Ugrás a tartalomhoz

The National Parks and Biosphere Reserves in Carpathians. The Last Nature Paradises

Szaktudás Kiadó Ház ZRt. (2008)

Szaktudás Kiadó Ház ZRt. a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

I. TERMÉSZET

I. TERMÉSZET

Földrajzi elhelyezkedés

A Poloniny Nemzeti Park (továbbiakban NP) és a Vychodné Karpaty/ Keleti Kárpátok Bioszféra Rezervátum (továbbiakban BR) Szlovákia legkeletibb részén helyezkedik el, három európai ország – Lengyelország, Szlovákia és Ukrajna - politikai határának csomópontján. A földrajz és ökológia szempontjából a területe megegyezik a Nyugati Kárpátok és a Keleti Kárpátok geoszisztémájának és ökoszisztémájának fontos átmenetével, amelyet tisztán tükröznek a növény- és állatpopulációk megoszlása és az egymást fedő biotikus társulások. A Kárpátok vidékének határokon átívelő összekapcsolódása megfelelő kifejeződést talált a nagy kiterjedésű természetvédelmi területek alapításában, amelyben minden országot érint, és később ez vezetett ezeknek a területeknek az egyesüléséhez az UNESCO bioszféra rezervátumának szárnyai alatt.

Földtan

A NP és BR alapkőzetét majdnem teljesen a késő krétakor és a paleocén kor Dukla egységének flis sziklái alkotják. Homokkövek és agyagos kőzetek különböző méretű és színű szemcséi több mint 5000 méter mély rétegkomplexeket alkotnak. A terület lejtőinek többségét diluviális agyag és agyagos-homokos vályogtalajok valamint törmelékrétegek borítják. Mélységük eltérő, a legnagyobb felhalmozódás az előhegységekben található. A nagyobb folyamok völgyeinek fenekét fluviális homokos talajok és kavicsok borítják. A patakok és a nagyobb völgyek találkozásánál proluviális rétegek alluviális tölcsérei találhatók. Ezeken az új keletű folyóüledékeken kívül vannak régi folyóteraszok is a régióban. Ennek kitűnő példája az Ulicka és Hlboky potok folyamok egybefolyásánál lévő terasz.

Geomorfológia

Bár a flis alapkőzetek különböznek a hosszú távú eróziós és denudációs folyamatokhoz való ellenállásukban, a régió általánosan tipikus egyenletes flis domborzattal rendelkezik. A Lengyelországgal határos hegygerinc, nagyrészt a Bukovské Hills mentén, uralja a tájat. Magassága 797 m-től és 1208 m-ig terjed a lengyel, szlovák, és ukrán határ mentén. A nyugat-keleti gerinctől számos kisebb hegygerinc nyúlik déli irányba. Ezek közül a Vel’ky Bukovec a legmagasabb (1012 m). A Bukovské Hills magaslatainak és domborzatának változatosságát hangsúlyozza a számos többé-kevésbé elkülönülő hegyhát – mint a Maly Bukovec (830 m), Príkry (952 m), Stinská (1092 m), Kucalata (917 m) – melyeket völgyek választanak el egymástól (Ruské, Runina, Nová Sedlica, Rusky Potok és Ulic). A NP és BR legalacsonyabb pontja (200 m) au Ulic völgyben van, ahol az Ulicka folyó kifolyik Szlovákiából. Az NP és BR nyugati része a Laborecké Hegyvidéken található (600-800 m). Domborzatuk tükrözi a viszonylag kései kialakulást és az alapkőzet ellenállóságát és struktúráját.

