szabadon álló, a lakóház és melléképületei egységes tömbjétől külön épített kamrák, kástuk, amelyek gyakran kétszintesek voltak. Bármilyen alaprajzzal is épültek vidékünkön az egyes lakóházak, közös jellemző vonásuk volt, hogy a legutóbbi időkig, ill. a hagyományos építkezési kultúra feladásáig a házak minden helyisége külön-külön ajtóval nyílott az udvarra, s az egyes helyiségek között átjárót nem építettek be, vagy ha ilyenek beépítésére sor is került az átjáró ajtó rendkívül alacsony volt, hogy a füst átjutását megakadályozzák. A belső fűtésű kemencés szobai tüzelőberendezésnek (→ belső fűtésű szobai kemence) a nyugati háztípus elterjedésterületén, hazánkban a 20. sz.-ra fennálló emléke egyetlen szórványesetet kivéve (Szalafő) nem maradt. Ezt az a tény magyarázza, hogy a 18. sz.-ban már házvidékünk legbelső területein is a → kályhafűtés egyre népszerűbbé vált, és 1820–1860 között eljesen általánossá is lett. A mezővárosokban, pl. Körmenden már a 17. sz.-ban is visszaszorulóban voltak a füstösházak. A lakóház fejlődése során a 17. sz.-tól, de talán már a 16. sz. végétől a nyugati háztípus épületei egy-egy külső fűtésű (→ külső fűtésű szobai kemence), kályhás szobával egészítették ki. A kályha szája a korábbi belső fűtésű kemencés lakóhelyiségbe nyílott. Ez a helyiség a továbbiakban → füstöskonyhává degradálódott, fokozatosan elvesztette lakótér jellegét. A korábbi időszakra csak annyiban emlékeztettek ezek a konyhák, hogy feltűnően nagy méretűek, szoba nagyságúak voltak, s maradtak a hagyományos életforma felszámolódásáig. Ezzel együtt a konyhai sütőkemencék is feltűnően nagy méretűek maradtak, s széles padkákkal körülvéve építették, ami arra az időszakra utal, amikor a nyugati háztípus füstösházaiban a kemencén, ill. padkáin hálóhely volt. A kályhák beépítése után sem fordítottak azonban különösebb gondot a lakóházak, ill. konyhahelyiségek füsttelenítésére. Szinte a hagyományos paraszti életforma bomlásáig kémény nélküli házakat építettek, legfeljebb deszkából készített füstcsatornákkal javították a konyhák szellőzését. – A nyugati háztípus hagyományos építő anyaga a fa volt, előszeretettel alkalmazták a borona- és zsilipes technika különféle változatait. Az erdőterületek csökkenésével a paraszti faizás korlátozásával azonban a gerendavázas, zsilipeléses építőtechnika erősebb szerephez jutott. A gerendavázas falszerkezeteket még a sövényfonásos falak esetében is mindig talpgerendás megoldással készítették. A 19. sz. folyamán a földfalazat, különösen a vertfal, majd a téglafal is elterjedt. Míg fából építkeztek vagy vertfalat készítettek, mesterek segítségét vették igénybe. Legfeljebb specialisták vettek részt a munkában. Kőműves és ács szakiparosokat a 19. sz. derekától alkalmaztak. A tetőszékek hagyományosan ollóágasos, szelemenes (→ szelemenes tetőszék) szerkezettel készültek. A hagyományos életmód felbomlásáig a nyeregtetős kontyolt vagy felső csonkakontyos tetőforma volt általánosan jellemző. Sajátos vonása volt a nyugati háztípusnak, hogy a tetőszék az épületek udvari oldalán konzolszerű gerendákra támaszkodva szélesen kiült. Így folyosószerű, védett ereszalja volt az épületeknek, azonban oszlopos tornácokat nem építettek. A téglaépítkezés elterjedésével a konyhai bejárat elé timpanonos, oszlopos kis előtornácokat emeltek, ún. kódisállásokat. Noha a téglaépítkezés szélesebb körű elterjedésével a falazott oromzatok aránya is nőtt, a nyugati háztípusra mindvégig a deszkaoromzatok maradtak jellemzőek. A fűrészelt és festett díszítésű oromzatok voltak a nyugati háztípus legszembetűnőbb külső díszítőművészeti jellegzetességei, bár voltak nyitott sövényfonásos, lécsoros, lécrácsos lezárású oromzattal épített házak is. A nyugati háztípus elterjedésterületén a 19. sz. végéig a zsúpos szalmafedél volt közkedvelt, részben ekelovas leszorítással, részben szalmaköteles befonással rögzítették a tetőzet gerincét. – A nyugati háztípus hagyományos kereteinek bomlása a 19. sz. utolsó harmadában indult meg és gyorsult fel, amikor a helyi állattartás jelentősége országos viszonylatban is megnőtt, s a vidék a rendszeres árutermelésbe kapcsolódva gyors polgárosulásnak indult. Ez többek között a téglaépítkezés gyors terjedésével, a zárt füstelvezetésű konyhák rendszeresítésével s ezzel együtt a konyhai lakásbejárat gyakorivá válásával, valamint a kerített házak feladásával járt együtt. Ekkor szűnt meg a rendkívül konzervatív földesúri, jobbágypolitika kedvezőtlen hatása, ami elsősorban a gazdálkodás rendjét, technikai színvonalát, valamint a településhálózat fejlődését befolyásolta, s így közvetve az építőkultúra és a lakás fejlődését is visszafogta. A nyugati háztípus jellemző jegyeit magukon viselő épületeket csak tudatos egyedi megőrzésben helyszíni műemléki védelemben (Szalafő) vagy szabadtéri néprajzi múzeumban lehet látni (Zalaegerszeg, Szombathely), de itt is csak erősen rekonstruált állapotban. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Geramb, V.: Die Kulturgeschichte der Rauchstuben (Wörter und Sachen, 1925); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971); Bíró Friderika: A polgár-paraszti lakáskultúra problémáinak megközelítése egy őrségi faluban (1850–1918) (Népr. Ért., 1971); Bíró Friderika: Az Őrség ház- és lakáskultúrája a 18. század végétől napjainkig (Szombathely, 1975).

