Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom filológiája

Bíbor Máté, Gulyás Borbála, Földes Zsuzsanna, Hegyi Ádám, Kiss Farkas Gábor, LAcházi Gyula, Orosz Andrea, Parádi Andrea (2005)

Gépeskönyv Kft.

8. fejezet - A filológia és a szövegkritika története

8. fejezet - A filológia és a szövegkritika története

Kiss Farkas, Gábor

A filológia, mint az irodalommal való tudományos foglalkozás megnevezése, kora újkori eredetű szó, és először csak a XVI. században alkalmazták arra a tevékenységre, amelyet mai is értünk alatta. Az ókorban Platónnál jelent meg ez a szó, és ő a beszéd, a logosz kedvelőjét nevezte így, míg a hellenisztikus kortól a mai polihisztor szónak megfelelő jelentésben használták. A mai filológiához hasonló értelmező és szövegmegállapító tevékenységet művelő irodalmárokat az ókorban egyszerűengrammaticusnak, vagycriticusnak nevezték. A szövegkritikai tevékenység kialakulása a „legrégibb és legjobb” Homérosz szövegéhez kapcsolódott a hellenisztikus korban. Homérosz szövege az iskolákban tanított és elemzett, kanonizált szöveg lett, és ezért vált szükségessé, hogy egységes és tökéletesen érthető szöveget állítsanak elő a tanárok a diákok számára. Az iskolai szofisztika hatására, amelynek egyik fő célja a helyes beszéd- és írásmód megtanítása volt, elkezdték elemezni az egyes szavak jelentését, jelentésárnyalataik különbségét, helyes használatukat, rokon értelmű szavaikat. Bár egyes későbbi híradások szerint maga Arisztotelész volt az első filológus, a görög filológusok tevékenységéről a legkorábbi emlékek a hellenisztikus korszakból, az alexandriai kommentárokból maradtak ránk (Alexandria virágkora: kb. Kre. 285-145). A töredékesen fennmaradt kommentárok alapján leszűrhető, hogy két fő felismerése volt az alexandriai filológusoknak: 1. Homéroszt Homérosz alapján kell magyarázni, a nehezen érthető szavakat más homéroszi szöveghelyekkel kell összevetni. 2. a szokatlan előbbre való a megszokottnál (ezt ma alectio difficiliorelveként emlegetjük). Az alexandriai filológusok fő tevékenységi területe a szövegkritika volt: annak megállapítása, hogy mely szövegrészek származnak Homérosztól és melyek későbbi hamisítványok; két kézirat közük melyik szolgáltatja a helyes olvasatot. Ezek jelölésére dolgozták ki a szövegkritikai jeleket, amelyeket részben még ma is használunk.

Az antik szövegkritika legalapvetőbb jele azobelosz, azaz a nyárs volt. Ez nem más, mint a mai gondolatjelnek megfelelő jel: ezzel jelölték meg az alexandriai szövegkritikusok, (elsőként Epheszoszi Zénodotosz) azokat a szöveghelyeket a bal lapszélen (tkp. nyársra tűzték), amelyek a kritikus véleménye szerint későbbi betoldások voltak, vagy romlott szöveget tartalmaztak. Ez a jel ma is elevenen él a szövegkritikában, csakhogy állva, egy függőleges vonal formájában a korrektúrában alkalmazzuk (ld. ott). Az antik szövegkritika másik fontos, és ma is használt jele azaszteriszkoszvolt (csillag: *): a Homéroszt kutató filológusok ezzel jelölték az ismétlődő verseket (versus iterati) a szövegben, és ahol felesleges betoldásnak ítélték a sort, egy obelosszal párosították. A szövegben felfedezett hiányokat, kihagyásokat az alsó és felső horgony (ancora superior és inferior - ? és ?) jellel jelölték, és a megszabott iránynak megfelelően a felső vagy az alsó lapszélen pótolták a hiányzó szövegrészt. A kétséges helyeket, szemben a mai kereszttel, a cruxszal, ekkor mégZbetűvel jelölték (zétei- hiány). Már az ókorban is hivatásos korrektor javította a másolt kéziratok szövegeit a könyvárusnál (bibliopola) - ők a rossz szövegezést áthúzták, vagy a ma is használt kerek zárójelbe tették.