Talajok

A cambisol és luvisol talajok a flis homokköveken és agyagköveken dominánsak a NP-ban és a BR-ben. 700 méter alatt alapjuk telített, míg nagyobb magasságokban telítetlenek, agyagostól az agyagos-vályogig. Alacsonyabb tengerszint feletti magasságon, a mezőgazdasági területeken a barna és illimerik talajok dominálnak. Sok helyen mezőgazdasági művelésre alkalmatlan anaerob, vízzel telített talajok vannak, amelyek mocsarasodásra hajlamosak. Ezeknek a talajoknak a nagy része savas vagy erősen savas. A pH középértéke a magasság emelkedésével csökken: 5,2-ről 4,9-re 250 és 500 m között, egészen 4,6-tól 4,8-ig 500 és 900 m között, és még lejjebb 4,0-től 4,3-ig 900 és 1000 méteres magasság között.

Ahogy a flis alapkőzet gyorsan elmállik, a talajokat erózió veszélyezteti, különösen a vízerózió. Az átlagos potenciális talajveszteség a NP-ben és BR-ben 32,7 m3.ha-1.yr-1. Gyakoriak a földcsuszamlások, különösen az agyagos alapkőzetű lejtőkön. Általánosan a flis alapkőzetek mállástermékeinek abból a tendenciájából erednek, hogy nedves környezetben megduzzadnak, és azután lecsúsznak.

Vízrajz

A lengyel határ hegygerince a Balti- és a Fekete-tenger közötti európai vízválasztó. A Keleti Kárpátok BR szlovák részét a legyező alakú Ulicka, Ublianka, Zbojsky potok, Cirocha és Udava vízgyűjtők csatornázzák, amelyek folyamai a Bodrog folyót táplálják. A flis alapkőzet alig vízáteresztő, egy kis talajvízzel, ezért a forráskiömlések alacsonyak. A régiónak nagyon alacsony a felhalmozó képessége, a gyakori erdők ellenére. A rövid, erős záporok és a hóolvadás gyakran eredményez rövid távú gyors lefolyásokat, nagy áradásokkal. Ezzel szemben néhány folyam kiszárad a szárazabb periódusokban. Hogy minimalizálják az áradási csúcsokat és lehetővé tegyék a felszíni vizek használatát, 1987-ben megépítették a Starina víztározót a Cirocha folyón. Ennek térfogata 60 millió m3, és Kelet-Szlovákia nagyobb városait látja el ivóvízzel.

Éghajlat

Az éghajlat tükrözi a domborzat változatosságát. A szlovákiai éghajlati osztályozásnak három zónáját ismerhetjük fel. A meleg éghajlati öv, 7-8°C-os éves hőmérsékleti középértékkel, és 800 mm-es átlagos éves csapadék maximummal a Cirocha és Ublianka völgyek alacsonyabb fekvésű részein. A mérsékelten meleg éghajlati öv 400-tól 800 méterig terjed, éves hőmérsékleti középértéke 5°C, és az átlagos éves csapadék 900 mm. A régió legmagasabb részei a hideg éghajlati övbe tartoznak, éves hőmérsékleti középértéke 4-5°C, átlagos éves csapadékmennyisége 1000 mm feletti.

A hőmérséklet júliusban a legmagasabb, amikor a maximum középhőmérséklet 20,2-től 24,2 °C-ig terjed, magasságtól függően. A leghidegebb hónap a január, a középhőmérséklet minimuma -8,6 és -8,2 °C. Csapadék egész évben előfordul, és általában meghaladja a párolgást. Az uralkodó szélirány északnyugati és délnyugati, a hegygerincek irányát követve. A szél a völgyek mentén fúj, és függőlegesen a hegygerincek és szorosok felé fordul.

Vegetáció

Az NP és BR faunája fajokban gazdag és biogeográfiailag kiemelkedő. A Bukovské Hills botanikai határterület a Keleti és Nyugati Kárpátok között. Ezt tükrözi elsősorban a különböző Keleti Kárpátokban endemikus fajok megjelenése, amelyek az NP és BR területén érik el nyugati határukat. Más fajok, mint a francia len (Linum trigynum) és az erdei iszalag (Clematis vitalba) északi határukat érik el itt. Egyéb jelentős fajok a bojtorjánsaláta (Lapsana intermedia) és a Hacquetia epipactis északnyugatról. Egy részletes felmérés az edényes növényekről körülbelül 1200 fajt azonosított a Keleti Kárpátok BR szlovák részén, melyek közül sok veszélyeztetett valamilyen mértékben. A természetvédelmi terület florisztikai gazdagságát tovább hangsúlyozza az 1200 gombafaj ismert előfordulása (Ascomycetes és Basidiomycetes), több mint 350 moha (Bryophyta) és több mint 200 zúzmó.