Lakóház a múlt század elejéről, jelenleg községi Művelődési Otthon (Alsóőr, v. Vas m., 1976)

Lakóház a múlt század közepéről (Alsóőr, v. Vas m.)

„Öt kenyeres kemence” (Kercaszomor, Vas m., 1930-as évek)

Fent: 1884-ben épült ház alaprajza (Gersekarát, Vas m.). Lent: Lakóház és melléképületek alaprajza (Máriaújfalu, Vas m., 1930-as évek)

Lakóház homlokzata, épült a 19. sz. végén (Bagodvitenyéd, Zala m.)

19. sz. végén épült lakóház (Szalafő-Pityerszer, Vas m. 1970-es évek)

Kerített lakóház főhomlokzata (Szalafő-Felsőszer, Vas m., 1970-es évek)

Filep Antal

nyújtó: az a rúd, amelynél fogva a → szekér hátulját, a hátulsó félszekeret hozzácsatolják az első félszekérhez. A nyújtó hátul, a hátulsó → tengelyhez, rendszerint három ággal csatlakozik: ez azért van, mert nagyon sok vidéken a szekerek hosszúságát a szükségletnek megfelelően változtatják. Ehhez az szükséges, hogy a nyujtó maga ne, csak a nyújtószárnyak legyenek szilárdan beszorítva a tengelyderék és a vánkos (→ simely) közé.

K. Kovács László

nyújtott, soros alaprajzú ház: olyan → soros alaprajzú ház, amelyben a lakó- és gazdasági helyiségek alapegyüttese többször megismétlődik, többszörösen kerül beépítésre, vagy az egyes részelemeket mint kamra, istálló, szín, szintén többszörösen építik meg. Különösen olyan vidékeken vált divatossá, ahol a több generációs családi együttélés hagyományossá, megszokottá vált, vagy a gazdag paraszti réteg jelentős volt. Általában a szalagtelkes településekben (→ szalagtelkes falu) fordul elő. Klasszikus példáit lehet bemutatni a Kisalföld falvaiból, de gyakran fordult elő a Felföldön is. (→ még: keresztszárnyas ház, → keresztszínes ház, → L alaprajzú ház)

Filep Antal

nyúltánc: a Balaton-Felföldön (Nagyvázsony) az állatok párzását utánzó, termékenységi célzatú, tréfás lakodalmi tánc. A Nyíregyháza környéki bokortanyákon a két bot felett járt → kanásztáncot is így nevezik, (→ még: állatutánzó táncok, → medvetánc, → rókatánc)

Martin György

nyű: ha a jószágot a légy sérült sebhelyen beköpi, petét rak a sebbe, abból kikel a nyű, a kukac. A nyíves birka nyugtalan, nyűves testrészét a földhöz dörzsöli. Régebben mésszel, terpentinnel, később kékkővel kezelték. A pondró elűzésére a → népi gyógyászat → mágikus eljárásokat és racionális gyógymódokat egyaránt ismert. Előbbiek közül legelterjedtebb volt a bodzafa megfenyegetése → ráolvasás kíséretében (pl. „No te földi bodza, addig innen fel ne kelj, amíg az én jószágomból a pondró ki nem hull”), valamint visszafelé számláló ráolvasások. Radikálisebb eljárás, hogy a nyűveket egy kis falapickával, a nyűvezővel, a nyűvezőfával kipiszkálják. A nyűvező kis, kb. 6 cm hosszú, lapos végű pálcika, amit a juhász esetleg cifrára is faragott. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–22); Vajkai Aurél: Adatok a Felföld népi orvoslásához (Ethn., 1937).

Vajkai Aurél

nyűg: lószőrből, csepüből vagy a kettő keverékéből font, ritkán vesszőből vagy szíjból készített, 45–50 cm hosszú kötél a végén hurokkal és pecekkel. A nyűggel a lovak két első lábát a csűdnél szokták összekötni mozgásgátlás céljából. Sok helyen az állat kötőfékjével kötik össze a lábát. A pusztai méneseknél többnyire nem használják, az igázott lovakat rendszerint munka után és éjjel lenyűgözve legeltetik; ez a lassú mozgásban, a legelésben nem akadályozza. A nyűg a lovaskatonaság felszerelési tárgyaihoz is hozzátartozott, ezt azonban → béklyónak nevezték. A nyűgöt a múlt század második felétől a kulcsos békó váltotta fel. A sztyeppi nomád népek, pl. a baskírok, a kirgizek és a mongolok ugyancsak a hátaslovak elkóborlását akadályozzák meg a nyűggel, ill. ott is az éjjeli legeltetés eszköze. – Irod. Magyar Kázmér: A békó (Népr. Ért., 1914); Tagán Galimdsán: A legelő és legeltetési rendszer a baskíroknál (Ethn., 1937); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században. I. A ló és ökör igázása a XVIII–XIX. században (Ethn., 1965).

Nyűg (Átány, Heves m.)

Szabadfalvi József

nyüst: → szövőszék