A középkorban a szövegkritika és a filológia nem volt önálló tudomány, csak néhány nagyobb kéziratmásoló központban, kolostorokscriptoriumaiban volt meg a lehetőség arra, hogy több kézirat olvasatait összevessék, és abból egy önálló, emendált (a mai filológusok számára azonban kontaminált) másolatot készítsenek. A karoling kor írásreformja magával hozta azt is, hogy számos szöveget újramásoltak az új íráskép szerint, és a szöveget is megpróbálták jobbítani: ez a reform Nagy Károly udvarában Alkuin nevéhez köthető. A középkorból azonban csak ritkán értesülünk arról, hogy egy-egy antik szöveget kölcsönkérnének egy másik kolostorból, hogy szövegét összevethessék saját példányukkal, és a fennmaradt antik kommentárok is inkább csak szűkülnek, rövidülnek másolatról-másolatra a XII. századig. A filológia a középkorban elsősorban a VI. századi Martianus CapellaMercurius és Philologia házasságáról írt, széles körben elterjedt alaptankönyve nyomán, mind a hét szabad művészet ismeretének teljességét, és ennek allegorikus megtestesülését jelentette.

A reneszánsz humanizmus idején született meg az a tudomány, amelyet ma filológiának nevezünk. A szövegmagyarázatok már a XIV. században túllépnek a teológiai és allegorizáló magyarázáson, és inkább a retorikai és filológiai értelmezésre tevődik át a hangsúly. A filológusok nagy távolságokat is hajlandóak beutazni egy-egy kézirat megszerzéséért (csak az itáliai humanisták buzgalmának köszönhető az antik görög irodalom jelentős részének fennmaradása), észak-európai útjaikról pedig ritkán térnek vissza zsákmány, egy-egy németországi kolostorból elkért, vagy ellopott kódex nélkül. Számos, Itáliában korábban ismeretlen szöveget fedeztek fel így: az egyik első nagy felfedező Petrarca, aki Cicero költőket dicsőítőPro Archia poeta(Archiász, a költő érdekében) mondott szónoklatát fedezte fel Liege mellett 1333-ban. Az újonnan felfedezett szövegeket azon nyomban számtalan példányban másolták le, az említett szónoklatnak például ma mintegy kétszáz kézirata ismert, de egy kivételével mind Petrarca példányára mennek vissza. (A sok másolat általában az átlagszínvonal rovására ment: ezeknek a tömegmásolatoknak az értéktelensége határozza meg olyan más szempontból értékes gyűjtemények filológiai használhatóságát is, mint Mátyás király Corvina könyvtára.) A humanizmus idején épp a nagyszámú kortárs másolat miatt lett értékes a régi, nehezen olvasható kézirat, és a humanista filológusok körében általában bevett elv, hogy a régebbi, nehezen vagy alig olvasható kódexet, a codex pervetustust dicsérik.

Megjegyzendő, hogy aphilologiafogalmát nem használták a humanisták, helyette astudium humanitatiselnevezés foglalta össze a filológiai tanulmányokat. Az egyik leghíresebb XV. századi itáliai humanista, Angelo Poliziano isgrammaticusnak, nemphilologusnak nevezte magát. Még a késő reneszánsz esztéta Francesco Robortello is, amikor egy művében a filológia módszereit tárgyalja (1557), ezt a szót nem említi, csak „a régi könyvek javítása”-ként írja körül ezt a tevékenységet. Az egyik legnagyobb XVI. század eleji enciklopédia írója, Raphael Volaterranus (Balassi ebből a könyvből tanult Bormenisza Péternél) használja ugyan a filológia kifejezést, de nála minden tudomány és művészet gyűjtőfogalmaként szerepel. Általában így, egyfajta univerzális tudományként határozták meg a filológiát, a neves francia filológus Guillaume BudéDe philologiacímű írásában (1530) mindazt érti e szó alatt, amiről azoptimae litterae, tehát a helyesen és szépen megírt irodalom szól, legyen az költészet vagy tudomány.