Erdei társulások

Az erdők a vegetáció leggyakoribb típusai. A bükk (Fagus sylvatica) dominanciája tükröződik a Bukovské Hills nevében: Bükk Hegység. Az erdő típusok változatossága a mezoklimatikus feltételek különbözőségét tükrözi a természetvédelmi terület 1000 méter feletti magasságú területein. Tölgy-bükk erdőket az alacsonyabb és melegebb helyeken találhatunk. A domináns fajokon kívül, mint név szerint a tölgyek (Quercus robur, Q. petraea) és a gyertyán (Carpinus betulus), ezek az erdők magukba foglalják a juharokat (Acer platanoides, A. campestre) és a hársféléket (Tilia platyphylla, T. cordata). A gyepszinten a bükksás (Carex pilosa) az uralkodó, alacsonyabb tengerszint feletti magasságban megtalálható fajokkal társulva, mint a kéküstökű csormolya (Melampyrum nemorosum), a szagos müge (Galium odoratum), a sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), valamint a ritka fajokkal, mint az erdélyi csillagvirág (Scilla kladnii), Hacquetia epipactis, a pajzsos boglárka (Ranunculus cassubicus) és a farkasbogyó (Scopolia carniolica).

A régió nagy részét bükkerdő borítja, olyan jellegzetes fajokkal, mint a fogasírek (Dentaria bulbifera, D. glandulosa), a nyúlsaláta (Prenanthes purpurea), hajperje (Hordelymus europaeus), hegyi csenkesz (Festuca drymeia) és a hegyi veronika (Veronica montana). A jegenyefenyő (Abies alba) magasabb és nedvesebb területeken fordul elő. A több humuszt tartalmazó helyeken és a törmelékkúpokon nagyszámú értékes lombhullató fák találhatók, mint a hegyi szil (Ulmus montana), a magas kőris (Fraxinus excelsior), a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) és a kislevelű hárs (Tilia cordata). Ezeknek az élőhelyeknek szintén eltérő gyepszintjük van, amelyen az erdei holdviola (Lunaria rediviva), az erdei szélfű (Mercurialis perennis), valamint a zsombolyok magasabb részein a fehér acsalapu (Petasites albus) domináns. A különböző páfrányok szintén gyakoriak.

Juhar-bükk erdők magasabb területeken fordulnak elő (1000 és 1190 m között), éppen az erdőhatár alatt. A csúcsok közelében, a durva körülmények korlátozzák a fák növekedését.

A hegyi patakok partjait különböző fűzfafélék (Salix aurita, S. silesiaca) szegélyezik, a gyepszinten acsalapukkal (Petasites hybridus, P.kablikianus), lecsüngő sással (Carex pendula), és havasi turbolyával (Anthriscus nitida). Hasonló élőhelyeket foglalnak el az olyan társulások, melyekben a hamvas éger (Alnus incana) domináns. Ezen társulások közül a legritkábbak tartalmazzák a struccpáfrányt (Matteuccia struthiopteris), és a telekivirágot (Telekia speciosa) sárga virágokkal.