Már a XV. században néhány ragyogó felfedezést tud felmutatni ez a tudomány: Lorenzo Valla bebizonyítja, hogy az állítólag Nagy Konstantintól származó adománylevél, amely a Pápa világi uralma alá rendelné Itáliát, csak hamisítvány, mindezt stiláris és szóhasználati érvek felsorakoztatásával (Declamatio de falsa et ementita donatione Constantini). Ezt sok más hamisítvány leleplezése követte: az Ariszteász-levél, a tizenkét pátriárka testamentuma, Hermész állítólagos írásai mind áldozatul estek a humanista történeti kritikának. De igazából a XVI.-XVII. század lesz csak a szövegkritika és a filológia első virágkora: csírájukban már megjelennek azok a módszerek, amelyek később alapvetővé válnak a tudományban. Pietro Vettori (Zsámboky János barátja) a XVI. század második felében már meghatározta, hogy a szövegjavítások kétfélék lehetnek: vagy egy régi, eddig figyelembe nem vett kézirat segítségével korrigáljuk a szöveget (ope antiqui libri), vagy pedig saját ötletünkre alapozva javítunk (coniectura). Azarchetypus, az őspéldány kifejezés is felbukkan már Erasmusnál, (AdagiaI, 6, 36), de nála még ez a példány nem azt a középkori példányt jelenti, amelyből minden későbbi másolatot le lehet vezetni, hanem a szó ókori értelmének megfelelően egy műnek a hivatalos, „autorizált” kiadását. Az egyik legjelentősebb filológus, Joseph Justus Scaliger (sok más felfedezése mellett ő bizonyította be, hogy a Hermésznek és Orpheusznak tulajdonított írások nem Mózes korából származnak, hanem csak késő-ókori hamisítványok) már a Catullus-kéziratok másolási hibáiból az őspéldány betűtípusára következtetett. A nagyszerű eredmények ellenére azonban a humanista szövegkritikának és a szöveg kezelésének nem volt egységes módszertana. Néhány alapvető problémával nem számoltak: a kiadások alapjául általában a legkönnyebben hozzáférhető, nem pedig a leghitelesebb kéziratot vették (ezeket természetesen könnyebb volt beszerezni, és olvasni is). Emiatt szinte az összes szövegkiadás az ún. vulgata-, tehát széles körben elterjedt szövegre ment vissza, és ezt esetlegesen javították az újabb szövegkiadók egy-egy kézirat alapján. A XIX. század előtti szövegkiadások (sőt nagyon gyakran még a későbbiek is) nem következetesen hozzák egy-egy kézirat olvasatait, hanem szelektálnak belőlük a szövegkiadó ízlése szerint.

A másik általánosan elterjedt, alapvető tévedés az volt, hogy minél régebbi egy kézirat, annál jobb szöveget közöl. A XV. századi filológus, Angelo Poliziano írásaiban állandóan visszatér az ellentét a kezei közt levőcodex pervetustus(nagyon régi kézirat) és a köznép kezén forgó példányok (exemplaria in omnium manibus) között. Bár Poliziano számos dologban egyedülállóan újszerű volt korában (ő az első ismert filológus, aki módszeresen végigkollacionált egy kéziratot, az eltérő olvasatokat következetesen kiírta, az egyes kéziratok olvasatait betűjellel látta el, és megpróbálta meghatározni a kéziratok provenienciáját), és joggal lehetett büszke eredményeire, itt a tudományos érdek mellett a kézirat régisége azt is szolgálta, hogy a humanista saját egyediségét, rangját, kiválasztottságát hangsúlyozhatta azzal, hogy egy olyan szövegpéldányt birtokolt, amelybe másnak nem volt betekintése. (Ez a hiúság néha még ma is kísért a filológusok között.) Minthogy a XVI.-XVII. század filológusai gyakran udvari emberek voltak, nem pedig egyetemek államilag fizetett tanárai, állandóan felfedezésekkel, szenzációsnak ható változtatásokkal kellett magukra hívni társaik és az udvar figyelmét. Emiatt a XVII. században a filológusok gyakran többet változtattak a szövegen, mint azt ma elvárnánk: az egyik leghíresebb XVII. századi németalföldi filológus, Nicolas Heinsius például minden latin verset Ovidius könnyed verseléséhez igazított, mert ez volt a saját ideálja.

A XVII. század racionalizmusa nem tekintett jó szemmel a filológiára. Ha a világ a megismerő én által racionális oksági következtetésekkel megismerhető, mi több, ez létünk egyetlen bizonyossága („cogito, ergo sum”), a tekintélyeknek nem lehet szerepe gondolkodásunk irányításában, és a filológia, amelynek fő célja bizonyos tekintélyként tisztelt szövegek minél helyesebb megállapítása, alapvetően értelmetlen tudomány. Emiatt Descartes meglehetősen negatív véleménnyel volt a filológusok tevékenységéről, és néhányan, pl. P. D. Huet, úgy gondolták, hogy a filológia csillaga a XVII. század végére leáldozott, helyét a jelent kutató tudományok veszik át. Az ellentétek ellenére a racionalista gondolkodás a szövegkritikában is megjelent. Bentley, a XVIII. század leghíresebb filológusa 1711-ben szögezte le Horatius-kiadásában: „nobis et ratio et res ipsa centum codicibus potiores sunt” - azaz számunkra a gondolat és a maga a (szöveg) értelme száz kéziratnál előbbre való. Ez az alapelv előrevetíti a következő másfélszázad szövegkritikai ízlését: a szövegkiadók kedvelik a konjektúrákat, saját feltételezéseiket, elméleteiket írják bele a kiadott szerző szövegébe, hiszen egy szövegben épp aratio, a gondolat, és ares ipsa, az értelem az, ami nagy mértékben függ az olvasótól és a filológustól. A szövegkiadásokat egyre hosszabb értelmező magyarázatok kísérik ebben a korban: a XVII. századi szövegmagyarázatok általában már mentesek mind a reneszánszra jellemző retorikai-oktató célú magyarázatoktól, mind pedig a középkorias allegorikus kommentároktól: ezek helyét átveszi a tárgyi és filológiai (értelmezést segítő, szövegpárhuzamokat közlő) szövegmagyarázat. Viták is kibontakoznak egyes szöveghelyek helyes értelmezéséről: ezek során jelenik meg először a XVII. század végén a tudományos művekben ma is használt szerzői, argumentatív lábjegyzet. (Lábjegyzetszerű kommentárok, glosszák korábban is voltak, azonban ezeket nem a saját gondolatmenete alátámasztására írták, és általában nem is a szerző fűzte őket a szöveghez, hanem egy későbbi magyarázó.)

A klasszikus filológusok a XVIII. században nagyrészt a konjekturális kritika módszerével tevékenykedtek, sejtéseiket néha önkényesen illesztették a szövegbe. Emiatt néhány történész-levéltáros (akik alapvetően a változtatások nélküli, betűhű, diplomatikus kiadások pártfogói voltak), és egy-két filológus, pl. Jean Le Clerc (Ars critica, Amsterdam, 1696), már a XVIII. század elején elítélte a konjektúrákat: nem szabad arra törekedni, hogy az író szellemesebben, elegánsabban szólaljon meg, mint eredetileg. Módszertanilag azonban újat nem tudtak felmutatni. A filológia megújulását nem a pogány antikvitás műveinek szövegkiadói hozták, hanem a bibliai filológusok.

A Biblia sajátos szövegkritikai helyzete (a szerzői szándék rekonstruálása blaszfémia lenne) és az egyházi intézmények szigorának köszönhető, hogy épp ezen a területen kezdték el feszegetni a szövegjavítások módszertani kérdéseit. Az XVI. század elején a filológia egyik jelentős teljesítménye volt ErasmusÚjszövetség-kiadása (1516): pusztán azzal is nagy figyelmet keltett fel, hogy megkérdőjelezte a latin Biblia-fordítás, aVulgátafontosságát, és a görög szöveget tartotta elsődlegesnek az evangéliumi üzenet megértéséhez. Végső soron erre a híres kiadásra ment vissza az összes XVI. századi protestáns Újszövetség-kiadás (beleértve a nemzeti nyelvű fordításokat is), illetve ennek a 1624-i és 1633-i leideni Elzevir-kiadása lett a textus receptus, az egyetlen elfogadott Újszövetség-kiadás a protenstáns egyházakban. (Maga atextus receptuskifejezés is ennek a kiadásnak a bevezetőjéből származik, a jeles filológus, Daniel Heinsius tollából: „Textum ergo habes, nunc ab omnibus receptum: in quo nihil immutatum aut corruptum damus” - Olvasó, a mindenki által elfogadott szöveget kapod kézhez, amelyen semmit sem változtattunk vagy rontottunk) Ez a kiadás olyan rangra emelkedett, hogy egy szövegmódosítás emiatt az eretnekség gyanújába keverte volna a filológust: pedig lett volna mit javítani, mert hamar kiderült, hogy Erasmus kiadása alapvetően rossz szöveghagyományon alapult. Minthogy a szövegen nem lehetett változtatni, a XVIII. századi német filológusok csak a variánsokat halmozták az apparátusban. (Itt is jól látható, mekkora elvi hiba egy közkeletű szöveg alapul vétele a kiadásban: nagyon nehéz tőle utána megszabadulni.) Hamar belátták, hogy egy Újszövetség-kiadásnál nem a XVIII. század kedvenc módszere, a konjektúra a célravezető (már csak azért sem, mert akkor Isten gondolatait kellene a filológusnak fürkészni), hanem a kéziratok lehetőleg teljes recenziója, kritikai kiértékelése.