Az alacsonyabb és középmagasságú erdősületlen területeken gyakran elszaporodnak a másodrendű cserje formációk, melyben a kökény (Prunus spinosa) vagy a közönséges mogyoró (Corylus avellana) dominál, fekete lonccal (Lonicera nigra), sommal (Swida australis), kányabangitával (Viburnum opulus), csíkos kecskerágóval (Euonymus europaeus) és más cserjékkel társulva. A tipikus gyepek közé tartozik az olocsáncsillaghúr (Stellaria holostea), erdei ebír (Dactylis polygama), pajzsos boglárka (Ranunculus cassubicus), földi borostyán (Glechoma hederacea), valamint közepes magasságban a pirosló hunyor (Helleborus purpurascens), egy kárpáti endemikus faj. Jellegzetes erdei fajok a nyírek, melyek nélkül nehezen elképzelhető a Keleti Kárpátok hegység. Az erdészet és genetika szempontjából a nyír fajok és hibridjeik kivételes választéka és növekedési formái is figyelemre méltók.

Nem erdei társulások

A nem erdei társulásoknak igen sok fajtájuk van, mindegyik egy speciális környezetben jellegzetes: árterek, vizenyős területek, pocsolyák, rétek, legelők és különösen polonina füves területek. A poloninák, az erdőhatáron fekvő hegyvidéki füves területek, gazdag fajösszetételűek és a Keleti Kárpátok hegység jellegzetes alakzatai. Legtöbbjük másodlagos társulás, ami a marhacsordák legeltetésének következtében alakult ki. Ezek ismertetői a füvek valamint a szőrfű (Nardus stricta), a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), a fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides) – illetve a fecsketárnics (Gentiana asclepiadea), a kárpáti sóska (Acetosa carpatica), és a bakfű (Betonica officinalis). A poloninák szintén tartalmaznak olyan fajokat, amelyek „dácikus” migrációs elemek, mint a fenyves csengettyűke (Campanula abietina), az Aconitum lasiocarpum és a Dainthus compactus. A savas talajokat a hangás társulások foglalják el, amelyekben a vörös áfonya (Vaccinium vitis-idaea) a domináns faj. Amióta a legeltetést befejezték a poloninákon, fajgazdagságuk csökkent az erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea) elterjedése miatt.

Az elmúlt években a csúcsokon fekvő polonina füves területek kiemelkedő flóra- és faunaváltozásokon mentek keresztül, a fű vágásának és a háziállatok legeltetésének hiánya miatt. A kevés szőrfű zsombék és a hozzá kapcsolódó formák eltűntek a már említett Calamagrostis arundinacea inváziója miatt, amelynek nagy fűcsomói még a vörös áfonya és az áfonya legkisebb cserjéit is kiszorították. Általában a virágokban gazdag polonina füves területek elveszítik az ember által előidézett biodiverzitásukat, és ily módon problémát okoznak a NP és BR jövőbeni menedzselésében.

A közepes és alacsony magasságban lévő rétek és legelők jellemző két szubdomináns faja a szagos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum) és a cérnatippan (Agrostis tenuis). Ezek kifejezetten fajgazdag társulások, melyek magukba foglalják még a pettyes orbáncfüvet (Hypericum maculatum), a pázsitos csillaghúrt (Stellaria graminea), a terebélyes harangvirágot (Campanula patula), a Jacea vulgaris-t, a szibériai margitvirágot (Leucanthemum ircutianum), a réti boglárkát (Ranunculus acris), a szúnyoglábú bibircsvirágot (Gymnadenia conopsea) és más orchideákat (Orchis ursulata, O. coriophora, O. morio). A nedves mezon florisztikai összetétele eltér az eutróf rétektől. Ezek gyakran tartalmazzák a mocsári gólyahírt (Caltha palustris), a szittyókat (Juncus effusus, J. conglomeratus), réti legyezőfüvet (Filipendula ulmaria) és a gyepes sédbúzát (Deschampsia caespitosa).

A lejtős lápok és árterek sok biotópjának jellegzetessége a széleslevelű gyapjúsás (Eriophorum latifolium) és a sások (Carex flava, C. panicea) előfordulása, különböző ritka fajokkal együtt, mint a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris), a széleslevelű ujjaskosbor (Dactylorhiza majalis), a mocsári kosbor (Orchis laxiflora), a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) és a foltos ujjaskosbor (Dactylorhiza maculata).