Johann Albrecht Bengel német filológus és pietista teológus volt az első, aki azt javasolta, hogy derítsék fel a kéziratok közti rokonsági viszonyokat, és ebből készítsenek egy genealógiai táblázatot, amely segítene a változatok közti döntésben. Már ő rájött arra, hogy az egy családhoz tartozó kéziratok olvasatai egynek számítanak a többi családdal való összevetésben („Duo pluresve syzygiae, saepe concurrentes, pro uno valent.”) Ebből az elvből születik meg azeliminatio codicum descriptorum, azaz azoknak a kéziratoknak a „kiküszöbölése”, figyelembe nem vétele, amelyek egy meglevő másik kézirat másolatai. Bengel másik felfedezése volt, hogy egy olvasat, egy variáns annál régebbi, minél távolabbi családokhoz tartozó kéziratokban fordul elő. Bengel azonban elveit a gyakorlatban nem tudta alkalmazni, mert a Újtestamentum hatalmas, több ezer kéziratos szöveghagyománya lehetetlenné tett volna egy ilyen átfogó vizsgálatot. (Műve: J.A. Bengel,Apparatus criticus ad Novum Testamentum, Tübingen 1763)

Bengel kortársa, a svájci Johann Jakob Wettstein (1693-1754), sok üldözést szenvedett el élete során szövegkritikai nézetei miatt, pedig forradalmiÚjtestamentum-kiadásában (Prolegomena ad Novi Testamenti editionem accuratissimam, Amsterdam, 1730, a szöveg maga 1751-52-ben jelent meg) még atextus receptuson sem mert változtatni, csak számtalan variánsot idézett hozzá. Neki szokás tulajdonítani, hogy elsőként fogalmazta meg alectio difficiliortörvényét, azaz, hogy egy kevésbé könnyű (minus facilis) és egy könnyebb (magis facilis) olvasat közül a nehezebbik választandó, mert a másolók inkább banalizálják, egyszerűsítik a szöveg értelmét, mintsem bonyolítják. Emellett egy másik kritérium is segíthet a variánsok közti választásban, ez pedig a szerző stílusa, írásmódja (usus scribendi).

Az irodalom filológiáját módszertanilag leelőzte a Biblia filológiája a XVIII. század végére, ezt a lemaradást kellett behozniuk a bölcsészeknek. A hagyomány szerint Friedrich August Wolf volt az első, aki önálló egyetemi diszciplínaként kezelte a filológiát. Bár hamis a legenda, hogy ő lett volna az első, aki a göttingeni egyetemre „philologiae studiosus”-ként iratkozott volna be, mégis sokat tett azért, hogy önálló egyetemi stúdiumok tárgya lehessen ez a tudomány. Ma Wolfra inkább Homérosz „farkasa”-ként emlékszünk, aki nevezetesProlegomena ad Homerumában (Előszó Homéroszhoz, 1795) tagadta, hogy Homérosz valaha is létezett volna, és egyes rapszódoszok által szerzett részekre osztotta az Iliászt és az Odüsszeiát. De egyúttal kora legjelentősebb filológusaként már tisztán látta a feladatot: nem véletlenszerű, esetleges kollációkra van szükség a kéziratokból, hanem félre kell tenni a vulgáta-kiadásokat és az új kiadásokhoz a legjobb kéziratokat kell alapul venni. Korábban csak akkor volt szokás felhasználni kéziratokat a szöveg megállapításához, ha a vulgáta-kiadás nehezen volt érthető egy szöveghelyen: emiatt kiadásról kiadásra számos apró szövegromlás öröklődött és maradt felderítetlenül, hiszen amíg a szöveg romlottan is érthető volt, senki nem vette a fáradságot, hogy összevesse a kéziratok olvasataival. Emiatt számos rejtőzködő hiba (latentia vitia) éslectio facilior, könnyebb olvasat maradt a kiadásokban.

Wolf kitűzte már a célt: „osztályokba és családokba” (per classes et familias) kell rendezni a kéziratokat. A módszert, a kéziratok genealógiájának vizsgálatát átültették a világi filológiába: Christian Gottlob Heyne Tibullus-kiadása (1775) már közölte a nyomtatott kiadások genealógiáját, de a kéziratok felderítésére nem vállalkozott. Az elvek tehát készen álltak, de gyakorlati alkalmazásukra nem volt még példa. (Hozzá kell tenni, hogy egy szöveg összes kéziratának kollacionálása a fényképezőgép és a repülőgép feltalálása előtti időkben nagyon hosszú és fáradságos utazást igényelt.)

Az első szövegkiadás, amely teljes egészében ezt a módszertant követte, Carl Lachmann Propertius-kiadása (1816) volt, majd ezt folytatta Catullus és Tibullus-kiadásaiban. Módszertani alapelveit azonban csak élete végén, Lucretius-kiadásának (1850) bevezetőjében ismertette. Az új metódus alkalmazásának sikere annak is köszönhető volt, hogy Lachmann minden esetben roppant kis számú kézirattal dolgozott, Catullus-kiadását például csak kettőre alapozta, így kevés megoldhatatlan helyzettel (például interpolált kéziratokkal) kellett szembenéznie. Bár a Lachmann-módszer minden elemét alkalmazták már mások Lachmann előtt, pl. korábban is készítettekstemmát (az első ismertstemmát Carl Gottlob Zumpt rajzolta CiceroVerres elleni beszédeinek kéziratairól és 1831-ben jelent meg, Lachmann pedig csak 20 évvel későbbi Lucretius-kiadásához adott leszármazási táblát), a módszert és a kéziratok ágrajzát mégis Lachmannról nevezte el a hagyomány.

A másik fontos változást is ő vezeti be: elsőként készít tudományos igényű szövegkiadásokat nemzeti nyelvű szövegekből. Kiadja a Nibelungen-éneket, Hartmann von Aue, Walther von der Vogelweide, Wolfram von Eschenbach műveit, a középkori német irodalom legjavát és ezekben a kiadásokban alkalmazza először a variánsok mechanisztikus kiválasztásának elvét: ha a stemma alapján megállapítottuk, hogyAkézirat közelebb áll az archetypushoz, mintB, akkor minden egyes eltérésnél, aholAésBvariánsa egyenértékű (tehát nem dönthet alectio difficilior),A-t kell követni, nem pedig a szövegkiadó szeszélyét. Egy másik jelentős felismerést is német nyelvű szövegkiadásának köszönhetett: mikor nagy fáradsággal elkészített Lessing-kiadását egy másik kiadó arcátlanul lemásolta és utánnyomta, Carl Lachmann figyelmeztetett arra, hogy a kritikai kiadások szövegét szabadon lophatja el bárki (Ausgaben klassischer Werke darf jeder nachdrucken. Eine Warnung für Herausgeber, Berlin, 1841.), hiszen nem állnak olyan szerzői jogvédelem alatt, mint a szövegek maguk.

Friedrich August Wolf volt az első, aki önálló, a jogtudománnyal, orvostudománnyal egyenrangú tudományként megfogalmazta a filológia „gazdatudományának”, az ókortudománynak a feladatát. Ennek a hatalmasnak elképzelt tudománynak minden a kutatási körébe tartozott, ami csak létezett az ókorban: művészet, építészet, jog, gazdaságtan, történelem, orvoslás, stb., de Wolf alapvetőnek tartotta, hogy mindezek a szövegen, a filológiai értelmezésen alapuljanak. A winckelmanni klasszicista ideálok lecsengésével, a romantika nemzeti nyelvű irodalmának felemelkedésével igény támadt arra, hogy a filológiára alapozott ókortudomány teljességigényét a nemzeti nyelvekre is átültessék: ekkor, a XIX. század első felében születnek a nemzeti nyelveken a filológia tudományos műhelyei, majd egyetemi tanszékei. A német filológia viszi ebben a vezető szerepet: Jakob Grimm a filológia fő feladataként az irodalmi művek kulturális hátterének kutatását, az irodalmi emlékek sokoldalú vizsgálatát írja elő. Mindez magában foglalja a művelődési, társadalmi, vallási viszonyok részletes kutatását, és historicista keretek közötti előadását: a kutató távolságot tart a vizsgált kortól, és nem a saját értékítélete, hanem az adott kor szemlélete szerint próbál meg véleményt formálni. A kutatás végcélja az egész szellemi élet átfogó, történeti szempontú szintézise. (vö. Friedrich Schegel: „A filozófia célja a történelem.”)