A források flórája sajátos: keserű kakukktorma (Cardamine amara), aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), sárga ibolya (Viola biflora), mocsári gólyahír (Caltha palustris), szőrös baraboly (Chaerophyllum hirsutum) és erdei csillaghúr (Stellaria nemorum).

Állatok

A BR-nek a Keleti és Nyugati Kárpátok csomópontjában való elhelyezkedését tükrözi az állatfajok és társulások különleges választéka is. A jó állapotban megőrzött vegetáció – bükkerdők, vágott rétek, legelők, és poloninák – előre meghatározzák az életközösségek természetes diverzitását. Mostanáig körülbelül 3600 állatfajt azonosítottak, beleértve a 3300 gerinctelen fajt is.

Gerinctelenek

A gerinctelenek magukba foglalják majdnem az összes fontosabb rendszertani csoport képviselőit, melyek közül legnagyobb számú a rovarok (Insecta) osztálya – körülbelül 3000 fajjal. A gerinctelenek legtöbbjét lombhullató erdők jellegzetes biotópjaiban találjuk. A földigiliszta-félék (Lumbricidae) számos faja él az erdei talajokban. A legfeltűnőbb az Eisenia lucens, amit korhadó farönkökön és mohaszőnyegeken találhatunk meg a nedves hegyi erdőkben. A puhatestűek (Mollusca) törzse fajokban szegény, hiányoznak a Nyugati Kárpátok endemizmusai, csakúgy, mint a Kárpátok egyéb gyakori fajai. Az egyetlen jellegzetes Keleti Kárpátok-beli csigafaj a Trichia bielzi, amit a gazdag gyepszintű völgyligetekben találhatunk meg. A bükk-jegenyefenyő erdőkben figyelemre méltó a százlábúak (Chilopoda), ászkarákok (Isopoda), és ikerszelvényesek (Diplopoda) változatossága, beleértve a Leptoiulus baconyensis stuzicensis-t, egy Stuzica őserdőben leírt fajt is.

A lombhullató erdőkben a bogarak (Coleoptera) nagy mennyiségben fordulnak elő, különösen a futrinka-félék és a cincérek (Carabidae, Cerambicydae) családjából. Ezek közül a legritkább egy cincér (Strangalia thoracica), amely csak korhadó fákban él, a Keleti Kárpátok elsődleges bükk erdeiben. A leggyakoribbak közé tartozik a Rosalia alpina cincér. Ennek a fajnak a nőstényei a frissen vágott fa réseibe rakják tojásaikat, a lárvák pedig az öreg bükkökben élnek. Nova Sedlica falu közelében a rovarszakértők a holyvaféléknek (Staphylinidae) számos ritka faját találták meg, mint például az elpusztult bükkfa levelek alatt élők (Rugilus mixtus, Stenus ludyi és S. maculinger).

Sok lepkefaj (Lepidoptera) megtalálható a régióban. A T-betűs pávaszem (Aglia tau) a bükkösök tipikus faja. A többi lepke – különösen a Fabriciana aglaia, Papilio machaon, és Parnassius mnemosyne – elsősorban a réteken tűnnek fel. A gerinctelenek érdekes közössége, beleértve számos endemizmust, a folyók és patakok mentén, valamint a források körül elhelyezkedő biotópokon található meg.

A kétszárnyú rovarok közül (Diptera) összesen 2254 fajt vettek jegyzékbe. 437 fajt jeleztek újnak Szlovákia faunájában. Ezek közül kilencet írtak le új fajként a területről. Számos faj éri el terjeszkedésének határait a Bukovské Hillsben, beleértve a Keleti Kárpátok endemikus fajait, az alpin - kárpáti montán fajokat, az Euroszibériai geoelelmeket, a déli és délkeleti eredetű fajokat, a boreo-alpin és/vagy boreo-montán geoelemeket, stb.