A filológiára alapozott nemzeti tudományosság tehát az egész kulturális örökséget átfogta volna: a feladat azonban túl nagynak bizonyult. A klasszika-filológus végzettségű Friedrich Nietzsche Grimm után alig ötven évvelMi, filológusokcímű feljegyzésében (1874) már azért fordult a filológia ellen, mert erkölcsileg és lélektanilag tarthatatlannak érezte ezt a céltalan historicista álláspontot: ha célunk csak a jelenségek megfigyelése, feljegyzése, összegyűjtése, és nem válhatunk jobbá tanulmányaink által; ha a görög ideálok helyett a római és keresztény kor Nietzsche szerint eltorzult gondolatait kell tanulmányoznunk erkölcsi haszon nélkül, nincs értelme a filológia földhöz ragadt elméjű, mechanikus művelésének. A filológus munkája csak előkészítés a filozófus számára, aki a filológus hangyaszorgalmú munkáját majd értékelni és használni tudja. Az át nem gondolt, mögöttes cél nélküli, lélektelen, szobatudós történeti munkák értelmetlenek, nem segítik elő emberré nevelésünket, hiszen mi értelme olyasmit kutatni, amit bárki megmondhatott volna nekünk Róma utcáin járva? Nietzschét elveinek kinyilvánítása után gyorsan kivetette magából a hivatalos tudományosság, azonban kérdésfelvetései meghatározóak maradtak az elkövetkező félévszázadra: a kutatási témák kiválasztásánál elsőrendű fontosságot kapott ezután a jelenre való vonatkoztathatóság, a fő kérdés pedig az lett, hogy az általunk feltárt tények és gondolatok milyen módon épülhetnek be és használhatóak elevenen a mai világban.

A XIX-XX. század fordulójára a modern nyelvek filológiája vette át az irányító szerepet: ezt jelzi, hogy a Lachmann-módszer használhatóságát és értelmét is egy modern filológus, Jean Bédier, a neves francia szövegkiadó kérdőjelezte meg. A Lachmann-módszer átgondolatlan alkalmazása a középkori irodalomra számos problémát szült a századfordulón: a francia chanson de geste-ek, amelyek gyakran töredékesen és szinte kéziratonként eltérő nyelvjárási és szövegváltozatban maradtak fenn, nem nyújtottak jó terepet a stemma-rajzolás és az archetypus keresése számára. Minthogy minden kézirat tulajdonképp önálló redakciót, eltérő szerkesztést képviselt, két lehetséges út mutatkozott: az egyik a legkorábbi kézirat viszonylag hű, csak egy-két egyértelmű elírás javításával történő közlése (kezdetben ezt a módszert alkalmazták), a másik pedig a Lachmann-módszer alapján egy hipotetikus, legkorábbi, „teljes” szöveg rekonstrukciója. Az 1870-es évektől ez a „modern” módszer lett divatos: itt a szövegkiadó saját elméletei és ízlése szerint állíthatott elő egy kedvére való szöveget a fennmaradt változatokból, amelyet ő teljesnek tekintett. A bátrabb filológusok helyreállítottak a szöveg archaikus nyelvtanát is, ha egy-egy alakot túl modernnek éreztek, mások pedig az író feltételezett nyelvjárása alapján javították a szöveget. Egyesek még a szöveg helyesírását is rekonstruálták, figyelmen kívül hagyva, hogy a helyesírási szabályok bevezetése előtti korszakban még ugyanannak a személynek a helyesírása is tetszőlegesen változhatott alkalmanként.