Gerincesek

A gerincesek elterjedése a védettség mértékétől és bizonyos ökoszisztémák zavartságától függ. A nem erdei és főként az erdőspusztai fajok nagy része az újkeletű kultúrtájakon telepedett le.

A patakok eredeti társulásaiban, a tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi) együtt él 19 más őshonos fajjal és betelepített halfajokkal. Ezek a társulások magukba foglalnak kétéltűeket, hüllőket, madarakat és emlősöket is. Ezek közé a fajok közé tartozik a foltos szalamandra (Salamandra salamandra), hegyi billegető (Motacilla cinerea), vízirigó (Cinclus cinclus) és a közönséges vízicickány (Neomys fodiens), melyek a hegyi folyamok és a szomszédos parti élőhelyek jellegzetességei. Az alacsony dombok folyópartjait a kockás sikló (Natrix tessellata), a jégmadár (Alcedo atthis), a barázdabillegető (Motacilla alba) és a partifecske (Riparia riparia) foglalják el. A mezei poszáta (Sylvia communis), nagy fülemüle (Luscinia luscinia) és a nádiposzáták (Acrocephalus palustris, A. schoenobaenus) természetes parti bozótosokban fészkelnek. A Starina víztározó megépítése óta a régióban korábban ismeretlen vízimadár fajok (általában Anser, Cygnus, Aythya, Mergus) tűntek fel. A vidrák (Lutra lutra) egész évben megfelelő vizű folyamokban élnek.

A száraz réteket és legelőket elfoglalták a fürge gyíkok (Lacerta agilis), rézsiklók (Coronella austriaca), búbos bankák (Upupa epops), erdei fülesbaglyok (Asio otus) és több más apró madár, amelyek szórványos fákon és bokrokon fészkelnek. A sárgahasú unka (Bombina variegata), tarajos gőte (Triturus cristatus), barna varangy (Bufo bufo), zöld levelibéka (Hyla arborea) és a vízisikló (Natrix natrix) vízzel telt zsombolyokban élnek és szaporodnak. A sárszalonka (Gallinago gallinago), a bíbic (Vanellus vanellus) és a haris (Crex crex) általában a nedves réteken fészkelnek. A mezőgazdasági termelés intenzitásának növelése az olyan őshonos fajok számának csökkenéséhez vezetett, mint a mezei nyúl (Lepus europaeus) és a fogoly (Perdix perdix), melyeket betelepített fajok helyettesítettek, mint a fácán (Phasianus colchicus).

Kis területük ellenére a poloninák faunája különböző. A legfontosabb fajok közé tartoznak a hegyi és erdei pityerek (Anthus spinoletta, A. trivialis), a rozsdás csuk (Saxicola rubetra), az elevenszülő gyík (Lacerta vivipara) és az északi szöcskeegér (Sicista betulina).

A sok erdőlakó faj közül a ragadozó madarak különleges jelentőségűek. Míg az egerészölyv (Buteo buteo) gyakori, a kányák (Milvus milvus és M. migrans), és sasok (Aquila pomarina és a ritka A. chrysaetos) szintén fészkelnek a rezervátumban. Egy másik fontos fészkelő madár az uhu (Bubo bubo). A kisragadozók - nyuszt (Martes martes), vadmacska (Felis silvestris) és borz (Meles meles) - kifejezetten gyakoriak. A vadállatok is megszokottak, és táplálkozási bázisként szolgálnak a nagy ragadozók számára, mint a medve, a farkas és a hiúz.

A gerinces növényevők és ragadozók populációi nagyon sokat változtak a II. világháború után, amely fokozta a bevándorlást Ukrajna és Románia hatalmas erdős hegységeiből. Mostanában a lengyel Bieszczady Nemzeti Park emlős faunája gazdagodott az európai bölény (Bison bonasus) ember általi betelepítésével, amely már átlépte a szlovák territórium határát.