Bédier egy ófrancia vers példáján szemléltette, hogy a Lachmann-módszer alapján történő rekonstrukció nem célravezető, sőt meglepő anomáliák mutatkoznak. Bédier megvizsgálta a cikke megjelenéséig, 1928-ig, Lachmann-módszerrel megjelent ófrancia kritikai kiadásokat és azt tapasztalta, hogy a szövegek túlnyomó többségénél az archetypusból csak két kézirat vagy hagyomány származik, majd ezekből újabb kettő, és így tovább (bifurcatio- kétágúság, vagy Bédier kifejezésével:arbres bifides). A középkori szöveghasználati viszonyok ismeretében teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy minden szöveget csak kétszer másoltak le, ezért Bédier ezeket a kétágú stemmákat a Lachmann-módszer alkalmazási eredményének, nem pedig valós viszonyoknak kezdte tekinteni. (Bédier korábbi kiadásaiban szintén a Lachmann-módszert alkalmazta.) Módszertanilag azonban ő sem tudott más javasolni, mint a korábbi metódus alkalmazását: a lehető legrégibb variáns kiadását, amelyben csak a romlott részeket lehet rekonstruálni a későbbi szerkesztmények alapján. Ennek a módszernek a továbbélése a Bernard Cerquiglini által javasolt új filológia (nouvelle philologie), amely azt tanítja, hogy a nyomtatás kora előtti irodalom csak variánsokból áll, nincs helyes, archetipikus szöveg, ezért a cél a variánsok megőrzése és közlése. (Erről részletesenParádi Andrea cikkében.)

Felhasznált irodalom

BÉDIER, Joseph, La Tradition manuscrite du Lai de l'Ombre: Réflexions sur l'art d'éditer les anciens textes, Romania 54, 1928, 161-196, 321-358. Classical Scholarship, A Biographical Encyclopedia, szerk. BRIGGS, W.W., CALDER, William M. III, 1990. DEMBOWSKI, Peter F., The „French” Tradition of Textual Philology and Its Relevance to the Editing of Medieval Texts, Modern Philology 90, 1993, 513-532. GRAFTON, Anthony, Defenders of the Text: The Traditions of Humanism in an Age of Science, 1450-1800, Cambridge, Mass., 1991. GRAFTON, Anthony, The Footnote: A Curious History, Cambridge, Mass., London, 1997. GRAFTON, Anthony, Bring Out Your Dead: The Past as Revelation, Cambridge, Mass., London, 2001. GROPPE, C., Die Macht der Bildung, Das deutsche Bürgertum und der George-Kreis, 1890-1933, 1997. HAVAS László, A szövegkritika, in Bevezetés az ókortudományba I. , szerk. HAVAS László, Debrecen, 1996, 67-100. Eckhard KESSLER, Petrarcas Philologie, in Petrarca 1304-1374, Beiträge zu Werk und Wirkung, hrsg. Fritz SCHALK, Klostermann, Frankfurt am Main, 1975, 97-112. Philologie címszó a Der Neue Pauly lexikonban Philologie und Hermeneutik im 19. Jahrhundert, Zur Geschichte und Methodologie der Geisteswissenschaften, szerk. Hellmut FLASHAR, Karlfried GRÜNDER, Axel HORSTMANN, Göttingen, 1979. Philologie und Hermeneutik im 19. Jahrhundert II, szerk. Mayotte BOLLACK, Heinz WISMANN, Theodor LINDKEN, Göttingen, 1983. RITOÓK Zsigmond, Az ókortudomány fogalmának változása, in Bevezetés az ókortudományba I., szerk. HAVAS László, Debrecen, 1996, 7-35. ROZZI, S. Il lessico filologico degli umanisti, Roma, 1973. REEVE, Michael D., Classical scholarship, in The Cambridge Companion to Renaissance Humanism, ed. Jill KRAYE, Cambridge, 1996. TIMPANARO, Sebastiano, La genesi del metodo Lachmann, Padova, 1981. (2., bőv. kiad.) WEIGEL, Harald, Nur das du nie gesehen wird ewig dauern, Carl Lachmann und die Entstehung der wissenschaftlichen Edition, Freiburg, 1989. WOLF, Friedrich August, Prolegomena to Homer , ed. A. GRAFTON, G. W. MOST, J. E. G. ZETZEL, Princeton, 1985. WOLF, Friedrich August, tudien, Dokumente, Bibliographie, S szerk. Reinhard MARKNER és Giuseppe VELTRI, Stuttgart, 1999. (Palingenesia 67.) WYSS, Ulrich, Die wilde Philologie. Jakob Grimm und der Historismus, München, 1979.

Képek jegyzéke

filtort1.jpg Carl Lachmann filtort2.jpg Lachmann Propertius-kiadásának címlapja filtort3.jpg Jspeh Justus Scaliger egy művének címlapja filtort4.jpg Angelo Poliziano összegyűjtött műveinek címlapja